Még egy falu, és Dél felségterületére lépek.
Hamarabb megjártam a széles körívet a határainkon, mint azt előre számítottam, s a járőrözés ezúttal kényelmesen izgalmasra sikerült: éppen elég mozgalmas volt ahhoz, hogy átmozgasson és estére megéhezzem, de elég nyugodt ahhoz, hogy rendre ki is pihenjem magam. Most befelé kanyarítom az ívet a térképen: hideg, de szikrázóan verőfényes kora délután van, s a sápadt napvilág úgy ömlik végig az egész falun, mint amely máris jó terméssel kecsegtet. Annyit azonban még én is tudok, hogy a korai fagyok és a jégesők időszaka egyelőre hátravan.
Ennek ellenére az emberek kifejezetten bizakodónak és derűsnek tűnnek; jókedvük cseppet sem zavar, ahogy végigügetek a főutcán, mert tiisztelettudóan utat engednek és nem felejtenek el üdvözölni sem.
Messze elér a Katedrális keze -
Ingerülten horkan fel a lovam, de még ez sem tudja elnyomni a zablagyűrűhöz ütődő kapcsok csilingelését, ahogy megrántom a kantárt, s apró ütemzavarral megtorpanunk a porban. Felegyenesedem a kengyelben; egyáltalán nem kell keresgélnem ahhoz, hogy rájöjjek, honnan is ered az ismerős, jellegzetes borzongásom ezúttal.
Vörös sörényű, szárnyas démon lép ki az egyik házból az utca túloldalán. Fényes nappal! S hozzá hátrafordulva beszél valamit. Csak nem szóba állnak vele az emberek...?
Talán csak a társa. Ahol egy van ezekből, a többi sem lehet messze.
Várok.
Hamarabb megjártam a széles körívet a határainkon, mint azt előre számítottam, s a járőrözés ezúttal kényelmesen izgalmasra sikerült: éppen elég mozgalmas volt ahhoz, hogy átmozgasson és estére megéhezzem, de elég nyugodt ahhoz, hogy rendre ki is pihenjem magam. Most befelé kanyarítom az ívet a térképen: hideg, de szikrázóan verőfényes kora délután van, s a sápadt napvilág úgy ömlik végig az egész falun, mint amely máris jó terméssel kecsegtet. Annyit azonban még én is tudok, hogy a korai fagyok és a jégesők időszaka egyelőre hátravan.
Ennek ellenére az emberek kifejezetten bizakodónak és derűsnek tűnnek; jókedvük cseppet sem zavar, ahogy végigügetek a főutcán, mert tiisztelettudóan utat engednek és nem felejtenek el üdvözölni sem.
Messze elér a Katedrális keze -
Ingerülten horkan fel a lovam, de még ez sem tudja elnyomni a zablagyűrűhöz ütődő kapcsok csilingelését, ahogy megrántom a kantárt, s apró ütemzavarral megtorpanunk a porban. Felegyenesedem a kengyelben; egyáltalán nem kell keresgélnem ahhoz, hogy rájöjjek, honnan is ered az ismerős, jellegzetes borzongásom ezúttal.
Vörös sörényű, szárnyas démon lép ki az egyik házból az utca túloldalán. Fényes nappal! S hozzá hátrafordulva beszél valamit. Csak nem szóba állnak vele az emberek...?
Talán csak a társa. Ahol egy van ezekből, a többi sem lehet messze.
Várok.