Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Alaric
Faj: Ember
Frakció: A Protestáns Egyház
Kaszt: Templomos
Nem: Férfi
Kor: 23
Kinézet: Alaric magas, két méter körüli, izmos férfi. Arcát mindig egy pestisdoktort idéző maszk fedi, alatta csúnyán összeégett fiatal korában, de megmaradt vonásai erősek, férfiasak.. A templomosok alap, kék-fekete vértjét viseli, a köpennyel együtt. Haja hosszú, ezüstszínű, és ez le is ér a derekáig, általában egyszerűen összefogja, hogy ne zavarja a mozgásban. Szeme mélyzöld.
Jellem: Alaric igazán csendes, gyakorlatilag tőmondatokon kívül akkor beszél többet, ha ép helyzetjelentést kell adnia, vagy valaki a véleményét kéri. Csatákon kívül próbál a lehető legészrevétlenebb maradni, csatában viszont magára vonja a figyelmet, hogy a szövetségesei a minél kevésbé legyenek veszélyben. Alaphangon békeszerető és kedves, már amennyit beszél. Akiket a szövetségeseinek tart, azokkal nagyon előzékeny, ellenfeinek is megkegyelmez legtöbbször. Nem szereti a háborút, és igazán véget akar vetni neki.
Előtörténet:
Az első dolog, amire emlékszem, az a fájdalom. Ott helyben bele is őszültem. Lehet vannak korábbról is emékeim, de ez a legtöbbet eltörölte előtte. Néha álmodom ugyan egy füves rétről, legelő birkákról és egy szélesen mosolygó szőke kislányról, de ez nyilván csak az agyam szüleménye, amit azért kreált, hogy legalább legyen valami, amire referálhat, ha netán eredetének kérdése ötlene fel benne egy csendes pillanatban. Amire viszont emlékszem, az az eső, mocskos, savas eső, mely a füsttől volt kormos, a saját arcom égett húsának a szaga, és a protestáns gyógyítók felém hajoló alakja, amint próbálnak visszarángatni az életbe. Minden egyes felhevült szilánk távozása az arcomból egy égető emlék, ami örökre belémvéste a célom: Megfékezni ezt az őrültséget. A protestánsok és az egyháziak háborúja több ártatlan ember életét tette tönkre, minthogy megérte volna, ezt már ott, tizenkét évesen is felfogtam, és valamiért mindenre, ami ezzel volt kapcsolatos, emlékeztem. Bizonyosan jó tanítóm volt régen.
Valahogy túléltem a dolgot, de a mai napig nem tudom, pontosan mi történt. A gyógyítók - lelkészek és orvosok - akik rám találtak, azt mondták, hogy egy lángoló szekrény alatt feküdtem, és üvöltve próbáltam kirángatni az arcomba fúródott üveget és fát. A falu, ahol összeszedtek, pont a frontvonalon volt. Hellenburgba vittek, ahol miután pár hétnyi gyógyulás után rendbejöttem, el is küldtek onnét - hogy legyen hely az új sebesülteknek. Az ispotáy a régi Katedrális területén volt, legalább is gondoltam, hogy az, és minthogy nem volt hová mennem, se vagyonom, se hasonlóm, a betegek ápolásánal segédkeztem. Nem volt nehéz munkám, és jól is fogadták a segítségem, még kenyeret is kaptam érte. Egy hét után elmúlt a sebesültek áradata, és egy fiatal nő keresett meg a lelkészek közül. Szép volt, haja mint az éj, szeme pedig két, nagy szürke csillag rajta, és valahogy tekintélyt sugárzott. Tizenkétévesnek sem voltam alacsony, így szemtől szemben beszélhettem vele.
- Köszönjük a munkád, fiú. - Mosolya szebb volt bárminél, amit az elmúlt hetekben láttam, és bár a szerelemhez még fiatal voltam, úgy éreztem, a nő mellett kell maradnom.
- A...Alari..c.. - Nyögtem ki a nevet, ami először az eszembe jutott a kérdés hallatán. A héten senki sem kérdezte ezt tőlem.
- Alaric, mit szólnál hozzá, ha velem tartanál? Ismerek valakit, akinek igazán nagy szüksége van segítségre, te pedig pont megfelelnél a feladatra. Mit szólsz? - Mit is szólhattam volna? Gondolkodás nélkül belementem.
Ez pedig életem legszebb időszakához vezetett. Ahová vitt a lány, hiszen akkor húsznál több épp ha volt, az a protestánsok kiképzőrészlege volt, ahol át is adott egy nagy rangú templomosnak. A mesterem, Einhart Mainz kemény férfi volt, de igazán nagy odaadással nevelt engem és hét másik társam, akik a gondjaira voltunk bízva. A harcbeli részekben ő, a hitbeli kérdésekben pedig "besorozóm", Brunhild von Rosental igazgatott minket. Tíz év így telt el, majd előléptettek mindannyiunkat templomossá. Egy névvel azonban nem lehettem igazi katona, szóval szimplán a falu után, ahonnét valószínüleg származom, Alaric von Heimsroth lett a teljes nevem. Át is helyeztek, méghozzá a legjobb helyre: Brunhild tiszteletes asszony testőrének.
Ezután sokat jártam ülésekre, egyszer még a nagytiszteletű Esroniel vezetőnket is megpillantottam. Méltóságteljes volt, de gondterhelt. Pont ugyanezen az ülésen hallottam Azraelről először. Valami rémlett régről, tehát már mondták nekem egyszer régen. Elmondták, hogy egy igazán erős relikvia, ami megfékezheti a háborút. Pont erre volt szükségem. Azután este eltávozást kértem a posztomról diakónia néven. Nem tartottak vissza, Brunhild asszony sem. Ahogy este az ablaknál könyököltem, odajött mellém, Rácsapott páncélos vállamra. Szeme valahogy szomorkásnak tűnt. Legnagyobb meglepetésemre az évek során sem lett szerelem kapcsolatunkból. Inkább az öccse voltam.
- Mi van ha nem létezik? - Kérdezte. Igen, volt rá esély, hogy csak egy legenda. De ha mások is keresik, és tényleg a kezükbe akad, akkor lehet, hogy több háború lesz belőle. Nem fogom hagyni. Ezt persze nem így adtam át, csak megvontam a vállam. Sok mindent szerettem volna megköszönni neki. De nem tudtam.
- Átkozott maszk, bár látnám ilyenkor az arcod... - mondta elcsukló hangon, majd mellkasomnak támasztotta a fejét. Már alacsonyabb volt nálam, sokkal. De ez majdnem mindenkire elmondható volt a templomosi és lelkészi berkekben. - Akkor legalább tudnám, hogy fáj-e itthagyni minket. - Nem láttam az arcát, de biztosra veszem, hogy sírt. Aztán akkorát ütött a gyomromba, hogy megtántorodtam, s ellökött magától. - Gyere vissza, megértetted?! Nem akarok még egy társat elveszíteni! - arcán valóban könnyek gyöngyöztek. - Kerüld el a frontvonalat! - a végén megfordult, és nem nézett rám. Nem okozhattam csalódást neki. Ő volt az egyetlen, akit családomnak nevezhettem. Tudtam jól, nem halhatok meg, sikerrel kell járnom.
- Visszatérek. - Feleltem kurtán, majd elindultam új utamon, melyet ki tudja, meddig enged Isten járnom.
Visszahozom azt a kardot, és véget vetek ennek a gyűlöletes háborúnak!
Faj: Ember
Frakció: A Protestáns Egyház
Kaszt: Templomos
Nem: Férfi
Kor: 23
Kinézet: Alaric magas, két méter körüli, izmos férfi. Arcát mindig egy pestisdoktort idéző maszk fedi, alatta csúnyán összeégett fiatal korában, de megmaradt vonásai erősek, férfiasak.. A templomosok alap, kék-fekete vértjét viseli, a köpennyel együtt. Haja hosszú, ezüstszínű, és ez le is ér a derekáig, általában egyszerűen összefogja, hogy ne zavarja a mozgásban. Szeme mélyzöld.
Jellem: Alaric igazán csendes, gyakorlatilag tőmondatokon kívül akkor beszél többet, ha ép helyzetjelentést kell adnia, vagy valaki a véleményét kéri. Csatákon kívül próbál a lehető legészrevétlenebb maradni, csatában viszont magára vonja a figyelmet, hogy a szövetségesei a minél kevésbé legyenek veszélyben. Alaphangon békeszerető és kedves, már amennyit beszél. Akiket a szövetségeseinek tart, azokkal nagyon előzékeny, ellenfeinek is megkegyelmez legtöbbször. Nem szereti a háborút, és igazán véget akar vetni neki.
Előtörténet:
Az első dolog, amire emlékszem, az a fájdalom. Ott helyben bele is őszültem. Lehet vannak korábbról is emékeim, de ez a legtöbbet eltörölte előtte. Néha álmodom ugyan egy füves rétről, legelő birkákról és egy szélesen mosolygó szőke kislányról, de ez nyilván csak az agyam szüleménye, amit azért kreált, hogy legalább legyen valami, amire referálhat, ha netán eredetének kérdése ötlene fel benne egy csendes pillanatban. Amire viszont emlékszem, az az eső, mocskos, savas eső, mely a füsttől volt kormos, a saját arcom égett húsának a szaga, és a protestáns gyógyítók felém hajoló alakja, amint próbálnak visszarángatni az életbe. Minden egyes felhevült szilánk távozása az arcomból egy égető emlék, ami örökre belémvéste a célom: Megfékezni ezt az őrültséget. A protestánsok és az egyháziak háborúja több ártatlan ember életét tette tönkre, minthogy megérte volna, ezt már ott, tizenkét évesen is felfogtam, és valamiért mindenre, ami ezzel volt kapcsolatos, emlékeztem. Bizonyosan jó tanítóm volt régen.
Valahogy túléltem a dolgot, de a mai napig nem tudom, pontosan mi történt. A gyógyítók - lelkészek és orvosok - akik rám találtak, azt mondták, hogy egy lángoló szekrény alatt feküdtem, és üvöltve próbáltam kirángatni az arcomba fúródott üveget és fát. A falu, ahol összeszedtek, pont a frontvonalon volt. Hellenburgba vittek, ahol miután pár hétnyi gyógyulás után rendbejöttem, el is küldtek onnét - hogy legyen hely az új sebesülteknek. Az ispotáy a régi Katedrális területén volt, legalább is gondoltam, hogy az, és minthogy nem volt hová mennem, se vagyonom, se hasonlóm, a betegek ápolásánal segédkeztem. Nem volt nehéz munkám, és jól is fogadták a segítségem, még kenyeret is kaptam érte. Egy hét után elmúlt a sebesültek áradata, és egy fiatal nő keresett meg a lelkészek közül. Szép volt, haja mint az éj, szeme pedig két, nagy szürke csillag rajta, és valahogy tekintélyt sugárzott. Tizenkétévesnek sem voltam alacsony, így szemtől szemben beszélhettem vele.
- Köszönjük a munkád, fiú. - Mosolya szebb volt bárminél, amit az elmúlt hetekben láttam, és bár a szerelemhez még fiatal voltam, úgy éreztem, a nő mellett kell maradnom.
- A...Alari..c.. - Nyögtem ki a nevet, ami először az eszembe jutott a kérdés hallatán. A héten senki sem kérdezte ezt tőlem.
- Alaric, mit szólnál hozzá, ha velem tartanál? Ismerek valakit, akinek igazán nagy szüksége van segítségre, te pedig pont megfelelnél a feladatra. Mit szólsz? - Mit is szólhattam volna? Gondolkodás nélkül belementem.
Ez pedig életem legszebb időszakához vezetett. Ahová vitt a lány, hiszen akkor húsznál több épp ha volt, az a protestánsok kiképzőrészlege volt, ahol át is adott egy nagy rangú templomosnak. A mesterem, Einhart Mainz kemény férfi volt, de igazán nagy odaadással nevelt engem és hét másik társam, akik a gondjaira voltunk bízva. A harcbeli részekben ő, a hitbeli kérdésekben pedig "besorozóm", Brunhild von Rosental igazgatott minket. Tíz év így telt el, majd előléptettek mindannyiunkat templomossá. Egy névvel azonban nem lehettem igazi katona, szóval szimplán a falu után, ahonnét valószínüleg származom, Alaric von Heimsroth lett a teljes nevem. Át is helyeztek, méghozzá a legjobb helyre: Brunhild tiszteletes asszony testőrének.
Ezután sokat jártam ülésekre, egyszer még a nagytiszteletű Esroniel vezetőnket is megpillantottam. Méltóságteljes volt, de gondterhelt. Pont ugyanezen az ülésen hallottam Azraelről először. Valami rémlett régről, tehát már mondták nekem egyszer régen. Elmondták, hogy egy igazán erős relikvia, ami megfékezheti a háborút. Pont erre volt szükségem. Azután este eltávozást kértem a posztomról diakónia néven. Nem tartottak vissza, Brunhild asszony sem. Ahogy este az ablaknál könyököltem, odajött mellém, Rácsapott páncélos vállamra. Szeme valahogy szomorkásnak tűnt. Legnagyobb meglepetésemre az évek során sem lett szerelem kapcsolatunkból. Inkább az öccse voltam.
- Mi van ha nem létezik? - Kérdezte. Igen, volt rá esély, hogy csak egy legenda. De ha mások is keresik, és tényleg a kezükbe akad, akkor lehet, hogy több háború lesz belőle. Nem fogom hagyni. Ezt persze nem így adtam át, csak megvontam a vállam. Sok mindent szerettem volna megköszönni neki. De nem tudtam.
- Átkozott maszk, bár látnám ilyenkor az arcod... - mondta elcsukló hangon, majd mellkasomnak támasztotta a fejét. Már alacsonyabb volt nálam, sokkal. De ez majdnem mindenkire elmondható volt a templomosi és lelkészi berkekben. - Akkor legalább tudnám, hogy fáj-e itthagyni minket. - Nem láttam az arcát, de biztosra veszem, hogy sírt. Aztán akkorát ütött a gyomromba, hogy megtántorodtam, s ellökött magától. - Gyere vissza, megértetted?! Nem akarok még egy társat elveszíteni! - arcán valóban könnyek gyöngyöztek. - Kerüld el a frontvonalat! - a végén megfordult, és nem nézett rám. Nem okozhattam csalódást neki. Ő volt az egyetlen, akit családomnak nevezhettem. Tudtam jól, nem halhatok meg, sikerrel kell járnom.
- Visszatérek. - Feleltem kurtán, majd elindultam új utamon, melyet ki tudja, meddig enged Isten járnom.
Visszahozom azt a kardot, és véget vetek ennek a gyűlöletes háborúnak!
