Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Ludum finita est...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5

Go down  Üzenet [5 / 5 oldal]

101Küldetés: Ludum finita est... - Page 5 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Vas. Ápr. 14, 2019 11:23 am

Ahogy a sűrű füst Joanesburg városából szép lassan elvándorolt, fel a magasba egészen a mennyekig úgy ért véget a nap. A városra rá sem lehetett ismerni. Még ott állt a térképeken, kapuján átsétál az, aki a folyón akar átjutni, de aki arra jár láthatja, milyen nyomot is hagyott maga után a bukott angyal szektája. Attól a naptól kezdve az Omega nevet többé nem használta hamis angyal neveként senki. A név visszakapta eredeti jelentését a folyómenti vidéken...

A küldetés befejezéséért mindannyitok jutalma 300 TP valamint 3000 váltó.

Gloria: A Joanesburgi templomban hálás szavak fogadtak, ahogy sorra láttad el a katonákat, mígnem összeestél a fáradtságtól. Mikor magadhoz tértél, egy kis zsákot találtál magad mellett. Rachel azt mondta a városlakók hagyták ott. Azt mondták, ugyan nem sok, de ezzel szerették volna meghálálni, amit értük tettél. A csomagban találtál egy Trollhájat, Citrint, Fekete gyantát, Napraforgót (2), Lángfüvet (2). A városból kifelé menet a fal tövében egy Harangvirágot (2) pillantottál meg (Figyelő szem).

Crispin Shadowbane: A csata végeztével még mielőtt távoztál volna vetettél egy pillantást Béta testére. Akkor tűnt fel, hogy egy kisebb erszény volt az élőholt övére csatolva. Meglepően elegáns, emberként is szívesen viselendő tárgy volt. Hogy a kultisták mire akarták ezt használni, az rejtély marad számodra, felnyitva az erszényt találtál egy Ónixot, Angyaltrombitát, Rubintot, Lángfűt, Ametisztet. Flan miközben indultatok haza még egy kis búcsúajándékkal kedveskedett neked, ami talán csak átlagos virágnak tűnhetett, de te azonnal felismerted, hogy véletlenül egy Szellemorchideát nyújtott ád neked (Figyelő szem).

Lance Kalver: A csata végén együtt hagytátok el a harcmezőt Kale-lel és többi harcosával. Eljött a búcsú ideje is, noha nem volt szomorú mert tudták, még viszont fogjátok egymást látni. Craig a végén egy kis erszényt nyújtott át neked. Nevetne mondta, hogy zsoldot sajna nem tudnak fizetni, de szerették volna valahogy meghálálni, amit értük tettél. Az erszényben egy Gránátot, egy Tigrisszemet, egy Ónt, egy Napraforgót és egy Varjúszemet találtál. Utolsó feladatként pedig megkértek, segíts halott vezetőjük, a bölcs druida testét egy őt megillető helyre vinni. Szerencsére szekere a karavánnak bőséggel állt rendelkezésre.

Amelia Tewelon: Hazafelé menet Manfred egész végig melletted sétált. Olyan arca volt, mintha valami erősen nyomta volna a bögyét. Végül félúton ki is bökte, s bocsánatot kért, amiért annyira hamarinak bizonyult. Aztán egy erszényt nyújtott át. Azt mondta, a kultistáknál talált zsákmány van benne, amit a csata végén gyűjtöttek össze. Kissé zavarodott arccal jelentette ki, hogy mivel ti győztétek őket le, téged illet, mint a Fehér szárnyak vezérét (úgy tűnt, a határozott kiállásod miatt téged tekintett a csapat vezetőjének), így átnyújtotta neked. Akkor kanyarodtatok eltérő irányba, majd egy intéssel búcsúzott a Fehér szárnyaktól. A zsákmány nem mellesleg egy Réz, Acél, Ón, Akvamarin, és egy Lapályi murok volt. Béta maszkja is nálad maradt, így trófeaként vitted vissza Hellenburgba.

Wilhelmina von Nachtraben: Még egy utolsó félreértés áldozata lettél a hazaút során. Seraphina, miután a csata terhe már nem nyomta a szívét folyton folyvást körülöttetek legyeskedett, és arról kérdezgetett merre laktok, miket szoktatok csinálni. Úgy tűnt, Damient a vérférjednek nézte, de szerencsére a félreértés gyorsan tisztázódott. Ahogy mentetek haza, egyszer csak észreveszed, hogy az egyik zsebed különösen nehéz. Aztán gyorsan kibújik a szög a zsákból, mert egy kis zsákot nyújt át nektek. Azt mondta, egy szárnyas férfi kereste meg és kérte meg, hogy adja át nektek. A zsákban egy pár apróságot találtok, egy Ónixot, egy Gránátot, egy Malachitet, egy Tigrisszemet, egy Lángfüvet. Akkor veszed csak észre, hogy az egyik kristály valójában nem is egy kő, hanem kettő, csak össze voltak illesztve, így a zsákban még egy darab, jól elrejtett Achátot is találtál (Figyelő szem). Írást egy sort se mellékeltek...illetve mégis. A zsák belsejére az alábbi szövet volt írva: "Sose félj magadért harcolni".

//Akinek nem sikerült befejeznie a köreit, az ebben a témában, vagy az élményei között tudja bepótolni. Jutalmat csak akkor kap, ha minden hiányzó kört bepótolt.//

Gratulálok mindenkinek!

Finita!

Felhasználó profiljának megtekintése

102Küldetés: Ludum finita est... - Page 5 Empty Re: Küldetés: Ludum finita est... on Hétf. Ápr. 15, 2019 12:19 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Ahogyan állok a halott kultista vezér mellett, megpróbálom kivenni a városban masírozó katonákat. A harc már megkezdődött, ám nem tudom elkülöníteni a katonákat ilyen messziről, mindössze az irányát tudom meghatározni a délieknek: a folyótól délre nyomultak be. A város helyett a gátat kezdem el vizsgálni. Az oldalán lenézve feltűnnek a lőporos hordót, amelyet minden bizonnyal nem véletlenszerűen rögzítettek a gát bizonyos pontjaihoz. Mindegyikhez kanóc volt kötve, amelyek egybefutva egy erkélyhez vezetnek – létrát azonban nem látok, maximum csak leugrani tudnék.
Ideje tenni is valamit a nézelődés helyett. Delta holtestét átkutatva egy vasból készült vastag szeget találok – mintha hegyet akart volna vele mászni. Úgy tűnik repülni még ő sem tudott. Az erkélynek tűnő kis felugró fölé megyek a gát szélén, és amilyen hosszan csak leér a kezem, beleszúrom a kampót a falba. Először kézzel próbálkozom esélytelenül, előveszem hát a kardom, és markolatát kalapácsként használva rögzítem a szeget. Kissé megsebzem a saját tenyerem, de nem veszélyesen. Most már csak az a kérdés, elpusztítsam-e a gátat. Hiába szemlélődöm a város irányába, csak a csatározó katonákat látom és azt, hogy a folyón egyelőre nem kel át senki. Lábdobogást hallok ekkor a gát egyik vége felől, odafordulva pedig egy borostás arcú, fehérkendős férfit pillantok meg.
- Mi történt itt? - kérdi haragosan, miközben kardot ránt. Borostás – lehet a börtönből szabadult, a fehér kendővel pedig egyértelműen kultista, vagy annak akar tűnni.
- Eladott minket a délieknek. - köpök rá Delta hullájára látványosan. – A városban mi a helyzet? Meddig bírja még a csőcselék bagázsa? - nézelődik a város irányába. Ha kultista, ha nem, az északiak lázadozása elleni felszólalásomat értékelni fogja.
- Kicsoda ez a furcsa alak..? - nézi a halott nefilim-imitátort úgy, mintha még soha nem látta volna. Ha csakugyan valami csőcselé a börtönből, van esély rá hogy nem látta még a vezért, de ilyen egyszerűen nem dőlök be.
- Kicsoda ő? - nézek rá kihívóan, majd felé emelem a kardom. – Inkább te ki vagy. Bizonyítsd magad! - lengetem már ezúttal meg is a fegyvert a fehér kendője felé.
- A nagy égi angyal, Medkoksh nagyúr katonája vagyok. Azért küldtelek, hogy segítségetekre legyen. - bólogat hevesen. Úgy tűnik elég magabiztos voltam ahhoz, hogy ne ő kezdjen el bennem kételkedni.
- Mikor csatlakoztál? - kérdezem, miközben egyre erősödik a gyanúm, hogy nem egy kultistával állok szemben.
- Nemrég, amikor a dicső seregünk ideért a városba. Talán ezért nem találkoztunk még. - magyarázkodik hezitálás nélkül.
- Csakugyan? Melyik vezérhez tartozol? Idézz egyet. - mutatok rá Deltára a karddal, anélkül hogy elmagyaráznám miről van szó.
- Alfa mester vett a szárnyai alá, nem sokkal azután, hogy elfoglalták a várost. - válaszolja, figyelmenkívül hagyva a mondandóm második részét.
- Értem… - válaszoltam neki szórakozottan. Ez már elég volt arra, hogy rátámadjak, bár a vágyai nem árulkodtak sok mindenről. – Sajnálom, ez kissé fájni fog. A mester megköveteli a biztonságot. A délieket szolgálod? - mutatok rá a karddal, miközben a Confiteor imáját gondolom végig.
- Micsoda? - pillant rám döbbenten, ahogyan a fájdalomtól összeráncolja a homlokát. – Mégis hogy? Hogyan jöttél rá? - vicsorgott a fegyvere után nyúlva, ám láthatóan erőtlenül. Talán nem muszáj hosszú harcba bocsátkozni.
- Nyugalom. - emelem magasra a kardom mintegy védekezés képpen – Én sem ezekkel vagyok. - mondom, ahogyan lassan közelebb lépkedek hozzá. – Azt hittem még egy a sok hülye közzül. - próbálom szóval tartani. A tervem az, hogy odalépkedek hozzá szép lassan és egy óvatlan pillanatában leszúrom, ez azonban úgy tűnik nem fog működni. Ahogyan közeledem hozzá, egyszer csak elmosolyodik és egy kékesen fénysugarat indít ellenem a kardjával.
Nem szeretném megtudni pontosan mi az, így támadását elkerülve csapok le a láncaimmal a domináns kezére, miközben próbálom lenyugtatni.
- Ne légy őrült, nem kell harcolnunk! - kiabálom, és hogy biztos megnyugodjon legalább egy pillanatra, le is bénítom a Judica mea-val.
A fegyvert sikeresen kitépem ugyan a kezéből, válasza alapján azonban kénytelen leszek a tradicionális keretek közt végezni vele.
- A fenét nem, ismerem ám a te fajtádat. És most félre, mert el kell intézzem ezt az aprócska kis vízi falat! - mondja, majd szinte be sem fejezve mondandóját húz elő egy újabb kardot a háta mögül, újabb csapást indítva felém. Láncaimmal a fejét célzom meg, miközben hátrálás helyett ezúttal felé közeledve próbálom kikerülni a támadást, ezúttal sikertelenül – megvágja a jobb karomat, nem életveszélyesen, de ahhoz eléggé, hogy akadályozzon a harcban.
- Mi a déliek terve? - mutatok rá újra a Confiteorral.
- Szétrúgni a seggeteket! - ordítja diadaltól megrészegülve. – Ismerem a kis trükkjeidet, láncos kutya! - ront nekem, hogy diadalittasan kihasználja a szerzett előnyét. Újra lesújtok a lánccal a bokáját célozva, míg kardommal a lábát célozva, hiszen nem lenne hasztalan ha életben maradna. Támadásaim azonban célt tévesztenek – mintha valami erő lökte volna félre őket. Nem érkezek reagálni vagy kompenzálni, a déli előttem terem és térdével megrúgva odébb taszít.
- Ez így nem lesz jó. De hé, mi lenne, ha kiböknéd, hogy kell a gátat lebontani. Biztos vagyok benne, hogy ezek a dögök is ezt tervezték. - vigyorgott rám. Kedvem lett volna bemosni neki egyet, de úgy tűnik egyedül a gát elpusztítása volt az, ami megakadályozta, hogy a karddal támadjon a térde helyett.
A rúgás erejétől kettővel hátrébb próbálom összeszedni magam, miközben a gát közepére próbálom pozícionálni magam, nehogy leessek.
- Ugyan, mi hasznod lenne belőle? - sandítok rá. – Senki nincs a kikötőbe akinek árthatnál vele. -  Vagy a hidak lennének a célpontok? Leengedem magam mellé a láncom, hogy jelezzem egyezkedési szándékomat. – HA ismersz minket, akkor a hűségünkkel is tisztában vagy. Tudom a városban lévők tervét, ami igencsak megkönnyítené a győzelmeteket. Engedj szabadon és te is megismered őket.
- Hm…értelmesebb vagy, mint gondoltam. - lép közelebb, fegyverét azonban nem engedi le. -Legyen akkor üzlet.
- Mi a garancia, hogy nem ölsz meg, miután elmondtam amit tudok? - helyeselek aza ötletre, miközben kissé lejjebb emberen a fegyverem, a lehető leglátványosabb mozdulattal. Természetesen nem rakom el, csak az alkalmat keresem, hogy biztonságosan végezhessek vele.
- Mit akarsz? - váltott át egyezkedős hangnembe ő is.
- Dél felé menekülni. Adj valami felhatalmazást vagy neveket, amivel átjuthatok a déli ostromgyűrűn.
- Jól van… - morgott, majd egy gyűrűt dobott felém. Elkaptam, szinte csak futólag rápillanatva. Nem ismertem a jelzést, kékes árnyalatú fémbe vésett sas volt az, aki lángok között szállt felfelé. Elkaptam a balkezemmel és fel is húztam az egyik ujjamra. – Ez megteszi. A társaim tudni fogják, hogy én külldtelek.
- Köszönöm. Mi a neved? Ők se hülyék, azt hihetik hogy megöltelek és elvettem. - magyarázkodom – Ha ez megvan, elmondom azt is, hogy hogy pusztítsd el ezt a tákolmányt. - dobbantok egyet a talpammal, miután elhúztam az orra előtt a mézesmadzagot.
- Ja, persze. Mondd, hogy Kraut küldött. - mosolyodott el ravaszul. Lehet hogy hazudik, de az én ügyemnek nem számít. – Ez persze álnév, de ők ismerik. Na, tűnés, mielőtt megharagszom. - int a lépcső felé, ám miután elindulok, utánam szól. – Áh…igaz is. Hogy kell oda lemászni?
- Hogy az. Vicces kis sztori. Gyere. - mondom szórakozottan, és rámutatok a korábban belevert kampóba. – Látod ott azt a szöget? - mutatok rá, tisztes távolságban a szélétől, nehogy lelökjön. – Ha megfogod, egyszerűen leereszkedik veled. Kicsit rázós az érkezés, de ugyanúgy fel is húz, ha belekapaszkodsz. Rohadtul fog fájni. - mutatok fel a korábban szerzett vágásomat. – De feljutsz. - hazudok az arcába, miközben a reakcióit figyelem. Néz egy darabig, majd egyszerűen vállat von.
- Eh, láttam már durvábbat is. - mondta. -Te pedig mehetsz, amerre kedved tartja.
- Sok szerencsét. - mondom neki, majd hátrálok két lépést anélkül hogy hátat fordítanék, majd elrakom a kardomat. Lépek még néhányat, majd elfordulva indulok meg komótos lépéssel a város felé. Eszembe sincs, hogy otthagyjam, figyelem a zajt ami a gátról hallatszik. Amit elindul lefelé, visszafutok és megölöm. Hátranézek, amikor épp füttyent egyet, az égből pedig galamb ereszkedik le a kezére. Postagalamb lehet, mivel papírt vesz elő és írni kezd. A délieket akarja figyelmeztetni, hogy megszerezték a gátat és hogy egy leendő fogoly megindult feléjük. Azzal a galambbal azonban nem csak ő üzenhet.
Amennyire gyorsan csak tudok fordulok meg és kezdek el futni az irányába. Hátat fordított nekem, hogy írhasson, mire pedig felém fordulva ráeszmélt arra, hogy mi történik, már késő volt, egy Judica mea hatására lebénult, én pedig akadálytalanul szúrtam át a törzsét a fegyveremmel – mindössze néhány pillanatba telt, míg kimúlt.
A madár megpróbál elszállni de egy gyors mozdulattal elkapom. Míg az egyik kezemmel tartom, a másikkal a kardot folytatom, a már megkezdett levelet. Szerencsére nem írt túl sokat, ahhoz azonban pont eleget, hogy megfigyelhessem a kézírását.
„Tisztelt százados úr, sikeresen elfoglaltam az őrhelyem a gát mentén…” – olvasom, majd folytatom ott, ahol abbahagyta – „...az információ azonban téves volt, a gátat nem lehet elpusztítani, pusztán csak átverés volt. Egy északitól megszereztem az információt: nemsokára a folyón keresztül érkezik az erősítésük. Minél előbb biztosítani kell a kikötőt, hogy felkészüljünk a támadásra. A gátról rálátok a folyóra, ha a katonák készen állnak jelezzenek, én pedig visszajelzek amint látom az érkező északi sereget. A gyűrűm hitelesítse a levelet, ha megpróbálnák meghamisítani."
A levelet befejezvén odarögzítem a kapott gyűrűt a galamb lábához, majd útjára engedem. Nincs mit tennem, mint reménykedni, hogy elhiszik, és valami látható módon csakugyan jelzik, hogy megérkeztek.

A percek lassan telnek, ahogyan várom, hogy bármiféle jel érkezzen a kikötőből. Jel helyett azonban egy furcsa, áttetsző valamit pillantok meg. Mintha szellem lenne, lábai nincsenek, csuklói körül bilincsek izzanak. Közelségére megfagy a levegő. Felhördül, már készülök a védekezésre, ám még mielőtt harcra kerülne a sor, megjelenik rég látott nekromanta társam. Nyugodt és komótos léptekkel közeledik, mintha elégedett lenne.
- Jó újra látni. - kezdtem bele, kardomat markolászva. Természetesen nem bíztam benne, és csak reménykedni tudtam, hogy nem ellenségként tér vissza. – Hová tűntél?
Mintha meg se hallotta volna a kérdést, lépdelt lassan közelebb. Azon a kevés bőrfelületen ami látszik belőle, feltűnnek a karcolások és horzsolások – úgy tűnik neki sem volt kalandmentes a város.
- Virágot szedni, mégis hol lettem volna?! - rivall rám irritáltan – Nem megmondtam, hogy dolgom van? Az, hogy közben ki dobja fel a talpát, hidegen hagy. - mondta, majd mintha ideges lenne, kezdi el tördelni a kezét – De…most hogy végeztem, akár el is mesélhetnéd, hogy jártatok.
Zavar a közelsége, így miközben beszél hozzám, lassan hátrálok és a kikötő felé sandítok. Embereket látok harcolni, ám hogy melyik oldal áll nyerésre, vagy vannak többen, azt nem tudom meghatározni. Úgy tűnik tehát tényleg elhitték a déliek, vagy alapból ez volt a tervük – mindegy, a lényeg hogy odavesznek, még ha néhány felkelő árán is.
- Engem meg hogy nekromanta vagy, ha ettől tartasz. - jegyeztem meg, majd visszakérdeztem – Te merre jártál?
- Egy régi ismerősömet kerestem. - vonta meg a vállát – Kíváncsi voltam rá, tud-e ezt-azt erről a lökött szektáról. - hörgi válasz gyanánt – Te mondcsak! Mit csinálnál, ha találnál hirtelen egy egész kincsesládát valahol a városban? Odaadnád annak, akit illet? - kérdezte minden kontextus nélkül.
- Megtaláltad? - kérdeztem rá az ismerősére – Ha nem hozna rám bajt, talán… - válaszoltam neki. Nem kellett sietnem, mindössze kivárni, hogy győzzenek a déliek, vagy épp valami csoda folytán a lázadók.
- Nem-nem, most pusztán csak feltételezzük. - értett félre Hum – Nem találtam semmi ilyet, ez a porfészek már vagy százszor ki lett fosztva. - vágta rá gyorsan.
- Mit érdekel téged ez? - válaszoltam szórakozottan, már csak azért is, hogy gondolkodás és cselekvés helyett beszéljen.
- Mert idefele jövet láttam pár alakot közeledni. És tudni akarom, kinek az oldalán állsz… - nézett rám egy mosolynak csúfolt vigyorgással – Nem a tieid. Mind az ellenséged. Én is az ellenséged vagyok. Sejted már, mire célzok?
- Miért érné meg neked, hogy ellenem harcolj? - kérdeztem vissza, máshonnan megfogva a dolgot. Az alatt a kevés idő alatt amit együtt töltöttük, rájöttem hogy nem gondolkodik úgy mint egy normális ember, megpróbáltam hát hatni erre. Nagyon hátrányos lenne a helyzetem, ha sérült karral kellene többek ellen harcolnom egyszerre. – Hidd el, megérné. - utalok ezúttal a klasszikus megoldásra.
- Ne félj, azokat is épp anynira utálom, akik még nem értek ide. Számomra a legjobb az lenne, ha ez a monstrum a talpunk alatt. - mutat a gátra – Összedőlne a csata végén, hogy a győztes sereg jó részét még ráadásnak elmossa. Egyszerűen csak tudom, hogy nem hagynád. De sajnos néha be kell érni kevesebbel. A kérdés csak az, kihez kéne alkalmazkodnom…áh, nem is. Azért kérdeztem, mert ideje volna ezt a kérdést neked is feltenni. - nevette el magát, továbbra is össze-vissza beszélve.
- Véletlenül pont egyeznek az érdekeink. Igazából én már csak itt akarom hagyni ezt az egészet, a lehető legnagyobb káosz közepette. Megtudunk egyezni? - nevetem el magam én is a szavaira.
Nem is várat magára az emlegetett érkező. Egy fiatalnak tűnő, vörös hajú lány volt az, fehér kendővel a válla fölött, meglehetősen gyenge viseletben. Oldalán egykezes kard függött. Érkezésére megpróbáltam sürgető pillantásokat vetni Hum felé, az azonban nem zavartatja magát, ő is a lányt figyeli, persze a szelemét magához vonzza.
- Lám-lám, micsoda díszes társaság. - érkezik meg színpadiasan a jövevény. Kardját előhúzva mutat felém. - Te intézted el Deltát, mi? - vigyorgott meglepően. Talán ő sem szívlelte?
- És te? - vet fenyegető pillantást Hum a lányra.
- Sajnos akármit is terveztek, nem hagyhatom, amíg Omega mester csapatai el nem hagyják a várost…
Hiába sandítok a kikötő felé újra, a déli társaság nem siet a győzelemmel. Egyre veszélyesebb volt maradnom – megpróbálom elintézni a lányt, ha pedig addigra sem győz egyik oldal se, elárasztom mindkettőt.
- Miért éri ez meg neked? - kérdezem, miközben a vágyait vizsgálom. Vért kíván, halált és szenvedést akar okozni – azonban nem nekünk. Valaki mást gyűlöl ennyire, de se nem engem, se nem Hum-t.
- Neked nem volna jobb? Ha a mieink eltűnnek, a két sereg egymásnak esik és minden erejükkel a város közepe felé indulnak. A város többi részen szinte senki sem lesz már.
Mindeközben Hum mindössze néz ki a fejéből: nem mutat semmiféle reakciót, csak áll ott egyhelyben. Talán találhatnánk egy közös ellenséget, amit felhasználhatok.
- Inkább mondd el kire haragszol igazán, kit akarsz pusztulni látni. Segíthetünk. - mosolygok rá. – Semmi értelme egymásnak ártanunk, ha az igazi ellenségeid nem mi vagyunk. Te pedig… - fordulok volt társam felé – így is úgy is megkapod amit akarsz, megmondtam…
A lány arcán láttam, hogy szíven találta a dolog, ám a meglepettség gyorsan haragba váltott.
- Az a képmutató álnok hellenbugi az…nem érdekel hol van, mostanra már biztos a haverjaival iszogatja a jégkását. De amíg én élek, kibelezem őt, meg az összes rohadékot, aki elé mer állni.
Mire a kirohanását befejezte a lány, a gát másik végén megjelent egy újabb alak. A kék köpenye azonnal árulkodott hovatartozásáról, míg ahogy közelebb ért, az ujján az ismerős gyűrű mesélt arról, hogy egy újabb ellenség érkezett.
- Nocsak-nocsak, milyen szép kis társaság gyűlt össze… - morogta mézesmázos hangon. Már ez után a pár szó után is irritálóan hatott. Az ő érkezésére azonban Hum reagált helyettem, szinte azonnal.
- Ezt nekem kéne inkább mondani. Hogy pont te dugod ide a képedet, ez hihetetlen! - mondta szinte üdvözült mosollyal az arcán.
- No lám, megtaláltad akit kerestél?  - kérdeztem tőle. Ha egy kis szerencsém van, mint a hármukat egymás ellen uszíthatom, megölik egymást, én pedig végzek a legyengült túlélővel. – Csak nem őt keresed te is? - fordulok a nő felé, majd óvatosan kiállok a bagázs közül.
- Milyen aljas…  - néz rám zavaros szemekkel - Csak meg akartam köszönni hogy elküldted a barátom őrangyalát! - mutatja fel az ujján a korábban már észrevett gyűrűt. Amatőr suhanc.
A fehér kendős lány ekkor előrántja a kardját, a férfi a botját, Hum szelleme pedig újra mellé lebeg.
- Hadd kérdezzem meg. - mondta komoran a lány - Van-e köztetek egy bizonyos Baumenberg?
- Az az áruló mocsok? - kérdez vissza meglepetten a kék köpenyes - Ha tudod hol van, áruld el és kardélre hányom.
- No-no, azért csak ne olyan sietősen.
Úgy tűnik ezek itt nagyon szépen összegyűltek – no nem mintha érdekelne, hogy milyen mély személyes ellentét van köztük. Öljék meg egymást, hadd romboljam le a gátat, és zárjuk le végre ezt az őrületet. A kikötőben úgyis alábbhagyott közben a csata, nem látni semmi harcra utaló jelet – azt sem azonban azt, hogy ki nyert.
- Elég a szórakozásból, most azonnal eltűntök innen, míg szépen mondom! A gátnak vesznie kell. - mondta a suhanc, már-már nevetségesen.
- Azt már nem! Omega mester egyben kívánja látni.
- Nektek tanítják ezeket?! - sértett meg mindenkit – A gát állni fog…amíg nem les zmár más, ami megölne titeket, idiótákat! - mondja ki az utolsó szavakat a harc előtt. Úgy tűnik mindenki realizálta mennyire nem férnek össze a céljaik, így egyelőre mindenki fegyvert szegezve nézett előbb egymásra, majd rám.
A nekromantával értettem leginkább egyet, néztem egyikre-másikra, majd megszólaltam.
- Úgy tűnik ketten vagytok egy ellen. - mutatok a nekromantára és a nőre, majd külön a délire – Sok szerencsét, ifjú barátom.
A harc nem indult el, mindössze tovább figyelték egymást.
- És te? Ha nincs itt semmi dolgod, akkor hord el magad.
- Ha ennyire ezt akarod… - kezdek el sétálni a déli felé, hogy elhagyjam a gátat. Természetesen nem ez a tervem, egyszerűen hátba akarom szúrni, amíg nem figyel. Erre azonban nem kerül sor, mivel ahogy a déli mellé érek, a nekromanta szelleme a magasba emelkedik, és apró jégcsapokat indít meg felénk. Nem csak én lepődöm meg a támadástól, de a déli is – pont eltakartam a szellemet.
Megindulok a hátamögé, hisz vagy a jégcsapoknak fordít úgy hátat, vagy nekem. Ám ahelyett a levegőbe lendül, és botjával felém csap. A lövedékek elkerülik és szétszóródnak, ám jónéhány még mindig felém tart, ám gond nélkül kikerülöm. Közben a fehér kendős lány is megunja a nézelődést: előretör és egy határozott rúgással megpróbál egyszerre mind a délit, mind engem a földre taszítani, miután a lába hosszú, csápszerű ostorrá alakul. Szerencsére ez sem talál el.
- Nem velem kellene harcolnotok. - mondom nyugodtan, miközben hátrálok és a láncomat össze-vissza mozgatom magam körül, hogy megzavarjam őket. – Áll az alku, Hum? - nézek rá kétkedve. Ha eleget maradok hátul, előbb-utóbb feldobja valamelyik a talpát.
A déli közben a nőt veszi célba, ám az a csápjával kirántja a botját a kezéből.
- Ne érts félre, a ripacsra céloztam. Csak úgy adódott, hogy te adtál neki vakfoltot. -  morogta vigyorogva.
- Ez a gát túl nagy négyünknek. - mondta színpadiasan a vöröske, miközben levette a kendőjét a csápjával pedig átszúrta. Nem értem mire jó ez, talán csak azt hiszi ha még kevesebb ruha van rajta, nehezebben öljük meg?
A déli is serénykedik közben, elragadott botja helyett egy újabbat idéz, valamiféle pecséttel.
- Dagadtak vagytok, annyi szent… - jelenti k, majd továbbra is csak a harcias szemezés folytatódik. A kezem egyre jobban fáj a korábbi sérülés miatt, és fáradok is – kár hogy nincs itt a Fenrir vagy a Gungnir, gyorsan véget vethetnék vele az egésznek.
- Akkor legközelebb célozz jobban. - vigyorgok vissza az égetnivaló nekromantára – Kocentráljunk, előbb szedjük le a délit, aztán megbeszéljük a többit. - mondom, miközben elindulok az eretnek felé, láncaimmal pedig megpróbálok lesújtani rá. Amaz megilletődik kicsit a felszólalásomon, hátrálni is kezd, ám a láncom elkapja és oldalra rántja a botját, ahogyan hárítani próbál. Mindössze egy szúrásra vagyok a legyőzésétől, mikor a lány engem próbál meg oldalba kapni a fegyverével, ráadásul a jégszilánkok is megindulnak mindhármunk felé.
Kitérek a kardcsapás elől, a jégszilánkokat pedig a láncommal próbálom eltéríteni. Ezután már csak hátrálok és hárítok, ha néha felém téved egy támadás – úgy tűnik megy ez magától is. A lány megsérül a jégtől, ám cserébe hátrálásra kényszeríti a nekromantát. Amaz egy zombit idéz meg, míg a déli épp a láncom elől menekül.
- Ellenségem ellensége… - néz rám egy hosszabb pillanatra.
- Támogatom. - hazudok a szemébe, ám ahelyett hogy támadnék, mindössze védekező állásban figyelem, ahogy ezek harcolnak. Úgy tűnik a déli sem a szavahihetőségéről lesz híres: ahogyan figyelem az eseményeket, botja kékes színben kezd el izzani egy penge alakban, majd felém csap vele. – Miért nem tud itt senki üzletelni? - kérdezem, majd a Judica mea-val lebénítom, kardommal és a lánccal pedig egyszerre sújtok le. A kettőből mindössze egyet tud hárítani, a lánc eltalálja.
- Vicces ezt pont tőled hallani… - kuncog, miközben a halántékából csorog lefelé a vér az egész testére.
A lány eközben megkerüli a délit, a zombi pedig felénk tart. Hum közben megijed hogy hozzá is közelértek és majdnem levágták, így úgy tűnik inkább menekülőre fogja a dolgot, elkezd futni a gátról lefelé – az élőholtjait azonban nem viszi magával.

Hum menekülése a kultista lányt is megihlette, mivel egyszerűen ő is leszalad a gátról elvezető lépcsőn, negyedmagunkban hagyva minket a gáton.
- Örvendtem a szerencsének. - int a távolból, én pedig nem tudom mással, mint egy felé küldött megvető nézéssel konstatálni ezt. Egyszerűbb és biztonságosabb lett volna ha meghalnak, ám így sem fognak már sok vizet zavarni.
- Tehát nem akarod lerombolni a gátat. - fordulok a déli felé, miközben a vágyait vizsgálom – esze ágában sincs lerombolni, annak ellenére amit korábban mondott. Ekkor az egyik élőholt megindul felém,  felülről próbál megütni, ám a kezét kikerülve egy ugrással a mellkasába tudom döfni a kardot. A lendület visz magával, ledöntöm a zombit, és kis híján én is a földre kerülök, de még időben nyerem vissza az egyensúlyom ahhoz, hogy a zombi helyett a délinek menjek neki, ameddig az a szellemmel viaskodik. Épp hogy egy suhintással kivégzi, amikor előtte termek, és átszúrom a mellkasát. A sokszor látott kép újra lejátszódik előttem: hörgés, véres köhögés, majd néhány pillanat múlva pedig halál.
Nem tudtam hogy a zombik képesek gondolkodni, talán a mesterét utánozta mindössze ez is, ahogyan menekülőre fogta a gátról. Eszem ágában sem volt üldözni, örültem hogy végre elrakhatom a kardom, és véget vethetek ennek a túl hosszúra nyúlt napnak. A kikötő felé nézek, ahol épp egy sereg kel át a folyón, abba az irányba, amerre mi voltunk. Déliek, nem kétség. Nézem őket pár pillanatig, hogy minél többen gyűljenek össze a hídon, majd a gát széléhez érve begyújtom a füstölőmet. Rögzítem a láncomra, majd a földre feküdve, karomat leengedve tartom oda a füstölőt az összefutó kanócokhoz. Nehéz a célzás, főleg a szél miatt, ám egy fél perc után végre lángra kap. Amint látom hogy már nem fog kialudni, feltápászkodok, és futva elindulok lefelé a gátról – nem akarok itt lenni amikor felrobban.
Épp hogy érkezek biztonságos távolságba kerülni, mikor óriási durranás töri meg a hátam mögül a csöndet. Tűzoszlop csap fel, ahogyan a kövek darabjaikra hullanak a víz pedig őrült sebességgel indul meg a város felé. Semmi nem bírja feltartóztatni – házak, falak, mind sorban dőlnek össze ahogy eléri őket a hömpölygő víz. Végül a hídhoz is elér: mintha hallanám a déliek jajveszékelő hangját, ahogyan az ár elmossa őket. Figyelem még néhány pillanatig az áradatot, majd amikor alábbhagy, feltűnik a két, egymással farkasszemet néző sereg. Hátat fordítok nekik – számomra pont elég volt Joanesburgból.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [5 / 5 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.