Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
név: Abigail Srien
faj: Tünde
frakció: Tünde Királyság
kaszt: Vadász
nem: Lány
kor: 17
KINÉZET:
Első ránézésre nem kelt különösebb figyelmet senkiben. Vonásai nem jellegzetesek, egyetlen különösebb ismertetőjegye, az arca bal oldalán, a szeme alatt lévő anyajegy. Családtagjaitól eltérően, arcát nem fedik szeplők. Szemei az átlagosnál kissé nagyobbak, mélyen ülnek szemgödreiben. Halvány zöld színük egyszerre sugall nyugalmat és vadságot. Pillantásával olyan érzést kelt másokban mintha minden titkukat kideríthetné pusztán azzal, hogy nézi őket. Arcát sötétvörös, kissé barnás árnyalatú, göndör haja keretezi. 165 cm magas, testalkata vékony és izmos. Apró alkatának leginkább relytőzködésnél veszi hasznát, míg népe többi tagjához képest kissé fiús testfelépítése erős harcossá teszi. Jobb alkarján iniciálé betűkkel három név van tetoválva: Roland, Aaron és Keith. Bár fajtársai közt inkább alulról közelíti meg a szépségideált, más népekből érkezők kifejezetten csinosnak tartják.
JELLEM:
Alapvetően nyugodt, visszahúzódó személyiség. Düh és szenvedély csak nagyon ritkán tudja áttörni mentális falait, melyet még fiatal korában épített maga köré, és az idő bebizonyította létjogosultságukat. Hideg fejjel gondolkodik minden helyzetben, képes a nehéz döntések meghozatalára. A természethez sokkal jobban vonzódik mint mások társaságához, legyenek akár fajtársai, akár más népekből származók. A rasszizmus minden formáját elítéli, minden élőlényt személyisége, tudása, de legfőképp tettei alapján ítél meg. Ha társasága akad, leginkább a hallgató szerepét veszi fel, s míg ő maga csendben ül, könnyedén kifürkészi mások legféltettebb titkait. Természete olyan bizalmat áraszt, ami a legkeményebb szívet is megnyitja. Ám ez az érzés csalóka. Ha érdeke úgy kívánja, képes a szerzett tudást felhasználni saját céljai eléréséhez. Jó harcos, az erőszakkal szemben semleges, puszta eszk özként tekint rá, melyet csak akkor használ, ha más, békés megoldások nem működnek.
ELŐTÖRTÉNET:
Abigail mozdulatlanul feküdt az enyhén harmatos füvön, míg a szikrázó napsütés átmelegítette testét. A fény a lelkéig hatolt, elmerült saját elméjében, gondolataiba zárkózott. Észre sem vette a tőle alig pár méterre hangosan játszadozó testvéreit. Jelenlétük annyira természetes volt, oly megszokott, hogy a lány már nem is szentelt nekik különösebb figyelmet. A tisztás, ahol idejüket töltötték, gyönyörű, füves rét volt, körülvéve fákkal és apróbb bokrokkal, alig száz méterre a házuktól. Harmadik gyerek volt, két nővérével és három öccsével egy erdei házban laktak szüleikkel. Így volt ez mióta megszületett. Édesanyja és édesapja megtermeltek mindent amire szükségük volt, bár igényeik igazán kicsik voltak. Így nevelték mindannyiukat. Idegenekkel alig érintkeztek, a városokat ritkán látogattak, csakis akkor, amikor édesanyjuk testvéréhez mentek, aki a közeli városban élt. Néhanapján, ha arra tévedtek emberek, vagy tündék, kedvesen fogadták őket, meleg étellel, ággyal kínálva a fáradt vándorokat.
Ám Abigail nem tudott szabadulni az rossz érzéstől, ami hatalmába kerítette, valahányszor vendégek érkeztek hozzájuk. Szülei olyan átható melegséggel üdvözöltek bárkit, amely ugyan remekül leplezte a gyanakvást és félelmet, de a lányt nem tudta becsapni. Abgail könnyedén megérezte azokat a rezgéseket amelyeket az őt körülvevő emberek bocsájtanak ki, könnyedén megértette hangulataikat és szinte ösztönösen reagált rájuk. Márpedig a szüleit bűntudat mardosta minden alkalommal amikor idegenek érkeztek és mintha minden egyes kemény földön átkuporgott éjszaka csupán vezeklés lett volna.
Már egészen kiskorától kezdve, jobban élvezte az egyedüllétet, mint mások társaságát. Gyakran tett hosszas sétákat az erdőben, ahová néha édesapja is elkísérte. Ilyen alkalmakkor nem beszélgettek, csak némán mentek egymás mellett.
Apja fontosnak tartotta, hogy tudását átadja gyermekeinek. Már egészen fiatal korukban megtanultak olvasni, 8 éves koruktól pedig vadászni is elkísérték apjukat. Az íj tudományát szigorúan számon kérte rajtuk, tán sokkal szigorúbban mint bármi mást. Testvérei közül Abigail bánt legjobban ezzel a csodálatos fegyverrel. Higgadt természete segítette a koncentrálásban, és íja sosem tévesztett célt.
A nyugodt, nyári napon Abigail mozdulatlanul feküdt a füvön. Szinte meg sem hallotta tetvérei játékát. Ám a változásra teste azonnal reagált, minden izmát és minden idegszálát felkészítette a harcra. Egy pillanatra csend töltötte be a levegőt. A lány elbizonytalanodott. Vajon csak elméje játszott vele az imént? Rémálmai kergetik már ébren is? Ám egy perc mozdulatlanság után, újra hallotta a hangokat. Édesanyja rémült sikoltása szakította át a levegőt, torkából mintha a halál személyesen ordított volna, kétségbeesetten, de beletörődve az elkerülhetetlenbe. Abigail, fiatal kora ellenére, vagy talán éppen azért, azonnal megértette a felfoghatatlant: édesanyja meghalt. Pillanatok alatt vált csendes kamaszból, felelősségteljes felnőtté. Odaszaladt ijedt testvéreihez, mélyen a szemükbe nézett és eröltetetten megnyugtató hangon adta az utasításokat:
-Most nagyon figyeljetek rám. Fussatok, amilyen gyorsan csak bírtok, keressétek meg Liam bácsit, ott biztonságban lesztek. Ha kérdezik, mondjátok hogy árva fiúk vagytok, a neveteket senkinek se áruljátok el. Soha ne váljatok szét és vigyázzatok egymásra!
Ezután észveszejtve rohant a ház felé, de már csak a szörnyű jelenet végére ért oda.
-Mondjátok meg hol van!- követelte az egyik tetőtől talpig páncélos férfi.
Abigail éppen akkor ért oda a házhoz, amikor apja erőteljesen megtagadta a választ. Amikor a lány benézett az ablakon, szörnyű látvány tárult a szeme elé. Édesanyja két nővére fölé borult védelmezően, ám már egyikükben sem volt élet. Apja valami eszelős daccal tiltakozott, szemeiben az őrület szikrái pattantak. Amikor a páncélos látta, hogy semmiféle érdemleges választ nem remélhet, jelzett a többinek, majd irreálisan összehangolt mozgással elindultak. Ahogy kivonultak, a vezér még megállt egy pillanatra, komor arccal meggyújtott egy ágat és a házra dobta. Abigail a ház mögött , látta ahogy szép lassan lángra kap, előbb a vékony ágakból készült tető, majd a fa alap is. Kővé dermedve várt még pár percet, míg támadóik kellő távolságbe értek. Miután homályos alakjaikat elnyelte az erdő, Abigail berontott az égő házba, karon ragadta bénultan álló apját és kirángatta lassan hamuvá váló otthonukból. Futott, maga után vonszolva apját, el a fegyveresektől, el az égő háztól, el testvérei holttestétől. Adrenalin áradt szét a testében, megbénítva gondolkodását és mozgásra ösztökélve testét. Édesapjába egy kis idő után visszatért az erő, legalábbis fizikai értelemben. Kilométereket át rohantak, szinte lehetetlenül gyorsan.
A környező táj képe lassan beférkőzött a lány gondolataiba, rájött hogy az erdő ezen részén még sosem jártak. A fák itt sűrűbben nőttek, az aljnövényzet is durvább volt, tele tüskés bokrokkal. Ennek ellenére valahogy otthonosnak érezte, megnyugtatóan ismerősnek.
Abigail apjára nézett, aki már rég nem hasonlított arra a jó öregre, aki vadászni tanította. Csak állt ott rezignáltan, teljes némaságban. Hirtelen ólmos fáradság ereszkedett a lányra. Tudta, hogy kimerülten hasznavehetetlen, aludnia kell. Fekvőhelyet csinált maguknak, majd egy szó nélkül összegömbölyödött és ájulás szerű álomba merült.
Később rájött hogy ez volt az utolsó békés napja. Apja értelme csak nagyritkán tisztult ki, akkor tudott apróbb információmorzsákat kihúzni belőle. A fejében szép lassan összeállt a történet a szülei múltjáról.
Valamikor a hadseregben szolgáltak. Mindketten magas rangú tisztek voltak, társasági emberek, sok baráttal és ismerőssel. Miután összeházasodtak, együtt indultak Azrael kardjának felkutatására. Megszállottak voltak és kitartóak. Hogy a kutatás során mit találtak, kivel találkoztak soha nem derült ki. Akárhányszor Abigail megpróbálta rávenni apját, mesélje tovább történetüket, megzavarodott és össze vissza kezdett beszélni.
Már a történtek másnapján útnak indultak. Eszeveszett tempót diktálva haladtak a város felé, ahol nagybátyjuk lakott. Messzebb voltak mint azt a lány hitte, s majd egy teljes hétbe telt mire odaértek. Abigail türelmetlen izgalommal várta az érkezést, hogy családja megmaradt tagjaival végre újra találkozhasson. Talán enyhítené kicsit azt az elviselhetetlen fájdalmat és űrt, ami folyamatosan mardosta. Ám amikor odaértek, Liamot teljes tudatlanságban találták. Öccsei sosem értek el nagybátyjukhoz, nem is hallott felőlük.
Liam azonnal étellel és fekvőhellyel kínálta őket, bár látszott rajta, hogy sógora állapota kétségbe ejti. Miután kipihenték magukat, félre hívta unokahúgát, hogy pontosabb részleteket tudjon meg a támadásról. A lány mindent elmondott amit csak látott és hallott, majd szülei múltjáról kérdezte a férfit. Világossá vált hogy támadóik a kard megszállott üldözői voltak, akik szüleitől reméltek válaszokat. Liam sem tudott semmi új információval szoldálni, bár Abigail gyanította hogy többet tud mint elmond. Ám Liam az a fajta ember volt aki sírig védi titkait.
Abigailben, szép lasssan megérett az elhatározás: megkeresi Azreal kardját. Ő maga sem tudta igazán mit remél tőle. Megnyugvást? Békét? Bosszút? Leginkább talán a kíváncsiág mozgatta, kétségbeesetten vágyott rá hogy megtudja, miért hullott szét családja. Liam megígérte hogy gondját viseli sógorának és tanácsot is adott a lánynak merre induljon.
Abigail összeszedte minden megmaradt tulajdonát, íjat készített magának és egyedül indult útnak észak felé...
faj: Tünde
frakció: Tünde Királyság
kaszt: Vadász
nem: Lány
kor: 17
KINÉZET:
Első ránézésre nem kelt különösebb figyelmet senkiben. Vonásai nem jellegzetesek, egyetlen különösebb ismertetőjegye, az arca bal oldalán, a szeme alatt lévő anyajegy. Családtagjaitól eltérően, arcát nem fedik szeplők. Szemei az átlagosnál kissé nagyobbak, mélyen ülnek szemgödreiben. Halvány zöld színük egyszerre sugall nyugalmat és vadságot. Pillantásával olyan érzést kelt másokban mintha minden titkukat kideríthetné pusztán azzal, hogy nézi őket. Arcát sötétvörös, kissé barnás árnyalatú, göndör haja keretezi. 165 cm magas, testalkata vékony és izmos. Apró alkatának leginkább relytőzködésnél veszi hasznát, míg népe többi tagjához képest kissé fiús testfelépítése erős harcossá teszi. Jobb alkarján iniciálé betűkkel három név van tetoválva: Roland, Aaron és Keith. Bár fajtársai közt inkább alulról közelíti meg a szépségideált, más népekből érkezők kifejezetten csinosnak tartják.
JELLEM:
Alapvetően nyugodt, visszahúzódó személyiség. Düh és szenvedély csak nagyon ritkán tudja áttörni mentális falait, melyet még fiatal korában épített maga köré, és az idő bebizonyította létjogosultságukat. Hideg fejjel gondolkodik minden helyzetben, képes a nehéz döntések meghozatalára. A természethez sokkal jobban vonzódik mint mások társaságához, legyenek akár fajtársai, akár más népekből származók. A rasszizmus minden formáját elítéli, minden élőlényt személyisége, tudása, de legfőképp tettei alapján ítél meg. Ha társasága akad, leginkább a hallgató szerepét veszi fel, s míg ő maga csendben ül, könnyedén kifürkészi mások legféltettebb titkait. Természete olyan bizalmat áraszt, ami a legkeményebb szívet is megnyitja. Ám ez az érzés csalóka. Ha érdeke úgy kívánja, képes a szerzett tudást felhasználni saját céljai eléréséhez. Jó harcos, az erőszakkal szemben semleges, puszta eszk özként tekint rá, melyet csak akkor használ, ha más, békés megoldások nem működnek.
ELŐTÖRTÉNET:
Abigail mozdulatlanul feküdt az enyhén harmatos füvön, míg a szikrázó napsütés átmelegítette testét. A fény a lelkéig hatolt, elmerült saját elméjében, gondolataiba zárkózott. Észre sem vette a tőle alig pár méterre hangosan játszadozó testvéreit. Jelenlétük annyira természetes volt, oly megszokott, hogy a lány már nem is szentelt nekik különösebb figyelmet. A tisztás, ahol idejüket töltötték, gyönyörű, füves rét volt, körülvéve fákkal és apróbb bokrokkal, alig száz méterre a házuktól. Harmadik gyerek volt, két nővérével és három öccsével egy erdei házban laktak szüleikkel. Így volt ez mióta megszületett. Édesanyja és édesapja megtermeltek mindent amire szükségük volt, bár igényeik igazán kicsik voltak. Így nevelték mindannyiukat. Idegenekkel alig érintkeztek, a városokat ritkán látogattak, csakis akkor, amikor édesanyjuk testvéréhez mentek, aki a közeli városban élt. Néhanapján, ha arra tévedtek emberek, vagy tündék, kedvesen fogadták őket, meleg étellel, ággyal kínálva a fáradt vándorokat.
Ám Abigail nem tudott szabadulni az rossz érzéstől, ami hatalmába kerítette, valahányszor vendégek érkeztek hozzájuk. Szülei olyan átható melegséggel üdvözöltek bárkit, amely ugyan remekül leplezte a gyanakvást és félelmet, de a lányt nem tudta becsapni. Abgail könnyedén megérezte azokat a rezgéseket amelyeket az őt körülvevő emberek bocsájtanak ki, könnyedén megértette hangulataikat és szinte ösztönösen reagált rájuk. Márpedig a szüleit bűntudat mardosta minden alkalommal amikor idegenek érkeztek és mintha minden egyes kemény földön átkuporgott éjszaka csupán vezeklés lett volna.
Már egészen kiskorától kezdve, jobban élvezte az egyedüllétet, mint mások társaságát. Gyakran tett hosszas sétákat az erdőben, ahová néha édesapja is elkísérte. Ilyen alkalmakkor nem beszélgettek, csak némán mentek egymás mellett.
Apja fontosnak tartotta, hogy tudását átadja gyermekeinek. Már egészen fiatal korukban megtanultak olvasni, 8 éves koruktól pedig vadászni is elkísérték apjukat. Az íj tudományát szigorúan számon kérte rajtuk, tán sokkal szigorúbban mint bármi mást. Testvérei közül Abigail bánt legjobban ezzel a csodálatos fegyverrel. Higgadt természete segítette a koncentrálásban, és íja sosem tévesztett célt.
A nyugodt, nyári napon Abigail mozdulatlanul feküdt a füvön. Szinte meg sem hallotta tetvérei játékát. Ám a változásra teste azonnal reagált, minden izmát és minden idegszálát felkészítette a harcra. Egy pillanatra csend töltötte be a levegőt. A lány elbizonytalanodott. Vajon csak elméje játszott vele az imént? Rémálmai kergetik már ébren is? Ám egy perc mozdulatlanság után, újra hallotta a hangokat. Édesanyja rémült sikoltása szakította át a levegőt, torkából mintha a halál személyesen ordított volna, kétségbeesetten, de beletörődve az elkerülhetetlenbe. Abigail, fiatal kora ellenére, vagy talán éppen azért, azonnal megértette a felfoghatatlant: édesanyja meghalt. Pillanatok alatt vált csendes kamaszból, felelősségteljes felnőtté. Odaszaladt ijedt testvéreihez, mélyen a szemükbe nézett és eröltetetten megnyugtató hangon adta az utasításokat:
-Most nagyon figyeljetek rám. Fussatok, amilyen gyorsan csak bírtok, keressétek meg Liam bácsit, ott biztonságban lesztek. Ha kérdezik, mondjátok hogy árva fiúk vagytok, a neveteket senkinek se áruljátok el. Soha ne váljatok szét és vigyázzatok egymásra!
Ezután észveszejtve rohant a ház felé, de már csak a szörnyű jelenet végére ért oda.
-Mondjátok meg hol van!- követelte az egyik tetőtől talpig páncélos férfi.
Abigail éppen akkor ért oda a házhoz, amikor apja erőteljesen megtagadta a választ. Amikor a lány benézett az ablakon, szörnyű látvány tárult a szeme elé. Édesanyja két nővére fölé borult védelmezően, ám már egyikükben sem volt élet. Apja valami eszelős daccal tiltakozott, szemeiben az őrület szikrái pattantak. Amikor a páncélos látta, hogy semmiféle érdemleges választ nem remélhet, jelzett a többinek, majd irreálisan összehangolt mozgással elindultak. Ahogy kivonultak, a vezér még megállt egy pillanatra, komor arccal meggyújtott egy ágat és a házra dobta. Abigail a ház mögött , látta ahogy szép lassan lángra kap, előbb a vékony ágakból készült tető, majd a fa alap is. Kővé dermedve várt még pár percet, míg támadóik kellő távolságbe értek. Miután homályos alakjaikat elnyelte az erdő, Abigail berontott az égő házba, karon ragadta bénultan álló apját és kirángatta lassan hamuvá váló otthonukból. Futott, maga után vonszolva apját, el a fegyveresektől, el az égő háztól, el testvérei holttestétől. Adrenalin áradt szét a testében, megbénítva gondolkodását és mozgásra ösztökélve testét. Édesapjába egy kis idő után visszatért az erő, legalábbis fizikai értelemben. Kilométereket át rohantak, szinte lehetetlenül gyorsan.
A környező táj képe lassan beférkőzött a lány gondolataiba, rájött hogy az erdő ezen részén még sosem jártak. A fák itt sűrűbben nőttek, az aljnövényzet is durvább volt, tele tüskés bokrokkal. Ennek ellenére valahogy otthonosnak érezte, megnyugtatóan ismerősnek.
Abigail apjára nézett, aki már rég nem hasonlított arra a jó öregre, aki vadászni tanította. Csak állt ott rezignáltan, teljes némaságban. Hirtelen ólmos fáradság ereszkedett a lányra. Tudta, hogy kimerülten hasznavehetetlen, aludnia kell. Fekvőhelyet csinált maguknak, majd egy szó nélkül összegömbölyödött és ájulás szerű álomba merült.
Később rájött hogy ez volt az utolsó békés napja. Apja értelme csak nagyritkán tisztult ki, akkor tudott apróbb információmorzsákat kihúzni belőle. A fejében szép lassan összeállt a történet a szülei múltjáról.
Valamikor a hadseregben szolgáltak. Mindketten magas rangú tisztek voltak, társasági emberek, sok baráttal és ismerőssel. Miután összeházasodtak, együtt indultak Azrael kardjának felkutatására. Megszállottak voltak és kitartóak. Hogy a kutatás során mit találtak, kivel találkoztak soha nem derült ki. Akárhányszor Abigail megpróbálta rávenni apját, mesélje tovább történetüket, megzavarodott és össze vissza kezdett beszélni.
Már a történtek másnapján útnak indultak. Eszeveszett tempót diktálva haladtak a város felé, ahol nagybátyjuk lakott. Messzebb voltak mint azt a lány hitte, s majd egy teljes hétbe telt mire odaértek. Abigail türelmetlen izgalommal várta az érkezést, hogy családja megmaradt tagjaival végre újra találkozhasson. Talán enyhítené kicsit azt az elviselhetetlen fájdalmat és űrt, ami folyamatosan mardosta. Ám amikor odaértek, Liamot teljes tudatlanságban találták. Öccsei sosem értek el nagybátyjukhoz, nem is hallott felőlük.
Liam azonnal étellel és fekvőhellyel kínálta őket, bár látszott rajta, hogy sógora állapota kétségbe ejti. Miután kipihenték magukat, félre hívta unokahúgát, hogy pontosabb részleteket tudjon meg a támadásról. A lány mindent elmondott amit csak látott és hallott, majd szülei múltjáról kérdezte a férfit. Világossá vált hogy támadóik a kard megszállott üldözői voltak, akik szüleitől reméltek válaszokat. Liam sem tudott semmi új információval szoldálni, bár Abigail gyanította hogy többet tud mint elmond. Ám Liam az a fajta ember volt aki sírig védi titkait.
Abigailben, szép lasssan megérett az elhatározás: megkeresi Azreal kardját. Ő maga sem tudta igazán mit remél tőle. Megnyugvást? Békét? Bosszút? Leginkább talán a kíváncsiág mozgatta, kétségbeesetten vágyott rá hogy megtudja, miért hullott szét családja. Liam megígérte hogy gondját viseli sógorának és tanácsot is adott a lánynak merre induljon.
Abigail összeszedte minden megmaradt tulajdonát, íjat készített magának és egyedül indult útnak észak felé...
