Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Eghalim Catling
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Holdőr
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet:
Eghalim egy megjelenésében kecsesebb testalkatú férfi. Nagyjából ez az oka mozgékonyságának és becenevének. Pontosabban: 190~ cm magas, vékony derekú, egyenes hátú. Arcélei finomak, fejalakja inkább ellipszisre hasonlít. Kicsi orra, telt ajkai vannak, emellett nagy, fehér szemei, melyek általában szűkre vannak húzva. Hajszíne, nem meglepően, hószín, s vállig érően hosszú. Elülső fürtjei javarészt a jobb oldali arcfelébe hullnak. Hétköznapi viselete egyszerű: főként sötét, fekete színű ing, ugyancsak fekete, lehetőleg testhez simuló bőrnadrág, melynek szárai csizmákban végződnek. Öltözködésének oka, hogy szereti kiemelni testének adottságait, de még csak véletlenül sem mutat magából.
Jellem:
Alapjáraton Eghalim egy felettébb higgadt személyiség. Szereti a magányt, de ha alkalma adódik egy jót beszélgetni, semmiképp sem halasztja el. Persze ha érdekelt a témában. Komolyabb, nem igazán humorizál, de tesz kivételeket. Sőt, vannak mondásai, melyek helyzettől függően hangozhatnak gúnyosan, vagy humorosan. Barátait mélyen tiszteli, ahogyan minden normális élőlényt. Az emberekkel, tündékkel, sötét-tündékkel és a vámpírokkal nincsen baja. Egyedül a démonok azok, akikre rossz szemmel néz, már pusztán származásuk miatt. Nagyon szereti a macskákat.
Előtörténet:
-Eghalim! - szólt édesanyám. - Hát nem jössz?
-Egy pillanat, édesanyám! - kiáltottam, közben a kis Lunát noszogattam, hogy jöjjön.
Hiába, makacs egy macska volt, na meg félénk. De érthető, hiszen alig pár hete találtam szegényt. Még csak apró gyermek volt, macskaévben is maximum öt éves, mikor én voltam tizenhat. Mikor már meguntam a noszogatást, felkaptam kezeimbe, s már indultam is, nehogy édesanyám lehagyjon.
A közeli Hold templomába indultunk, meditálni, beszélgetni egymással, vagy akár imádkozni is. Felkaptam még batyumat, amibe némi eleség és szomjoltó rejtezett. Nem szoktunk sokáig ott tartózkodni, mindössze egy fél napot, de még talán annál is kevesebbet.
Szóval elindultunk. A kismacska helyébe képzeltem magam, milyen kényelmetlen lehet neki ott, a kezeim között lógni. Úgy döntöttem, a vállamra teszem, ott megfészkelheti magát.
-Hogy is nevezted el? - kérdezte egyszer csak édesanyám, mikor már félúton jártunk.
-Luna. A Hold jellemző szava, a lunar után neveztem el. - Feleltem. Közben vetettem egy pillantást Lunára, s végigsimítottam fehér orrnyergén mutatóujjamat.
Érdekessége, hogy szőrzete fekete volt, akár az éjszaka. Egy apró csíkot kivéve, ami az orrnyergén világított, természetesen képletesen értve. Többnyire ez volt az oka, hogy a Hold után neveztem el, de az is rájátszott, hogy közelebb akartam magam érezni az isteni égitesthez. Hagyomány ugyanis a mi családunkban, hogy isteni személyként tiszteljük a Holdat. Bizakodunk benne, imádkozhatunk hozzá, s meghallgat, hiszen mindig ott fénylik az égbolton. Még akkor is, mikor a vakító Nap sugarai miatt nem is láthatjuk. A Hold ad reményt az éjjel kószáló embernek, tündének, s erőt, hatalmat a sötét tündéknek, nekünk.
-Hamarosan megérkezünk. Remélem, nem hozod be magaddal azt a macskát. - Nem volt olyan parancsoló a hangja. Inkább tényleg csak reménykedő. Szóval bátorkodhattam ellentmondóan felelni.
-Szerintem semmi baj nincs belőle. A Hold minden teremtményt befogad, aki személyét keresi, aki bízik hatalmában. És Lunának kapcsolata van a Holddal. - Ugyan csak a neve kapcsolódik hozzá a legcsekélyebb mértékben is, így gondoltam. - Még talán meg is áldja őt.
Mosolyogtam, mire édesanyám is mosolygott. Ezen gesztusára szemet szúrtak kialakuló ráncai. Már öregszik. Az idő egyre csak múlik, majd velünk együtt elmúlik.
Megérkeztünk a templomhoz. Éppen időben: már sötétedett. Beléptünk a családfánkkal egyidős épületbe, mely nem volt nagyobb, mint egy kunyhó. Kővel volt kirakva az egész, gyönyörű, íves motívumokkal volt teledíszítve az egész helyiség. Már nőtte e moha és a sok kúszónövény, de rendszeresen kijártunk és megtisztogattuk, kitakarítottuk kívülről, belülről. Főként édesanyámmal jártam ide, ő volt a vallási, szellemi támaszom, tanárom. Édesapám pedig a Moonguard Corps helyi kirendeltségének alvezére, aki saját mesterségére tanított. Holdőrnek képzett, hogy amikor eljön az idő, hivatalos kiképzésben is részesülhessek, s már pár lépéssel a többiek előtt járjak.
Mikor már lepakoltunk mindent, s rend szerint megtakarítottuk a helyet, már jóformán teljesen besötétedett. A szentély közepére festett kör körvonalaira ültünk, szembe egymással. Meditálni kezdtünk, hogy megvárjuk a pontot, amikor a Hold fölénk érkezik. Ugyanis egy henger alakú, kiépített kürtő volt fölöttünk. Ha eljön az ideje és föltekintünk, a Holdat láthatjuk teljes pompájában, mert aznap telihold következett.
Hosszadalmas csönd után végre kinyitottuk a szemünket, s a kör már Holdfényben ragyogott. Oly mágiát használtak felmenőim, hogy a körbe írt, titkos betűk, szavak csak a Hold fényében legyenek láthatóak. Szokásunkhoz híven, kántálni kezdtünk volna, azonban egy furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mögülem jött. Gondoltam, Luna kószált el közben és kíváncsian bujdos ide-oda... De nem. Édesanyám sikoltása és szörnyű arckifejezése pedig csak erősítette bennem a gyanút, miszerint gond van. Hátra tekintettem, s egy kivont kardú férfit láttam. A Moonguard Corps jelvényét viselte. De hiába, a kivont kard magáért beszél. Gyorsan kigurultam előle, mely meg is mentette az életem: a nyakam felé suhintott. Édesanyám menekülni kezdett. Akkor azon siránkoztam magamban, hogy bárcsak én is így tehetnék, de sarokba voltam szorítva. Akárcsak egy egér. A férfi arca nem látszott, mert csuklya volt rajta, de biztosra vehettem, hogy hímnemű volt. Következő csapására előrelendültem, mire sikeresen elgurultam az ismeretlen támadó mellett. Felpattantam, amilyen gyorsan csak tudtam, s futni kezdtem... volna. Sietségemben megbuktam, arcra estem. Hátamra fordultam, balszerencsémre azonban a támadó már fölöttem tornyosult.
Félelem gyúlt bennem. De nem tudom, mitől féltem pontosan. Mindenesetre ösztöneim és eszem is azon volt, hogy testemet önvédelemre használjam... bármi áron. Adrenalin löketet kaptam, s az elkövetkezendőkben olyat tettem, amit azóta sem tudok megvalósítani. Megpördültem a földön, így kimozdítva ellenségem lábát saját maga alól. Villámgyorsan felpattantam a földről. De nem kezdtem el azon gondolkodni, mi legyen következő lépésem. Alap esetben az lett volna. Ösztöneimre hallgattam, melyek azt mondták, hatástalanítsam, tegyem ártalmatlanná a férfit. Ezalatt viszont gyilkosságot értek. Akkoriban nem lettem volna erre képes, s mára is meg kellene erőltetnem magam érte.
A következő pillanat homályos, de emlékszem, hogy magamból kikelve kapkodtam, hogy megzavarjam a harcost, hogy valahogyan elkobozzam a fegyverét. Mikor sikeresen a szemébe kapatm, ő is hadonászni kezdett. Kihasználva hát jóra az időt, egy oszlop mögé bújtam, ami éppen elfedett. A négy oszlop szűk kis négyzetet alkotott, melynek közepén küzdöttünk az imént. Pár másodpercig kétségbeesetten keresett, majd én magam válaszoltam vissza: nekiugrottam a neki háttal elhelyezkedő oszlopnak, elrugaszkodtam tőle, s rávetettem magam az engem rossz helyen keresgélő ellenséges holdőrre. A földre zuhantunk, én rajta térdeltem. Kihasználva a helyzet adta lehetőségeket ütlegelni kezdtem az arcát mindkét öklömmel. Egyre gyorsabban és erősebben, időt sem hagyva neki, hogy reagáljon. Egyszer azon kaptam magam, hogy lihegve lelassulok, ki tudja mennyi idő múlva már. Megálltam. A férfi arca ismeretlen volt, de még a szülei sem ismertek volna rá: minden ponton be volt dagadva, bőr alatti vérzési sebekkel csúfítottam el. De sajnos ez sem volt elég. A férfi rendelkezett még erővel, s le is hajított magáról. Egymás melledt feküdtónk pár pillanatig, majd mindketten a kardért nyúltunk. Nem tudom, mondhatom-e, de szerencsére én voltam a gyorsabb. Ezután rám vetődött, mint azt én az imént tettem vele. Csakhogy a kezem magától mozgott, s felé fordítottam a kard hegyét. A saját vesztébe esett. Az arca el is árulta kétségbeesését, döbbentségét. Nem akart meghalni... De mellkason szúrtam. Esélye sem volt a túlélésre. A vére rám ömlött, így már szó szerint vér tapad hozzám.
Azóta sem tudom a nevét annak, akit megöltem. Annyit tudok csak, hogy édesapám életét akarta megkeseríteni. Hatalmas fordulópont volt ez az esemény az életemben és személyiségemben. Megkomolyodtam, felnőttem. Kár, hogy az én felnőtté válásom pont egy gyilkossághoz köthető, de sajnos ez így van. Alap kiképzést kaptam hivatalosan is, de nem szándékoztam csatlakozni a Moonguard Corpshoz. A történtek után pedig pláne nem. Azonban egyetlen oka nem csak ez. Célom más: megtalálni Azrael kardját.
Hallottam, hogy létezik, avagy létezhet. Egy angyali kard, melynek oly hatalma van, amilyet halandó el sem tud képzelni. Hordákat képes elpusztítani egyetlen csapással. De ami valóban meglepett, hogy vetekszik a Hold hatalmával. Gyerekkoromban meséltek róla eleget, bár tényleg csak bolond mesének tartották. Ugyanis az én otthonomban senki nem képes elfogadni, elhinni, hogy valóban lenne valami erősebb, hatalmasabb a Holdnál. És eleinte én is így voltam ezzel. De mégiscsak szemet szúrt nekem. Ha tényleg olyan erős, amilyennek mondják, akkor nagy fenyegetést jelenthet a világra. Én magam sem tudom, hogy egy angyali kard miért rendelkezik ilyen pusztítő erővel, s azt sem tudom, hogy hogyan fogok egyáltalán belefogni a keresésbe. Azonban az biztos, hogy ha fény derül a létezésére, akkor én leszek az első, aki a nyomába ered. Én fogom megtalálni, s ha kell, el is pusztítom azt. Bármi áron... Egy kard, mely fenyegetést jelenthet a világra. Egy kard, mely képes meghazuttolni a Hold erejét.
Egyetlen társam, aki mindenhova követ, az Luna, az én hűséges macskám. Azóta ő is szépen megnőtt, termetes egy kiskedvenc lett. Ami azt illeti, a barátom lett. Nincs is másom rajta kívül, mióta elhagytam az otthonomat. Harcias és aranyos, na meg szófogadó. Ketten indulunk neki a nagyvilágnak, Azrael kardjának keresésében. Előttünk egérré törpülnek ellenségeink, mi pedig levadásszuk őket. Egyszer már sarokba szorítottak engem. Macskafajzatként azonban ezt mégegyszer nem engedhetem meg. Egy macskával ezt megtehették. Kettővel már más a helyzet...
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Holdőr
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet:
Eghalim egy megjelenésében kecsesebb testalkatú férfi. Nagyjából ez az oka mozgékonyságának és becenevének. Pontosabban: 190~ cm magas, vékony derekú, egyenes hátú. Arcélei finomak, fejalakja inkább ellipszisre hasonlít. Kicsi orra, telt ajkai vannak, emellett nagy, fehér szemei, melyek általában szűkre vannak húzva. Hajszíne, nem meglepően, hószín, s vállig érően hosszú. Elülső fürtjei javarészt a jobb oldali arcfelébe hullnak. Hétköznapi viselete egyszerű: főként sötét, fekete színű ing, ugyancsak fekete, lehetőleg testhez simuló bőrnadrág, melynek szárai csizmákban végződnek. Öltözködésének oka, hogy szereti kiemelni testének adottságait, de még csak véletlenül sem mutat magából.
Jellem:
Alapjáraton Eghalim egy felettébb higgadt személyiség. Szereti a magányt, de ha alkalma adódik egy jót beszélgetni, semmiképp sem halasztja el. Persze ha érdekelt a témában. Komolyabb, nem igazán humorizál, de tesz kivételeket. Sőt, vannak mondásai, melyek helyzettől függően hangozhatnak gúnyosan, vagy humorosan. Barátait mélyen tiszteli, ahogyan minden normális élőlényt. Az emberekkel, tündékkel, sötét-tündékkel és a vámpírokkal nincsen baja. Egyedül a démonok azok, akikre rossz szemmel néz, már pusztán származásuk miatt. Nagyon szereti a macskákat.
Előtörténet:
-Eghalim! - szólt édesanyám. - Hát nem jössz?
-Egy pillanat, édesanyám! - kiáltottam, közben a kis Lunát noszogattam, hogy jöjjön.
Hiába, makacs egy macska volt, na meg félénk. De érthető, hiszen alig pár hete találtam szegényt. Még csak apró gyermek volt, macskaévben is maximum öt éves, mikor én voltam tizenhat. Mikor már meguntam a noszogatást, felkaptam kezeimbe, s már indultam is, nehogy édesanyám lehagyjon.
A közeli Hold templomába indultunk, meditálni, beszélgetni egymással, vagy akár imádkozni is. Felkaptam még batyumat, amibe némi eleség és szomjoltó rejtezett. Nem szoktunk sokáig ott tartózkodni, mindössze egy fél napot, de még talán annál is kevesebbet.
Szóval elindultunk. A kismacska helyébe képzeltem magam, milyen kényelmetlen lehet neki ott, a kezeim között lógni. Úgy döntöttem, a vállamra teszem, ott megfészkelheti magát.
-Hogy is nevezted el? - kérdezte egyszer csak édesanyám, mikor már félúton jártunk.
-Luna. A Hold jellemző szava, a lunar után neveztem el. - Feleltem. Közben vetettem egy pillantást Lunára, s végigsimítottam fehér orrnyergén mutatóujjamat.
Érdekessége, hogy szőrzete fekete volt, akár az éjszaka. Egy apró csíkot kivéve, ami az orrnyergén világított, természetesen képletesen értve. Többnyire ez volt az oka, hogy a Hold után neveztem el, de az is rájátszott, hogy közelebb akartam magam érezni az isteni égitesthez. Hagyomány ugyanis a mi családunkban, hogy isteni személyként tiszteljük a Holdat. Bizakodunk benne, imádkozhatunk hozzá, s meghallgat, hiszen mindig ott fénylik az égbolton. Még akkor is, mikor a vakító Nap sugarai miatt nem is láthatjuk. A Hold ad reményt az éjjel kószáló embernek, tündének, s erőt, hatalmat a sötét tündéknek, nekünk.
-Hamarosan megérkezünk. Remélem, nem hozod be magaddal azt a macskát. - Nem volt olyan parancsoló a hangja. Inkább tényleg csak reménykedő. Szóval bátorkodhattam ellentmondóan felelni.
-Szerintem semmi baj nincs belőle. A Hold minden teremtményt befogad, aki személyét keresi, aki bízik hatalmában. És Lunának kapcsolata van a Holddal. - Ugyan csak a neve kapcsolódik hozzá a legcsekélyebb mértékben is, így gondoltam. - Még talán meg is áldja őt.
Mosolyogtam, mire édesanyám is mosolygott. Ezen gesztusára szemet szúrtak kialakuló ráncai. Már öregszik. Az idő egyre csak múlik, majd velünk együtt elmúlik.
Megérkeztünk a templomhoz. Éppen időben: már sötétedett. Beléptünk a családfánkkal egyidős épületbe, mely nem volt nagyobb, mint egy kunyhó. Kővel volt kirakva az egész, gyönyörű, íves motívumokkal volt teledíszítve az egész helyiség. Már nőtte e moha és a sok kúszónövény, de rendszeresen kijártunk és megtisztogattuk, kitakarítottuk kívülről, belülről. Főként édesanyámmal jártam ide, ő volt a vallási, szellemi támaszom, tanárom. Édesapám pedig a Moonguard Corps helyi kirendeltségének alvezére, aki saját mesterségére tanított. Holdőrnek képzett, hogy amikor eljön az idő, hivatalos kiképzésben is részesülhessek, s már pár lépéssel a többiek előtt járjak.
Mikor már lepakoltunk mindent, s rend szerint megtakarítottuk a helyet, már jóformán teljesen besötétedett. A szentély közepére festett kör körvonalaira ültünk, szembe egymással. Meditálni kezdtünk, hogy megvárjuk a pontot, amikor a Hold fölénk érkezik. Ugyanis egy henger alakú, kiépített kürtő volt fölöttünk. Ha eljön az ideje és föltekintünk, a Holdat láthatjuk teljes pompájában, mert aznap telihold következett.
Hosszadalmas csönd után végre kinyitottuk a szemünket, s a kör már Holdfényben ragyogott. Oly mágiát használtak felmenőim, hogy a körbe írt, titkos betűk, szavak csak a Hold fényében legyenek láthatóak. Szokásunkhoz híven, kántálni kezdtünk volna, azonban egy furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mögülem jött. Gondoltam, Luna kószált el közben és kíváncsian bujdos ide-oda... De nem. Édesanyám sikoltása és szörnyű arckifejezése pedig csak erősítette bennem a gyanút, miszerint gond van. Hátra tekintettem, s egy kivont kardú férfit láttam. A Moonguard Corps jelvényét viselte. De hiába, a kivont kard magáért beszél. Gyorsan kigurultam előle, mely meg is mentette az életem: a nyakam felé suhintott. Édesanyám menekülni kezdett. Akkor azon siránkoztam magamban, hogy bárcsak én is így tehetnék, de sarokba voltam szorítva. Akárcsak egy egér. A férfi arca nem látszott, mert csuklya volt rajta, de biztosra vehettem, hogy hímnemű volt. Következő csapására előrelendültem, mire sikeresen elgurultam az ismeretlen támadó mellett. Felpattantam, amilyen gyorsan csak tudtam, s futni kezdtem... volna. Sietségemben megbuktam, arcra estem. Hátamra fordultam, balszerencsémre azonban a támadó már fölöttem tornyosult.
Félelem gyúlt bennem. De nem tudom, mitől féltem pontosan. Mindenesetre ösztöneim és eszem is azon volt, hogy testemet önvédelemre használjam... bármi áron. Adrenalin löketet kaptam, s az elkövetkezendőkben olyat tettem, amit azóta sem tudok megvalósítani. Megpördültem a földön, így kimozdítva ellenségem lábát saját maga alól. Villámgyorsan felpattantam a földről. De nem kezdtem el azon gondolkodni, mi legyen következő lépésem. Alap esetben az lett volna. Ösztöneimre hallgattam, melyek azt mondták, hatástalanítsam, tegyem ártalmatlanná a férfit. Ezalatt viszont gyilkosságot értek. Akkoriban nem lettem volna erre képes, s mára is meg kellene erőltetnem magam érte.
A következő pillanat homályos, de emlékszem, hogy magamból kikelve kapkodtam, hogy megzavarjam a harcost, hogy valahogyan elkobozzam a fegyverét. Mikor sikeresen a szemébe kapatm, ő is hadonászni kezdett. Kihasználva hát jóra az időt, egy oszlop mögé bújtam, ami éppen elfedett. A négy oszlop szűk kis négyzetet alkotott, melynek közepén küzdöttünk az imént. Pár másodpercig kétségbeesetten keresett, majd én magam válaszoltam vissza: nekiugrottam a neki háttal elhelyezkedő oszlopnak, elrugaszkodtam tőle, s rávetettem magam az engem rossz helyen keresgélő ellenséges holdőrre. A földre zuhantunk, én rajta térdeltem. Kihasználva a helyzet adta lehetőségeket ütlegelni kezdtem az arcát mindkét öklömmel. Egyre gyorsabban és erősebben, időt sem hagyva neki, hogy reagáljon. Egyszer azon kaptam magam, hogy lihegve lelassulok, ki tudja mennyi idő múlva már. Megálltam. A férfi arca ismeretlen volt, de még a szülei sem ismertek volna rá: minden ponton be volt dagadva, bőr alatti vérzési sebekkel csúfítottam el. De sajnos ez sem volt elég. A férfi rendelkezett még erővel, s le is hajított magáról. Egymás melledt feküdtónk pár pillanatig, majd mindketten a kardért nyúltunk. Nem tudom, mondhatom-e, de szerencsére én voltam a gyorsabb. Ezután rám vetődött, mint azt én az imént tettem vele. Csakhogy a kezem magától mozgott, s felé fordítottam a kard hegyét. A saját vesztébe esett. Az arca el is árulta kétségbeesését, döbbentségét. Nem akart meghalni... De mellkason szúrtam. Esélye sem volt a túlélésre. A vére rám ömlött, így már szó szerint vér tapad hozzám.
Azóta sem tudom a nevét annak, akit megöltem. Annyit tudok csak, hogy édesapám életét akarta megkeseríteni. Hatalmas fordulópont volt ez az esemény az életemben és személyiségemben. Megkomolyodtam, felnőttem. Kár, hogy az én felnőtté válásom pont egy gyilkossághoz köthető, de sajnos ez így van. Alap kiképzést kaptam hivatalosan is, de nem szándékoztam csatlakozni a Moonguard Corpshoz. A történtek után pedig pláne nem. Azonban egyetlen oka nem csak ez. Célom más: megtalálni Azrael kardját.
Hallottam, hogy létezik, avagy létezhet. Egy angyali kard, melynek oly hatalma van, amilyet halandó el sem tud képzelni. Hordákat képes elpusztítani egyetlen csapással. De ami valóban meglepett, hogy vetekszik a Hold hatalmával. Gyerekkoromban meséltek róla eleget, bár tényleg csak bolond mesének tartották. Ugyanis az én otthonomban senki nem képes elfogadni, elhinni, hogy valóban lenne valami erősebb, hatalmasabb a Holdnál. És eleinte én is így voltam ezzel. De mégiscsak szemet szúrt nekem. Ha tényleg olyan erős, amilyennek mondják, akkor nagy fenyegetést jelenthet a világra. Én magam sem tudom, hogy egy angyali kard miért rendelkezik ilyen pusztítő erővel, s azt sem tudom, hogy hogyan fogok egyáltalán belefogni a keresésbe. Azonban az biztos, hogy ha fény derül a létezésére, akkor én leszek az első, aki a nyomába ered. Én fogom megtalálni, s ha kell, el is pusztítom azt. Bármi áron... Egy kard, mely fenyegetést jelenthet a világra. Egy kard, mely képes meghazuttolni a Hold erejét.
Egyetlen társam, aki mindenhova követ, az Luna, az én hűséges macskám. Azóta ő is szépen megnőtt, termetes egy kiskedvenc lett. Ami azt illeti, a barátom lett. Nincs is másom rajta kívül, mióta elhagytam az otthonomat. Harcias és aranyos, na meg szófogadó. Ketten indulunk neki a nagyvilágnak, Azrael kardjának keresésében. Előttünk egérré törpülnek ellenségeink, mi pedig levadásszuk őket. Egyszer már sarokba szorítottak engem. Macskafajzatként azonban ezt mégegyszer nem engedhetem meg. Egy macskával ezt megtehették. Kettővel már más a helyzet...
