Fortis cadere, cedere non potest

Fogalmam sincs, mi hozott ide.
Már mióta megalapították, mélységesen ellenzem Hellenblatt létezését: a veroniai vallások összebékítésére tett kísérlet egyszerre tűnt naivnak és káromlónak a szememben, és bár rögtön megfogadtam, hogy soha nem megyek a közelébe sem, mégis harmadjára járok itt.
Azt hiszem, talán Loreena Wildwind az oka, hogy éppen idejöttem mégis: Loreena Wildwind és a tény, hogy soha senki nem keresne itt.
Egyedül maradok a szégyenemmel.

Már elindultam, amikor megtudtam, hogy a nagykövetasszony a különös, istenkáromló városka ispotályában van: egy hete immár, hogy súlyosan megsebesült, tartja a pletyka, mégis biztos vagyok benne, hogy a tünde nem lehet életveszélyben.
Mióta elrohantam a feldúlt táborból az éjszaka, a fiamtól elrabolt ereklyét szorongatva, különös, túlvilági vihar tombol bennem: a veszteség fájdalma rég elkeveredett a nevelőapja iránti emésztő féltékenységemmel meg az efölött érzett rettenetes bűntudatommal - váltakozó, szélsőséges érzelmeim úgy rángatják a lelkemet összevissza, mintha viharos óceánra tévedt hajó volnék, amely túl sok világítótornyot észlel egyszerre. Most, hogy Hellenblattba érve leugrom a lovamról, egy pillanatra megdöbbent, hogy milyen nagyot zökkennek rajtam a ruháim: semennyivel sem vagyok képes egyiket sem szorosabbra venni már, és ami azt illeti, nincs kedvem a szabó sápítozását sem hallgatni.
Egyelőre csak hunyorogva alkuszom a piac első bódéjának árnyékában néhány fél dinnyére, egy kevés szederre meg áfonyára, s némán figyelem, ahogy a tünde asszony a túloldalon tiszta gyolcsba csavar egy uncia napon szárított paradicsomot, aztán a lovat a fogadó istállójában hagyva gyalogosan átvágok a főutcán.
Lady Wildwindre alighanem ráfér egy falat ennivaló, ami nem leves. Az ispotályok mintha mást soha nem is ismertek volna.

Egykedvűen néz ki a szállása ablakán. Az apró ispotály legszebb szobáját adták neki, miután képes volt önállóan elhagyni a druida szentélyt, ahol Hildrun és kis csapata éjt nappallá téve dolgoztak az életben tartásán, de ez a szoba is csak egy tiszta ágyból, egy ládából és egy éjjeliszekrényből állt, amire szép ezüst mosdótálat helyeztek. Már meg kellett volna gyógyulnia. A fénylevélből készült teát minden este lediktálták a torkán, a druidák és Anna von Hellenburg varázslatai pedig elméletileg garantálták volna, hogy a szúrt sebek és az apró vágások is bezáródjanak rajta, de csak annyira volt elég, hogy túlélje az éjgyilok okozta traumát. Bele kellett volna halnia. Akkor, azon az éjszakán meg kellett volna halnia, és meg is volt békélve ezzel a ténnyel az utolsó másodpercekben.
Utána itt ébredt. Magához tért, és életben volt, a háta ugyan fájt, de a lelkénél semmi sem fájt jobban. A bizonytalanság ébren tartotta éjjelente, ráadásul fogalma sem volt, hogyan tovább. Képtelen volt hazamenni Zephyrantesbe, hogy onnan folytassa az életét lovagként, ahol félbeszakította. Maga sem értette, de nem ment. Mintha az éjgyilok egy buborékot szúrt volna ki, már nem érezte magát önmagának. Csak ürességet érzett. És ez a testén is látszott. A sebe gyógyult, de csak úgy, ahogy varázslatok nélkül tette volna, az izmai nehezek voltak, és mivel pont a hátán szúrták le esélytelen volt, hogy ki tudja húzni az íját, hogy legalább azzal gyakoroljon kicsit.
Ismerős alakot látott meg az ablakból, és egykedvűségéből most lökte ki először egy új érzelem: a meglepettség. Mit keres itt Norven Kather inkvizítor, az eretnekség egyik melegágyában? Lassan állt fel. Kibontott, egyszerűen kifésült sötétvörös haja leért egészen a feneke alá, szokásos zöld tunikája és barna bőrnadrágja helyett egyszerű, hosszú halványrózsaszín ruhát viselt fehér hímzéssel. Talán még sosem nézett ki ennyire nőiesen. Ékszerei a zafírgyűrűjén kívül egy fiókban pihentek, a fegyverei a falnak támasztva. Lassan állt fel a sámliról, amin ült, és már azelőtt ajtót nyitott, hogy a férfi kopogott volna. Rajta kívül még nem volt egy látogatója sem, de tudta, hogy nem is örülne másnak, Norvenen kívül, mert az ő látogatása valamiért melegséggel töltötte el a szívét, ami mintha lassan kérget növesztett volna.
Fogalma sem volt, igazából mi baja is van. Élt, és tudta, hogy a hercege is életben volt, sőt viszonylag sértetlenül megúszta a támadást, nem jött levél a királynőtől, sem az anyjától, hogy már haza se menjen… Semmi oka nem volt az állapotára és mégis.
Előbb nyitott ajtót, mint ahogy az inkvizitor kopogott volna, és kedve lett volna azonnal a nyakába borulni, ha nem nézett volna ki a másik is… Még nála is sokkal rosszabbul.
- Kather atya. Látom magához sem voltak kegyesek az utóbbi hetek.

Különös melankólia tölti meg az ispotály üres levegőjét: jól érezni a Tünde-erdő balzsamos, élettel teli nyarát még idebent is, a vibráló elevenség mégsem képes teljesen átvenni az uralmat az épület felett, mintha az, hogy emberi mércével készült, emberkezek által, ellenállóvá tenné minden ilyesmivel szemben. A falak vékonyabbak, mint az apátságokéi vagy templomokéi általában, s a folyosó kevésbé hűvös így: napfényből is több jut belé, és egy pillanatra békét érzek. Annyira idegenül hat, hogy meg kell torpannom, befelé vizsgálódva csodálkozón.
Hamar elmúlik.

Lady Wildwind szobájának ajtaja hamarabb nyílik, semhogy bekopogtathatnék: kellemes, rózsavízre emlékeztető illat seprődik az orromba rögtön, bizonyára a mosdótál mellett álló vizeskancsóból. Maga a lovagnő az ajtóban áll, és ha nem láttam volna eleget az arcát, talán rá sem ismernék: izmos, keménykötésű, rugalmas alkatán teljes öltözéket szoktam meg és kevéssé úrhölgyeset, a hajának mérföldhosszú, avarvörös zuhatagát sem láttam még kibontva. Megnyerő metszésű nefritszemében a folyosón ücsörgő búskomorság testvérszikráit látom tompán sziporkázni.
A kisugárzásában életteli, tavaszias melegség lopakszik, mintha megkönnyebbült volna a látványomra. Távolról észlelem, hogy a hálóinge esése vastag gyolcskötéseken törik meg itt-ott.
- Lady Loreena - viszonzom az üdvözlését. - Híre ment, hogy nincs ereje teljében. Hadd adjam át a Katedrális jókívánságait a mielőbbi felépülésére vonatkozóan.
Üres szavak, csak a jelentésük őszinte: fájón nyilall belém, hogy talán káromlás a számra venni egyáltalán a mit sem sejtő otthonomat azután, amit tettem. Hogy tompítsam a lelkiismeretem fájdalmas harapásait, finoman a kezembe veszem a kilincset.
- Hosszú utat tettem meg kevés idő alatt - jegyzem meg a mondanivalójára, és hirtelen ráébredek, hogy már azt sem tudom eldönteni, hazudok-e vagy sem. - Üljön csak le. Hozatok friss vizet.

Az inkvizitos sovány, beesett arca és a szeme alatti táskák kialvatlanságról árulkodnak, szavai mégis hivatalosak és diplomatikusak. Mosoly kúszik az ajkaira, meg mögött bár igazi boldogság nincs, hosszú ideje mégis ez a legőszintébb, ami az arcán volt.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok a jókívánságokért. – oldalra lép, hogy beengedje a férfit. Sétálni szeretne a közeli erdőben, túl sokat bámulta már a szobája meszelt falait, de amikor a férfi megemlíti, hogy sokat utazott ezt az ötletét inkább későbbre halasztja. Nincs kényelmes fotel a szobájában, a sámlit ajánlja fel így a férfinak, ő maga pedig az ágya szélére telepedik le. Számtalan dolog jut eszébe, amit mondhatna, amit mondania kéne, hiszen nem felejtette el, hogyan kell diplomatának lenni, de mégsem tódulnak az ajkaira az udvarias érdeklődő frázisok. Végül csak szomorkásan sóhajt fel.
- Fáradt vagyok a diplomáciához, atyám. Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy eltekinthessünk a tiszteletköröktől, és rögtön az őszintébb, baráti beszélgetéshez ugorjunk?
Ha a másik ragaszkodik hozzá, akkor természetesen képes lesz eljátszani a rendíthetetlen lovagnőt, de nem akarja, ha nem muszáj. Úgy érzi, a püspök előtt talán nem baj, ha kicsit önmaga, túl sok eseményt éltek már meg együtt, ahhoz, hogy szerepet játsszon, és részegen is kísérték már egymást egy fogadó lépcsőjén. Elnyom egy fájdalmas fintort, amikor nekidől a falnak, és inkább úgy dönt, hogy egyenesen ül mint a nemeskiasszonyok szoktak, hogy kevésbé fájjon.
- Valóban a katedrális küldte vagy magánemberként jött meglátogatni? Még a sajátjaim sem tolmácsolták felém a jókívánságokat. – jegyzi meg keserűen. A lovagoktól azért várt volna valamit, ha magátó a királynőtől nem is. Vagy legalább a saját családjától, de semmi, csak csönd. Egyedül Arminnak nem rótta fel a levelek hiányát, az orvgyilkos támadás után ezt még képes volt felfogni biztonsági intézkedésnek is… Ki tudja mi lehet most ott délen.

Figyelem a mozgását, ahogy oldalra lép az utamból: nincs benne felszín alatti rángás, amely a friss fájdalommal szokott járni, mégis merevebben tartja magát a szokottnál, mintha ugyan attól tartana, a hirtelen mozdulatok igen kellemetlenek lehetnek. Valószínűleg nem tanácsos terhelnie a gyógyulófélben lévő sebeit. Halkan intek a nővérnek, aki elvezetett idáig, s ő egy biccentéssel elkopog friss vízért, engedve, hogy becsukjam mögötte az ajtót.
Helyet foglalok a kis, fából faragott sámlin. Ülve kifejezetten alacsonynak számítok, és szórakozottan képzelem el, hogyan festhetek így, hogy a lábamat nem tudom hová tenni: botsáskára hasonlíthatok leginkább, viharvert, öreg botsáskára.
Vagy egy villámsújtotta, kiszáradt fára.

A tünde felsóhajt, mint akinek a lelkét nehéz teher nyomja, s én felpillantva fogom el a tekintetét megint.
- Fáradt vagyok a diplomáciához, atyám - szól. - Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy eltekinthessünk a tiszteletköröktől, és rögtön az őszintébb, baráti beszélgetéshez ugorjunk?
Ellenkeznem kéne: a tisztség, amit viselek, nem engedi meg, hogy kocsmai cseverészéssé alacsonyítsam bármelyik társalgásomat, az irányítást azonban elveszítettem valamikor, amikor még odafent jártam a hegyekben, Rolffal az oldalamon.
A néhai Rolffal.
- Csak tessék, Lady Wildwind. Beszéljen nyíltan. Nem azért vagyok itt, hogy a terhére legyek.
A szememet önkéntelenül lehunyom: most ébredek csak rá, hogy ég és viszket a szárazságtól. Többet könnyeztem az elmúlt két hétben, mint előtte tíz év leforgása alatt. Loreena Wildwind kihúzza magát, alighanem azért, hogy a sebei sajgásán enyhítsen.
- Valóban a Katedrális küldte vagy magánemberként jött meglátogatni? - szegezi nekem, mintha csak a fejembe látna. - Még a sajátjaim sem tolmácsolták felém a jókívánságokat.
- Magamtól jöttem - felelem különösebb töprengés nélkül. Az az érzésem, eddig is tudta, hogy így van. - A fiam... Jozef a szívén viseli a kegyelmed érintő híreket. Aggódott.

Szeretné valami kényelmesebb ülőalkalmatossággal kínálni az atyát, se sajnos itt az ispotályban nem rendelkeznek túl nagy kényelemmel. Hiába, ez nem Zephyrantes, Hellenblatt még gyermekcipőben jár, bár ha nem rohanja le senki, és megtanulnak a protestánsok és katolikusok együtt élni, akkor fényes jövő elé néz.
Kather fáradt, fáradtabbnak látja, mint eddig valaha, fáradtabbnak még annál is, mint amilyen az expedíción volt a nekromanták ellen. Látja, hogy ez másfajta fáradtság, ami nem csak a testet, hanem a lelket is terheli, de nem akart rákérdezni. Nem tehetett többet annál, minthogy együttérzően, és talán egymást támogatva próbálják kipihenni magukat a kisvárosban. A gyógyító közben visszajött egy tálcával, rajta egy kancsó hideg vízzel, és két kupával. Udvariasan megköszönte, ösztönből a saját nyelvén, ez után tértek csak vissza a malachitszemek az emberférfihoz.
- Ez már hihetőbb. – mondja arra, hogy Jozef aggódott érte. Megkedvelte a kölyköt, mialatt a katedrálisban időzött, és tudta, hogy a sötét tünde fiú is kedvelte őt, bár hogy mennyire és milyen módon, azon jobbnak találta nem gondolkozni. Az viszont, hogy híre ment a gyengélkedésének várható volt, és azon sem csodálkozott, hogy a katedrálisig eljutott, hiszen bizonyára küldtek helyette egy másik követet valamiért… A feladatai miatt az ilyen hírek gyorsan terjedtek, kérdés, hogy milyen információt tartalmazott.
- Jól esik Jozef törődése. Ő nem jöhetett el? Élettel töltötte volna meg ezeket a hideg falakat.
A sötét tünde fiú szertelensége, a hirtelensége a kedves szeleburdisága talán jó hatással lett volna a borongós hangulatára mely állandósulni látszott, bár nem volt benne biztos, hogy a fiúnak ő lett volna a legjobb társaság. És ha megkérdezi mi történt vele – mert megkérdezné, akkor mit mondott volna neki? Törte volna össze a csodálatos álomképét a saját népéről? Vagy elkezdett volna sötét tünde politikát magyarázni? Ismét elmélázva néz ki az ablakon.
- Tudja mit? Talán jobb is… Nem tudom milyen hírek jutottak el magukhoz, de kétlem, hogy a teljes igazság.
Mondania kéne valami bíztatót. Hogy fel fog épülni és minden rendben lesz, de nem tudta kimondani ezeket a szavakat, akkor sem, ha tudta, hogy fel fog épülni. Már most is a gyógyulás útján járt. Töltött a kancsóból és odaadta Norvennek az egyik poharat, majd magához vette a másikat.
- Kóstolta már a fénylevélből főzött teát? Csodákra képes.

Némán biccentek a gyógyítónak, ahogy hak koccanással az asztalra helyezi a tálcát - ahogy eltűnik a becsukódó ajtó mögött, kérdés nélkül töltök a vízből, legelőször a ladynek. A rangom túl magas ahhoz, hogy valaha, bármikor is rám háruljon ez a feladat és a tény, hogy a lovag nő, én pedig vendég vagyok a szobájában, mind-mind afelé billentenék a mérleget, hogy ő vegye magához ezt a szerepet, mégis jólesik belátni, hogy fájdalmai vannak és levenni a formaságok terhét a válláról.
Hiszen mondta, hogy fáradt az ilyesmihez.
És ami azt illeti, én is.

Átnyújtom neki az egyik ónkupát, mielőtt visszaülnék a helyemre - a mozdulat segít elrejteni a rezdülést is, amelyet a hazugságomra adott válasza vált ki belőlem. Biztos vagyok benne, hogy Jozef valóban aggódik Loreenáért, ha hallott róla, beszélni azonban nem beszéltem a fiúval.
Hogyan nézhetnék a szemébe? A felnőtt Norberttel való találkozásom könyörtelenül hozta a felszínre az érzéseimet és a hosszú úton, amíg azon rágódtam, mit fog érezni Jozef, amikor rájön - mert az igazság nem maradhat örökké rejtve -, beismertem magamnak, hogy a befogadásakor nem más vezérelt annak idején, mint a kínzó lelkiismeret-furdalás, hogy valahogyan jóvá tegyem a bűnömet.
Valójában nem őt akartam, csak egy fiút, akivel törődhetek, mintha ezzel meg nem történtté tehetném, hogy a sajátomat elhagytam. Hazudtam Jozefnek, Jozefnek is, ő pedig elhitte. Annyira elhitte, hogy képes lenne az életét is kockára tenni értem.
Azért az emberért, aki másfél év óta a saját igazságérzete elől bujkál a háta mögött.
- Jól esik Jozef törődése - csendül közben a tünde hangja. - Ő nem jöhetett el? Élettel töltötte volna meg ezeket a hideg falakat.
- Sajnálom, Lady Wildwind - szólok szelíden. - Ha felépült a sebeiből, esetleg engedem majd látogatóba. Addig nem.
A nagykövetasszony a homlokát ráncolja - nem rosszallón, inkább sötéten. Annyira elmerültem az imént az önsajnálatban, hogy észre sem vettem, itt valami sokkal mélyebb forradás húzódik a háttérben. Talán nem is forradás. Talán még vért okádó seb.
- Tudja mit? Talán jobb is… Nem tudom milyen hírek jutottak el magukhoz, de kétlem, hogy a teljes igazság.
Fásultan, mégis fájdalmasan konganak a szavai, mintha kiüresedett volna mindenfelől, csak a kín felől nem. Ez az egy dolog töltheti ki belül. De törődés is villan a drágakőszemében.
- Kóstolta már a fénylevélből főzött teát? Csodákra képes.
Szusszanva mosolyodom el, lehunyva a szemem. Mintha megduzzadt volna a szemhéjam, a halántékomat pedig olyan törékenynek érzem, akárha üvegből volna. A kezem jéghideg.
- Nem - felelem csöndesen, egy apró óntálkára helyezve a szárított paradicsom vászoncsomagocskáját. - Még nem. De talán jobban tenné, ha enne valamit inkább. Lefogyott. És úgy fest, mint akire ráfér egy rövidke séta.

Nem firtatja tovább, hogy Jozef miért nem jöhetett, és láthatóan az atya se kérdez rá, hogy mégis mi az igazság a hírek mögött, és azt sem kezdi fejtegetni, hogy mik is azok a hírek. Mintha ő is máshol járna lélekben… De akkor miért van itt? Sejti, hogy több húzódik emögött, mint amit lát, és amikor ilyen érzése van, általában bizonyosságot is nyer.
- Pedig gyógyítja a testet, és felmelegíti a lelket. – mondja, miközben nézi, ahogyan a férfi leteszi a kis ételes csomagot egy tálkára. – Bár azt mondják, gyógyítja azt is.
A sétára viszont bólint, ő is jó ötletnek tartja, így lassan feláll, majd odasétál a papucsához. Egyszerű bőrpapucs, csak bele kell bújtatnia a lábát, és lehajolnia sem kell, hogy megkösse. Jelenleg ez számít a legnagyobb előnyének, ugyanis hajolni biztosan nem tudna. Az ételt a kezében tartja, séta közben jó lesz elmajszolni a szárított paradicsomot.
- A séta pompás ötlet, bár elnézését kérem előre is a lassúságomért. A kötésektől még nehezen mozgok, és hamar ki is fáradok. Napokig voltam abban a furcsa álomtalan álomban élet és halál között. Azt hiszem Anna kómának nevezte a maguk nyelvén, de nem vagyok benne biztos.
És ha rajta múlt volna, fel sem ébred többet, de úgy tűnik a Természetnek, vagy az emberek istenének még tervei vannak vele. Élnie kellett, még ha fájdalmas is volt, és ha egyelőre nem is tudta hogyan tegye.
Kisétál a szobából és reméli Kather követi. A szobát csak becsukja, de nem zárja kulcsra, nem fél, hogy bármijét is elvinnék, Hellenblattban egyelőre gyakorlatilag még nincs bűnözés. Persze ha nagyobb lesz, még több lakossal fel fogja a fejét vetni itt is az alvilág, de egyelőre a tündékből álló őrség sikeresen megállította a beszivárgásra tett kísérleteket.
Az ispotály melletti ösvényen indult meg egyenesen az erdő sűrűje felé.
- Van fentebb egy kis fakunyhó, néha a druidák vonulnak el oda meditálni, de ha feljebb jutunk a sziklákig, gyönyörű a kilátás onnan. – vesz a szárított paradicsomból, és odanyújtja a püspöknek is. – Itt marad néhány napig? Pihenni.

- Pedig gyógyítja a testet, és felmelegíti a lelket.
A fiatal elf hangja olyan sokatmondóan cseng, mintha ugyan a fejembe látna. Egyetlen hajszál választ el tőle, hogy beadjam a derekam és elfogadjak egy csészével a fénylevélteából - azt hiszem, még mindig érzem az epét a torkomban, pedig négy nappal ezelőtt fordult ki a gyomrom utoljára, és már akkor is csak egyszer -, amikor megmozdul. Olyan készségesen kászálódik talpra, hogy úgy érzem, a séta emlegetésével igencsak elevenére tapintottam.
Mióta nem járhatott a szabad ég alatt?
- A séta pompás ötlet, bár elnézését kérem előre is a lassúságomért - mondja, ahogy kissé esetlenül belebújik a papucsába. Türelmesen várok. - A kötésektől még nehezen mozgok, és hamar ki is fáradok. Napokig voltam abban a furcsa álomtalan álomban élet és halál között. Azt hiszem Anna kómának nevezte a maguk nyelvén, de nem vagyok benne biztos.
- Sose bánja, Lady Wildwind. Ha elfárad, hát visszajön és pihen.

Hogy ne húzzam az időt, követem a példáját: engedem előremenni, s a folyosón - fanyar tükörképeként a fogadóbeli jelenetnek hónapokkal ezelőtt - a karomat ajánlom neki, mindenféle bizalmaskodó felhang nélkül. Ha elfogadja, elfogadja, ha nem, nem; a lépteimet mindenesetre az övéhez igazítom.
- Őszintén sajnálom, ami történt - jegyzem meg udvariasan, anélkül, hogy ismerném a részleteket, aztán ravasz mosoly árnyékával sandítok rá. - Látom, hogy fájdalmai vannak. Sejtem, mennyire szenvedhet, ha már engedi, hogy mások is észrevegyék.
Ráérősen veszem fel a tempóját, figyelve a göröngyös talajon messze elnyúló, csontsovány árnyékainkat: sötétszürke mindkettő, akár a lovagnő szeme alatti karikák.
- Van fentebb egy kis fakunyhó - töri meg a csendet -, néha a druidák vonulnak el oda meditálni, de ha feljebb jutunk a sziklákig, gyönyörű a kilátás onnan.
Felfelé akar menni? A sebeivel talán könnyebb terepet volna érdemes választani, de ki vagyok én, hogy megszabjam, merre mehet? Finoman rázom meg a fejem a kínálásra: olyan régen nem ettem már, hogy mostanra egyáltalán nem érzek éhséget. A legkevésbé sem vagyok róla meggyőződve, hogy képes volnék enni.
- Itt marad néhány napig? Pihenni.
Jó a kérdés. Miért is jöttem Hellenblattba egyáltalán? Különös bajtársiasságot érzek a tünde iránt mégis. Némán, röviden bólintok párszor, mielőtt összehúzott szemmel pillantanék fel.
- Igen - felelem, mintha ez eddig is egyértelmű lett volna. - Azt hiszem, talán pihennem kéne egy-két napot. Talán sétálhatnék én is erre még néhányszor.

- Őszintén sajnálom, ami történt. Látom, hogy fájdalmai vannak. Sejtem, mennyire szenvedhet, ha már engedi, hogy mások is észrevegyék.
Megrándul a szája széle. Valójában sosem büszkeségből rejtette el, ha valami kínja volt, hanem mert ezt nevelték belé. Keménynek kellett lennie, erősnek, testileg és lelkileg is, ahogy jó katonához illik. Nem panaszkodni, hanem felállni és menni tovább, a sebek pedig úgyis begyógyulnak idővel. Most valahogy nincs ereje hozzá, hogy ne vegyen tudomást a sebesüléséről, vagy, hogy próbálja sugározni, hogy minden rendben, mert úgyis be fog gyógyulni, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Semmi sem lesz olyan. Nem akarja, hogy minden maradjon a régiben.
- Köszönöm. Azt mondták, ha már nem gyógyul a sebem rendesen semmilyen mágiától, akkor legalább annyit tegyek meg, hogy nem erőltetem. Itt van. – nyúl a háta közepéhez. – A másik meg itt. – mutatja kicsit lentebb és oldalt. – Szerencsétlen eléggé, mert mindig figyelnem kell, hogy ne szakadjon fel… Akár attól hogy lehajolok, az íjászat pedig teljesen ki van zárva még egy jóideig.
Az inkvizitor pontosan sejtheti, hogy mekkora érvágás a lánynak, hogy pont az elsődleges fegyverét nem használhatja, és hogy az izmai mennyire ki fognak jönni a rutinból, mire újra a kezébe veheti az íját. A kisebb sebeket már meg sem mutatja, azok nem halálosak, de van belőlük bőven elég.
Kilépnek az ispotályból, rá az ösvényre, miközben megkérdezi, hogy a férfi marad-e néhány napot. A szellő kellemesen fúj, az erdő sajátos illata pedig szinte azonnal megtölti a tüdejét. A fák olyan nyugalmat árasztanak, hogy a tünde szinte elhiszi, hogy akármi történjék is, nem lesz vége a világnak. Ők már itt voltak, amikor kitört a háború, sőt itt voltak a születése előtt, de még az is lehet, hogy Kather születése előtt is. A kövek, és maga a talaj pedig a teremtés óta figyelik őket, rendíthetetlenül, ameddig por nem válik belőlük. A szél kitartóan ostromolja őket akár tíz évezreden át is, és előbb utóbb győz. Talán neki is ilyennek kéne lennie…
- Örülnék, ha maradna. – jegyzi meg egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül, miközben elkezd egy szárított paradicsomot rágni. Az utóbbi napokban levest evett, némi kenyérrel, de jól esik neki valami, aminek íze is van. Hozzáér néhány fa törzséhez, és szinte érzi, a bennük lüktető életet, és észrevesz néhány fészkelő madarat is a magasban. Miért, mégis miért kell mindennek ennyire élnie?
- Ki szokott járni a természetbe a katedrális mellett? Én régen nagyon sokat jártam az erdőt, és az ösvényeket Zephyrantes körül, az őrposztom környékét pedig úgy kellett ismernem, mint a tenyeremet… De régen sétáltam a fák között csak úgy kedvtelésből. Pedig megnyugtató, és emlékeztet rá, hogy milyen kicsik vagyunk mi, és hogy milyen hatalmas is a természet. Neki nem vagyunk különbek a mókusnál, aki az odvában lakik.
Könnyedén kinyújtja a kezét, amin megpihen egy rozsdavörös szárnyú lepke. Csupán néhányszor tárogatja a szárnyát, majd tovább is repül, de mielőtt végképp eltűnne a lombok között az inkvizitort körül is tesz néhány kört.
- Maguk abban a kis fülkében szoktak gyónni, elrejtőzve a világ szeme elől. Mi itt kint a szabad ég alatt, ha ezt lehet gyónásnak nevezni. A természet ítéletétől nem kell félni, mert nem teszi egyáltalán. De meghallgat.
És ő is meg fogja hallgatni, ítélet nélkül, ha a férfi beszélni szeretne. Fogalma sincs mi baja, de egyszerűen látja, hogy a gondok majd összeroppantják a másik mellkasát, hogy lesoványodott és még most sem fogadja el az ételt. Pont azért látja, mert nagyon hasonló állapotban vannak. Nem gondolatolvasó, ezek csupán érzetek és benyomások, és magát is meglepi kissé, hogy mennyivel érzékenyebb lett mások szenvedésére, mióta rajta is úrrá lett a melankólia. Nem is tudja miért beszél ennyit, mikor elég lenne csak csöndesen sétálni egymás mellett, de jól esik neki, hogy végre beszélgethet valakivel. A druidák nem kérdeznek, és bár tudja, hogy meghallgatták volna ha akarja, mégsem jöttek az ajkára a szavak. Ők nem ismerik ami a szívében van, egyikük sem, de Kather igen, ha más nem a közös borozásuk miatt.

- Köszönöm. Azt mondták, ha már nem gyógyul a sebem rendesen semmilyen mágiától, akkor legalább annyit tegyek meg, hogy nem erőltetem. Itt van – moccan a keze, figyelő tekintetem a hátára vezetve. – A másik meg itt. Szerencsétlen eléggé, mert mindig figyelnem kell, hogy ne szakadjon fel… Akár attól hogy lehajolok, az íjászat pedig teljesen ki van zárva még egy jó ideig.
Keserűség tükröződik a szemrevaló arcon és én csak elképzelni tudom, milyen borzalmas lehet egy ágyhoz kötve vegetálni, ha az ember ennyire forróvérű és ilyen szenvedélyesen ragaszkodik a mozgáshoz, mint ő. Az ispotály személyzetének azonban igaza van: minél makacsabbul rázza le magáról az ezzel járó unalmat, annál nehezebben és bizonytalanabbul gyógyul. Loreena Wildwind kénytelen lesz türelemmel lenni. A testén nem látszik, hogy egy hete nem edzi: ugyanolyan ruganyos, kemény izmok domborodnak a vállán, amilyenek eddig is és szinte biztos vagyok benne, hogy javarészt alaptalan az aggodalma.

Kiérünk a napfényre: elég messze esünk a Katedrálistól is, a Fővárostól is ahhoz, hogy Dél simogató nyarát megérezzem a levegőben. Csodálatos időjárása van az tündéknek, de még az eretnekek birodalmának is a határ mentén - a Mocsárvidék már túlzás, ez azonban fenséges. Északon is előfordul ilyen: csaknem húsz évvel ezelőtt a folyóba lógattam a lábam késő este - Szent Jakab havának közepén jártunk és nem fáztam akkor sem, amikor már nem viseltünk semmit az éjszaka ránk ömlő fényein kívül...
- Örülnék, ha maradna.
Félrebillentett fejjel pillantok föl, a lány sápadt, kimerültségről árulkodó arcába - a séta némi színt csalt elegáns arccsontjaira, s ahogy szeretetteljesen végigsimít az első fán, a birtok mintha visszasimítana a maga titokzatos, ősi módjain. Virágillatot érzek. A lady enni kezd lassan, és ettől mintha egy kicsit felélénkülne.
- Ki szokott járni a természetbe a Katedrális mellett? - kérdezi hirtelen, de a hangja nem sürgető. - Én régen nagyon sokat jártam az erdőt, és az ösvényeket Zephyrantes körül, az őrposztom környékét pedig úgy kellett ismernem, mint a tenyeremet… De régen sétáltam a fák között csak úgy kedvtelésből. Pedig megnyugtató, és emlékeztet rá, hogy milyen kicsik vagyunk mi, és hogy milyen hatalmas is a természet. Neki nem vagyunk különbek a mókusnál, aki az odvában lakik.
Biccentek, nem törődve vele, hogy a figyelmét a pillangónak szenteli éppen.
- Gyakran járom az Egyház majorságait - felelem, igyekezve kiirtani a hangomból az őszinte odaadást. - Sok-sok hektár birtok tartozik Őszentsége felügyelete alá, s nekem jogomban áll járni-kelni rajtuk, mintha én volnék a földesúr arra.
Apró szünet, amíg levegőt veszek, aztán - ki tudja, miért - folytatom.
- Huszonhat esztendős voltam, amikor megérkeztem a Katedrálisba - szólok, mintha kérdezte volna. - Sok időt töltöttem a folyó holtágaiban úszva és a lovamat úsztatva, az erdeiben vadászva lóháton vagy karvallyal. Nyolc évvel ezelőtt villám vágott a jegenyefába, amely a déli határ mentén állt, de én még mindig emlékszem, milyen messzire elláttam a tetejéről az első őszön.
Mosolyognom kell, igaz, csak röviden.
- Szerencsém, hogy tiszta idő volt aznap - folytatom, ki tudja, mióta először gondolva a folytatásra.- Lefelé jöttömben letörtem a legalsó ágat. Nem sok híja volt, hogy a nyakam bánja.

- Maguk abban a kis fülkében szoktak gyónni, elrejtőzve a világ szeme elől - komorodik el a nagykövetasszony, mint akinek végig ezen járt az esze. - Mi itt kint a szabad ég alatt, ha ezt lehet gyónásnak nevezni. A természet ítéletétől nem kell félni, mert nem teszi egyáltalán. De meghallgat.
Érzem a pillantását, mintha annak szegét kalapáccsal ütötték volna a halántékomba: érzem, hogy vár, érzem, hogy varázslatos módon újra felduzzad körülöttünk a légkör, amelyet utoljára a fogadóban éreztem.
Neki talán elmondhatnám. Elmondhatnám az egészet.
Szokatlan, ösztönös bizalmat érzek iránta és ha valaha kételkedett, miért éppen őbelőle vált a tündék legfőbb diplomatája, hát vaknak kellett lennie erre a magyarázatra: a mellemből feltoluló hosszú, zagyva, szaggatott vallomás felkúszik egészen a nyelvem hegyéig, és egy pillanatra csak a megfelelő kifejezést keresem, hogy belefoghassak.
Aztán lehunyom a szemem, és sóhajtok.
- Meghallgat - ismétlem, a tekintetébe kapaszkodva a sajátommal. - Szeretné, ha magára hagynám, amíg beszél?

Mosolyogva hallgatja, ahogy a férfi mesél ifjúkoráról, és a Katedrális földjeiről. Bár náluk nem jellemző az ilyesfajta birtok, ezt még megérti, és nem kerüli el a figyelmét, hogy Kather mintha sajátjaként tekintene az Egyház földjeire is. Ami azonban jóval fontosabb ennél, hogy tudatosan vagy sem, de úgy látszik, hogy a másik is a természet ölén lel megnyugvást, és ha kikapcsolódni akar, akkor szívesen tölti az idejét az állatokkal és vadászva. Pont úgy, ahogyan egy tünde tenné. Lehetséges volna, hogy bár eddig mindig az emberi faj egyik tipikus példányának látta az inkvizitort, talán mégsem különböznek egymástól annyira? Talán egyikük sem különbözik a másiktól annyira, mint korábban gondolta.
- Gyönyörű lehetett. – válaszolja. Tovább sétálnak az ösvényen. Nem lejt túlságosan, könnyeden tudnak felfelé haladni, és látszik is, hogy rendben van tartva. Útjukat nem keresztezik ágak, sem kiálló kövek, és így a nyár derekán még a lehulló levelek sem törik meg az egyszerű összetömörödött föld barnaságát.
Önként tereli a szót a gyónás felé, Norven pedig hallgat egy ideig, majd amikor végül megszólal, különös módon fonódik össze a férfi barnája az ő zöldjeivel. Nem tudja pontosan megfogalmazni, mit lát a mélyén, de nem csillog úgy, mint eddig, nem kemény az elszántságtól, mint az acél, de nem is meleg a kedvességtől… Szinte bele tudna esni a feneketlen mélységébe, mégis tart attól a furcsa ismeretlentől, amit a mélyén találhat. A zsigereiben érezte, hogy valami nem stimmel.
- Meghallgat. Szeretné, ha magára hagynám, amíg beszél?
Most először nevet fel, de azonnal fájdalmas grimaszba torzul az arca, ahogyan a rekeszizmával együtt a hátizmai is megrázkódnak, fájdalmasan húzva meg a varratokat. Valóban nem értette a másik, hogy mire gondol, vagy szándékos volt a félreértés?
- Nincs már mit mondanom a fáknak és a felhőknek. Csak leszúrtak egy éjgyilokkal, aminek a pengéjét nem nekem szánták, de a lelkem sirámait eleget hallották már. Magának kell meggyónnia azt, ami a szívéből indulva már megemésztette a húst a csontjairól.
Rámosolyog a püspökre.
- Nem kell, hogy nekem mondja el. De nem maradhat bent, ami annyira marja, hogy szemmel látható. Ha a természetben lel megnyugvást, hát mondja neki, ha a hőn szeretett Katedrálisában nem talált rá.
Sosem volt nagy lélekdoktor, nem is tervez az lenni, de az utóbbi napok unatkozásában bőven volt ideje önrevíziót tartani, és átgondolni, kik fontosak, kikkel is törődik igazán. A halál torkából rántották vissza, s olyankor a tünde átértékel dolgokat, helyükre kerülnek addig bizonytalan dolgok. Norven is az eszébe jutott, és mindig jó szívvel gondolt rá, de most, hogy megjelent az ajtajában, és hogy ő volt az első, aki meglátogatta, most kristályosodott ki benne, hogy a barátjának fogja tartani. Nem csak a diplomácia miatt, hanem mert volt köztük valami megmagyarázhatatlan kapocs, ami miatt támaszául választhatta. Egy baráttal pedig mindig törődött, és egyértelműen jelezni akarta a másik számára, hogy állapotától függetlenül itt van, hogy könnyítsen a lelkén.
- Ha szeretné, magára hagyhatom én is kicsit, nem fogok hallgatózni.

A tünde fölnevet, hangja élettel teli egy pillanatra, mielőtt grimaszolva szelídülne meg a fájdalmai alatt: hirtelen biztos vagyok benne, hogy elnéző megértés bujkál a zöld szempárban. A magasan járó nap aranyfényének lombokon kell átbújnia, hogy Lady Wildwind arcára hullhasson, s szikrázó avarszín haja meg a szöcskezöld íriszei a másikat egészen olyanná teszik, mintha maga az erdő pillantana rám.
Isten az embert a maga képére teremtette. Vajon a tündék is így tartják a maguk istenéről...? Különösen egybecsengene a kettő, de elhessegetem a gondolatot azonnal, ahogy megszólal.
- Nincs már mit mondanom a fáknak és a felhőknek - szól egyenesen. - Csak leszúrtak egy éjgyilokkal, aminek a pengéjét nem nekem szánták, de a lelkem sirámait eleget hallották már. Magának kell meggyónnia azt, ami a szívéből indulva már megemésztette a húst a csontjairól.
A szívem megsúllyed, mélyebbre, mint amire valaha képesnek tartottam: Loreena elmosolyodik és valódi melegséget érzek a vonásai sajátos ívén.
Imádkozom, hogy megkönyörüljön rajtam, de a fohászom, úgy látszik, a tündék templomában mit sem ér.
- Nem kell, hogy nekem mondja el - folytatja szelíden. - De nem maradhat bent, ami annyira marja, hogy szemmel látható. Ha a természetben lel megnyugvást, hát mondja neki, ha a hőn szeretett Katedrálisában nem talált rá.
A feltételezés, hogy az otthonomban is számkivetett volnék saját magam által, annyira fájdalmas, hogy egy röpke pillanatig csak zsibbadtságot érzek, mint amikor az ember túl súlyosan sérül meg ahhoz, hogy elsőre megélje a rombolást teljes valójában: az igazi kín késik, de alig hangzanak el a nagykövet szavai, azonnal tudom, hogy amikor utolérnek, az előző napokhoz hasonló élességgel döfnek majd belém.
Szeretnék rákiabálni, könnyek között tiltakozni hevesen, vagy megütni: ököllel vágni a bekötözött, nagy gonddal összevarrt sebeibe újra meg újra, mintha a megjegyzésével járó kínokat átadhatnám neki, még mielőtt elérnek hozzám.
Egy a baj mindössze.
Az, hogy igaza van.

Hiába zárkóztam a világ leghatalmasabb templomába, hiába menekültem a legdíszesebb oltár mögé és hiába édesgettem magamhoz hazugsággal Jozef Strandgutot, kihasználva az elveszett, tanácstalan árvaságát - belül ugyanaz a bűnös vagyok, aki tizennyolc évvel ezelőtt voltam. Ugyanaz, vagy rosszabb: mert nem elég, hogy elkövettem a bűnöket, még el is hallgattam őket: eltemettem mélyre, jó cselekedetnek és hűségnek álcázott tagadás alá, hazugság és kevélység alá, árulás és még több árulás alá. Én nem változom: olyan vagyok, mint a falánkságdémonok, amelyek hiába nyelnek el mázsányi húst mázsányi hús után, az éhségük egyre csak növekszik.
Nekem az árulás ilyen. A lopás. A hazugság.
És a gyilkosság.
Majdnem meggyilkoltam a fiamat, akarom Loreena Wildwind arcába vágni: kimondatlanul is érzem, hogy a hangom kontrollálhatatlan, hisztérikusan hullámzó vonyítás lenne, mintha kínpadon vallatna éppen. Tudtam, hogy meghalhat, és mégsem tágítottam: tudtam, hogy megmenthetném én magam, vagy a vakszerencse, és magam döntöttem úgy, hogy a szerencsének adom őt.
Először láttam, és másodszor hagytam el. Őt, aki az én kapzsiságomból született, beloptam a családjába és csak a szerencsén múlott, az Úr kegyelmén, hogy nem loptam el tőlük odafent, a hegyi úton; hadd lássa meg a nagykövetasszony, hogy gyilkos vagyok és tolvaj, de legfőképpen parázna. És hadd lássa meg azt is, hogy - irgalom atyja, ne hagyj el - egy fiút kétszer ellopni nekem nem elég; elmondanám neki, ha tehetném, hogy nem vágyom másra, csakhogy elmondjam a fiamnak, mindig az enyém volt, az enyém és nem az apjáé.
Hogy ellopnám harmadjára is, ha tehetném.

A hajamba túrok zaklatottan, és a hátam egy fának vetném, hogy segítsen megtartani, mert a lábam kimenekülne alólam, ha nem parancsolnék rá. A fejem mintha szét akarna hasadni, a mellkasomban pedig kavargó, felfúvódott űrt érzek.
- Nem mondhatom el - szólok aztán, reszelős hangon. - De ha megtenném, azt akarnám, hogy valaki meghallgassa. Az én bűneim nem maradhatnak ítélet nélkül.

Nem számít a reakcióra, amit a szavai váltanak ki a püspökből. Kívülről úgy látja, mintha kifutna minden vér a férfi arcából, és azért dől neki egy fatörzsnek, hogy meg ne tántorodjon. Tudja, látja, hogy mennyire vívódik a másik, de türelmesen várja meg, hogy az megküzdjön önmagával. Sejtése sem lehet, mi minden kavarog benne, bár a kíváncsisága egyre csak nő, ez a teher nem olyan lesz, amit könnyű letenni, bármi is legyen. Szeretné megfogni a kezét, hogy legyen valami, ami a víz fölött tartja a másikat, mielőtt elnyelné a saját lelkének feneketlen kútja, de nem mozdul. Túlzásnak érzi a gesztust, így inkább csak vár, szelíden, ameddig Kather döntésre jut.
- Nem mondhatom el. De ha megtenném, azt akarnám, hogy valaki meghallgassa. Az én bűneim nem maradhatnak ítélet nélkül.
Félredönti a fejét a lány, értelmezve a szavakat, keresve a jelentést, ami mögöttük lapul. Megpróbál emberfejjel gondolkozni és északi pap fejjel, de nehezebb, mint elsőre tűnik. Végül elgondolkozva szólal meg.
- Olvastam a könyvüket. Vagyis a nagyrészét olvassam, hogy megértsem magukat valamennyire. Maga biztosan jobban ismeri, és számtalanszor értelmezte már… De azt mondja, hogy aki halálkor megbánja a bűnöket, amiket elkövetett, az megváltást nyer, és beléphet arra a Menyország nevű helyre. – kezdi óvatosan. Érzi, hogy mit akar mondani, mégis nagyon nehezen fogalmazza meg úgy, hogy az a másik számára, az emberi fogalmak szerint is érthető legyen, a német még mindig nem az anyanyelve bár már elég jól beszéli.
- De nem hiszem, hogy bűntudatban kell leélni ezért egy egész életet. Túl hosszú ahhoz, de mégsem tudhatjuk mikor lesz vége.
Kis szünetet tart és tovább indul az ösvényen, remélve, hogy a férfi követi őt.
- Mikor leszúrtak úgy gondoltam meg fogok halni. Éreztem, ahogy kiáramlik az élet az ujjaimból, és szétfolyik a világ. Az utolsó másodperceimben mégis meg voltam vele békélve, hogy azért halok meg, akit szeretek. Képzelheti, hogy meg voltam lepődve, mikor mégis felébredtem. Az ágyhoz kötöttség alatt viszont a tündének rengeteg ideje van gondolkozni. Nem tudom mi lesz ez után, de minden pillanat értékes, és mindegyik, amit fölösleges önmarcangolással töltünk pazarlás. Ha újra megtörténik, márpedig megtörténhet, akár ma éjjel is bekúszhatnak az árnyékok a szobámba, akkor nem akarok olyan tudattal elmenni, hogy nem használtam ki az ajándékba kapott ráadás időt.
Most fogalmazza meg ezt először magának is. Minden kavargó gondolat, minden érzés úgy tisztázódik le, ahogyan az ajkai formálják a szavakat. Lépés közben a férfira néz. Szikár és edzett, számos vihart túlélt már, de a mostani cibálja a legjobban az ágait.
- Nem tudom, milyen bűnei vannak, de attól nem fognak megváltozni, hogy valaki elítéli magát érte. Ha meg akar tisztulni, vezekeljen, de tettekkel, mert csak a tetteknek van értelmük. Ha pedig egyedül nem megy, akkor pedig biztos, hogy vannak maga körül, akik segítenének. Vannak barátai. Az egyikükkel éppen sétál. – mosolyodik el végül, és ismét vesz a szárított paradicsomból. Nem tudja mennyi értelme van annak, amit mondott, de talán neki is jót tett, hogy ezek kimondásra kerültek, tisztázásra. Még mindig nem tudja, hogyan folytassa az életét, de már ennyitől is tudja, hogy vannak dolgok, amiket el kell intéznie. Például először ki kell békülnie az anyjával…

- Olvastam a könyvüket - érkezik a szelíd, meglepő válasz zavaros, háborgó csöndembe. - Vagyis a nagy részét olvastam, hogy megértsem magukat valamennyire. Maga biztosan jobban ismeri, és számtalanszor értelmezte már… De azt mondja, hogy aki halálkor megbánja a bűnöket, amiket elkövetett, az megváltást nyer, és beléphet arra a Mennyország nevű helyre.
Ez így igaz. És én - Isten látja a lelkemet - szívből szeretném megbánni, amit tettem.
Csakhogy képtelen vagyok rá. Sőt, újra megtenném.
Semennyi szégyen nem elég, hogy elfordítson a bűnömtől. Semennyi vér. Semennyi halál.
Lehunyom a szemem, hogy úrrá lehessek a gondolataimon, de csak a protestáns kölyök utolsó szavai jutnak eszembe, akit a határon öltem meg. Felismert; úgy sikoltozott a szabad égre, mintha csak az Úr nézett volna le ránk az esőfelhők rongyai mögül. Talán így is volt.
'Külsőre talán ember vagy, de belül farkas', mondta, és különös bátorsága, amellyel a pillantásomat állta, kitartott a mondanivalója végéig. 'Ez az igazság. Emberi farkas, ez vagy te, Kather, nem akarsz mást, csak emberhúst és embervért, nincs benned irgalom, nincsen fék! Az Úr eltakarja az arcát és zokog az égben, amikor látja, mit cselekszel!'
Kinyitom a szemem, hogy az emléktől meneküljek: Loreena mély tüzű pillantásával találkozik a tekintetem. Soha nem láttam még ilyen komornak az arcát, harc közben sem. A hangja akár az ólom.
- De nem hiszem, hogy bűntudatban kell leélni ezért egy egész életet. Túl hosszú ahhoz, de mégsem tudhatjuk mikor lesz vége.

Elindul és én - a lábamban remegő inakról akaratosan tudomást sem véve - követem: némán zárkózom fel mellé, reménykedve benne, hogy folytatja. Hogy folytatja, és nem hagy nekem időt, hogy kibukjon belőlem a vallomásom.
- Mikor leszúrtak, úgy gondoltam meg fogok halni - meséli csöndesen, s félig mintha mesélne, félig mintha csak hangosan gondolkodna. - Éreztem, ahogy kiáramlik az élet az ujjaimból és szétfolyik a világ. Az utolsó másodperceimben mégis meg voltam vele békélve, hogy azért halok meg, akit szeretek. Képzelheti, hogy meg voltam lepődve, mikor mégis felébredtem. Az ágyhoz kötöttség alatt viszont a tündének rengeteg ideje van gondolkozni. Nem tudom mi lesz ez után, de minden pillanat értékes, és mindegyik, amit fölösleges önmarcangolással töltünk, pazarlás. Ha újra megtörténik, márpedig megtörténhet, akár ma éjjel is bekúszhatnak az árnyékok a szobámba, akkor nem akarok olyan tudattal elmenni, hogy nem használtam ki az ajándékba kapott ráadás időt.
Gondterhelten hallgatom, a saját tépelődésembe zártan: mintha valaki egy óriási cserépkorsóba cseppentett volna, aztán feltöltötte volna azt ecettel, s most kedvére rázogatná, összekavarva benne az egész világomat. Magával kapcsolatban talán igaza lehet, de ki mondja meg, miért kéne megbocsátanom magamnak? Nincs nekem ahhoz hatalmam, hogy kiemeljem a lelkem az ember fiainak többi lelke közül.
Lady Wildwind felpillant, és ez a tekintet olyan, mint egy erős kéz a vállamon.
Nem gyengültél te semmit, nagykövet.
Én pedig nem erősödtem.

- Nem tudom, milyen bűnei vannak, de attól nem fognak megváltozni, hogy valaki elítéli magát érte - mondja komolyan, de nem hiszek neki. Egyedül nem dönthetek magam fölött. Akinek pedig meggyónnám, annak nem tehetem. - Ha meg akar tisztulni, vezekeljen, de tettekkel, mert csak a tetteknek van értelmük. Ha pedig egyedül nem megy, akkor pedig biztos, hogy vannak maga körül, akik segítenének. Vannak barátai. Az egyikükkel éppen sétál.
Lehunyom a szemem - többet tarthattam csukva, mióta megérkeztem, mint az elmúlt éjszaka -,s ahogy kinyitom, a tünde szépséges arca elmosódik előttem: szégyellhetném magam a könnyeim miatt is, de már nem maradt ennek hely amellett a szégyen mellett, amelyet a felismerés öntött szét bennem.
Vezekeljen, de tettekkel. Csak a tetteknek van értelmük.
Igaza van.
Csak egyvalamihez értek: az áruláshoz.
És csak egyvalamim maradt, amit elárulhatok.
Megtorpanok, s a késő délután kegyesen úgy fordítja a Napot, hogy ha akarnám, azt is hibáztathatnám a könnyes hunyorgásomért. Nincs jogom arra, amit most magamhoz veszek önkényesen. A keserű fájdalmat viszont, amit érezni fogok, megszolgáltam háromíziglen is.
- Mit tud a bűnbocsánatról, Loreena Wildwind?

A szavai hatására Norven Kather szemeit könnyek futják el, innen tudja, hogy ha nem is beszél, ő megtalálta az utat a férfi lelkéhez. Nem teszi szóvá, és alapjáraton nem örülne, ha megríkat valamit, most mégis úgy érzi, hogy jó hogy ezt történik. A könnyek, képesek kimosni a lélek sebeit. Nem gyógyír, de ha megkönnyebbül tőle, az első lépés lehet a gyógyulás útján.
- Mit tud a bűnbocsánatról, Loreena Wildwind?
Felvonja a szemét a kérdésen, de érzi, hogy valami jönni fog. A püspök teljes nevén szólította, elhagyva a hivatalos titulusát. Mostmár tényleg csak barátként beszélgetnek egymással.
- Csak annyit, amennyi le van írva a könyvükbe. Hogy az Istenük megbocsájtja a bűneiket, mert a fia feláldozta magát, hogy ne az embereknek kelljen szenvedni, és vezekelt is értük, mielőtt meghalt volna. – nem biztos benne, hogy Norven ilyen bűnbocsánatra gondol, de próbál a keresztény logikával gondolkozni. Számára viszont ez nem jelent semmit. Képtelen valójában, szívből így gondolkozni, mert másban nevelkedett, mást látott egész életében. Szeretné megérteni Norvent, és nagyon igyekszik is, de nem könnyű a feladat.
- Azt mondják, ha megbánják a bűneiket az emberek, akkor azok meg lesznek bocsájtva. De ha már a filozófiánál tartunk, mi van, ha a nagyobb jó érdekében követünk el bűnt? Honnan tudhatnánk, mely bűneink szolgálták mégis Isten akaratát? A gyilkosság például bűn, de megbánta, amikor megölte azt, aki az életére tört? Vagy amikor máglyára küldött boszorkányokat?
Próbál rávilágítani néhány egyszerű buktatóra, hogy a világ nem fekete és fehér. „Csak egy igen vagy egy nem van a szívedben.” Csengenek a herceg szavai a fejében, de azóta sem képes ennyire végetekben látni a világot. Ő egy pillanatig sem bánt meg semmit, amit tett, pedig a keresztények értékrendje szerint gyilkos – hiszen ölt már embert, ráadásul talán még parázna is, hiszen házasságon kívül és mértéktelen módon élvezte ki a test adta gyönyöröket. Mégsem bánta egyiket sem, akiket megölt, azok véleménye szerint megérdemelték, a szerelmet pedig, mikor végre rátalált, nem volt képes megtagadni magától, pedig akkor talán nem lenne itt. Minden egyszerűbb lett volna, és mégsem bánja. A kérdés már csak az, hogy mit vár tőle a férfi valójában. Akár nyíltan beszélnek, akár rébuszokban, érzi a haladást, és pont ezért akarja folytatni a beszélgetést. Ki tudja, hova lyukadnak ki.
- Bárhogy is legyen, én nem tudom magának megbocsájtani a bűneit, mert nem az én sérelmemre követte el őket. Csak az bocsájthat meg, akinek a kárára volt, és ha ő nem teheti meg, akkor az Istene.
Kis szünetet tart, lassan már látja a kis kunyhót az ösvény végén. Látszólag teljesen üres.
- Amit tenni tudok, az az, hogy segítek megtalálni a vezeklés módját, ha akarja, vagy csak segíthetek vinni a terhet, ha attól jobb lesz.
És szándékában is áll megtenni, ha Kather efogadja, ha akarja, de többet tenni nem áll hatalmában.

- Csak annyit, amennyi le van írva a könyvükbe. Hogy az Istenük megbocsájtja a bűneiket, mert a fia feláldozta magát, hogy ne az embereknek kelljen szenvedni, és vezekelt is értük, mielőtt meghalt volna.
Valóban olvasta a Bibliát. Alighanem a zsinatelnök fordításában.
- Azt mondják, ha megbánják a bűneiket az emberek, akkor azok meg lesznek bocsájtva - citálja tűnődve, mint aki azóta sem igazán érti a dolgot. - De ha már a filozófiánál tartunk, mi van, ha a nagyobb jó érdekében követünk el bűnt? Honnan tudhatnánk, mely bűneink szolgálták mégis Isten akaratát? A gyilkosság például bűn, de megbánta, amikor megölte azt, aki az életére tört? Vagy amikor máglyára küldött boszorkányokat?
Fájdalmasan hunyom le a szemem, erőtlenül nemet intve neki.
- Nem erről van szó.
A hangom szokatlanul csendes; mintha nem is neki, inkább magamnak szólnék.

- Bárhogy is legyen, én nem tudom magának megbocsájtani a bűneit, mert nem az én sérelmemre követte el őket - mondja keményen és katonásan. Őszinte, mint mindig. Nem vártam mást. - Csak az bocsájthat meg, akinek a kárára volt, és ha ő nem teheti meg, akkor az Istene.
Pillanatig lélegzik némán, és énbennem még nincs erő, hogy megtörjem ezt.
- Amit tenni tudok, az az, hogy segítek megtalálni a vezeklés módját, ha akarja, vagy csak segíthetek vinni a terhet, ha attól jobb lesz.
Lesütöm a szemem, és három szívdobbanást számlálnék, ha számlálnám őket, mire visszaemelem a tekintetem az arcára.
Ha elmondom, nincs visszaút.
Ha volna bennem tisztesség, a sírba vinném a történetet.
- A fogadóban... ahol bort ittunk - kezdek bele, kerülve a tekintetét - Ott a szerelemről kérdezett engem.
Ellépek mellette, mintha az, hogy nem látja az arcomat, meg nem történtté tehetné az elhangzottakat.
- Nem voltam őszinte - jelentem ki tárgyilagosan, de ezen aligha lepődhet meg. Soha nem vagyok az. - Ó, abban igen, hogy férjes asszony volt. De abban nem, hogy nincs történet.
Megszokott csomó tömíti el a torkomat; várnom kell néhány másodpercet, hogy visszanyerjem a hangomat, s közben abbéli félelmemben, hogy mellém léphet és a tekintetem keresi, fölpillantok a ritkás erdő lombjainak biztonságosan meredek távolába.
- Két évig tartott a viszonyunk - folytatom, és a hangomat üresnek hallom, pedig pontosan tudom, hogy a nő fülei számára bizonyosan nem lehet az. - Soha nem derült ki. Úgy szerettem, ahogy senki mást.
Apró szünet, amíg összeszedem a szavaimat.
- Két hónapal azelőtt hagytam el, hogy megszületett volna a fiunk.
Minden egyes szó olyan, mintha korbáccsal vágnék végig saját magamon és késztetést érzek, hogy térdre rogyjak: hogy térdre rogyjak és elmondjam neki, mennyire gyalázatosak voltunk. Különösen én. Eschiva nem tehet semmiről.
A tünde felé fordulok, talán hogy lássam az arcát. Valahol mélyen még mindig ítéletet remélek felőle.
- Ez tizenhét évvel ezelőtt történt. Hosszú idő; ebben nem hazudtam. Elég hosszú, hogy ezalatt a... - a szerelmem - Hogy átköltözzenek Hellenburgba.
Fogva tartom a tekintetét és sejtem, hogy az enyémet talán feketére festi az a sötétség, amit a mellemben érzek.
- A fiam felnőtt férfi lett. Most templomos lovag. Találkoztam vele odafent. A magas úton.

Rövid csönd után a jég megtörni látszik. Nem tudja mi volt az a mondat, vagy az a gondolat, ami utat talált végül az inkvizítor szívébe, de a férfi úgy döntött, a lovagnőt választja gyóntatójának, ő pedig már egy ideje felajánlotta, hogy meghallgatja, és ezt egy pillanatig nem vonta volna vissza.
Kather ott veszi fel a fonalat, ahol egyszer már letették, részben a bor részben mindkettejük tapintata miatt. Hagyja, hogy a püspök ellépjen mellőle, ha neki könnyebb úgy, hogy ne nézzen a szemébe, akkor ne tegye. Nem fut utána, csupán csendes árnyként követi őt. Felérve a kunyhóhoz apró tisztásra érnek, a szellő kellemesen borzolja végig mindkettejük bőrét, de ezt most alig veszi észre. Norven története számára meglepő fordulatot vesz, és így már érti, hol van a történet legkényesebb pontja. Az asszony terhes lett, a közös gyermekükkel, de mivel már volt férje, a férfi pedig pap volt, semmi más nem jöhetett szóba, minthogy Kather hagyja el az állapotos nőt, és hagyják mind a ketten, hogy a férj azt higgye, ő nemzette a fiút.
Amikor a másik megfordul, egy szomorú arccal találhatja szembe magát, a szemében együttérzés csillog, nem ítélet. Ám a mesének még nincs vége. A fordulat olyan erőteljes, hogy egy bárd sem írhatott volna meglepőbbet, sem fájdalmasabbat. Egyenesen visszanéz a pap szemébe, és amikor az megosztja vele a végső eseményt, ami végleg összetörte a lelkét a szája elé kapja a kezét döbbenetében.
Hallgat. Sokáig hallgat, emészti a hallottakat. A tündék a szerelmet szabadabban fogják fel, mint az emberek, de a házasságtörést ők is elítélik nagy többségben, és bár minden gyermek a természet ajándéka, a féltékenységtől és a keserűségtől nem mentesek ők sem. Ahogyan a szülői szeretettől sem… Kather pedig szereti a fiát, és éppen ezért fáj neki annyira, hogy az ellenség sorait erősíti, és hogy bármikor szembe kerülhetnek egymással.
Hátrasimítja a tincseit az arcából mielőtt megszólalna.
- Ha bűnbocsánatot vár, azt a fiánál kell keresnie, mert csak ő oldozhatja fel. Megértem, hogy ez miért tűnik lehetetlennek.
Hiszen a templomosnak meg kéne bocsájtania, hogy eddig hazugságban élt, hogy a vérszerinti apja elhagyta őt, és azt is, hogy aki nemzette maga a Boszorkánypöröly, Hellenburg és a protestánsok ellensége, akit ő szolgál. Felsóhajt, és előre megy, hogy leüljön a kis ház előtti farönkre. Elfáradt a sétában, bár a püspök elterelte róla eddig a figyelmét. A kézenfekvő kérdés az lenne, hogy mi lesz ez után, de ezt nem teszi fel. Még ő sem tudja mit kezdjen a saját életével, ekkora törés után pedig kétli, hogy a másik tudná mit kezdjen az egész helyzettel.
- Jól sejtem, hogy a fiú nem tud semmit?
Megmasszírozza a homlokát. Ha a történettel nem tud mit kezdeni, mindig megoldásokon kezd agyalni, praktikus dolgokon… De itt még az sincs. Elfelejteni nem lehet, és már helyrehozni sem. Ameddig nincs béke, addig semmiképp, de kik ők, hogy egy csapásra békét kössön két királyság, csak mert úgy érzik? Mégis, minél többet gondolkodik rajta, annál jobban árad szét a mellkasában az érzés, hogy mindez okkal történt.
- Hogy szokták mondani? Isten újai kifürkészhetetlenek. Nem lehet véletlen az, hogy az útja keresztezte a fiúét, és nem csak keresztezte, hanem a tudomására is jutott, hogy a maga vére. Úgy képzelem, a gyermek igazi ajándék, és mivel templomos, hűen szolgálja az urukat, így van?
Mindig úgy gondolta, hogy az igaz szerelemben fogant gyermekek különlegesek, igazi ajándékok, akik megörvendeztetik a szüleiket és a világot is. Hiába bűn a léte az Egyház szerint, ha az élete, ahogyan éli és amiket tesz Istennek tetsző? Nem tudja, a másik eljut-e eddig a gondolatig…
- Nem lehetetlen, hogy találkozzanak, és az sem, hogy híreket kapjon felőle. Utóbbiban tudok segíteni, ha akarja.

Lady Wildwind őszintén megdöbben a hallottakon: együttérző csillogást fedezek fel a szemében, alighanem azért, mert bizonyos részletekről mit sem tud.
Például arról, hogy sohasem búcsúztam el a nőtől, akit szerettem. Egyszerűen csak elfutottam egy reggelen, és soha többé nem látott. Hogyan kérhetném a bocsánatát?
- Ha bűnbocsánatot vár, azt a fiánál kell keresnie, mert csak ő oldozhatja fel. Megértem, hogy ez miért tűnik lehetetlennek.
Előremegy, hogy helyet foglaljon a kunyhó előtt heverő rönkre: édes virágillatú, meleg napfény ragyogja körül, és egy pillanatra belém nyilall, hogy neki volna gyámolításra szüksége, nem pedig nekem. De fölnéz ültéből, ahogy megállok mellette.
- Jól sejtem, hogy a fiú nem tud semmit?
- Soha nem láttam még ezelőtt. Egyszer sem.
Nem akarom tovább mondani, de képtelen vagyok megtorpanni - a folytatást mintha láthatatlan kezek húznák ki belőlem, és mielőtt mondhatnék valami mást is, már hallom a saját hangomat.
- Gyönyörű volt.

- Hogy szokták mondani? - kúszik a fülembe a töprengő válasza. - Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nem lehet véletlen az, hogy az útja keresztezte a fiúét, és nem csak keresztezte, hanem a tudomására is jutott, hogy a maga vére. Úgy képzelem, a gyermek igazi ajándék, és mivel templomos, hűen szolgálja az urukat, így van? Nem lehetetlen, hogy találkozzanak, és az sem, hogy híreket kapjon felőle. Utóbbiban tudok segíteni, ha akarja.
Legyőzötten sóhajtok, megdörzsölve a halántékomat.
- Szent ereklyét kellett volna épségben eljuttatniuk Hellenburgból egy erődvárosba, amikor kereszteztem az útjukat - vallok tovább, mert miért is ne. Hadd tudja meg a nagykövet, miféle emberrel van dolga. - A rendfőnököm küldött, hogy szerezzem meg tőlük.
Felpillantok, hogy figyel-e.
- A fiam öccse lelkésznövendék. Ott voltak mind a ketten.
Nagyot nyelek, mert érzem a könnyeimet visszatérni.
- Meghalhattak volna - nézek a szemébe. - Elvettem tőlük az ereklyét. Elvittem a Katedrálisba. Tudtam, mi fog történni, és mégis megtettem. Így bánok a fiammal, Lady Loreena. Soha nem tudnám a bocsánatát kérni. Miért bűnhődjön ő azért, amit én követtem el?
A fejemet ingatom, messze elnézve a dombtetőről. Jozef. Neki is meg kellene bocsátania egyszer, ha tud. De az igazság az, hogy soha nem kérném rá. Hirtelen tudatosul bennem, a nő mennyire feszesen tartja magát ültében, mióta felértünk.
- Ne haragudjon, nagykövet - jegyzem meg, de nincs erőm a szemébe nézni. - Elfelejtettem, hogy nem én vagyok a halál szélén, hanem maga. Elfáradhatott.

Norven vagy figyelmen kívül hagyta az ajánlatát, vagy nem tudott vele mit kezdni hirtelen. ~Gyönyörű volt.~ Ahogy sejtette, a szerelemgyerekek mindig gyönyörűen, senki sem veheti el tőlük ezt a fényt. Ám a történet úgy tűnik itt még nem ér véget. Mintha egy gát törne át, úgy törnek elő a szavak a püspökből, és amikor egy percre ránéz a férfi, láthatja, hogy nekiszenteli a teljes figyelmét, tudomás sem véve a faját fizikai fájdalmáról, vagy a fáradtságáról. Figyel, és közben folyamatosan igyekszik emészteni a hallottakat.
A parancs az parancs, katona, és nem is tud másképp gondolkozni, az ellenség pedig ellenség, eddig egyszerű lenne a képlet, a rokoni szálak és a szeretet bonyolítják. Ez olyan döntés, amit nem lehet meghozni, csupán bízni lehet, hogy az adott körülmények között az ember a lehető legjobb döntést hozza.
- Parancsot kapott a feljebbvalójától, amit teljesítenie kellett, és maga teljesítette. Ha bajuk esett volna, akár a fiának, akár a féltestvérének, azt már mondta volna, de az istene megóvta őket. Tudom, hogy az a baja, hogy a szerencsén múlt, nem pedig a maga döntésén.
Kezdi el, miközben folyamatosan kattognak a fejében a fogaskerekek.
- Vizsgálja viszont meg a másik oldalról. Ha nem így dönt, hanem szándékosan elszúrja a küldetést… Azzal a súllyal tudna együtt élni, hogy elárulta a feletteseit? Ha attól, amit most elmesélt ennyire szenved, akkor azzal a tudattal csak rosszabb lenne.
Felsóhajtott.
- Kivéve persze, ha színt vall a Katedrálisnak és vállalja a következményeit. Nálunk ezért kivégzés járna, nem tudom maguknál, hogy megy… De… Nem tudom, ez mennyire számít, de van még egy fia. Ez utóbbi döntéséve őt árulta volna el, Jozefnek pedig szüksége van magára.
Fogalma sincs, hogy egy befogadott sötét tünde kisfiú léte mennyit számít, de eddig úgy vette észre, hogy a püspök tényleg törődik a fiúval. Ha az első fiát már elhagyta, a másodikat nem hagyná. Az a részét nem értette, hogy hogy értette Norven, hogy a fia bűnhődne az ő bűneiért, az ő fáradtságára tett megjegyzésre pedig csak megrázza a fejét. Nem fontos. Jóideje most először érzi, hogy él, hogy élet van körülötte, problémák, amiket meg kell oldani, és hogy valakinek szüksége van rá. Az hogy úgy érzi tehet új élettel tölti fel, talán némi küzdeni akarással, hogy ne üljön egy helyben egész nap, nappal a felhőket éjjel a Holdat bámulva.
- Először is, most nem vagyok nagykövet. A Loreena megteszi. Másodszor már nem haldoklom, Anna ma reggel sziklaszilárdan kijelentette, hogy biztos, hogy megmaradok. Folytassuk ezt a témát, mert fontos, és mert ez az, amiről érdemes is beszélni. – mosolyog rá a férfira. Vesz egy nagyobb levegőt, kicsit megmozgatja a vállát, mert így, hogy szóba került már érzi a tagjait. Még van egy kevés paradicsom, a kis csomag kibontva fekszik az ölében.
- Szerintem egy olyan helyzet miatt ostorozza magát éppen, ahol nem hozhatott jó döntést. Lehetetlen volt. Amit viszont szerintem nem lát, pedig kéne, hogy az Istene visszavezette a fiához, akit kényszerűségből magára hagyott. Láthatta, és megóvta az életét. Felfoghatja borzalmas helyzetnek, ahol nem hozott jó döntést, vagy ajándéknak. Igen, a fia kudarcot vallott a küldetésén, de él, és úgy tudom az ereklyék annyira nem is életbevágóan fontosak a protestánsoknak. De ki nem vallott még kudarcot tizenhét évesen? Én vissza sem akarok gondolni az akkori önmagamra, mennyi mindent szúrtam el. Mégis lovag lett belőlem. És igen, meghalhatott volna, de él. Meghalhat akármelyik csatájában, mert az a dolga, hogy harcoljon. Magával, vagy maga nélkül. Az ő élete felett nem rendelkezik. Lehet akkor is katonának áll, ha maga neveli.
Őszintén beszél, ahogy mindig, csupán egy másik szemszöget szeretne megvilágítani, ameddig Norven talán nem jutott el a nagy önsajnálata közepette. Ők csupán fogaskerekek a nagy gépezetben, aminek nem érthetik soha a működését. Nem ők a világ közepe és még csak nem is a mozgatórugói.

Lady Loreena nem hazudott, amikor azt mondta, nem ítél majd, akármi is hangozzék el: ha meg is teszi, az arcára akkor sem ül ki belőle semmi. Különös módon nem tűnik fáradtnak és mintha a fájdalmairól is megfeledkezett volna egycsapásra: csak a szeme árulkodik némi gyengédségről, mintha képes volna a helyembe képzelni magát és hajlandó is lenne rá, hogy megtegye. Talán jobban örültem volna, ha elítél; jobban örültem volna, ha visszahallom tőle a saját gondolataimat.
Elveszettnek érzem magam.

- Parancsot kapott a feljebbvalójától, amit teljesítenie kellett, és maga teljesítette - mondja keményen. Felmerült már bennem, hogy ezt gondoljam, de az nem lehet; nem lehet ennyire egyszerű, nem lehet, hogy nem én vagyok a hibás az egészért. - Ha bajuk esett volna, akár a fiának, akár a féltestvérének, azt már mondta volna, de az istene megóvta őket. Tudom, hogy az a baja, hogy a szerencsén múlt, nem pedig a maga döntésén.
Nem. A bajom az, hogy tehettem volna ellene és mégsem tettem.
- Vizsgálja viszont meg a másik oldalról - folytatja, mellbevágóan gyakorlatiasan. - Ha nem így dönt, hanem szándékosan elszúrja a küldetést… Azzal a súllyal tudna együtt élni, hogy elárulta a feletteseit? Ha attól, amit most elmesélt ennyire szenved, akkor azzal a tudattal csak rosszabb lenne.
Felsóhajt, és anélkül is tudom, hogy rájött, hogy kimondaná. Árulás és árulás közé szorultam, a magam gyengeségéből.
- Kivéve persze, ha színt vall a Katedrálisnak és vállalja a következményeit. Nálunk ezért kivégzés járna, nem tudom maguknál, hogy megy… De… Nem tudom, ez mennyire számít, de van még egy fia. Ez utóbbi döntésével őt árulta volna el, Jozefnek pedig szüksége van magára.
Az orrnyergem az ujjaim közé csippentem. Hát persze. Jozef. Hogy lehettem olyan önző, hogy belerángattam ebbe a földi purgatóriumba? De energiám egyre kevesebb van gyötrődni; most is érzem, ahogy a fáradtság lassan, de biztosan ólommal tölti meg a csontjaimat. Egy kicsit szédülök, mint aki három napja nem aludt.

A tünde nem kér a rokonszenvemből.
- Először is, most nem vagyok nagykövet - szögezi le kereken. - A Loreena megteszi. Másodszor már nem haldoklom, Anna ma reggel sziklaszilárdan kijelentette, hogy biztos, hogy megmaradok. Folytassuk ezt a témát, mert fontos, és mert ez az, amiről érdemes is beszélni.
Mosolya szöges ellentétben áll katonás beszédmódjával, de a mocorgása elárulja. Hanem azért nem tágít.
- Szerintem egy olyan helyzet miatt ostorozza magát éppen, ahol nem hozhatott jó döntést - néz a szemembe, mint aki fontosnak tartja, hogy belássam az igazát. - Lehetetlen volt. Amit viszont szerintem nem lát, pedig kéne, hogy az Istene visszavezette a fiához, akit kényszerűségből magára hagyott. Láthatta, és megóvta az életét. Felfoghatja borzalmas helyzetnek, ahol nem hozott jó döntést, vagy ajándéknak. Igen, a fia kudarcot vallott a küldetésén, de él, és úgy tudom az ereklyék annyira nem is életbevágóan fontosak a protestánsoknak. De ki nem vallott még kudarcot tizenhét évesen? Én vissza sem akarok gondolni az akkori önmagamra, mennyi mindent szúrtam el. Mégis lovag lett belőlem. És igen, meghalhatott volna, de él. Meghalhat akármelyik csatájában, mert az a dolga, hogy harcoljon. Magával, vagy maga nélkül. Az ő élete felett nem rendelkezik. Lehet akkor is katonának áll, ha maga neveli.
Tőlem szokatlan, szelíd pillantást vetek rá, mely szomorúsággal vegyes.
- Színjózan dolog, amit mond, Loreena - szólok csitítón, és hirtelen méltóságot érzek. - De nem engedhetem, hogy felmentsen a felelősségem alól. Megszolgáltam, amit az Úr mért rám.
Szünetet tartok, mint aki most ébred rá, hol van valójában.
- Hanem maga... maga még nem mondta el, mi történt. Beteglátogatóba jöttem volna pedig.
Közelebb lépek hozzá, és a kezemet nyújtom neki.
- Lekísérem az ispotályba, ha úgy kívánja. Ne kapjon napszúrást.

Szerencsére érzi, hogy mikor kell abbahagynia, és Kather válasza pont azt sejteti, hogy felfogta, amit mondani akart neki, de úgy döntött a férfi, hogy most elég lesz. Olyan súlyos dolgok ezek, amiket emészteni kell, és nem várta el, hogy a püspök egyből azt mondja, hogy jaj de jó, innentől tényleg minden rendben lesz. A tündének egyelőre elég, ha a másik elgondolkozik a mondatain, a jelentésükön, és idővel begyógyulnak a sebei, levonja a tanulságot és tovább lép az életével. Nem tehet mást. Lenne még mit mondania neki. Megígérhetné, hogy segít, hogy vigyázni fog a fiúra, hogy néha lemegy Hellenburgba megnézni, hogy megy sora, de ennek még nincs itt az ideje.
- De nem engedhetem, hogy felmentsen a felelősségem alól. Megszolgáltam, amit az Úr mért rám.
A lány bólintott.
- Az idő majd megmondja, mit akar ezzel tanítani magának.
Innentől ő is hajlandó lezárni a témát, biztos benne, hogy ha Kather marad még néhány napot, akkor újra elő fog kerülni, esetleg más megvilágításban.
- Hanem maga... maga még nem mondta el, mi történt. Beteglátogatóba jöttem volna pedig. Lekísérem az ispotályba, ha úgy kívánja. Ne kapjon napszúrást.
Elfogadja a kinyújtott kezet, és szigorúan combból tartva magát feláll. A háta egyenes, mintha lenyelt volna egy karót, de sajnos most nem a jelleme, hanem a mozgása mutatja ezt. Kellemes volt a séta, és jól érezte magát a friss levegőn, de nem akarta hirtelen ennyire megerőltetni magát. A hűvös szoba, a víz és a párnái még kényelmesebbek voltak, mint a fatörzs és a nap sugarai.
- Elmesélem, ha érdekli, és bár nem olyan bizalmas az ügy, mint a maga története, sajnos a kényessége miatt meg kell kérnem, hogy maradjon kettőnk között a teljes történet. – kezd bele. A politika mindig is kényes volt és képlékeny, egy uralkodó elleni merénylet pedig hatalmas lavinát indíthat el. Fogalma sincs, hogy mi történik éppen a Köderdőben, de nem szeretné, ha bármi azért hiúsulna meg, mert ő elkotyogott dolgokat egy beteglátogatás során. Kather más… Benne megbízik, hiszen a férfi is rábízta élete talán egyik legnagyobb titkát, de jobb előre szólni.
Felsóhajt, amennyire tud, és inkább az elején kezdi, a saját szívének a fájdalmával.
- Leutaztam a Köderdőbe Arminhoz, ahogy szoktam ha pihenőre küldenek, de ezt az utolsó látogatásomnak szántam. A sötét tünde nemesség, Amelie királynő és mindenki más is azt várja tőle, hogy végre feleséget válasszon magának, biztosítsa a vérvonalat, ami az Átok óta uralkodik. Különösen kényes a helyzet, mert a herceg tiszta, holdcsókolt, ahogyan ők mondják, így a nemestünde kisasszonyok is ideális jelöltek lehetnének… De ő makacsabb egy öszvérnél is. – mosolyodik el melegen, ahogyan a férfira gondol. - Mindenkit visszautasít, és önmaga előtt is engem használ ürügyként. Úgy gondoltam, ha elhagyom, beletörődik, és képes lesz teljesíteni a kötelességét, még ha meg is szakad mindkettőnk szíve. Időt kért, én pedig még egy éjjelt ott maradtam vele, hajnal előtt úgyse vágtam volna neki Nebelwaldnak, és itt jött a sors furcsa fintora.
Elhúzza a száját mintha ő maga is fintorogna, nézi a püspök arcát, kíváncsi a reakcióira.
- Azon az éjjelen megtámadtak minket, fogalmam sincs kik és pontosan miért. Rosszul aludtam, hiszen hogy jöhetett volna igazi mély álom a szememre azok után, amiket mondtam neki… Pont azelőtt ébredtem fel, hogy álmunkban elvágták volna a torkunkat. Küzdöttünk, én pedig elmentem a kardjáért, hogy legyen esélyünk. Mikor visszaugrottam a küzdelembe és a kezébe adtam, beleálltam két éjgyilokba, ami akkor készült lecsapni rá.
Fájdalmas grimaszba torzul az arca, és hirtelen, mint egy gonosz fantom szállja meg ismét a fájdalom emléke, de lépked tovább. Ez a fájdalom már csak a fejében létezik, nem valódi. A lelke fáj és a szíve, nem a teste, és ahhoz, hogy a teste meggyógyuljon, előbb a másik kettőnek kellene. Lehorgasztja a fejét, hangja pedig egészen lehalkul, ahogy folytatja.
- Amikor úgy éreztem, elfolyik belőlem az élet boldog voltam. Boldog voltam, hogy helyette halhatok meg… Hogy nem kell nélküle tovább élnem, hiszen vagy meghal, vagy elhagyom másnap reggel. Sosem képzeltem, hogy milyen lesz a vég, de abban a pillanatban úgy gondoltam, nem is lehetne tökéletesebb. Képzelheti, hogy meg voltam döbbenve, mikor magamhoz tértem a druidaszentélyben, itt, Lightleafben. Nem voltunk messze egyébként, azt mesélték, hogy miután a holdpapok úgy-ahogy stabilizálták az állapotomat Armin maga vágtatott fel velem ide, és kérte meg a druidákat, hogy mentsenek meg… És most itt vagyok. És fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezek után.
Fejezi be végül a történetet. Már majdnem visszaértek az ispotályhoz, de azért van még az ösvényből bőven. Nem tudja, mit mondhatna erre Kather, mert szerinte nem lehet semmit. Erre egy pap sem tudja a választ, főleg, hogy még a kérdés sincs meg. Minden homályos, minden furcsán idegennek tűnik. Korábban azt mondta, nem akar elvesztegetni egy percet sem, de mégsem tudja, hogy mi lenne a helyes irány, és azt sem, hogy mi nem számítanak időpocsékolásnak.

A tünde fiatalasszony komolyan, megértőn bólint a hárításomra, és hirtelen azon kapom magam, hogy közelebb érzem magam hozzá, mint bármikor. A gyónás ereje. Mostantól olyan kötelék van közöttünk, ami eltéphetetlenül beleivódott a gondviselés nagykönyvébe - a fájdalmon túl valamiféle különös, sánta testvériséget ébreszt bennem az egész, és bár a fejem és a szívem hátulsó kamráiban ott dobol a meggyőződés, hogy olyan titkot adtam ki, amelyet soha nem szabadott volna, mégis megkönnyebbülten veszek zaklatott, mély lélegzetet, ahogy elfogadja a válaszomat.
- Az idő majd megmondja, mit akar ezzel tanítani magának.
Miért is esik olyan jól, amit mond? Nem tartozom neki érzésekkel és ha megtaposná, amit elé adtam, azzal sem kellene törődnöm. Mégis... olyan irgalommal fordult felém az imént, amilyet eddig csak a pápától vagy Augustinus rendfőnöktől tapasztaltam.
Lehet, hogy több bennünk a közös, mint képzeltem.

Elfogadja a kezemet; a szorításában érzem a karja félelmetes erejét, de csak lappangva, mint ahogy a beteg ragadozó fogait látja az ember elővillanni egy ásításban. Kissé mintha hidegebb is volna, mint amire számítottam. Élettel teli hője, a testében izzó kemence valamivel kisebb lánggal ég - beletelik még talán néhány hétbe, amíg a teljes erejét visszanyeri.
- Elmesélem, ha érdekli, és bár nem olyan bizalmas az ügy, mint a maga története, sajnos a kényessége miatt meg kell kérnem, hogy maradjon kettőnk között a teljes történet – kezd bele.
Habozás nélkül biccentek. Nem pletykára vágyom, de nem veszíthetem szem elől, ami történt, akármi is legyen az... s különös módon felelősséget érzek a lovagnő iránt halványan.
Nem érek rá megdöbbenni saját magamon. A sóhaját már figyelemmel hallgatom, ahogy a szavait is utána.
- Leutaztam a Köderdőbe Arminhoz, ahogy szoktam, ha pihenőre küldenek - fog bele, jóval gördülékenyebben, mint ahogy én tettem. Hirtelen eszembe villan a részeg, almaborba fúlt este és amit akkor mondott: homályos részletek maradtak meg belőle csak, most azonban azonnal a helyükre kerülnek a szilánkok. - De ezt az utolsó látogatásomnak szántam. A sötét tünde nemesség, Amelie királynő és mindenki más is azt várja tőle, hogy végre feleséget válasszon magának, biztosítsa a vérvonalat, ami az Átok óta uralkodik. Különösen kényes a helyzet, mert a herceg tiszta, holdcsókolt, ahogyan ők mondják, így a nemestünde kisasszonyok is ideális jelöltek lehetnének… De ő makacsabb egy öszvérnél is.
Egy asszony szerelmes mosolya összetéveszthetetlen: hirtelen késztetést érzek, hogy megszorítsam Loreena vállát. Fájdalom kíséri rögtön. Érdemel-e bárki is ilyen sorsot?
Félresöpröm a töprengést a kezemben mocorgó, bizalmas ingerrel együtt. Armin Fairlightnak kellene ezt megtennie. Mástól nem használ.
Én tudom. Én próbáltam mással csillapítani a kínzó hiányt, amelyet az elmúlt tizenhét évben éreztem.
- Mindenkit visszautasít, és önmaga előtt is engem használ ürügyként - folytatja ő, a hangjában összetéveszthetetlen, ragaszkodással vegyes keserűséggel. - Úgy gondoltam, ha elhagyom, beletörődik, és képes lesz teljesíteni a kötelességét, még ha meg is szakad mindkettőnk szíve. Időt kért, én pedig még egy éjjelt ott maradtam vele, hajnal előtt úgyse vágtam volna neki Nebelwaldnak, és itt jött a sors furcsa fintora.
Rám néz, és én szeretném, ha semleges, udvarias érdeklődést látna, de tudom, hogy a szeme elé teljesen más tárul - tudom, hogy a vonásaimra van írva, fáj érte a szívem. De talán valójában nem is érte. Talán valójában még mindig magamat siratom.
Rám vallana. De egyáltalán nem igazodom el már.
- Azon az éjjelen megtámadtak minket, fogalmam sincs kik és pontosan miért - mondja egy kissé belefeledkezve, amit egyáltalán nem furcsállok. - Rosszul aludtam, hiszen hogy jöhetett volna igazi mély álom a szememre azok után, amiket mondtam neki… Pont azelőtt ébredtem fel, hogy álmunkban elvágták volna a torkunkat. Küzdöttünk, én pedig elmentem a kardjáért, hogy legyen esélyünk. Mikor visszaugrottam a küzdelembe és a kezébe adtam, beleálltam két éjgyilokba, ami akkor készült lecsapni rá.
Eltorzulnak a vonásai, ahogy újraéli a kínt: felajánlanám neki a karom, de látom rajta, hogy megacélozza magát. Nem áll szándékomban kizökkenteni az emlékei közül - az emlékei közül, ahol még a herceggel van.
Újra búcsúzik, és az emlékeimből tudom, minél többször éli át az ember a búcsú pillanatát, annál jobban elmerül benne. Némán, tiszteletteljesen figyelem, ahogy Loreena Wildwind a szerelméhez szól - Armin Fairlight nincs itt, én mégis tudom, hogy a lovagnő idehozta egy kicsit, elvezette ide kézen fogva, amíg elmondja neki, mit talált a saját szívében.
Üdvözletem, felség.
- Amikor úgy éreztem, elfolyik belőlem az élet boldog voltam. Boldog voltam, hogy helyette halhatok meg… Hogy nem kell nélküle tovább élnem, hiszen vagy meghal, vagy elhagyom másnap reggel. Sosem képzeltem, hogy milyen lesz a vég, de abban a pillanatban úgy gondoltam, nem is lehetne tökéletesebb. Képzelheti, hogy meg voltam döbbenve, mikor magamhoz tértem a druidaszentélyben, itt, Lightleafben. Nem voltunk messze egyébként, azt mesélték, hogy miután a holdpapok úgy-ahogy stabilizálták az állapotomat Armin maga vágtatott fel velem ide, és kérte meg a druidákat, hogy mentsenek meg… És most itt vagyok. És fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezek után.

Fölemeli a fejét, hangja visszatalál Hellenblattba, a sötét tünde herceg nélküli kertbe: Őfelsége eltűnt, jelenléte hiányától ismét üres, hétköznapi napfényillattal telt a levegő. Ilyen gyönyörű időben egyedül lenni...
Őszintén fáj, hogy így látom a mindig erős, harcra termett tündét. Megint érzem azt a szokatlan szelídséget, amelynek fényeit rég elhagytam már a szememből.
Vagy legalábbis azt hittem.
- Maradjon egy-két napig - visszhangzom szenvtelenül, s talán megesküdhet rá, hogy mosolyt is kihallani ebből. A maga tanácsát megfogadhatja a bölcs nagykövet. - Befejezetlennek tűnik, amit elmesélt. És ha ez így van... akkor Őfelségének nem ez volt az utolsó alkalma, hogy a védelmére szorul.
Semlegesen sandítok a nőre - úgy érzem, ismerem már annyira, hogy a tettrekész, bátor védelmezőre hassak, amely ott él benne, változatlan szilajsággal. Elhagyná a szerelmét? Igen. Elég erős hozzá. Hagyná, hogy megöljék, csak azért, hogy a saját fájdalma elől menekülhessen?
Ilyet soha nem tenne.
- Hozatok egy kanna fénylevél teát.

Még sosem látta az inkvizitort, akinek az a dolga, hogy vallasson és kínozzon ennyire megértőnek. Talán a személyessége a beszélgetésüknek, talán a város, vagy a fejlődő barátságuk, Loreena nem tudja, de valami előhozta a férfiból a megértést, és a kedvességet. Egy pillanatig nem jut eszébe, hogy Kather csak megjátszaná magát… Pedig lehetséges volna, de mégis érzi a zsigereiben a másik rokonszenvét, és hogy a kettejük közötti kapcsolat egy új szintre lépett. Még nem tudja hova, de bizonyosan előre.
- Maradjon egy-két napig. Befejezetlennek tűnik, amit elmesélt. És ha ez így van... akkor Őfelségének nem ez volt az utolsó alkalma, hogy a védelmére szorul.
A tanács mögött is érzi a gyengédséget és a melegséget, így nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon, főleg, hogy a saját szavait hallja vissza.
- Nem is tehetek mást. Még legalább két hétig biztosan itt tartanak, de ha ilyen tempóban gyógyulok mint most, akkor még tovább. – kis szünetet tart, mielőtt újra megszólalnak. – De nem is baj ez. Mint mondtam, nem tudom hogyan tovább. Vannak lezáratlan ügyeim, a családommal, és abban is igaza volt, hogy a történetem a herceggel szintén befejezetlen. Nem tudom, mit tehetnék, hogy segítsek, vagy, hogy rászorul-e a védelmemre, de ez nem is fog kiderülni még egy darabig.
Szomorú mosoly költözik az arcára.
- Várom minden nap, hogy híreket kapjak, és nagyon félek, hogy mi van, ha újra próbálkoznak, és most nem vagyok ott, hogy felébresszem… A bizonytalanság a helyzetben és magamban dühít a legjobban, de ott toporog közvetlenül mögötte a tehetetlenség is. – mondja végül. Amikor a férfi hozat egy fénylevél teát bólint. Neki már a könyökén jön ki, mert minden nap itatják vele, de tudja, hogy szüksége van rá, és jó hogyha Kather is megkóstolja.
- Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá. A növény a szent fény és a druidák varázslatainak egyesüléséből jött létre. Pont ott voltam és láttam a saját szememmel. Mellékterméke volt csupán egy kísérletnek, és mégis, bebizonyosodott, hogy mennyi lehetőség van benne.
Talán az ő történeteiknek is lesz ilyen tanulsága egyszer. Norvennek ott a fia, mint lehetőség, vagyis fiai, hiszen ketten is vannak, neki pedig… Ez lehet az újjászületés ígérete. Maga mögött hagyhatna most mindent, ha akarna, új életet kezdhetne, de ott csengenek a püspök szavai a fülében. Őfelségének lehet még szüksége lesz a védelmére és a segítségére, és biztos, hogy ezt nem fogja hagyni. Nem engedheti, hogy baja essen. A gondolataiból a tea érkezése zökkenti ki, talán kicsit túlzottan is elmélázott.

- Nem is tehetek mást - vágja rá habozás nélkül, tűnékeny mosolyt csalva a képemre. Talán igazam volt. - Még legalább két hétig biztosan itt tartanak, de ha ilyen tempóban gyógyulok mint most, akkor még tovább.
Csendben tűnődik egy pár pillanatig, s az én fejemben is nagyobb a zűrzavar annál, hogy szükségét érezzem kitölteni azt.
- De nem is baj ez. Mint mondtam, nem tudom hogyan tovább. Vannak lezáratlan ügyeim a családommal, és abban is igaza volt, hogy a történetem a herceggel szintén befejezetlen. Nem tudom, mit tehetnék, hogy segítsek, vagy, hogy rászorul-e a védelmemre, de ez nem is fog kiderülni még egy darabig.
Elmosolyodik, egészen bánatosan. Jól ismerem ezt az arckifejezést.
- Várom minden nap, hogy híreket kapjak, és nagyon félek, hogy mi van, ha újra próbálkoznak, és most nem vagyok ott, hogy felébresszem… A bizonytalanság a helyzetben és magamban dühít a legjobban, de ott toporog közvetlenül mögötte a tehetetlenség is.
Biccentek, megvárva, hogy helyet foglaljon az ágyán s én szórakozottan ülök vissza az alacsony sámlira, magam előtt megpróbálva összehajtogatni a lábaim.
- Márpedig kénytelen lesz várni - jegyzem meg, végigmérve őt. A levegőn kapott egy kis színt az arca, a fáradtság azonban így is meglátszik rajta. - Nincs abban az állapotban, hogy újabb kardokat fogjon fel és biztos vagyok benne, hogy a herceg sem venné jó néven. Valamint - teszem hozzá szemrebbenés nélkül - addig sem kell szembenéznie a ténnyel, hogy még mindig el akarja hagyni.
Felállok inkább, s ahogy az ablakpárkányra támasztom a tenyerem, a lapockáim érzem felcsúszni a nyakszirtem alá.
- Ha erre vár, azt ajánlom, vigyázzon, Lady Wildwind - pillantok a nőre oldalvást. - Soha nem fogja tudni teljesen elszánni magát.

Halk kocogással érkezik meg a teástálca és és várok, amíg a vendéglátónk az asztalra helyezi azt: biccentéssel köszönöm meg, mintha az ispotály ugyanolyan szabályok mentén működne, mint egy szkriptórium.
- Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá - töri meg a csendet a tünde. - A növény a szent fény és a druidák varázslatainak egyesüléséből jött létre. Pont ott voltam és láttam a saját szememmel. Mellékterméke volt csupán egy kísérletnek, és mégis, bebizonyosodott, hogy mennyi lehetőség van benne.
Fáradt vagyok a gyanakváshoz, de a régi, megcsontosodott szokásokat nehezen hagyja el az ember. Kétkedve méregetem a forró víztől gyöngyöző kannát.
- Ártani nem árthat...