Név: Leonard Albert Trumbauer
Faj: Ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: Apród (Lovag)
Nem: Férfi
Kor: 13
Kinézet:
Hosszúkás, vékony arc az enyém, amit középhosszú barna hajzat keretez, és egy pár szürke szem egészít ki. Alkatom nyúlánk, inas, talán kissé le vagyok maradva hasonló korú társaimhoz képest. A nekem szabott apródi ruha és bőrcsizma a mindennapi viseletem, más ruházatot nem is igazán birtokolok, így általában ebben látni. Könnyű, súlyomból adódóan fürge, ruganyos mozgásom van, amellyel a fizikális erőm hiányát igyekszem pótolni, mozdulataim kimértek, hátam egyenes, az állam felszegve, ahogy azt tanították.
Jellem:
Azt mondanám lendületes, kalandkedvelő személyiség vagyok, jellemző rám a találékonyság és a ravaszság is. Sajátom a makacsság , az élet pedig türelmet tanított nekem, noha előfordul, hogy elvesztettem a fejem. Mindenképp inkább nagyratörőnek jellem vagyok, nehezen törődök bele ha nem sikerül valami, veszíteni kifejezetten utálok, és határozottan megvan bennem a verseny szellem. Nyitott vagyok új dolgokra, figyelek a környezetemre, vallom, hogy az ördög a részletekben rejlik. Nem múló sebek emlékeztetnek az illemre, és hogy néha jobb, ha tartom a szám.
Előtörténet:
Mióta a világra jöttem sosem voltam egyedül, még ha a szüleim egy árvaház ajtaja előtt is hagytak, engem, meg az ikertestvéremet. Eltűnődhetnék rajta, hogy kár volt a sok fáradtságért, egy kuka pont ugyan olyan jó lett volna, de nem szeretem felesleges gondolatokkal pazarolni az időmet. A Főváros hetedik gyűrűje adott otthont a lepukkant kis árvaháznak, ahol tizenöt gyerek, és egy kapzsi, részeges némber élt együtt. Az egyház, mint olyan, támogatja a követőit, és bár apácának csak csúfolnám ’Agatha nővért’ mégis jó hasznát vette a pénznek és élelemnek, ami a címmel járt. Persze ennek töredéke került a mi asztalunkra, és a lyukas zsákok, amikben jártunk furcsa kontrasztot alkotottak a némber újdonsült prém kabátjával, ám mint szamaritánus, aki segített az ártatlan gyerekeken, úgy gondolta megérdemli a jólétet. Igaz mi nem sokat érzékeltünk a gyerekek ártatlanságából, főleg mikor próbáltuk elrejteni kék lila foltjainkat a nővér elől, nehogy megverjen minket, amiért már megint dulakodtunk, vagy megvonja az ételt tőlünk, amit a többi gyerek azonnal elorzott. Furcsa mód, nyolc évesen az utca sokkal barátságosabb helynek tűnt.
Ahogy más csavargót, úgy minket is túlélésre nevelt az utca, hamar kitanultuk a fortélyait, hisz vagy ez, vagy éhen halunk. Észrevétlenül elemelni ezt-azt, kizsebelni valakit, átverni őket egy-egy olcsó trükkel, mind lételemünké vált, amit azt illeti igen életrevaló kvalitássá, annyira, hogy két évig zavartalanul éltünk. Olvasni, írni és még számolni is tudtunk, hisz az árvaházban havonta egyszer, az egyház egy küldöttje tartott nekünk órát, a kukában talált könyvek pedig remekül szolgáltak a megszerzett tudás gyakorlásához. Ki gondolta volna, hogy ez később igen hasznos lesz.
Walther Baumhauer egy kis túlzással talán, de mondhatni a megmentőnk volt, noha mi magunk nem gondoltuk, hogy megmentésre szorulunk. Visszagondolva meglepő , hogy két évig nem kapott el senki, miközben kizsebeltük, majd vert minket halálra egy husánggal, az pedig még váratlanabbul ért, ahogy Walther cselekedett, mikor fülön csípte kis párosunk. A szerencsétlen tetten érésből az következett, hogy én lovagi apróddá váltam az udvarban, míg a testvérem zsoldos katona Walther parancsnoksága alatt. Persze ez furcsa első hallásra, hisz mi haszna két alultáplált, tizenéves suhancnak a katonaságban, kérdezhetné az ember, a válasz pedig, hogy abszolút semmi. A zsémbes zsoldos katona nem saját hasznát nézve karolt fel minket, hanem – bár nem várná tőle az ember – puszta szimpátiából, mivel ő maga is az utcán nevelkedett, minket látva felébredt benne egy szikrányi kis együttérzés. Persze ennek az árát később alaposan be is hajtotta, mégis jobban bánt velük, mint addig bárki, és még pénzt is kerestünk, tisztességes munkával, életünkben először.
Bár csak álmodoztunk róla, de mindig is lovagok akartunk lenni, fényes páncél, hírnév, dicsőség és az ezzel járó kiváltságok. Igaz igazán a kaland volt az, ami mindkettőnket vonzott, – bár a puha ágy, meleg étel és a fürdő gondolata sem tántorított el - ezért is elégedettünk meg azzal, hogy bár két különböző irányból, de végül izgalmakkal teli életútra léptünk. Lovagnak és zsoldosnak lenni bár elviekben hasonló, mégis sok aspektusában igen különbözik, de mindkettőnek megvan a maga ’bája’. Lévén kíváncsi természetűek voltunk, míg testvérem a zsoldosként tanult tudást adta át nekem, addig én az udvarban magamévá tett ismeretet ruháztam rá. Megtanultunk kardot forgatni páncélban és anélkül, lovagolni, felszolgálni, az udvari etikettet és sok mást, ami a munkával járt. Ez sem volt könnyű élet, de az utcánál sokkalta kényelmesebb, egy olyan jelen, ami létező jövővel kecsegtetett, még ha nem is mindkettőnk számára.
Életemben először egyedül vagyok, még ha vannak is körülöttem emberek, akiket esetleg még barátnak nevezhetek, még is úgy érzem. Mikor valakinek testvére van, érez egy megmagyarázhatatlan kapcsot, ami összeköti őket, amikor pedig ikertestvére, olyan, mintha lenne egy másik fele, még ha ez túlzásnak is hangzik. Képzeld el, hogy elveszíted az egyik feled? Nem kellemes gondolat, még kevésbé túlélhető, csodálom is, hogy most itt állok, lábamon a szokásos csizmámmal, a mindennapi apród ruhámban. Vagyis hát, nem teljesen az enyémben, valójában a másik felemé, noha már csak volt, nálunk pedig az a szokás, hogy ha nincs szükséged valamire, tovább adod, így mostantól az én tulajdonom, még akkor is, ha nők nem lehetnek apródok. Persze Leonard nem volt nő, de én, Leona Alberta Trumbauer a lapos mellkasom és férfias arcszerkezetem ellenére annak születtem, Leonardal egy napon, pár perc különbséggel csupán. Kíváncsi vagyok vajon mennyi lesz a különbség a halálunk között... Vagy talán nem is kell, hogy ne együtt lépjünk át a túlvilágra? Sosem voltam igazán híve a vallásnak, az egyháznak pedig még annyira sem, mégis, ahogy mindenki másnak, most nekem is reménysugarat nyújt. Azt beszélik van egy kard, ami talán visszahozhatja elhunyt bátyám a másvilágról, teljes valójában. Még ha mendemonda is csupán, meg kell ragadjak a lehetőséget, hisz sosem voltam az a fajta, aki úszni hagyná azt.
Faj: Ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: Apród (Lovag)
Nem: Férfi
Kor: 13
Kinézet:
Hosszúkás, vékony arc az enyém, amit középhosszú barna hajzat keretez, és egy pár szürke szem egészít ki. Alkatom nyúlánk, inas, talán kissé le vagyok maradva hasonló korú társaimhoz képest. A nekem szabott apródi ruha és bőrcsizma a mindennapi viseletem, más ruházatot nem is igazán birtokolok, így általában ebben látni. Könnyű, súlyomból adódóan fürge, ruganyos mozgásom van, amellyel a fizikális erőm hiányát igyekszem pótolni, mozdulataim kimértek, hátam egyenes, az állam felszegve, ahogy azt tanították.
Jellem:
Azt mondanám lendületes, kalandkedvelő személyiség vagyok, jellemző rám a találékonyság és a ravaszság is. Sajátom a makacsság , az élet pedig türelmet tanított nekem, noha előfordul, hogy elvesztettem a fejem. Mindenképp inkább nagyratörőnek jellem vagyok, nehezen törődök bele ha nem sikerül valami, veszíteni kifejezetten utálok, és határozottan megvan bennem a verseny szellem. Nyitott vagyok új dolgokra, figyelek a környezetemre, vallom, hogy az ördög a részletekben rejlik. Nem múló sebek emlékeztetnek az illemre, és hogy néha jobb, ha tartom a szám.
Előtörténet:
Mióta a világra jöttem sosem voltam egyedül, még ha a szüleim egy árvaház ajtaja előtt is hagytak, engem, meg az ikertestvéremet. Eltűnődhetnék rajta, hogy kár volt a sok fáradtságért, egy kuka pont ugyan olyan jó lett volna, de nem szeretem felesleges gondolatokkal pazarolni az időmet. A Főváros hetedik gyűrűje adott otthont a lepukkant kis árvaháznak, ahol tizenöt gyerek, és egy kapzsi, részeges némber élt együtt. Az egyház, mint olyan, támogatja a követőit, és bár apácának csak csúfolnám ’Agatha nővért’ mégis jó hasznát vette a pénznek és élelemnek, ami a címmel járt. Persze ennek töredéke került a mi asztalunkra, és a lyukas zsákok, amikben jártunk furcsa kontrasztot alkotottak a némber újdonsült prém kabátjával, ám mint szamaritánus, aki segített az ártatlan gyerekeken, úgy gondolta megérdemli a jólétet. Igaz mi nem sokat érzékeltünk a gyerekek ártatlanságából, főleg mikor próbáltuk elrejteni kék lila foltjainkat a nővér elől, nehogy megverjen minket, amiért már megint dulakodtunk, vagy megvonja az ételt tőlünk, amit a többi gyerek azonnal elorzott. Furcsa mód, nyolc évesen az utca sokkal barátságosabb helynek tűnt.
Ahogy más csavargót, úgy minket is túlélésre nevelt az utca, hamar kitanultuk a fortélyait, hisz vagy ez, vagy éhen halunk. Észrevétlenül elemelni ezt-azt, kizsebelni valakit, átverni őket egy-egy olcsó trükkel, mind lételemünké vált, amit azt illeti igen életrevaló kvalitássá, annyira, hogy két évig zavartalanul éltünk. Olvasni, írni és még számolni is tudtunk, hisz az árvaházban havonta egyszer, az egyház egy küldöttje tartott nekünk órát, a kukában talált könyvek pedig remekül szolgáltak a megszerzett tudás gyakorlásához. Ki gondolta volna, hogy ez később igen hasznos lesz.
Walther Baumhauer egy kis túlzással talán, de mondhatni a megmentőnk volt, noha mi magunk nem gondoltuk, hogy megmentésre szorulunk. Visszagondolva meglepő , hogy két évig nem kapott el senki, miközben kizsebeltük, majd vert minket halálra egy husánggal, az pedig még váratlanabbul ért, ahogy Walther cselekedett, mikor fülön csípte kis párosunk. A szerencsétlen tetten érésből az következett, hogy én lovagi apróddá váltam az udvarban, míg a testvérem zsoldos katona Walther parancsnoksága alatt. Persze ez furcsa első hallásra, hisz mi haszna két alultáplált, tizenéves suhancnak a katonaságban, kérdezhetné az ember, a válasz pedig, hogy abszolút semmi. A zsémbes zsoldos katona nem saját hasznát nézve karolt fel minket, hanem – bár nem várná tőle az ember – puszta szimpátiából, mivel ő maga is az utcán nevelkedett, minket látva felébredt benne egy szikrányi kis együttérzés. Persze ennek az árát később alaposan be is hajtotta, mégis jobban bánt velük, mint addig bárki, és még pénzt is kerestünk, tisztességes munkával, életünkben először.
Bár csak álmodoztunk róla, de mindig is lovagok akartunk lenni, fényes páncél, hírnév, dicsőség és az ezzel járó kiváltságok. Igaz igazán a kaland volt az, ami mindkettőnket vonzott, – bár a puha ágy, meleg étel és a fürdő gondolata sem tántorított el - ezért is elégedettünk meg azzal, hogy bár két különböző irányból, de végül izgalmakkal teli életútra léptünk. Lovagnak és zsoldosnak lenni bár elviekben hasonló, mégis sok aspektusában igen különbözik, de mindkettőnek megvan a maga ’bája’. Lévén kíváncsi természetűek voltunk, míg testvérem a zsoldosként tanult tudást adta át nekem, addig én az udvarban magamévá tett ismeretet ruháztam rá. Megtanultunk kardot forgatni páncélban és anélkül, lovagolni, felszolgálni, az udvari etikettet és sok mást, ami a munkával járt. Ez sem volt könnyű élet, de az utcánál sokkalta kényelmesebb, egy olyan jelen, ami létező jövővel kecsegtetett, még ha nem is mindkettőnk számára.
Életemben először egyedül vagyok, még ha vannak is körülöttem emberek, akiket esetleg még barátnak nevezhetek, még is úgy érzem. Mikor valakinek testvére van, érez egy megmagyarázhatatlan kapcsot, ami összeköti őket, amikor pedig ikertestvére, olyan, mintha lenne egy másik fele, még ha ez túlzásnak is hangzik. Képzeld el, hogy elveszíted az egyik feled? Nem kellemes gondolat, még kevésbé túlélhető, csodálom is, hogy most itt állok, lábamon a szokásos csizmámmal, a mindennapi apród ruhámban. Vagyis hát, nem teljesen az enyémben, valójában a másik felemé, noha már csak volt, nálunk pedig az a szokás, hogy ha nincs szükséged valamire, tovább adod, így mostantól az én tulajdonom, még akkor is, ha nők nem lehetnek apródok. Persze Leonard nem volt nő, de én, Leona Alberta Trumbauer a lapos mellkasom és férfias arcszerkezetem ellenére annak születtem, Leonardal egy napon, pár perc különbséggel csupán. Kíváncsi vagyok vajon mennyi lesz a különbség a halálunk között... Vagy talán nem is kell, hogy ne együtt lépjünk át a túlvilágra? Sosem voltam igazán híve a vallásnak, az egyháznak pedig még annyira sem, mégis, ahogy mindenki másnak, most nekem is reménysugarat nyújt. Azt beszélik van egy kard, ami talán visszahozhatja elhunyt bátyám a másvilágról, teljes valójában. Még ha mendemonda is csupán, meg kell ragadjak a lehetőséget, hisz sosem voltam az a fajta, aki úszni hagyná azt.
A hozzászólást Leonard Albert Trumbauer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 28, 2015 4:53 pm-kor.