Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Rakshata Shasheri
Faj: Irigységdémon
Frakció: Önmagukat kiszolgálók népes csoportja
Kaszt: Besurranó tolvaj
Nem: Nő
Kor: Bizonytalan, démonként 11
Kinézet: Rakshata azon kivételes démonok közé tartozik, akik kis híján embernek néznek ki. Nála ez a kis híján egy démonszerű, villás végű farok, amely általában az egyik lábára csavarodva rejtőzik a ruhája alatt. Egyébként átlagos magasságú, vékony alkatához képest meglepő súlyú, lévén testének vonásait izmok és nem zsírpárnák alakítják. Élénkvörös haját egészen rövidre vágva hordja, hogy még véletlenül se akadályozza semmiben, duzzadt ajkai és finom vonású arca pedig emberi mércével mérve kifejezetten vonzó. Ruházata inkább funkcionális, mint esztétikus, bár tekintve hogy testhez álló szövet illetve néhány kiegészítő, nála ez igazából együtt jár.
Jellem: Tipikus számító, önérdekét minden elébe helyező nőszemély, akit nem akadályoz sem morál, sem szabályok sem becsület. Egészen gyorsan jött rá, hogy senki nem kötelezi rá, hogy azt tegye, amit a társadalom elvár, csupán az univerzum és a természet alaptörvényei szabhatnak neki határt, így azóta az egész világot játékterének tekinti. Bármit megszerez, amit megkíván, legyen az anyagi, szexuális vagy puszta hóbortból fakadó vágya. Ennek ellenére nem inkább törik mint meghajoljon jellem, ha a szituáció úgy hozza, hogy jobb nem ott lennie, serényen fogja menekülőre.
Előtörténet:
Fekete Patkány… Hogy lehet valaminek ennyire visszataszító neve, ami tele van alkohollal és elkölteni való pénzzel? Habár, talán találó, ha számba vesszük a rendszeresen visszajáró vendégek listáját, akik a nagyon szegénytől a hajléktalanig terjedtek. Óvatosan, hátulról surrantam be, ráadásul az ablakon. Az ajtó a fantáziátlan emberek kifogása, mondta egyszer valaki, aki nagyon okosnak képzelte magát. Talán igaza is volt. Sikerült egy olyan időpontot kifognom, mikor a belépési pontomként használt raktár éppen üresen ácsorgott, így megigazítottam a ruhámat és inkább gyorsan, mint halkan osontam ki az ajtón. Ahogy a tervezettnél kissé nagyobb lendülettel lehuppantam a söntéshez tolt egyik székre, Janik már széles vigyorral várt.
- Valami említésre méltó, Shat? - azóta így hívott, hogy sikertelenül megpróbálta kiejteni a teljes nevemet, habár engem nem zavart. Kicsit nyeglének találtam, de még átlibbent az elfogadható határán.
- Ma csak költeni jöttem, Jan. - legyintettem lemondóan, ami elég jó alternatíva volt, hogy fenntartsa a kocsmáros elégedett vigyorát.
- Akkor a szokásosat? - A szokásos nálam egy korsó sör volt két felessel lekísérve, így bólintottam. Lábammal nagyot lendítve megfordultam a széken, hogy felmérjem az aznap esti kínálatot, de szinte időm se volt végignézni a vendégek seregen. Rögtön kiszúrtam akifényezett egyenruhájú, páncélozott városi őrt, aki egyértelműen nem fröccsözni jött. Legalább is így, tökig vasban biztosan nem.
- Jan, az mit keres itt? Ennyire felment a dolgod tegnap óta? - kérdeztem hátra sem fordulva, mert nem akartam szem elől téveszteni véletlenül rend gondos őrzőjét. A kocsmáros elnézett mellettem, hogy lássa, kiről beszélek, majd megvonta a vállát.
- Ja, az téged keresett. El is felejtettem mondani…
Olyan gyorsan fordultam felé, hogy majdnem felborítottam a kiváló Donnesburgi világos sörrel teli korsót, miközben megragadtam a férfi gallérját.
- Engem? És ezt csak most mondod? - Janik hírhedté vált nyugalma most sem hagyta cserben, ahogy finoman lefejtette ujjaimat az ingéről.
- Nyugi, nem tolvajokat kerget. Csak azt akarja ellenőrizni, démon vagy e, habár én váltig állítottam, hogy ez baromság. - oldalra kaptam a fejem, mintha a mellettem két székkel fekvő részeg alakot bámulnám, de szemem sarkából jól láttam a megemelkedő narancs-fehér ruházatot és a páncéllapok nyikordulása is árulkodó volt.
- Az isten verjen meg, Janik! - förmedtem rá, közben nagyot csapva a pultra. Nem volt értelme finomkodnom vagy tettetnem az ártatlant, ugyanis már kizárt volt, hogy elenged. Ha a vadászkopók szagot fogtak, addig kergettek, míg rád nem zárták az állkapcsukat. Minden esetre nekem pont kedvemben volt próbára tenni mennyire tud gyors lenni több kiló vas alatt, így felrúgtam magam alatt a széket, majd amilyen gyorsan tudtam az ajtó felé iramodtam. Közben belerúgta és feldöntöttem, amit csak értem remélve, hogy a születő káosz segít elslisszolnom. Tévedtem. Ahogy egyik lábam kinn volt az ajtón, valami igen keménybe és fájdalmasba sikerült belerúgnom és feltehetően nem az utcakő volt. Nem tudtam időben lelassítani, ráadásul a szukafattya még taszított is egyet rajtam, amitől hasra vágódtam. Míg kétségbe esve próbáltam visszaerőltetni a tüdőmből kiszorult levegőt, a lovag elém sétált, csizmája sarkával kevélyen koppantva.
- Quo vadis? - mondta, s habár a szavakat nem értettem, a hangsúlyból úgy vettem ki, hogy kárörvend.
- Nem beszélek latinul. Te meg nem vagy pap...- nyögtem, miután újra tudtam lélegezni. Gondolhattam volna, hogy nem egyedül jött ez a nyomorult. Két erős kar rángatott fel a földről, feltehetően a másik lovagias majom és erélyesen betessékeltek a raktárba. Miután kellően elreteszeltek minden lehetséges kijáratot leültettek egy hordóra és körkörösen kezdtek járkálni, ami szerintem röhejes volt.
- Azt hiszem, hálás lehet, hogy mi jöttünk el magáért. - kezdte a hangra idősebbik, habár megjelenésre nem tudtam volna megmondani.
- Hogyne, minden nő örül, ha elgáncsolják. Érthet a gyengébbik nemhez. - feleltem ujjaimmal igazítva kicsit összekuszálódott hajamon. Az inkvizítor elmosolyodott a válaszomra, majd olyan pofont kevert le nekem, hogy a fülem is belecsengett.
- Hagy magyarázzam meg, miért járt jól. - felelte az arrogáns f**z, majd dobbantva megállt előttem. - Van Eycke itt helyben megnyúzná, Kather a lova után kötve húzná le a kínzókamráig, Stützer pedig valószínűleg egyesével vágná le az ujjait, mielőtt bármit is kérdez. - Ennyire megölni még senkit nem akartam, pedig ritkán fordult meg ilyen a fejemben. – Ha a felsorolt három inkvizítor közül küldtük volna valamelyiket, maga sokkal rosszabbul járna. Én viszont adok magának egy esélyt. Egy egészen aprócskát, de úgy hallottam, maga ügyes.
- És mit kellene tennem? – kérdeztem lenyelve a büszkeségemet és szerencsétlen fogaimon töltve ki a dühömet.
- Természetesen győzzön meg, hogy nem egy démon, ahogy a besúgó állította. Ha minden kérdésemre elégséges és kimerítő választ ad, talán élve távozhat – ha már épségben nem is. – érintette meg lassan vért eresztő, kicsattant számat.
- Az nem lesz nehéz, ugyanis nem vagyok démon. Nem is értem, honnan szednek ekkora baromságot! – próbáltam megereszteni egy fájdalmas mosolyt, de nem egészen sikerült.
- Azt majd mi eldöntjük! – mondta a másik valahonnan mögülem, majd újrakezdték az idegőrlő járkálást. – Mi a neve?
- Engem kerestek, de nem tudják? – hökkentem meg, amire egy újabb pofont kaptam. Kezdett viszketni a kezem a csizmámba rejtett tőr után, de egyelőre nem voltam olyan helyzetben, hogy próbálkozhassak.
- A tolvajt kerestük, aki a Fekete Patkányban szokott lebzselni és állítólag tudásdémon. – Ez a rész nekem is új volt. Úgy látszik, még sem volt olyan jó az a füles. – Szóval, ha kérhetném, a nevét!
- Rakshata Shasheri. Vagy Scarlet Einsfeldt. Vagy Rosalie von Reich. Attól függ, kit kérdeznek. – feleltem egészen őszintén. Bár ez volt az egyetlen igazság, amit hajlandó voltam megadni nekik.
- Hány éves? – kérdezte az idősebb, kezeit peckesen összefogva a háta mögött.
- Huszonhat. – feleltem szemrebbenés nélkül, de láthatóan a lovag nem volt elégedett.
- Jörg testvér, ha megkérhetlek. – A fiatalabb kutya elém lépett és mélyen egészen a szemembe nézett. Habár testvérnek szólította, kizárt dolog, hogy pap legyen, akkor már rég egy kalodában vinnének a kivégzésem helyére. Ez csak valami bugris volt.
- Hazudik. – Szinte felröhögtem, ahogy ez a ficsúr a szemem állásából megmondta, igazat mondok-e vagy sem. Vagy ők becsülik alá a komédiási képességeimet, vagy én őket. – Szóval még egyszer, hány éves? – kérdezte páncélkesztyűbe bújtatott kezébe fogva az enyémet, mintha csak feleségül akarna kérni.
- Huszon… Ááh! – kiáltásom inkább volt meglepett, mint fájdalommal teli, mivel erősen hátrafeszítette a tenyerem, hogy szinte eltörte a csuklómat. Egy darabig csak sikítottam, majd nyelvem magától kezdte formálni a szavakat. – Nem… nem tudom… Fogalmam sincs! – ahogy bevallottam az igazságot a férfi elengedte a kezemet, én pedig gyilkos vággyal néztem végig a nyakán. Csak egy egyszerű késszúrás lenne és vége lenne ennek a mocsoknak...
- Nocsak, érdekes. Egyrészt, hazudott, másrészt az igazság is felettébb hihetetlen. Miért nem tudja? Nem tanították meg számolni az éveket? – nem volt értelme úgy hazudnom, hogy bármikor kikényszeríthették belőlem az igazat, így már csak azért is igazat mondtam, hogy nyerjem az időt. Ki kellett valamit találnom, méghozzá sürgősen.
- Nem, csak sajnos 11 évvel ezelőtt minden emlékemet elveszítettem. Így fogalmam sincs, akkor mennyi voltam, se hogy most mennyi vagyok. – Talán az ablakot ki tudnám törni, ha eljutnék valahogy odáig.
- Mit csinált a tizenegy év alatt? – kérdezte az idősebb, míg én a távolságot méregettem.
- Ezt-azt. – csóváltam meg a fejem. Már összeszorított arcizmokkal vártam a következő pofont, de az nem jött, helyette egy kesernyés nevetés volt a választ.
- Ne tagadja le, lopott amit csak ért.Tudjuk, hogy majdnem mindenkitől lopott már a palotán kívül a Fővárosban. Legalább is ez a hír járja magáról, nemde?
- Talán. – csücsörítettem össze az ajkaimat, amire viszont pofont kaptam. Lassan már nem csak a gyűlölet fűtött, de nem is tudtam követni a lovag hangulatingadozásait. Habár ez kevésbé volt fájdalmas, mint annak idején felébredni emlékek nélkül, egyetlen névvel és a sosem múló késztetéssel, hogy valamit elemeljek. Mint kellemetlent a muszájjal kapcsoltam össze a zsebtolvajlást és a besurranást, mert máshogy nem tudtam megélni és ösztöneim is efelé hajtottak. Nem volt nagy was ist das rájönni a logikus következtetésre; én akkor tolvajnak születtem újjá.
- Van, amit nem lopott még?
- Ennek mi köze van bármihez? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Semmi. Csak kíváncsi vagyok. – felelte az őrkutya, mire elmosolyodtam.
- Azraelt. Még, de csak idő kérdése. – A válasz annyira meglephette, hogy megütni is elfelejtett, ugyanis mindkét magát agyafúrtnak és profinak tartó városi őr megtorpant.
- Hogy Azraelt? Mert talán tudja, hol van? – kérdezte a fiatalabb olyan hévvel, amit nem engedett volna meg magának, ha nem zökkentem ki a tervezett menetből. Mert van az a képtelenség, amit nem engedsz meg magadnak nem elhinni. Mint például a kard.
- Nem, dehogy. Ha tudnám, már a kezemben lenne és az egész világ előttem heverne, nemde? – Újrakezdték a vége nincs járkálást, mint akik mindent megtudtak, de én tudtam, hogy még fúrja valami az oldalukat. Úgyhogy látványosan kezdtem vizsgálni a körmeimet, míg ki nem bökték végre.
- Mit kezdene egy magafajta tolvaj egy legendás fegyverrel? Csak a hatalmáért lopná el?
~ Nem, maga a lopás annyi erőt adna nekem, amit ti még nem éreztetek! ~ feleltem gondolatban, de ez egyértelmű lebukás lett volna, így megtartottam magamnak.
- Mert az nem elég? – mondtam végül, mire láthatóan ejtették a témát.
- A besúgó szerint határozottan nem emberi, pokolfajzatéhoz hasonló farka van. Igaz ez? – Most jött a buktató. Később mindenképpen kiderítem, ki volt ez a szemfüles megfigyelő és elbeszélgetek vele.
- Látott ilyet rajtam? – simítottam végig kezemmel az hátamon a medencém tájékában, habár ujjam majdnem megakadt azon a „pokolfajzatéhoz hasonló” testrészen, amelynek nem kellett volna ott lennie.
- Lehúzná a csizmáját és feltűrné a nadrágját?
- No de kérem! – csattantam fel egy szinte természetes felháborodással. – Előbb egy vacsorára meghívhatnának.
- Ne játszd a sértődött úrinőt, te pokoli fattyú! Csak tedd, amit mondtam! – vicsorgott minden eleganciát eldobva a férfi, amitől végre kiült az arcára, ami volt; egy kapzsi, vérszomjas véreb, aki rókaszagot fogott és megőrült.
- Ahogy kívánja! Habár annyit megígérhetek, hogy nem vagyok tudásdémon. Illetve, nem tudásdémon vagyok... – mosolyodtam el, majd lenyúltam a csizmámhoz és kirántottam belőle a tőrömet. Nem voltam olyan naiv, hogy megpróbáljam belé döfni, helyette társát céloztam meg és az arca felé dobtam. Az ívesen repülő fegyver eléggé elvonta a két kutya figyelmét, hogy előre dőlhessek és a teli hordót támasztéknak használva előre vetődjek. Természetesen nem tudtam megölni a fiatalabbat sem, de hagytak elég időt, hogy átlépjek az árnyakon és a lendületet kihasználva átzúgjak az ablakon. Repülés közben éreztem, ahogy karomat végigkarcolják az üvegszilánkok, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Ahogy lábam földet ért, éles kanyart vettem és eltűntem a legközelebbi sarkon. Nem álltam meg kifújni magam, rohantam, mintha az életem múlna rajta (ami könnyen lehet, hogy így is volt), véletlenszerű időközönként kanyarodva le, majd az első lehetőségnél felkapaszkodtam egy tetőre. Térdemen támaszkodva ziháltam, ahogy a Fővárosi Királyi Palota adóként elnyelte a napot, de nem gyönyörködtem sokáig a látványban. Még meg kellett ma keresnem egy besúgót…
Faj: Irigységdémon
Frakció: Önmagukat kiszolgálók népes csoportja
Kaszt: Besurranó tolvaj
Nem: Nő
Kor: Bizonytalan, démonként 11
Kinézet: Rakshata azon kivételes démonok közé tartozik, akik kis híján embernek néznek ki. Nála ez a kis híján egy démonszerű, villás végű farok, amely általában az egyik lábára csavarodva rejtőzik a ruhája alatt. Egyébként átlagos magasságú, vékony alkatához képest meglepő súlyú, lévén testének vonásait izmok és nem zsírpárnák alakítják. Élénkvörös haját egészen rövidre vágva hordja, hogy még véletlenül se akadályozza semmiben, duzzadt ajkai és finom vonású arca pedig emberi mércével mérve kifejezetten vonzó. Ruházata inkább funkcionális, mint esztétikus, bár tekintve hogy testhez álló szövet illetve néhány kiegészítő, nála ez igazából együtt jár.
Jellem: Tipikus számító, önérdekét minden elébe helyező nőszemély, akit nem akadályoz sem morál, sem szabályok sem becsület. Egészen gyorsan jött rá, hogy senki nem kötelezi rá, hogy azt tegye, amit a társadalom elvár, csupán az univerzum és a természet alaptörvényei szabhatnak neki határt, így azóta az egész világot játékterének tekinti. Bármit megszerez, amit megkíván, legyen az anyagi, szexuális vagy puszta hóbortból fakadó vágya. Ennek ellenére nem inkább törik mint meghajoljon jellem, ha a szituáció úgy hozza, hogy jobb nem ott lennie, serényen fogja menekülőre.
Előtörténet:
Fekete Patkány… Hogy lehet valaminek ennyire visszataszító neve, ami tele van alkohollal és elkölteni való pénzzel? Habár, talán találó, ha számba vesszük a rendszeresen visszajáró vendégek listáját, akik a nagyon szegénytől a hajléktalanig terjedtek. Óvatosan, hátulról surrantam be, ráadásul az ablakon. Az ajtó a fantáziátlan emberek kifogása, mondta egyszer valaki, aki nagyon okosnak képzelte magát. Talán igaza is volt. Sikerült egy olyan időpontot kifognom, mikor a belépési pontomként használt raktár éppen üresen ácsorgott, így megigazítottam a ruhámat és inkább gyorsan, mint halkan osontam ki az ajtón. Ahogy a tervezettnél kissé nagyobb lendülettel lehuppantam a söntéshez tolt egyik székre, Janik már széles vigyorral várt.
- Valami említésre méltó, Shat? - azóta így hívott, hogy sikertelenül megpróbálta kiejteni a teljes nevemet, habár engem nem zavart. Kicsit nyeglének találtam, de még átlibbent az elfogadható határán.
- Ma csak költeni jöttem, Jan. - legyintettem lemondóan, ami elég jó alternatíva volt, hogy fenntartsa a kocsmáros elégedett vigyorát.
- Akkor a szokásosat? - A szokásos nálam egy korsó sör volt két felessel lekísérve, így bólintottam. Lábammal nagyot lendítve megfordultam a széken, hogy felmérjem az aznap esti kínálatot, de szinte időm se volt végignézni a vendégek seregen. Rögtön kiszúrtam akifényezett egyenruhájú, páncélozott városi őrt, aki egyértelműen nem fröccsözni jött. Legalább is így, tökig vasban biztosan nem.
- Jan, az mit keres itt? Ennyire felment a dolgod tegnap óta? - kérdeztem hátra sem fordulva, mert nem akartam szem elől téveszteni véletlenül rend gondos őrzőjét. A kocsmáros elnézett mellettem, hogy lássa, kiről beszélek, majd megvonta a vállát.
- Ja, az téged keresett. El is felejtettem mondani…
Olyan gyorsan fordultam felé, hogy majdnem felborítottam a kiváló Donnesburgi világos sörrel teli korsót, miközben megragadtam a férfi gallérját.
- Engem? És ezt csak most mondod? - Janik hírhedté vált nyugalma most sem hagyta cserben, ahogy finoman lefejtette ujjaimat az ingéről.
- Nyugi, nem tolvajokat kerget. Csak azt akarja ellenőrizni, démon vagy e, habár én váltig állítottam, hogy ez baromság. - oldalra kaptam a fejem, mintha a mellettem két székkel fekvő részeg alakot bámulnám, de szemem sarkából jól láttam a megemelkedő narancs-fehér ruházatot és a páncéllapok nyikordulása is árulkodó volt.
- Az isten verjen meg, Janik! - förmedtem rá, közben nagyot csapva a pultra. Nem volt értelme finomkodnom vagy tettetnem az ártatlant, ugyanis már kizárt volt, hogy elenged. Ha a vadászkopók szagot fogtak, addig kergettek, míg rád nem zárták az állkapcsukat. Minden esetre nekem pont kedvemben volt próbára tenni mennyire tud gyors lenni több kiló vas alatt, így felrúgtam magam alatt a széket, majd amilyen gyorsan tudtam az ajtó felé iramodtam. Közben belerúgta és feldöntöttem, amit csak értem remélve, hogy a születő káosz segít elslisszolnom. Tévedtem. Ahogy egyik lábam kinn volt az ajtón, valami igen keménybe és fájdalmasba sikerült belerúgnom és feltehetően nem az utcakő volt. Nem tudtam időben lelassítani, ráadásul a szukafattya még taszított is egyet rajtam, amitől hasra vágódtam. Míg kétségbe esve próbáltam visszaerőltetni a tüdőmből kiszorult levegőt, a lovag elém sétált, csizmája sarkával kevélyen koppantva.
- Quo vadis? - mondta, s habár a szavakat nem értettem, a hangsúlyból úgy vettem ki, hogy kárörvend.
- Nem beszélek latinul. Te meg nem vagy pap...- nyögtem, miután újra tudtam lélegezni. Gondolhattam volna, hogy nem egyedül jött ez a nyomorult. Két erős kar rángatott fel a földről, feltehetően a másik lovagias majom és erélyesen betessékeltek a raktárba. Miután kellően elreteszeltek minden lehetséges kijáratot leültettek egy hordóra és körkörösen kezdtek járkálni, ami szerintem röhejes volt.
- Azt hiszem, hálás lehet, hogy mi jöttünk el magáért. - kezdte a hangra idősebbik, habár megjelenésre nem tudtam volna megmondani.
- Hogyne, minden nő örül, ha elgáncsolják. Érthet a gyengébbik nemhez. - feleltem ujjaimmal igazítva kicsit összekuszálódott hajamon. Az inkvizítor elmosolyodott a válaszomra, majd olyan pofont kevert le nekem, hogy a fülem is belecsengett.
- Hagy magyarázzam meg, miért járt jól. - felelte az arrogáns f**z, majd dobbantva megállt előttem. - Van Eycke itt helyben megnyúzná, Kather a lova után kötve húzná le a kínzókamráig, Stützer pedig valószínűleg egyesével vágná le az ujjait, mielőtt bármit is kérdez. - Ennyire megölni még senkit nem akartam, pedig ritkán fordult meg ilyen a fejemben. – Ha a felsorolt három inkvizítor közül küldtük volna valamelyiket, maga sokkal rosszabbul járna. Én viszont adok magának egy esélyt. Egy egészen aprócskát, de úgy hallottam, maga ügyes.
- És mit kellene tennem? – kérdeztem lenyelve a büszkeségemet és szerencsétlen fogaimon töltve ki a dühömet.
- Természetesen győzzön meg, hogy nem egy démon, ahogy a besúgó állította. Ha minden kérdésemre elégséges és kimerítő választ ad, talán élve távozhat – ha már épségben nem is. – érintette meg lassan vért eresztő, kicsattant számat.
- Az nem lesz nehéz, ugyanis nem vagyok démon. Nem is értem, honnan szednek ekkora baromságot! – próbáltam megereszteni egy fájdalmas mosolyt, de nem egészen sikerült.
- Azt majd mi eldöntjük! – mondta a másik valahonnan mögülem, majd újrakezdték az idegőrlő járkálást. – Mi a neve?
- Engem kerestek, de nem tudják? – hökkentem meg, amire egy újabb pofont kaptam. Kezdett viszketni a kezem a csizmámba rejtett tőr után, de egyelőre nem voltam olyan helyzetben, hogy próbálkozhassak.
- A tolvajt kerestük, aki a Fekete Patkányban szokott lebzselni és állítólag tudásdémon. – Ez a rész nekem is új volt. Úgy látszik, még sem volt olyan jó az a füles. – Szóval, ha kérhetném, a nevét!
- Rakshata Shasheri. Vagy Scarlet Einsfeldt. Vagy Rosalie von Reich. Attól függ, kit kérdeznek. – feleltem egészen őszintén. Bár ez volt az egyetlen igazság, amit hajlandó voltam megadni nekik.
- Hány éves? – kérdezte az idősebb, kezeit peckesen összefogva a háta mögött.
- Huszonhat. – feleltem szemrebbenés nélkül, de láthatóan a lovag nem volt elégedett.
- Jörg testvér, ha megkérhetlek. – A fiatalabb kutya elém lépett és mélyen egészen a szemembe nézett. Habár testvérnek szólította, kizárt dolog, hogy pap legyen, akkor már rég egy kalodában vinnének a kivégzésem helyére. Ez csak valami bugris volt.
- Hazudik. – Szinte felröhögtem, ahogy ez a ficsúr a szemem állásából megmondta, igazat mondok-e vagy sem. Vagy ők becsülik alá a komédiási képességeimet, vagy én őket. – Szóval még egyszer, hány éves? – kérdezte páncélkesztyűbe bújtatott kezébe fogva az enyémet, mintha csak feleségül akarna kérni.
- Huszon… Ááh! – kiáltásom inkább volt meglepett, mint fájdalommal teli, mivel erősen hátrafeszítette a tenyerem, hogy szinte eltörte a csuklómat. Egy darabig csak sikítottam, majd nyelvem magától kezdte formálni a szavakat. – Nem… nem tudom… Fogalmam sincs! – ahogy bevallottam az igazságot a férfi elengedte a kezemet, én pedig gyilkos vággyal néztem végig a nyakán. Csak egy egyszerű késszúrás lenne és vége lenne ennek a mocsoknak...
- Nocsak, érdekes. Egyrészt, hazudott, másrészt az igazság is felettébb hihetetlen. Miért nem tudja? Nem tanították meg számolni az éveket? – nem volt értelme úgy hazudnom, hogy bármikor kikényszeríthették belőlem az igazat, így már csak azért is igazat mondtam, hogy nyerjem az időt. Ki kellett valamit találnom, méghozzá sürgősen.
- Nem, csak sajnos 11 évvel ezelőtt minden emlékemet elveszítettem. Így fogalmam sincs, akkor mennyi voltam, se hogy most mennyi vagyok. – Talán az ablakot ki tudnám törni, ha eljutnék valahogy odáig.
- Mit csinált a tizenegy év alatt? – kérdezte az idősebb, míg én a távolságot méregettem.
- Ezt-azt. – csóváltam meg a fejem. Már összeszorított arcizmokkal vártam a következő pofont, de az nem jött, helyette egy kesernyés nevetés volt a választ.
- Ne tagadja le, lopott amit csak ért.Tudjuk, hogy majdnem mindenkitől lopott már a palotán kívül a Fővárosban. Legalább is ez a hír járja magáról, nemde?
- Talán. – csücsörítettem össze az ajkaimat, amire viszont pofont kaptam. Lassan már nem csak a gyűlölet fűtött, de nem is tudtam követni a lovag hangulatingadozásait. Habár ez kevésbé volt fájdalmas, mint annak idején felébredni emlékek nélkül, egyetlen névvel és a sosem múló késztetéssel, hogy valamit elemeljek. Mint kellemetlent a muszájjal kapcsoltam össze a zsebtolvajlást és a besurranást, mert máshogy nem tudtam megélni és ösztöneim is efelé hajtottak. Nem volt nagy was ist das rájönni a logikus következtetésre; én akkor tolvajnak születtem újjá.
- Van, amit nem lopott még?
- Ennek mi köze van bármihez? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Semmi. Csak kíváncsi vagyok. – felelte az őrkutya, mire elmosolyodtam.
- Azraelt. Még, de csak idő kérdése. – A válasz annyira meglephette, hogy megütni is elfelejtett, ugyanis mindkét magát agyafúrtnak és profinak tartó városi őr megtorpant.
- Hogy Azraelt? Mert talán tudja, hol van? – kérdezte a fiatalabb olyan hévvel, amit nem engedett volna meg magának, ha nem zökkentem ki a tervezett menetből. Mert van az a képtelenség, amit nem engedsz meg magadnak nem elhinni. Mint például a kard.
- Nem, dehogy. Ha tudnám, már a kezemben lenne és az egész világ előttem heverne, nemde? – Újrakezdték a vége nincs járkálást, mint akik mindent megtudtak, de én tudtam, hogy még fúrja valami az oldalukat. Úgyhogy látványosan kezdtem vizsgálni a körmeimet, míg ki nem bökték végre.
- Mit kezdene egy magafajta tolvaj egy legendás fegyverrel? Csak a hatalmáért lopná el?
~ Nem, maga a lopás annyi erőt adna nekem, amit ti még nem éreztetek! ~ feleltem gondolatban, de ez egyértelmű lebukás lett volna, így megtartottam magamnak.
- Mert az nem elég? – mondtam végül, mire láthatóan ejtették a témát.
- A besúgó szerint határozottan nem emberi, pokolfajzatéhoz hasonló farka van. Igaz ez? – Most jött a buktató. Később mindenképpen kiderítem, ki volt ez a szemfüles megfigyelő és elbeszélgetek vele.
- Látott ilyet rajtam? – simítottam végig kezemmel az hátamon a medencém tájékában, habár ujjam majdnem megakadt azon a „pokolfajzatéhoz hasonló” testrészen, amelynek nem kellett volna ott lennie.
- Lehúzná a csizmáját és feltűrné a nadrágját?
- No de kérem! – csattantam fel egy szinte természetes felháborodással. – Előbb egy vacsorára meghívhatnának.
- Ne játszd a sértődött úrinőt, te pokoli fattyú! Csak tedd, amit mondtam! – vicsorgott minden eleganciát eldobva a férfi, amitől végre kiült az arcára, ami volt; egy kapzsi, vérszomjas véreb, aki rókaszagot fogott és megőrült.
- Ahogy kívánja! Habár annyit megígérhetek, hogy nem vagyok tudásdémon. Illetve, nem tudásdémon vagyok... – mosolyodtam el, majd lenyúltam a csizmámhoz és kirántottam belőle a tőrömet. Nem voltam olyan naiv, hogy megpróbáljam belé döfni, helyette társát céloztam meg és az arca felé dobtam. Az ívesen repülő fegyver eléggé elvonta a két kutya figyelmét, hogy előre dőlhessek és a teli hordót támasztéknak használva előre vetődjek. Természetesen nem tudtam megölni a fiatalabbat sem, de hagytak elég időt, hogy átlépjek az árnyakon és a lendületet kihasználva átzúgjak az ablakon. Repülés közben éreztem, ahogy karomat végigkarcolják az üvegszilánkok, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Ahogy lábam földet ért, éles kanyart vettem és eltűntem a legközelebbi sarkon. Nem álltam meg kifújni magam, rohantam, mintha az életem múlna rajta (ami könnyen lehet, hogy így is volt), véletlenszerű időközönként kanyarodva le, majd az első lehetőségnél felkapaszkodtam egy tetőre. Térdemen támaszkodva ziháltam, ahogy a Fővárosi Királyi Palota adóként elnyelte a napot, de nem gyönyörködtem sokáig a látványban. Még meg kellett ma keresnem egy besúgót…
