Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név : Míria von Eichenschild
Faj : Ember
Frakció : Kultista
Kaszt : Megszállott
Nem : Nő
Kor : 24
Kinézet : Magasságra százhetven centinél nem több, alakja finoman telt, a fontos helyeken pedig egész szépen gömbölyödik. A legdrágább ruhákban jár, arcát pedig folyamatosan egy maszk takarja, melyen könnyű átlátni. Hosszú haját hátul két bokáig érő hajkötegben, míg az arca mellett rövidre vágva hordja. Bőre finom és puha, szemét gyakran kifesti (bár ez nem látható) és az ajkait is gyakran rúzsozza.
Jellem : Higgadt és megfontolt személyiség, aki szereti számba venni a lehetőségeit. Tervező, s számító jellem, ezért néha akár túl sokat kalkulál bele egy egészen egyszerű döntsébe is. Alapvetően kedves, és barátságos lélek, igencsak empatikusnak találhatják őt mások, ám ez korántsem mindenkivel van így. Szereti kihangsúlyozni a nemesi származását, gőgös és büszke, rettentő könnyen megsértődik, ám ezt szinte lehetlen észrevenni rajta. Igazi pletykafészek, főleg mivel a nemesi hölgyek legnagyobb idejüket, eddig létező pletykák továbbadásával, illetve az újak terjesztésével töltik. Nemesi társaságban olyan mint hal a vízben, ha senkit sem ismer jól nevelt és illedelmes, könnyen beilleszkedik. Viszont más emberekkel nehezebben ért szót, főleg a tiszteletlenekkel, és alacsonyabb rangúakkal. Parancsoló típus, nem engedelmeskedik senkinek egyedül az ő hőn szeretett mesterének. Játékos és csalafinta, a táncparketten nehéz a nyomába érni, kacagása pedig egészen jellegzetes és könnyen felismerhető.
Előtörténet :
Helló. Míria von Eichenschild vagyok. Legalábbis ez az a név melyen az emberek neveznek. Nem túl átlagos név, igaz ? A Míria név elég egyedi a családunkban, a szeretett őseim közül csupán ketten viselték ezt a nevet. Nem tudom van-e ennek jelentősége. Azt tanították nekem, hogy tiszteljem az őseinket, a családunkat. Nagy család vagyunk, az tény. Veronia legöregebb családfáinak egyike. Ha nem a legöregebb. Elég ha manapság a vérvonalak tisztán tartását nézzük, sok másik család elbukott ezen a téren. Nem mintha van egy is amelyik ne keveredett volna. Még valamikor régen egységes volt a családunk. Einarr bátyám, és Gríffa nővérem után a harmadikként születtem a családba, engem pedig két húgom követett, Eir és Eira. Apám Björn és anyám Frida, boldogsága határtalan volt. A gyermekkorom zavartalan boldogságban telt el, ám mint mindennek ennek is vége szakadt egyszer. A napfényes boldogság és vidám, örömteli kacagás végét Einarr bátyám halálhíre jelentette. Egy idegen helyen, egy idegen célért, egy idegen király nevében harcolva bukott el. Még apró gyermek voltam, s nem értettem, hogy mi történt és hogyan. Csak a temetésre emlékszem, a templom gyászosan kongó harangjaira, és arra, ahogyan végső útjára kísérve anyám könnyei a fejemre záporoztak. Én is sírtam, noha nem igazán értettem miért. A papok azt mondták, hogy szent cél érdekében harcolt, s mostanra a mennyekben van, Isten és az angyalai között. Valahogy hamisnak tűnt az egész. Nem sokra emlékszem már Einarrból, az egyetlen dolog ami emlékeztet rá a róla készült festmény amely a családunk vacsoratermében van kiállítva. Amikor ránézek, el-eltöprengek rajta, vajon helyeselné azt ami vált belőlem ? Nem tudom. Nem volt sokáig egyedül, apám követte őt a sorban. Egy alkalommal egy másik városban tettünk látogatást, az ottani család fejével akartak egyeztetni valamit. Nemigazán értettem, alig múltam tizenhárom esztendős, ám kétségkívül rólam, és a másik családfő fiáról beszélgettek. Nemigazán tudtam hogy mi történik. Mára már tudom. Érdekházasság. A hazafelé vezető úton, megtámadtak minket. Emlékszem akkor még rémülten kapaszkodtam apámba, ahogyan az kilépett a hintó ajtaján. Délceg férfi volt, magas és erős, kiváló harcos. Az hintó ablakán kitekintve néztem ahogy sorra győzi le az ellenfeleit kiváló katonái oldalán. Igazi remek vezető volt, az emberei hallgattak rá, s az ellenfél egyre hátrébb szorult. Ám a harcban ő maga is súlyos sebet kapott, amely végzetesnek bizonyult számára. Nem lehetett megmenteni. Csatlakozott a bátyámhoz. Apám halála az egész várost megrázta. Nagyon szerették őt. A kedves, és jó szíve, a találékony elméje, s rettenthetetlen bátorsága sokak által kedvelt emberré tette. A város gyászolt, és sokan jöttek el részvétet nyilvánítani. Minél többen jöttek annál rettenetesebben éreztem magam. Jóapám hiánya űrt hagyott a tanácsban melyet anyámnak kellett betöltenie. Az Eichenschildek sosem hagyták cserben a várost, és ezután sem tehetik meg. Anyám azt szerette volna, hogy egyszer majd Gríffa vegye át a helyét ő azonban visszautasította ezt a tisztséget. Így anyám már tizenhárom éves koromtól maga mellett tartott. Megtanított mindenre, s meglepő módon jó tűrte a botladozásaimat. Kedves volt és türelmes. Megtanított a társas táncra, a nemesi viselkedésre, a jómodorra és arra hogy hogyan tudjak játszani. Játszani a kertben, a táncparketten és a beszélgetéseink közepette is. Arra hogy hogyan halljam meg azt amit az emberek nem akarnak kimondani. Arra hogy hogyan szőjem meg a hálómat, melybe eleinte belegabalyodnak, majd végül a rezgésére táncolnak az áldozataim. Nem volt gonosz, csupán számító és okos. Tudta, nem mindent lehet nyíltan szemtől szemben elintézni. Nem hibáztathatom ezért, sőt valójában nagyonis hálás vagyok számára ezért. Az évek teltek és múltak, az apró leánykából igazi nővé cseperedtem. Ezt sokminden előrejelezte. A férfiak szeméből sugárzó kedvesség gyorsan eltűnt, s egyre inkább azt vettem észre hogy mohón legelésző tekintetek vesznek körül. Bárány lettem a farkasok között. Legalábbis ezt hitték. Mind az én fonalaim végén táncoltak. Én pedig akár egy kígyó, úgy tekeredtem köréjük, szorosabbra és szorsabbra fonva magam, körbeölelve és elzárva őket, addig amíg el nem nyeltem őket magamban. Onnatól pedig agyatlan bábok voltak csupán. Nem akartam semmi rosszat nekik, tényleg. Csupán felmértem, hogy van-e olyan közöttük akit nem tudok összeroppantani, olyan aki nem törik meg, olyan aki engem morzsol majd össze. Sajnos mind megbuktak a próbán. Egyikükben sem találtam meg azt, akire vágytam.
- Vajon miért is mondom ezt el neked ? - kérdezte, majd levette a lábait az előtte térdelő férfi hátáról. Felállt, s kacsintott a komornyikjának aki könnyedén felrántott a férfi fejét. Amaz megpróbált mondani valamit, ám bekötött szájjal nem sokat tudott kinyögni. Arcára kirajzolódott a félelem minden árnyalata, és láthatóan reszketett. A komornyik egy elegáns mozdulattal lerántotta a szájpecket, s hagyta beszélni.
- Mi...mi a fene...mi a fene maga ?! - nyögte férfi, s vért köpött maga elé. Míria lehajolt s végisimított az arcán. A finom anyagból készült kesztyűjén érezte annak bőrének puhaságát, s belecsípett egy jó nagyot. Élvezte a másikon végigfutó remegést, s azt ahogyan erőtlenül próbál lehúzódni előle.
Én egy bárónő vagyok. Egy nemes. Te pedig ? Egy azok közül a tiszteletlen ostoba pórnép közül, akik helye a talpam alatt van. Egész álló nap olyan döntéseken vitázom melyek titeket, alsóbbrendűeket érintenek. Fura, nemigaz ? Nem dönthettek magatok felől. Azt mi tesszük. Innen, a felső tízezerből. Tulajdonképpen szeretem is ezt csinálni. Igazán szórakoztató, ahogyan látom az embereket parányi hangyákként fel alá futkosni a városban. Nem döntenek. Csak engedelmeskednek. A városom zsibongó, élettel tali napját éjszaka bálokal és fényűző partikkal díszítem. Bárók, grófok, hercegek jönnek el a világ minden tájáról ide. Te a szemükben nem is létezel. Csak egy porszem vagy nekik, egy senki. Arra sem vagy méltó hogy a csizmájukat csókkal illesd. Élvezem ezt a hatalmi játékot, mint itt és most, veled. Élvezem ahogy itt ülsz, nézel és hallgatasz. Nem mintha tehetnél bármit is ellene, csak egyszerűen engedelmeskedsz nekem. Nem kell hibáztatnod magad ezért, nem tehetsz ellene semmit. Helyette emeld fel a fejed. Nézz rám, csodálj engem. Fiatal vagyok, s gyönyörű. Gazdag, és nemes. Ellentétben veled, én vagyok valaki. Míg te, és a fajtád egyszerű férgek vagytok.
- Szegénykém, tőlem nem kell félned. Én nem bántalak. Majd Ő fog. - felelte, s az arcához nyúlt, hogy leoldja a maszkját. A komornyik illedelmesen elfordult, míg a férfi fejét egyenesen tartotta a bal karjával. Míria lehúzta a jobb kesztyűjét és a komornyi vállára fektette, majd lehajolt, egészen közel a férfi arcához, és elemelte az arcát takaró maszkot. A másik szeme kitágult, szája nyitva maradt, erősen reszketve, és vadul kapálózva próbált meg elhúzódni. Mintha valami egészen szörnyű dolgot látott volna.
- Szörnye... - kezdett kiabálni, ám a Míria ebben a percben ledugta a jobb karját a torkán. Legalábbis azt aminek a jobb karja helyén kellett volna lennie, mivel az bármire hasonlított csak nem egy emberi kézre. Egészen könyékig mélyed el benne, s a férfi valószínűleg a a kínok kínját élhette át.
- Shhh, ne kiabálj még. - suttogta Míria, miközben a tekintete elsötétült, és csupán a szemei fénylettek a félhomályban - Még mesélek neked...
Az első találkozásunk egészen furcsán kezdődött. Mélyen alattunk lévő tárnákban találkoztam vele. A sötétben botorkáltam, elveszve egyetlen szál fáklyámba kapaszkodva megrettenve az sötétségtől. Az Ő hangja volt az amelyik szólt hozzám először. Úgy éreztem összeroppant. Rideg, éles hang amely érdeklődve kutatott az elmémben. Több nyelven szólalt egyszerre, s én csupán értetlenül álltam egymagamban. Nem tudtam ki lehet, mi lehet ilyen erős. Életemben először találkoztam effélével. Eddig mind megroppant előttem, de úgy tűnt hogy én török össze ott és akkor. Kíváncsivá tett. Meg akartam ismerni őt, azt akartam hogy lássam, tapintsam, érezzem. A fáklyám fénye egyre gyérebben izzott és féltem hogy kialszik. Így visszagondolva nem tudom megérteni miért féltem annyira. Akkor még én is csak egyszerű...ember voltam. Végül a sorozatos próbálkozások után, végre értelmes szavakon szólott hozzám. Hihetetlennek találtam. Összekuporodtam, és sírtam. Nem tudom hogy a megkönynebbűléstől, vagy kétségbeeséstől, hogy sosem találok vissza. A sötétségben nem tudtam merre menjek. De ő segített nekem. Megmutatta az utat, fel a felszínre. Elveszett voltam de ő megtalált engem. Magányos voltam, de ő velem volt. Valahogy furcsán dobogott a szíves, s az éles, metsző hang egyre gyengédebbá és édesebbé vált. Mintha a kezében hordozott volna. A folyosó végén fényt láttam megcsillanni, és egy magas alak emelkedett ki a sötétségből. Remegve botorkáltam felfelé, s mikor felértem az alak némán a kezembe nyomott egy üveget amelyben egy bizonytalan állagú sötét folyadék lebegett. Azt mondta, igyam meg az utolsó cseppig. Szó nélkül felhajtottam.
Míria szeméből egy könnycsepp csordult ki. Óvatosan lefojt az arcán, egyenesen az ajkaira, ahol lenyalta a nyelvével. Újra feltette a maszkját, majd csettintett egyet, és felállt.
- Nem túl érdekes történet, főleg hogy sok benne az érzékeny rész. Érezd megtisztelve magad. - mondta, majd a férfi fejére lépett a csizmájával, és sóhajtott egy nagyot. A komornyik némán mosolyogva nézte őt, azzal a szokásos csábító, tenyérbemászó mosolyával. Míria intett egyet, és elfordult.
- Úrnőm. - mondta nyájasan a komornyik, miközben megragadta a férfit. Felemelte a földről, majd a szoba ellentétes oldalán található ajtóhoz cipelte. Az ajtó a sötét feketeségbe nyílott, le a semmibe. A férfi riadt tekintettel nézett Míriára még egyszer utoljára, mielőtt eltűnt volna odalent.
Faj : Ember
Frakció : Kultista
Kaszt : Megszállott
Nem : Nő
Kor : 24
Kinézet : Magasságra százhetven centinél nem több, alakja finoman telt, a fontos helyeken pedig egész szépen gömbölyödik. A legdrágább ruhákban jár, arcát pedig folyamatosan egy maszk takarja, melyen könnyű átlátni. Hosszú haját hátul két bokáig érő hajkötegben, míg az arca mellett rövidre vágva hordja. Bőre finom és puha, szemét gyakran kifesti (bár ez nem látható) és az ajkait is gyakran rúzsozza.
Jellem : Higgadt és megfontolt személyiség, aki szereti számba venni a lehetőségeit. Tervező, s számító jellem, ezért néha akár túl sokat kalkulál bele egy egészen egyszerű döntsébe is. Alapvetően kedves, és barátságos lélek, igencsak empatikusnak találhatják őt mások, ám ez korántsem mindenkivel van így. Szereti kihangsúlyozni a nemesi származását, gőgös és büszke, rettentő könnyen megsértődik, ám ezt szinte lehetlen észrevenni rajta. Igazi pletykafészek, főleg mivel a nemesi hölgyek legnagyobb idejüket, eddig létező pletykák továbbadásával, illetve az újak terjesztésével töltik. Nemesi társaságban olyan mint hal a vízben, ha senkit sem ismer jól nevelt és illedelmes, könnyen beilleszkedik. Viszont más emberekkel nehezebben ért szót, főleg a tiszteletlenekkel, és alacsonyabb rangúakkal. Parancsoló típus, nem engedelmeskedik senkinek egyedül az ő hőn szeretett mesterének. Játékos és csalafinta, a táncparketten nehéz a nyomába érni, kacagása pedig egészen jellegzetes és könnyen felismerhető.
Előtörténet :
Helló. Míria von Eichenschild vagyok. Legalábbis ez az a név melyen az emberek neveznek. Nem túl átlagos név, igaz ? A Míria név elég egyedi a családunkban, a szeretett őseim közül csupán ketten viselték ezt a nevet. Nem tudom van-e ennek jelentősége. Azt tanították nekem, hogy tiszteljem az őseinket, a családunkat. Nagy család vagyunk, az tény. Veronia legöregebb családfáinak egyike. Ha nem a legöregebb. Elég ha manapság a vérvonalak tisztán tartását nézzük, sok másik család elbukott ezen a téren. Nem mintha van egy is amelyik ne keveredett volna. Még valamikor régen egységes volt a családunk. Einarr bátyám, és Gríffa nővérem után a harmadikként születtem a családba, engem pedig két húgom követett, Eir és Eira. Apám Björn és anyám Frida, boldogsága határtalan volt. A gyermekkorom zavartalan boldogságban telt el, ám mint mindennek ennek is vége szakadt egyszer. A napfényes boldogság és vidám, örömteli kacagás végét Einarr bátyám halálhíre jelentette. Egy idegen helyen, egy idegen célért, egy idegen király nevében harcolva bukott el. Még apró gyermek voltam, s nem értettem, hogy mi történt és hogyan. Csak a temetésre emlékszem, a templom gyászosan kongó harangjaira, és arra, ahogyan végső útjára kísérve anyám könnyei a fejemre záporoztak. Én is sírtam, noha nem igazán értettem miért. A papok azt mondták, hogy szent cél érdekében harcolt, s mostanra a mennyekben van, Isten és az angyalai között. Valahogy hamisnak tűnt az egész. Nem sokra emlékszem már Einarrból, az egyetlen dolog ami emlékeztet rá a róla készült festmény amely a családunk vacsoratermében van kiállítva. Amikor ránézek, el-eltöprengek rajta, vajon helyeselné azt ami vált belőlem ? Nem tudom. Nem volt sokáig egyedül, apám követte őt a sorban. Egy alkalommal egy másik városban tettünk látogatást, az ottani család fejével akartak egyeztetni valamit. Nemigazán értettem, alig múltam tizenhárom esztendős, ám kétségkívül rólam, és a másik családfő fiáról beszélgettek. Nemigazán tudtam hogy mi történik. Mára már tudom. Érdekházasság. A hazafelé vezető úton, megtámadtak minket. Emlékszem akkor még rémülten kapaszkodtam apámba, ahogyan az kilépett a hintó ajtaján. Délceg férfi volt, magas és erős, kiváló harcos. Az hintó ablakán kitekintve néztem ahogy sorra győzi le az ellenfeleit kiváló katonái oldalán. Igazi remek vezető volt, az emberei hallgattak rá, s az ellenfél egyre hátrébb szorult. Ám a harcban ő maga is súlyos sebet kapott, amely végzetesnek bizonyult számára. Nem lehetett megmenteni. Csatlakozott a bátyámhoz. Apám halála az egész várost megrázta. Nagyon szerették őt. A kedves, és jó szíve, a találékony elméje, s rettenthetetlen bátorsága sokak által kedvelt emberré tette. A város gyászolt, és sokan jöttek el részvétet nyilvánítani. Minél többen jöttek annál rettenetesebben éreztem magam. Jóapám hiánya űrt hagyott a tanácsban melyet anyámnak kellett betöltenie. Az Eichenschildek sosem hagyták cserben a várost, és ezután sem tehetik meg. Anyám azt szerette volna, hogy egyszer majd Gríffa vegye át a helyét ő azonban visszautasította ezt a tisztséget. Így anyám már tizenhárom éves koromtól maga mellett tartott. Megtanított mindenre, s meglepő módon jó tűrte a botladozásaimat. Kedves volt és türelmes. Megtanított a társas táncra, a nemesi viselkedésre, a jómodorra és arra hogy hogyan tudjak játszani. Játszani a kertben, a táncparketten és a beszélgetéseink közepette is. Arra hogy hogyan halljam meg azt amit az emberek nem akarnak kimondani. Arra hogy hogyan szőjem meg a hálómat, melybe eleinte belegabalyodnak, majd végül a rezgésére táncolnak az áldozataim. Nem volt gonosz, csupán számító és okos. Tudta, nem mindent lehet nyíltan szemtől szemben elintézni. Nem hibáztathatom ezért, sőt valójában nagyonis hálás vagyok számára ezért. Az évek teltek és múltak, az apró leánykából igazi nővé cseperedtem. Ezt sokminden előrejelezte. A férfiak szeméből sugárzó kedvesség gyorsan eltűnt, s egyre inkább azt vettem észre hogy mohón legelésző tekintetek vesznek körül. Bárány lettem a farkasok között. Legalábbis ezt hitték. Mind az én fonalaim végén táncoltak. Én pedig akár egy kígyó, úgy tekeredtem köréjük, szorosabbra és szorsabbra fonva magam, körbeölelve és elzárva őket, addig amíg el nem nyeltem őket magamban. Onnatól pedig agyatlan bábok voltak csupán. Nem akartam semmi rosszat nekik, tényleg. Csupán felmértem, hogy van-e olyan közöttük akit nem tudok összeroppantani, olyan aki nem törik meg, olyan aki engem morzsol majd össze. Sajnos mind megbuktak a próbán. Egyikükben sem találtam meg azt, akire vágytam.
- Vajon miért is mondom ezt el neked ? - kérdezte, majd levette a lábait az előtte térdelő férfi hátáról. Felállt, s kacsintott a komornyikjának aki könnyedén felrántott a férfi fejét. Amaz megpróbált mondani valamit, ám bekötött szájjal nem sokat tudott kinyögni. Arcára kirajzolódott a félelem minden árnyalata, és láthatóan reszketett. A komornyik egy elegáns mozdulattal lerántotta a szájpecket, s hagyta beszélni.
- Mi...mi a fene...mi a fene maga ?! - nyögte férfi, s vért köpött maga elé. Míria lehajolt s végisimított az arcán. A finom anyagból készült kesztyűjén érezte annak bőrének puhaságát, s belecsípett egy jó nagyot. Élvezte a másikon végigfutó remegést, s azt ahogyan erőtlenül próbál lehúzódni előle.
Én egy bárónő vagyok. Egy nemes. Te pedig ? Egy azok közül a tiszteletlen ostoba pórnép közül, akik helye a talpam alatt van. Egész álló nap olyan döntéseken vitázom melyek titeket, alsóbbrendűeket érintenek. Fura, nemigaz ? Nem dönthettek magatok felől. Azt mi tesszük. Innen, a felső tízezerből. Tulajdonképpen szeretem is ezt csinálni. Igazán szórakoztató, ahogyan látom az embereket parányi hangyákként fel alá futkosni a városban. Nem döntenek. Csak engedelmeskednek. A városom zsibongó, élettel tali napját éjszaka bálokal és fényűző partikkal díszítem. Bárók, grófok, hercegek jönnek el a világ minden tájáról ide. Te a szemükben nem is létezel. Csak egy porszem vagy nekik, egy senki. Arra sem vagy méltó hogy a csizmájukat csókkal illesd. Élvezem ezt a hatalmi játékot, mint itt és most, veled. Élvezem ahogy itt ülsz, nézel és hallgatasz. Nem mintha tehetnél bármit is ellene, csak egyszerűen engedelmeskedsz nekem. Nem kell hibáztatnod magad ezért, nem tehetsz ellene semmit. Helyette emeld fel a fejed. Nézz rám, csodálj engem. Fiatal vagyok, s gyönyörű. Gazdag, és nemes. Ellentétben veled, én vagyok valaki. Míg te, és a fajtád egyszerű férgek vagytok.
- Szegénykém, tőlem nem kell félned. Én nem bántalak. Majd Ő fog. - felelte, s az arcához nyúlt, hogy leoldja a maszkját. A komornyik illedelmesen elfordult, míg a férfi fejét egyenesen tartotta a bal karjával. Míria lehúzta a jobb kesztyűjét és a komornyi vállára fektette, majd lehajolt, egészen közel a férfi arcához, és elemelte az arcát takaró maszkot. A másik szeme kitágult, szája nyitva maradt, erősen reszketve, és vadul kapálózva próbált meg elhúzódni. Mintha valami egészen szörnyű dolgot látott volna.
- Szörnye... - kezdett kiabálni, ám a Míria ebben a percben ledugta a jobb karját a torkán. Legalábbis azt aminek a jobb karja helyén kellett volna lennie, mivel az bármire hasonlított csak nem egy emberi kézre. Egészen könyékig mélyed el benne, s a férfi valószínűleg a a kínok kínját élhette át.
- Shhh, ne kiabálj még. - suttogta Míria, miközben a tekintete elsötétült, és csupán a szemei fénylettek a félhomályban - Még mesélek neked...
Az első találkozásunk egészen furcsán kezdődött. Mélyen alattunk lévő tárnákban találkoztam vele. A sötétben botorkáltam, elveszve egyetlen szál fáklyámba kapaszkodva megrettenve az sötétségtől. Az Ő hangja volt az amelyik szólt hozzám először. Úgy éreztem összeroppant. Rideg, éles hang amely érdeklődve kutatott az elmémben. Több nyelven szólalt egyszerre, s én csupán értetlenül álltam egymagamban. Nem tudtam ki lehet, mi lehet ilyen erős. Életemben először találkoztam effélével. Eddig mind megroppant előttem, de úgy tűnt hogy én török össze ott és akkor. Kíváncsivá tett. Meg akartam ismerni őt, azt akartam hogy lássam, tapintsam, érezzem. A fáklyám fénye egyre gyérebben izzott és féltem hogy kialszik. Így visszagondolva nem tudom megérteni miért féltem annyira. Akkor még én is csak egyszerű...ember voltam. Végül a sorozatos próbálkozások után, végre értelmes szavakon szólott hozzám. Hihetetlennek találtam. Összekuporodtam, és sírtam. Nem tudom hogy a megkönynebbűléstől, vagy kétségbeeséstől, hogy sosem találok vissza. A sötétségben nem tudtam merre menjek. De ő segített nekem. Megmutatta az utat, fel a felszínre. Elveszett voltam de ő megtalált engem. Magányos voltam, de ő velem volt. Valahogy furcsán dobogott a szíves, s az éles, metsző hang egyre gyengédebbá és édesebbé vált. Mintha a kezében hordozott volna. A folyosó végén fényt láttam megcsillanni, és egy magas alak emelkedett ki a sötétségből. Remegve botorkáltam felfelé, s mikor felértem az alak némán a kezembe nyomott egy üveget amelyben egy bizonytalan állagú sötét folyadék lebegett. Azt mondta, igyam meg az utolsó cseppig. Szó nélkül felhajtottam.
Míria szeméből egy könnycsepp csordult ki. Óvatosan lefojt az arcán, egyenesen az ajkaira, ahol lenyalta a nyelvével. Újra feltette a maszkját, majd csettintett egyet, és felállt.
- Nem túl érdekes történet, főleg hogy sok benne az érzékeny rész. Érezd megtisztelve magad. - mondta, majd a férfi fejére lépett a csizmájával, és sóhajtott egy nagyot. A komornyik némán mosolyogva nézte őt, azzal a szokásos csábító, tenyérbemászó mosolyával. Míria intett egyet, és elfordult.
- Úrnőm. - mondta nyájasan a komornyik, miközben megragadta a férfit. Felemelte a földről, majd a szoba ellentétes oldalán található ajtóhoz cipelte. Az ajtó a sötét feketeségbe nyílott, le a semmibe. A férfi riadt tekintettel nézett Míriára még egyszer utoljára, mielőtt eltűnt volna odalent.
A legkirályabb frakció~
