Forewarned is seldom forearmed

Még egy falu, és Dél felségterületére lépek.
Hamarabb megjártam a széles körívet a határainkon, mint azt előre számítottam, s a járőrözés ezúttal kényelmesen izgalmasra sikerült: éppen elég mozgalmas volt ahhoz, hogy átmozgasson és estére megéhezzem, de elég nyugodt ahhoz, hogy rendre ki is pihenjem magam. Most befelé kanyarítom az ívet a térképen: hideg, de szikrázóan verőfényes kora délután van, s a sápadt napvilág úgy ömlik végig az egész falun, mint amely máris jó terméssel kecsegtet. Annyit azonban még én is tudok, hogy a korai fagyok és a jégesők időszaka egyelőre hátravan.
Ennek ellenére az emberek kifejezetten bizakodónak és derűsnek tűnnek; jókedvük cseppet sem zavar, ahogy végigügetek a főutcán, mert tiisztelettudóan utat engednek és nem felejtenek el üdvözölni sem.
Messze elér a Katedrális keze -

Ingerülten horkan fel a lovam, de még ez sem tudja elnyomni a zablagyűrűhöz ütődő kapcsok csilingelését, ahogy megrántom a kantárt, s apró ütemzavarral megtorpanunk a porban. Felegyenesedem a kengyelben; egyáltalán nem kell keresgélnem ahhoz, hogy rájöjjek, honnan is ered az ismerős, jellegzetes borzongásom ezúttal.
Vörös sörényű, szárnyas démon lép ki az egyik házból az utca túloldalán. Fényes nappal! S hozzá hátrafordulva beszél valamit. Csak nem szóba állnak vele az emberek...?
Talán csak a társa. Ahol egy van ezekből, a többi sem lehet messze.
Várok.

Ezúttal nem ért meglepetésként a küldetés. Már időben szóltak, hogy munkáim lesznek, hiszen a nagy seregmozgások lekötik a protestánsok legtöbb emberét. Természetesen semmi bajom nem volt a dologgal, hiszen a plusz bevétel nekem sem árt. Kis irodahelyiségembe erősen sütött a kora tavaszi nap... Tavaszi? Dehogy, tél se múlt. Az egyik ilyen beeső fénynyaláb szikrázva tört meg az aranyló pecséten, ami az asztalomon heverő tekercset zárta le. Érdeklődve vettem kézbe.

Eltűnések. Pontosabban egy, de nem kellene, hogy több is legyen. Egy egyszerű földművesről van szó, egy határ menti kis faluban. No persze könnyen lehet, hogy néhány éhesebb farkas vagy medve kapta el, de a hivatali parancs szigorúan utasít - ki kell vizsgálni az esetet, ha pedig van felelős, azt számon kell kérni. Nem épp kedvemre való munka, de rezignáltan sóhajtottam. Szerencsére lovagolnom se kellett - kint már egy fogat várt. Tehát ilyen kényelmes a hivatásosok élete? Egy óra alatt odaértünk.

A vizsgálódást persze a legkézenfekvőbb helyen, az eltűnt feleségének házában kezdtem. A hölgy nagyon készséges volt, mint a faluban mindenki. Rövidet beszélgettünk, ebből megtudtam, hogy favágás közben veszett nyoma az illetőnek. Ez alátámasztaná sejtéseim, most már csak szét kell néznem a közeli erdőben, és kész is. Könnyű prémium! Ahogy a hölgy kikísért, és udvariasan elköszönt, egy pillanatra a figyeltség összetéveszthetetlen, hátborzongató érzése lett úrrá rajtam. Ösztönösen balra fordítottam a fejem, és egy papot láttam nagy, szürke lován. Középkorú lehet, és úgy ráncolja a homlokát, hogy az tán még görcsbe is rándult tőle. Nem néztem a szemébe, próbáltam elkerülni, hogy rám támadjon. Még élénken él bennem születésem esete, szóval nem árt óvatosnak lenni. Elindultam úgy, hogy mellette haladjak el. Ha nem zavargok, nem lesz probléma...

Ha volna egy kis esze, fejvesztve menekülne, ahogy futásnak ered az őz, ha a téli erdőn farkast lát, de mégsem ez történik, s a szemem mögé felszökő vér versenyt forr az indulataimmal, mert a tekintetünk találkozik, azután ő a fejét leszegve megindul, óvatos lassúsággal.
Felém!
Te fattyú. A csontjaiddal kopogtatok be a polgármesterhez, hogy megtudjam, mit kerestél a házában!
Eléje ugratok, ahogy kétyardnyira ér: szinte látom, hogy a lélegzetét visszafojtott az utolsó néhány másodpercnyi csendben, mintha ezzel elérhetné, hogy ne vegyem észre.
Engedem, hogy a felháborodott düh elmélyítse a hangomat.
- Állj csak meg ott, ahol vagy!
Engedelmesen megtorpan, amivel egy kissé tovább hergel.
- Igen, atyám?
- Hová-hová? - reccsenek rá rosszindulatúan, élesen végigmérve őt tetőtől talpig. Közepes termetű nőstény démon. Nem ismerős nekem. - Mit művelsz a faluban?
- Megbízásban járok el - hangzik a katonás felelet, meglehetősen kevéssé katonás hangon. - A vezetőim egy eltűnést küldtek kivizsgálni.
- Kinek dolgozol?
- A... Egy független szervezetnek - szusszanja, rám pillantva röpkén; habár őt magát most látom először, ezt az akcentust ezer közül is felismerném, mióta Hellenburgban jártam. Déli férgek beszélnek így.
És újabban démonok is.
Leugrom a nyeregből, előrefelé; úgy toppanok elébe, hogy a mellkasunk mintegy kétarasznyira van csak egymástól.
- Nem hiszek neked.

Szememmel sandítva tekintek rá: Inkvizítor lesz, ha elég balszerencsés vagyok, valamelyik ismertebb. Ruhája, kardja is különleges, és már most látom, hogy kifejezetten dühös. Az esélyeimről szólva valami hihetetlenül balszerencsés vagyok épp, hiszen démon létemre még délinek is sikerült lennem. Ha mondjuk ez nem derül ki, talán jók az esélyeim.
Általában örülök neki, hogy jól fel vagyok öltözve, viszont a lágy napsütés és az izgalom a kelleténél jobban megizzaszt. Nem sok kell, hogy a lábam is remegjen. Nem is kell takarnom a félelmemet, hátha elenged szánalomból.
Eh, miket gondolok?
Ahogy haladok előre, az atya gyorsan elém vág. Megszólítására akaratlanul is összerezzenek.
- Igen, atyám?
- Hová-hová?
- Megbízásban járok el. A vezetőim egy eltűnést küldtek kivizsgálni. - Nem volt okom ebben hazudni. Még mindig reméltem, hogy elenged, olyan élni és élni hagyni alapon. Bár ez a barbár katolikusokra nem volt jellemző.
- Kinek dolgozol? - Most vettem csak észre, milyen különösen beszél. Akcentus lenne? Nem is figyeltem fel erre eddig. Ha ez így van, hát kezdhetem a sírom kaparni, mert hogy ezt le nem utánozom első hallásra, az is biztos. Mély levegőt vettem, és a szemébe néztem. Magasabb volt nálam, és olyan hidegen nézett, mintha egy féreg lennék, ami ez ebédjében vert tanyát. Ha más nem, hát a tekintetem árulkodhatott: Ha harcra is kerül a sor, nem adom meg magam.
- A... - fenébe, nagyon nem hasonlít! Ráadásul majdnem elszóltam magam! Az inkvizítor arca megrándul. Rájött. Most már biztos, hogy rájött. - Egy független szervezetnek.
Ezen majdnem nevetnem kellett. Az elmúlt harminc évem legrosszabb hazugságát sikerült produkálnom.
- Nem hiszek neked. - Tudom, atya, én se magamnak... Akkor én is felfedlek, ha más nem maradt...
- Te meg inkvizítor vagy. - Felelem könnyedén. Valahonnét mélyről elszántság kerített hatalmába. Talán büszkeség? Hazaszeretet? Mindegy, nem hagyhattam, hogy egy ilyen, mint ez, fölém kerekedjen. Még ha látszólag erősebb is nálam.

Furcsa keverékét viseli a tartásában, a hangjában meg az arcán a makacs állhatatosságnak s a félelemnek: úgy látom, tart tőlem egészen, meghátrálni mégsem hajlandó. Adok én neked büszkeséget, pokolfattya!
Fölszegi a fejét merészen, szikrázó tekintetét a szemembe fúrva.
- Te meg inkvizítor vagy - feleli olyan hangon, mint aki mindig is tudta, mi vagyok és mégsem hajlandó meghajolni.
Ki nem állhatom, ha dacolnak velem.
Hanem azt érzem így is, hogy fél: hogy erre rájátsszak, gőgösen szusszantok egyet, végigmérem tetőtől talpig megint.
- Így igaz. Felismersz?
- Nem. De a ruhád igen.
- Te Hellenburgból való vagy - jegyzem meg, erőszakosabb hangnemre váltva, amire hátrálni kezd. - Igen?
- Így igaz - torpan meg pár yardnyira egy biccentés kíséretében.
Éreztem! Háromízben is eretnek.
- Von Himmelreich városa csordultig van a hozzád hasonló fattyakkal. A saját szememmel láttam! - csattanok föl, hogy a hangom végigvisszhangzik a homlokzatokon. - Ő küldött volna? Még az is lehet, hogy te magad is protestáns vagy!
Egyszerre elengedem a lovat, és kardot fogok helyette. A puha fekete bőrrel bevont markolat úgy idomul a tenyeremhez, mintha egymásnak teremtődtek volna.
- Két madár egy kővel. Így is túl sokan vagytok.

Most már nem hátrálhatok meg. Fizikailag igen, de szellemileg nem. Meg kell mutatnom, hogy nem adom magam könnyedén. Hogyha meg is támad, ne legyen biztos benne, hogy mit tudok.
Látom ,hogy a megjegyzésem tovább dühíti. Megduzzad egy ér a szeme alatt, és az állkapcsa is megfeszül. Még idegesebb lett. Talán az egyetlen lehetőségem a győzelemre, hogy annyira felidegesítsem, hogy ne tudjon racionálisan gondolkodni, s közben gyengének mutassam magam. Persze, nem is vagyok erős, de tartogatok meglepetéseket.
- Így igaz. Felismersz? - Hanghordozása elárulja, hogy kellene. Nem ismerem, de ha ismerném se mondanám el. Hadd törjön az egója.
- Nem, de a ruháid igen.
- Te Hellenburgból való vagy. - Itt jött el a pillanat, hogy kihátráljak. Pár kicsit szökkenek hátra, de szemem az inkvizítoron tartom. Hangjából árad a düh és a gyűlölet. Jó lesz, jó lesz. Csak nehogy ráfázzak.
- Így igaz. - bólintok.
- Von Himmelreich városa csordultig van a hozzád hasonló fattyakkal. A saját szememmel láttam! Ő küldött volna? Még az is lehet, hogy te magad is protestáns vagy! - Hogy honnét látta, az nem érdekelt, de jól beletalált a dologba. Szám széle apró mosolyra rezzent. Tudom, hogy látta. Tudom, hogy ez is jobban idegesíti. Megfogta fegyverét, és kirántotta. Szinte a hideg is kirázott, biztos ezüst van benne. És az egyik szárnyam rátenném, hogy mágikus is. Én nem mozdultam. El kell bizonytalanítanom. Teszek egy utolsó, erőtlen próbálkozást a harc elkerülésére.
- Nem tudjuk elkerülni a harcot, igaz?

Mosoly jelenik meg a képén, és nem látom, hogy rejtegetni próbálná. Van mersze a szemembe nevetni!
- Nem tudjuk elkerülni a harcot, igaz? - kérdi óvatosan, s a tekintete a kard rövid, veszedelmesre fent élére tapad.
Táguló orrcimpákkal hallgatom a mondanivalóját, nem kerüli el a figyelmem, hogy az arckifejezésével ellentétben alázatosféle - bizonyára úgy képzeli, hogy ha akar, gúnyt űzhet belőlem.
Ezt még katolikustól sem tűrném el. De adok neki egy esélyt.

- Csak ha feladod magad - szólok engedékenyen.
Akkor magammal vinném a Katedrálisba. Ezt alighanem ő is tudja, mert megrázza a fejét elszántan.
- Megkínoznátok. Akkor inkább itt halok meg.
Ahogy tetszik.
- Előbb mondd el, kinek az eltűnése ilyen fontos!
- Egyszerűen egy közemberé - feleli röviden. Őszintének tűnik. - Én voltam egyedül elérhető jelenleg a vizsgálódásra.
Féloldalas mosolyt engedek a vonásaimra kúszni. Érzem, hogy közelít a pillanat, amikor elrugaszkodhatok - ösztöneim dalolva gyorsítanak, inaim maguktól melegszenek át. Nagyot nyelek, oda sem figyelve; az sem jut el a tudatomig, hogy fél perce nem pislogtam.
- Egyedül vagy, igaz?
- Igen.
- Én is.
- Akkor ez egy tisztességes küzdelem lesz.
Nem. Egész egyszerűen csak megöllek.
- Akkor sem engednélek el, ha nem a főeretnek embere volnál.
Az arca olyan, mintha nem a szavaimat, hanem a gondolataim hallotta volna. De még most sem ijed meg annyira, hogy menekülőre fogja, csak biccent, s szinte hallom, ahogy mély levegőt vesz.
- Értem. Isten óvjon mindkettőnket.

Nem arra vagyok kiképezve, hogy szemtől szemben ütközzek meg akárkivel: az Egyház pallosai a keresztesek, s engem ott vesz elő a pápa, ahová tőr vagy kulcs kellene inkább. Most azonban megfelel a kard szerepe is: úgy éljek, hogy nem hagyom a zsinatelnök emberét futni.
Démont még kevésbé.
Bal felé mozdulok, hogy lássam, hogyan reagál: reszponzív mozgáshoz vagyok szokva, s a tényhez, hogy mindenki fél annyira, hogy felvegyék az én ritmusomat azonnal. Hanem a démon megveti a lábát és mozdulatlan, égő szemmel figyel.
Nem jön táncba. Okos... vagy bátor.
Végigmérem a kard éle felett.
- Mit akarsz tenni, ha te győzöl?

Soha sem bíztam az egyháziakban. Tényleg, nagyon elég volt annyi belőlük, amennyit láttam. Hanem már a gondolata is nevetséges volt a felvetésének.
- Csak ha feladod magad. - Még a hangja is engedékeny volt. Mennyit gyakorolhatta, hogy így tudja tartani nehész szituációkban is?
- Megkínoznátok. Akkor inkább itt halok meg.
- Előbb mondd meg, kinek az eltűnése ilyen fontos?
Biztos azt hiszi, hogy déli katonai vagy egyházi személy. Rossz gondolat, atya.
- Egyszerűen egy közemberé. Én voltam egyedül elérhető jelenleg a vizsgálódásra. - Feleltem, és az igazat. Sokan titkolóznak vagy hazudnak ilyen helyzetekben, de miért tenné ezt bárki is? Ha közel a vég, hát legalább ennyi maradjon belőlem: Egy cél, amit elmondhattam. Az atya eközben nagyon erősen néz és furán mosolyog. Rég nem pislogott. Támadni készül. Borzalmas színész lenne.
- Egyedül vagy, igaz? - Ha többen lennénk se bírnánk vele, ismét nincs okom hazudni.
- Igen.
- Én is. - Van egy lovad, az is számít.
- Akkor ez egy tisztességes küzdelem lesz.
Most biztos arra gondol, hogy nem, merthogy sokkal erősebb. Tehát mondhatjuk, hogy a tervem sikerült: Alábecsül engem.
- Akkor sem engednélek el, ha nem a főeretnek embere lennél. - Ha szükségét éreztem volna további hergelésnek, akkor most rávágtam volna, hogy: "Nem elengedni? Hát mit akar tenni velem a küzdelem után? Csak nem...?", de már elég volt. Vettem egy mély levegőt.
- Értem. Isten óvjon mindkettőnket.

Ha most támadok, végem. Nem kedvez a terep: Hiányzik nagyon sokféle mágiám, és azokat is, amiket tudok, csak mostanság kezdtem kiismerni. Kellene néhány tereptárgy. Ezeket tudom ejteni, dobni és hasonlók. Ráadásul figyelnem kellett, hogy az embereknek ne essen bántódásuk. Jobbom felé kezdett indulni, mozgása olyan volt, mint a kígyónak: Folyamatos és gyors. Látszólag nem számított arra, hogy nem reagálok, így ő is megtorpant. Nyilván sok küzdelemet megélt már. Most nyilván tárgyalni fog.
- Mit akarsz tenni, ha te győzöl?
Szimpátiát kell keltenem benne.
- Nem öllek meg, és folytatom a keresést. - Az atya zavart tekintettel néz rám. Látom, hogy a katedrálisbeli agymosásuk során egy egészen más démon képét égették beléjük. - Nem erre számítottál, igaz?

Fegyelmezetten vár, mert ha elsőnek mozdul, meghal: elismerem, hogy van benne merészség, amiért még a tekintetem is állja közben, mikor éppen nem a mozgásomra figyel. Erősen koncentrál és én nem bánom, hogy megnéz magának: ha meg is látja, mire vagyok képes, az sem fog hátráltatni. Eleget gyakoroltam hozzá, hogy anélkül is hüvelykre pontosan tudjam, hol a talpam, hogy lepillantanék.
A pontosságom mindig is olyasmi volt, amit kivételesen nagy becsben tartottam. Olyan, mint a kard éle - köszörülni, ápolni kell, akármennyire is edzésben van az ember.
De egy pillanat szünet jár neki, amiért ilyen összeszedett - a fegyelem, amely egyébként sem a démonokra, sem a protestánsokra nem jellemző, kíváncsivá tesz.
A válasza annál meglepőbb.
- Nem öllek meg, és folytatom a keresést - szól lélegzetvételnyi csend után. Férebillentett fejjel rezdülök meg: sok mindenre számítottam, de erre álmomban sem.
A démon a fejembe lát.
- Nem erre számítottál, igaz?
Rajtam a sor, hogy őszinte legyek.
- Nem.
- Továbbra is el akarsz pusztítani?
Túlvagyok már azon az életkoron, ahol az efféle bravúrok elbizonytalanítottak volna. Lazítok a vállamon és a könyökömön, hogy feljebb szeghessem az államat.
- Ha nem azért, mert démon vagy, hát azért, mert protestáns. Von Himmelreich fél Veroniát magával rántotta az eretnekségbe. A ti lelketeken szárad a másfél évtizede tartó vérontás! Ő is felelni fog érte, de nem ma. Ma csak te.

Van benne annyi spiritusz, hogy ne szakadjon belé a szó.
- Mindkettőnk lelkén szárad - feleli csendes meggyőződéssel. - De tudd: Amikor megszülettem így, egy pap minden szó nélkül megtámadott. A mai napig viselem a nyomát.
Összeszűkülő szemmel figyelek.
- Legyőzted?
- Elfutottam. Egy gyermeknek nem tudtam volna ártani.
Felhorkanok, mert ennél azért többet vártam tőle.
- Sok ilyet hallottam már. Mind azt hiszitek, meg lehet hatni vele az embert. Jól hazudsz, de nem elég jól.
A fejét rázza, s hangjába furcsa nyugalom költözik.
- Attól, hogy démon vagyok, nem hazudok. De egy kérésem lenne.

Hátrahőkölök a pimaszságától.
- Van benned mersz, hogy velem kéretőzöl! - mordulok rá. Hanem... lássa, hogy Augustinus püspök inkvizítorai emberből vannak. - De halljam, mit akarsz?
- Ha megölsz, ne roncsold szét a testem nagyon - kér röviden, s most először tudatosul bennem, hogy nő. - A gyerekek az árvaházból biztosan eljönnek a temetésemre. Nem akarom, hogy ez egész életükben kísértse őket.
Ostoba, provokatív alázatoskodása úgy szítja föl bennem a hiú dühöt, ahogy zsarátnok izzik fel a huzatos házban.
- Temetés egy démonnak? - prüszkölöm, mert a kép számomra nemhogy újszerű, hanem egyenesen elképzelhetetlen. - Hellenburg, látom, következetes a káromlásaiban. Eldöntöm, mi lesz azzal, amit meghagyok belőled.
Rövidke csönd.
- Hát legyen.

Eleget társalogtunk.
Elnyújtom a léptemet - lássuk, mit is tud a protestáns démon, ha nem beszélhet.

- Ha nem azért, mert démon vagy, hát azért, mert protestáns. Von Himmelreich fél Veroniát magával rántotta az eretnekségbe. A ti lelketeken szárad a másfél évtizede tartó vérontás! Ő is felelni fog érte, de nem ma. Ma csak te. - Látom a propaganda 50 éve ugyanaz. Lehet 150 éve is. Egyszer a kezembe került egy törvénykönyvük. Most nem mesélek róla, mit olvastam benne, de mi, démonok kedves jószágok vagyunk hozzájuk képest. Azért egy picit sérti a büszkeségem.
[color=teal- Mindkettőnk lelkén szárad -[/color] Itt az idő, hogy felfedjem a sebem. A hátam közepén húzódik, nagy égésnyom. Hátha ez egy kicsit észhez téríti. Erre is jó a düh: Felszabadítja az ember érzékenységét. - De tudd: Amikor megszülettem így, egy pap minden szó nélkül megtámadott. A mai napig viselem a nyomát.
- Legyőzted? - Jellemzően tájékozatlan a démonok természetét illetően.
- Elfutottam. Egy gyermeknek nem tudtam volna ártani.
- Sok ilyet hallottam már. Mind azt hiszitek, meg lehet hatni vele az embert. Jól hazudsz, de nem elég jól. - Fáradtan elfojtok egy sóhajtást. Nem fogok levetkőzni. De ha látná se biztos, hogy elfogadná az igazságot.
- Attól, hogy démon vagyok, nem hazudok. - Ha lenne rá kapacitásom, és nem forogna az életem veszélyben, most megdörzsölném a szemeim. Otthon kellett volna ma maradni, kényelmesen, késő délelőttig pihengetve az ágyamban. Igen, otthon... Vajon minden rendben megy ott? Hirtelen az árvák jutnak eszembe. Hogy fogadnák, ha itt meghalnék? - De egy kérésem lenne.
Látszólag sem tetszik neki az ötlet.
- Van benned mersz, hogy velem kéretőzöl! De halljam, mit akarsz?
- Ha megölsz, ne roncsold szét a testem nagyon. A gyerekek az árvaházból biztosan eljönnek a temetésemre. Nem akarom, hogy ez egész életükben kísértse őket. - semmi hátsó szándékom nem volt a kéréssel, talán most először. Csak nem akarok a második halálommal is szenvedést okozni, ahogy az első életemben tehettem.
Az inkvizítor persze máson akad fenn. Jellemző. Annyira jellemző.
- Temetés egy démonnak? Hellenburg, látom, következetes a káromlásaiban. Eldöntöm, mi lesz azzal, amit meghagyok belőled. - Ez a legnagyobb baja. Hogy nem hagynak az árokparton megrothadni. Pedig biztos vagyok benne, hogy a kínzókamrái mélyén kellene neki másra is a testem. Ha meghalok, inkább a dárdámba dőlök, minthogy a kezeibe kerüljek!
Nem. Nem halok meg. Győznöm kell!
- Hát legyen.

Ahogy elrugaszkodott, én azonnal megfeszülök. Ha elég közel ér, felszúrom. Már csak néhány lépésre volt, amikor a dárda manifesztálódott a kezemben. Így pont a szívét fogja érni.
Hanem cselesebb volt ő annál, és agilisebb is. Oldalra tért ki, oly' fürgén, mint valami táncos. De még mindig enyém a kezdeményezés!
Hagytam, hogy a testemben lévő varázserő semlegesítse a dárdát, majd egy szikrát gyújtottam, pont az arca előtt. Nem elég, hogy komolyabban megsebezze, viszont most nem lát. Így már jó lesz! Egyetlen dárda, és enyém a győzelem!

Én vagyok a gyorsabb.
Ezt anélkül is tudom, hogy mozogni láttam volna: már a felépítéséből látszik, hogy fürge, hanem a reflexei köszörülésre szorulnak. Vágtaugrásban termek pontosan előtte, amikor meglátom a fekete dárdát a markában: számítottam rá, hogy valamivel elő fog hozakodni, s most villámgyorsan kerülök oldalra, a talpam élét támasztva a földnek. Velem fordul, persze lemaradva - most már mozogsz, mi...?
Külső ívén a fegyvere mellé vágok, s innen karnyújtásra a győzelem. Félreütöm a dárdát és...
Csakhogy már idáig sem jutok el: éles villanás támad pontosan a szemem előtt, s csak az Úr kegyelme ment meg attól, hogy tűzszilánk pattanjon belé. Felkiáltok az éles fájdalomtól és megbillenek, elveszítve az egyensúlyom.
Átkozott!

A lábam azonban még tudja, hol vagyok. Pontosan mellette. Meglendítem hát a kardot visszakézből erőteljesen: olyan gyors csapással válaszolok, amennyire csak a karom és a derekam izmaitól telik. Fájdalmas kiáltás csendül őfelőle is és érzem, hogy húsba találtam: érzem a fegyver élén végigrezgő mozdulatot is, ahogy elrándul. A szemem még káprázik, de - most először - félelmet érzek, mert eszembe jut a fekete árnyakból való dárda megint: ösztönből ugrom hátrafelé, attól tartva, hogy előre épp beleszaladnék egybe.
A dobása előbb talál el, semhogy teljesen kitisztuljon a kép: égető, hosszú fájdalom a bal combomon. Bőven ömlik belőle a vér rögtön, pillanatok alatt a csizmámba ragasztva a lábam. Összeharapom az állkapcsom, de nincs idő megtorpanni: felé ugrom azonnal a jobbja irányából, hogy megfosszam a célzáshoz szükséges dőlésszögtől.

Persze, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Ötven éve élek már, meg előtte ki tudja mennyi ösztönt szívott magába tudatom, s mégis, mégis vagyok olyan balga, hogy úgy gondoljam: Nem fog tudni semmivel előhozakodni. Persze, hogy nem állítom meg ennyivel. Gyorsabb volt nálam, gyorsabb, mint bármely ellenfelem eddig. Gyorsabb bármely hellenburgi reguláris katonánál, akit gyakorlatozni láttam. És tapasztalt.
Vakon vágott, egyenest az oldalamba. Pont az talán, hogy vakon jött mentett meg attól, hogy most a beleimet kelljen kezemmel tartanom. Épp egy picit tudtam hátrarúgni magam, így is csúnyán megvágta a hasizmomat. Ösztönösen feljajdultam, viszont ennyit engedtem a fájdalomnak: Itt volt az esélyem. Azonnal dárdát készítettem, és eldobtam. Túl közel volt, hogy elvétsem, de a fájdalom élménye túl friss volt, hogy célozni tudjak. Ahogy földet értem elégedetten konstáltam, ahogy a dárdám az inkvizítor combjából foszlik semmivé. Ez később előnyömre fog válni.

Most azonban nagyobb bajom az, hogy ez az istencsapása nem akar visszavonulni: újra mellettem terem, és így már nem tudok elég gyorsan fordulni: vagy futok, vagy meghalok. Elrugaszkodtam, és bevetettem magam a nép közé. Nem kellett látnom, tudtam, hogy az atya a nyomomban lohol. Óvatosan tértem ki a döbbent és ijedt nézelődők elől, majd megláttam a fogadó ajtaját: Itt volt az esélyem! Berohantam, és széket taszítottam az ajtó elé: Ha más nem, hát félre kell rúgnia. Az is idő. Én sebesen a vendéglátótér másik felébe, és egy asztalra léptem. Most már az én területemen voltunk: Gyere, Inkvizítor!

Megharaptam az oldalán, de nem maradt adósom.
A seb éppen úgy nyes a lábamba, hogy az izmok minden mozdulatára szétnyíljon: így szabad levegő éri, s a fagyos hideg ugyan megdermeszti a vágás sima széleit, mégis érzem, hogy sántítani fogok, ha sokáig így marad.
Hanem ezzel később foglalkozom. Ha visszaküldtem a démont a Pokolba.

Az irány, amelyet választottam, beválik: megugrik előlem most már, ahogy az első pillantása után vártam és rövid sprint után az összegyűlt emberek közé vetődik: kis termete olyan könnyedén vegyül el közöttük, hogy ha pislogtam volna, amikor eléri őket, most elbizonytalanodnék.
De nem eszik azt olyan forrón, jobb futó vagyok, mint azt gondolná - sebesülten is utolértem volna, ha az átkozott parasztok nem takarják el. Elérem őket én is most már, csontos vállamat vadul erőltetem az övéik közé lendületből: vért kenek elhaladtomban az első két jöttmentbe, akik megkésve kaptak észbe.
- Félre az utamból! - bömbölök teli tüdőből, meglendítve a kardot látványosan. Ez használ: ahogy sietve eltisztulnak az utamból, s félretaszítom az utolsó néhány szerencsétlent, éppen látom a démont felszaladni a fogadó lépcsőjén.
Utánavetem magam.

A veranda tetején, a főbejárat küszöbénél érem utol. Éppen kinyíúlok, hogy grabancon ragadjam, amikor megpördül: nehézkes mozgásából rögtön látom, hogy nem üres kézzel fordul, de már nincs időm kitérni, s a térdem elé kerülő székben akkorát esem, hogy a csillár gyertyái beleremegnek odafenn. A szemem káprázik, ahogy a padló eltalálja a lábamba nyesett hosszú vágást; csapzottan, éles zihálással tápászkodom fel, hogy megpillantsam őt egy asztalon.
Ízekre téplek...!

A pofára eső inkvizítor látványa széles mosolyt csalt az arcomra. Tudtam, hogy tüzes vasként égetheti a sebébe ragadó por, de ez nem gátolja meg attól, hogy felkeljen.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mily' hatalmas is az Isten. Lám, ki meghal, azt felkölti, aki meg él, és őt szolgálja, hát fenemód nehezen kívánkozik meghalni - vagy jelen esetben a padlón maradni.
Ez a kis szünet azonban elég volt, hogy az agyam felfogja, mi is történik: Megvágtak. Iszonyú erővel érzem, ahogy fájdalom cikázik a sebemből a fejembe, majd onnét vissza, és az egész testemre kiterjed. Nem tett jót a futás neki.
Az inkvizítor meg erre felkel teljesen. Dühös, mint a megbokrosodott ló - és higgyetek nekem, az bizony dühös tud lenni! - és még tettre kész. Megragadok egy üres borosüveget. Ritka az eféle holmi, az üveggyártást ritkán kapacitálják palackokra.

De ez most nem számít, az életem fontosabb. Meglódítom az üveget, de ahogy megemelem a karom, éles fájdalom nyilallik a vágásba, és a palack mellé megy. Ahogy az azt követő dárda is. Az atya itt lóból bikává változik: Dühösen fújtatva közelít, és tudom is, mire készül: Rám akarja rúgni az asztalt. Ahogy ideér, és lábával alulról megtámasztja, és leengedem a súlypontom.
A lábam alól kiszökik a falap, én pedig egy alkalmas helyet keresek a landoláshoz: A fal és padló találkozásában meg is találom ezt. Ahogy földet érek, összekucorodom, mint az ászkarák, az asztal pedig csörömpölve fordul meg, helyet adva nekem pont, hogy áldásos menedéket leljek. Egy időre.
A varázserőm fogytán. Hamar kell végeznem.

Szerencsém van, hogy megsebesítettem a démont korábban, mert láttam már, mit művel az üvegpalack talpa azzal, akinek az arcába vágják: az ember azt hinné, ezer darabra törik az ütéstől, valójában azonban sokkal keményebb, mint a legtöbb csont, amellyel röptében találkozhat. Az övé ezúttal messzire elkerül engem anélkül, hogy kitérnék előle, s a nyomában érkező dárda csaknem ugyanennyivel mellémegy.
Többre nincs ideje.

Fürgén ugrom oda hozzá, immár teljesen átvágva a csarnokon keresztben; alulról veselkedem a bútor masszív diófa lapjának, jókora zúzódással számolva cserébe s ő mozdul, hogy a dolgomat nehezítse, de hiába. Az asztal ablakrengető robajjal borul fel, a démon akadály nélkül zuhan be mögé - most a súlyos asztalosmunka és a fal meg a padló közötti rés foglya. Bal kezem megtalálja a nyakamban függő feszületet, s röpkén mondom el az imát, hogy megszabaduljak a sebesülésemtől, mielőtt megadom neki a kegyelemdöfést.
Itt a vége!
Nincs más dolgom, csak fölébe hajolni és a mellébe szúrni a kardot, amíg a padlóhoz nem szegezem vele.

Hosszú, magabiztos lépéssel kerülöm meg, a lába felől: ha nem vagyok olyan mohó, hogy ily hamar végezni akarjak vele, odébb taszíthattam volna az asztalt, s hozzáférek a nyakához, de minek piszmogjak ezzel?
Így is túlságosan sokáig húzódott a küzdelem.

Az inkvizítor borzasztó hibát követett el azzal, hogy rám dobta az asztalt. Első sorban ez nekem védelmet adott, másod sorban pedig takarást. Nem tudhatta, hogyan helyezkedem el, és viszont ha csendben hallgatóztam, tisztán hallottam, ahogy csörgő sarkantyújával közelít. A lábam felől, de ez nem gond. Finoman fordulok egy keveset, és felkészülök.
Nem késlekedek egy másodpercet sem: Ahogy meglátom a csizmát, egy dárdát manifesztálok, és a két lábszárcsontja közé döfök, át ínon és izmon.

Érdekes, hogy amint láttam üvöltve elzuhanni, a combján lévő seb be volt már gyógyulva. Mily' hasznos képesség lehet!
Vajon mi démonok megtanulhatunk gyógyítani? És miért a csata közepén jut ez eszembe?
Elkalandozásom annyival "jutalmaz", hogy egy hetvenöt-nyolcvan kilós inkvizítor zuhan rám. Reméltem, hogy erőtlenebb lesz, de ügyesen a vágásba ütött. Felsikoltok, minthogy mást nem tehetek, majd ahogy egy pillanatra tisztul az elmém, megpróbálom az atya karját a fal és a szorításom között tartani. Így már nem tud támadni.
Egy pillanatra csend telepedik a helyre, csak a nézelődők döbbent, tompított felszólalásai hallatszanak. Aztán az inkvizítor szabadulni próbál, de most, a csata eleje óta először - Egek! Már egy órának tűnik, de két perc, ha eltelt! - megszólalok.
- Várj! Nem volt még elég?
Hátha képes most racionálisan gondolkodni.

Soha életemben nem törtem még csontomat.
Nem fordult elő gyakran az sem, hogy másképpen megsebesüljek: verekedés közben kaptam ütést eleget és pár vágásról is be tudnék számolni, összességében azonban elmondható, hogy súlyos sérülést nemigen szenvedtem a közel húsz év alatt, amióta az Inkvizíció szent kötelékébe tartozom.
Egészen mostanáig.

Ahogy kilépek az asztallap takarásából, ő támad és sohasem fogom tudni elfelejteni a nedves recsegést, amellyel egy lendülettel keresztülszúrja a dárdát a lábikrámon. Semmi hatalmam nincs a fel-le hullámzó vonyítás felett, amivé a hangom torzul a kíntól - a démon mértani pontossággal erőlteti a fegyvert a szárkapocs- és a sípcsontom közé, durván széjjelfeszegetve őket egy pillanatra.
A dárda semmivé foszlik, én pedig támaszt keresek a kíntól vakon, hiába: az asztal már nincs sehol, s én egyensúlyomat veszítve vágódom végig mögötte, százötven font súlyommal tompítatlanul nekizuhanva a zsákmányomnak.

Képtelenül egymásnak szorulunk a rengeteg fa között, s immár kardot, kést, dárdát lehetetlen használni: a fájdalomtól csorgó könnyekkel szorítom ökölbe a kezem, és minden erőmmel az oldalán tátongó vágásba sújtok. Tompa csattanás, a bordakosarán végigdübörög az ütés és ő felsikolt, hogy a fülem belecseng - két kézzel kapaszkodik a karomba, lehetetlen szögben préselve a csuklómat a falnak teljes testsúlyával.
Zihálva, szédülve csillapítjuk a légszomjunkat, s ő találja meg elsőnek a hangját.
- Várj! Nem volt még elég?
Tehetetlenül vonaglok a romok és az ő kétségbeesett szorításában: talpam alatt a padló nyúlós, alvadozó vérbe borul lassan, kínkeserves kapálózásom egyre síkosabb talajt ér. Ha előrefelé mászom, teret adok a fattyúnak, hogy a közénk szorult kardot a gyomromba döfje.
Úgy látszik, se előre, se hátra. Izmaim akaratlanul is meg-megremegnek a feszültség elektromos ingerei alatt. A hangom reszelős a portól és a vízhiánytól.
- Mit akarsz?

Remek! Ha nem fájna ennyire mindenem, most nyilván mosollyal is kifejezném, mennyire örülök annak, hogy végre tárgyalhatok. Vagyis inkább ismét. Jelenlegi helyzetemben nekem van kezdeményezésem. Talán ezt ő is látja. Hátha...
- Ha nem bírok veled - és nem bírok veled - hazamenni. - A zsinatelnök is tudja, hogy nem ér annyit egy küldetés, mint egy embere élete - ezt személyesen tőle hallottam. Ha egy inkvizítort akarok kikerülni, azt hiszem, meg lesz bocsájtva a menekülés.
- Ha azt hiszed, elengedlek, bolondabb vagy, mint amilyennek látszol! - Felkészültem erre is. Igazából azt hiszem, a halálra teljesen nem, de tudtam, hogy ez fog jönni. Tovább kell roncsolnom! Árnyszikra lobban a szavakat dühösen prüszkölő állkapcsok előtt, kissé hátravetve az atya fejét. Nem elég erős - talán ha rendben lennék, eltörné a fogait. De így annyira elég épp, hogy megnyomják az ínyét, és csúnyán bevéreztessék. Egy pár napig az biztos, hogy fog rám emlékezni: Ha más nem evésnél.
Persze én sem gondolhattam komolyan, hogy ez beválik. Olyan erővel fejelt le, hogy fénylő csillagok kúsztak szemem elé. Megszédültem, és a padló nem volt olyan mélyen, mint amilyen mélyre a fejem kívánt volna hanyatlani. Most azonban nem volt időm ezzel törődni, mintha egy vastag vízréteg alól még láttam volna az atyát. Felkelni próbál. Ez kijózanít, és rászólok.
- Figyelmeztetlek: Ha megpróbálsz kimenni innét, azonnal megdoblak egy dárdával, és véged.
Hitetlenkedő, inkább döbbent arckifejezéssel néz rám. Nem szokott ő hozzá, hogy fenyegessék. Pedig komolyan gondoltam: Talán ennyi még kitelik az erőmből.
- Hogyisne. Előbb megfojtlak. - Racionális reakció, de az enyém a figyelme.
- Akkor viszont a torkod előtt robbantok. Nem töri be, de a légzészavar elég lesz, hogy közvetlenül kapj egy dárdát. - Atya, jól gondold meg! Nem akarlak bántani. Jobb vagyok én attól. Jobb vagyok a magadfajtától.

Hazamenni!
A démon naivabb és merészebb, mint elsőre gondoltam. Nem azért vagyok inkvizítor, hogy mindezek után felsegítsem, leporoljam és hagyjam elmenni! Dühösen vicsorítok rá válaszul.
- Ha azt hiszed, elengedlek, bolondabb vagy, mint amilyennek látszol...!
De túljárt az eszemen ezúttal. Újra szikrát vet az arcomba valamivel, s a műveletet ezúttal csaknem a szemfogam bánja - gyökereiben érzem az éles, ijesztő sajgást és a szikra nyomán vastag, bő patakban vér tódul a számba. Nagyot rántok magamon, de ő felkészült jó előre s a karom nem kapom vissza, a nyakam inaira bízom hát magam - előrebököm a homlokom vadul, egyenest az orrnyergének. A feje hátrabicsaklik, de nem veszíti el az eszméletét, a mozdulat pedig fájdalmasabb annál, hogy újra megpróbálkozzam vele.

Nekihevülten taposok a saját véremben, hátamat az asztal lapjának vetve, hogy elszabaduljak a szorításából és végre véget vethessek a komédiának. A jobb lábam mintha lángolna, s a hozzá kapcsolódó combizmaim furcsán élénk kínban úsznak a térdemmel együtt. Szemem előtt élénk fények cikáznak.
Aztán felcsendül előttem a női hang.
- Figyelmeztetlek: Ha megpróbálsz kimenni innét, azonnal megdoblak egy dárdával, és véged.
Megütközve pillantok rá, szilaj dühömről egy pillanat erejéig megfeledkezve, de a démon vonásain határozottság ül, még a tekintete homályossága ellenére is.
- Hogyisne - horkantok, nagyot kortyolva egyúttal a számban összegyűlt, nyáltól híg vérből. A gyomrom figyelmeztetőn megrándul. - Előbb megfojtlak.
- Akkor viszont a torkod előtt robbantok - vágja rá komoly, elszánt arccal. - Nem töri be, de a légzészavar elég lesz, hogy közvetlenül kapj egy dárdát.
- Akkor csináld! - rántok magamon egyet újból, de a padló túlságosan csúszik; eszelősen fáj a mozgás, mégis igyekszem kiszabadítani a karom annyi időre, hogy tovább üthessem a sérült oldalát. - Von Himmelreich úgyis a fejemet akarja.
- Ne tedd! - hallom a hangját, és furcsa módon szinte ijednek tűnik, gondolkodni azonban nincs érkezésem: mindent kisöpör a fejemből a fájdalom, ahogy a varázsereje egy ököl lendületével sújt a gégémre. A lánynak igaza volt, a légzésem úgy szakad félbe, mintha parancsot teljesítene; rettenetes, hörgő fuldoklássá változik minden, a látóterem széle pedig lassan elfeketedik, s mindez valami egészen iszonyú némaságban: ütése a levegőmmel együtt megfosztott a hangomtól is. A számba ömlő vér görcsös rohamokban fröcsköl fel az orromba és onnan az ő arcába; jut belőle a légcsövembe is, és ez már elég ahhoz, hogy elfordítsam a törzsem kissé, s a saját tömegem alá szorult kezemmel megragadhassam a nyaka meg a válla közötti izmot.
Szolgáltass nekem igazságot...
Elégtételt érzek, ahogy minden izma összerándul a kíntól. Vörös szeme felfénylik; alighanem most érez ilyen rettenetes fájdalmat először.
Azután az íriszei felfelé fordulnak, a gödreikbe, alsó szemhéja félig megemelkedik s az állkapcsa elernyed.
Elveszíti az eszméletét.

Adok magamnak pár percet, hogy visszanyerjem a véremből kiszorult oxigént, mielőtt nekifognék, hogy kimásszak.

- Akkor csináld! Von Himmelreich úgyis a fejemet akarja. - Kétségbeesés fog el: Mi lesz, ha tényleg meg kell ölnöm? Nem akarom, minden idegszálam ellene van.
- Ne tedd! - szólok önkéntelenül. Alighanem megláthatta rajtam, hogy ideges vagyok és ijedt, de nem álltam meg. Csettintettem, és gégéje elé szikrát idéztem. Szeme döbbenten villant, láttam, ahogy kétségbeesetten próbál éltető levegőt venni. Én pedig szédültem, de tudtam, hogy ha itt elveszítem az eszméletem, mindennek vége. Ködös szemmel néztem az inkvizítort, aki épp kezdte visszanyerni levegőjét. Megragadta a vállam, és elborzadva figyeltem, ahogy a szája mozog. Szavakat formált.
Judicata....
A veszélyjelzőm azonnal reagált, és botlóátkot kezdtem készíteni. Ekkor jött az, amit a mágusok kiégésnek hívnak: Az inkvizítor észre sem vehette, hogy sikerült a mágiám, viszont ez teljesen kimerített. Az utolsó csepp varázserőm is elfogyott, és egy hideglelés szerű, görcsös rángás futott végig a testemen, majd jóleső lebegés vette át a helyét.
Elveszítettem az eszméletem.

Ágyban ébredtem, mint akcióim végén legtöbbször. A falusiak vittek oda, mint megtudtam. Az inkvizítor ellovagolt, és megparancsolta nekik, hogy küldjenek utána. Szekéren. Lekötözve.
De jobban kedveltek annál. Ahogy a rétorok is mondanák: Captatio Benevolantia. Ebben jó voltam.
Estére jöttek értem, egy templomos, a von Heimsroh nevű. Elmeséltem neki a történteket...
- Ez a Boszorkánypöröly volt. Örülj, hogy élsz.
Nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzést, de a templomos úgy döntött, hogy visszavitet Hellenburgba.
Nos, igazából örültem hogy éltem.

A lábamra nagyobb szükségem van, mint gondoltam.
Most, hogy a harcnak vége, nincs más vágyam, csak kikecmeregni az asztal mögül: izzó haragomat igen hamar lehűtötte a tény, hogy győztem, az elégedettségem helyét pedig csakhamar átvette a puszta fájdalom.
A rönkökből emelt fal segítségével tápászkodom fel, megkaparintva a kardot is: elfordulva köpöm ki a nyelvemen összegyűlt vért, mielőtt ingerülten törölnék végig az orromra meg az államra száradt csíkokon, részben eredménytelenül.
Utolsó protestáns féreg. Eltiprom a fejed.

Ez azonban még várat magára, mert a jobb lábam térdtől lefelé egyetlen, fehéren izzó fájdalomcsomó: óvatosan próbálok ránehezedni, amely kísérletemre vad remegéssel felel, s én felszisszenve váltok vissza a balra azonnal.
Így nem viszem a démont sehová.
- Segíthetek, atyám...? - hallom most első alkalommal a falubeliek egyikét szólni: veszedelmes pillantással fordulok felé, hogy megnézzem magamnak, ki vette a bátorságot, hogy hozzám szóljon. Nagyra nőtt, jámbor képű legény, jókora markát tétován nyújtja felém. A felkarja akár a derekam. Alighanem álló nap a kemény földet túrja.
Hogy engem egy mafla parasztlegény támogasson a járásban...!
Ha száz évig élek, akkor sem.
- Mit képzelsz, taknyos senkiházi! - förmedek rá, harapósan a kíntól. - Úgy nézek ki talán, mint aki nem tud megállni a lábán? Azt mondod?!
- Nemdehogy, atyám - szippantja a fiú ijedten, elkapva a kezét. Most látom csak, talán ha tizenhat esztendős lehet: még gyermek egy férfi testében, és a hanghordozásom ez utóbbit azonnal el is feledteti vele. - Nem.
- Jól van - horkantok, igyekezve minél kevesebb rezdülésnek kitenni a sebesült oldalamat. - Hozd a lovamat! Hírt viszek Északra. Hírt, hogy démonok járnak-kelnek a falutokban.

Ő biccent, és amíg odavan, haragosan méregetem a démont: ebből a szögből rálátok valamelyest.
Nem tudom magammal vinni. Pedig az Úr látja a lelkem, szeretném viszontlátni a tömlöcben.
Hanem a kölyök feltűnik az ajtóban, aggodalmas képén esetlen tépelődés - alighanem aközött őrlődik, hogy felajánlja-e még egyszer a karját, vagy csak álljon és várjon.
Erőszakos vasvillatekintetem láttán a földre fordítja a pillantását, és félreáll az útból.
Szó, ami szó, az imént a büszkeség szólott belőlem, mert járni nemigen tudok: minden önuralmamra szükségem van, hogy elfehéredve elsántikáljak az ajtóig, s a két csorba falépcsőn az Úr kegyelme legalább olyan segítségemre van, mint a sima tölgyfa korlát, amely máskor alighanem részeg falusiakat hivatott megtámogatni.

A lovam megérzi, hogy valami nincs rendben, s gyöngéden fordítja felém az oldalát. Bal lábról ugrom fel, a nyelvembe harapva erősen; csak a nyeregben egyenesedem ki teljesen, végigmérve az ajtóban ácsorgó embereket.
- A démon nincsen magánál, s addig, amíg eszméletén kívül van, nem árthat nektek - szólok fennhangon, elkapva a középen álló férfi pillantását. - Kötözzétek meg s elvárom, hogy legkésőbb holnapig útnak indítsátok a Katedrálisba társzekéren. De akár a trágya mellé is feldobhatjátok, mit bánom én.
A fickó arcizmai enyhén megrándulnak erre: kihívó pillantást vetek rá válaszképpen, amire mélyen bólint.
- Igenis, kegyelmes uram.
- Egy héten belül a portámon legyen! - emelem meg a hangom, mert nem tetszett a pillanatnyi ellenállása. - Ha nincs, akkor a falutok e naptól fogva hivatalosan is Hellenburg szövetségesének számít. Ha nincs, akkor visszajövök.
Rövid csend következik, majd a férfi a tagbaszakadt legény vállára teszi a kezét. Apa és fia.
A hangja tisztelettudó, de nem alázatos.
- Megértettük, atyám.

Egy újabb démon hagyta el (jobbára) élve a csatateret, kezdd elpuhulni az inkvizítor úr! Minden esetre a harc érdekes volt, jár érte mindkettőtöknek a 100 TP!