Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Sebastian Jaakobsen
Faj: Ember
Frakció: Egyház (Ordo Malleus)
Kaszt: Keresztes
Nem: Férfi
Kor: 59
Kinézet: 185 centiméter magas, 87 kiló. Testalkata erős, széles vállak és mellkas. Sokban hasonlít az első emberekre, akik ezen földet taposták. Haja valamikor szőke volt, de most már teljesen fehér. Haja váll alá ér kicsivel, szakálla, ami teljes arcán megvan hagyva, majdnem kulcscsontjáig ér. Szeme kék, alatta már mélyülnek a ráncok. Korához képest jól tartja magát, ráncai főleg a szeme alatt feltűnőek, és néhány mimikai ránc. A rendszeres testmozgásnak és harcnak köszönhetően továbbra is könnyedén és jól mozog, de persze fel sem érhet egy fiatal, ereje teljében lévő harcoshoz. Rendszerint teljes testpáncélját hordja, nagyon ritkán veszi le, ha mégis megtenné, akkor megfigyelhető lenne életmódjának nyomai, feszes, kidolgozott izmok, és sebhelyek hadserege, mindenhol a testén.
Jellem: Az idő jellemén is rajtahagyta nyomát. Már rég nem a heves, hirtelen haragú ifjú, ki egykor volt. Tudja jól, hogy elszálltak felette az évek. A kora már régóta nem annak köszönhető, hogy ő a legerősebb vagy leggyorsabba csatában, hanem tapasztalatának, amivel kevesen rendelkeznek, vagy legalábbis annyival, mint ő, kevesen. Általában goromba, ha másokkal kell társalognia, ha nem ember fajú lényekről van szó, akkor ez kifejezetten igaz. Az Egyház többi szolgálójával mindig tiszteletteljes, egészen addig, amíg viszonozzák ezt. Csatában megfontolt, rafinált, jobban támaszkodik eszére, mint csak a fizikai erejére, mert tudja, hogy abban mára már sokan felülmúlják. Fanatikusan hisz az Egyházban, soha nem vonja kétségbe annak igazát, még így évek múltán se, sőt talán ez csak elmélyítette hitét Istenben és a Pápában. A protestánsokat mélyen gyűlöli és megveti, ha köteleznék se tudna békességben meglenni akár egy mellett is. Az Egyház ellen tevékenykedőkre hasonlóan tekint, de tán egyiket sem pusztítaná el olyan szívesen, mint az új egyház tagjait. Nagy becsben tartja saját felszerelését, és azt rendszeresen ápolja is, azt lehet mondani kardja, pajzsa és páncélja a legjobb barátai, az is igaz, hogy kevesen voltak annyit vele, mint ezen tárgyai.
Előtörténet:
A legtöbbeket anyjuk kedves szavai fogadnak e kegyetlen világon. Őt az apja ordítása.
Egy dajka csitítgatta a gyermeket karjában, miközben Romracht nemes ura magából kikelve, állatként ordított a bábaasszonnyal. Nem csoda. Szeretett felesége a szeme láttára halt bele abba, hogy életet adjon második fiának, és ha már mást nem tud, legalább a bábát had hibáztassa. Persze idővel jó keresztényhez híven le fog nyugodni, meggyónja majd hevességét, és elfogadja az Úr akaratát, miszerint a két élet közül csak egy maradhat vele. De az nem most lesz. Most még tombol az indulat.
Gyermeknevetés visszhangzik a vár folyosóin. Kellemesen csengő, magas trillák járják be az ódon vár folyosóit és hatalmas kőcsarnokait. Apró lábak kopogása kíséri a kacajhangot. Közel vannak már.
Két gyermek szalad be a főcsarnok hatalmas, vaspántokkal erősített tölgyfaajtaján. Egyenesen a terem végében álló szék felé veszik az irányt, hol büszke apjuk, Brum Jaakobsen, a vár tizenkilencedik ura foglal helyet. A markáns, erős testalkatú, enyhén korosodó férfi arcán mosoly terül szét gyermekeit látván. A két fiú pillanatok alatt lefutja a terem hosszúságát, és egymással viaskodva próbálnak apjuk ölébe kerülni, míg az fel nem ülteti őket egyik, s másik térdére.
Csak pár pillanattal lemaradva ér a terembe a, már koránt sem fiatal dajka, kinek feladata az utódok felügyelete volna.
- Bocsáss meg jó uram, de a két kis csibész nem volt hajlandó megérteni, hogy nem lehetnek veled, míg kihallgatást tartasz uradalmad parasztjai számára. – mondja akadozva az asszony, miközben próbál levegőhöz jutni.
- Semmi baj Hilde. Joakimnak nem árt, ha itt van. Minél hamarabb látja, mi is egy a Királyhoz és az Egyházhoz hű várúr feladata, annál jobb. Rá is ez a feladat vár. – mosolyog idősebbik fiára Brum nagyúr.
- Atyám! Atyám! És velem mi lesz? Én nem leszek majd hű várúr? – rángatja meg apja selyemingjét gyermeki erővel Sebastian.
- Neked fiam más sorsot szánt az Úr. Te az Egyház hű szolgája leszel. Neked egyetlen király sem parancsolhat majd.
- De Atyám, nekem nem lesz váram?
- Neked nem lesz gyermekem. De szolgálatod ugyan olyan hasznos lesz, mint bátyádé, csak te egy másik úr parancsainak leszel végrehajtója.
- Nem értem. – ráncolta össze apró homlokát a három éves fiúcska.
- Majd megértitek mind a ketten. – simogatta meg a két gyermek fejét Brum.
A fehér ruhás keresztes kézen fogva vezette a szintén fehér ruhába öltöztetett gyermeket az udvaron át. A kaputól nem messze két jól termett barna ló várt az indulásra. A lovak mellől a vár ura és annak nagyobbik fia követte szemmel a két közeledő alakot.
Amikor odaértek, a keresztes meghajolt Brum előtt, és hátrébb állt egy kicsivel, hogy időt hagyjon a búcsúzásra.
- Atyám… Mu… Mu… muszj elmennem? – nézet fel könnyes szemmel a tíz éves fiúcska apjára.
- Igen fiam. Ez mindkettőnk kötelessége. Az enyém, hogy elengedjelek, a tiéd, hogy elfogadd akaratom és menj. – válaszolt az apa határozottan, de érezhető gyengédséggel.
- Ért… értettem.
- Ég veled öcsém! – nyújtotta kezét Joakim testvére felé.
- Ég veled bátyám! – fogadta el Sebastian.
A keresztes előre lépet, jobbját az ifjú gyermek vállára tette. A fiú megfordult, felnézett a férfira, próbált mosolyogni, de a távozás fájdalma erősebben szorította annál a szívét, mint, hogy ez oly egyszerűen ment volna.
Már jó órára voltak a vártól, mikor a keresztes a gyermekhez fordult:
- Mostantól el kell felejtened mindent, amit ez a vár és vidék adott neked. Egyetlen feladatod lesz az életedben, az Egyház szolgálata, egyetlen urad és parancsolód lesz, az Isten, és a családod mi leszünk, a Keresztesek. Jól jegyezd ezt meg, a saját érdekedben.
A szoba falain lassan csorgott le a ráfröcskölődött vér.
A meleg levegő még jobban nyomasztotta Sebastiant a hullák szagának köszönhetően. Páncélját nehéznek érezte, kardját tartó keze fáradt volt, kezdett egyre nehezebben engedelmeskedni, másik karja, melyre pajzsa volt ráerősítve, már teljesen elgémberedett. Legszívesebben levette volna sisakját, hogy levegőhöz jusson, de tudta, hogy ez könnyen végzetes hiba lehetne. Óvatosan lépkedte át társai holttestét. A faluban biztos voltak még páran rendjéből, de itt most csak ő maradt egyedül.
Alig egy hónapja avatták keresztessé. A tíz éves képzésnek véget ért, végre büszkén vonulhatott az Úr jelével páncélján a gonosz erői ellen. Ez volt az első küldetése, de lehet, hogy az utolsó is, ha nem szedi össze magát gyorsan.
Az északi kis falucskát egy renegát vámpír csoport mészárolta le, ez volt a harmadik a sorban. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy mindezt az Úr nevében. Áldozataikat gúnyosan keresztre feszítették és a parasztok vérével kereszteket festette mindenhova. A Pápa nem hagyhatta ezt szó nélkül, egy teljes egységet küldött ki, hogy számolják fel az istenkáromló szörnyetegek vérengzéseket.
Sok tapasztalt harcost, és néhány ígéretesnek tűnő ifjút bíztak meg a dicső feladattal, hogy véget vessenek a támadásoknak. Sebastian büszkén öltötte fel a páncélját, mikor megtudta, mehet.
A vámpír, akit ebbe a házba kergettek be, már lemészárolta három másik társát, akikkel együtt vették üldözőbe. Nem sok esélye volt ellene egyedül, de fűtötte a bosszúvágy, érezte, ahogy az lassan kiöli a merevséget tagjaiból, a bágyadtságot érzékeiből.
Befordult a sarokvasain csüngő ajtón. A szörnyeteg vigyorogva ált a kis szoba másik végén. A fenevad fekete páncélja még sötétebbnek tűnt a friss vértől.
- Kölyök. Nálad erősebbeket is megöltem már. Azt hiszed, van esélyed ellenem? - röhögött Sebastian képébe a vámpír.
A fiatal férfi nem szólt semmit, maga elé emelte pajzsát, és megindul ellenfele felé. Szűk helyen vannak, itt neki kellene kedvezzenek a viszonyok, a másik nem tudja olyan jól kihasználni mozgékonyságát, mint nyitottabb terepen.
Csak egy pillanatra révült el, miközben próbálta átgondolni mitévő legyen, s ezt kihasználva, a vámpír rá is rontott.
Hirtelen támadt neki, félrelökte pajzsát, majd egy felfele irányuló karmolással lerántotta a sisakját. Fegyver nem volt a férfi szörnynél, de vaskesztyűjének ujjai éles karmokká voltak formálva, amik megfelelő erő mellett könnyedén csontig hatoló sebeket is ejthettek. A roham erejétől egy lépést hátratántorodott a keresztes, de nem volt ideje pihenni, mert újabb rohamot kellett védenie. Szerencsére időben maga elé kapta a pajzsát, így a karmok azon csattantak arca helyett. Előreszúrt kardjával, de az levegőt talált csak. A vámpír oldalra lépett, és hátba vágta a saját lendületétől előrelóduló Sebastiant. A lökésnek köszönhetően nekicsapódott az ablaknak, ahol a keretből ki is tört két üvegszem. Azonnal fordult volna, nehogy hátba támadja a vámpír, aki ekkora már karnyújtásnyira volt tőle. Nem volt ideje se kardját, se pajzsát a támadó karmok elé emelni, csak kitérni próbálhatott. Fáradságának hála ez viszont nem sikerült teljesen pontosan, a karmok végigszántották bal orcáját. A kitérés után csak egy pillanattal lendítette is jobb karjában lévő kardját, hogy megpróbálja oldalba vágni vele támadóját. Mivel mind a ketten nehézpáncélt viseltek, nem sokat remélhetett, de hátha legalább az ütés kicsit megtántorítja a mocsadékot. Az ütés talált, a vámpír pedig kicsit eltántorodott oldalra, így Sebastian is kiléphetett egyet jobbra, hogy ismét szemben álljanak. A mészáros megnyalta ajkát, röhögve támadt ismét. Sebastian megtámasztotta magát, majd egy pillanattal azelőtt, hogy pajzsának csapódott volna a fekete páncélos, ellenrohamot indított. A vámpír nem számított erre, így nem tudott megfelelően ellenállni a nekirontó erőhatásnak, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Sebastian ezt kihasználva ellenfele feje felé vágott kardjával, azt azonban vaskesztyűs bal tenyerével hárította. Jobb karmaival mellkasra támadt a szörny, de azok csak a páncél felett viselt fehér szövetet szakíthatták fel. A csetepaté közepette úgy fordultak, hogy a vámpír háta mögé ismét a szoba ablaka került. Sebastian egy pillanat alatt döntött. Nekirohant ellenfelének, az nem készülhetett fel rendesen a rohamra, így hátratántorodott. Együtt zuhantak ki a falu fogadójának első emeletéről.
A földbecsapódáskor a fenevad volt alul, így az ütéstől kiszaladt a levegő a tüdejéből. Ez elég volt ahhoz, hogy Sebastian, aki ugyan kardját elejtette, de páncélozott öklével nekiessen a szörnyetek védtelen arcának. Az első ütés betörte a vámpír orrát, a második összeroncsolta a jobb szemét. Megpróbált ellenállni az ököl folyamatos sújtásainak, de azt hajtó gyűlölet és erő megállíthatatlan volt. Alul becsülte a fiatal keresztest, ezt már ő is tudta. Egy utolsó elkeseredett karmolás mégis elérte Sebastiant, egyenesen a torkán. A seb nem volt elég mély, hogy azonnali halált okozzon, de a vér így is spriccelni kezdett a vámpírra. Sebastian a hirtelen sérülés okozta dühtől még hevesebb csapásokat mért a szörnyre. Mikor az már alig bírt ellenállni, feje fölé emelte pajzsát, majd egyenesen a vámpír koponyájára célozva lesújtotta pajzs alsó sarkával. Az azonnal beszakította a csontot, és az istenkáromló nem élt többé.
Nem tudott sikerének örvendezni, érezte, hogy elveszíti erejét. Nyakához emelte kezét, kesztyűjét saját vére festette karmazsinra mikor szeme elé emelte. Jobbra dőlt, nem tudta megmozdítani tagjait. Tudta, ha nem kap hamar segítséget, meghal. De hát, honnan kaphatna segítséget, mikor mindenki saját harcával van elfoglalva éppen?
Mielőtt teljesen elhomályosult volna előtte a világ, egy fehér ruhás pap rohant oda hozzá. Elájult.
A falu határában tért magához. A füvön feküdt, mellette két társa. Próbált felülni, de gyenge volt hozzá. Elfordította fejét, a két keresztes, aki valószínűleg hozzá hasonlóan megsérült, magánál volt.
Páncélja felett vörös köpenyt viselő katona ment oda hozzájuk. A kopasz férfi homlokán egy kalapács formájú billogot viselt.
- Az Úr kegyes volt hozzátok Testvérek. Szerencsétek, hogy időben ideértünk. – egyszerre néztek fel a földről a mély basszus tulajdonosára a sebesültek. – Vramur atya vagyok, az Ordo Malleus egyik papja. A közelben teljesítettünk küldetést, mikor tudomásunkra jutott, hogy nagy bajban vagytok. Csak hármótokat tudtunk megmenteni, a többieket lemészárolták a fenevadak.
- Uram irgalmazz… - nyögte a Sebastian mellett fekvő keresztes.
- Az Úr rajtatok irgalmazott. A többieken nem. Megnyugodhattok, a vámpírokat egytől-egyik megöltük. Te fiú. Mi a neved? – guggolt Sebastian mellé a pap.
- Sebastian, Atyám. – suttogta válaszul.
- Jól harcoltál. Egy összezúzott koponyájú mészáros mellett talált rád Priper atya. Te ölted meg?
A kérdésre csak egy bólintással tudott válaszolni. A bánat testvérei halál miatt torkára forrasztott minden szót.
- Szükségünk van ilyen emberekre, mint te. Kérni fogom, hogy helyezzenek az Ordo kötelékébe. – állt fel Vramur, majd távozott.
Fáradtan a hosszú úttól lépett be az épületbe, amihez irányították.
- Isten hozott a rendnél Testvér. – üdvözölte azonnal egy pocakos férfi, amint belépett.
- Köszönöm Testvér. – viszonozta a mosolyt Sebastian.
- Fáradtnak tűnsz. No, ne aggódj, ma este nyugodtan aludhatsz. Gyere! Átadom az új felszerelésed, majd megmutatom a szobád. Imo testvér vagyok, az Ordo raktárosa és ellátmány felelőse. Ha valaha is szükséged van bármire, engem keress. – indult meg az épületben, intve Sebastiannak, hogy kövesse.
Pár helyiséggel odébb elértek a fegyverraktárhoz. Padlótól plafonig fegyver- és páncélállványok, szekrények és egyéb tárolók lepték el a szobát.
Imo az egyik fegyverállványhoz lépett és leemelt róla egy kardot. Szépen megmunkált, másfél kezes kard volt, a penge mind két élén egy rész fogazott, hogy még súlyosabb sebet ejtsen, míg a penge lapján a vérelvezető bemélyedés mellett apró erek futottak végig a pengén.
- Szép darab, ugye? Ez lesz mától a kardod. Különleges darab, csakis nekünk készítenek ilyet. A penge 120 centiméter hosszú, 20 centiméter a keresztvas, a markolat 35 centiméter hosszú, így kényelmesen forgatható két kézzel is, a súlyozása pedig lehetővé teszi az egy- és kétkezes használatot is. A penge 7 centi széles. A különlegessége, persze a fogazás mellett, hogy apró barázdák futnak a pengén végig. Ezek nem csak díszek ám. A keresztvasba méreg ampullák vannak beépítve. Ha megnyomod a kardgomb alját, ezek az ampullák kiengedik a mérget, ami a barázdákon végigfolyik. Ezek után, ha sebet ejtesz, azonnal be is juttatod a mérget a véráramba. Hasznos kis dolog egy csatában, vagy akár egy párviadalban. – büszkélkedett a testvér, mielőtt átadta a kardot Sebastiannak – No, vedd már el. Ezentúl a tiéd.
Átvette a kardot, tanulmányozta egy darabig, majd megköszönte. Ezután Imo megmutatta neki, melyik teljes testpáncél lesz az övé, ami mind az Egyház, mind az Ordo Malleus jelzésével el volt látva. A páncélzat mellé tartozott egy keményfa pajzs is, amire keresztet festettek. Megígértette Sebastiannal a fegyvermester, hogy, amint lehet, kipróbálja a gyakorlótéren a páncélt egy társával, hogy ne éles küzdelemben jöjjenek elő a problémák az öltözékkel.
Végül elindultak a lakókörletbe, hogy az új jövevény elfoglalhassa szobáját, és kipihenhesse magát.
Mielőtt nyugovóra tért volna, kihúzta hüvelyéből újonnan szerzett kardját, és elkezdte tanulmányozni. Szép és hatásos fegyvernek tűnt. Megfogadta, hogy gondját fogja viselni, hátha így a penge is gondját viseli majd a csatákban.
Régóta szolgálta a rendet, de ilyen feladatot még sose adtak neki.
Csatában helyt állni túlerővel, démonokkal, nekromantákkal vagy bármilyen szörnyeteggel szemben, nem nehéz. De fogadni egy ifjú keresztest a testvériségnél, az más tészta. Sebastain negyven harmadik életévében járt, ez alatt nem ismert mást, rövidke gyermekkorát atyja várában kivéve, mint az Úr szolgálatát, a kardok és páncélok zaját és a harcot. Nem arra képezték ki, hogy friss, harcban alig járt keresztesekkel csevegjen és adjon nekik jó tanácsokat, amik talán elősegítik, hogy egynél több küldetést is túléljenek.
De hát, ha ez a parancs, teljesíteni kell. Az előcsarnokba megy, hogy azonnal fogadhassa az új tagot, amint az megérkezik.
- Isten hozott a rendnél Testvér! Remélem jó utad volt. - nyújtotta kezét az ajtó belépő ifjú felé Sebastian.
- Dicsértessék, testvér! Nem okozott semmi fennakadást, hála legyen az Úrnak. - mondja, és elfogadja a kezed, 179 centis, jó kiállású ifjú. A szeme határozott, arca nyugodt, haja fekete.
- Örömmel hallom. Azt mondták nekem kitűnő eredményeket értél el a kiképzéseden. Kár, hogy harci tapasztalatod nem sok van. - morgolódott kicsit az idősödő keresztes - No, de lesz még időd megszerezni azt is. Hol képeztek?
- Hellenburgban, Augustinus püspök volt a tisztem. Van már harci tapasztalatom, több szektát is felszámoltunk már. - mondja nyugodtan, de hangján érződik kicsit a sértődöttség, azt hiszi, az idős keresztes provokálni akarja.
- Augustinus püspök mindig kiváló munkát végez, nem kételkedem kiképzésedben. A szekta csak egy dolog testvér. Vannak annál sokkal rosszabb ellenségei is az Egyháznak. - válaszol Sebastian - Ne vedd sértésnek szavaim, de nem az én feladatom szokott lenni az új tagok fogadása. Bizonyára kiérdemelted, hogy itt legyél.
- Minthogy a vezetőink ritkán tévednek, ez így kell, hogy legyen, testvér. – végigmér, láthatóan sokat tapasztat baka a beszélgetőpartnere, de akkor is szent meggyőződése, hogy a szekták a legveszélyesebb ellenfelek. - Bizony mondom, nem vagyunk felkészülve egy szervezett ellen mozgalomra. Talán messze van még, de remélem, hogy nem az én időmben fog eljönni, amikor az Egyháznak ilyennel kell szembenéznie.
- Lehet, hogy igazad van testvér. De kétlem, hogy ez megtörténhet. Ha mégis megfog, eltiporjuk az ellenállást. Ez a mi feladatunk. Nincs értelme a létünknek, ha nem vagyunk rá képesek. - válaszolja kicsit mogorván Sebastian - Mellesleg nem tudom a neved sem. Az enyém Sebastian Jaakobsen. Mi a tiéd testvér?
- Esroniel von Himmelreich vagyok, Hellenburgból. Remélem, jó kardjai leszünk Istennek. - nevéről süt, hogy csak felvett név, ráadásul az is biztos, hogy valami nemesi család gyermeke lehet, és hogy vagy nagyon veszélyes, vagy nagyon jó tagja lesz az Ordo Maellusnak - Megmutatná a hálókörletem?- kérdi tiszteletteljesen
- Azt, hogy milyen kardjai leszünk Istennek, csak ő tudhatja. Kövess Esroniel testvér. - indul el a szobák fel.
Esroniel bólint és követi idősebb társát a hálók felé.
Mindenki néma csendbe burkolózva ült az asztal körül. Senki nem tudott megszólalni. Volt, ki a dühtől, ki a csalódástól, ki a meglepődéstől, ki az értetlenségtől.
Sebastien sem tudta mi tévő legyen. Az ifjú, akivel még ő is találkozott, az ígéretes keresztes, ilyen szörnyű árulást követett el.
- Azonnal ellenük kell vonulnunk! – ugrott fel egy fiatalabb Ordo tag.
- Nincs értelme. Túl erősek jelenleg a déliek támogatásának hála. – válaszol Erasmus rendfőnök – Egyelőre meg kell erősítenünk határainkat, és gondoskodnunk kell azok biztonságáról.
- De bíboros. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Elüldözték a Pápát jogos helyéről!
- Nyugodj le Rirke testvér. – teszi a fiatal férfi vállára kezét Sebastian. – Hiába heveskednénk. Ha meghalunk, azzal nem szolgáljuk az Egyházat.
- Mit ugatsz bele vénember? Gyenge vagy már, és félted az életed, csak azért mondod ezt. – támad Rirke az idős keresztesre.
- Testvér, uralkodj magadon. – mordul Erasmus bíboros Rirkere.
- Nem nekem kell itt uralkodnom magamon! Nektek kéne összeszednetek a maradék kis bátorságotokat. Nyomorult álszentek vagytok mind. Ha igazi és hű szolgái lennétek az Úrnak és az Ordonak, nem itt üldögélnétek!
- Csillapodj, Rirke testvér. – próbálja visszanyomni a székre Sebastian a fiatalt.
- Eressz! – sepri le a kezet válláról a fiatal – Hozzám ne merészelj nyúlni vénember. Te is csak azért vagy még köztünk, mert biztos füled-farkad behúzva kushadtál minden csatában. Most meg játszod itt a nagy bölcset.
- Höh… Ha csak fele annyi élőlényt öltél volna meg az Úr nevében, mint én, akkor talán lenne értelme szavaidnak. Szemtelen kölyök. – fordul el, majd ül vissza helyére Sebastian.
- Bíboros!...
- Hallgass Rirke! – emeli fel hangját Erasmus. – Várunk. Ez a legbiztosabb, amit tehetünk. A legfontosabb most a helyzetünk stabilizálás és a pápa védelme. Ha megtörünk, az nem csak protestánsoknak, de a többi ellenségünknek is hatalmas előnyt jelentene.
Rirke sértődötten ül le a székére. A többiek egyetértően bólogatnak.
Tizenhat év. Tizenhat éve tartó háborúskodás az Úr nevében és nevéért.
Sebastian már rég elfogadta, hogy magukat kereszténynek való szektásokat kell mészárolnia. Megannyi csata és vérontás után mégse jutottak sehova. Sok jó és erős harcos halt meg, míg ő továbbra is életben maradt. Túl sokakat látott meghalni maga mellett. Már rég nem hajtja az ifjak ereje és hevessége. A kor még az Úr leghűbb szolgáin is otthagyja a nyomát, de ad is cserébe valamit, tapasztalatot.
Most új mesék kezdenek szárnya kelni egy kardról, ami eldönthetné a háborút. Azrael, az utolsó angyal, aki elhagyta a földet, itt hagyta a kardját. Senki sem tudja, hol van, de mégis mindenki akarja, ezzel együtt az Egyház is.
Persze ki más lenne alkalmasabb a kard megkeresésére, mint a legveszedelmesebb és legelszántabb harcosai a Pápának, az Ordo Malleus.
//Meg volt beszélve Esroniellel, hogy az ET-t majd ő értékeli véglegesen
//
Faj: Ember
Frakció: Egyház (Ordo Malleus)
Kaszt: Keresztes
Nem: Férfi
Kor: 59
Kinézet: 185 centiméter magas, 87 kiló. Testalkata erős, széles vállak és mellkas. Sokban hasonlít az első emberekre, akik ezen földet taposták. Haja valamikor szőke volt, de most már teljesen fehér. Haja váll alá ér kicsivel, szakálla, ami teljes arcán megvan hagyva, majdnem kulcscsontjáig ér. Szeme kék, alatta már mélyülnek a ráncok. Korához képest jól tartja magát, ráncai főleg a szeme alatt feltűnőek, és néhány mimikai ránc. A rendszeres testmozgásnak és harcnak köszönhetően továbbra is könnyedén és jól mozog, de persze fel sem érhet egy fiatal, ereje teljében lévő harcoshoz. Rendszerint teljes testpáncélját hordja, nagyon ritkán veszi le, ha mégis megtenné, akkor megfigyelhető lenne életmódjának nyomai, feszes, kidolgozott izmok, és sebhelyek hadserege, mindenhol a testén.
Jellem: Az idő jellemén is rajtahagyta nyomát. Már rég nem a heves, hirtelen haragú ifjú, ki egykor volt. Tudja jól, hogy elszálltak felette az évek. A kora már régóta nem annak köszönhető, hogy ő a legerősebb vagy leggyorsabba csatában, hanem tapasztalatának, amivel kevesen rendelkeznek, vagy legalábbis annyival, mint ő, kevesen. Általában goromba, ha másokkal kell társalognia, ha nem ember fajú lényekről van szó, akkor ez kifejezetten igaz. Az Egyház többi szolgálójával mindig tiszteletteljes, egészen addig, amíg viszonozzák ezt. Csatában megfontolt, rafinált, jobban támaszkodik eszére, mint csak a fizikai erejére, mert tudja, hogy abban mára már sokan felülmúlják. Fanatikusan hisz az Egyházban, soha nem vonja kétségbe annak igazát, még így évek múltán se, sőt talán ez csak elmélyítette hitét Istenben és a Pápában. A protestánsokat mélyen gyűlöli és megveti, ha köteleznék se tudna békességben meglenni akár egy mellett is. Az Egyház ellen tevékenykedőkre hasonlóan tekint, de tán egyiket sem pusztítaná el olyan szívesen, mint az új egyház tagjait. Nagy becsben tartja saját felszerelését, és azt rendszeresen ápolja is, azt lehet mondani kardja, pajzsa és páncélja a legjobb barátai, az is igaz, hogy kevesen voltak annyit vele, mint ezen tárgyai.
Előtörténet:
A legtöbbeket anyjuk kedves szavai fogadnak e kegyetlen világon. Őt az apja ordítása.
Egy dajka csitítgatta a gyermeket karjában, miközben Romracht nemes ura magából kikelve, állatként ordított a bábaasszonnyal. Nem csoda. Szeretett felesége a szeme láttára halt bele abba, hogy életet adjon második fiának, és ha már mást nem tud, legalább a bábát had hibáztassa. Persze idővel jó keresztényhez híven le fog nyugodni, meggyónja majd hevességét, és elfogadja az Úr akaratát, miszerint a két élet közül csak egy maradhat vele. De az nem most lesz. Most még tombol az indulat.
Gyermeknevetés visszhangzik a vár folyosóin. Kellemesen csengő, magas trillák járják be az ódon vár folyosóit és hatalmas kőcsarnokait. Apró lábak kopogása kíséri a kacajhangot. Közel vannak már.
Két gyermek szalad be a főcsarnok hatalmas, vaspántokkal erősített tölgyfaajtaján. Egyenesen a terem végében álló szék felé veszik az irányt, hol büszke apjuk, Brum Jaakobsen, a vár tizenkilencedik ura foglal helyet. A markáns, erős testalkatú, enyhén korosodó férfi arcán mosoly terül szét gyermekeit látván. A két fiú pillanatok alatt lefutja a terem hosszúságát, és egymással viaskodva próbálnak apjuk ölébe kerülni, míg az fel nem ülteti őket egyik, s másik térdére.
Csak pár pillanattal lemaradva ér a terembe a, már koránt sem fiatal dajka, kinek feladata az utódok felügyelete volna.
- Bocsáss meg jó uram, de a két kis csibész nem volt hajlandó megérteni, hogy nem lehetnek veled, míg kihallgatást tartasz uradalmad parasztjai számára. – mondja akadozva az asszony, miközben próbál levegőhöz jutni.
- Semmi baj Hilde. Joakimnak nem árt, ha itt van. Minél hamarabb látja, mi is egy a Királyhoz és az Egyházhoz hű várúr feladata, annál jobb. Rá is ez a feladat vár. – mosolyog idősebbik fiára Brum nagyúr.
- Atyám! Atyám! És velem mi lesz? Én nem leszek majd hű várúr? – rángatja meg apja selyemingjét gyermeki erővel Sebastian.
- Neked fiam más sorsot szánt az Úr. Te az Egyház hű szolgája leszel. Neked egyetlen király sem parancsolhat majd.
- De Atyám, nekem nem lesz váram?
- Neked nem lesz gyermekem. De szolgálatod ugyan olyan hasznos lesz, mint bátyádé, csak te egy másik úr parancsainak leszel végrehajtója.
- Nem értem. – ráncolta össze apró homlokát a három éves fiúcska.
- Majd megértitek mind a ketten. – simogatta meg a két gyermek fejét Brum.
A fehér ruhás keresztes kézen fogva vezette a szintén fehér ruhába öltöztetett gyermeket az udvaron át. A kaputól nem messze két jól termett barna ló várt az indulásra. A lovak mellől a vár ura és annak nagyobbik fia követte szemmel a két közeledő alakot.
Amikor odaértek, a keresztes meghajolt Brum előtt, és hátrébb állt egy kicsivel, hogy időt hagyjon a búcsúzásra.
- Atyám… Mu… Mu… muszj elmennem? – nézet fel könnyes szemmel a tíz éves fiúcska apjára.
- Igen fiam. Ez mindkettőnk kötelessége. Az enyém, hogy elengedjelek, a tiéd, hogy elfogadd akaratom és menj. – válaszolt az apa határozottan, de érezhető gyengédséggel.
- Ért… értettem.
- Ég veled öcsém! – nyújtotta kezét Joakim testvére felé.
- Ég veled bátyám! – fogadta el Sebastian.
A keresztes előre lépet, jobbját az ifjú gyermek vállára tette. A fiú megfordult, felnézett a férfira, próbált mosolyogni, de a távozás fájdalma erősebben szorította annál a szívét, mint, hogy ez oly egyszerűen ment volna.
Már jó órára voltak a vártól, mikor a keresztes a gyermekhez fordult:
- Mostantól el kell felejtened mindent, amit ez a vár és vidék adott neked. Egyetlen feladatod lesz az életedben, az Egyház szolgálata, egyetlen urad és parancsolód lesz, az Isten, és a családod mi leszünk, a Keresztesek. Jól jegyezd ezt meg, a saját érdekedben.
A szoba falain lassan csorgott le a ráfröcskölődött vér.
A meleg levegő még jobban nyomasztotta Sebastiant a hullák szagának köszönhetően. Páncélját nehéznek érezte, kardját tartó keze fáradt volt, kezdett egyre nehezebben engedelmeskedni, másik karja, melyre pajzsa volt ráerősítve, már teljesen elgémberedett. Legszívesebben levette volna sisakját, hogy levegőhöz jusson, de tudta, hogy ez könnyen végzetes hiba lehetne. Óvatosan lépkedte át társai holttestét. A faluban biztos voltak még páran rendjéből, de itt most csak ő maradt egyedül.
Alig egy hónapja avatták keresztessé. A tíz éves képzésnek véget ért, végre büszkén vonulhatott az Úr jelével páncélján a gonosz erői ellen. Ez volt az első küldetése, de lehet, hogy az utolsó is, ha nem szedi össze magát gyorsan.
Az északi kis falucskát egy renegát vámpír csoport mészárolta le, ez volt a harmadik a sorban. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy mindezt az Úr nevében. Áldozataikat gúnyosan keresztre feszítették és a parasztok vérével kereszteket festette mindenhova. A Pápa nem hagyhatta ezt szó nélkül, egy teljes egységet küldött ki, hogy számolják fel az istenkáromló szörnyetegek vérengzéseket.
Sok tapasztalt harcost, és néhány ígéretesnek tűnő ifjút bíztak meg a dicső feladattal, hogy véget vessenek a támadásoknak. Sebastian büszkén öltötte fel a páncélját, mikor megtudta, mehet.
A vámpír, akit ebbe a házba kergettek be, már lemészárolta három másik társát, akikkel együtt vették üldözőbe. Nem sok esélye volt ellene egyedül, de fűtötte a bosszúvágy, érezte, ahogy az lassan kiöli a merevséget tagjaiból, a bágyadtságot érzékeiből.
Befordult a sarokvasain csüngő ajtón. A szörnyeteg vigyorogva ált a kis szoba másik végén. A fenevad fekete páncélja még sötétebbnek tűnt a friss vértől.
- Kölyök. Nálad erősebbeket is megöltem már. Azt hiszed, van esélyed ellenem? - röhögött Sebastian képébe a vámpír.
A fiatal férfi nem szólt semmit, maga elé emelte pajzsát, és megindul ellenfele felé. Szűk helyen vannak, itt neki kellene kedvezzenek a viszonyok, a másik nem tudja olyan jól kihasználni mozgékonyságát, mint nyitottabb terepen.
Csak egy pillanatra révült el, miközben próbálta átgondolni mitévő legyen, s ezt kihasználva, a vámpír rá is rontott.
Hirtelen támadt neki, félrelökte pajzsát, majd egy felfele irányuló karmolással lerántotta a sisakját. Fegyver nem volt a férfi szörnynél, de vaskesztyűjének ujjai éles karmokká voltak formálva, amik megfelelő erő mellett könnyedén csontig hatoló sebeket is ejthettek. A roham erejétől egy lépést hátratántorodott a keresztes, de nem volt ideje pihenni, mert újabb rohamot kellett védenie. Szerencsére időben maga elé kapta a pajzsát, így a karmok azon csattantak arca helyett. Előreszúrt kardjával, de az levegőt talált csak. A vámpír oldalra lépett, és hátba vágta a saját lendületétől előrelóduló Sebastiant. A lökésnek köszönhetően nekicsapódott az ablaknak, ahol a keretből ki is tört két üvegszem. Azonnal fordult volna, nehogy hátba támadja a vámpír, aki ekkora már karnyújtásnyira volt tőle. Nem volt ideje se kardját, se pajzsát a támadó karmok elé emelni, csak kitérni próbálhatott. Fáradságának hála ez viszont nem sikerült teljesen pontosan, a karmok végigszántották bal orcáját. A kitérés után csak egy pillanattal lendítette is jobb karjában lévő kardját, hogy megpróbálja oldalba vágni vele támadóját. Mivel mind a ketten nehézpáncélt viseltek, nem sokat remélhetett, de hátha legalább az ütés kicsit megtántorítja a mocsadékot. Az ütés talált, a vámpír pedig kicsit eltántorodott oldalra, így Sebastian is kiléphetett egyet jobbra, hogy ismét szemben álljanak. A mészáros megnyalta ajkát, röhögve támadt ismét. Sebastian megtámasztotta magát, majd egy pillanattal azelőtt, hogy pajzsának csapódott volna a fekete páncélos, ellenrohamot indított. A vámpír nem számított erre, így nem tudott megfelelően ellenállni a nekirontó erőhatásnak, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Sebastian ezt kihasználva ellenfele feje felé vágott kardjával, azt azonban vaskesztyűs bal tenyerével hárította. Jobb karmaival mellkasra támadt a szörny, de azok csak a páncél felett viselt fehér szövetet szakíthatták fel. A csetepaté közepette úgy fordultak, hogy a vámpír háta mögé ismét a szoba ablaka került. Sebastian egy pillanat alatt döntött. Nekirohant ellenfelének, az nem készülhetett fel rendesen a rohamra, így hátratántorodott. Együtt zuhantak ki a falu fogadójának első emeletéről.
A földbecsapódáskor a fenevad volt alul, így az ütéstől kiszaladt a levegő a tüdejéből. Ez elég volt ahhoz, hogy Sebastian, aki ugyan kardját elejtette, de páncélozott öklével nekiessen a szörnyetek védtelen arcának. Az első ütés betörte a vámpír orrát, a második összeroncsolta a jobb szemét. Megpróbált ellenállni az ököl folyamatos sújtásainak, de azt hajtó gyűlölet és erő megállíthatatlan volt. Alul becsülte a fiatal keresztest, ezt már ő is tudta. Egy utolsó elkeseredett karmolás mégis elérte Sebastiant, egyenesen a torkán. A seb nem volt elég mély, hogy azonnali halált okozzon, de a vér így is spriccelni kezdett a vámpírra. Sebastian a hirtelen sérülés okozta dühtől még hevesebb csapásokat mért a szörnyre. Mikor az már alig bírt ellenállni, feje fölé emelte pajzsát, majd egyenesen a vámpír koponyájára célozva lesújtotta pajzs alsó sarkával. Az azonnal beszakította a csontot, és az istenkáromló nem élt többé.
Nem tudott sikerének örvendezni, érezte, hogy elveszíti erejét. Nyakához emelte kezét, kesztyűjét saját vére festette karmazsinra mikor szeme elé emelte. Jobbra dőlt, nem tudta megmozdítani tagjait. Tudta, ha nem kap hamar segítséget, meghal. De hát, honnan kaphatna segítséget, mikor mindenki saját harcával van elfoglalva éppen?
Mielőtt teljesen elhomályosult volna előtte a világ, egy fehér ruhás pap rohant oda hozzá. Elájult.
A falu határában tért magához. A füvön feküdt, mellette két társa. Próbált felülni, de gyenge volt hozzá. Elfordította fejét, a két keresztes, aki valószínűleg hozzá hasonlóan megsérült, magánál volt.
Páncélja felett vörös köpenyt viselő katona ment oda hozzájuk. A kopasz férfi homlokán egy kalapács formájú billogot viselt.
- Az Úr kegyes volt hozzátok Testvérek. Szerencsétek, hogy időben ideértünk. – egyszerre néztek fel a földről a mély basszus tulajdonosára a sebesültek. – Vramur atya vagyok, az Ordo Malleus egyik papja. A közelben teljesítettünk küldetést, mikor tudomásunkra jutott, hogy nagy bajban vagytok. Csak hármótokat tudtunk megmenteni, a többieket lemészárolták a fenevadak.
- Uram irgalmazz… - nyögte a Sebastian mellett fekvő keresztes.
- Az Úr rajtatok irgalmazott. A többieken nem. Megnyugodhattok, a vámpírokat egytől-egyik megöltük. Te fiú. Mi a neved? – guggolt Sebastian mellé a pap.
- Sebastian, Atyám. – suttogta válaszul.
- Jól harcoltál. Egy összezúzott koponyájú mészáros mellett talált rád Priper atya. Te ölted meg?
A kérdésre csak egy bólintással tudott válaszolni. A bánat testvérei halál miatt torkára forrasztott minden szót.
- Szükségünk van ilyen emberekre, mint te. Kérni fogom, hogy helyezzenek az Ordo kötelékébe. – állt fel Vramur, majd távozott.
Fáradtan a hosszú úttól lépett be az épületbe, amihez irányították.
- Isten hozott a rendnél Testvér. – üdvözölte azonnal egy pocakos férfi, amint belépett.
- Köszönöm Testvér. – viszonozta a mosolyt Sebastian.
- Fáradtnak tűnsz. No, ne aggódj, ma este nyugodtan aludhatsz. Gyere! Átadom az új felszerelésed, majd megmutatom a szobád. Imo testvér vagyok, az Ordo raktárosa és ellátmány felelőse. Ha valaha is szükséged van bármire, engem keress. – indult meg az épületben, intve Sebastiannak, hogy kövesse.
Pár helyiséggel odébb elértek a fegyverraktárhoz. Padlótól plafonig fegyver- és páncélállványok, szekrények és egyéb tárolók lepték el a szobát.
Imo az egyik fegyverállványhoz lépett és leemelt róla egy kardot. Szépen megmunkált, másfél kezes kard volt, a penge mind két élén egy rész fogazott, hogy még súlyosabb sebet ejtsen, míg a penge lapján a vérelvezető bemélyedés mellett apró erek futottak végig a pengén.
- Szép darab, ugye? Ez lesz mától a kardod. Különleges darab, csakis nekünk készítenek ilyet. A penge 120 centiméter hosszú, 20 centiméter a keresztvas, a markolat 35 centiméter hosszú, így kényelmesen forgatható két kézzel is, a súlyozása pedig lehetővé teszi az egy- és kétkezes használatot is. A penge 7 centi széles. A különlegessége, persze a fogazás mellett, hogy apró barázdák futnak a pengén végig. Ezek nem csak díszek ám. A keresztvasba méreg ampullák vannak beépítve. Ha megnyomod a kardgomb alját, ezek az ampullák kiengedik a mérget, ami a barázdákon végigfolyik. Ezek után, ha sebet ejtesz, azonnal be is juttatod a mérget a véráramba. Hasznos kis dolog egy csatában, vagy akár egy párviadalban. – büszkélkedett a testvér, mielőtt átadta a kardot Sebastiannak – No, vedd már el. Ezentúl a tiéd.
Átvette a kardot, tanulmányozta egy darabig, majd megköszönte. Ezután Imo megmutatta neki, melyik teljes testpáncél lesz az övé, ami mind az Egyház, mind az Ordo Malleus jelzésével el volt látva. A páncélzat mellé tartozott egy keményfa pajzs is, amire keresztet festettek. Megígértette Sebastiannal a fegyvermester, hogy, amint lehet, kipróbálja a gyakorlótéren a páncélt egy társával, hogy ne éles küzdelemben jöjjenek elő a problémák az öltözékkel.
Végül elindultak a lakókörletbe, hogy az új jövevény elfoglalhassa szobáját, és kipihenhesse magát.
Mielőtt nyugovóra tért volna, kihúzta hüvelyéből újonnan szerzett kardját, és elkezdte tanulmányozni. Szép és hatásos fegyvernek tűnt. Megfogadta, hogy gondját fogja viselni, hátha így a penge is gondját viseli majd a csatákban.
Régóta szolgálta a rendet, de ilyen feladatot még sose adtak neki.
Csatában helyt állni túlerővel, démonokkal, nekromantákkal vagy bármilyen szörnyeteggel szemben, nem nehéz. De fogadni egy ifjú keresztest a testvériségnél, az más tészta. Sebastain negyven harmadik életévében járt, ez alatt nem ismert mást, rövidke gyermekkorát atyja várában kivéve, mint az Úr szolgálatát, a kardok és páncélok zaját és a harcot. Nem arra képezték ki, hogy friss, harcban alig járt keresztesekkel csevegjen és adjon nekik jó tanácsokat, amik talán elősegítik, hogy egynél több küldetést is túléljenek.
De hát, ha ez a parancs, teljesíteni kell. Az előcsarnokba megy, hogy azonnal fogadhassa az új tagot, amint az megérkezik.
- Isten hozott a rendnél Testvér! Remélem jó utad volt. - nyújtotta kezét az ajtó belépő ifjú felé Sebastian.
- Dicsértessék, testvér! Nem okozott semmi fennakadást, hála legyen az Úrnak. - mondja, és elfogadja a kezed, 179 centis, jó kiállású ifjú. A szeme határozott, arca nyugodt, haja fekete.
- Örömmel hallom. Azt mondták nekem kitűnő eredményeket értél el a kiképzéseden. Kár, hogy harci tapasztalatod nem sok van. - morgolódott kicsit az idősödő keresztes - No, de lesz még időd megszerezni azt is. Hol képeztek?
- Hellenburgban, Augustinus püspök volt a tisztem. Van már harci tapasztalatom, több szektát is felszámoltunk már. - mondja nyugodtan, de hangján érződik kicsit a sértődöttség, azt hiszi, az idős keresztes provokálni akarja.
- Augustinus püspök mindig kiváló munkát végez, nem kételkedem kiképzésedben. A szekta csak egy dolog testvér. Vannak annál sokkal rosszabb ellenségei is az Egyháznak. - válaszol Sebastian - Ne vedd sértésnek szavaim, de nem az én feladatom szokott lenni az új tagok fogadása. Bizonyára kiérdemelted, hogy itt legyél.
- Minthogy a vezetőink ritkán tévednek, ez így kell, hogy legyen, testvér. – végigmér, láthatóan sokat tapasztat baka a beszélgetőpartnere, de akkor is szent meggyőződése, hogy a szekták a legveszélyesebb ellenfelek. - Bizony mondom, nem vagyunk felkészülve egy szervezett ellen mozgalomra. Talán messze van még, de remélem, hogy nem az én időmben fog eljönni, amikor az Egyháznak ilyennel kell szembenéznie.
- Lehet, hogy igazad van testvér. De kétlem, hogy ez megtörténhet. Ha mégis megfog, eltiporjuk az ellenállást. Ez a mi feladatunk. Nincs értelme a létünknek, ha nem vagyunk rá képesek. - válaszolja kicsit mogorván Sebastian - Mellesleg nem tudom a neved sem. Az enyém Sebastian Jaakobsen. Mi a tiéd testvér?
- Esroniel von Himmelreich vagyok, Hellenburgból. Remélem, jó kardjai leszünk Istennek. - nevéről süt, hogy csak felvett név, ráadásul az is biztos, hogy valami nemesi család gyermeke lehet, és hogy vagy nagyon veszélyes, vagy nagyon jó tagja lesz az Ordo Maellusnak - Megmutatná a hálókörletem?- kérdi tiszteletteljesen
- Azt, hogy milyen kardjai leszünk Istennek, csak ő tudhatja. Kövess Esroniel testvér. - indul el a szobák fel.
Esroniel bólint és követi idősebb társát a hálók felé.
Mindenki néma csendbe burkolózva ült az asztal körül. Senki nem tudott megszólalni. Volt, ki a dühtől, ki a csalódástól, ki a meglepődéstől, ki az értetlenségtől.
Sebastien sem tudta mi tévő legyen. Az ifjú, akivel még ő is találkozott, az ígéretes keresztes, ilyen szörnyű árulást követett el.
- Azonnal ellenük kell vonulnunk! – ugrott fel egy fiatalabb Ordo tag.
- Nincs értelme. Túl erősek jelenleg a déliek támogatásának hála. – válaszol Erasmus rendfőnök – Egyelőre meg kell erősítenünk határainkat, és gondoskodnunk kell azok biztonságáról.
- De bíboros. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Elüldözték a Pápát jogos helyéről!
- Nyugodj le Rirke testvér. – teszi a fiatal férfi vállára kezét Sebastian. – Hiába heveskednénk. Ha meghalunk, azzal nem szolgáljuk az Egyházat.
- Mit ugatsz bele vénember? Gyenge vagy már, és félted az életed, csak azért mondod ezt. – támad Rirke az idős keresztesre.
- Testvér, uralkodj magadon. – mordul Erasmus bíboros Rirkere.
- Nem nekem kell itt uralkodnom magamon! Nektek kéne összeszednetek a maradék kis bátorságotokat. Nyomorult álszentek vagytok mind. Ha igazi és hű szolgái lennétek az Úrnak és az Ordonak, nem itt üldögélnétek!
- Csillapodj, Rirke testvér. – próbálja visszanyomni a székre Sebastian a fiatalt.
- Eressz! – sepri le a kezet válláról a fiatal – Hozzám ne merészelj nyúlni vénember. Te is csak azért vagy még köztünk, mert biztos füled-farkad behúzva kushadtál minden csatában. Most meg játszod itt a nagy bölcset.
- Höh… Ha csak fele annyi élőlényt öltél volna meg az Úr nevében, mint én, akkor talán lenne értelme szavaidnak. Szemtelen kölyök. – fordul el, majd ül vissza helyére Sebastian.
- Bíboros!...
- Hallgass Rirke! – emeli fel hangját Erasmus. – Várunk. Ez a legbiztosabb, amit tehetünk. A legfontosabb most a helyzetünk stabilizálás és a pápa védelme. Ha megtörünk, az nem csak protestánsoknak, de a többi ellenségünknek is hatalmas előnyt jelentene.
Rirke sértődötten ül le a székére. A többiek egyetértően bólogatnak.
Tizenhat év. Tizenhat éve tartó háborúskodás az Úr nevében és nevéért.
Sebastian már rég elfogadta, hogy magukat kereszténynek való szektásokat kell mészárolnia. Megannyi csata és vérontás után mégse jutottak sehova. Sok jó és erős harcos halt meg, míg ő továbbra is életben maradt. Túl sokakat látott meghalni maga mellett. Már rég nem hajtja az ifjak ereje és hevessége. A kor még az Úr leghűbb szolgáin is otthagyja a nyomát, de ad is cserébe valamit, tapasztalatot.
Most új mesék kezdenek szárnya kelni egy kardról, ami eldönthetné a háborút. Azrael, az utolsó angyal, aki elhagyta a földet, itt hagyta a kardját. Senki sem tudja, hol van, de mégis mindenki akarja, ezzel együtt az Egyház is.
Persze ki más lenne alkalmasabb a kard megkeresésére, mint a legveszedelmesebb és legelszántabb harcosai a Pápának, az Ordo Malleus.
//Meg volt beszélve Esroniellel, hogy az ET-t majd ő értékeli véglegesen
//
