Hínárba estél?

Damien imádja a tengert. Damien imádja a veszé... várjunk, nem is.
Nem, nem imádja a veszélyt, pusztán csak nem zavarja. Mert tud küzdeni ellene. Mint ahogy most a hullámokkal.
Sirályok dala kíséri. A víz olyan színű, mint a képeslapokon és a játékokban: a kék olyan ragyogó változata, hogy ha valakinek ilyen színű szeme lenne, akkor menten belesz...édülne miatta a tengerbe. Valószínűleg. Pedig már a porcikáiban érzi. Olyan szinten magasra fejlesztette ezt a képességet, hogy már nem kell aggódnia és halálfélelem nélkül élvezheti, ahogy dobálják a hullámok és az itt-ott felsöprő pára simogatja fedetlen felsőtestét... Mennyire is imád egy szál boxerben feszíteni.
Pláne, ha nincs egyedül, hanem itt van Mina is, és ráadásul sikerült is rávennije, hogy csatlakozzon hozzá! Nem volt egyszerű. Úgy fél órányi győzködésbe, rengeteg érv felsorakoztatásába és egy fél tábla csokiba minimum belekrült, mire rávette, hogy egyetlenegyszer ráálljon arra a szörfdeszkára. Pedig direkt neki vette. Még az árnyalatot is gondosan választotta ki. Vagy háromnegyed óráig járta azt a boltot, mire talált egy lila szörfdeszkát!... Jó, egyszerűbb lett volna, ha neten rendeli, de ő a minőségre ment, nem pedig az egyszerűségre. De komolyan. Egészen pontosan olyan lila, mint a petúniák az ablakukban. Még erre is figyelt. Mert volt egy másik lila is, de nem, Minánál vigyázni kell minden apró részletre...
- Látod, Mina? Most közeledik, most így szépen behajlítod a térde... Mina?!
Az előbb még itt volt mögötte... egészen biztosan itt volt mögötte... Ám mire felismeri, hogy most már egyáltalán nincs ott, zutty, belepottyan a vízbe. Orra szépen telemegy vele, köhög kicsit, ahogy felszínre ér, de inkább a lány miatt ijed meg. Hová lett? - Mina?! Az isten szerelmére - motyogja az orra alatt, majd kétségbeesett tekitnettel úszkálni kezd azon a teületen, ahonnan jött. Nincs is messze a part... Hol lehet?

Forró-hideg, kavargó... kavalkád... sötétség... Valami mély tompaság fogja le, pedig tudja, hogy neki valamit csinálnia kellene, de mégis, húzza magához, mint a kelletlen álom, nem engedi, fogvatartja és lassan elfelejti, mit is akart csinálni... vagy mit csinált épp...
De hol is van? Halványlila fogalma sincs. Viszont kellemes. Sodródik... valahol. Néha-néha megdobódik, de egyébként egészen kellemes. Körülfolyja valami hűvös. Pedig egyébként meleg lenne. Emlékszik, nemrég még meleg volt. Nagyon. És tűzött a nap. Most is tűz a nap? Talán, valahol...
Vörös... vöröset lát. Akkor tűznie kell a napnak. Vagy talán egy másik bolygóra került, ahol vörös a nap? De hogy került volna oda?
Ki kéne nyitnia a szemét és körbenézni... de nem megy... olyan kényelmes itt...
Ekkor valami puha hozzáér... hol is? Igen, a szájához... és elkezd áramlani belé valami... és egyszerre csak... elkezdi úgy érezni, hogy... mint ahogy a kisbabák, mikor először lélegeznek, hogy... fáj, nagyon fáj... vissza akar kerülni az előző állapotba, amikor még nem kellett lélegezni... de van valami ott, ahol levegőnek kéne lennie, ez így nem jó, nagyon nem jó... valami történik... valaminek történnie kell...

Fölül, vagyis pontosabban megpróbálja, pontosabban a fizikai manifesztációja fogja magát, és összerándul, ami azzal érne véget, hogy fölül, de félúton megakad a folyamat és visszaesik a hátára, mire még kétségbeesettebben kezd el köhögni.
Te szent ég... takarodj innen... rohadék víz.
Mi a fene? Hogy a jó égbe került ennyi víz, a...
...tüdejébe? O-ó...
Lassan kezdi újra emberien érezni magát. Enyhe önsajnálattal hagyja szétterülni kezeit a homokban, majd öntudatra eszmélve végigmérni, mi is van a szemei előtt, amelyek immáron nyitva vannak, méghozzá elég tágra, az iménti rémületnek köszönhetően.
Pislog párat. Egy férfiarcot lát maga előtt. Aki nem Damien.
Hirtelen megijed és elképesztően zavarban kezdi érezni magát... el akar tűnni innen, most... De valószínűleg ha elkezdene hengeregni a homokban, az nem lenne túl jó ötlet.
Fogalma sincs, mit mondjon. Mit kell mondani egy ilyen helyzetben? Soha nem volt még ilyen helyzetben... nem is akart lenni... Így hát csak néz rá. Halványan rémlik, mintha látta már volna valah...
- Óóóh... kh... khmm... - A franc, volt ott még víz. - Nahát, Vic, te vagy az? Nem is tudtam, hogy ti is most jöttök nyaralni... milyen kicsi a világ... hogyhogy épp erre jártál...?

Aha, jó látni... le merem fogadni... különösen ebben az állapotban... csodaszép lehetek, elképesztően vonzó, minden hímnemű egyed bomlana értem. Bár tekintete kába, azért megenged egy ironikus szemöldökvonást. Ám ne nagyon bír iróniára koncentrálni, mert hirtelen átölelik... Az is furcsa elsőre, hogy már nem vízszintesben van. Próbálja nem leköpni Victort vízzel. Nahát, milyen... kedves fiú...
Igen, erre kéne gondolnia, ehelyett arra gondol, hogy úristen, milyen állapotban lehet, és miért kell pont most így leledzenie. Mért nem történhetett mondjuk az, hogy... csak így... békésen sétálgatnak a parton, Vic pedig szembejön? Ah, a fenébe is, igazságtalan az élet...
- Aaahh, szóval nyári munka - bólogat serényen... Te szegény. Ilyenre adtad a fejed. Mi itt nyaralunk, te meg kiszolgálsz minket. Hát ez borzalmas. Őszintén, borzalmas. Hiába küzd ellene, hogy ne lehessen leolvasni a sajnálkozást az arcáról...
- Úgy került ebbe az állapotba, hogy szörfözni tanítottam - hallatszik kimérten és hidegen Damien hangja, s ahogy Mina hátrafordul, meg is látja őt a part mentén álldogálva vízáztatta testtel, arcára tapadó csodavilágos hajával és lemondó kiskutyaszemeivel... Határozottsága is nyomban megtörik. - De nem volt éppen sikeres - sóhajt komoran.
- Or... orvos? - kérdi Mina gyanakodva, majd rémülten kikerekednek a szemei. - M-miért kell orvos, megsérült valak... mármint, valamim? Átszakadt a tüdőm? Meg fogok halni?! - kicsit gyorsabban kezd lihegni a szokásosnál. De nem érez semmit... akkor nem lehet akkora a baj, igaz? - és mit fog csinálni az orvos? T-te szerintem túlzásba vitted, Victor...
- Victor? Örvendek. Én pedig Damien vagyok. Örvendek a találkozásnak. Ja, ezt már mondtam. Valamiféle orvost említett?
Mina furcsállón szemléli az arcát. Nem szokott ő ilyen ideges lenni. Mina szokott ilyen ideges lenni, de Dam nem... Most valahogy más. Olyasvalami ül a tekintetében, amit mások előtt nem akar megkérdezni, de személyesen egyenesen nekiesne vele... legalábbis valamiféle ilyesmit érzékel.
Fagyi?
Mina szeme fölcsillan.
Damien szeme is fölcsillan, de máshogy...
- Őőő... hát... - kell egy kis idő, míg feldolgozza a dolgokat... feldolgozás... folyamatban... - Fagyi, az mindig jöhet. - nevet föl végre, mikor eljutott hozzá az információ, és hirtelen fel se fogta, milyen hamar igent mondott rá.
Meghívtak. Fagyira. Meghívtak. Fagyira. Miután majdnem megfulladtam. Meghívtak! Fagyizni!! - ujjong magában, arcán pedig ebből annyi látszik, hogy le nem olvad róla a vigyor.

Damien szeme élesen villan. Mégis ki ez a fickó, és mit képz... áh, teljesen mindegy, nincs abban a helyzetben, hogy pattogjon. Bár jelen esetben szét tudna verni pár asztalt. Pusztán tudja, semmire sem menne vele... óh, a tehetetlenség...
- De... én...egészséges vagyok. Teljesen.
- Köszönjük a segédkezést, Victor, de szerintem Mina rendben lesz. - el tudna süllyedni. Ordítani tudna. Be tudna úszni a tengerbe most, hogy csak pár nap múlva jöjjön elő... És mégis mosolyt erőltet arcára.
Lé... lélegezte... micsoda? Egy pillanatra mintha elkezdené vonzani a talaj és ő is közel áll hozzá, hogy a földre kerüljön Mina mellé. De csak halványan, félpislogásig rezzennek szemhéjai. Jelenthet mást is. Újraélesztési metódus, ami aktiválja a szívet. Bár... biztosan nem volt rá szükség, a szíve nem állhatott le, csak megnyomkodta a mellkasát, mert vizet nyelt...
Megnyomkodta a mellkasát.
Áh, nem, ez sehogy se jó. Ez nem az ő napja...
A gyerekekre néz, semleges arccal. Próbál nem úgy nézni rájuk, mintha most azonnal kettébe akarná harapni őket. Most komolyan. Egy csapat kölyök mutogatott a hullámok közt sodródó Minára, majd ez a szőke herceg itt berohant a vízbe, kiszedte Minát, megnyomkodta a mellkasát, meg még ki tudja, mit tett, hogy aztán az ébredő, pihegő lányt a kezében tartva szemezhessenek...
...mindeközben ő nagyban magyarázta a szörfözés mozdulatait, majd beletottyant a vízbe, teljesen tönkrement a haja és még nevetségessé is tette magát a strand egész népe előtt.
Egy pillanatra elgondolkozik rajta, megkéri Minát, nincs-e kedve beásni nyakig a homokba, majd ott hagyni.
Meghívja mindkettőjüket fagyizni. Nahát! Fantasztikus.
Még mit nem. Azért ennyire nem vesztette el minden büszkeségét.
Ezen a ponton nem tudja megállni; felnevet. Attól fél, kissé többet elárult a gúnyos kacaj a lelkiállapotából, mint szerette volna, gyorsan fel is váltja hát egy tündéri mosolyra. Pontosan tudja, mennyire borzalmasan áll neki. - Egész jó vicc volt. De köszönöm, egyáltalán nem szükséges.
- Jól vagyok... - motyogja Mina megsemmisülten. No, hogy a fene, most még az ő napját is elrontotta, a fene vigye el. Ez egyszerűen remek. - Nem emlékszem, hogy beütöttem volna. Bár a nem emlékezés épp akkor szokott történni, ha valaki beüti a fejét, szóval de, lehet, hogy beütöttem. De szerintem nem számít. Amúgy is, annyira nem sziklás a talaj... izé... tengerfenék...
Mit csinálnak erre? Nem egyértelmű? Szörföznek, és szándékosan megpróbálják kinyírni egymást. Most Minán lenne a sor, de egyelőre még nincs ötlete.
- Nyaralunk, actually. Kijöttünk pár hétre... egész pontosan egy pár hétre. Kettőre. Abban a kis vityillóban van a szállásunk, a miisaneve, az Aranysas hotelben. Elég fancy név egy akkora fabódénak, de sebaj, fekvőhely van elég.
Mina még mindig gyanakodva pislog. Közben azon gondolkozik, milyen fagyit kérjen. Mert ha a helyszínen kell eldöntenie, tuti, hogy fél tucatnyi ember sorol be mögé, mire képes választani...

- Hoppá, az étteremben dolgozol? - Húsz százalékos leárazás, esetleg...? Na jó, vicc volt. - És készíted a kaját, vagy... felszolgálod? - kérdi vigyorogva, még a legutolsó pillanatban sikeresen kigyomlálva a "csak"-ot a felszolgálod elől. Gőze sincs a fizetésekről és efféle dolgokról, így leginkább csak fontoskodón tud bólogatni ezekre. Damien többé-kevésbé szótlanul vonul egy ideig mellettük.
Ugorjon be? - Óh... na és... mit csinálnánk? Van tévé abban a házban? Könyvek? Hoztál magaddal könyveket amúgy? Nem tudom, hogy nézhetnek ki az ilyen szállások. A mienk eléggé spártai, alig van hely benne, picik az ágyak és kényelmetlenek, de hát ez van. Meg kábé minden szobában díszeleg valami giccses csendélet. De az nem baj, nincs bajom a giccses csendéletekkel, jobb, mintha holmi szürke történelmi festményt kéne bámulnom. Kivéve, mikor gyümölcsre éhezem és bámulhatom a csillogóra festett szőlőket a falon. Na, attól falra mászom. - nevet fel, és Damien arcán is mintha megjelenne valami halvány mosoly.
Négy körül végzel? Kivel végzel? - kérdi Dam gondolatban, de nincs az az isten, hogy kimondaná.
- Nem olyan sokszor, mint amennyire szeretnénk.
- De hát nem állhat az egész élet nyaralásból...
- Nem bizony. Kicsikét gyűjtögetni kellett a pénzt most is, de szeretnénk még sok ilyet. Minimum évente egyszer. Majd mindig más helyekre. Velence, sivatag, dzsungelek, Eiffel torony, minden közhelyes zagyvaság, meg az elhagyatottabb helyek, gyönyörű természeti képződmények... Voltaképp én szeretek... extrém sportolni is, bár azért havas sziklákat nem másznék, elég a víz, de úgy tűnik, ezt is inkább... meg kellene tartanom magamnak, mert... egyedül a legkevésbé veszélyes. - fokozatosan csökken hangja magassága és intenzitása, no meg sebessége is, a végére teljesen leereszt. Majd sóhajt egyet.
- Ne rágd magad, Damien, túléltem.
- Hát persze. Persze, hogy túlélted. Hogyne.
- Nem lehetsz búval bélelt, mikor süt a nap...
- Ez úgy hangzik, mint valami dalszöveg. - jegyzi meg, miközben oldalra fordulva elmereng a Vic által csodált természeti képződmény, nevesen a tenger látványában. A legsötétebb kék? Nem gondolná, elég világos tud lenni, de nem fog ebbe belekötni.
Nocsak, micsoda kis természetkedvelő hippifélét fogott ki Mina. Ami végül is nem rossz tulajdonság. - Az bizony - sóhajt álmodozón Mina, és legelteti a szemeit.
- Az - bólint Damien is. - Pontosan azért jöttünk ki, látni akartunk már ilyet. Mina még sosem látta a tengert ezelőtt...
- Csak tavakat. Meg egy naagyon nagy tavat. Majdnem tengernek lehetett képzelni. Csak hát látni lehetett a túlpartját, ami elég illúzióromboló volt.
- Kivéve, ha nagyon nagy köd volt - emel föl Dam egy mutatóujjat. - Egyszer volt olyan is, teljesen regényesen nézett ki.
- Jaja...

Óh, szóval ugorjak be hozzád, meg az étterembe is... - Ez már aztán valami! Furcsa, igen rég, vagy talán soha nem tapasztalt bizsergés kezdi átjárni, ahogy felfogja, mit is jelentenek ezek az utalások. Bizony azt, hogy ő fontos. Ami meg mindig hizlalja a leányzó máját. Persze ott van az az aspektus is, hogy vigyázni kell... de hát... vigyáz ő. Mindig is óvatos volt.
Kivéve, mikor nem, de ilyenkor automatikusan érvénybe lép az egyes számú boríték.
- Kedvencem? Óh, én minden sütit szeretek! - vágja rá. - Csak van, amelyiket jobban. Imádom mondjuk a sajtos dolgokat, a lekváros dolgokat, mindenféle gyümölcsös lekváros, meg úgy általában a péksütiket... meg... a sós dolgokat. Mindig azt mondták, hogy a gyerekek az édest szeretik, de én a sóssal is így voltam - meséli csacsogva. - Dam pedig leginkább a pizzaféléket szereti meg az ilyesmi töltött dolgokat. - Úgy érzi, tartozik neki ezzel... - Igaz, Dam?
- Mhmm. De nemigen vannak preferenciáim, ha kapok valamit, megköszönöm mindenképp, de... fölösleges, Victor, miattam ugyan ne szegjen szabályokat - ejt meg egy udvarias mosolyt.
- Növények... No, az nálunk egy darab nincs! Pedig egy rododendront igazán berakhattak volna...
- Hát, szerintem beérted volna egy szimpla vitorlavirággal is - nevet fel társa. - Vagy kettővel.
- Áh, mindegy, holnap vagy azután benézek valami szaküzletbe és veszek néhány cserepes virágot, hát ez nem járja...
- Aztán, ha itthagyjuk a nyaralót, ki fog vigyázni a virágokra?
- Hát, őő... a következők, akik itt nyaralnak?
Találunk egy közös sportot? Nos, ennek tudnék egy olyan jelentést gondolni, ami miatt megérdemelnél egy orrtörést, de úgy döntök, nem teszem.
- Persze, mehetünk - mosolyodik el őszinte örömmel. Damien meg határozottan lépked mellettük. Valahogy le kéne lépni, mert azért mégis... de ugyanakkor, mindazok után, ami történt, talán mégse...
Áh, mi a fenét illik ilyenkor csinálni?
És ami még fontosabb: mi a fenét lenne jó?

Damien szemei kimerevednek, és pislog párat, mint hal a szatyorban. V... Várjunk, micsoda? Visszateker pár pillanatot. Tegezze? Mért, az előbb nem tegezte?
Várjunk csak, tényleg nem tegezte. Hm. Fel se tűnt. Érdekes. - Öhhmm... - Halkan felnevet. - Azt próbálnád csak meg - mosolyodik el kissé szemtelenül. Majd én harapok, ha annyira szeretnéd, azon ne múljék. No jó... próbáljuk meg mefékezni a bennünk megbúvó vadállatot... Miért beszélek többes számban?
No igen, az ilyen ejnyebejnyék mellett engem ugyan szétrágna a bűntudat... de hát... nem lehet mindenki olyan, mint én. - gondolja a lány kissé csalódottan.
- Micsoda? - nevet föl. - Ugye, viccelsz? Nem foszthatjuk ki a lakásodat csak úgy. Ennyi erővel elvihetnénk valamelyik bútort is, mondjuk egy szép széket, vagy párnát. Vagy akár elrabolhatnánk téged is. - Lazán csúsznak ki a szavak a száján, ám mikor elgondolkozik rajta, mit is mondott, enyhe pír ütközik ki az orcáin.
Mina már épp válaszra nyitná száját, mikor Victor közli, hogy őtőle valójában nem is igényli. Ez kicsikét letöri és egy darabig csak némán koslat maga elé nézve.
- Hmm... Ismered... Hát, tudod, nem olyan könnyű ám őt megismerni. Meglepő sok idő kell hozzá, s meglepő... well... meglepetéseket képes tartogatni azok után is. de, hogy válaszoljak, nos, a sportokat már mondtam, egyébként olvasok, többnyire. Fantasyt meg scifit, főként, meg egy-két elviselhetőbb történelmi regényt, ami a kezem ügyébe akad. Na meg átfutom Mina újságait is, akadnak bennük érdekes dolgok. - Az csak kategoziáló sznobság, hogy állítólag nőknek vannak. - Amúgy meg hobbiszinten solymászkodok, és lovagolok is. Szóval igen, kedvelem az állatok társaságát... jobban kedvelem mondjuk, ha több, mint két lábon járnak. Kivéve, ha szárnyuk van. - Na, hogy ebből az utalásból ki tudod-e hámozni még a lényeget, öregem, abban már nem vagyok biztos.
- Tengerbiológus - ismétli meglepetten, s megvonja szemöldökét. - Az igen. Tényleg, te biosz szakos vagy, nem? - Eszébe jut egy mondás a kémiáról és legszívesebben elküldené a gondolatait a pokol legmélyebb bugyrába fürdőzni...
- Ne, ne... Dam, ugye nem akarsz elsütni valami viccet arról, hogy most fel kell sorolnia a fagyink teljes összetételét? - Nos, erre nem gondolt.
- Nem, eszembe sem jutott ilyen amerikai filmes fordul... várjunk, ez nem is fordulat. Csak klisé.
- Akkor jó.
- Egyébként is, ahhoz már inkább vegyésznek kéne lassan lenni, nem biológusnak...
- Hé, az olasz fagyit tényleg gyümölcsökből csinálják!
- Az olasz fagyit talán. De nem Olaszországban vagyunk...

Mina fokozatosan egyre jobban és jobban elvörösödik. Kezdi ingerenciáját érezni, hogy strucc módjára bedugja a fejét a homokba, vagy inkább lehetőleg az egész fizikai manifesztációját elássa alá. Ez a közösségi lazaság soha nem ment neki, Vic pedig úgy tűnik, minden szavát félreérti. És azt hiszi, hogy fordítva van. Na, hát ez remek. Meg még Damiennel is egymásnak fognak esni mindjárt, te szent ég...
Valamennyire ismersz, azt mondod? Óh... ha tudnád, mennyire nem ismersz... - gondolja kissé szomorúan, de nem szólal meg, csak megértően bólogat. Már nem mer megszólalni, a végén valami rosszat mondana ismét.
Vic, úgy tűnik, igencsak sértésnek vette a fagyi finom fokú általánosítását. Bár Damien úgy van vele, hogy hiszi, ha látja a minőséget...
- Megadták? - ezt nehéz elhinni. - Ennyire elhíresült biológus vagy, hogy még a receptet is megadják? Az azért igen.
- Mogyorós van? - veti közbe a lány. Tökéletes feszültségoldás.
Amint az állatokra terelődik a szó, a lány elgondolkozik, mi is az ő kedvence. Általában nem egy szokott lenni, hanem több, mindenből.
- Hmm... és a madarak? Én a feketéket szeretem, hollók meg varjak. A feketerigó se rossz, de az már-már túl civilizált.
- Én meg a... rókákat, meg az ilyen kisebb ragadozókat. Főleg erdei. - Most komolyan állatokról beszélgetünk? Mint egy csapat tízéves - gondolja magában nevetve.
Kissé meglepődnek mindketten, ahogy a fiúról kiderül, női magazinokat olvas. Persze, sutba kell dobni az előítéleteket, hisz a minőségibbekben sok hasznos dolog rejlik, ám mégis...
Viszont rejlik egy másik érdekesség is ebben a mondatban...
- Doki? Miért kell neked dokihoz járni? - Kicsit félős, aggódó, ártatlanul nagyra nyitott szemekkel néz, olyannyira, hogy már-már lehetetlen legyebn kiolvasni eltúlzott mimikájú tekintetéből a gyengeséget.

Csak hallgatja a különböző ízesítések felsorolását elképedten és az a furcsa érzése támad, mint mikor föciórán kellett bemagolni, hogy melyik tájegységen épp milyen mezőgazdasági növényeket exportálnak vagy importálnak vagy termesztenek. Mondjuk azokat csak olvasni kellett és felmondani meg leírni, enni lehetett bennük. Pedig milyen szívesen járkált volna már gyapotföldeken vagy kóstolt volna citrusokat... esküszik, könnyebben megjegyezte volna, honnan származnak és mennyit szállítanak belőlük Európába és épp honnan.
De hát, nem ő szervezi az oktatást, sajnos...
Most viszont lesz lehetősége megkóstolni ezeket az isteni ízeket!
Csak tudja, melyik milyen is...
- A krém miben más, mint a sima?
Valahogy úgy érzi, ennek a beszélgetésnek át kellene térnie egy rendes beszélgetés-szerű síkra, ami nem involválja azt, ahol éppen vannak, amit épp tenni fognak vagy ami épp történik... de... képtelen megtörni a jeget, úgyhogy egyelőre muszáj sodródnia az árral és jobbára a fagyiról kérdezősködni...
A madarak felsorolásánál szintén csak néz, mint ahogyan a szarvasmarhafélék szoktak a frissen festett kapukra. Néhány név épphogy rémlik neki, valamelyik még nem is, szóval nagy részüknek nemigen tudja elképzelni a kinézetét. Azzal nyugtatgatja magát, hogy ő nem biológus, nem kell neki az összes létező díszmadárról tudnia...
Damiennek már inkább felcsillan a szeme, ő, annak idején, mikor még annyi ideje volt, mint amennyi most már nemigen van, hacsak nem nyaral, átnyálazott - na nem szó szerint - egynéhány enciklopédiát állatokról, növényekről, gombákról. A macskás-kutyások meg a gyógynövényesek voltak a kedvencei, de a madarasat is szerette. Az ilyenek hozták meg mindig is a kedvét az utazgatáshoz.
- Ááh, az én hollóm nem támad meg senkit! - jelenti ki enyhe felháborodással, bár eredetileg megnyugtatni akarta Victort, de mégis, olyannyira felidegesíti ez a feltételezés. csupa butasággal tompítják az emberek agyát. - Nem, miért tennének ilyet? Semmilyen állat nem támad, ha nincs különösebb oka rá, nem sérült és nagyon éhes, vagy nem veszett. Veszett hollóról pedig még nem hallottam. A hollók igen értelmes állatok, adott esetben még cirkuszban is alkalmazhatóak, be lehet őket tanítani különféle mutatványokra és igen engedelmesek, de... én barbárságnak tartom ilyen módon kihasználni őket...
nagy levegőt vesz, majd részvétteljes sóhajjal kifújja azt. Igen, néha túlságosan beleéli magát az állata védelmezésébe... vagy bármely más állatok védelmezésébe. De hát ha egyszer kegyetlen a világ...?
Kivizsgálás... Uhmm... remélem, a tüdőszűrésre gondolsz meg ilyenekre...
- Orvosi vizsgálatok... brr.
Reméli, nem fognak rákérdezni. Nagyon reméli.
Szerencséjére ekkorra már elértek az épületbe és Vic beljebb is tessékelte őket. Kíváncsian néz körül, aprókat beleszimatolva a helyiség atmoszférájába.
- Szépjónapot - motyogja rögtön, gyorsan, még mielőtt a cukrászok köszönnének rá és muszáj lenne szemkontaktust létesítenie.
- Jó napot kívánok - köszön udvariasan Dam is, először szólalva meg hosszú ideje.
- Hmmm, most úgy gondolom, nem kéne megint csokit választanom meg citromot, mint mindig, hanem ki kéne próbálni a legegzotikusabbakat...
- Talán egy... maracuja-pisztácia?
- Tökéletes. - Vajon ezt most akkor ki és hogy fogja fizetni...? - Na és te mit kérsz?
- Hmm - teszi egyik kezét csípőre, ahogy eltűnődve vizsgálgatja a feliratokat és színeket. - Akkor nekem tökéletes lesz egy mogyoró-csoki.

Victor leáll csevegni az egyik alkalmazottal, aki... Meglehetősen lélegzetelállítóan néz ki. Ennek következtében Mina szépen meg is torpan, hogy elfordított arccal jó ideig bámulja, majd egyszer csak észreveszi magát s hirtelen elkezdi fésülgetni a haját olyan módon, hogy eltakarja az arca egy részét... ez persze nem akadályozza meg abban, hogy tovább admirálja a hosszúhajú hímpéldányt, különös tekintettel annak sötét hajzatára. Nem kell nekik még az asztalhoz menni. Majd ha Vic is ráér, mennek, minek itt sietni...
Nem egészen hallja, hogy miről beszélnek, így viszont beindul a fantáziája, hogy vajon miről is lehet szó. Mintha egy-két maga felé irányuló pillantást elcsípne...
- Szerinted miről beszélgetnek? - kérdi fojtott hangon Damient, amikor az a másik kettő elkezd suttogni.
- 99,9%-os eséllyel rólunk, szerintem...
- Ejnye-ejnye - csóválja alig láthatóan a fejét. - Pedig azt hallottam, társaságban nem illik su-su-sugdolkozni...
- Akkor te most mit csinálsz?
Ránéz Damre és annak huncut, nem épp sikeresen elfojtott vigyorára, majd oldalba böki. Victor ekkor elneveti magát, mire visszapillantanak, ám a barnásszőke srác már jön is és invitálja őket egy kinti ülőhelyhez.
- Remek! Sütni fog ránk a nap! - emeli mindkét karját a levegőbe Mina, majd boldogan kisétál. Néha túlmozgással leplezi a zavartságát, mint ahogy most is. Odakint egy ideig gyönyörködik az éppen kedvezően rájuk sütő fényben, majd, mikor már alig lát, letelepszik az asztalhoz ő is a többiekhez.
- Egész otthonos - Tökéletes neutrális válasz.
- Szerintem nagyon szép... - pozicionálja magát előbbre a székben, majd átveti egyik lábát a másikon, kezei pedig lazán lógnak a teste mellett. - Nagyon komfortos egy hely. És jók az illatok is. Hmm, ha hamarosan nem hoznak kaját, akkor... - ...az összes vendég megfullad a nyálában...._ -...akkor úgyis gondoskodsz róla, hogy hozzanak. Így aztán jól meg lehet fogni a vásárlókat.
- Szerintem ide már ki se engednek, ha nem vásárolsz. Szép kis aranykalicka ez - mutat rá mosolyogva a fiú, majd eszébejut, hogy most végül komolyan Victor fizetett helyette. No, remek, semmi gond, majd azt képzeli, hogy ő Mina barátnője. Úgyis hosszabbacska a haja...
Nevetni támad kedve. Legközelebb kétszer meggondolja, mielőtt belevonja Minát az extrém sportötleteibe...
- Na éss.... évközben nem hiányolnak innen, Victor? - kérdi, ahogy előrehajol és könyökét letámasztja az asztalra. - Vagy ez az első nyarad itt?

Hmm. Damien elgondolkozva méregeti Vicet, udvarias mosollyal az arcán, mely válaszul szolgál a barnásszöszi mondandójára. Valamiféle hippi lehet. Vagy legalábbis olyasmi. Nem öltözködik ugyan úgy, mint ők, meg nem olyan naturalista... nagyon remélem...  - Valóban gyönyörű. - jegyzi meg. Na ő nem hippi, ellenben imádja a természetet, nagyon is.
- Akkor nincsenek túlterhelve - felel Mina, próbálván felvenni a beszélgetés fonalát, lényegében csak azért, hogy mondjon valamit.
Türelmesen várakoznak, hogy kihozzák a rendelt fagyijaikat - most komolyan, fagyira kell ennyit várni? -, közben udvariasan nevetnek az elsütött vicceken. Damien nagyon nem tud mit kezdeni magával, ami látszik is, próbálja ugyan titkolni, de időről időre tördelni kezdi az ujjait és forgolódni. A kilátás pedig tökéletes, mégsem bír megülni a fenekén. Valamit tenni kéne.
- Valami különös célja van az e nyáron összegyűjtögetett pénznek? Vagy csak amolyan... Mindig jól jön? - Esetleg egy többmillió dolláros ezüstgyűrű Minának? Egy nyaralás Hawaiira jövőre? Egy villa valami fancy tóparton? Ki nem mondott felsorolt kérdései valahol ott csillognak szemében a mosoly mögötti huncutságban?
Végre megérkezik, amire annyi ideje vártak. Egy lány sétál ki hozzájuk és teszi le eléjük választott finomságaikat, melyet éhes szemmel követnek. Ráadásul még ház ajándékát is kapnak.
- Köszönjük - mosolyog a felszolgálóra, majd Mina fojtott hangon megjegyzi:
- Sose tudtam, miért hívják ezt úgy, hogy a ház ajándéka. Ez nem egy ház. Mármint, jóval több, mint egy ház...
Damien figyeli a leányzót távoztában és feltűnésmentesen gondolatban ráncolja szemöldökét... Ám éppen, mire felépülne benne az elszánás, intéznek hozzá egy kérdést.
Visszafordul, nem túl gyorsan kapja oda a fejét, csak szépen módjával, és elgondolkozva végigsimít az állán. - Az elmémben, főként.  Igen, feltétlen muszáj volt egy ilyen elmés választ kiötlenie. - Egyébként solymászkiképző vagyok egy közeli településen. Már a mienkhez közeli - jegyzi meg mellékesen.
- Nekem is sokat segít a hollómmal.
- Hát azért... jelentősen más viselkedésű a két madár...
- Ahogy minden ember is.
- Így így. Hmm... Victor, mondd csak, nem tudod véletlen annak a lánynak a nevét, aki az előbb kihozta nekünk a fagyikat? Egyébként jó étvágyat.

Ez a sok odaadó gyermek, ki mindent magára vállal a szüleiért... - gondolja magában sóhajtva. Soha nem tud dűlőre jutni, hogy most ő önző-e valójában vagy sem.
- A szüleid mit dolgoznak?
Kiváló társalgásfenntartó kérdés. Általában mindenkit érdekel, mit dolgoznak a haverok/barátok szülei. Minától mindig mindenki megkérdezte, XY szülője mit dolgozik. Ő pedig soha nem tudta a választ. Úgy dönt most, elejét veszi az ilyen kérdéseknek és inkább megtudja... meg aztán, hátha éppen vadászok vagy extrémsportolók ők is, vagy más érdekes dolgot művelnek...
...de lehet, hogy csak eladók holmi boltban, mint a fiuk.
Áh, mért lennének azok, a nyári munka egy dolog, komoly munkákra azért érdemesebb dolgot szoktak űzni az emberek.
Bár, nem mindig...
Áh, ezek a negatív gondolatok.
- Őőőő.... - pislog párat, ahogy kérdésekkel bombázzák, s elvörösödik. Hirtelen holmi általános iskolában kezdi magát érezni. Vagy inkább óvodában, ott még ténylegesen kedvesen voltak vele és érdeklődők irányába... - Noss... khm... - vesz föl holmi hozzáértő tudósféle arckifejezést, ahogy egy témához érnek, amiben ténylegesen többet tud, mint Vic, mert hát az ő madaráról lenne szó - Hedwignek hívják, ez szerintem maga után vonja a nemét is - kuncog.
- Bár a mai világban... - néz az égre Damien, mire kap egy oldalbabökést, megrándul és elvigyorodik. - Szóval Amy. Hm. Talán megyek is és beszélgetek vele egy kicsit, biztos nagyon egyedül van - jelenti ki teljesen pókerhangon, már amennyiben van ilyen, kedvesen elmosolyodik és ugyanígy tisztán a döbbenten hápogó Mina arcába néz, majd föláll és int egyet, mielőtt elsétálna.
- Hogy.... mi... - néz utána értetlenül. Úgy érzi, kicsúsztak az irányítása alól a dolgok. De mintha fel se tudná már igazán fogni a történéseket. Lehet, hogy álmodik. Logikus magyarázat lenne...
Nagyra nyitott szemmel fordul vissza Victorhoz és úgy dönt, nem tehet mást, mint hogy majszolja tovább a fagyiját és próbál arra koncentrálni, miközben arca egyre csak vörösebb lesz...
Damien pedig beéri a leányzót. - Amy? - mondja magabiztosan, ám mégis kérdően. Magában persze nevet azon, hogy mit csinál, azonban egészen könnyedén tartja fenn az udvarias kedvesség arcát.
Nem álca ez. Ugyan már. Ha ügyes, akkor nemsokára nevethet, igencsak őszintén. És nem is egyedül.
Valahol azért kicsit önző és gyerekes, ezt meg kell vallani. De hát, aki egy ilyen leányzóval tölti ideje nagy részét... mit várunk?