Óriás-i tévedés

Helyszín: hm, hm, legyen mondjuk valahol az északi pusztaföldön

Ellenség: egy nagyra nőtt törpe, úgy öt méteres, asszem (vagy tévedek?)

Időpont: valamikor délután, hisz mikor jobb meghalni küzdeni, mint a kellemes napsütésben?

Helyzet: tényleg, azt is meg kellene írnom

Hátráltató tényezők: az, hogy este tíz van

Na, a helyzetet nekem is meg kéne írnom, de ha hátráltat téged az este tíz, akkor igyál egy kávét, mint én! (Nem mintha bármi hatása lenne.)

Viccet félretéve: oké, szokásosan rád bízom, hogyan kerülsz arra a vidékre, amit megjelöltél magadnak. A nap, ahogy írtad, kellemesen süt, csak hogy halálod csivitelő madarak társaságában érkezzen el. Persze egyelőre nem látsz semmit, ahogy a távolba révedsz, egy folt, egy elmosódott alak, semmi, ami bárminemű veszélyt jelenthetne rád nézve. Ahogy azonban telik-múlik az idő, a föld a lábaid alatt megremeg, méghozzá egy adott ütemben folyamatosan, lassú ritmusban, ráadásul egyre erősebben. Talán közeledik feléd valami...
Feltételezem, hogy körbenézel, így le is írom, mit találsz: hét órára tőled, azaz hozzád viszonyítva olyan délnyugat irányban (amúgy gőzöm sincs, melyik égtáj felé fordulsz, de ez lényegtelen, míg megérted, mit akarok kisütni ebből) megpillanthatsz egy hatalmas, torz alakot, melyről egyértelműen meg tudod állapítani, hogy öt méter kevés neki. Nem-nem, magasságra a nyolcat is megüti!
Nincs nála semmiféle fegyver, csak a tenyere, a lába, valamint a színtiszta haragja: csúnyán is néz rád, szinte szikrákat szór tekintetével, és haragosan, bosszúsan elüvölti magát.
Hát, barátom... Ez nem olyan barátságos teremtés, mint ami a Bajnok c. azonnaliban volt!

Mihez kezdesz?

Mit is keresek én itt?
A pusztaság határán lévő városig egyházi megbízásból jöttem, az rendben van (dehogyis van rendben, francnak van kedve ide eljönni, mikor Carolusburgban is lophatok, ez a hely meg korántsem olyan izgalmas, mint Dél), de az, hogy ilyen messze kimerészkedjek onnan, már igencsak szokatlan. Azt mondták, van errefelé (vajon jó irányba megyek egyáltalán?) egy kis falucska, afféle telephely, és oda viszek épp gyógyszerszállítmányt. Felajánlottak egy strapabíró lovat, erre barátságosan nevettem, és azt mondtam, hogy nekem már megvan a hátasom... nincs az az isten, hogy mást üljek meg, amíg megvan az almásderesem.
Dante valahol egerészik. Nem volt hajlandó velem jönni... na nem mintha hiányozna az a dög, így is eleget idegesít.
Nyugodt tempóra fogom a lovat - na jó, ez így nem igaz, egyszerűen hagyom, hogy a neki tetsző iramban haladjon az egyhangú tájon. Már nem is látszik innen a városka, így furcsán egyedül érzem magam.
Még mindig szokatlan ez a nyílt tér. Kissé hiányzik a városok zsúfoltsága.

Valami megtöri ezt az érzést... dübörgés? Mi lehet ez? Földrengés? Vagy... léptek? De ha igen, milyen szörnyeteg közeledik? Megfordulok, és már meg is látom.
Ez egy óriás. Nagy bajban vagyok. [ba dum tss]
Halványan felrémlik a találkozásom azzal a barátságos (?), megtermett nővel. Ez kevésbé tűnik olyannak, mint akivel el lehet csevegni... erősen kell tartanom magam, hogy ne fogjam be a fülem, mikor felharsan az üvöltése, és még tanácstalanabb leszek.
Remélem, nem kell harcolnom vele. Nagyon remélem.
- Mit akarsz tőlem? - nézek rá határozottan. Közben bal kézzel a barna utazóköpenyből előkeresem a Bibliát, biztos, ami biztos... a buzogánnyal nem lesz gond, azt könnyedén leakaszthatom a nyeregről.
Most mi lesz?

Az addig rendben is van, hogy megpróbálsz vele kommunikálni, de ne feledd, hogy a lovak sosem olyan bátrak, mint te, mikor egy óriás elüvölti magát. Sajnálatos módon a hátasod meglehetősen nyugtalanná válik, és mikor felteszed a kérdést, közvetlen az után éri el tűréshatárát, és felágaskodik, ledobva magáról téged.
Ha nem vagy elég jó lovas, akkor ennyitől le is esel róla, csúnyán csapódva háttal a földnek. Pár pillanatra biztosan elakad a lélegzeted az eséstől, az óriás pedig ezt látva hangosan felröhög, amibe beleremeg a táj is.
- Bolond ember vagy! - nevet tovább térdére csapva, megállva jónéhány méterrel odébb, de viszonylag közel hozzád. Almásderesed nemigen bírja tovább, így megindul, el az óriástól, el tőled, de a túlméretezett benga állat aligha akarja elengedni, így letérdel, előrenyúl, elzárva előle az utat. Félelemmel teli nyerítés erre a válasz, és az óriástól is ekkor kapod meg a feleletet:
- Finom falatnak tűnik, így a pocakomba való!
Nem úgy tűnik, mintha te annyira foglalkoztatnád őt - a lovad kövérebb és ízletesebbnek is látszik, mint amilyen te vagy.

Puff.
Különös, még egyszer sem volt ilyen. Most először dobott le magáról a lovam; eddig bármennyire is félt, mindig megbízott bennem. Most viszont más a helyzet.
Vajon elkezdjek aggódni?
Mikor megremeg alattam a talaj a nevetéstől, ezt nem is tartom olyan ésszerűtlennek.
De mihez kezdjek? Az egy dolog, hogy így nincs nálam semmi, amivel harcolhatnék, de egy ekkora melákkal szemben egyébként se mennék semmire. Letérdelve is fölém tornyosul? Mi a franc?
A második mondata pedig...
Mikor az almásderesem riadtan felnyerít, kiül a düh a vonásaimra.
El kell érnem a buzogányt. Anélkül még túlélni sincs esélyem, nemhogy megvédeni a hátasom.
- Ne merészeld! - talán nem jó ötlet felhúznom, mégis szinte ösztönből szakad ki belőlem a kiáltás. Nekiiramodok a ló felé (közel van, legalább ennyi előnye legyen annak, hogy az óriás elállta az útját), és igyekszem eljutni a nyereg jobb oldalára, ahol leakaszthatom a fegyverem.
Hogy utána mit teszek, azt nem tudom. De nem maradhatok tétlen.

Az óriás a kiáltásodra csak jóízűt nevet rajtad, lassan, öblösen, egyértelműsítve, mennyire jól szórakozik ezen a komédián.
- Miért? Mit csinálsz akkor, ha megeszem? - röhög tovább, azonban még nem tesz semmi egyebet: kezeit továbbra is lent tartja, elállva hátasod útját, meggátolva annak elrohanását. Úgy tűnik, tényleg szándékában van megenni, ugyanakkor arra is kíváncsi, hogy te mit akarsz tenni.
Egyáltalán nem ütközöl akadályba, ami talán furcsa is lehet, elvégre pár perccel korábban még meglehetősen ellenséges volt ez a túlméretezett teremtmény, most pedig képes megvárni azt, míg odarohansz hátasodhoz, és leakasztod róla a buzogányt. Ha megvan minden, ami neked kell, akkor ismét röhögni kezd, de már nem olyan jóízűen, inkább fojtottan.
- Így már jó, ember? Most már megehetem? - röhögcsél tovább, és kicsit helyezkedik: egy karjával alkot már csak falat. Mivel a másik így felszabadul, így megpróbálja lovadról a nyerget lerángatni - legalábbis böhöm ujjait afelé nyújtja.

Megöllek - felelném a kérdésére azonnal, de aztán rájövök, hogy jobb lenyugodnom.
Ezt a monstrumot nem győzöm le erővel, hisz egy ujjával a földbe nyomna. Kénytelen vagyok hát kitalálni valamit... de egyelőre semmi ötletem.
Nem mondok hát semmit, egyszerűen elindulok futva a ló felé.
Ő pedig engedi. Sőt, mintha még utat is nyitna nekem... milyen udvarias. Helyes, helyes; ha kíváncsivá teszem, az már jó jel.
Remélem.
Az újabb mondatain meglepődöm, egyúttal viszont világossá válik minden. Szórakozik rajtam... csak azt várja, hogy megtegyem, ami tőlem telik, hogy utána még könnyebben tiporhasson el. Nem vagyok több játékszernél.
Ez gond.
De akkor sem akarom cserbenhagyni az almásderesem.
- Ha megeheted, akkor elengedsz? - kérdezek vissza. Időhúzás, minél több időhúzás... úgyis legfeljebb annyit tud tenni a rendkívül értelmes próbálkozásával, hogy a nyeregnél fogva megemeli az egész lovat.
Én viszont közben bal kezemmel a köpenyem alá nyúlok, és előhúzom a Bibliát. Remélem, nem törődik vele (hisz miért lenne érdekes egy könyv?)... leeresztem magam mellé, csak úgy, mint a fegyverem, és nem csinálok vele semmit.
Hazugság. Kihasználom, hogy egy kézzel tudok lapozni: emlékezetből megkeresem az ítélet imájának könyvjelzőjét, és kinyitom ott. Érek vele valamit? Korántsem, de muszáj próbálkoznom.
Nem tudom, miként, de meg fogom menteni a társam.

- Ha megehetem? - ráncolja homlokán kérdőn, majd végignéz rajtad. - Hmm... Hát mivel téged megenni nem lenne értelme, így igen, elmehetsz - bólint egyet, aztán kicsit lejjebb ereszkedik, de arca még így is jóval magasabban van. Érezhető ebből a mozdulatból, hogy mintha valami nagyon fontosat akarna megosztani veled, a lovat is még visszarakja a földre, de nem engedi el - óvatosan közrefogja egy-egy ujjával a nyeregnél.
- Átengeded akkor a lovat? - kérdezi jóval halkabban, de még így is hangosnak találhatod, pár pillanattal később pedig elvigyorodik, de nem azért, mert mondjuk elővetted volna a Bibliádat vagy lapoztál volna benne. Ha úgy lenne, bizonyára már megszólta volna, ezek alapján viszont úgy tűnik, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja őt, milyen imát fogsz elrebegni lovadért.

Nagyszerű, elfogadta az alkut... kár, hogy eszem ágában sincs egyezkedni vele. Csábítónak tűnhet a lehetőség, hogy ilyen könnyen megmeneküljek; ha nehezen is, de vissza tudnék jutni a városkába, aztán egy újabb lóval ismét elindulhatnék a tábor felé.
Nem ezt fogom tenni. És nem azért, mert az almásderesem gyors és strapabíró, dehogy... egyszerűen nem akarom, hogy hiába bízzon bennem. Látom rajta a félelmet, az ijedtséget, és úgy érzem, nem hagyhatom itt.
Némán figyelem, ahogy lerakja, továbbra is fogva a nyerget ujjhegyeivel, és a kérdésre az ajkaimba harapok.
Pont erre vártam.
Még szerencse, hogy közel vagyok - a monstrum még rémisztőbb, hogy mellette vagyok, de most valamiért nem érdekel.
Bólintok, és hátralépek egyet, mintha tényleg lemondtam volna a hátasomról. Magam elé tartom a nyitott Bibliát, és erősebben szorítom a fegyver markolatát.
Judicatonum.
Aztán ugrom.
Egyenesen a lovam irányába robbanok ki, és hirtelen emelem fel a buzogányt. Érzem az acélon átáramló erőt, ahogy oldalt tartva, felfelé csapok a tüskékkel, az óriást célba véve.
A kézfejét akarom eltalálni. Mivel a nyergen vannak az ujjai, és hirtelen, minden előjel nélkül támadok (már ha volt olyan figyelmetlen, hogy ne vegye észre a jeleket), valószínű, hogy el is találom... és ha igen, az ítélet imája miatt elég szép sérülést okozok neki.
Valószínűleg összeroncsolom a kézfejét. Ja, ilyenek ezek a zúzófegyverek.
Hátralépni, vagy akárhogy távolodni? Ugyan, nincs értelme - egyrészt könnyedén elérne, másrészt nem magam akarom menteni, hanem a lovam. Így ha el is találom, csupán magam elé emelem a buzogányt és a Bibliát, miközben szememben a diadal fénye csillan fel.
Pedig még korántsem győztem. Sőt.

Ami azt illeti, az óriás abszolút nincs ilyen kis apróságokra figyelemmel. Egyáltalán nem érdekli, mit ügyködsz, és persze ennek meg is issza a levét: bizony csúnyán megsebesíted, a képességnek köszönhetően pedig valóban szilánkosra töröd itt-ott szerencsétlen lénynek a kézfejét. Hát nem szégyelled magad?
Az óriás felüvölt, fájdalmasan, hirtelen kapja ez után sérült kezét szájához, és idegesen összevonja szemöldökét, szemei ismét szikrát szórnak. Elüvölti magát, és bizonyára elég közel van ahhoz, hogy ez a barbár szokás bizony fájdalmas legyen a füleidnek, a dobhártyádnak. Viszont itt nem áll meg... Felegyenesedik, és jobb lábát megemeli, hogy eltaposson téged, a mozdulat viszont nem elég gyors ahhoz, hogy ne tudj kitérni előle.

Nem is sikerült rosszul. Az ítélet ereje szétzúzza a szerencsétlen (nem mintha annyira sajnálnám) óriás kézfejét, az pedig üvöltve felkapja azt... hangos, nem is kicsit, mégsem törődök vele. Meglendítem a buzogányt a lovam felé, kivételesen még az sem érdekel, ha húz néhány felszíni karcolást a bőrén, csak menjen innen.
Megy is. Hogy a fájdalom vagy a félelem miatt van-e, nem tudom, mindenesetre ha szerencsém van, elég gyorsan vágtat el ahhoz, hogy ne tudja elkapni a monstrum.
Nem érdekel, ha messze jut. Úgyis megtalálom... csak én kerüljek el innen.
A következő ordításra behúzom a nyakam, összeszorítom a fogaim, és csak az önuralmam ment meg attól, hogy a füleimre tapasszam a két tenyerem, a földre ejtve a fegyvert.
Ki kell bírnom. Ha sikerül, amit terveztem, könnyű lesz megmenekülnöm.
Feláll, és ismét megbámulom, milyen nagy. Igaz, nincs sok időm csodálni: megemeli az egyik lábát, és rám lép. Vagyis ezt tervezi... de valamiért túl lassú. Elég lassú ahhoz, hogy kihátráljak a talpa alól.
Mi tagadás, beleremegek, mikor a földre tipor. Ha ez eltalált volna, most nem lennék egyben.
De nem talált el. És nem is fog. Nem ezt terveztem... de most, hogy adott egy még jobb lehetőséget, muszáj kihasználnom.
Ismét felemelem a Bibliát, amit persze nem csuktam össze. Judicatonum, idézem fel magamban az ima címét, és szinte már érzem is újra az erőt az acélban.
Ha lecsapok, és talál, ugyanolyan eredménye lesz, mint legutóbb. Márpedig én támadok; egyenesen a lábfejére, amelyikkel el akart taposni. Márpedig vele ellentétben én gyors vagyok. Az ima felidézése volt nagyjából egy másodperc, utána pedig rögtön meg is indultam, meglendítve a buzogányt... így még ha rájön, mit is akarok, akkor sem biztos, hogy el tudja húzni a lábát.
Márpedig ha nem tudja... akkor ez fájni fog. Jobban, mint az előző sérülése.

Nem tudja olyan gyorsan elvenni a lábát, hogy ne találd el, elvégre most fektetett ebbe a lépésbe egy csomó energiát. A testsúly így arra a tagjára kerül, így ha akarna, se tudna mit kezdeni a helyzettel, így újfent sikerül lecsapnod: a lábfejben néhány csont bizony megroppan. Újabb üvöltéssel díjazza az óriás a fájdalmat, viszont van annyi tűrőképessége és akarata, hogy a kín ne terítse le a lábáról; helyette haragosan nyúl feléd még ép kezével, hogy felkapjon a levegőbe. Kérdés, vagy-e olyan gyors, hogy ezt ki tudd kerülni.
- MEGFIZETSZ, EMBER! - kiabálja haragtól és szenvedéstől szikrázó tekintettel.

Figyelemre méltó. Igaz, hogy egy nyolc méter magas szörnyeteggel állok szemben, de hogy így tudja magát tartani, az meglep. Elvégre a lábfeje türékeny, érzékeny csontjait találtam el, s a roppanásból hallom, hogy sikeresen... ilyen állóképessége lenne?
Most viszont nincs túl sok kedvem ezen gondolkodni. Elkap a hirtelen mozdulattal, még a jobb kezem is hozzáfogja a törzsemhez, ki is esik a buzogány a kezemből. Erős... meg se tudok mozdulni a szorításában, a szabadulás pedig végképp esélytelen.
De a lovam elmenekült. A legnehezebb rész teljesítve, a többi csak részletkérdés.
Szinte az összes levegőt kipréseli belőlem, mégis nyugodtan nézek vele farkasszemet. Úgy, hogy majd szétreped a fejem a kiabálásától.
- És ha bosszút állsz, az meggyógyít? - kérdezem, kicsit fojtottan, de többé-kevésbé hihető magabiztossággal. - Ha megölsz, az összeforrasztja a csontjaid?
Kérdés, egyáltalán meghallgat-e, vagy túlzottan elvette az eszét a düh.
Remélem, az előbbi. Nagyon nincs kedvem meghalni.

Az óriás őrjöng, legalábbis a szemei erről árulkodnak, némileg erősebben is kezd el szorítani, mintha össze akarná morzsolni az összes csontodat apró darabokra. Talán erre is készül... Talán pont az a szándéka, hogy a legtöbbet szenvedj, és így a leglassabb módszert választja halálodnak: lassú, egyre szorosabbá váló, később csontokat ropogtató szorítás, és szavaid sem állítják meg ebben. Még nem érzed olyan komolyan, de kevesebb levegőt tudsz már venni, érzed a nyomást, azonban ez még csekély.
- Nem gyógyít meg, de az élelmemet is miattad szalasztottam el. Valakinek pedig az éhségemet csillapítania kell, még ha egy ilyen csontvázacska is az - morogja a feje elé emelve téged, még mindig szikrázó tekintettel vizsgálva, erősítve a szorításon.

Fáj.
Kezdek aggódni. Az addig rendben van, hogy egy lapra tettem fel mindent... de bíztam magamban és a szerencsémben. Az utóbbi még soha nem hagyott cserben, mikor igazán szükségem volt rá, de most...
Fáj.
Ez azonban nem törli le a magabiztos vigyort a képemről. Mindig is a sorsot kísértettem, miért kellene meghátrálnom?
- Így hát feladod a gyógyulásod az éhséged pillanatnyi elveréséért? - félelem... ugyan már. Egyenesen a szemébe nézek. - Nagyon fájhatnak azok a sebek. Milyen jó is lenne, ha valaki helyrehozná őket, nem igaz?
Pengeélen táncolok, de nem érdekel. Már vissza se tudnék fordulni, hisz vasbilincsként tartanak az óriás ujjai. Isten erejét esélytelen, hogy használhassam; az egyrészt hosszú idő, másrészt az egyre erősödő szorítás zavar a koncentrációban. Egyre nehezebb a levegővétel, és hiába feszítem meg az izmaim, semmire se jutok... bármennyire is leplezem, lassan elfog a pánik.
De valahogy kivágom magam ebből a helyzetből. Mindenképp.
Bármi áron.
Fáj.

Fogcsikorgatva hallgatja a szavaidat, a megmaradó pimasz mosolyod pedig csak még jobban feldühíti - ezt láthatod is szemei haragos csillanásán. Ingerült és sértett, talán mintha vélne logikát látni abban, amit mondasz neki, ugyanakkor vívódik is, hogy ez esetleg csak megtévesztés a szabadulásért.
- Így is meggyógyulok, az étel fontosabb. Az ad erőt, attól vagyok életben - morogja továbbra is ellenségesen, és kissé lazít a szorításon. Érezhetően tervez valamit, és bizonyára sejted, ha máshogy nem, hát ösztönből, hogy semmi jót nem tartogat a számodra, ám erről hamarosan meg is bizonyosodhatsz:
- Utolsó szavak, ember?

Milyen kár, hogy nem tudtuk meg Atonien utolsó szavait...
De tekintettel arra, hogy még mindig él és lop virul, nem lehetett túl halálos az a megevődés.

Ezennel az elvarratlan szálak Atonien vs Góliát fejezetét is lezárhatjuk.
Bár nem lett befejezve, a szóminimum el lett érve (eskü, nem kell megszámolnod...), jutalmad így 100 TP.
De mivel néhány dolog változott 2016 óta, egy nyersanyagot is kapsz mellé, ami nem más, mint egy... Rubint.

Biztos az óriás gyomrában találtad.