Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Bane
Faj: Démon
Frakció: Önmaga
Kaszt: Falánkság démon
Nem: Férfi
Kor: Hát…ezt passzolom, de az új lehetőség óta 6 év telt el
Kinézet:
A teste teljesen fekete, fehér mintákkal borítva. Hátrafelé mintha kavarogna valami, az eredetét még ő sem tudja, és eldönteni is nehéz, hogy füst, sötétség, vagy néhány gyolcs, ami utólag maradt rajta. Az arcára nézve egy nagyobb, összefüggő fehér minta van. Szemei türkiz színben izzanak, ami még inkább rájátszik különleges megjelenésére. A fodrozódó anyagot egy bőrből készül [url= https://www.bigbadtoystore.com/images/products/out/large/ABB10029.jpg]hosszú kabát[/url], bár az ujjaknál így is ki-kicsaponganak néha.
Jellem:
Talán ez az egyetlen, amiről nem tud, de a jelleme nem igen változott. Még őrültebb, még kegyetlenebbé vált, ám ezt egyfajta fekete humorral burkolt szarkazmusba csomagolja. Bárminek nekimegy, főleg ha kajáról van szó, akkor nem ismer határokat. Nem különösképpen távolságtartó, de nem is óvatlan, viszont temperamentuma miatt sokszor rosszul ítéli meg a helyzeteket, amiből valamilyen csoda, vagy szerencse folytán úgyis kimászik.
Előtörténet:
Nos, ez a történet nem lesz se szép, se aranyos. A Déli Királyság területén éltem, és azt kell mondjam, minden rendben volt. A város szeretett, hogyne szeretett volna, hisz az egyik legkeresettebb kereskedő voltam akkoriban, és nem panaszkodom, jól ment az üzlet. De térjünk vissza kicsit az elejére. A családom nem volt túl nagy, a nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, a szüleim pedig javarészt úton vagy tárgyaláson voltak. Az életem így nem kecsegtetett túl fényes jövővel, de egy dajka bármit képes megváltoztatni, még ezt is. Bár a szüleimet csak akkor ismertem meg igazán, mikor visszavonultak, a dajkám második anyámnak tekintettem. Megtanított írni, olvasni, biológiát, – ezt kiváltképp szerettem, akkor még nem tudtam, hogy miért – földrajzot, és a többi, és a többi. Mindent tőle tanultam meg, és hálás voltam. Már amennyire egy alig tíz éves hálás tud lenni.
Tizenhét voltam, mikor szüleim úgy döntöttek, felhagynak az exporttal és a fiúkra koncentrálnak. Kissé elkéstek, tudom, de végül is jobb később, mint soha. Nos, egy évvel később történt, hogy tetszik vagy sem, a családi bizniszt én ugyan át nem veszem. Orvos akartam lenni. Doktor, gyógyító, minden, ami ezzel kapcsolatos. Mit ne mondjak, nem voltak elragadtatva, de úgy voltak vele, ha nekem ez kell, akkor így lesz.
- Sajnálom, de nekem nem jött be a dolog. – kezdtem bele. – Ne vegyétek sértésnek, de a gyerekkoromat egy idegennel éltem le. – nos, jobb, hogy ezt kinőttem, mert ezt nem kellett volna hallania hajdani dajkámnak.
- Sajnáljuk, hogy így alakult, és mi is csak később döbbentünk rá, hogy mi mindenből maradtunk ki. – mondta megbánó hangon anya.
- Tudod, sok mindent kellett megtennünk, hogy ez meg legyen nekünk. – futtatta körbe a szemét apa a házon. – Nem akartunk téged a kétségbeesés és a bizonytalanság árnyékától rettegve felnevelni, de sajnos ez áldozatokkal járt. – sóhajtottam egy nagyot, mert megértettem, és úgy látszik ez a beszélgetés könnyen ment. Ők elfogadták, amit én mondtam, én pedig megértettem, amit ők próbáltak mondani.
Majd eljött az idő, és elindultam életem útján. Nem volt túl nehéz dolgom, imádtam az orvoslást, a biológiát és az anatómiát, így lassan, de biztosan a legjobbak egyike lettem. Nem nagyképűségből, tényleg így volt. Aztán, mint mindenkinek, eljött a „rontsuk-meg-az-embert” időszaka. Velem együtt végzett orvos társaimmal egyre többet maradtunk ki a vizsgák után, legtöbbször lebujokban, kocsmákban ébredtünk, sokszor nem is tudván, hogy mi történt. Igen, elcsábultam az alkohol, az ópium és az erotika világában, ami így nem hangzik túl jól, pedig akkor valóban az volt. Mindannyian egy kísérletnek fogtuk fel: mi történik a szervezetedben bizonyos károsnak titulált dolgok elfogyasztása után. Nos, nagyjából mindent megtudtunk, és most jön a történet csattanója. Mámoros állapotban támolyogtunk éppen két másik társammal, mikor egy idegen lépett elénk.
- Álljatok, fiatalok! – szólított fel minket, és túl jól éreztük magunkat, kíváncsiak voltunk, hogy mit fog nekünk mondani, amin esetleg röhöghetünk egy jót.
- Mondja jó ember, hallgatjuk. – vettem fel a szónok szerepét. Az ember egy pillanatig habozni látszott, de végül összeszedte magát és belekezdett.
- Shach isten igéjét szólom most nektek, imádjátok őt, és csatlakozzatok a gyűlekezetünkhöz. Ha megteszitek, és kiálljátok a próbát, Shach megajándékoz titeket az örök élet jutalmával. – az első reakciónk egy kitörő hahotázás volt a fickó színpadiassága miatt, de mikor láttuk, hogy még mindig rezzenéstelen arccal figyel minket, rájöttünk, hogy nem feltétlen viccel.
- Figyelj, öregem, mi nem félünk semmitől. Küldd csak ide az istened, én bebizonyítom, hogy méltónk vagyunk hozzá. – Jeroh vette át a szót tőlem, mi pedig hevesen bólogattunk. A fickó nem válaszolt, csak a kezünkbe nyomott egy-egy cetlit. Az esemény hatására épp eléggé kijózanodtunk ahhoz, hogy értelmezni tudjam, miszerint egy időpont és egy cím volt ráírva.
Másnap reggel mondjuk, hogy komoly fejfájással ébredtem, de nem számított, mert addigra már annyira hozzászoktam, hogy fel sem tűnt. A nap jócskán átbukott a delelőn, és mikor észbe kaptam az időponttal kapcsolatban, szinte azonnal magamhoz tértem. Összeszedtem magam, majd rohanvást indultam meg. A fura az egészben, hogy nem is tudom miért siettem ennyire, csak azt éreztem, hogy gyorsnak kell lennem. Mázlim volt, épp befutottam a kezdésre, és szinte azonnal beálltam a sor végére. Úgy néz ki, nem mi vagyunk az egyetlen újoncok itt. A szertartás nem volt túl hosszú, és azután sem volt időm megnézni a helyiséget, hogy pontosan hol vagyunk, vagy hogy néz ki, ugyanis a fickó, aki megtalált minket tegnap, odalépett hozzám, és a fülembe súgott:
- A teszted könnyű lesz. Neked kell visszaérned holnap, még mielőtt a nap delelőre áll. – nos, ez nem tűnt túl nehéznek, ám ekkor képszakadás.
Mikor magamhoz tértem, egy kisebb helyiségben voltam bezárva, és nem láttam semmit. Hirtelen, mintha közvetlen közelről néznék bele a napba, valami elvakított, de épp csak egy pillanatra, majd visszaállt minden a normálisra. Egy fekete vásznat láttam a földön magam mellett, valószínű ez volt a fejemen, és ezért nem láttam semmit. Egy alap lépett elém, az arcát pedig egy maszk takarta.
- Indulj! – kissé félve, de felálltam és megindultam az egyetlen kijárat felé. Már jócskán beesteledett, így jobbnak láttam sietni. Nem tudtam, hogy pontosan merre vagyok, és valami támpontot kerestem, egy épületet, kocsmát, bármit, amivel meghatározhatom a hollétem. Végül két sarokkal lejjebb már meg is történt a baj. Egy fickó az árnyékok közül előlépve egy baltával rontott rám. Az utolsó pillanatban tudtam csak elugrani előle, és a földre zuhantam. Újabb csapás érkezett, majd nagy nehezen sikerült talpra evickélnem. A harmadik csapás elől kiléptem, és elkaptam a balta nyelét, amit visszanyomtam az arca felé, így okozván kellemetlen pillanatokat neki egy betört orral. Megtántorodott, így ki tudtam tépni a kezéből a baltát, majd egy rendkívül elegáns mozdulattal kétfelé választottam a koponyáját. A szemei fennakadtak, majd eldőlt, mint egy berúgott ajtó. Nem érdekel ki volt, nem méltatom semmire, egyenesen tovább haladok. Lihegek, és beszorult a levegő. Csupa vér vagyok, meg agyvelő, nem kellemes, és nagyon büdös is tud lenni. A lábam magától vitt valamelyik irányba, és csak kanyarogtam az utcákon, látszólag céltalanul, hol jobbra, hol balra. Nem tudom mekkora távolságot tettem meg és mennyi idő telt el – abban biztos voltam, hogy a nap lassan felkel – de még hárman próbáltak megölni, én pedig kezdtem elveszteni a fejem, és nem értettem mi történik.
A nap jócskán fent volt már, mikor megpillantottam egy ismerős épületet, és nem tétováztam, hogy az utolsó métereket futva tegyem meg, majd berúgjam az ajtaját. Úsztam a vérben és egyéb belsőségekben, büdös voltam tőle, és fáradt ettől az őrülettől.
A férfi ott várt, mint később megtudtam, a neve Otto volt.
Évek teltek el, de, hogy megértsd az utam ezen szakaszát, nagy vonalakban felvázolom. Scach kannibál isten volt, és mint olyan, és sikeres beavatott, át kellett esnem nekem is ezen a tűzkeresztségen. Nem volt vészes. Rögtön a beavatásunk után, ott helyben meg kellett ennem egy emberi szívet, ami mint kiderült, egyik korábbi cimborámé volt; igen, akinek kettéhasítottam a fejét. Eleinte depressziós voltam, azért, amit tettem, de később rájöttem, hogy ők szimplán csak gyengék voltak. A húst eleinte a városból szedtem össze, de kezdtem kissé feltűnést kelteni, így leálltam, és minimalizáltam a tevékenységet. Igen, rákaptam a gyilkolásra, de ki ne kapna rá. Akkor éreztem igazán, hogy élek. Fedezetként beindítottam a szüleim zárolt kereskedőcégét, így a karavánok, hajók és egyéb szállítási módok okán rengeteg helyre eljutottam, és eljutottunk, így kevésbé voltunk feltűnőek. Hol toboroztunk, hol áldozatokat szedtünk. Az életem totális hedonizmus lett, de nem bántam. Sőt, rendkívül élveztem. Egészen négy éven keresztül. De lehet, hogy öt, már nem emlékszem.
Ekkor történt ugyanis, hogy Az északi királyságból hazaindulván a kapunál átfogó ellenőrzést tartottak. Valahogy híre ment, hogy a különböző városokban eltűnt áldozatok között kapcsolat van, és hogy egy egész hálózat lett kiépítve erre, de holttest sehol nem került elő. Vajon miért? Nos, lebuktunk. Illetve lebuktunk volna, ha épp nem sarkantyúzzuk meg a lovakat, és kezdünk eszeveszett vágtába. Mondanom sem kell, az őrök és a katonák azonnal utánunk eredtek, és üldözőbe vettek minket. Nem kevés idő kellett, mire leráztuk őket, ám valahogy rajtunk ütöttek. És ekkor derült ki minden. Közülünk egy valaki elárult minket. Mindent tudott, és valószínűleg kegyelmet kap, vagy legalábbis enyhítést. Az íjászok nem tétováztak, azonnal leszedtek mindenkit. Én megpróbáltam elfutni, egy nyilat a vállamba, egyet a vádlimba kaptam, amitől orra buktam. Nem volt kellemes. És még pórul is jártam, egy újabb ütést éreztem, de ezúttal a hátamban, és szinte azonnal fuldokolni kezdtem. Vért köptem fel, majd szépen lassan kiszenvedtem.
Sötétség.
Csend.
Semmi.
Nem létezik semmi. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek semmit.
Hideg van. Miért van hideg? Eddig nem éreztem ilyesmit.
Kinyitom a szemem, és annyira elvakít a fény, hogy kell egy pár másodperc, mire rendesen fókuszálok. Fűben fekszem. De hol vagyok? És a legfontosabb: ki vagyok? Nem tudom, ki vagyok, hol vagyok, azt sem tudom hogyan kerültem ide, és végképp nem tudom, hogy egyáltalán mi is ez a hely. Volt bennem még egy érzés: rohadt éhes voltam. Megpróbáltam feltápászkodni, de az éhségtől annyira erőtlen voltam, hogy hiába nyomtam fel magam, azonnal visszabuktam.
- Nyugalom. Lassan, kedvesem. – szólt egy hang valahol mellettem. Oldalra vetettem a fejem, és egy pár lábat pillantottam meg, bőr csizmában. Próbáltam még feljebb emelni tekintetem, de nem ment. Hirtelen valaki megragadott, talán ő volt az, és ülő helyzetbe húzott fel.
- Ki vagy te?
- Jó barát. – mondta kurtán. Furán éreztem magam. Arcomat a kezeimbe temettem volna, ha nem áll meg a tekintetem a külsőmön. Fekete…szén fekete, és valami fodrozódik körülötte.
- Mi ez?! Mi történik velem?! – hőköltem hátra, amitől majdnem ismét fekvő helyzetbe kerültem. Valami koppant mellettem: egy nagydarab disznócomb. Azonnal rávetettem magam, és nem tartott egy percig sem, míg befaltam. Szinte azonnal jobban éreztem magam, és már képes voltam felállni is magamtól.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Valahol az Északi pusztaföld és a Kősivatag határán.
- Mi történt? Ki vagyok én? Mi ez az egész? – rontottam rá újabb kérdésekkel.
- Ha jól emlékszem, a Bane nevet kaptad, és abban biztos lehetsz, hogy a démonok rendjébe léptél be, kedves barátom. – épp tettem volna fel egy újabb kérdést – rengeteg volt még – de az alak eltűnt. Nem volt többé, én pedig ott maradtam egyedül; [s]kurva[/s] éhesen..
Faj: Démon
Frakció: Önmaga
Kaszt: Falánkság démon
Nem: Férfi
Kor: Hát…ezt passzolom, de az új lehetőség óta 6 év telt el
Kinézet:
A teste teljesen fekete, fehér mintákkal borítva. Hátrafelé mintha kavarogna valami, az eredetét még ő sem tudja, és eldönteni is nehéz, hogy füst, sötétség, vagy néhány gyolcs, ami utólag maradt rajta. Az arcára nézve egy nagyobb, összefüggő fehér minta van. Szemei türkiz színben izzanak, ami még inkább rájátszik különleges megjelenésére. A fodrozódó anyagot egy bőrből készül [url= https://www.bigbadtoystore.com/images/products/out/large/ABB10029.jpg]hosszú kabát[/url], bár az ujjaknál így is ki-kicsaponganak néha.
Jellem:
Talán ez az egyetlen, amiről nem tud, de a jelleme nem igen változott. Még őrültebb, még kegyetlenebbé vált, ám ezt egyfajta fekete humorral burkolt szarkazmusba csomagolja. Bárminek nekimegy, főleg ha kajáról van szó, akkor nem ismer határokat. Nem különösképpen távolságtartó, de nem is óvatlan, viszont temperamentuma miatt sokszor rosszul ítéli meg a helyzeteket, amiből valamilyen csoda, vagy szerencse folytán úgyis kimászik.
Előtörténet:
Nos, ez a történet nem lesz se szép, se aranyos. A Déli Királyság területén éltem, és azt kell mondjam, minden rendben volt. A város szeretett, hogyne szeretett volna, hisz az egyik legkeresettebb kereskedő voltam akkoriban, és nem panaszkodom, jól ment az üzlet. De térjünk vissza kicsit az elejére. A családom nem volt túl nagy, a nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, a szüleim pedig javarészt úton vagy tárgyaláson voltak. Az életem így nem kecsegtetett túl fényes jövővel, de egy dajka bármit képes megváltoztatni, még ezt is. Bár a szüleimet csak akkor ismertem meg igazán, mikor visszavonultak, a dajkám második anyámnak tekintettem. Megtanított írni, olvasni, biológiát, – ezt kiváltképp szerettem, akkor még nem tudtam, hogy miért – földrajzot, és a többi, és a többi. Mindent tőle tanultam meg, és hálás voltam. Már amennyire egy alig tíz éves hálás tud lenni.
Tizenhét voltam, mikor szüleim úgy döntöttek, felhagynak az exporttal és a fiúkra koncentrálnak. Kissé elkéstek, tudom, de végül is jobb később, mint soha. Nos, egy évvel később történt, hogy tetszik vagy sem, a családi bizniszt én ugyan át nem veszem. Orvos akartam lenni. Doktor, gyógyító, minden, ami ezzel kapcsolatos. Mit ne mondjak, nem voltak elragadtatva, de úgy voltak vele, ha nekem ez kell, akkor így lesz.
- Sajnálom, de nekem nem jött be a dolog. – kezdtem bele. – Ne vegyétek sértésnek, de a gyerekkoromat egy idegennel éltem le. – nos, jobb, hogy ezt kinőttem, mert ezt nem kellett volna hallania hajdani dajkámnak.
- Sajnáljuk, hogy így alakult, és mi is csak később döbbentünk rá, hogy mi mindenből maradtunk ki. – mondta megbánó hangon anya.
- Tudod, sok mindent kellett megtennünk, hogy ez meg legyen nekünk. – futtatta körbe a szemét apa a házon. – Nem akartunk téged a kétségbeesés és a bizonytalanság árnyékától rettegve felnevelni, de sajnos ez áldozatokkal járt. – sóhajtottam egy nagyot, mert megértettem, és úgy látszik ez a beszélgetés könnyen ment. Ők elfogadták, amit én mondtam, én pedig megértettem, amit ők próbáltak mondani.
Majd eljött az idő, és elindultam életem útján. Nem volt túl nehéz dolgom, imádtam az orvoslást, a biológiát és az anatómiát, így lassan, de biztosan a legjobbak egyike lettem. Nem nagyképűségből, tényleg így volt. Aztán, mint mindenkinek, eljött a „rontsuk-meg-az-embert” időszaka. Velem együtt végzett orvos társaimmal egyre többet maradtunk ki a vizsgák után, legtöbbször lebujokban, kocsmákban ébredtünk, sokszor nem is tudván, hogy mi történt. Igen, elcsábultam az alkohol, az ópium és az erotika világában, ami így nem hangzik túl jól, pedig akkor valóban az volt. Mindannyian egy kísérletnek fogtuk fel: mi történik a szervezetedben bizonyos károsnak titulált dolgok elfogyasztása után. Nos, nagyjából mindent megtudtunk, és most jön a történet csattanója. Mámoros állapotban támolyogtunk éppen két másik társammal, mikor egy idegen lépett elénk.
- Álljatok, fiatalok! – szólított fel minket, és túl jól éreztük magunkat, kíváncsiak voltunk, hogy mit fog nekünk mondani, amin esetleg röhöghetünk egy jót.
- Mondja jó ember, hallgatjuk. – vettem fel a szónok szerepét. Az ember egy pillanatig habozni látszott, de végül összeszedte magát és belekezdett.
- Shach isten igéjét szólom most nektek, imádjátok őt, és csatlakozzatok a gyűlekezetünkhöz. Ha megteszitek, és kiálljátok a próbát, Shach megajándékoz titeket az örök élet jutalmával. – az első reakciónk egy kitörő hahotázás volt a fickó színpadiassága miatt, de mikor láttuk, hogy még mindig rezzenéstelen arccal figyel minket, rájöttünk, hogy nem feltétlen viccel.
- Figyelj, öregem, mi nem félünk semmitől. Küldd csak ide az istened, én bebizonyítom, hogy méltónk vagyunk hozzá. – Jeroh vette át a szót tőlem, mi pedig hevesen bólogattunk. A fickó nem válaszolt, csak a kezünkbe nyomott egy-egy cetlit. Az esemény hatására épp eléggé kijózanodtunk ahhoz, hogy értelmezni tudjam, miszerint egy időpont és egy cím volt ráírva.
Másnap reggel mondjuk, hogy komoly fejfájással ébredtem, de nem számított, mert addigra már annyira hozzászoktam, hogy fel sem tűnt. A nap jócskán átbukott a delelőn, és mikor észbe kaptam az időponttal kapcsolatban, szinte azonnal magamhoz tértem. Összeszedtem magam, majd rohanvást indultam meg. A fura az egészben, hogy nem is tudom miért siettem ennyire, csak azt éreztem, hogy gyorsnak kell lennem. Mázlim volt, épp befutottam a kezdésre, és szinte azonnal beálltam a sor végére. Úgy néz ki, nem mi vagyunk az egyetlen újoncok itt. A szertartás nem volt túl hosszú, és azután sem volt időm megnézni a helyiséget, hogy pontosan hol vagyunk, vagy hogy néz ki, ugyanis a fickó, aki megtalált minket tegnap, odalépett hozzám, és a fülembe súgott:
- A teszted könnyű lesz. Neked kell visszaérned holnap, még mielőtt a nap delelőre áll. – nos, ez nem tűnt túl nehéznek, ám ekkor képszakadás.
Mikor magamhoz tértem, egy kisebb helyiségben voltam bezárva, és nem láttam semmit. Hirtelen, mintha közvetlen közelről néznék bele a napba, valami elvakított, de épp csak egy pillanatra, majd visszaállt minden a normálisra. Egy fekete vásznat láttam a földön magam mellett, valószínű ez volt a fejemen, és ezért nem láttam semmit. Egy alap lépett elém, az arcát pedig egy maszk takarta.
- Indulj! – kissé félve, de felálltam és megindultam az egyetlen kijárat felé. Már jócskán beesteledett, így jobbnak láttam sietni. Nem tudtam, hogy pontosan merre vagyok, és valami támpontot kerestem, egy épületet, kocsmát, bármit, amivel meghatározhatom a hollétem. Végül két sarokkal lejjebb már meg is történt a baj. Egy fickó az árnyékok közül előlépve egy baltával rontott rám. Az utolsó pillanatban tudtam csak elugrani előle, és a földre zuhantam. Újabb csapás érkezett, majd nagy nehezen sikerült talpra evickélnem. A harmadik csapás elől kiléptem, és elkaptam a balta nyelét, amit visszanyomtam az arca felé, így okozván kellemetlen pillanatokat neki egy betört orral. Megtántorodott, így ki tudtam tépni a kezéből a baltát, majd egy rendkívül elegáns mozdulattal kétfelé választottam a koponyáját. A szemei fennakadtak, majd eldőlt, mint egy berúgott ajtó. Nem érdekel ki volt, nem méltatom semmire, egyenesen tovább haladok. Lihegek, és beszorult a levegő. Csupa vér vagyok, meg agyvelő, nem kellemes, és nagyon büdös is tud lenni. A lábam magától vitt valamelyik irányba, és csak kanyarogtam az utcákon, látszólag céltalanul, hol jobbra, hol balra. Nem tudom mekkora távolságot tettem meg és mennyi idő telt el – abban biztos voltam, hogy a nap lassan felkel – de még hárman próbáltak megölni, én pedig kezdtem elveszteni a fejem, és nem értettem mi történik.
A nap jócskán fent volt már, mikor megpillantottam egy ismerős épületet, és nem tétováztam, hogy az utolsó métereket futva tegyem meg, majd berúgjam az ajtaját. Úsztam a vérben és egyéb belsőségekben, büdös voltam tőle, és fáradt ettől az őrülettől.
A férfi ott várt, mint később megtudtam, a neve Otto volt.
Évek teltek el, de, hogy megértsd az utam ezen szakaszát, nagy vonalakban felvázolom. Scach kannibál isten volt, és mint olyan, és sikeres beavatott, át kellett esnem nekem is ezen a tűzkeresztségen. Nem volt vészes. Rögtön a beavatásunk után, ott helyben meg kellett ennem egy emberi szívet, ami mint kiderült, egyik korábbi cimborámé volt; igen, akinek kettéhasítottam a fejét. Eleinte depressziós voltam, azért, amit tettem, de később rájöttem, hogy ők szimplán csak gyengék voltak. A húst eleinte a városból szedtem össze, de kezdtem kissé feltűnést kelteni, így leálltam, és minimalizáltam a tevékenységet. Igen, rákaptam a gyilkolásra, de ki ne kapna rá. Akkor éreztem igazán, hogy élek. Fedezetként beindítottam a szüleim zárolt kereskedőcégét, így a karavánok, hajók és egyéb szállítási módok okán rengeteg helyre eljutottam, és eljutottunk, így kevésbé voltunk feltűnőek. Hol toboroztunk, hol áldozatokat szedtünk. Az életem totális hedonizmus lett, de nem bántam. Sőt, rendkívül élveztem. Egészen négy éven keresztül. De lehet, hogy öt, már nem emlékszem.
Ekkor történt ugyanis, hogy Az északi királyságból hazaindulván a kapunál átfogó ellenőrzést tartottak. Valahogy híre ment, hogy a különböző városokban eltűnt áldozatok között kapcsolat van, és hogy egy egész hálózat lett kiépítve erre, de holttest sehol nem került elő. Vajon miért? Nos, lebuktunk. Illetve lebuktunk volna, ha épp nem sarkantyúzzuk meg a lovakat, és kezdünk eszeveszett vágtába. Mondanom sem kell, az őrök és a katonák azonnal utánunk eredtek, és üldözőbe vettek minket. Nem kevés idő kellett, mire leráztuk őket, ám valahogy rajtunk ütöttek. És ekkor derült ki minden. Közülünk egy valaki elárult minket. Mindent tudott, és valószínűleg kegyelmet kap, vagy legalábbis enyhítést. Az íjászok nem tétováztak, azonnal leszedtek mindenkit. Én megpróbáltam elfutni, egy nyilat a vállamba, egyet a vádlimba kaptam, amitől orra buktam. Nem volt kellemes. És még pórul is jártam, egy újabb ütést éreztem, de ezúttal a hátamban, és szinte azonnal fuldokolni kezdtem. Vért köptem fel, majd szépen lassan kiszenvedtem.
Sötétség.
Csend.
Semmi.
Nem létezik semmi. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek semmit.
Hideg van. Miért van hideg? Eddig nem éreztem ilyesmit.
Kinyitom a szemem, és annyira elvakít a fény, hogy kell egy pár másodperc, mire rendesen fókuszálok. Fűben fekszem. De hol vagyok? És a legfontosabb: ki vagyok? Nem tudom, ki vagyok, hol vagyok, azt sem tudom hogyan kerültem ide, és végképp nem tudom, hogy egyáltalán mi is ez a hely. Volt bennem még egy érzés: rohadt éhes voltam. Megpróbáltam feltápászkodni, de az éhségtől annyira erőtlen voltam, hogy hiába nyomtam fel magam, azonnal visszabuktam.
- Nyugalom. Lassan, kedvesem. – szólt egy hang valahol mellettem. Oldalra vetettem a fejem, és egy pár lábat pillantottam meg, bőr csizmában. Próbáltam még feljebb emelni tekintetem, de nem ment. Hirtelen valaki megragadott, talán ő volt az, és ülő helyzetbe húzott fel.
- Ki vagy te?
- Jó barát. – mondta kurtán. Furán éreztem magam. Arcomat a kezeimbe temettem volna, ha nem áll meg a tekintetem a külsőmön. Fekete…szén fekete, és valami fodrozódik körülötte.
- Mi ez?! Mi történik velem?! – hőköltem hátra, amitől majdnem ismét fekvő helyzetbe kerültem. Valami koppant mellettem: egy nagydarab disznócomb. Azonnal rávetettem magam, és nem tartott egy percig sem, míg befaltam. Szinte azonnal jobban éreztem magam, és már képes voltam felállni is magamtól.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Valahol az Északi pusztaföld és a Kősivatag határán.
- Mi történt? Ki vagyok én? Mi ez az egész? – rontottam rá újabb kérdésekkel.
- Ha jól emlékszem, a Bane nevet kaptad, és abban biztos lehetsz, hogy a démonok rendjébe léptél be, kedves barátom. – épp tettem volna fel egy újabb kérdést – rengeteg volt még – de az alak eltűnt. Nem volt többé, én pedig ott maradtam egyedül; [s]kurva[/s] éhesen..
A hozzászólást Nimera összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 15, 2016 12:41 am-kor.
