Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Garin Ebenhardt
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Íjász
Nem: Férfi
Kor: 27
Kinézet: Garin átlagos testmagassággal rendelkezik, nagyjából százhetven-száznyolcvan centiméter között van. Vékony és elég izmos, főleg karban, az íjhasználat miatt. Családjára jellemző a szőke haj és a világoskék szemek, amelyet ő maga is örökölt. Egyenes szálú haja nagyjából a válláig ér. Általában az íjászok könnyű páncélját viseli, csak nagy ritkán veszi le, azt is otthon, vagy olyan helyen, ahol teljes biztonságban érzi magát. Szereti a fejére húzni a csuklyáját, leggyakrabban így látni, de ettől azért gyakrabban megszabadul, mint páncéljától. Ugyanilyen, szinte állandó tartozéka az íja és a nyilai, valamint az övén lógó tőr, amit ugyan utál használni, de valamilyen szinten képes rá, ha nagyon muszáj neki.
Jellem: Garin általában barátságos, őszinte, segítőkész. Akiket egyszer barátjaként fogad, azokhoz hűséggel köti magát, és foggal-körömmel véd mindenkit, akit szeret. Noha nem eredendően harcias természet, időnként elfogja a harci láz, időnként előtör belőle az Ebenhardt, hogy úgy mondjam, és olyankor hevesen, indulatosan, valódi tűzzel harcol – akár átvitt, akár szó szerinti értelemben – azért, amiben hisz. Makacs és nem hallgat senkire, de meggondoltsága és óvatossága általában meg is menti attól, hogy ez valódi problémát okozzon számára: gyermekkori óvatlansága megtanította, hogy mindig ismerje fel a határokat, és utána hozzon döntéseket – ha lehetséges, olyanokat, amik beleillenek a saját világképébe is. Nem szereti feladni az elveit, és nem valószínű, hogy hosszasan képes lenne egy olyan közösség tagjaként élni, akik előtt meg kell tagadnia őket. Egy darabig kibírná, biztosan, de hosszú távon nem lenne képes megtagadni önmagát. Legnagyobb szenvedélye a történetmondás, aminek valószínűleg rengeteg oka van: a valóságnak való hátat fordítás kellemes érzése, a másokban kiváltott érzelmekben talált élvezet, az érzés, hogy segíthet a körülötte lévőknek elfeledni a nehézségeket, amikkel szembe kell nézniük… Ha már nehézségek: Garin végtelenül optimista. Mindig elismeri ugyan az akadályokat, amik közte és céljai, vágyai között állnak, de képes elhinni, hogy felül tud emelkedni rajtuk, és ezt a hitét nagyon szereti másokkal is megismertetni, hátha sikerül erőt meríteniük belőle. Végül, ami a korábbiakból már valószínűleg egyértelművé vált: Garin rendkívüli boldogságot talál benne, hogy másoknak segítsen, néha akár saját céljait is feledve.
Előtörténet: Amikor tizenöt évvel ezelőtt a kishúgom világot látott, soha nem hittem volna, hogy egyszer ide süllyed majd a családunk. Sosem hittem volna, hogy elszakadhatunk egymástól, hogy egyszer majd úgy élünk, ahogyan most élünk… Hogy a háború frontjának két különböző oldalán kergetjük majd a szabadsághoz és a boldogsághoz vezető ösvényt. De túlságosan előre szaladtam a történetben, amely valójában sok-sok generációval előttem kezdődik.
Egy messzi-messzi felmenőm, akinek már a neve is letűnt a családunk emlékezetében, a tényleges oka mindannak, ami velünk történt. Ő valószínűleg éppen úgy a vérem és a családi fogadalmak elárulójának tartana, mint apám. Ő, aki az Ebenhardt család nevében örök, szent esküt tett az Egyház és a királyi család szolgálatára, ugyanúgy gondolkozás nélkül Károllyal meg Sixtus pápával tartott volna, és ugyanúgy az északiakat segítené a háborúban. Nem érdekelné, nem számítana neki semmi egyéb eszme, nem lenne képes túllátni saját, megrögzött, kötelességé alakított hitén.
Ismét elkanyarodtam a történettől. Annyi azonban világos lehet, hogy az Ebenhardtok mindig is teljes szívből és odaadással szolgálták az Egyházat és a királyokat. Hogy én miben vagyok más, azt nem tudnám megmondani, de tudom, hogy amióta elkezdtem megérteni a körülöttem lévő világot, tömérdek kérdésem volt, tömérdek ellentmondást és megvalósíthatatlan követelést láttam az Egyház tanaiban. Persze apám kemény pofonjai hamar ráébresztettek, hogy ezeket a kérdéseket magamnak kell megválaszolnom. Tudtam, hogy mint a család egyetlen férfi örökösének, nekem kell majd továbbadnom azt a teljes hűséget és odaadást, amelyet mindenki, aki valaha ismert egy Ebenhardtot, elvár tőlünk, de nem tudtam, hogy erre hogyan leszek képes. Azzal azonban tisztában voltam, hogy egy szót sem szólhatok rejtett, értetlen gondolataimról senkinek, ha nem kívánom, hogy apám fülébe jussanak – vagy esetleg még rosszabb, eretneknek és árulónak bélyegezzenek. Nem mintha bármilyen világrengető gondolataim lettek volna: egész egyszerűen csak túl sok mindent kérdőjeleztem meg az Egyház tanításaiból.
Az egyetlen, ami segített, hogy megpróbáljam rendezni a bennem kavargó gondolatokat, édesanyám támogatása volt. Ő volt az, akinek – noha csak az éj leple alatt, amikor apám már mélyen aludt az esti pár kupa borral a hasában – minden kétségemet előadhattam. A kérdéseimre persze ő sem tudott választ adni, de már beszélni róluk is segített egy kicsit helyretenni a világot magam körül. Egy idő után pedig még az elégedetlenségeimmel is megbékéltem, hiszen tudtam, hogy „Ez a világ rendje”, ahogyan édesanyám mindig mondta, „és nincs sok minden, amit mi tehetnénk ellene.”
Apám mindig is azt akarta, hogy ugyanúgy lovag legyek, ahogyan ő, és az ő apja, és az ő apja őelőtte. Én azonban viszolyogtam a gondolattól, hogy hatalmas, mindenben gátoló páncélzatot aggassanak rám, hogy korlátozzák a mozgásomat, és főképp attól, hogy közelharcba keveredjek. Néhány hónappal azután, hogy betöltöttem a tizenkettőt, és megszületett a kishúgom, apám elhatározta, hogy ideje apróddá válnom, és megkezdenem a lovagi kiképzést. Egy évnyi keserves, üvöltő veszekedésbe, fájdalmas verésekbe és olyan jelzők elviselésébe került a lovagság elkerülése, amelyekre gondolni sem akarok többé. Végül azonban sikerült megegyezésre jutnunk: nem kell lovaggá válnom, de nem tűri el, hogy teljesen haszontalanságokra pazaroljam el az életem. Azzal az ígéretemmel, hogy megtanulok bánni valamilyen fegyvernemmel és csatlakozom majd a várőrséghez, sikerült legalább annyira lecsillapítanom, hogy a dühét már csak az állandó ócsárlásommal fejezte ki, nem pedig fizikai erőfölényével.
Nem volt olyan kérdés, amin apám és én ne különböztünk volna össze. Akárha vallás, életcélok, harc nemek, akárha csak apróságok, mint az aznapi vacsora vagy a lakás berendezése, mindenen vitáztunk. Persze próbáltam én tartani a számat, hiszen tudtam, hogy bármit is mondok, nem lehet igazam, mégis sokszor annyira felizzott a vérem az igazságtalanságától, hogy nem tudtam csendben maradni.
Édesanyám és húgom, Liesel szerencsére mindig kimaradtak ezekből a veszekedésekből. Anya és én mindig azon voltunk, hogy a kicsi Lies a lehető legkevesebbet érzékeljen az apám és köztem feszülő gyűlöletből. Ebben segített, hogy Lieselt mindenki imádta a családban: talán ez volt az egyetlen dolog, amiben egyetértettünk apámmal. De hát lehetetlen is lett volna érte nem rajongani: bolondos, szőke, göndör fürtjeivel, kék szemével, édes mosolyával és a patak habjain megcsillanó tavaszi napsugárnál is vidámabb nevetésével mindenkinek belopta magát a szívébe, aki csak meglátta. Olyan volt, mint egy kicsi angyal, aki azért szállt a földre, hogy minket különleges áldásokban részesítsen.
Az ő kedvére kezdtem el történeteket kiagyalni, az ő ágya fölött szőttem először tündérmeséket, mellette láttam először lelki szemeim előtt egy másik világot, ahol csodálatos, megfoghatatlan, varázslatos dolgok történnek. A történetmondás egyre inkább szenvedélyemmé vált, és hamarosan azt a néhány társamat is beavattam, akikkel együtt dolgoztunk, hogy íjászként elfoglalhassuk a minket megillető helyet Hellenburgban. Felesleges dicsekvésnek tűnik elmondani, hogy barátaim, akik a történeteimet hallgatták, néma izgalommal csüngtek minden szavamon, de az érzés, ami az engem figyelő tekintetek hatására elfogott, új értelmet adott mindennek. Ekkor már hiába fröcsögtek a kegyetlenebbnél kegyetlenebb szidalmak apám szájából, hiába ügyetlenkedtem a tőrforgatásra oktató nagybátyám előtt, hiába rontottam el bármit, hiába fogtak el kétségek. Amikor rosszra fordultak a dolgok, magam elé idéztem Lies vagy a barátaim tekintetét, amint a történeteimet hallgatták, és máris azon gondolkoztam, hogyan szőhetném tovább meséim fonalát.
Tizenhét éves voltam, amikor megtörtént az egyházszakadás. Azokban a napokban, amikor von Himmelreich tanai elárasztották a várost, szivacsként ittam magamba az új tanítást. Helyesnek éreztem. Azt éreztem, hogy azok a kérdések és kétségek, amiken eddig csendben évődtem, most végre napvilágot láttak, és elérkezett egy olyan kor, amikor végre nem az árnyékok között bujdosva kell rejtegetnem féltve őrzött titkomat, amikor végre kiléphetek a fénybe és azt mondhatom: én nem értek egyet az Egyház tanításával! Teljesen magával ragadott a reformációs láz, és magammal rángattam barátaimat is. Édesanyám is hozzám hasonlóan vélekedett, apámat viszont ezekben a napokban alig láttam. Nem tudom, hol járt és mit csinált, talán az egyháziaknak segített, talán a még hűséges lovagokat kutatta… nem tudom. Akkor nem is érdekelt: elteltem izgalommal és örömmel. Éreztem ugyan némi bűntudatot a réges-régi Ebenhardt eskü megszegése miatt, de könnyedén legyőztem: apám, akitől a nevet, az esküt, a régi tanokat örököltem, nem uralkodhatott felettem többé. Életemben először teljesen szabadnak és gondtalannak éreztem magam.
Három éjszakával azután, hogy a konzervatív király és a pápa elmenekültek a városból, egy éjjel Liesel hangjára ébredtem.
- De papa, hova megyünk? Olyan késő van… - hallottam az ajtó túloldaláról. Egyéb sem kellett, hogy teljesen magamhoz térjek és kipattanjak az ágyamból.
- Shh, Liesel. Minden rendben van. Szépen eljössz a papával, rendben?
- Mi folyik itt? – kérdeztem hangosan, amikor a szobámból kilépve megpillantottam a párost. Apám hátán egy méretes zsák volt, Lies pedig az utazóruhájában ácsorgott mellette, a szemét dörzsölgetve.
- Tűnj a szobádba, Garin – morgott apám, de nem tágítottam. Tekintetem fel-alá járt apám, a zsák és Liesel között.
- Hova viszed? – kérdeztem, idegesen az ajtó felé pillantva.
- Oda, ahová te is jönnél, ha nem egy áruló korcs volnál – hangzott a válasz, mire úgy rándultam össze, mintha korbáccsal csapott volna felém.
- Hova készülsz?! – kérdeztem immár felkiáltva. – Ha megpróbálsz a király után menni, nagyon meg fogod bánni, az új király és az új egyház le fogja győzni a régi tanokat. Ez csak a bukásodra szolgálhat!
- Az az eretnek és az áruló főherceg elbuknak – vicsorgott apám. – Károly király és az Egyház visszatér majd Hellenburgba, és mindazok, akik nem őket támogatták, keserűen fizetnek majd a bűneikért. Gyerünk Liesel – indult meg az ajtó felé, húgomat maga után húzva.
- Őt nem viheted el! – kiáltottam indulatosan, egy tűnő pillanatig elgondolkozva, hogy anya hogy aludhat még mindig. – Nem rángathatod Lieselt magad után a biztos bukásba!
- Nem hagyom itt a lányomat, hogy véráruló, eretnek mocsokkal tömd a fejét! Az Ebenhardt család nem lehet része ilyen ocsmányságoknak!
- Én büszkén képviselem a reformációt!
- Akkor te nem vagy a fiam!
Egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor kitagad majd, de nem hittem volna, hogy itt és most van az a nap. Aztán, amikor rájöttem, hogy kihasználta dermedtségemet, és már a kilincsért nyúl, egy kiáltással felkaptam egy tőrt az asztalról, elhatározva, hogy bármit megteszek, hogy Liest itthon tartsam. Valószínűleg a pillanat heve és az elmúlt napok izgalma miatt nem gondoltam át, mire is vállalkozok: az utolsó, amire emlékszem Liesel sikítása, majd elsötétült a világ.
Mint utólag kiderült, apám altatót itatott anyámmal, hogy ő semmiképpen ne akadályozhassa meg a tervét, engem pedig, amikor ostoba módon megpróbáltam megtámadni, könnyedén leütött. Mire magamhoz tértem, apám már rég elhagyta a várost Liesellel együtt, én pedig tehetetlen voltam. Immár ketten maradtunk édesanyámmal, akit Lies elvesztése teljesen összetört. Egyetlen reménye, hogy ismét láthatja még drága kislányát.
Nem sokkal később elkezdődött a háború. Mivel időközben elég jó íjásszá nőttem ki magam, én is csatlakoztam a harcokhoz, bár közben édesanyámat is el kell látnom, hiszen csak lassan lett képes ismét bizonyos mértékig gondoskodni magáért. Ezért hát nem szeretem hosszabb időre elhagyni Hellenburgot. Korai meggyőződésem, hogy a Hellenburgi Királyi Szövetség könnyedén győzelmet arat majd az északiakkal szemben, sokat gyengült az elmúlt tíz év során, de még mindig igyekszem tartani magamban és társaimban a lelket.
Amikor az első pletykák felrebbentek Azrael kardjáról, tündérmesének hittem az egészet. Amikor azonban egyre többen és egyre inkább mint valóságról beszéltek róla, feltámadt bennem a remény. Talán ha sikerül megszereznünk a kardot, vége lehet a háborúnak, és még azelőtt haza tudom hozni Lieselt, mielőtt megnyerjük a háborút, és immár tizenöt éves húgom bármilyen megtorlás részesévé válhatna…
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Íjász
Nem: Férfi
Kor: 27
Kinézet: Garin átlagos testmagassággal rendelkezik, nagyjából százhetven-száznyolcvan centiméter között van. Vékony és elég izmos, főleg karban, az íjhasználat miatt. Családjára jellemző a szőke haj és a világoskék szemek, amelyet ő maga is örökölt. Egyenes szálú haja nagyjából a válláig ér. Általában az íjászok könnyű páncélját viseli, csak nagy ritkán veszi le, azt is otthon, vagy olyan helyen, ahol teljes biztonságban érzi magát. Szereti a fejére húzni a csuklyáját, leggyakrabban így látni, de ettől azért gyakrabban megszabadul, mint páncéljától. Ugyanilyen, szinte állandó tartozéka az íja és a nyilai, valamint az övén lógó tőr, amit ugyan utál használni, de valamilyen szinten képes rá, ha nagyon muszáj neki.
Jellem: Garin általában barátságos, őszinte, segítőkész. Akiket egyszer barátjaként fogad, azokhoz hűséggel köti magát, és foggal-körömmel véd mindenkit, akit szeret. Noha nem eredendően harcias természet, időnként elfogja a harci láz, időnként előtör belőle az Ebenhardt, hogy úgy mondjam, és olyankor hevesen, indulatosan, valódi tűzzel harcol – akár átvitt, akár szó szerinti értelemben – azért, amiben hisz. Makacs és nem hallgat senkire, de meggondoltsága és óvatossága általában meg is menti attól, hogy ez valódi problémát okozzon számára: gyermekkori óvatlansága megtanította, hogy mindig ismerje fel a határokat, és utána hozzon döntéseket – ha lehetséges, olyanokat, amik beleillenek a saját világképébe is. Nem szereti feladni az elveit, és nem valószínű, hogy hosszasan képes lenne egy olyan közösség tagjaként élni, akik előtt meg kell tagadnia őket. Egy darabig kibírná, biztosan, de hosszú távon nem lenne képes megtagadni önmagát. Legnagyobb szenvedélye a történetmondás, aminek valószínűleg rengeteg oka van: a valóságnak való hátat fordítás kellemes érzése, a másokban kiváltott érzelmekben talált élvezet, az érzés, hogy segíthet a körülötte lévőknek elfeledni a nehézségeket, amikkel szembe kell nézniük… Ha már nehézségek: Garin végtelenül optimista. Mindig elismeri ugyan az akadályokat, amik közte és céljai, vágyai között állnak, de képes elhinni, hogy felül tud emelkedni rajtuk, és ezt a hitét nagyon szereti másokkal is megismertetni, hátha sikerül erőt meríteniük belőle. Végül, ami a korábbiakból már valószínűleg egyértelművé vált: Garin rendkívüli boldogságot talál benne, hogy másoknak segítsen, néha akár saját céljait is feledve.
Előtörténet: Amikor tizenöt évvel ezelőtt a kishúgom világot látott, soha nem hittem volna, hogy egyszer ide süllyed majd a családunk. Sosem hittem volna, hogy elszakadhatunk egymástól, hogy egyszer majd úgy élünk, ahogyan most élünk… Hogy a háború frontjának két különböző oldalán kergetjük majd a szabadsághoz és a boldogsághoz vezető ösvényt. De túlságosan előre szaladtam a történetben, amely valójában sok-sok generációval előttem kezdődik.
Egy messzi-messzi felmenőm, akinek már a neve is letűnt a családunk emlékezetében, a tényleges oka mindannak, ami velünk történt. Ő valószínűleg éppen úgy a vérem és a családi fogadalmak elárulójának tartana, mint apám. Ő, aki az Ebenhardt család nevében örök, szent esküt tett az Egyház és a királyi család szolgálatára, ugyanúgy gondolkozás nélkül Károllyal meg Sixtus pápával tartott volna, és ugyanúgy az északiakat segítené a háborúban. Nem érdekelné, nem számítana neki semmi egyéb eszme, nem lenne képes túllátni saját, megrögzött, kötelességé alakított hitén.
Ismét elkanyarodtam a történettől. Annyi azonban világos lehet, hogy az Ebenhardtok mindig is teljes szívből és odaadással szolgálták az Egyházat és a királyokat. Hogy én miben vagyok más, azt nem tudnám megmondani, de tudom, hogy amióta elkezdtem megérteni a körülöttem lévő világot, tömérdek kérdésem volt, tömérdek ellentmondást és megvalósíthatatlan követelést láttam az Egyház tanaiban. Persze apám kemény pofonjai hamar ráébresztettek, hogy ezeket a kérdéseket magamnak kell megválaszolnom. Tudtam, hogy mint a család egyetlen férfi örökösének, nekem kell majd továbbadnom azt a teljes hűséget és odaadást, amelyet mindenki, aki valaha ismert egy Ebenhardtot, elvár tőlünk, de nem tudtam, hogy erre hogyan leszek képes. Azzal azonban tisztában voltam, hogy egy szót sem szólhatok rejtett, értetlen gondolataimról senkinek, ha nem kívánom, hogy apám fülébe jussanak – vagy esetleg még rosszabb, eretneknek és árulónak bélyegezzenek. Nem mintha bármilyen világrengető gondolataim lettek volna: egész egyszerűen csak túl sok mindent kérdőjeleztem meg az Egyház tanításaiból.
Az egyetlen, ami segített, hogy megpróbáljam rendezni a bennem kavargó gondolatokat, édesanyám támogatása volt. Ő volt az, akinek – noha csak az éj leple alatt, amikor apám már mélyen aludt az esti pár kupa borral a hasában – minden kétségemet előadhattam. A kérdéseimre persze ő sem tudott választ adni, de már beszélni róluk is segített egy kicsit helyretenni a világot magam körül. Egy idő után pedig még az elégedetlenségeimmel is megbékéltem, hiszen tudtam, hogy „Ez a világ rendje”, ahogyan édesanyám mindig mondta, „és nincs sok minden, amit mi tehetnénk ellene.”
Apám mindig is azt akarta, hogy ugyanúgy lovag legyek, ahogyan ő, és az ő apja, és az ő apja őelőtte. Én azonban viszolyogtam a gondolattól, hogy hatalmas, mindenben gátoló páncélzatot aggassanak rám, hogy korlátozzák a mozgásomat, és főképp attól, hogy közelharcba keveredjek. Néhány hónappal azután, hogy betöltöttem a tizenkettőt, és megszületett a kishúgom, apám elhatározta, hogy ideje apróddá válnom, és megkezdenem a lovagi kiképzést. Egy évnyi keserves, üvöltő veszekedésbe, fájdalmas verésekbe és olyan jelzők elviselésébe került a lovagság elkerülése, amelyekre gondolni sem akarok többé. Végül azonban sikerült megegyezésre jutnunk: nem kell lovaggá válnom, de nem tűri el, hogy teljesen haszontalanságokra pazaroljam el az életem. Azzal az ígéretemmel, hogy megtanulok bánni valamilyen fegyvernemmel és csatlakozom majd a várőrséghez, sikerült legalább annyira lecsillapítanom, hogy a dühét már csak az állandó ócsárlásommal fejezte ki, nem pedig fizikai erőfölényével.
Nem volt olyan kérdés, amin apám és én ne különböztünk volna össze. Akárha vallás, életcélok, harc nemek, akárha csak apróságok, mint az aznapi vacsora vagy a lakás berendezése, mindenen vitáztunk. Persze próbáltam én tartani a számat, hiszen tudtam, hogy bármit is mondok, nem lehet igazam, mégis sokszor annyira felizzott a vérem az igazságtalanságától, hogy nem tudtam csendben maradni.
Édesanyám és húgom, Liesel szerencsére mindig kimaradtak ezekből a veszekedésekből. Anya és én mindig azon voltunk, hogy a kicsi Lies a lehető legkevesebbet érzékeljen az apám és köztem feszülő gyűlöletből. Ebben segített, hogy Lieselt mindenki imádta a családban: talán ez volt az egyetlen dolog, amiben egyetértettünk apámmal. De hát lehetetlen is lett volna érte nem rajongani: bolondos, szőke, göndör fürtjeivel, kék szemével, édes mosolyával és a patak habjain megcsillanó tavaszi napsugárnál is vidámabb nevetésével mindenkinek belopta magát a szívébe, aki csak meglátta. Olyan volt, mint egy kicsi angyal, aki azért szállt a földre, hogy minket különleges áldásokban részesítsen.
Az ő kedvére kezdtem el történeteket kiagyalni, az ő ágya fölött szőttem először tündérmeséket, mellette láttam először lelki szemeim előtt egy másik világot, ahol csodálatos, megfoghatatlan, varázslatos dolgok történnek. A történetmondás egyre inkább szenvedélyemmé vált, és hamarosan azt a néhány társamat is beavattam, akikkel együtt dolgoztunk, hogy íjászként elfoglalhassuk a minket megillető helyet Hellenburgban. Felesleges dicsekvésnek tűnik elmondani, hogy barátaim, akik a történeteimet hallgatták, néma izgalommal csüngtek minden szavamon, de az érzés, ami az engem figyelő tekintetek hatására elfogott, új értelmet adott mindennek. Ekkor már hiába fröcsögtek a kegyetlenebbnél kegyetlenebb szidalmak apám szájából, hiába ügyetlenkedtem a tőrforgatásra oktató nagybátyám előtt, hiába rontottam el bármit, hiába fogtak el kétségek. Amikor rosszra fordultak a dolgok, magam elé idéztem Lies vagy a barátaim tekintetét, amint a történeteimet hallgatták, és máris azon gondolkoztam, hogyan szőhetném tovább meséim fonalát.
Tizenhét éves voltam, amikor megtörtént az egyházszakadás. Azokban a napokban, amikor von Himmelreich tanai elárasztották a várost, szivacsként ittam magamba az új tanítást. Helyesnek éreztem. Azt éreztem, hogy azok a kérdések és kétségek, amiken eddig csendben évődtem, most végre napvilágot láttak, és elérkezett egy olyan kor, amikor végre nem az árnyékok között bujdosva kell rejtegetnem féltve őrzött titkomat, amikor végre kiléphetek a fénybe és azt mondhatom: én nem értek egyet az Egyház tanításával! Teljesen magával ragadott a reformációs láz, és magammal rángattam barátaimat is. Édesanyám is hozzám hasonlóan vélekedett, apámat viszont ezekben a napokban alig láttam. Nem tudom, hol járt és mit csinált, talán az egyháziaknak segített, talán a még hűséges lovagokat kutatta… nem tudom. Akkor nem is érdekelt: elteltem izgalommal és örömmel. Éreztem ugyan némi bűntudatot a réges-régi Ebenhardt eskü megszegése miatt, de könnyedén legyőztem: apám, akitől a nevet, az esküt, a régi tanokat örököltem, nem uralkodhatott felettem többé. Életemben először teljesen szabadnak és gondtalannak éreztem magam.
Három éjszakával azután, hogy a konzervatív király és a pápa elmenekültek a városból, egy éjjel Liesel hangjára ébredtem.
- De papa, hova megyünk? Olyan késő van… - hallottam az ajtó túloldaláról. Egyéb sem kellett, hogy teljesen magamhoz térjek és kipattanjak az ágyamból.
- Shh, Liesel. Minden rendben van. Szépen eljössz a papával, rendben?
- Mi folyik itt? – kérdeztem hangosan, amikor a szobámból kilépve megpillantottam a párost. Apám hátán egy méretes zsák volt, Lies pedig az utazóruhájában ácsorgott mellette, a szemét dörzsölgetve.
- Tűnj a szobádba, Garin – morgott apám, de nem tágítottam. Tekintetem fel-alá járt apám, a zsák és Liesel között.
- Hova viszed? – kérdeztem, idegesen az ajtó felé pillantva.
- Oda, ahová te is jönnél, ha nem egy áruló korcs volnál – hangzott a válasz, mire úgy rándultam össze, mintha korbáccsal csapott volna felém.
- Hova készülsz?! – kérdeztem immár felkiáltva. – Ha megpróbálsz a király után menni, nagyon meg fogod bánni, az új király és az új egyház le fogja győzni a régi tanokat. Ez csak a bukásodra szolgálhat!
- Az az eretnek és az áruló főherceg elbuknak – vicsorgott apám. – Károly király és az Egyház visszatér majd Hellenburgba, és mindazok, akik nem őket támogatták, keserűen fizetnek majd a bűneikért. Gyerünk Liesel – indult meg az ajtó felé, húgomat maga után húzva.
- Őt nem viheted el! – kiáltottam indulatosan, egy tűnő pillanatig elgondolkozva, hogy anya hogy aludhat még mindig. – Nem rángathatod Lieselt magad után a biztos bukásba!
- Nem hagyom itt a lányomat, hogy véráruló, eretnek mocsokkal tömd a fejét! Az Ebenhardt család nem lehet része ilyen ocsmányságoknak!
- Én büszkén képviselem a reformációt!
- Akkor te nem vagy a fiam!
Egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor kitagad majd, de nem hittem volna, hogy itt és most van az a nap. Aztán, amikor rájöttem, hogy kihasználta dermedtségemet, és már a kilincsért nyúl, egy kiáltással felkaptam egy tőrt az asztalról, elhatározva, hogy bármit megteszek, hogy Liest itthon tartsam. Valószínűleg a pillanat heve és az elmúlt napok izgalma miatt nem gondoltam át, mire is vállalkozok: az utolsó, amire emlékszem Liesel sikítása, majd elsötétült a világ.
Mint utólag kiderült, apám altatót itatott anyámmal, hogy ő semmiképpen ne akadályozhassa meg a tervét, engem pedig, amikor ostoba módon megpróbáltam megtámadni, könnyedén leütött. Mire magamhoz tértem, apám már rég elhagyta a várost Liesellel együtt, én pedig tehetetlen voltam. Immár ketten maradtunk édesanyámmal, akit Lies elvesztése teljesen összetört. Egyetlen reménye, hogy ismét láthatja még drága kislányát.
Nem sokkal később elkezdődött a háború. Mivel időközben elég jó íjásszá nőttem ki magam, én is csatlakoztam a harcokhoz, bár közben édesanyámat is el kell látnom, hiszen csak lassan lett képes ismét bizonyos mértékig gondoskodni magáért. Ezért hát nem szeretem hosszabb időre elhagyni Hellenburgot. Korai meggyőződésem, hogy a Hellenburgi Királyi Szövetség könnyedén győzelmet arat majd az északiakkal szemben, sokat gyengült az elmúlt tíz év során, de még mindig igyekszem tartani magamban és társaimban a lelket.
Amikor az első pletykák felrebbentek Azrael kardjáról, tündérmesének hittem az egészet. Amikor azonban egyre többen és egyre inkább mint valóságról beszéltek róla, feltámadt bennem a remény. Talán ha sikerül megszereznünk a kardot, vége lehet a háborúnak, és még azelőtt haza tudom hozni Lieselt, mielőtt megnyerjük a háborút, és immár tizenöt éves húgom bármilyen megtorlás részesévé válhatna…
Gyorsan egy adatlap, aztán mehetsz is a frontra!
