Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Kelsier Straff (Kel)
Mágus neve: „Malcolm Sieger” vagy „Robbantós”
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Mágus - Rúna
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet: Kelsier nem tartozik azok az emberek közé, akiket nem lehet csak úgy nem észrevenni. Először is a magassága az, ami leginkább szembe szokott tűnni másoknak: pontosan 1,92 méter magas. (A másik pedig az önelégült vigyora, mintha mindenkit le akarna nézni.) Nyakig érő gesztenyebarna haja van, amit előszeretettel hord kuszásan. Persze vannak olyan napok, mikor már őt is idegesítik az arcába omló rakoncátlan tincsek és ilyenkor egy pántot vesz fel, hogy valamennyire felfogja őket. Égszínkék szemei vannak, de az egyik kicsit haloványabb a kelleténél. Testalkata közepesen izmos és jól láthatóak rajta a Sötét Rúna által okozott égési sebek, de ezeket általában a ruházata eltakarja. Leginkább egy közönséges nadrágot és egy világos-kékes inget hord, ha viszont utazásra indul, akkor felkapja a tarisznyáját és a kedvenc bőrből készült utazókabátját. Mivel van egy kisebb egészségügyi problémája, mindig magával hordja a Légzőkészülékét, amivel fel tudja venni az iramot a többiekkel. A szerkezet hiányában egy öt perces futást se bírna ki köhögés/fulladozás nélkül.
Jellem: Leginkább semmirekellőnek, idegesítőnek és beképzeltnek szereti mutatni magát, de a felszín alatt egy másokkal törődő és hihetetlen optimizmussal rendelkező személyiség lappang. Nincs olyan személy, élőlény, szörnyeteg vagy erő, amely képes lenne az akaratát és céltudatosságát akár egy kicsit is megtörni. Nehéz kihozni a sodrából és előszeretettel ver át másokat. Remekül meg tudja szervezni a dolgokat, főleg ha őrült ötletekről van szó. Szokása, hogy megmosolyogtatja a barátait mondván „Legyen bármilyen sötét is az éjszaka, legyünk bármekkora veszélyben, a remény sosem hagy el minket… s mert a remény magja egy vigyorral kezdődik.”
Harc alatt a „többet ésszel, mint erővel” stílust alkalmazza és nem fél mocskos trükkökhöz alkalmazkodni. Mindemellett szereti ingerelni ellenfelét, hogy így az hibát kövessen el.
Egy esős szeptemberi napon születtem a Straff családban, amelyben egyben öröm és tragédia volt. Fiú örökös született ugyan a házba, de édesanyám (Elisabeth von Heidenhoff) és a meg sem született húgom (Risa Straff) nem élték túl az eseményt, komplikáció lépett fel és azóta mindketten a családi sírkamrában nyugszanak. Az első pár hónapban az én létem is veszélyben került, ugyanis egy ismeretlen betegség jelentkezett nálam, mely bizonyos szintű fizikai tevékenység után köhögést vagy rosszabb esetben fulladást okozott. Szerencsére az orvosok kifejlesztettek egy síp alakú szerkezetet, amellyel képes vagyok a betegségem hátrányait kiküszöbölni.
A Straff nemesi család már évszázadok óta hűséges támogatója volt a királyságnak és új technológiai vívmányaival hatalmas pénzösszegeket és befolyást szerzett, főleg édesapám (Enel Straff) irányítása alatt. Egykeként nevelkedtem fel, de a gazdagság és a végtelen törődést, melyet apám és a testőröm (Walter Schmidt) adott remek gyerekkorom volt a város szélén lévő kúriában. Magán tanárokhoz járattak, megtanítottak mindent hogy megfelelő örökös és vállalkozó lehessek, amíg el nem érkezett a 15. születésnapom.
Tisztán emlékszem arra a napra: apám aznap jött haza egy hosszabb üzleti útról, korra reggel pont kilopóznom a szobámból és sikerült meglesnem mielőtt bevágta volna a szunyát. Kicsit idegesnek is tűnt, ruhája is hozzá képest eléggé meg volt viselve és folyamatosan egy anyagba pólyált dolgot szorongatott, míg el nem tűnt a hálószobájában. Furcsálltam a viselkedését, de gondoltam biztos valami szülinapi ajándék lesz számomra, így gyorsan visszasiettem a szobámba és aludtam még egy kicsit. Délre már felkészülve vártam a születésnapi rendezvényemet, melyen jelen volt minden fővárosi arisztokrata. Késő estig ment a mulatozás, majd pedig édesapám felkísért a szobámba, hogy lefektessen.
-Remélem jól érezted magad Kelsier…- mosolygott rám apám, viszont megint megláttam rajta azt a gondterhelt arcot.
-Természetesen! Nagyon élveztem…de…- majd oldalra fordítottam a fejem.
-De?-
-Nem akarok a terhedre lenni édesapám. Tudom, hogy egy ilyen család vezetés nem könnyű főleg, hogy még engem is fel kell nevelni...- s lassan könnyek kezdtek kifolyni szemeimből.
-Te meg mi...-
-Arról nem is beszélve...- szipogtam egyet. - …hogy én öltem meg anyut és a húgomat. – s mélyen lesütöttem a szemem.
Féltem kimondani ezeket a szavakat, de már nagyon régóta mardosott belül ez a gondolat és nem bírtam tovább magamban tartani. Mikor lassan felnéztem apám arcára egy meleg mosolyt véltem felfedezni rajta, majd egy sóhaj kíséretében elkezdte beszédét.
-Pont olyan figyelmes vagy, mint édesanyád...- s rátette kezét a fejemre. – Kelsier, sose hidd azt, hogy te vagy az oka a haláluknak. Azt hittem azon az éjszakán mindent elveszítek, de Istennek hála téged meg tudtunk menteni. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha téged is elveszítelek...- majd óvatosan letörölte könnyeimet. – Viszont bánatom lassan alábbhagyott, ahogy cseperedtél felfele: megtaláltam benned édesanyád figyelmességét és odaadását, tőlem a kitartást örökölted és...és biztos vagyok benne, hogy a húgodtól is sok mindent kaptál ugyanis most mind benned vannak...itt a szívedben...- s rábökött a mellkasomra.- ...és azt várják, hogy megmutasd nekik, mire is vagy képes. Ez az ő…örökségük. Tehát tiszteld, viseld büszkén és mindig járj emelt fővel!-
-Igenis...- mosolyogtam rá szipogva.
Ekkor egy hatalmas robaj csapta meg fülünket. Az egész ház megremegett, gerendák ropogtak, a fali díszek és festmények mind leestek a talajra, majd pedig jöttek a sikításokat. Azok a szörnyű, vérfagyasztó sikítások. Apám azon nyomban felpattant és a fejét az ajtóra tapasztotta, hogy kihallja a dolgokat.
-...Micsoda terv...megvárni az ünneplés végét, mire már az őrök is leisszák magukat és aztán támadni…mocskos taktika...- harapott az alsó ajkába, majd óvatosan kinyitotta a szobám ajtaját.
Egyre jobban lehetett hallani az üvöltések, sikolyok és kardcsapások ütemes keveredését. Egész testem remegett és alig bírtam felfogni, mi folyik körülöttem.
-Bújj el gyorsan Kel’! Mindjárt jövök vissza!- suttogta majd eltűnt.
Abban a pillanatban a szoba túlsó végén lévő ajtó kicsapódott és egy sötétlila páncélos férfi lépett be rajta. Sisakot viselt, mely a fej fölső részét szinte teljesen betakarta és egy függőleges szem volt rárajzolva. Kardját teljesen beborította a vér, ami valószínűleg a mögötte fekvő szolgából lehet. Csak egy pillanatra láttam a megcsonkolt testet, de máris a hányinger kerülgetett. A férfi egy közelebb lépett s kardját hirtelen a magasba emelte. Hát ez lenne a vég számomra...?
Vártam a halálos csapásra, de a férfi nem mozdult. Helyette viszont egy furcsa koppanást hallottam, majd a gyilkos egy nyílvesszővel a fejében oldalra dőlt. Ekkor pillantottam meg a sebesült testőrömet, Waltert, kezében egy nyílpuskával és az egyik szolgálólányt, aki sápadtan meredt a mellette fekvő holttestre.
-Kelsier-úrfi! Hál’ Istennek, hogy épségben van!- rohant oda hozzám, majd alaposan megvizsgált, hogy tényleg rendben vagyok-e.
-J-jól vagyok, Walter...- motyogtam.
-Látom...- könnyebbült meg. – Azonnal ki kell jutnunk innen. –
-De édesapám még nem jött vissza!- szabadkoztam.
-Nekünk az a feladatunk, hogy bármi áron, de kivigyük innen!-
-De..!-
-Nem tűrök ellenvetést!- üvöltött rám.
Walter általában higgadt személy volt, sosem lehetett kihozni a sodrából és mindig mosolygott, ha körülötte voltam. Most viszont teljesen más volt. Félt.
Megragadta a kezemet és azon az ajtón távoztunk, amin keresztül édesapám is távozott. Még néhány őr harcolt, de látszott, hogy az ellenfél számbeli főlényben van. Már majdnem a kijáratnál voltunk, mire meghallottam apám fájdalmas kiáltását. Hiába reszkettem, mint egy nyárfalevél, egyszerűen nem voltam képes otthagyni édesapámat. Azt a személyt, aki szeretett, viselte a gondomat és törődött velem. Azonnal elengedtem a biztonságot jelentő Walter kezét és követtem a hang forrását, nem törődve a veszéllyel.
A nappaliban találtam rá apámra, aki tehetetlenül feküdt a földön, miközben hét személy állta körbe és egy lándzsa állt ki a hátából. Sírva odarohantam hozzá és ráborultam a testemmel. Mit is képzeltem? Egy gyerek odaszalad apja védelmére és az egyetlen dolog, amit tehet, hogy ráborul azt gondolván megvéd mindenkit?
-Kel…sier...- nyögte ki a szavakat apám.
-Nicsak...Látom a porontyod is itt akar lenni a kivégzéseden, Enel. Mily’ megható...- szólalt meg az egyik tag gúnyolódva.
Az előbb megszólalt férfi nem viselt páncélt, inkább egy rétegesen bepólyált papnak tűnt, melynek csuklyája teljesen eltakarta az arcát és amin ugyan úgy megtalálható volt a rajzolt szem motívum. Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlünk?
-Kérem...a fiamat...hagyják ki ebből!- köhögött fel vért a szájából és megpróbált megmozdulni.
-Abban a pillanatban, hogy elkezdtél nekünk dolgozni, őt is belekeverted.- vigyorogta a csuklya alatt.
Ekkor vettem észre, hogy a kezében megint ott van az a dolog. Egy ruhaanyagba gondosan körbetekert valami. Ahogy testét próbált emelgetni, az anyag is kezdett lehámlani és megmutatta igazi valóját. Egy áttetsző fekete kő volt, mely tele volt firkálva különböző írásokkal és belsejében mozgott valami. Mintha egy fekete köd folyamatosan és rémisztően változna, hol kezeket, hol pedig csontarcokat formálva benne. Aztán megvillant valami apám kezében: egy aranytőr. Emlékszem rá mikor kiskoromba mesélte, hogy ez régi családi ereklye és még akkor került a család birtokában, mikor a királyt segítették a trónra jutáshoz. Lassan felém mozgatta, miközben a lehető legjobban eltakarta a bent tartózkodók elől.
-Bele kell...szúrnod...pusztítsd el...a rúnát.- hörögte, mire a pap közelebb lépett és erőteljesen megragadta a lándzsát.
-Utolsó szavak, Enel?- kérdezte, majd kirántotta a fegyvert a gerincéből és a feje fölé emelte. Egy újabb, de ezúttal halálos támadásra készült. Apám rám szegezte tekintetét: láttam a szemében a megbánást, a fájdalmat, a szomorúságot de egyben a büszkeséget, örömöt és boldogságot. Hogy érezhet ennyi mindent egyszerre egy haldokló ember?
-Fényes nappal...Sötét éjen...Gonosz nem marad...észrevétlen...Sötét erők csatlós népe...Rettegj...- s hirtelen apám megfordult, majd egy rúgás kíséretében hátra lökte a férfit és két lábra pattant.
Nem is tudtam elképzelni, hogyan volt képes egy ilyen helyzetben és sebbel felállni, majd támadást indítani ellenfeléhez. Ám ekkor a maradék hat férfi egyszerre szúrták előre és vájták fényes kardjukat édesapám testébe, mely ezután már nem bírt mozdulni.
-...mert eljő a remény fénye...- s utolsó leheletével elszállt a lelke a túlvilágra.
Mintha az idő megállt volna számomra és csak szívem vad kalapálását éreztem torkomban. Lassan kirántják az élettelen testből a kardot, mely rongybaba módjára hullik a porba. Ekkor éreztem meg, hogy valami elpattant bennem. Dühöt éreztem, végtelen, lángoló és pusztító veszedelmet, amit erre a hét emberre akartam rászabadítani. Üvöltve megragadtam a földön fekvő aranytőrt és apám kívánságát teljesítve teljes erőmből a rúnába szúrtam. A penge könnyedén áthatolt az áttetszős burkolaton, majd a benne lévő köd robbanásszerűen kitört és elkezdett körbefonni. Testem minden egyes porcikája izzani kezdett, mintha forró magmába dobtak volna. Annyira elviselhetetlen volt a tüzes kín, hogy egy hang sem tudott kijönni torkomon. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a terembe lévő gyilkosok egyszerre támadnak felém, kardjak vészesen közelednek, majd hatalmas fényesség és azt végül sötétség követi.
A végtelen űrben egy furcsa ködöt véltem felfedezni, mely folyamatosan változott s apró csápjaival egyre inkább nagyobb területre tett szert. Ez így ment addig, míg be nem terítette egészen az előttem álló területet és benne vonalak kezdtek képződni, majd pedig színek. Azt hiszem, álmodom...
"Látok egy...egy valakit, egy személyt. Páncélt visel, mely szín tiszta aranyból van, fején díszes csuklya van és hátából több méteres hófehér szárnyak állnak ki. Az alak elindul egy talapzathoz, majd a földbe szúrja a kardot és sietve otthagyja azt. Aztán telnek az évek, évtizedek, évszázadok, s egy sötét lény megjelenik a kard mellett. Testét furcsa motívumok borítják, feje csupán egy száj és egy óriási szem, amely a kardra mered, hátából pedig ugyan úgy szárnyak állnak ki, viszont ezek meg vannak tépve és koromfekete színűek. A szörnyeteg a kardhoz lép, majd kitépi a földből a fényes kardot, magasba emelve azt és mintha megfertőzné sötétségével. A kard nem ontja tovább magából a kellemes fényt, hanem csak végtelen ürességet áraszt. A szörnyeteg undorító hörgésbe kezd, majd suhintva egyet kardjával teljesen elpusztítja a falvakat, városokat, országokat, míg végül nem marad semmi, csak kietlen pusztaság. Ekkor rám szegezi tekintetét és egy üvöltéssel nekem ront. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban és testem égni kezd."
Szemeim kipattannak és a bal szememet pillanatra megvakítja a nap fénye, ami egy nyitott ablakból árad befele. A másikat valószínűleg letakarták, ugyanis eléggé sajgott. Megpróbáltam megmozdulni, de a fájdalom nem engedte, amitől csak felszisszentem egyet.
-No lám, felébredtél kölyök.- hallottam egy idős hangot a távolból.
-Hol...vagyok?- nyögtem ki kiszáradt szájjal.
-A halászviskómban.- motyogta az öregember, majd rágyújtott a pipájára és leült mellém egy székbe.
-De...mit keresek itt? Mi törté...- majd hirtelen a múlt eseményei elkezdtek felidéződni.
Gyermekkorom, apámmal együtt töltött idő, Walter és a szobalányok, a 13. születésnapom, a robbanás, sikolyok és végül apám mozdulatlan teste. Annyira intenzív és hirtelen jövőek voltak ezek az emlékek, hogy a fejemet fogtam úgy hasított a fájdalom.
-Nyugi, kölyök...mindent sorjában...- nézett rám aggódóan, majd szívott egyet a dohányból.
-Rendben...- nyögtem, majd letöröltem az izzadtságot a homlokomról.
Ekkor vettem csak észre, hogy az egész testem szinte be van pólyálva, amitől egy kriptaszökevény látványát nyújthattam.
-Szóval, mi az első kérdésed?- nézett rám egy ismerős vigyorral.
Egy olyan vigyor volt ez, amit már egy párszor láttam életemben. Szörnyen hasonlított apám mosolyára.
-Ki maga?- néztem mélyen a szemébe, mire a szakálas idegen elmosolyodott.
-A nagyapád.- majd rám fújta a füstöt.
-A nagyapám? De hisz azt mondta édesapám, hogy maga meghalt!-
-Oh, csak Enel számára haltam meg. Nem tetszett neki, hogy mire vagyok képes és hogy miket ténykedek. Nem jó színben tüntettem volna fel a családot, ezért inkább kitagadott.-
-De...mire képes?-
-Mondjuk hogy...- majd lazán felemelte a kezét s egy csettintéssel tűz pattant ki az ujjai közül. – Értek egy-két dologhoz.- vigyorogta.
-Mágus vagy...- döbbentem le.
-Akárcsak te, fiam.- majd felállt és az ajtóhoz sétált. – Ezért maradsz itt, amíg fel nem épülsz, és meg nem tanulod használni az erődet.-
-De miféle...erőmet? Hol vagyok?- kezdtem el újfent a kérdezősködést.
-Mindent a maga idejében, Kel...- majd kisétált az ajtón.- Mindent a maga idejében.-
Tehát az állítólag halottnak hitt nagyapámnál (Dred Straff) kezdődött meg a felépülésem, Hellenburgban. Elmondása alapján egy teljes hétig ki volt ütve a támadás után. Hogy mi történt a kúriával? A ház porig égett és csak néhány holtestet tudtak kihozni a romok alól. Hamar híre szállt a Fővárosban, hogy az egyik legfontosabb nemesi ház összes tagja és személyzete meghalt, ezért a király gyásznapot rendelt el és minél hamarább ki akarta deríteni a tettesek kilétét. Az érdekessége az egésznek, hogy nem emlékszem gyújtogatásra azon az estén, mikor megtámadták a kúriát. Bár hiába kérdeztem a nagyapót, miért támadták meg a házat és kik voltak az elkövetők, mindig némaságba burkolódzott így inkább hagytam ez a kérdést megválaszolatlanul...egyelőre.
Egy pár hétig még az ágyat nyomtam, majd lassacskán kimászhattam mozogni és másfél hónap után már teljesen egészséges voltam. Eltekintve, hogy a tüdőmmel való megbetegedés még mindig megvolt és egész testemet furcsa jelek borították be: körök voltak, melyekben egy-egy furcsa rajz volt. Nagyapám sok könyvet felforgatott, mire rájöttünk, hogy a körökben lévő jelek valójában egy ősi nyelv számai és a 0-tól egészen 99-ig tartanak. Egy a jobb szemembe (halványan látszik), tizenkettő a mellkasomon és a hátamon, nyolc-nyolc mindkét karomon és lábamon, egy-egy a lábfejem, egy-egy a talpamon és végül mindkét tenyeremben jutott egy-egy minta. Nagyapó állítása szerint a mágikus áramlásom megváltozott, amikor összetörtem a Sötét Rúnát és annak az ereje belém áramlott, majd ennek következtében felébresztette a bennem szunnyadó erőt. Viszont hiába próbált varázslatok megtanítani, hogy azok a jelöléseken távozzanak ki, sosem sikerült. Helyette inkább erőteljes mágikus robbanásokat hoztam létre. Értetlenül állt az események előtt, ezért végül úgy döntött, hogy beírat a Hellenburg-i Mágus Akadémiára. Véleménye szerint ott mindenképp megtalálom majd a kérdéseimre a választ. Természetesen előtte meg kellet változtatni a nevemet, nehogy az a szekta újra megtaláljon.
Az akadémiai évek viszonylag békességben teltek el, leszámítva azt a tény, hogy bajkeverő voltam és ahol lehetett borsot törtem a tanárok orra alá. Persze tanulmányai alatt volt időm az egyik legnagyobb könyvtárat használatba venni és utána járni annak a hátborzongató látomásnak. Hosszas keresgélés után egyetlen poros könyvben találtam választ erre a kérdésemre. Arról írt, hogy az ősidőkben egy Azrael nevű angyal leszállt a földre és ide rejtette el azt a kardot mely dönt életről és halálról, jóról és gonoszról, fényről és sötétségről. A könyv továbbá említést tett sötét erőkről és szektákról, melyek a szent kardot akarjak megkaparintani sajátos gonosz céljaik érdekében. Találtam még egy homályos írást arról, miszerint a jó és a gonosz mindig egy párban vannak, ezért a fény angyalának is volt egy sötét ellenfele, aki állítólag üzeneteket hagyott hátra, hol található meg a kard. Ekkor gondoltam csak bele, hogy a rúnakő, amit összetörtem valójában ez az üzenet akart lenni. Vajon a jövőt mutatta meg? Vagy a sötét teremtmény terve? Bármelyik is legyen a válasz, egyik sem túl megnyugtató hír.
21 éves voltam, mire letettem a mágus vizsgámat és miután megkaptam a varázsbotomat, első utam nagyapámhoz vezetett. Az akadémián töltött idő alatt minden héten küldött levelet és tartottuk kapcsolatot, de mostanság nem nagyon sikerült írnia nekem. Gondoltam a halász bódé üzemeltetésével lehetett egy kis probléma. Ám mikor elértem a házhoz és megpillantottam a betört ajtót, szívem egy pillanatra megállt, majd üvöltve berohantam az előszobába. Először az irdatlan bűz csapott meg és nem is enyhült a szag, ahogy beljebb hatoltam. Minden fel volt forgatva, félredobva, az asztalokat és székeket összetörték, majd megpillantottam a nagyapám testét: egy nagyobb horgonyt lenyomtak a torkán és úgy akasztották fel, mellkasán a ruha pedig fel volt tépve és egy függőleges szem motívumot véstek bele. Tehetetlenül álltam a gyilkosság helyszínén, majd a látványtól sokkolva öklendezni kezdtem.
Aznap estén semmi mást nem lehetett hallani csak a tücskök ciripelését, ahogy nagyapám temetési zenéjét játsszák. Némán bámultam a ház előtt és kérdésekre próbáltam választ kapni magamban, ám hiába kérdeztem, hiába fohászkodtam Istenhez vagy akárkihez, süket fülekre találtam. Közelebb léptem az épülethez, majd kezemet magam elé emeltem és elsütöttem egy mágikus robbanást. Pillanatok alatt hatalmas tűz támadt és a lángnyelvek már az egekig szöktek. A távolból már meghallottam az emberek siető lépteit, hogy eloltsák a tüzet. Sarkon fordultam, felkaptam a nagyapám tarisznyáját és az oldalra támasztott varázslóbotomat és útnak indultam.
-Ideje válaszokat találni...a magam módján.- s az éj sötétje teljesen elnyelt.
//Itt a megbeszélt mágia leírása//
Mágia: Egyéni robbantás Mágia
Név: Crepitus: Numerus // Robbantás: Szám
Szint: ?.
Ár: ???
Hatósugár: 0-3 méter (nagy sebzés), 3-5 méter (közepes sebzés), 5-6 méter (minimális), 6 méteren túl (nincs sebzés)
Leírás: A használó képes a testén lévő valamelyik ősi jelből egy mágikus robbantást megidézni. A használónak ki kell mondani a varázsigét és a számot, ahol az energiakicsapódást akarja megidézni. Tapasztaltabbak magukban is mondhatják.
Nincsen nagy hatótávolsága, de közelről halálos tud lenni. Páncélokra és pajzsokra egyaránt képes sebzést mérni. A technika annyival jelent hátrányt a mágus számára, hogy az adott helyen eltávozó energia megpörköli a használóját és egy 1. szintű mágikus támadás arányával egyenlő sebzést mér saját magára. Szintfejlődéssel a sebzés nő, viszont az önsebzés nem.[/center]
Mágus neve: „Malcolm Sieger” vagy „Robbantós”
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Mágus - Rúna
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet: Kelsier nem tartozik azok az emberek közé, akiket nem lehet csak úgy nem észrevenni. Először is a magassága az, ami leginkább szembe szokott tűnni másoknak: pontosan 1,92 méter magas. (A másik pedig az önelégült vigyora, mintha mindenkit le akarna nézni.) Nyakig érő gesztenyebarna haja van, amit előszeretettel hord kuszásan. Persze vannak olyan napok, mikor már őt is idegesítik az arcába omló rakoncátlan tincsek és ilyenkor egy pántot vesz fel, hogy valamennyire felfogja őket. Égszínkék szemei vannak, de az egyik kicsit haloványabb a kelleténél. Testalkata közepesen izmos és jól láthatóak rajta a Sötét Rúna által okozott égési sebek, de ezeket általában a ruházata eltakarja. Leginkább egy közönséges nadrágot és egy világos-kékes inget hord, ha viszont utazásra indul, akkor felkapja a tarisznyáját és a kedvenc bőrből készült utazókabátját. Mivel van egy kisebb egészségügyi problémája, mindig magával hordja a Légzőkészülékét, amivel fel tudja venni az iramot a többiekkel. A szerkezet hiányában egy öt perces futást se bírna ki köhögés/fulladozás nélkül.
Jellem: Leginkább semmirekellőnek, idegesítőnek és beképzeltnek szereti mutatni magát, de a felszín alatt egy másokkal törődő és hihetetlen optimizmussal rendelkező személyiség lappang. Nincs olyan személy, élőlény, szörnyeteg vagy erő, amely képes lenne az akaratát és céltudatosságát akár egy kicsit is megtörni. Nehéz kihozni a sodrából és előszeretettel ver át másokat. Remekül meg tudja szervezni a dolgokat, főleg ha őrült ötletekről van szó. Szokása, hogy megmosolyogtatja a barátait mondván „Legyen bármilyen sötét is az éjszaka, legyünk bármekkora veszélyben, a remény sosem hagy el minket… s mert a remény magja egy vigyorral kezdődik.”
Harc alatt a „többet ésszel, mint erővel” stílust alkalmazza és nem fél mocskos trükkökhöz alkalmazkodni. Mindemellett szereti ingerelni ellenfelét, hogy így az hibát kövessen el.
.::Előtörténet::.
~ Prológus ~
~ Prológus ~
Egy esős szeptemberi napon születtem a Straff családban, amelyben egyben öröm és tragédia volt. Fiú örökös született ugyan a házba, de édesanyám (Elisabeth von Heidenhoff) és a meg sem született húgom (Risa Straff) nem élték túl az eseményt, komplikáció lépett fel és azóta mindketten a családi sírkamrában nyugszanak. Az első pár hónapban az én létem is veszélyben került, ugyanis egy ismeretlen betegség jelentkezett nálam, mely bizonyos szintű fizikai tevékenység után köhögést vagy rosszabb esetben fulladást okozott. Szerencsére az orvosok kifejlesztettek egy síp alakú szerkezetet, amellyel képes vagyok a betegségem hátrányait kiküszöbölni.
A Straff nemesi család már évszázadok óta hűséges támogatója volt a királyságnak és új technológiai vívmányaival hatalmas pénzösszegeket és befolyást szerzett, főleg édesapám (Enel Straff) irányítása alatt. Egykeként nevelkedtem fel, de a gazdagság és a végtelen törődést, melyet apám és a testőröm (Walter Schmidt) adott remek gyerekkorom volt a város szélén lévő kúriában. Magán tanárokhoz járattak, megtanítottak mindent hogy megfelelő örökös és vállalkozó lehessek, amíg el nem érkezett a 15. születésnapom.
~ 1. fejezet ~
Tisztán emlékszem arra a napra: apám aznap jött haza egy hosszabb üzleti útról, korra reggel pont kilopóznom a szobámból és sikerült meglesnem mielőtt bevágta volna a szunyát. Kicsit idegesnek is tűnt, ruhája is hozzá képest eléggé meg volt viselve és folyamatosan egy anyagba pólyált dolgot szorongatott, míg el nem tűnt a hálószobájában. Furcsálltam a viselkedését, de gondoltam biztos valami szülinapi ajándék lesz számomra, így gyorsan visszasiettem a szobámba és aludtam még egy kicsit. Délre már felkészülve vártam a születésnapi rendezvényemet, melyen jelen volt minden fővárosi arisztokrata. Késő estig ment a mulatozás, majd pedig édesapám felkísért a szobámba, hogy lefektessen.
-Remélem jól érezted magad Kelsier…- mosolygott rám apám, viszont megint megláttam rajta azt a gondterhelt arcot.
-Természetesen! Nagyon élveztem…de…- majd oldalra fordítottam a fejem.
-De?-
-Nem akarok a terhedre lenni édesapám. Tudom, hogy egy ilyen család vezetés nem könnyű főleg, hogy még engem is fel kell nevelni...- s lassan könnyek kezdtek kifolyni szemeimből.
-Te meg mi...-
-Arról nem is beszélve...- szipogtam egyet. - …hogy én öltem meg anyut és a húgomat. – s mélyen lesütöttem a szemem.
Féltem kimondani ezeket a szavakat, de már nagyon régóta mardosott belül ez a gondolat és nem bírtam tovább magamban tartani. Mikor lassan felnéztem apám arcára egy meleg mosolyt véltem felfedezni rajta, majd egy sóhaj kíséretében elkezdte beszédét.
-Pont olyan figyelmes vagy, mint édesanyád...- s rátette kezét a fejemre. – Kelsier, sose hidd azt, hogy te vagy az oka a haláluknak. Azt hittem azon az éjszakán mindent elveszítek, de Istennek hála téged meg tudtunk menteni. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha téged is elveszítelek...- majd óvatosan letörölte könnyeimet. – Viszont bánatom lassan alábbhagyott, ahogy cseperedtél felfele: megtaláltam benned édesanyád figyelmességét és odaadását, tőlem a kitartást örökölted és...és biztos vagyok benne, hogy a húgodtól is sok mindent kaptál ugyanis most mind benned vannak...itt a szívedben...- s rábökött a mellkasomra.- ...és azt várják, hogy megmutasd nekik, mire is vagy képes. Ez az ő…örökségük. Tehát tiszteld, viseld büszkén és mindig járj emelt fővel!-
-Igenis...- mosolyogtam rá szipogva.
Ekkor egy hatalmas robaj csapta meg fülünket. Az egész ház megremegett, gerendák ropogtak, a fali díszek és festmények mind leestek a talajra, majd pedig jöttek a sikításokat. Azok a szörnyű, vérfagyasztó sikítások. Apám azon nyomban felpattant és a fejét az ajtóra tapasztotta, hogy kihallja a dolgokat.
-...Micsoda terv...megvárni az ünneplés végét, mire már az őrök is leisszák magukat és aztán támadni…mocskos taktika...- harapott az alsó ajkába, majd óvatosan kinyitotta a szobám ajtaját.
Egyre jobban lehetett hallani az üvöltések, sikolyok és kardcsapások ütemes keveredését. Egész testem remegett és alig bírtam felfogni, mi folyik körülöttem.
-Bújj el gyorsan Kel’! Mindjárt jövök vissza!- suttogta majd eltűnt.
Abban a pillanatban a szoba túlsó végén lévő ajtó kicsapódott és egy sötétlila páncélos férfi lépett be rajta. Sisakot viselt, mely a fej fölső részét szinte teljesen betakarta és egy függőleges szem volt rárajzolva. Kardját teljesen beborította a vér, ami valószínűleg a mögötte fekvő szolgából lehet. Csak egy pillanatra láttam a megcsonkolt testet, de máris a hányinger kerülgetett. A férfi egy közelebb lépett s kardját hirtelen a magasba emelte. Hát ez lenne a vég számomra...?
Vártam a halálos csapásra, de a férfi nem mozdult. Helyette viszont egy furcsa koppanást hallottam, majd a gyilkos egy nyílvesszővel a fejében oldalra dőlt. Ekkor pillantottam meg a sebesült testőrömet, Waltert, kezében egy nyílpuskával és az egyik szolgálólányt, aki sápadtan meredt a mellette fekvő holttestre.
-Kelsier-úrfi! Hál’ Istennek, hogy épségben van!- rohant oda hozzám, majd alaposan megvizsgált, hogy tényleg rendben vagyok-e.
-J-jól vagyok, Walter...- motyogtam.
-Látom...- könnyebbült meg. – Azonnal ki kell jutnunk innen. –
-De édesapám még nem jött vissza!- szabadkoztam.
-Nekünk az a feladatunk, hogy bármi áron, de kivigyük innen!-
-De..!-
-Nem tűrök ellenvetést!- üvöltött rám.
Walter általában higgadt személy volt, sosem lehetett kihozni a sodrából és mindig mosolygott, ha körülötte voltam. Most viszont teljesen más volt. Félt.
Megragadta a kezemet és azon az ajtón távoztunk, amin keresztül édesapám is távozott. Még néhány őr harcolt, de látszott, hogy az ellenfél számbeli főlényben van. Már majdnem a kijáratnál voltunk, mire meghallottam apám fájdalmas kiáltását. Hiába reszkettem, mint egy nyárfalevél, egyszerűen nem voltam képes otthagyni édesapámat. Azt a személyt, aki szeretett, viselte a gondomat és törődött velem. Azonnal elengedtem a biztonságot jelentő Walter kezét és követtem a hang forrását, nem törődve a veszéllyel.
A nappaliban találtam rá apámra, aki tehetetlenül feküdt a földön, miközben hét személy állta körbe és egy lándzsa állt ki a hátából. Sírva odarohantam hozzá és ráborultam a testemmel. Mit is képzeltem? Egy gyerek odaszalad apja védelmére és az egyetlen dolog, amit tehet, hogy ráborul azt gondolván megvéd mindenkit?
-Kel…sier...- nyögte ki a szavakat apám.
-Nicsak...Látom a porontyod is itt akar lenni a kivégzéseden, Enel. Mily’ megható...- szólalt meg az egyik tag gúnyolódva.
Az előbb megszólalt férfi nem viselt páncélt, inkább egy rétegesen bepólyált papnak tűnt, melynek csuklyája teljesen eltakarta az arcát és amin ugyan úgy megtalálható volt a rajzolt szem motívum. Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlünk?
-Kérem...a fiamat...hagyják ki ebből!- köhögött fel vért a szájából és megpróbált megmozdulni.
-Abban a pillanatban, hogy elkezdtél nekünk dolgozni, őt is belekeverted.- vigyorogta a csuklya alatt.
Ekkor vettem észre, hogy a kezében megint ott van az a dolog. Egy ruhaanyagba gondosan körbetekert valami. Ahogy testét próbált emelgetni, az anyag is kezdett lehámlani és megmutatta igazi valóját. Egy áttetsző fekete kő volt, mely tele volt firkálva különböző írásokkal és belsejében mozgott valami. Mintha egy fekete köd folyamatosan és rémisztően változna, hol kezeket, hol pedig csontarcokat formálva benne. Aztán megvillant valami apám kezében: egy aranytőr. Emlékszem rá mikor kiskoromba mesélte, hogy ez régi családi ereklye és még akkor került a család birtokában, mikor a királyt segítették a trónra jutáshoz. Lassan felém mozgatta, miközben a lehető legjobban eltakarta a bent tartózkodók elől.
-Bele kell...szúrnod...pusztítsd el...a rúnát.- hörögte, mire a pap közelebb lépett és erőteljesen megragadta a lándzsát.
-Utolsó szavak, Enel?- kérdezte, majd kirántotta a fegyvert a gerincéből és a feje fölé emelte. Egy újabb, de ezúttal halálos támadásra készült. Apám rám szegezte tekintetét: láttam a szemében a megbánást, a fájdalmat, a szomorúságot de egyben a büszkeséget, örömöt és boldogságot. Hogy érezhet ennyi mindent egyszerre egy haldokló ember?
-Fényes nappal...Sötét éjen...Gonosz nem marad...észrevétlen...Sötét erők csatlós népe...Rettegj...- s hirtelen apám megfordult, majd egy rúgás kíséretében hátra lökte a férfit és két lábra pattant.
Nem is tudtam elképzelni, hogyan volt képes egy ilyen helyzetben és sebbel felállni, majd támadást indítani ellenfeléhez. Ám ekkor a maradék hat férfi egyszerre szúrták előre és vájták fényes kardjukat édesapám testébe, mely ezután már nem bírt mozdulni.
-...mert eljő a remény fénye...- s utolsó leheletével elszállt a lelke a túlvilágra.
Mintha az idő megállt volna számomra és csak szívem vad kalapálását éreztem torkomban. Lassan kirántják az élettelen testből a kardot, mely rongybaba módjára hullik a porba. Ekkor éreztem meg, hogy valami elpattant bennem. Dühöt éreztem, végtelen, lángoló és pusztító veszedelmet, amit erre a hét emberre akartam rászabadítani. Üvöltve megragadtam a földön fekvő aranytőrt és apám kívánságát teljesítve teljes erőmből a rúnába szúrtam. A penge könnyedén áthatolt az áttetszős burkolaton, majd a benne lévő köd robbanásszerűen kitört és elkezdett körbefonni. Testem minden egyes porcikája izzani kezdett, mintha forró magmába dobtak volna. Annyira elviselhetetlen volt a tüzes kín, hogy egy hang sem tudott kijönni torkomon. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a terembe lévő gyilkosok egyszerre támadnak felém, kardjak vészesen közelednek, majd hatalmas fényesség és azt végül sötétség követi.
~ 2. fejezet ~
A végtelen űrben egy furcsa ködöt véltem felfedezni, mely folyamatosan változott s apró csápjaival egyre inkább nagyobb területre tett szert. Ez így ment addig, míg be nem terítette egészen az előttem álló területet és benne vonalak kezdtek képződni, majd pedig színek. Azt hiszem, álmodom...
"Látok egy...egy valakit, egy személyt. Páncélt visel, mely szín tiszta aranyból van, fején díszes csuklya van és hátából több méteres hófehér szárnyak állnak ki. Az alak elindul egy talapzathoz, majd a földbe szúrja a kardot és sietve otthagyja azt. Aztán telnek az évek, évtizedek, évszázadok, s egy sötét lény megjelenik a kard mellett. Testét furcsa motívumok borítják, feje csupán egy száj és egy óriási szem, amely a kardra mered, hátából pedig ugyan úgy szárnyak állnak ki, viszont ezek meg vannak tépve és koromfekete színűek. A szörnyeteg a kardhoz lép, majd kitépi a földből a fényes kardot, magasba emelve azt és mintha megfertőzné sötétségével. A kard nem ontja tovább magából a kellemes fényt, hanem csak végtelen ürességet áraszt. A szörnyeteg undorító hörgésbe kezd, majd suhintva egyet kardjával teljesen elpusztítja a falvakat, városokat, országokat, míg végül nem marad semmi, csak kietlen pusztaság. Ekkor rám szegezi tekintetét és egy üvöltéssel nekem ront. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban és testem égni kezd."
Szemeim kipattannak és a bal szememet pillanatra megvakítja a nap fénye, ami egy nyitott ablakból árad befele. A másikat valószínűleg letakarták, ugyanis eléggé sajgott. Megpróbáltam megmozdulni, de a fájdalom nem engedte, amitől csak felszisszentem egyet.
-No lám, felébredtél kölyök.- hallottam egy idős hangot a távolból.
-Hol...vagyok?- nyögtem ki kiszáradt szájjal.
-A halászviskómban.- motyogta az öregember, majd rágyújtott a pipájára és leült mellém egy székbe.
-De...mit keresek itt? Mi törté...- majd hirtelen a múlt eseményei elkezdtek felidéződni.
Gyermekkorom, apámmal együtt töltött idő, Walter és a szobalányok, a 13. születésnapom, a robbanás, sikolyok és végül apám mozdulatlan teste. Annyira intenzív és hirtelen jövőek voltak ezek az emlékek, hogy a fejemet fogtam úgy hasított a fájdalom.
-Nyugi, kölyök...mindent sorjában...- nézett rám aggódóan, majd szívott egyet a dohányból.
-Rendben...- nyögtem, majd letöröltem az izzadtságot a homlokomról.
Ekkor vettem csak észre, hogy az egész testem szinte be van pólyálva, amitől egy kriptaszökevény látványát nyújthattam.
-Szóval, mi az első kérdésed?- nézett rám egy ismerős vigyorral.
Egy olyan vigyor volt ez, amit már egy párszor láttam életemben. Szörnyen hasonlított apám mosolyára.
-Ki maga?- néztem mélyen a szemébe, mire a szakálas idegen elmosolyodott.
-A nagyapád.- majd rám fújta a füstöt.
-A nagyapám? De hisz azt mondta édesapám, hogy maga meghalt!-
-Oh, csak Enel számára haltam meg. Nem tetszett neki, hogy mire vagyok képes és hogy miket ténykedek. Nem jó színben tüntettem volna fel a családot, ezért inkább kitagadott.-
-De...mire képes?-
-Mondjuk hogy...- majd lazán felemelte a kezét s egy csettintéssel tűz pattant ki az ujjai közül. – Értek egy-két dologhoz.- vigyorogta.
-Mágus vagy...- döbbentem le.
-Akárcsak te, fiam.- majd felállt és az ajtóhoz sétált. – Ezért maradsz itt, amíg fel nem épülsz, és meg nem tanulod használni az erődet.-
-De miféle...erőmet? Hol vagyok?- kezdtem el újfent a kérdezősködést.
-Mindent a maga idejében, Kel...- majd kisétált az ajtón.- Mindent a maga idejében.-
Tehát az állítólag halottnak hitt nagyapámnál (Dred Straff) kezdődött meg a felépülésem, Hellenburgban. Elmondása alapján egy teljes hétig ki volt ütve a támadás után. Hogy mi történt a kúriával? A ház porig égett és csak néhány holtestet tudtak kihozni a romok alól. Hamar híre szállt a Fővárosban, hogy az egyik legfontosabb nemesi ház összes tagja és személyzete meghalt, ezért a király gyásznapot rendelt el és minél hamarább ki akarta deríteni a tettesek kilétét. Az érdekessége az egésznek, hogy nem emlékszem gyújtogatásra azon az estén, mikor megtámadták a kúriát. Bár hiába kérdeztem a nagyapót, miért támadták meg a házat és kik voltak az elkövetők, mindig némaságba burkolódzott így inkább hagytam ez a kérdést megválaszolatlanul...egyelőre.
Egy pár hétig még az ágyat nyomtam, majd lassacskán kimászhattam mozogni és másfél hónap után már teljesen egészséges voltam. Eltekintve, hogy a tüdőmmel való megbetegedés még mindig megvolt és egész testemet furcsa jelek borították be: körök voltak, melyekben egy-egy furcsa rajz volt. Nagyapám sok könyvet felforgatott, mire rájöttünk, hogy a körökben lévő jelek valójában egy ősi nyelv számai és a 0-tól egészen 99-ig tartanak. Egy a jobb szemembe (halványan látszik), tizenkettő a mellkasomon és a hátamon, nyolc-nyolc mindkét karomon és lábamon, egy-egy a lábfejem, egy-egy a talpamon és végül mindkét tenyeremben jutott egy-egy minta. Nagyapó állítása szerint a mágikus áramlásom megváltozott, amikor összetörtem a Sötét Rúnát és annak az ereje belém áramlott, majd ennek következtében felébresztette a bennem szunnyadó erőt. Viszont hiába próbált varázslatok megtanítani, hogy azok a jelöléseken távozzanak ki, sosem sikerült. Helyette inkább erőteljes mágikus robbanásokat hoztam létre. Értetlenül állt az események előtt, ezért végül úgy döntött, hogy beírat a Hellenburg-i Mágus Akadémiára. Véleménye szerint ott mindenképp megtalálom majd a kérdéseimre a választ. Természetesen előtte meg kellet változtatni a nevemet, nehogy az a szekta újra megtaláljon.
Az akadémiai évek viszonylag békességben teltek el, leszámítva azt a tény, hogy bajkeverő voltam és ahol lehetett borsot törtem a tanárok orra alá. Persze tanulmányai alatt volt időm az egyik legnagyobb könyvtárat használatba venni és utána járni annak a hátborzongató látomásnak. Hosszas keresgélés után egyetlen poros könyvben találtam választ erre a kérdésemre. Arról írt, hogy az ősidőkben egy Azrael nevű angyal leszállt a földre és ide rejtette el azt a kardot mely dönt életről és halálról, jóról és gonoszról, fényről és sötétségről. A könyv továbbá említést tett sötét erőkről és szektákról, melyek a szent kardot akarjak megkaparintani sajátos gonosz céljaik érdekében. Találtam még egy homályos írást arról, miszerint a jó és a gonosz mindig egy párban vannak, ezért a fény angyalának is volt egy sötét ellenfele, aki állítólag üzeneteket hagyott hátra, hol található meg a kard. Ekkor gondoltam csak bele, hogy a rúnakő, amit összetörtem valójában ez az üzenet akart lenni. Vajon a jövőt mutatta meg? Vagy a sötét teremtmény terve? Bármelyik is legyen a válasz, egyik sem túl megnyugtató hír.
~ 3. fejezet ~
21 éves voltam, mire letettem a mágus vizsgámat és miután megkaptam a varázsbotomat, első utam nagyapámhoz vezetett. Az akadémián töltött idő alatt minden héten küldött levelet és tartottuk kapcsolatot, de mostanság nem nagyon sikerült írnia nekem. Gondoltam a halász bódé üzemeltetésével lehetett egy kis probléma. Ám mikor elértem a házhoz és megpillantottam a betört ajtót, szívem egy pillanatra megállt, majd üvöltve berohantam az előszobába. Először az irdatlan bűz csapott meg és nem is enyhült a szag, ahogy beljebb hatoltam. Minden fel volt forgatva, félredobva, az asztalokat és székeket összetörték, majd megpillantottam a nagyapám testét: egy nagyobb horgonyt lenyomtak a torkán és úgy akasztották fel, mellkasán a ruha pedig fel volt tépve és egy függőleges szem motívumot véstek bele. Tehetetlenül álltam a gyilkosság helyszínén, majd a látványtól sokkolva öklendezni kezdtem.
Aznap estén semmi mást nem lehetett hallani csak a tücskök ciripelését, ahogy nagyapám temetési zenéjét játsszák. Némán bámultam a ház előtt és kérdésekre próbáltam választ kapni magamban, ám hiába kérdeztem, hiába fohászkodtam Istenhez vagy akárkihez, süket fülekre találtam. Közelebb léptem az épülethez, majd kezemet magam elé emeltem és elsütöttem egy mágikus robbanást. Pillanatok alatt hatalmas tűz támadt és a lángnyelvek már az egekig szöktek. A távolból már meghallottam az emberek siető lépteit, hogy eloltsák a tüzet. Sarkon fordultam, felkaptam a nagyapám tarisznyáját és az oldalra támasztott varázslóbotomat és útnak indultam.
-Ideje válaszokat találni...a magam módján.- s az éj sötétje teljesen elnyelt.
Ez volt az az este, amikor eldöntöttem, hogy felkeresem az összes Sötét Rúnát, a szektát és a Azrael szent kardját...
...hogy aztán a lángjaim által vesszen el mind!
...hogy aztán a lángjaim által vesszen el mind!
//Itt a megbeszélt mágia leírása//
Mágia: Egyéni robbantás Mágia
Név: Crepitus: Numerus // Robbantás: Szám
Szint: ?.
Ár: ???
Hatósugár: 0-3 méter (nagy sebzés), 3-5 méter (közepes sebzés), 5-6 méter (minimális), 6 méteren túl (nincs sebzés)
Leírás: A használó képes a testén lévő valamelyik ősi jelből egy mágikus robbantást megidézni. A használónak ki kell mondani a varázsigét és a számot, ahol az energiakicsapódást akarja megidézni. Tapasztaltabbak magukban is mondhatják.
Nincsen nagy hatótávolsága, de közelről halálos tud lenni. Páncélokra és pajzsokra egyaránt képes sebzést mérni. A technika annyival jelent hátrányt a mágus számára, hogy az adott helyen eltávozó energia megpörköli a használóját és egy 1. szintű mágikus támadás arányával egyenlő sebzést mér saját magára. Szintfejlődéssel a sebzés nő, viszont az önsebzés nem.[/center]
