Küldetés: Ludum finita est...

A déli sereg tehát felsorakozik, hogy megrohamozza a várost. Elsőnek a felderítőket küldik be, hogy ha kell, hírt hozzanak az ellenség esetleg túlzottan nagy számáról, helyzetéről, meg miegymásról. Minket - miután elmagyaráztuk mi járatban vagyunk - az egyik felderítő csapathoz osztanak be.
A küldetésről nem kérdeztek a tisztek hiszen tisztában vannak vele, hogy nem az ő dolguk, így nem is firtatják.
Nem vagyok feldobva, hogy így szétesik a csapat és azt sem tudom vajon mit kezdenek az elfogott fickóval - ha egyáltalán megtalálják a többiek.
Minden esetre én és Minaék sem sokáig maradunk, hiszen felderítőként az a dolgunk, hogy elsőként jussunk be és jelentsük mi a helyzet odabenn.
A felderítő csapat velünk együtt hat emberből áll. Kapunk kötelet és mászó kampókat, hogy azzal jussunk át a falon.
A fal jó magas, de hát én nem először állok szemben ilyen akadállyal és segítségem is van.
Felhúzom a tenyeremre és csuklómra szíjakka erősíthető Macskakarmokat. Ezek elnevezésükhöz hűen hajlított erős fémkarom, mely minden felületen jól használható, bele tud mélyedni és nem is pattan ki belőle, ezzel segítve a mászást.
Miután meggyőződtem, hogy a kampó a fal tetején tart rendesen, máris mászni kezdek, rásegítve a résekbe beakasztott karmokkal.
- Valahogy el kéne érni, hogy ne szakítsam el a kötelet a súlyommal.. - szólal meg Mina és meglepődve nézek egy méterről le rá.- Na jó, annyira kövér azért nem vagyok, ám ez a drága ruha.... mondjuk nem panaszkodhatok, hasznát veszem, sok északi golyót állított ez meg. - mosolyodik el.
- Ne is mondd... örülj, hogy neked legalább volt olyanod. Egyébként te tudsz lebegni, nem? - csatlakozik hozzá Damien is. - Azzal némileg könnyítheted ezt a súlyt.
- Rendben, ha nagyon elkezdenénk zuhanni, akkor majd elengedem a kötelet...- bólint kis mérlegelés után a vámpírlány.
- Csak kapaszkodj erősen, nem fogsz leesni. - bíztatom, a tündének meg nem hiszem, hogy gondot okoz a mászás.
Félúton azonban egy gigászi széllökés kap el telibe minket, ami alaposan megcibálja a köteleket.
Szerencsém, hogy felhúztam a karmokat, mert így fixen tudom tartani magam, amíg meg nem állapodunk. Jócskán meglebegteti a társaságot, de mindenki megmarad és hamarosan a fal tetejéről szemlélhetjük a várost.
Joanesburg nem valami nagy, de mégis csak egy fallal védett város, kivéve azt a részét, ahol a folyó szeli ketté a települést. Kicsit olyan, mint Eichenschild, talán hasonló forma szerint épülnek ezek a folyamparti városok. Körben több nagyobb épületet látni, egy templomot, a folyó másik oldalán, a mi oldalunkon a főteret a városházával. Távolabb az északi fal mentén látni a nagy erődjét a városnak, valamint két utat, az egyik hosszában, a másik keresztbe szeli ketté a házsorokat. Így hajnalban nem sok embert látni, ha van is valaki, az is magányosan teszi azt. Katonákat nem látok sehol egyelőre.
- A hegymászó jutalma a kilátás. - ér fel mellém a sötét tünde.
- A hegyről nem tud lefújni téged egy szellő!..-méltatlankodik a vámpír, de ámuló szemén látszik, hogy már a táj köti le, miközben egy kis menyétet markol ki a táskájából, aki kíváncsian szaglászik mellette. Látszik, hogy összeszokott csapat ők és biztos van olyan helyzet, ahol egy ilyen kis jószág nagyon hasznos lehet.
- Nahát, létra is van...nem kell zuhannunk. - hívja fel a figyelmünket Damien.
- Valaki nagyon előzékeny. - bólintok a létrára tett utalásra, ami mintha épp nekünk lenne odakészítve. Csapdára is lehetne gyanakodni, de hát ha másznunk kéne jobb célpontok lennénk, így semmi értelme nem lenne.
Minden esetre kényelmesebb azon lemászni, mint a kötélen.
- Azt hinné az ember, hogy több katona strázsál itt, ha már egy sereg toporog a kapuk előtt. - jegyzem meg azért gyanakodva. - Hol lehetnek?
- Erre szokták azt mondani, hogy valószínűleg csapda.. - mondja ki a gyanúmat Mina hangosan, de hát minket elvégre valami felderítésfélére küldtek, bár a helyzetjelentést meghagyom majd a katonáknak, én elsősorban Henric-et szeretném meglelni.
- Óvatosan meg kéne közelíteni a főutat, nem? - teszek javaslatot. - De talán ketté válhatnánk, ti - mutatok a katonákra, - mentek az egyik felé, mi - mutatok magunkra, - a másik felé.
A katonák nem tesznek ellenvetést, így szétválunk.
Nem is kell messzire mennünk, hogy máris hangokat halljunk és összefussunk a helyiekkel, bár nem így terveztem.
A fenébe, az a hülye kendő eszembe juthatott volna és akkor most nem lennénk bajban, bár talán két emberrel még elbírunk....
Nyilvánvaló, hogy ezek is a mélységi bandájához tartoznak, így csak azt kell megakadályozni, hogy ne hívjanak segítséget. Csak ketten vannak.
- Gyerünk, igyekezzünk. Mindenkire szükség lehet.
- Komolyan beszélsz? Alfa mester nagyon zaklatottnak hangzott...
Pár lépés után aztán két férfi fut ki elénk az útra, majd ahogy megpillantanak minket, bambán néznek felénk. Mindkettő, nagyjából harmincöt éves, borostás arcú, egyébként erősen banditaképű illető, több sebhellyel az arcán. Mindkettőnél egy-egy lándzsa van fegyver gyanánt, s felkarjukon a már ismerős fehér kendőt viselik.
- Hát ti? - kérdi az egyik.
- Hát mi? - kérdez vissza Mina. - Hát.. mindenkire szükség lehet, nem igaz?
Mina elég átlátszó füllentéssel él, nem hiszem, hogy sokáig megállná a helyét.
- Felderítésen voltunk és most értünk vissza, csak ezért nincs rajtunk a kendő. - fordítom meg a szituációt.
~ Csak a közelükbe kell kerülnünk.... ~
- Alfa már várja a jelentést. - lódítok tovább, miközben egyre közelebb lépegetek hozzájuk, remélve, hogy ha mást nem Damien veszi a lapot, de MIna-ban is bízom.
Tervem szerint, ahogy lehetséges tőrt kapnak a bordáik közé.
Az egyikük szúrós szemekkel néz végig rajtunk, majd rávágja.
- Neked Alfa-mester. Tanulj tiszteletet. Nem csoda, hogy előre küldtek. - majd fogják magukat és elindulnak a tér felé, balga mód hátat fordítva nekünk.
Mikor megfordulnak el sem hiszem, hogy ekkora szerencsém van. Legszívesebben elvigyorodnám magam, ahogy beveszik a hazugságot és egyáltalán nem gyanakodnak. Ennél ostobább társaságot még nem láttam. Itt áll egy sereg nem messze és ezek meg simán beveszik a mesém.
- Szerezhetnénk valahonnan olyan kendőket. - suttogja Damien.
Kezem már a tőrömön, de egy pillanatra értetlenül nézek a tündére.
- Igen, tőlük. - válaszolom aztán nagyon halkan az előttem lévő katonákra bökve. - Tied a bal oldali, enyém a jobb, gyors legyél és halk. - teszem meg halkan a pár lépést és lesújtok az emberemre.
Nagyon remélem, hogy Damien érti mire gondolok és ő sem marad le, hiszen nyilvánvaló, hogy nem hagyhatjuk elsétálni őket, nem jelenthetnek annak az Alfának.
A két kultista megy előre pár lépést, de ekkor az egyik banditaképű megtorpan.
- Egy pillanat, nem is központilag osztják a kendőket...!
Mindkét férfi azonnal a fegyvere után nyúl és már fordulnának is meg kirántott karddal, hogy nekünk essenek. Azonban Damien kapcsol elsőnek, sikeresen elkapja az egyiket és hátbaszúrja úgy, hogy ott helyben meg elterül mozdulatlanul. Én viszont nem bizonyulok elég gyorsnak és az előttem lévő haramia megfordul, a fegyvereink pedig egymásanka koccannak. A tőrt a kard egy ütéssel kiveri a kezemből és egy újabb suhintással nekem támad.
Még szerencse, hogy nem volt időm levenni még a karmokat, így a bal kezem felemelve azzal állítom meg a kardját, aztán a tőr helyett kardot rántok, hogy felvegyem a harcot és a nyaka felé lendítem a pengét. Eléggé meglepődök, amikor mozdulatlanul állva marad és a kard a gyomra felé szalad akadálytalanul.
Egy pillanatra hátrapillantok, sejtve, hogy Mina ebben a hunyó.
~ Legalább lehet hozzá pár kérdésünk. ~ szalad át rajtam egy gondolat.
Elképzelésem szerint, ahol Alfa van, valahol ott kell lenni Henric-nek is.
Nem gondolom, hogy a vámpírlány varázslata után a fickó még ugrálni fog, ám megteszi. Ezek a kultisták tele vannak meglepetésekkel.
Elugrik a kardom elől, majd egy szúrással ismét támad.
Oldalra ugrom a hirtelen szúrása elől és bízom a vértemben is, hogy ha kissé el is ér, az megvéd, aztán visszakezes vágással a combja felé lendítem a pengét, mert nem szeretném ha elszaladna és már abban sem bízom, hogy Mina meg tudja állítani, valami védi őket a varázslatok ellen. A hideg vas ellen viszont nem hiszem.
Ekkor a fegyvere azonban - nem túl nagy lendülettel, de megvágva a karom, viszont cserébe sikeresen combon találom, amitől elejti a fegyverét és féltérdre rogyik.
Damien a kultista mögé kerül és tőrét a nyakához szorítja.
- Na itt az ideje válaszolni.
- A fene! - szorítom a kezem a sebre, ami nem vészes, de eléggé vérzik, ám most sokkal jobban örülök annak, hogy még él a fickó, aki szerintem szerencsésebb, mint gondolná, mert egy vámpír képességét nehéz semmibe venni, bár ez nem fogja már megmenteni.
A sebét elnézve, egyébként is hamarosan elvérzik.
- A kérdés, hogy hol van Alfa, hol húzta meg magát. - bólintok elismerően a sötét tündére.
- Nyaljátok ki! - ordított válaszképpen a sebesült, miközben próbál a fegyveréért nyúlni.
Ettől féltem! Hogy ez a hülye most hőst fog játszani és nekünk nincs időnk itt játszadozni vele.
- Nananana... csak nyugalom. A tűz még mindig árt neked, nem igaz? -
- Ismersz egy Henrik nevű embert?
Új tisztelettel nézek Mina-ra, aki úgy látszik kilép a komfortzónájából és új oldalát mutatja meg.
Azért igyekszem én is kivenni a részem a megfélemlítésből. Talán a fickó - aki zsoldosnak néz ki, - hallott már rólam, így bemutatkozom neki kihasználva Veterán hírnevemet és újból felteszem neki a kérdést.
- Most már tudod hol vannak?
A férfi hallott már rólam az biztos! A nevem hallatán megszeppenten húzódik hátra.
- Nem....én nem ismerek senkit, esküszöm. A főtéren kell gyülekezzünk, ennyit tudok.
Magamban elmosolyodom, ahogy meglátom a hatást, de sajnos nem megyek vele sokra, mert úgy néz ki nem tud ez semmit. Akkor meg mi a fenéért adta itt a kemény legényt. Intek Damien-nek, hogy elengedheti, ne pazaroljuk az időt, akkor megyünk a főtérre, majd csak meglátjuk mi a helyzet.
Azonban valaki nagyon nem akarja, hogy észrevétlen eljussunk a célunkig, mert úton előttünk, a kereszteződésben több alak kezd el felbukkanni. Egytől egyik nefilimek. Széles szárnyú, félangyalok. Többüknél fegyver is van. Az egyikük ki is szúr minket és érdeklődve néz az felénk.
- Akkor indulhatnánk is arrafelé - hallatszik MIna sürgető hangja.
A nefilimek megjelenése engem sem tölt el boldogsággal, eggyel sem bírnék el valószínűleg, nem, hogy többel.
- Szerintem már megláttak, de induljunk, más választásunk nincs, ha nem állítanak meg, akkor elsurranunk egy mellékútra. - bólintok Mina-nak.
Elindulunk a főtér felé.
A Főtér nem sokkal a folyó előtt van, de még ezen az oldalon. Hamarosan egy hármas elágazáshoz érünk, onnan látni két másik utat is. Az egyik nyugat felé visz, nagyjából a folyóval párhuzamosan, a tértől elfelé, a másik pedig keletre a főútra, ami hosszában szeli ketté a várost. A kereszteződésnél legnagyobb döbbenetemre újabb három nefilimet látok egy hordó körül állva társalogni.
A legidősebb közülük egy középkorú, erős alkatú, barna hajú és szemű férfi, szokatlan, inkább a veroniai emberekhez illő ruhában. A szárnyai is kicsit sárgás árnyalatúak, az arcán látszik, hogy megélt már egyet s mást. A második egy fiatalabb, eléggé tapasztalatlannak tűnő, fekete hajú félangyal, simára nyírt arcával elég kölyökképűnek tűnik. A harmadik társuk talán a legfurcsább: az arca, a formái a nefilimekre emlékeztetnek, de neki nincs szárnya és a bőre is fehérebb a megszokottnál, a haja meg szinte teljesen fehér, bár talán csak a nap szőkítette ki ennyire. Azonban hagyományos nefilim ruhákat viseli, így valószínűleg ő is egy lehet közülük.
- Mit csinálhatnak azzal a hordóval?- súgja Mina.
- Fogalmam sincs, de sietnünk kéne a főtér felé..
Bosszúsan sóhajtok fel, hiszen bár jót kerültünk, mégis csak újabb félangyalokba botlottunk. Már nyitnám a szám, hogy hangot adjak érzelmeimnek, amikor feltűnik, hogy rajtuk nincs fehér kendő, bár eleddig is azon agyaltam, hogy kerül egy mélységi mellé ennyi nefilim.
De, ha nem hozzá tartoznak, mit keresnek itt?
- Nem tudjuk elkerülni őket és nem keringhetünk itt örökké, előbb-utóbb elfogy a szerencsénk. Nem látok rajtuk kendőt, bízzunk benne,hogy nem Omega emberei. Próbálkozzunk arra menni, arra van legközelebb a főtér.
Ekkor viszont a fiatalabb férfi félangyal felénk pillant.
- Elnézést. Tudnának segíteni? - kezdenek felénk sétálni.
- Elnézést a zavarásért. Én és a klántársaim a templomot keressük. Nem tudják, merre találjuk? - teszi hozzá a lány.
- Templomot? Hú... az is itt van errefelé valahol.... melyik út is vezet oda, nem emlékeztek? - kezd töprengésbe a vámpírlány.
- Át kell hozzá kelni a folyón, ott lesz a túloldalon. Elég nagy és feltűnő ahhoz, hogy észrevegyék - mutogat a sötét tünde segítőkészen.
Én meg nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy sima városlakónak néznek minket, akiktől idegenvezetést kérnek!
De aztán eszembe jut, hogy ezek nefilimek, akik nagyon nem ismernek minket, hiszen nem sokkal előbb kerültek elő, bár az a fehérhajú lány a ruháján kívül nem néz ki félangyalnak.
Láttam természetesen a templomot a fal tetejéről és szándékomban is áll elmondani, ha ennyivel megússzuk, de Damien megelőz.
Azért irónikus, hogy egy ostromlott város közepén, melyet elfoglaltak a kultisták, bájcsevegünk nagy udvariasan.
- Láttak esetleg olyanokat, akik fehér kendőket viseltek errefelé valahol? - kérdezem és árgus szemekkel figyelem a reakcióikat.
A fiatal srác érdelődve néz.
- Ti nem néztek ki kultistáknak? Láttunk párat, de már alulról szagolják az ibolyát. - vigyorodik el, ahogy a szárnyaira mutat.
A legidősebb nefilim, aki eddig hallgatott ekkor előrelép.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. A nevem Zarakhiel, klánom bírája vagyok. Én és a családom azért utaztunk ide, hogy megküzdjünk a hamis angyal szolgáival.
- Üdv. Az én nevem Wilhelmina. - mosolyog a nefilimekre Mina.
- Damien. - biccent a sötét tünde.
- Ez esetben pedig úgy tűnik, egy oldalon állunk. - csacsog tovább társnőm.
Őszintén meglep, hogy ilyen nyíltan közlik, hogy nem a mélységi barátai és a híveit sem csípik. Felmerül bennem, hogy ez valami csapda, de még sosem hallottam, hogy nefilimek a bukottakkal társultak volna, így ha nem is teljes a bizalom, hiszen attól még nem biztos, hogy egy oldalon állunk, de azért biccentek feléjük én is.
- Amy vagyok. És mi is ritkítottuk a soraikat.
Azért figyelmeztető pillantást küldök társaimnak, hogy nem kell rögtön mindent elmondani nekik.
- Állítólag valami gyülekezőféle van a főtéren és a kultisták vezetője is talán ott lesz. Tudtok róla valamit?
Zarakhiel válaszol.
- Nem, de ez most nem is lényeges. Sietnünk kell a templom felé. Segítséget ígértünk a Királyi Palota ittlévő katonáinak és meg is adjuk nekik.
- Miféle segítségre van szükségük?
Hmm......Királyi palota katonái....ezek talán északiak.... villámlik belém és áldom az eszem, hogy nem mondtunk az előbb többet nekik.
Kissé meghúzom hátrafelé Mina-t, aki máris kész lenne nekik segítséget ajánlani, hiszen nem kerüli el a figyelmem a szemében felragyogó elragadtatásféle a félangyalok iránt.
Én is kíváncsi vagyok azért, mi folyik ott, ám ha válaszolnak mégis tudom, hogy el kell válnunk tőlük, ha nem akarunk bajt.
- Sajnos mi nem tarthatunk veletek, dolgunk van a vezérrel és pár emberével, de sok sikert. - búcsúzom és intek a főtér felé, hogy induljunk.
Azonban a nefilim lány elénk ugrik, majd halálkomoly fejjel megkérdezi.
- Furcsa...talán lehet, hogy ellenség vagytok? Ti is azok a...hogy is hívták, "eretnekek" közé tartoztok? - és az arcáról egy pillanat alatt le lehet olvasni, hogy gyanakszik.
- A közös ellenség számít, nem igaz?
- Nincs ártó szándékunk veletek kapcsolatban. - kontráz Damien.
- Nem vagyunk eretnekek! - rázom meg a fejem, mert elég ostobaság ez az egész, miközben olyan ellenségeink vannak, mint itt a mélységi és az emberei.
- Igaza van a társnőmnek, van elég bajunk anélkül is, hogy most egymás torkának esnénk. Nincs veletek bajunk. Nektek is van dolgotok és nekünk is és higyjétek el semmi köze nincs hozzátok vagy a valláshoz. - próbálom meggyőzni őket.
Nem most kéne összeakaszkodnunk, mert annak biztos nem lenne jó vége.
A két fiatalabb félangyal rögvest vigyázzba vágja magát. Mindkettejüknél van fegyver is, rendes fém fegyver, a lánynál két egykezes kard, míg a fiúnál egy buzogány.
- Ha ti itt randalíroztok, azzal csak a dolgunkat nehezítitek meg! - mondja a fiú - Ezt a várost a királyságnak szerezzük meg, akikkel szövetkeztünk.
Elhúzom a szám, amikor a két fiatal nefilim azonnal lecsap a harc lehetőségére és már lelkiekben felkészülök, hogy pont a cél előtt fogunk elbukni, hiszen nem adok sok esélyt magunknak három félangyallal szemben, akik láthatóan nem a békésebb fajtából származnak.
Zarakhiel ezzel ellenben nem csinál semmit.
- Való igaz, ha egyikük nyer, a másik veszt valamit. Ha mindketten nyerünk, azzal mindketten vesztünk. Furcsa katonák vagytok ti. Harcos létetekre el akarjátok az összecsapást kerülni? - a tekintete erőteljes és tiszta, olyan, mintha olvasna a gondolatainkban.
- Egy megadott célunk van, és azt igyekszünk teljesíteni, ami közben szembejön, az.... nem szükséges sokszorozni a veszteségeket. - próbálkozik még Mina.
- Jó volna végre szövetségesekre lelni a városban. - teszi hozzá Damien is. - Ha nem muszáj, nem ártunk azoknak, akiknek egy a céljuk a mienkkel.
Szerencsére az idősebb jól látja a helyzetet, ha nyernek is, talán túl nagy árat fizetnek érte.
- Nem terveztünk sem randalírozni, sem várost foglalni, ahogy társnőm mondja, egy meghatározott feladatunk van és az nem keresztezi a tiéteket valószínűleg, hiszen ti a Palotabelieket akarjátok megsegíteni és mivel a déli sereg még a falakon kívül van, sejtésem szerint nem tőlük, hanem más ellenségtől. Mi lenne, ha mindenki menne a dolgára? - nézek az idősebb félangyalra kérdőn.
Zarakhiel elmosolyodik.
- Naivak lehettek, ha azt hiszetek, csupán ennyiről szól a háború. Klánom is megveti azonban a céltalan csatározást. Járjunk el úgy, mint a két nagy harcos, Dávid és Góliát. Egyikőtök megteszi családunk egy ősi próbáját. A választás a tiétek, hogy a Szó próbája, vagy a Kard próbája előtt akartok tanúbizonyságot tenni. Ha átmentek rajta, a győzelmet nektek ítéljük és viszsavonulunk. Ha elbuktok, a győzelem a miénk és ti vonultok vissza. Megegyeztünk?
-Én szívesen kiállom a Szó próbáját, ha senkinek nincs ellenvetése.
csap le a lehetőségre ragyogó arccal Mina és természetesen sötét elf társa azonnal támogatja.
Én viszont szívesen felfortyannék, de visszafogom magam, most nem kéne elveszítenem a fejem, de bántja azért a csőröm, hogy a saját szabályaik szerint akarnak játszani. Ám be kell látni, hogy ez még mindig jobb, mint nekiesni egymásnak eszetlenül. Legyen az, amit akarnak, aztán majd meglátjuk mi lesz. Ha nem akarnak foglyul ejteni minket, még mindig eljátszhatjuk, hogy eleget teszünk a feltételeiknek, aztán visszajövünk.
Legalább már tudjuk elmondani a seregnek, hogy van itt egy csomó nefilim.
- Legyen, ahogy Mina akarja, de van egy feltételem: segíthetünk neki mi is. - állok végül némi hallgatás után a vámpírlány mellé.
- Legyen hát! - kiáltja el magát a nefilim bíra.
Előrelép, majd erőteljes, amgasztos szónoklatba kezd.
- A Szó próbája, apostolaink ősi hagyománya. Népünk vezére, Gedeon főbíra állatja "nem érteni, miért kell fegyvert ragadni". A próbán egy kérdező, és egy felelő vesz részt. Társai segíthetik a kérdezőt a kérdés feltevésében, s társai segíthetik a felelőt a válasz megadásában. Egy kérdés, egy válasz. A kérdést, mint kihívott fél, én teszem meg, tehát én leszek az ellenfeletek. Egy eldöntendő kérdés lesz ez a feladvány. Hogy a próbát kiálld, nem kell mást tenned, mint a kérdésre teljes őszinteséggel felelni. A hazugság, vagy a szépítés bukással jár, minthogy a nemes próféta is igaz szívvel, tiszta elmével ragyog, minden kétség nélkül. Felkészültél rá, leányom?
Feszülten figyelek, mert Zarakhiel olyan módon csűri csavarja a szót, hogy alig értem mit mond, de végül csak kihámozom a lényeget: kérdezni fog és őszinte választ akar.
Hogy honnan fogja tudni, hogy azt mondjuk? Hát gondolom van valamelyiknek ilyen képessége.
Félek azonban, hogy a kérdés valami olyasmi lesz, ami északnak kedvez és akkor mind bajba kerülünk, de hát Mina-n látom, hogy teljesen alávetette magát a dolognak, mint akit megbabonáztak.
- Igen... - válaszol izgatottan nyelve egye.
Nem tetszik ez az egész. Kezem önkéntelen a kardomra csúszik, de egyelőre csak összeszorítom a szám és bólintok Mina és a nefilim felé, hogy kezdje.
Elsőnek a nefilim fiú megy oda a bírához, majd súg valamit a fülébe. A lány ezalatt felénk fordul, s kaján vigyorral azt mondja:
- Látni, látni, hallani, azt is ami más, mint aminek kinéz. A Szó próbája kétségtelenül nehezebb, mint a Kardé.
Aztán amikor végez, a lány megy oda súgni egy pár dolgot. Most a fiú tart szóval minket.
- A győztes a főtér felé vezető úton juthat el célja irányába. A másik út a folyó mellett halad, egy kijárat felé, mely egy lyukhoz vezet a falon. Ott jöttünk be, s a vesztes ott tud távozni. - hangzanak el az utolsó részletek.
Zarakhiel gondolkodik még egy kicsit, majd odaáll Mina elé. Kihúzza magát és behúzza a szárnyait, láthatóan nem akarja a vámírlányt megijeszteni, vagy kisebbségi érzetet felébreszteni benne. A kérdés egyszerű és rövid. A bíra hangja komor, minden tónustól mentes. Szándékából semmit nem lehet kiolvasni.
- Ha elbuknátok a próbát, visszamennétek vesztesnek maradva?
Nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne sápadjak el a kérdés hallatán és már biztos vagyok benne, hogy valamelyik félangyal olvashat a gondolatokban, hogy pont ezt teszi fel a kérdező. És őszinte választ vár, nyilvánvalóan gyanúsan csillognak a szemei.
Elgondolkozom.
Az tény, hogy felmerült bennem, hogy nem tartom be az ígéretet, vagyis csak félig, mert elmennénk, de aztán visszajönnénk, de ez csak egy kósza gondolatként jutott eszembe.
Minahoz lépek és a fülébe súgom:
- Rád bízom a döntést és a választ is, szólj a szívedből és én tartom magam hozzá, bármit mondasz is.
Neki kell szívéből szólnia, nem nekem, de ezzel a kezébe adom azt is, hogy mit teszünk, ha vesztünk, az ő szava lesz az irányadó. Ezzel nem szegtek meg semmilyen őszinteségi határt.
- Igazából... megadtátok, hogy melyik útvonalon kell a vesztesnek menni. De valószínűleg onnan is találnánk valamiféle kerülőutat, vagy rejtekutat, amelyen keresztül eljutnánk a célunkhoz. És eleinte... Eleinte arra indulnánk meg, hisz megígértük nektek, de utána muszáj lenne folytatnunk a küldetésünket, és bevégezni, amiért jöttünk.
Meglepődök, mert az gondolom, a mindig egyenes Mina, azt fogja mondani, amit a férfi hallani akar, hogy elfogadjuk vesztes voltunkat és engedelmesen elmegyünk, de azt mondja, amire én is gondoltam.
Felkészülök, hogy ezek után nekünk esnek, Zarakhiel azonban nem felel semmit, csak vár. Mintha meg sem hallotta volna, amit Mina mond.
Elegem van már ebből a játékból én nem vagyok a szavak embere.
- Nem hallottad? Elmennénk, de aztán visszajönnénk! Szóval, ha egyenes választ akarsz, akkor nem, nem fogadnánk el. - vágom hozzá dühösen.
Zarakhiel ekkor előre lép egyet. Haragos arccal néz ránk. Nem szólal meg, nem tesz semmit. Aztán lép még egyet és maga mögött hagy minket.
- Feláldozás. Mit ér a becsület, ha kardodat porba ejtve leled veszted. Feláldozni a becsületet a kötelességért nagy erényre vall. Tartsátok ezt meg.
A szél furcsa módon kavarog az utcában, meglendítve a férfi tógáját, akárcsak ikonok sárkányölő lovagjainak képét tenné. A nefilim bíra ekkor a társaihoz fordul.
- Nemalah, Manakel. Indulunk. Elég idő vesztegettünk. Mina, Amy mától apostolként lásd a tükörben magad. Tanításaidat... - itt megtorpan egy kicsit, hogy ránézzen ideges szemmel két tanítványára, akik nevetve kuncognak - ...most magamévá teszem. Emlékezni fogok rátok.
A három nefilim hátat fordít nekünk, majd elindulnak abba az irányba, ahonnan mi jöttünk.
- Jut eszembe. - mondja Zarakhiel - Az út, mely a főtérre vezet, kultistákkal van tele. Oda menni egyenlő az öngyilkossággal. Ellenben a folyó mentén találtok egy kis házat. Annak hátsó ajtaján be lehet jutni, s a térre észrevétlenül nyílik az elülső kapuja. Sok sikert kívánok. - int egyet, majd hátranézve még egyszer megvillantja felénk komor, eltökélt tekintetét.
Hát sok mindenre számítottam, de erre nem, így még pár percig döbbenten meredek a három alak után.

A falon való felmászás nem tartozott a kedvenc foglalatosságaim közé. Bár most az idő viszonylag jó volt (pár széllökéstől eltekintve) és a falak szárazak voltak, plusz a korábbi ostromok nyomán a falak állapota gyors ütemben romlott, ezzel bőven szolgáltatva kapaszkodót, de már a távolság felénél éreztem, hogy a karizmaim égni kezdenek s enyhén remegett a felkarom. Biztos, hogy lett volna jobb módja is annak, hogy felmásszak, ha jobban használom a különböző izomcsoportokat, Aelfsige...vagyis Cassian sokat papolt erről, de én sose szenteltem túl sok figyelmeztetést szavainak ilyen téren - sose gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyi falat fogok megmászni ilyen rövid időn belül. Rohadj meg Alfi, te meg a faszságaid, néha lehettél volna mondjuk kevésbé szadis és jobban ösztönözhettél volna, akkor talán még figyelek is rád. Erősen az ajkaimba harapva, párszor nyögve (nem túl kéjesen, inkább csak fájdalmasan) tornáztam magam feljebb és feljebb, enyhén irigykedve nézve Flan lebegését vagy Sera rúnamágiájának eredményét. Mire a fal tetejére értem, az éjfekete szöveting már izzadtságtól csorgott - amire rátett az, hogy a Nap teljes erejével ostromolt engem, s bár a szemüveg rajtam volt, némi enyhülést hozva, közel nem volt elég arra, hogy kényelmesen érezzem magam. Megtámaszkodtam a térdeimen a nagy mászás után, s elkínzott tekintettel néztem végig a városon, ahol nemsokára ismét káosz fog elszabadulni. Próbáltam egy stratéga vagy legalább egy taktikus szemével végig nézni a teret, próbálva eldönteni, hogy melyik pontokat fogja az ellenség jobban védeni.
  Joanesburg, vagy minden más erődítmény, fallal körül vett város, kastély vagy vár legsebezhetőbb pontja mindig is a kapu vagy kapuk lesznek. Ezt még a kezdő harcosok is tudták, ezért fókuszáltak minden ostromnál a legtöbb erőt ezekre a területekre. Bár vannak vasrácsok rajta, amelyeknek végei mélyen a kőbe ágyazódtak, mégis könnyebb volt azokat kitörni egy faltörő kossal vagy lerombolni katapulttal, mint a szolid és tömör falakat.  Tekintetemet tovább víve a falakról felmértem magát a várost. A folyó ketté szelte a települést, bár ebből az irányból nehéz lett volna megközelíteni, kivéve, ha a déliek hoztak magukkal kompokat vagy csapatszállító hajókat (amelynek lett volna értelme), de akkor is, a hajók sérülékenyek voltak, s a pallókon a megszálló sereg nem tudott olyan gyorsan lemasírozni, hogy ne szenvedjenek jelentős hátrányokat és veszteségeket. Amennyiben a védőknek sikerül elég ideig feltartóztatni a hajókról leszálló egységeket, könnyen káoszba torkolhat az egész partraszállás és a katonáknak saját bajtársaik hulláján kell keresztül mászniuk, jelentősek lelassítva és demoralizálva őket. Az egyetlen - saját meglátásom szerint legalábbis - vállalható megoldás az lett volna, ha a védők figyelmét a falakra és a kapukra illetve tornyokra vonják el, s amint áttörik az elsődleges védelmi vonalakat, biztosítják a kikötőket/dokkokat, elősegítve a viszonylag biztonságos partraszállást.
  Tovább pásztázva a területet immáron a frissen előkapott távcsővel mértem fel azokat a kimagasló épületeket, amelyek tájékozódási pontokat jelenthetnének. Láttam egy tornyot, amelyet bármikor felismernék: az emberek egyik temploma, kétségkívül súlyos aranyborítással és olyan csicsás berendezésekkel, amelyekből a világ szegényeit egy évig etetni lehetett volna. Most azonban leginkább a magassága volt az, amely számított. Jól kiemelkedett a környezetében lévő alacsonyabb és eléggé romos épületek közül. Kicsivel mögötte volt valami, ami leginkább egy erődítményre hasonlított. Amennyiben a város teljesen elesett és a kultisták kezébe került, akkor az erőik nagy része ott csoportosulhatott, vagy legalábbis a tisztek ott tanyázhattak, hírnököket menesztve és fogadva. Amennyiben Joanesburg eredeti lakói tartották még irányításuk alatt - amelyet erősen kétlenék - akkor egy jó helyszín lenne arra, hogy meglátogassam...bár a város elhelyezkedését nézve egy délinek nem nagyon örülnének ott. Visszairányítva a lencsékkel ellátott csövet a templomhoz, felmértem a nagy teret, amely előtte terült el, s amely egészen a folyó partjáig kitartott. Eléggé nagy és széles volt ahhoz, hogy egy hadsereg felvonulhasson rajta. Túlságosan nagy ahhoz, hogy hatásosan meg tudják védeni, kivéve ha elbarikádozták az oda vezető utakat és különféle erődítményekkel leszűkítették annyira, hogy a támadók mozgásterét beszűkítsék, növelve ezzel a védelmi erejét. Tovább suhanva a folyón a másik oldalt vettem figyelembe. A díszes épület viszonylag jól karbantartottnak tűnt. Úgy határoztam, hogy az lesz a városháza, főleg az előtte elterülő tér miatt. Amennyiben a kultistáknak nem sikerült bevenniük az erődöt, akkor ott táborozhatnak, ezzel a város egyik legveszélyesebb környékévé téve azt. Láttam még valamit, ami talán gyakorlópálya lehetett, de ilyen távolból még a távcső segítségével se tudtam kivenni, hogy van-e arrafelé mozgás. A városnak két nagyobb és szélesebb utcája volt, amelyen egymás mellett meglátásom szerint akár négy-öt katona is átvonulhatott. Az egyik a város házain keresztül vágtatott keresztül, egyenesen a tér irányába, míg a másik a folyó két oldalát karolta át szelíden. Megjegyeztem magamnak ezeket az információkat a későbbiekre.
- Sera, érmét.
  Flan hangja unottan csengett, ahogy a várost kémlelte a fal tetejéről olyan arckifejezéssel, amelytől a gyomrom forgott. Nehéz volt kiismerni ezt a nőt és nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak megjátssza a teljes apátiát vagy ténylegesen így érez. Nem volt valami túl bíztató látvány most, hogy a teljes hadsereg a hátunk mögött volt és mi voltunk az első három - hellyel - közzel déli elveket valló - lény, aki átlépte a város falát. Sera mindenféle gondolkodás nélkül vett elő egy érmét az erszényéből és dobta fel azt a levegőbe. Figyeltem, ahogy az érmén megcsillannak a Nap sugarai, majd tévedhetetlenül a kézfejére esik.
- Fej északi, írás déli. Ellenvetés?
  Áh, tehát szét akarnak válni. Most már értettem Amy viszolygását attól, amikor én akartam tenni ugyanezt. Nem látom, hogy mit fognak csinálni, és akár még valami huncutságot is tervezhetnek. Amúgy se nagyon akartam távol tudni magamtól a vámpírnőt, hisz még voltak terveim vele, amennyiben minden más terv kudarcot vall. Csak reménykedtem, hogy nem fog meghalni, hisz egy hullával nehéz lesz túszcserét végrehajtani. Sera nem jelentett túl nagy alkualapot, egyszerű vérfeleség volt, de Flan, aki ellen a kultisták elmeromboló támadásainak nem vagy csak alig volt hatása már sokkal ínycsiklandozóbb falat lett volna Medkoksh-nak. Megvontam a vállamat, ahogy még mindig Sera akrobatikus mutatványán elmélkedtem.
- Végülis, akár bízhatjuk a szerencsére is. A baj úgy is megtalál minket. Menjen ez.
  Biccentettem. A dobás eredménye valahogy nem volt annyira meglepő, amikor Sera felmutatta az érmét. Dél. Csodálatos. A főtér, a városháza és a gyakorlópálya, meg egy torony, ami valamiféle raktárépület lehetett. A veszélyesebb oldal. Volt egy olyan érzésem, hogy ez volt annyira a véletlenre bízva, mint amennyire én gondoltam volna.
- Miénk észak...nektek amúgy is herótotok van ettől a szótól, ha jól hallottam...
  Felvontam a szemöldökömet. Ez valami halvány utánzata akart lenni egy viccnek? Nem is tudtam, hogy erre is képes volt a vámpírnő. De tény és való, hogy valahogy Északot nem nagyon szerettük, legalábbis amióta Hellenburg-ban tanyáztam, egyre jobban kezdett rám is hatni az emberek hozzáállása ehhez az egész ügyhöz. Na meg, más választásom már nem is volt. A szerafim gyűrű olyan könnyen buktatott le engem, mintha csak a homlokomra írtam volna a "Gott mit Uns"-ot. Ismét a szememhez emelve a távcsövet fürkésztem jobban a várost, ezúttal teljesen a déli oldalra, s leginkább a főtérre koncentrálva, s csak úgy mellékesen kotyogtam közbe.
- Oh, még a humoros oldaladat is megismerhetem Flan. Ez...meglepő és félelmetes. Mi van még a tarsolyodban?
  Bár volt egy sejtésem ezzel kapcsolatban. Az még mindig zavart engem, hogy Flan, aki magáról azt állította, hogy egész jó céllövő és az első encounter-nél ennek tanúbizonyosságát is tette, érdekes módon Medkoksh kultistái elleni harcoknál valahogy mindig célt tévesztett, s direkt módon nem nagyon támadt rájuk. Bár eléggé utálta a Mélységit és a csicskásait - legalábbis nagy hangon ezt hajtogatta - azért néha elbizonytalanodtam. De még ha nem is barátkozik a kultistákkal, valami más indok húzódik meg amögött, hogy idejött, s amelynek semmi köze nem volt Henrik-hez, az Árulóhoz. Miközben a főteret pásztáztam, mozgolódásra lettem figyelmes. Egy csapat kultista gyülekezett a főtéren egy nagyobb épület árnyékában. Valamire készülődtek, vagy csak szimpla csapatösszevonás volt. Azért még ilyen távolságból is megláttam egy ismerős lány körvonalait. Amelie, és ha Ő ott van, akkor Henrik se lehet túl távol. Arcomon keserédes vigyor terült szét.
- Hát, sok sikert nektek Flan és Sera. A városháza környékét azért kerüljétek el, kivéve, ha egy jó kis orgiát akartok a kultistákkal. Ilyen igazi mélytorkozósat.
  Vagy mélységitorkozósat, ha már adja magát a szóvicc. De nem hittem volna, hogy akár a vámpírlány, akár a vérfeleség túlságosan értékelte volna az ilyen kis nüansznyi meglátásokat és amúgy is, már dobbantani is készültek, anélkül, hogy utoljára megölelgettek volna, vagy sok sikert kívánjanak. Mocskos kis önző dögök, remélem, hogy egy tömegsírban találjátok magatokat. A legalján. És még éltek. De az udvariatlanságon és modortalanságot túl emelkedve inkább más fajta emelkedésre kezdtem felkészülni. Elővéve a mellényem egyik zsebéből egy angyaltollat egy pillanatig vizsgálgattam, próbálva felidézni a kapott instrukciókat vele kapcsolatban, majd nemes egyszerűséggel ketté törtem. A hatás azonnali volt és éreztem, ahogy talpaim elemelkednek a talajtól. Kiril a fejemben áhítattal duruzsolt, ahogy Ő is megélte velem együtt a tapasztalatot, Dumah pedig csak egyetértően és kissé irigykedve hümmögött, ahogy ismét átélhette, még ha durván közvetett módon is azt, hogy milyen érzés is volt repülni. Az én részemről ez egyáltalán nem volt egy túlságosan kellemes tapasztalat. A gyomrom ugrott egyet és az első pillanatokban inkább félelmet éreztem, semmint áhitatott. Emlékeztem még a zuhanásra a hatalmas tengeri kígyó hátáról, s nem hinném, hogy egy következő zuhanást túléltem volna, s most már a nyakláncom sem volt meg, amely megmenthetett volna. Mivel tudtam, hogy a varázs csak két percig fog kitartani, igyekeztem hamar kitapasztalni az újonnan jött lebegés módszerét, s amint túllendültem a rögös kezdeteken, egy picit még élveztem is, bár ez soha se lesz a kedvelt közlekedési formám, főleg - szégyeltem bevallani még magamnak is - enyhe tériszonnyal küszködtem. Elegánsnak nem éppen nevezhető mozodulatokkal irányítottam magamat a föld felé, végig imádkozva azon, hogy időben érjek talajt. Átlebegve a folyó felett érkeztem meg a déli oldalra, azon belül is egy sikátorra, s szinte ugyanebben a pillanatban az angyaltoll hatása is megszűnt, s egy két lábas zuhanás után puhán értem talajra. A repülést inkább meghagyom Draci-nak.

  Most, hogy ismétm szilárd talaj volt a talpam alatt - és ezért hálát adtam a Természetnek és Hold Anyának is, rögtön háromszor is gyors egymásutánban - a feladatra koncentráltam. Előrébb osontam a sikátorban, fejben számolva a távolságot, amely elválaszthatott a főtértől, legalábbis az alapján, amelyet a távolból megfigyelhettem volna. Pár perc óvatos kúszás és folytonos falhoz lapulás után elértem a sikátor szélét, leguggoltam, hogy minél kisebb felületet nyújtsak és kidugtam a fejemet. Kapásból nyolc rohadt Mélységi követőt számoltam össze, akik valamilyen okból kifolyólag egy akasztófát őriztek. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt kinek is állították fel, bár tippjeim lehettek volna. Az akasztás egy tökéletes eszköz ahhoz, hogy erős statuáljanak. Elfogva a városban még mindig ellenállást tanúsító elemeket (már ha voltak ilyenek) és egy jól belátható helyen felakasztva őket könnyen elejét vehetik a további lázongásnak - vagy éppen rosszul is elsülhet és mártírként tekintenek az elesettekre, tovább tüzelve a rebellió lángjait. Ugyanígy használhatták a soraik között felbukkanó disszonáns alakok büntetésére is, bár nem hinném, hogy Medkoksh vagy bármelyik más Mélységi engedte volna, hogy egyáltalán legyenek lázadozók a soraikon belül. A voksomat inkább a helyi lakosság tagjaira tettem volna le.
   Kissé visszább húzódva a sikátorba vettem szemügyre a környezetemet. A sikátorra pár ház ajtaja nyílt, az egyik előtt egy zavaros pocsolya húzódott. Akárhogy is erőltettem a kobakomat, nem emlékeztem rá, hogy az elmúlt időszakban esett volna az eső, s ide fele jövet nem láttam semmi ilyesminek a nyomát. Tehát vagy az ágytálak tartalmát ürítették ki ide (amely igen csak gusztustalan lett volna, bár nem szokatlan) vagy más szubsztancia volt, és ezt inkbáb nem akartam volna közelebbről megszemlélni magamnak. Figyelmen kívül hagyva a pocsolyás házat egy másik épületbe akartam behatolni, hogy védettebb pozícióból mérjem fel, mire is készülnek a kultisták. Bár a házat könnyebb lett volna védeni, amennyiben lebukok, de egyben teljesen lenullázza a menekülési útvonalaimat is, így lényegében csapdába estem volna egy ellenségtől hemzsegő városban. Nem egy olyan hely, ahol szívesen a halálomat leltem volna, bár legalább annyi kultistát vittem volna magammal a Fátylon Túlra, hogy a Lelkek Aratója is öklendezett volna már tőlük. Note to myself: try not to be caught.  Mielőtt a kezeim még az egyik ház kilincsére fonódtak volna, az lendületesen kinyílt én meg ösztönösen ugrottam hátra, felkészülve arra, hogy itt és most lemészároljam a mocskos Mélységiek seggét nagy élvezettel nyalogató szemeteket. Azonban a szemem tágra nyílt a csodálkozástól, amikor egy nefilim jelent meg előttem. Fiatal volt, bár nem tűnt annyira fiatalnak, mint Ada az első találkozásunkkor és a haja semmikép sem hasonlított néhai szerelmem rendezett és elegáns hajviseletéhez. Ez inkább úgy nézett ki, mintha egy rakásnyi madár vert volna fészket a feje tetején. A ruházata se árulkodott arról, hogy túlságosan nagy haverságban lett volna népe hagyományos viseletével, sokkal inkább mintha csak be akart volna olvadni az itteni lakosok soraiba. Ezt azonban a hátán díszelgő szárnyak teljesen megakadályozták. A srác úgy ugrott ki a házból, mint aki harcolni készült, aztán meglátott engem, meglepetten kiáltott fel, nem adva fel a harci állását.
- Áh! - sikított keresztül a sikátoron a meglepettsége.
  Óvatosan húztam elő a két éjgyilokomat és fektettem azokat az alkaromra. A nefilimek nem számítottak az ellenségeimnek, legalábbis nem az egész faj (még, bár ha folytatom az eddigi tendenciáimat, ez is hamar megváltozhat), de azért nem is kedveltem őket túlságosan. Túlontúl távoliak és idegenek voltak, s a gondolkodásmódjukat sem sikerült kiismernem. Míg Sabriyah némileg fennköltebb volt és vezető stílusú, a két segédje (a nevükre már rég nem emlékeztem) pedig inkább harciasak voltak...Ada meg, hát Ő egy teljesen más sztori...ez a fiatal srác inkább úgy nézett ki, mint aki nagyon erőlködik azon, hogy harcos legyen, de még nem tudja, hogy mit is jelent az. S egy harcos (vagy csak a kezdeménye) nem ostoba, s nem keres felesleges harcot az ellenség közelében. Mert abban már most biztos voltam, hogy nem a kultisták szövetségese. Ők a Mélységieket Fenevadnak nevezték (legalábbis Andromeda így hivatkozott rájuk nem is egyszer) s a Bukott Angyaloknak még csak a gondolata is elszörnyítette őket.
- Nyugi van, Kiskakas. Nem vagyok a nefilimek ellensége...még Sabriyah-t is sikerült megnevettetnem. De egy jó tanács: mielőtt kirontasz egy házból, nézz körül, különben hamar Élohimmal koccintasz.
  A nefilim először értetlenkedve nézett rám, majd az arcán egy őrült vigyor terült szét, amely túlságosan is ismerős lehetett azoknak, akiknek volt szerencséje ahhoz, hogy velem találkozzanak ilyen hangulatomban.
- Várj, kitalálom: neked sem kéne itt lenned, mi?
  Az arcom rezdülése szinte leutánozta a nefilim arcán szétterülő ördögi vigyort, biztosítva őt arról, hogy nem Ő az egyetlen rosszfiú a környéken...sőt, én még rosszabb is voltam nála, olyan módokon, amiket Ő el sem tudott volna képzelni. A kérdésére fanyar ábrázat terült szét az arcomon.
- Várj, kitalálom: tévedsz. Nekem itt kell lennem. De ha eltévedtél, kérdezd meg a fehér kendősöket, vígan útba igazítanak a legközelebbi akasztófa felé. Jó fej társaság, nagyon segítőkészek. Csak mormold, hogy "Omega mester mindenek felett".
  Adtam neki pár jó tanácsot. Remélhetőleg megfogadja őket és eltakarodik az utamból. Valahogy nem nagyon kedveltem meg őt, bár Ő meg olyan bárgyún vigyorog rám, mintha országos jócimborák lettünk volna. Mindig is tudtam, hogy a stílusom ellenállhatatlan és lehengerlő. Nem csoda, hogy ennyi jóbarátot...barátot...ismerőst...eh, és még több ellenséget szereztem az évek során.
- Látom, egy csónakban evezünk. A nevem Arael, próféta vagyok. A várost jöttem segíteni, mesterem, a hatalmas Zarakhiel bíra meghatalmazásából, hogy elűzzük innen a hamis angyal híveit.
- Nem szeretem a vizet, csónakázni pedig nem szoktam... -válaszoltam vissza neki totális fapofával, hogy még véletlenül se higyje azt, hogy viccelek. Bár a nefilimek igazán híresek arról, hogy a beszéd ilyen megnyílvánulásait egyáltalán nem értik. - Hát, szerintem még szedj össze pár haverodat és utána próbáljátok őket elűzni. Elszaporodtak a férgek mostanában.
  Amivel nem is hazudtam. Az elmúlt időszakban valahogy minden jó kis buli mögött vagy Mélységiek és szolgáik voltak...vagy a Mélyseggiek és szolgáik. Na jó, Maidstein-ben nem ők voltak a főhunyók, bár nem csodálkoztam volna, hogyha valamelyikük közbe zavart volna és szervezkedett volna a háttérben. De ez a túlzott aktivitás már kezdett az idegeimre menni. Takarodjanak vissza csicsikálni és vigyék magukkal a talpnyalóikat is. Mindenkinek jobb lesz. Arael tett pár bizonytalan lépést közelebb felém, arcán némi habazással.
- Szokás igaz, az idegeneknek kinyújtott kezet ajánlani?- kérdezte és már nyújtotta is felém a kezét.
  Na azért álljunk meg. Én nem szívesen tapicskolom azért a félangyalok kezét, és csak egyszer volt az, hogy valamelyikük meztelen teste az enyémhez ért...vagy az ajkai...óh, azok az édes ajkak...de akkor se fogok vele kezet fogni, olyan istenség aztán nincsen. Ki tudja, hogy mire készül ez a siheder és amúgy se kedveltem meg őt túlságosan. Csak a fejemet ráztam meg.
- Az az embereknél szokás, én még életemben nem fogtam kezet senkivel sem...nem akarok bunkónak tűnni, de ez nem self szokás. Mi csak biccentünk egymásnak.
  S teljes mértékben ignorálva a kinyújtott jobbot, csak lazán biccentettem felé. Épp hogy csak megmozdult a fejem, többre tőlem ne számítson.
- Áh, elrontottam - húzta vissza a kezét és biccentett felém. - Életemben nem találkoztam még éjerdei tündével, nézd el. No de Te mi járatban bújkálsz erre? Miféle szerzet vagy?
- No problem, my little cock...hen...rooster. The hell are you.
  Így hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy melyik szárnyasjószág neve lenne rá a leginkább illő. Csak mosolyogtam mellé, mintha éppen valami jókedélyű köszöntést mondtam volna.
- Egy szót sem értek...
- Ez egy régi sötét elf áldás volt, amelyben Hold Anyát kértem meg arra, hogy világítsa be az utadat. Ez a kölcsönös tisztelet jele volt.
  Imádtam, hogy ezek mindig beveszik az ilyeneket. S még jobb, hogy egyetlen holdpap vagy sötét elf se volt a környéken, hogy kijavítson engem és felfedje, hogy a teljes bolondját járatom szegény naiv kisfiúval. Hiába, Crispin bácsika nem éppen az, akinek bármely szavát el kéne hinni.
- Én nem bújkálok, csak taktikus felderítést végzek biztonságos távolságból és védhető pozícíióból. Hogy milyen szerzet vagyok? Nem vagyok szerzetes, a mi vallási vezetőinket papnak hívják.
- Akkor csak körbenézel, vagy csinálni is akarsz valamit? Éppenséggel arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk összedolgozni.
  Ez csodálatos. Két perce toppant elém ez az alak, azt se tudta, hogy ki vagyok és már rögtön leakar bratyizni velem. Jobban elgondolkozva valószínűleg azt hiszi, hogy én is Északi vagyok, mint ahogy a népe tagjainak nagy része. Hát, pár mérföldet tévedett szegénykém, de nem siettem abban, hogy ebben a tévedésében kijavítsam. Ha jól értettem, még van pár nefó a környéken és nem hiányzott, hogy még ők is utánam koslassanak, próbálva kinyírni engem valami hülye ideológia miatt.
- Előbb körbenézek, felmérem a lehetőségeimet, megpróbálom kideríteni, hogy kiknek van szánva az a négy akasztófa, megkeresem Beta-t, kinyírom a fenébe, aztán megkeresem Henrik-et, lecsapom és elráncigálom oda, ahova a megbízóim akarták. Csodálatos tervek, nem igaz?
  A tapasztalataim szerint általában az ilyen monológok után a legtöbben teljesen lefagynak. Én még egy nagyon szelíd és megkapó mosollyal is jutalmaztam azt a szegény és szerencsétlen félangyalt, akit Élohim humorérzéke az utamba sodort.
- Hát, az attól függ, hogy Te mit akarsz. Figyelj, szerintem is hatalmas bűn, hogy megölték az ittani borbélyokat - nézek a hajára, vagy a madárfészekre, amit hajnak hívott. - de azért nyugalomra intenélek. Nyolcan vannak ott, kettőnknek kissé nagy falat lenne. És még kés meg villa sincs nálam.
- Addig akkor én is körbenézek.
   Tegyél úgy, ahogy te jónak látod. És Ő tényleg úgy tett, ahogy Ő jónak látta. Némi izgelődés és mozgolódás után összeszedte az erejét és valami csodálatos fényjelenség után egy teljes testét - kivéve a szárnyát - fedő páncélt varázsolt magára a sikátor szélén és még mindig csillogva reppent fel a tetőre, hogy ott nézzen körbe. Beképzelt fattyú.
* Persze, csak hogy még véletlenül se vegyenek észre...mert ennyi fényjátszma után és a szentelt mágia használata cseppet se feltűnő. Haver, te hogy maradtál eddig észrevétlen?
  Az utolsó kérdésre semmi választ nem találtam. Vagy hatalmas szerencséje volt, vagy pedig a kultisták voltak végtelenül ostobák. Lehet, hogy egyszerre mindkettő. Örülve annak, hogy megszabadultam Arael-től vonultam be abba a házba, amelyből az előbb rontott ki. Az elmondása szerint valami Zarakhiel is ott koslatott a környéken, reméltem, hogy bele több értelem szorult mint a fennhéjázó társába. Elvileg Ő lenne a vezetőjük és azért egy leader-nek kell, hogy legyen legalább minimális értelmi szintje, nem igaz? Még mindig két fegyveremmel az alkaromon léptem be a házba.

  Hagytam pár másodpercet, hogy a szemem alkalmazkodjon a benti fényviszonyokhoz s csak utána néztem jobban körbe. A szoba kellős közepén egy alak állt, aki szinte teljesen biztos, hogy kovács volt. Az alkarjai a sok éves püföléstől dagadtak meg akkorára, mint egy kisebb fa törzse, mellkasa széles volt, s bőven volt itt olyan felszerelés, amely arra utalt, hogy kovácsműhelyről lehetett szó.
- Ki az?
- Óh, hát vannak itt mások is? Arael barátja vagyok - a hazugság olyan könnyen jött az ajkaimra és ösztönösen, hogy még majdnem én is elhittem ezt magamnak. Hiába, hosszú évek gyakorlata...- Csak jöttem körbenézni. Szép kis műhely, meg kell vallanom. Sok munka volt benne, erre meg jönnek az őrült kultisták és mindent szétrombolnak. Ejnye-bejnye....
  Csóváltam meg a fejemet és ciccegtem rosszallásom jeleként, miközben fél szemmel az ajtót tartottam megfigyelés alatt, nehogy abból az irányból valaki meglepjen. A kovács csak lihegett, mint akit épp munkában szakítottam meg, bár kötve hiszem, hogy most dolgozott volna. Egy ostromlott városban, ennyire közel az ellenséghez nincs olyan épeszű lény, aki a mesterségét gyakorolta volna. Kivéve, ha a kultisták fegyvereit javította fel, vagy véletlen idetévedő lázadókat, netán nefilimeket segített ki. Bár a nefóknak ott van az Égi Vértje és nem hinném, hogy az bármilyen kovácsmunkára szorult volna.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Már gyülekeznek, nem tudtam útnak indulni. Kénytelen voltam itt maradni, le ne bukjanak.
  Nem tudtam, hogy a fickó miről beszélt. "Köszönöm, hogy eljöttek." Arael ebből a házból lépett ki, tehát több nefilimnek is kellett még itt lennie, vagy annak az egynek és mellette még pár északi partizánnak. A kovács itt ragadt a gyülekező kultisták miatt, a kérdés, hogy miért nem hagyta el ezt hamarabb. A lebukásos rész egyáltalán nem érdekelt.
- Mire nekik az akasztófa? - böktem az állammal a főtér felé, bár a falak kitakarták a látványt, az irány sejthető volt.
- Senki sem tudja. Tegnap este kezdték felállítani. A mester valami miatt megharagudott és most elégtételt akarnak venni.
  Tehát valaki csúnyán elbaltázott valamit. A saját köreikben lesz a hunyó. Csodálatos. Amíg kutlsita gyilkol kultistát én még drukkolok is nekik. A gondolataimat halk kopogtatás zavarta meg. Ekkor már teljes testemmel a nyílászáró felé fordultam, felkészülve arra, hogy a mocskos szolgák fognak besorjázni rajta. Emberek voltak, azonban nem láttam az alkarjukon fehérkendőt.
- Mi történt?
- Elállják az utat a fehérek. Nem tudtunk átkelni a folyón.
  Fejbem "lehívtam" a város elhelyezkedését. Észak. A templom, a nagy tér és az erőd, amelyek kimagasló épületnek számítottak ott. A templom közelébe gondolom a kultisták nem mentek volna önszántukból, úgy hogy az jó búvóhely lett volna az itteni szabadságharcosoknak. Ha az erőd az irányításuk alatt lett volna, részben a foyót is birtokolták volna, kivéve, ha teljesen visszaszorultak oda, vagy távol tartják magukat a harctól. Nem néztek ki úgy, mint túl nagy harcosok.
- Hova kell mennetek?
- Az erődhöz, ott gyülekeznek a többiek. Mindenkire számítanak, akiben még maradt egy szemernyi remény, hogy a királyság győzni fog.
  Az erődnél gyülekeznek. Tehát az még az irányításuk alatt van. Azonban ha a kultistáknak van egy kis esze, még azelőtt ostrom alá veszik, hogy a déli seregek megindulnának, különben két fronton kellene harcot folytatniuk, azt pedig egy normális vezető se vállalja be. Bár ha a csapatuk többi része is olyan, mint ezek a gyámoltalan valamik, akkor túl sok bonyodalmat nem okozhatnak és csak a csapatok egy töredéknyi részét foglalnák le a déli előrenyomulással egyidőben. Bár arra nem látok esélyt, hogy a két királyság emberei összedolgozzanak, még ha az ellenség közös is.
- Akkor nincs mese, valahogy át kell jussunk...
  Ühüm, egy erős csapat átvág a folyóig, reménykedik abban, hogy nincs ellenség a közelben, és hogy valamelyik híd még az irányításuk alatt áll. Ha ez nincs, akkor csónakokkal vagy komppal kell megoldaniuk, amely lassú és kiszolgáltatottá vállnak. Egyik se éppen egy túl eszményi megoldás. De ha tényleg birtokolják még az erődöt, akkor egyben a folyó északi oldalát is tartaniuk kellene, legalábbis egy kis területét. Nem tudtam, hogy mekkora lefedettsége van az északiaknak. Sejtésem szerint nem túl sok. Miközben ez az elkeseredett beszélgetés folyt, én az árnyékok közé húzódtam és onnan hallgattam őket. Öngyilkos akciónak tűnt.
- Kerültök egyet a falakhoz és átúsztok a folyón vagy a gátaknál. Tök egyszerű....jó mókát hozzá.
  Adtam nekik tanácsot. Bár az északiak lemészárlása nem nagyon hatott volna meg, de ha tényleg szervezkednek a kultisták ellen, akkor jó dolog lenne, hogy ha maradna még pár alak, aki harcol ellenük, ezzel is könnyebbé téve az én és a déliek dolgát is. Engem inkább jobban lekötött az akasztófák és Amelie esete. A lány nem úgy tűnt, mint aki túlságosan messze szeretne kerülni a mesterétől, összeszokott párosnak tűntek - tehát Henrik se lehetett túlságosan messze. Kivéve, hogy ha neki szánták az egyik akasztófát. Azonban a kovács elmondása szerint valakiben nagyot csalódott valamelyik mester...már pedig ha Henrik tolta el csúnyán a dolgokat, akkor a kis segítőjének is ott kellett volna lennie, s akkor Ő is bajban lenne. Azonban a lány szabadon mozgott a kultisták között, tehát nem volt fenyegetve - ergó az Áruló még él és virul és nincs börtönben vagy fogdában. Sejtéseim szerint valahol a városházán belül tartózkodhat vagy más megbízatásból járkál a város utcáin. Most, hogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy menet közben az ottaniak száma hatra redukálódott. Pompás, az esélyeim még mindig borzasztóak voltak, de valahogy csak át tudok jutni rajtuk észrevétlenül és megkeresni a célpontomat. Utána már csak le kell csapnom őt és valahogy kijutni a városból, lepasszolni a déli táborban valakinek és értesíteni a többieket, hogy spuri van. Tök egyszerű...nek kéne lennie. Én voltam a Holdpenge, de ez azért még nekem is kissé rizikós küldetés lett volna, de valahogy megoldom. Mindig is megoldottam.

  Óvatosan húztam kissé félre a függönyt, amely az ablak előtt meredezett, ahogy újabb mozgásra lettem figyelmes. Árgus tekintetekkel figyeltem az újonnan érkezettet. Harcosnak nézett ki és nem katonának. A felszerelése mérföldekkel jobb volt, mint az egyszerű bakáké. Tiszt lehetett legalább, aki kiérdemelte a jó minőségű páncél viseletét és nem egyszerű élőpajzsként funkcionált. Kard lógott az oldalán, pajzs a hátára csapva. Ő már nehezebb ellenfelet jelentett volna. A tőrök vagy tőrhosszúságű pengével rendelkező fegyverek mindig is hátrányt fognak szenvedni egy pajzzsal szemben, s bár a kardja hosszúságából fakadó előnyét a hosszú évek harci gyakorlatával kiküszöbölhetem, a pajzsról ugyanez már nem mondható el. Vagy valahogy meg kell szabadítanom őt ettől a szarságtól, vagy a háta mögé kerülni. Ahogy tovább lépkedett a téren, megláttam a köpenyére varrva egy vörös B-betűt.
- Oh, you cheeky motherfucker.
  Az arcom elkomorodott, ahogy tovább vizsgáltam az alakot. Hát...ez nem tudom, hogy szerencsés kifejlet volt-e, vagy éppen szerencsétlen. A fejemben csengett a déli tábornál történt mészárlás utolsó túlélőinek szavai, amelyben figyelmeztetett az Ezerkarú Vasállarcosra, polgári nevét Béta mesterre. Nagy harcosnak kellett, hogy legyen, de amennyiben sikerül úgy irányítanom az eseményeket, hogy a helyszín az én előnyömre válljék, akkor meg is ölhetem akár. Aki él, az vérzik. Aki vérzik, az meghalhat. Egyszerű volt a képlet.
- Elcsalom őket. Akkor át tudtok menni, én meg majd utánatok megyek. Te, self. Beszállsz?
  Arael hangja kirángatott a gondolataim közül, ami már a főtér körül játszadozott. A kultisták elhagyták a teret erőltetett menetben. Valószínűleg hozzák előre a foglyokat az akasztáshoz. Bár akkor egy-ketten itt maradtak volna. Megindultak volna a déliek? Valószínűnek tűnt, a B-jeles köcsög meg eltűnt az egyik sikátorban. A fenébe, cselekednem kell, még hozzá gyorsan, mielőtt társat szerez magának. De egy hang az elmém sötét bugyraiban - talán éppen Kiril volt az - azt sikított: csapda. Túlságosan is egyszerű és kényelmes volt, hogy az ellenség hirtelen eltakarodott és a vezetőjük egyedül mászkál egy sikátorban, ahol könnyű rajta ütni. Lassan fordultam el az ablaktól, végig nézve a társaságon, amely összegyülekezett itt. Egy pillanatra elgondolkoztam.
- Ha csapást akartok mérni a kultistákra, elkaphatjátok az egyik vezérüket. Épp sikátor látogatásra ment és még a főteret is kitisztította. Azzal sokat segítenétek a társaitoknak. Szóval most van pár lehetőséget: vagy levadászom azt a mocskos kis szarrágót, aki egy egész századot lemészárolt, vagy segítek pár alaknak, hogy átjussanak a folyón túlra. Te hogyan döntenél Nefilim Arael?

    Cyne - akkor még csak Cyne és nem Crispin Shadowbane - átkutatta a halott kultista lányt és talált nála pár rajzot egy csápos lényről, amelyről akkor még nem is sejtette, hogy mennyi bonyodalmat fog okozni neki, meg egy térképet a könyvtárról, s arról a hatalmas városról, amely a föld alatt bújt meg. Járatok egész hálózata volt a papírra vésve, s bár a bérgyilkos nem értett a térképekhez, azt sejtette, hogy ez az itteni labirintus térképe lehetett. Eltette magának a papírokat és visszalépett a nefilimhez, egy ideig a tekintete elkalandozott testének körvonalain, majd jobb eszére hagyatkozva inkább eltett attól, hogy tovább bámulja a nefilim leányzót és megmutatta neki a térképet.
- Amúgy Cynewulf.
- Nefilim Andromeda.

  Hagytam, hogy az emlék elússzon. Most nem kellett nekem semmi elterelés sem. Arael csak a fejét rázta egyetértésének hiányában.
- Nem csak páran vagyunk. Mi itt meg fogjuk dönteni a kultisták uralmát. Klánom és a királyság hadseregének tagjai is minket támogatnak. Kit láttál, hogy így tűzbe jöttél?
  Most, vagy az emlékeim között? Szomorkásan néztem vissza a nefilimre, szívemben enyhe fájdalommal. Az emlék elúszott és a jelenre koncentráltam. A nefilimeknek és az északi seregnek tagjai összesen akkora erőt kellett képviseljen, hogy a győzelemben reménykedhessenek. Amennyiben sikerülne a maguk oldalára állítani a helyieket, már komoly bonyodalmakat is okoznának. Nem örültem annak, hogy ennyien vannak itt, de most ez nem is számított.
- A kultistáknak, ahogy észre vettem, több vezére is van - kezdtem bele lassan, össze szedve a gondolataimat. - Az egyik Ezerkarú Béta Mester néven emlegeti magát. S ahogy hallottam, Ő a legjobb harcos közöttük. Gondolj bele a dicsőségbe, ami azzal jönne, hogy legyőznéd. S hogy mennyire lerombolná a moráljukat. Egy morált vesztet csapat egyenlő a halott csapattal. Le akarod győzni a kultistákat és megdönteni az uralmokat? Véget vetni a Fenevad Uralmának? Itt a tökéletes alkalom.
  Tapasztalataim szerint a harcosokat két módon lehet meggyőzni: vagy az önbecsülésükre és a dicsőségtudatukra kell hatni vagy a lelkiismeretükre. És én most mindkettőt felajánlottam Arael-nek. Fiatalnak tűnt és naivnak. Reménykedtem benne, hogy a dicsőség gondolata eléggé felkelti a figyelmét ahhoz, hogy cselekedjen is úgy, ahogy én azt akartam.
- Biztos vagy benne, hogy ennyire fontos ember ez a Beta, vagy ki?
- Arael, ismered az emberek seregét. Ha végzel az ellenség tábornokával, aki a csatát vezényli, mi történik?
- Ez igaz lehet...de.... - Óh, hogy a fene egyen meg! Te, meg a hülye küldetéstudatod! Mocskos nefilim fattyú. - Sajnos nem tarthatok veled. Ezek az emberek számítanak a segítségemre. Ez a kötelességem és eleget fogok neki tenni.
  S ezzel Arael elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez. A fenébe. Egyedül nem megyek neki annak a vadállatnak. Kell valaki, aki élőpajzsként szolgál és lefoglalja a figyelmét. Nem akartam itt meghalni, most még nem ,amikor annyi minden van, amit még meg kell tennem.
- Ha netán mindketten túlnélnénk, feltétlenül beszélgessünk egy jtó. Viszlát...self barát.
  Az utolsó szavak gúnyosan csengtek. Jajj, nem kell annyira besértődni azon, hogy nem mutatkoztam be neki. Miért vannak ezek mindig felháborodva, hogy ha kissé udvariatlan vagyok? Utáltam magam azért, amit tennem kellett, de nem volt más lehetőségem.
- Várjatok... - sóhajtottam fel beletörődően. - Ha áttviszlek titeket a túloldalra, akkor segítesz legyőzni Bétát. Alku?
  A kérdésre a nefilim megtorpant és gyanakodva, bizalmatlanul méregetett engem.
- Te...te titkolsz valamit?
  Óh, hogy ha te azt tudnád. Annyi titkom van, mint ahány hajszálad neked és egyik se túl kellemes, nekem elhiheted.
- Nem, csak tisztában vagyok a határaimmal. Megakarom ölni Beta-t. Egyedül nem megy. Segítség segítségért. Ez nem titok, csak egyszerű alkukötés.
- Legyen-legyen - szemmel láthatólag még mindig gyanakodott rám, de mivel nem volt neki se túl sok választása, így belement az üzletbe.- Akkor induljunk.
- További jó munkát, iparos uram!
  Biccentettem a kovács felé, azonban az csak morgott és a vállára dobott egy méretes kalapácsot. Hát oké, akkor ő se marad itt melózni. Csatlakozott a többiekhez, ehhez a szedett-vetett, szegényesen felszerelt bandához, aminek még rendes fegyvere se volt, csak mindenféle szerszámok és háztájnál talált felszerelések. Normális fegyver talán ha egy-két személynél akadt, és nem tűntek úgy, mint akik túlságosan magabiztosak annak használatát illetően. Csodálatos. Hogy én mindig ilyen szerencsétlenekkel kerülök egy csapatba. Valaki már születésem pillanatában elátkozott engem, hogy ez legyen életem végéig a sorsom. Igyekezve nem figyelmet fordítani a szánalmas bandára, felzárkóztam Arael mellé.
- Amúgy Lance Silvernight...
  Mutatkoztam be a nefilimnek, gyorsan összegyúrva egy nevet a két társamról, akikkel a Tünde-erdő és Köd-erdő szabadságáért küzdöttünk. Hiányoztak azok ketten, főleg Lánci. Ha Ő itt lenne, akkor máris magabiztosabban éreztem volna magamat. A kölyök értette a dolgát és volt benne kurázsi. A leányzó...hát, mondjuk Ő csak elvonta volna a figyelmemet a munkáról, de legalább ismerősökkel lettem volna körülvéve, akiknek a hűségét egy pillanatig se kérdőjeleztem volna meg.

  A folyohóz viszonylag könnyen és sértetlenül elértünk. Ellenségnek nyoma sem volt, ami egyrészt meglepő volt, másrészt pedig kissé gyanakodásra adott okot, de egyelőre nem firtattam tovább a dolgot. Ahogy elérkeztünk az eredeti célunkhoz, valahol a folyó túloldalán valaki félreverte a harangot a toronyban. A többiek izgatottan susmorogtak, jelnek vették  a dolgot, én nem nagyon örültem ennek.
- Irány a templom. Én majd később csatlakozom hozzátok.
  Figyeltem, ahogy a városiak átkelnek a hídon és megindulnak a templom irányába. Összeszűkült tekintettel figyeltem a masírozásukat, tekintetem egyik házról a másikra ugrált, keresve a jelét annak, hogy mikor ütnek rajtuk. Egyelőre nem történt meg, de ami késik, az nem múlik.
- Azt hiszem, tartozok egy szívességgel.
- Hááát...ez eléggé könnyen ment. Csapda. Tudták, hogy jöttök. A társaitok egy ellenságes városban nem harangoztak volna, mert az felhívja a figyelmet rájuk. Tartsunk velük, mielőtt még tényleg kiderül, hogy csapda ez az egész.
  Bár nem nagyon érdekelt az északiak sorsa, de minden egyes elesett egyén apasztotta az erejüket, amellyel a kultistákat zaklatták. Elfogadható csereüzletnek vettem azt a pár percet, amit a kíséretükre szántunk és ha közben tényleg ránk támadnak a kultisták, legalább lett volna alkalmam arra, hogy tovább tizedeljem a soraikat.
- AKkor irány az erőd, ahogy megbeszéltük. Köszi még egyszer.
- Áh, semmi probléma. Alkut kötöttünk, emlékszel?
  Megindultunk mi is a folyón túlra. Az egyik okom az átkelésre a már előbb említett volt. A másik az, hogy kíváncsi voltam az erődre közelebbről is, s reménykedtem benne, hogy meglátom, nagyjából mekkora erőkkel vonultak fel a nefilimek, északiak és a városiak, hogy nagyjából képet tudjak alkotni arról, mivel is állunk szembe.
- Amint megbizonyosodtunk arról, hogy elérték, vissza a főtérre. Hol vannak a társaid?
- Elvileg az északi kapun át érkeznek, hogy csatlakozzanak a lázadó sereghez. Én felderíteni jöttem előre és megbizonyosodni, hogy minden a tervek szerint haladt.
  Az út hátra levő részében Arael szavait rágódtam. Jó lett volna tudni, hogy mik is a terveik. Pontosabban, a terveiket tudtam: levadászni a Fenevad hívőit. De vajon lennének-e annyira bátrak, vagy inkább buták, hogy nekimenjenek a Mélységinek is? Bár hogy merre lehet a fészke, azt szerintem még ők sem tudták, de a vezetőin keresztül talán el tudtak volna hozzá jutni. Örömmel vettem volna, hogyha a nefikék megtámadják Madcock-ot, akármi is legyen a végeredménye. Egy jól felszerelt, számban is elegendő csapat talán még végezhetett volna vele, de ha más nem, legyengíthették volna annyira, hogy időbe teljen, mire ismét "felgyógyul" vagy hogy működtek ahhoz, hogy ismét elkezdjen szórakozni. Bár a követőinek kiírtása is eléggé meggyengítette volna ahhoz, hogy egy időre le legyen róla tudva a gond. Reménykedtem, hogy sikerrel járnak. Menet közben megérkeztünk az erőd közelébe is, ezt a városiak bősz integetése is jelezte. Enyhe csalódottságot éreztem, jó lett volna egy kis feszültséglevezető harc, de akkor nincs más hátra...
- Oké, tehát ide érkeztek. Akkor vissza a főtérhez. Felkészültél, Arael? Ez húzós harc lesz. Ha netán valakit tudsz keríteni út közben, aki segíthet, az jól jönne.
- Adjunk nekik.
   Dörzsölte össze tenyereit izgatottan a nefilim. Reménykedtem, hogy ért is az oldalán lógó buzogány használatához és nem csak díszként hordja magával. A visszafelé vezető úton nem beszélgettünk, nekem kedvem se volt hozzá és Arael se erőltette, amiért most kifejezetten hálás voltam. Talán most tényleg hasznát tudtam volna venni Flan-nak és Sera-nak, de ők valahol messze kalandoznak, a fene se tudja, hogy hol; Mina, Damien és Amy meg még mindig a sereggel lehetnek, már ha nem indultak meg menet közben. Ahogy a főtérre érünk, azt még mindig üresen és elhagyatottan találjuk, azonban látom, hogy a városfalakon mozgolódás támad. Kultisták. Ez csak egyet jelenthet.
- Hmm....Dél mindjárt megindítja az ostromot - mutatok a falak felé és a kultistákra, akik ebből a távolságból csak kis pontoknak tűnnek, de nem lehetnek mások. A város ezen részét ők tartják uralmuk alatt.
- A csapataik nagy része a falakra fog koncentrálni. Illetve a városkapura. Minden erődítménynek az a leggyengébb pontja.
  Jósoltam meg az elkövetkezendő órák eseményét a saját meglátásaimra hagyatkozva. Kissé tovább menve megláttam a sikátort, ahol Beta tűnt el.
- MI ebbe a sikátorba megyünk.
- A Déliek? A hellenburgi déliek itt vannak? Akkor jobb lesz sietni!
  Na igen, egy pillanatra el is feledkeztem arról, hogy Arael és a klánja melyik oldalt választotta ebben a harcban. Még szerencse, hogy nem tudja rólam, én melyikhez csapódtam, különben kevésbé lenne együttműködő, volt egy olyan érzésem. Sietve vágtunk keresztül a főtéren, mielőtt még mások csatlakoztak volna az itteni őrülethez és sértetlenül értük el a sikátort. Lépteim halkan visszhangoztak a házak közötti szűk téren, s aztán egyik lépésről a másikra kiszélesedett, hogy egy kisebb térnek adjon helyet. Megálltam a sikátor szélénél és feltartottam a kezemet, jelezve a nefinek, hogy torpanjon meg.
- Állj!
  Suttogtam a szavakat biztosíték gyanánt. A sikátorban ott álldogált az előző alak, akiről azt feltételeztem, hogy Beta lehetett az. Vele együtt azonban volt már ott valaki más is, és ennek a fejleménynek határozottan nem örültem. Kitágítottam az érzékeimet, felmérve a környezetemet mágikus rezgések után kutatva, azonban a kettőn kívül mást nem érzékeltem. A másik alaknál egy csatabárd volt, s ugyanúgy pajzs. Ez főleg nem volt egy olyan fejlemény, amit szívesen fogadtam volna. A beszélgetésük zaját elsodorta felém a szél.
- Mi történt?
- Összehívtak mindenkit, úgy látszik, történt valami az északi oldalon, a templomnál.
- Azt hallottam. Béta mester a szokottnál is komolyabbnak tűnt. Legjobb lesz, ha mi sem késlekedünk.
  Óh, hogy a fenébe! Ez nem jó hír. Határozottan nem. A templomnál történt kavarodás minden bizonnyal a helyi lakosok kis csapatának megérkezése volt, s talán valami kisebb rajtaütésre is sor került. Bár mondjuk ez még a jó hírek közé tartozott: az eset kiderítésére küldött csapat meggyengíti a város védelmére felsorakozott egységek erejét legalább arra a kis időre. Reméltem, hogy jó sok kultista férget fognak oda küldeni és egyikük sem tér vissza. Ami viszont rossz hír volt: hogy egyikük se Beta volt és én nagyon csúnyán félreolvastam a jeleket. Csodás...
- Készül fej, Arael.
  Szóltam hátra a nefilimnek, miközben a táskámból elővettem a fémládikát, s felpattintva a fedelét elő vettem belőle egy hallucinogéngáz-keveréket. Nem sokszor használtam ezeket, azonban tudtam, hogy hatásosak, még ha könnyen is lehet ellene védekezni - attól függ, hogy az adott katona mennyire tapasztalt. Ők eléggé annak tűntek, de ha már csak egy kicsi is a szervezetükbe jut, eléggé diszorientáltak lesznek ahhoz, hogy könnyebb dolgunk legyen velük. Egészen addig, míg helyzet kötjük őket, erősítést se fognak tudni hívni.
- Tartsd fel őket, amíg pozícióba helyezkedek.
  Aztán elhajítottam a flaskát...

...az üvegcse hangosan csörömpölve tört ketté a kövezeten, s a két alak egy pillanatra meglepődött, aztán gyorsan cselekdtek.
- Micsoda?!
- Rajtaütés! El innen!
  Tényleg gyorsak voltak és tapasztaltak. A kardos alak lekapta a hátáról a köpenyét és azzal próbálta elhessegetni a gázt, próbálva megszabadulni attól még azelőtt, hogy kifejettte volna a hatását. Nem járt túl sok sikerrel, s a gáz folyamatosan ömlött arról a helyről, ahol a flaska széttört.
- Ez nem működik. Odébb!
  Mielőtt még cselekedhettek volna, Arael támadásba lendült. Most kiderül, hogy mennyit is ér a Kiskakas. Nagy lendületet véve szökkent fel az égbe, s a kezében tartott buzogány hangosan suhogva lendült meg a két kultista katona felé. A csatabárdos maga elé kapta a pajzsát, s a fegyver s pajzs találkozásakor hangos fémes hang terítette be a kis teret a sikátorok gyűrűjében. Láttam, ahogy a pajzs ketté hasad és kiesik a kultista kezéből. Oké, ez nem is volt annyira rossz, azt meg kell vallanom, bár kísértetiesen hasonlított arra, amelyet a kultista használt még az utolsó összecsapásunkkor Mina ellen. A csatabárdos megmaradt a helyén, azonban a kardos ha még szédelegve is, de elindult, hogy kimenjen a gáz hatósugarából, összeszedje magát és erősítést hívjon. Ezt pedig nem hagyhattam. A sálamat mélyen az arcom elé húzva hívtam életre magamban a lángot és az bőszen fel is lángolt, szinte izgatottan, mintha önálló élete és értelme lett volna. Kiril izgatottan nyeherészett, Dumah hűvösen figyelte a jelenetet.
  A kardos alak eltette a fegyverét. Nem tudtam, hogy elővigyázatos volt-e, vagy a gáz miatt már olyan dolgokat látott, amelyek erre késztették. Őt egyelőre hanyagoltam, hisz a csatabárdos még mindig fenyegetést jelentett. A tűz lassan alakot öltött s egy golyó formájában küldtem meg a még mindig harcra kész ellenség felé. Azonban az hárította a támadást és a szédelgő társára kiáltott.
- Ez nem jó. Te menj, riassz, úgy se tudsz harcolni, én feltartom!
  Azonban nem számítottak Arael-re, aki a harc kezdetekor és buzogánya elhajításakor a tetőkre reppent. Most ismét leszállt közénk, kezén valami fémcuccokkal. Mintha vaskesztyű lett volna, bár nem fedte a kezét, csak az ujjai begyét, de belőlük kisebb tüskék álltak ki és most azokkal kezdte el sorozni a parancsolgatós alakot, eléggé lefoglalva őt ahhoz, hogy én a másik után tudjak eredni. Megiramodtam az ellenség utám, s már majdnem hogy el is haladtam az Arael-csatabárdos társaság mellett, azonban az ellenségnek volt annyi lélekjelenléte, hogy még utánam csapjon. Be is talált, és éreztem, ahogy a bal oldalam szinte majdnem hogy lezsibbadt. A fájdalom hatalmas volt, s tudtam, hogy ebből ha más nem, legalább egy jó nagy véraláfutás és megrepedt bordák lettek. Felszisszentem a fájdalomtól s ajkaimba harapva igyekeztem a menekülő ellenség után, aki ekkora már megtett egy kisebb távolságot.
  Nem akartam vele kergezőtni az idők végezetéig, vagy egy őrjárattal való találkozás erejéig, így a fájdalomtól homályos látásomon keresztül bemértem a kettőnk közötti távolságot s amint elég közel kerültem, egy kisebb tűzfalat emeltem elé, hogy megtorpanásra késztessem őt és egyben megfordulásra. A harcnak itt és most el kell dőlnie, hisz minden egyes másodperc késlekedés csak felhívhatja ránk a figyelmet. El is értem a kivánatos hatást, s a fickó megperdült, kissé ingatagon, de megállt s most már ott volt a kezében a pajzs és a kard is. Én is megálltam és felmértem a lehetőségeimet. Tiszt volt - legalább egy hadnagy, de inkább százados. Több éves harci tapasztalat állhatott mögötte. A kardja még nem jelentett volna túl nagy akadályt, a pajzsa viszont igen. S nekem nem is volt olyan lehetőségem, mint Arael-nek, hogy ezt is ketté törjem. A bal kezemet rosszabbul tudtam használni az oldalamat ért táma dás miatt. Tudtam, hogy tisztességes módon itt nem nyerhetek, nem mintha túlságosan vágytam volna rá. A becsületes harc az ostobák kiváltsága, akik korán akarnak meghalni. A harcban s a háborúban se tisztelet, se dicsőség nem létezik; csak halottak és túlélők. Puhatolózó támadást indítottam felé, amelynek során Clandestine-nal szúrtam felé. Kíváncsi voltam, hogy mivel fogja kivédeni - hisz ki fogja, ebben biztos voltam, s nem is számítottam másra. Ha karddal, az a rosszabbik eset, hisz még mindig ott lesz a pajzsa, hogy a következő támadást védje, s a kardot könnyebben vissza tudja húzni és újra támadni vele, mint a pajzsot. Ha viszont a pajzzsal védi, akkor azt eléggé fel kell emelnie, hogy ki tudja védeni a mellkasa felé irányuló támadást ahhoz, hogy korlátozza a látását, s ezt ki tudom használni. A pajzsot használta...
- Ott vagy!
  Kiáltott felém, azonban nem láthatott engem tisztán, így ez csak egy vaktában végre hajtott támadás volt, plusz a gáztól be is lassult, így könnyedén kiugrottam előle. Az ugrást guggolásban fejeztem be, s eldobtam Fury-t, amelyet most úgy se tudtam teljesen használni s markomba felkaptam egy jó nagy adag port az utcáról,felkészülve arra, hogy a szemébe dobva elvakítsam őt. Egy vak ellenfél össze-vissza csapkod maga körül, hogy ne tudjanak a közelébe férkőzni, így kiszámíthatatlan lesz, s ez veszélyes, de még mindig jobb, mint az, aki látja az ellenfelét. Felpattanva a földről járok táncot az ellenség körül, várva a pillanatot, amikor rátámadhatok. Az ellenfél nem volt hülye. Túlságosan gyorsan mozogtam ahhoz, hogy ő bármit tudjon kezdeni ellenem, így csak arra koncentrált, hogy távol tartson engem magától, s inkább hátrált.

  ...s a kis mókát egy fémálarc zavarta meg, amely kettőnk között hangosan csapódott a földre. A fejlemény eléggé megzavart engem, s ösztönösen arra felé néztem, ahonnan a tárgy érkezhetett. Egy alak állt a tetőn, testét köpenyeg takarta el, az arcát  csuklya. Az álarc eléggé jó támpontot adott arra, hogy ki is lehetett az. Hát, azt hiszem, hogy sikerrel megtaláltam Beta-! JUHÉÉÉ!....és persze, hogy egyedül, minden tervemmel ellentétesen. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz.
- Te lennél...az a nagyszájú bérgyilkos?
  A hangja méyl volt. Nagyon mély. Ez mennyit ihatott, hogy így elcseszte a hangszálait? A katona, akivel eddig harcoltam, nagyon megkönnyebbülhetett és szinte örömittasan sikított fel.
- Beta mester!
  Én meg csak magamban füstölögtem. MIÉRT VAN AZ, HOGY MINDENKI A NAGYSZÁJÚT EMLEGETI AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSUNKKOR?! Mármint...tényleg. Mindenki. Kivétel nélkül. Én még olyannal nem találkoztam, aki más előnyös tulajdonságomat emelte volna ki. Utáltam Veronia-t. Nagyon utáltam.
- Van, ami még a számnál is nagyobb. Látom, Madcock megkapta az üzenetemet, milyen tisztelt Béta mester! Örülök, hogy végre találkozunk!
- Milyen idegesítő....
  Na igen, ezt is mondták már rám sokan. Valami újjal is előhozakodhatnának néha napján. A kultista mester ugrott és a hátam mögött érkezett le. Abban a pillanatban mellkason csapott a mágia hullámzása. Olyan erővel, amelyet még nem éreztem soha se életemben, s mintha az egésznek halál szaga lett volna. Erős aurája volt és mélyen, ösztönös szinten elfogott a rettegés. Én ezzel akarok harcolni? Crispin, te kurvára meg vagy hülyülve! Inkább visszafordultam a másik kultista felé, hogy azt megöljem, mert Beta elrohant valahova a fenébe, a főtér irányába, és valahogy nem volt kedvem vele szórakozni. Inkább megölöm a haverját és elbújok valahova. Nagyon mélyre. Azonban a gyáva féreg elmenekült...Hát, akkor már túl sok választásom nem volt, nem hagyhattam Arael-t egyedül magára két ellenséggel szemben.
  Rohantam Beta egyre távolodó alakja után. Szépen elkergetőztünk, egy alkalommal elhaladtunk ott, ahol Arael-t és a csatabárdos alakot hagytam, azonban egyiküknek se láttam semmi nyomát sem, sőt még arra se utoló nyomokat, hogy merre tarthattak. Aztán már túl későn kaptam észbe, hogy merre is haladtunk. Csak akkor tudatosult bennem, amikor kirobbantunk a sikátorból...egyenesen a főtérre, ahol az akasztófák álltak. Idő közben már kultista féreg visszaszivárgott és a vezérük láttán rögtön haptákba is vágták magukat...engem meglátva meg ijedten tettek pár lépést hátra. Jól teszitek, féljétek is csak a jelenlétemet! Főleg, amikor meg láttam Flan-t és Sera-t, akik előbukkantak a semmiből...és mintegy végszóra megjelent Mina, Damien és Amy is. Hát, ez egy eléggé érdekes kis összecsapásnak néz ki.

A végtelennek hitt vég mégis létezett.
A gödörnek ugyanis volt alja, méghozzá telis-tele hideg vízzel, amelyet alaposan felzavart a csobbanásunk, de így legalább nem sérültem meg, ami már önmagában is csodának volt tekinthető, számításba véve, hogy nem éppen zuhanásra voltunk tervezve, hanem járásra. De legalább a koromsötétet megtörte a fentről érkező fény, így fel tudtam mérni, miféle hely lehet ez. Hamarabb neveztem volna hirtelenjében kiásott tanyasi kútnak, csakhogy a megkönnyebbülést, miszerint mégsem itt ért véget az életünk, hamarosan felváltotta az a kellemetlen, zavaró érzés, amikor a nedves, elnehezült ruha a tünde lánya testéhez tapad, és legszívesebben megszabadulna tőle. Lance is hasonló véleményen lehetett, ugyanis amikor felé pillantottam, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele (Igen, így van, valójában nagyon is érdekelt az oldalamon harcolók épsége, csak nem szerettem kimutatni…), éppen minimálisra igyekezett csökkenteni a bőre vizes ruhával való érintkezését. 
Talán neki még nehezebb lehet mozogni bennük. - gondolkodtam el - De követem a példáját…
Ekkor vettem csak észre, hogy nem voltunk teljesen egyedül.
Pontosan velünk szemben egy alagútrendszer húzódott, olyan elágazóan és mélységesen mélyen, hogy egy fél korty sörben sem fogadtam volna, hogy valaha is kijutunk innen. Csakhogy ez volt az egyetlen kijárat, és még azt is elállta valaki. Vagyis valakik: Egy ismeretlen tünde, irigylésre méltó barna színű haját figyelve pedig majdnem megfeledkeztem arról, hogy kard volt nála, méghozzá nem is kicsi. Aztán ott volt még Stephen… ha nem lettünk volna ebben a helyzetben - és nem lett volna sokkal erősebb nálam -, számoltam volna vele az arkdruida-incidensért. De ezt az imént említett helyzetet egy ezeddig sosem látott Lily White koronázta meg, aki olyan kőszerűen állt ott, karba tett kezekkel, szigorúan végigmérve minket, hogy ha nem lett volna - a kisugárzásából ítélve - egy rendkívül erős kultista, úgy éreztem volna magam, mint akit éppen a saját anyja készül leszidni.
Vagy nem... - azzal elengedtem a felsőruházatomat, amit levetni készültem, azon gondolkodva, mégis mire fel ez az egész, mit tehettünk, ami ennyire nem tetszett neki.
Nekem személy szerint volt egy-két ötletem, csakhogy Alfa egyáltalán nem is jelent meg, nemhogy megtorlást akart volna, amiért rosszul sült el a kis csábítgatása. Ellenben biztos voltam benne, hogy Lily sem fog velünk kesztyűs kézzel bánni, hogy Stephen-t már ne is említsük, főleg azok után, hogy tulajdonképpen egész idő alatt ellenkeztünk egymással.
- Mi a probléma? - osztozott a véleményemben Lance hirtelen, meglepően higgadtan.
- Nem vagyunk szomjasak... - mondtam teljesen hangsúlyozás nélkül, hogy ne vegyék észre, milyen kevésen múlik, hogy kimutassam, ami hideg, szúrós béklyóként fonódik a szívemre.
Azonban olybá tűnt, mintha Gamma a lelkem legmélyéig ellátna, így nem lehetnének előtte titkaim. Az a szörnyű hidegség és csend, amely felőle áradt, mintha képes lett volna megdermeszteni az egész alagútrendszer levegőjét.
- Három kérdésem van! - kezdte hasonló ridegséggel, amitől talán egy egész tó is azonnal befagyott volna - Kik vagytok? Ki küldött? Mennyit tudtatok meg?
- Én már bemutatkoztam. Senki nem küldött, jöttem magamtól. És asszem mindent, amit meg kellett. - válaszolta a zsoldos szinte azonnal, semmiféle gyengeséget nem mutatva.
Én ellenben hiába mondtam el magamban hatvanszor azt, hogy nem félek még a haláltól sem, létezett egy pont, amelyen túl a legmesteribb önámításaim sem értek fabatkát sem. Nos, ez egy ilyen pontnak látszott, tekintve, hogy a testem minden egyes részén libabőr borított, azon kaptam magam, hogy még a levegőt is keveslem, amely a tüdőmbe préselődik, és azon jártatom az agyam, vajon ez lehetett-e Lily White igazi arca és ha igen, mégis mi a frászt akart ezekkel a kérésekkel?
- Wynnesa Fawn Isabel Silvernight-Gentlesaline. - futottam neki a válasznak néhány mély légvétel után, azt latolgatva, mit kapok, ha elmondom, hogy a déli sereggel tevékenykedem - A Természet és nyugodj meg, mert semmit sem értek.
Ahhoz képest nekem kellett volna megnyugodnom, ugyanis éreztem, hogy bármelyik pillanatban menthetetlenül remegni kezdenek a lábaim és nem, ezúttal nem a félős kislány álca részeként. Gamma hűvös, összeszűkült szemekkel nézett minket, miközben egy kicsit oldalra hajtotta a fejét, mintha nem értené, amit mondtunk. Nem volt túlságosan biztató jel.
- Azt hiszitek érdekelnek a rébuszaitok? - kérdezte aztán, miközben legyintett egyet az ujjával.
Ezek szerint valóban nem értette. Vagy csak nem akarta érteni és az is ezt támasztotta alá, hogy megmozdult a víz, ám nem úgy, ahogyan kellett volna. Jég tört elő belőle a szél sebességével, nagy, hosszú és éles, ék alakú jégcsap; és szinte érzékelhetetlen könnyedséggel repült az egyik déli hasfalába, akinek esélye sem volt elhajolni vagy ellentámadásba lendülni. Ugyanúgy hirtelen érte a történés, mint bennünket, így pedig már csak az maradt, hogy nézzük őt, ahogyan a térdre esik a vízben.
- Azt hiszitek nem tudom, merről fúj a szél? - folytatta ekkor Lily White - Bökjétek ki, kit szolgáltok!
Ha lett volna itt egy létra... egy alagút vagy akár bármiféle menekülési útvonal, most bizony kihasználtam volna, megmaradt tündék ide vagy oda. Éreztem, hogy a torkomra fagynak a szavak, amelyeket még meg sem próbáltam kimondani. Nem most láttam először támadást, vért, sebesültet, haldoklást, ám minduntalan felrémlett az a szörnyű öldöklés a Tünde-erdőben, és amikor engedtem elhatalmasodni magamon a sötétséget, semmi nem maradt abból, akinek lennem kellett volna. A Természet szent erejét kellett volna rájuk vetítenem, de hogyan tehettem volna ezt meg, ha éppen EZ AZ ERŐ készült minket ELPUSZTÍTANI!?
- Azt hinné a jóhiszemű tünde, hogy egy kultista észrevesz egy másikat, de úgy tűnik, még annál is ostobábbak vagytok, mint gondoltam. - hallottam Lance mogorva hangját - Szóval, mi a probléma? 
Amikor ránéztem, a sebesült mellett állt, a kardjáért nyúlt, majd Lilyre irányítva ki is vonta azt. A druida arcán először valami meglepődésféle suhant át, bár gyorsan visszarendezte maga köré azt a fagyos, hideg nyugalmat, s tovább nézett bennünket, mintha még mindig bármiféle esély is lett volna rá, hogy kultisták vagyunk.
Elpusztítani... 
Szégyen...
- Szégyen! Miféle druida vagy te? - bukott ki belőlem, miközben a lábaim már megadták magukat és mint a fán az apró, gyenge termések rezegtek, úgy remegtek azok is.
Féltem, ámde a csalódottságom, az értetlenségem és a dühöm olyan nagy méreteket öltött, hogy csaknem szembeszállt vele.
- Ha felkaroljátok a rászorulókat, hogyan lehetsz képes megsebezni valakit, aki nem tett neked semmit?
Jóllehet, sokkal dühösebb voltam, mint amilyennek az egész hangzott, ebből mégis, minden igyekezetem ellenére is csak valami gyáva alak remegő hangját hallottam visszhangzani a kútszerű helyen.
Láthatólag ez lehetett az utolsó csepp a fagyos hajú nő poharában, mert nem tudta tovább türtőztetni magát. Idegesítettük, és ennek örülnöm kellett volna, de nem tettem. Nem tudtam megtenni, még a bennem fortyogó düh ellenére sem.
- Hát nem értitek! - közölte, mintha csak egy kosár leszedett almához beszélt volna, amelyek már úgyis elrohadtak - A tündék halálra vannak ítélve. Azt hiszitek, bármely királyság meg fog védeni minket. Képtelenség! Magunkat kell megvédenünk. Meg kell bosszuljuk azokat, akik odavesztek a nagy tűzben. Akiket elüldöztek a földről a nyomorult emberek. És ti kardot szegeztek arra, aki megoldást kínál?
Nem voltam képes elhinni ezt... Hogy lehetett még mindig druida, ha ennyire szembement a Természet akaratával? 
- Megoldást? Pontosan mire is? - kérdezett vissza a Zsoldos meghökkentően valóságos és szinte már feltüzelően gúnyos hangnemben, amely engem is felbátorított egy kicsit.
- Mélységi sosem kínál megoldást, csak rabszolgaságot. - vettem rá magam a válaszra, közben pedig körmeimmel belevájtam a tenyerembe, ahogyan akkor szoktam, amikor a szokásosnál is sokkalta keményebbnek kellene tűnnöm, de valami meggátol benne...
Nem. Nem voltunk halálra ítélve! Mindaddig nem, amíg egy valaki is hitt a kultúránkban és az istenünkben, és amíg bárki is a mi nyelvünkön szólt hozzánk. Ezt előttem már mások is megmondták, és ha ez a nő valóban Faelar tanítványa volt, betéve kellett volna fújnia, mi a helyes meglátás.
- Az emberek pedig nem nyomorultak, sem Észak, sem Dél. Csak az nyomorult... - gyűjtöttem egy kis erőt, hogy ki merjem mondani -, aki ok nélkül és általánosítva gondolja azt valakiről, csak mert az, ami.
- Vakok vagytok. - válaszolta Lily - Nem látjátok a fától az erdőt. Ez a város, sőt az egész karavánotok engem fog követni.
Nem akartam ezt hallgatni tovább, nagyon nem. Miért akarta, hogy minden így legyen, holott nem is volt? El kellett volna hinnünk, hogy követhessük őt? Nem. Nyilván ez volt a célja, és a többi tündének is ki tudja, mit mondott.
- A nemlétező fától a kámforrá vált erdőt, úgy érted, igaz? - kontrázott rá a zsoldos szinte azonnal - Merthogy az otthonunk, a Tünde-erdő már nem létezik itt. Idiótaság belé, és ezzel a nagy tünde identitásba kapaszkodni, mert alaptalan. 
Alig mertem hinni a szememnek. Lance Lily-re vigyorgott! Sőt! mintha felé kezdett volna el közeledni.
 - Téged? Mit szólna Alfa, ha ezt hallaná? - folytatta szinte rendíthetetlenül.
- Terrorral nem fogsz jó követőket szerezni. Félni fognak tőled, és ez nem tartozik a tünde erények közé. - mondtam, bár nagyon szerettem volna ráordibálni, kiabálni, ahogyan a torkomon kifér, mindennek elhordani, amiért ilyesmit merészelt... de ott volt a sebből szivárgó vér, amely szétterjedt a vízben és ez valahogyan elég volt. 
Ennyi már elég volt.
Azt hittem, ettől rosszabb már nem lehet... Azt hittem, legalább gyorsan fogunk meghalni, úgy, hogy még csak emlékeznem se kelljen a gyilkosom arcára, de Lily White mindettől egyetlen pillanat alatt megfosztott, azonban mielőtt még ezt megtette volna, haragtól szúrós, rengő szavai elárasztották a teret és a lelkemet, és akkor a nyakamba szakadt a saját, önnön tehetetlenségem.
- Pokolba az erdővel a tündéivel együtt! - ordította.
Homlokán kiduzzadtak az erek, ahogy előre hajolt és szabadjára engedte a haragját. Olyan volt, mint egy valódi rémálom, amelyből izzadságban úszva riad fel az elszenvedő és soha nem felejti el. Soha nem lesz vége, mert mindig ott motoszkál majd tudata leghátsóbb zugaiban.
- Azt hiszitek, érdekel az a rakás fa, a halott, nyomorult isteneivel meg a gyáva népével?! - folytatta, talán még hangosabban, mint eddig, de a társai meg sem rezzentek - Tőlem aztán ott dögölhet meg az összes. Segített bárki is, amikor el akartam menni megmenteni őket? Megvártak talán, mielőtt elmentek volna? Nyújtott bárki is baráti jobbot, amikor a bűzös, rothadó háború magával ragadott.
A nő már lihegett a kiáltozástól, de olyan volt, mintha minden légvétellel csak a saját dühét szívná vissza újra a testébe. Egy körforgás keletkezett körülötte, amely valahogyan csak még nagyobbra táplálta az elhivatottságát - sokkal szörnyűségesebb szavakat kimondatva vele, mint azt valaha is hittem, hogy druida szájából hallok.
- Nem érdekel mi lesz. Omega mestert ennek az átkozott földnek az istenévé fogom tenni! És megölök mindenkit, aki az utamba mer állni.
Aztán Lily elhallgatott, ki tudja, miért. Talán rájött, hogy ezek után egy hangot sem tud kipréselni belőlünk vagy úgy érezte, elérte a célját, megfélemlített minket, és most már nyugodtan elmehet. Akármi is volt az oka, úgy tett: elfordult tőlünk és visszaindult az alagútba, amelyből érkezett.
- A tündéket ne féltsétek. - tette még hozzá - Követni fognak engem. Követni fognak, amint megtudják, hogy a szeretett vezetőiket aljas módon elárulták és felkoncolták a déliek. - folytatta halkan nevetve, én pedig sokáig fel sem fogtam, mit mondott - Stephen, Oscar, ezt a kettőt rátok bízom.
Aztán Gamma eltűnt a sötétségben, egyedül hagyva bennünket az imént említettekkel. Lance velem ellentétben valószínűleg felfogta, mi folyik itt, túltette magát azon, amit az az átkozott nőszemély művelt. Egészen olyan volt, mintha a haragtól és szörnyűségektől megfagyott levegőt vágta volna ketté a kardjával, ahogy maga elé emelte azt.
- Hallottátok, hogy ez a fruska szó szerint halálra ítélt titeket az imént, igaz? - szegezte nekik a kérdést.
Én azonban csak álltam egyhelyben, mintha szobor lennék. Még mindig nem értem fel ésszel, miért tenne ilyet valaki? Miért venné el tőlünk a népünk csekélyke, bizalmatlan szeretetét?! Ezt senki sem tehette meg senkivel!!! A legkevésbé sem érdekelt, hogy Délt is belekeverték, egyszerűen nem tudtam tovább látni annál, hogy az elkövetkezendő évtizedekben minden egyes tünde az utolsó leheletéig gyűlölni fog, és...
Azt mondta, vezetők....???
...
...
- FAELAR! KALE! - szakadt ki belőlem, nagyjából úgy, mintha egy gyerek kezdett volna dührohamos sírásba.
De Lily már nem volt ott, így hiába kiáltottam.
Onnantól kezdve azt sem tudtam, mi történt pontosan. Csak néztem Stephen-t és az idegent, akik, Lance állításával ellentétben lehet, hogy valóban meg fognak halni, de nem általam, ugyanis én addigra már megelőztem őket.
- Heh... - néztem körül, miközben kiszedtem a hajamat az arcomból, lerázva magamról a félelmet, melyet tudtam, hogy nem szabad kimutatnom.
Már nem tudtam feldolgozni, hogy nem tehetek semmit, de nem akartam elfogadni, hogy gyenge vagyok, azonban nem tehettem mást, azon kívül, hogy legalább elrontom a szórakozásukat.
- Nem félek meghalni. - tettem még hozzá, hogy legalább ne jelentsen annyi élvezetet a kultistáknak a megölésem.
Mindössze ennyi volt, amit képes voltam tenni.
Az Oscar nevű tünde elfogadta a zsoldos kihívását és kardot rántott, közeledve felé, azonban egy ponton megállt. Már azt hittem, megijedt Lance-től és úgy döntött, inkább visszafordul, így pedig kijuthatunk innen, ám az ilyen hamis reményeket csak az elkeseredettség táplálta általában. Ha pedig még nem lett volna eléggé hátborzongató ez a hely, a tünde lábai alatt határozott buborékok törtek fel a vízből. Egy következő éles jégcsapra számítottam, amely elől nem létezett menekvés, elmém legsötétebb részében pedig már fel is ütötte fejét leggyűlöltebb ellenségem: önmagam. Valójában féltem a haláltól. Jelen helyzetben pedig minden porcikám égető sürgetéssel adott szárnyakat a létező legundorítóbb dolognak bennem, amit druida valaha el tudott képzelni. Az élni akarás szánalmas börtönében jártam-keltem én is, ahogyan mindenki más, és talán pontosan ezt érezte néha Wade, ezt a gyomorforgató önzőséget, amellyel képes lettem volna kihasználni őt. Most, mint élő pajzs. Ha felfogja a jeget, tovább élek. De lényem többi része egyáltalán nem akarta feláldozni őt. Talán ez mentett meg, s ez jogosított fel arra, hogy a Természet kegyeibe fogadjon és segítsen utamon. De megtette vagy nem, a tényen nem változtatott. Félelem, harag és kilátástalanság idáig juttatott. Jobb voltam hát Lilynél?
- Úgy néz ki, Gamma mester itt hagyta nekünk a szolgáját. - jelentette ki Oscar, amire felkaptam a fejem, megrázva egy kicsit.
A vízből kiemelkedett valami nagy. Karjai voltak és feje, ám a teste folyékony, egy az életető folyadékkal. Kétszer olyan magas lehetett, mint én, és csak arra várt, hogy támadásba lendülhessen. Stephen azonban semmi jelét nem mutatta ennek, ami a maga módján éppen eléggé aggasztott.
- Úgy néz ki. - közölte egyszerűen.
És mintha csak a szörnyeteg erre várt volna, hömpölygő-folyó karjával irdatlan erejű elsőprést kísérelt meg.
- LEBUKNI! - utasította Lance, aki, ahogyan eddig, most sem engedte meg magának, hogy váratlan dolgok lelassítsák.
- Meg fogja ölni őket... - mondtam szinte már suttogva, abba bele sem gondolva, mit fog tenni Lily a többi tündével.
Elvesztem a lehetséges mesterem és tanítványom...
És a halál még talán a kegyesebb végzetet jelentette a karaván tagjai számára. Őrlődtem a tehetetlenségben, dacolva a maga alá gyűrni igyekvő belőlem áradó sötétséggel, ennek ellenére megtettem, amit a zsoldos kért. Bíznom kellett benne, ahogyan akkor is, a nagy csata idején. De fogalmam sem volt, mit kellene tennem most.
Ebben a hatalmas üregben Wade csak idegennek érezné magát - nem is beszélve arról, hogy még nem tettem rendbe a kapcsolatunkat -, de talán ha Netzach segítene...
Ahogy a vízben guggolva vártam, hogy a fölöttem elsüvítő elementálhalmaz elég távol kerüljön tőlem, valami egészen hihetetlent pillantottam meg: Lance, a kart kikerülve egyenesen a vízszörny testébe rohant és szó szerint áthatolt rajta. Egyenesen Oscar előtt kötött ki, aki felemelte a kardját, csapásra készen. Azonban mielőtt belekezdhettek volna a harcba, Stephen közbelépett.
- Azt hiszem ennyi elég is lesz. - mondta, mintha egész végig arra várt volna, hogy ő küzdhessen meg a zsoldossal.
Azonban ami ekkor történt, az egy pillanatra még azt is elfeledtette velem, hogy egyedül maradtam az elementállal szemben: A levegőt egy másik kard szelte ketté.
Oscar feje, mint egy furcsa kő, esett a vízbe, a test mögött pedig Stephen állt, kivont karddal a kezében, félreérthetetlen bizonyítékként arra, hogy ő volt a tettes.
- A helyedben nem fordítanék neki hátat. - intézte szavait Lance-nek, amelyek végre eszembe juttatták a veszélyt, amelyben voltam.
Felálltam hát.
Tudtam, hogy Wade semmit nem érne ez ellen a vízhalmaz ellen. Csak megfulladna, ahogyan én is meg fogok, ha itt maradok a célvonalban... Már nem mintha előre olyan szívesen léptem volna, ahol éppen egy FEJET mosott a víz, és fogalmam sem volt, hogy miért csinálta ezt a sötét tünde! Tehát amint némi élet költözött belém, hátrálni kezdtem, a lehetséges védelmi és támadó mechanizmusaimon gondolkodva, miközben magamban hálát adtam, hogy az ellenség irtja egymást.
- Köszönöm. - - válaszolta a zsoldos, miközben a falhoz hátrált.
Én azonban nem hittem el Stephen egyetlen szavát sem, ó, nem. Ahhoz már túl sok mindent tett, ami gyanús, és nem igazán voltam az a személy, aki könnyen változtatja meg a véleményét. Vártam hát, azt fontolgatva, miféle vég fog elérni előbb, na meg azt, hátha mégis van esélyem megmenteni a leendő mesterem.
A vízember ismét támadásba lendült. Úgy tűnt, Lilynek itt sem kellett lennie, hogy irányítsa. A kar ismét közeledett, s az imént történteknek köszönhetően szinte csodával határos volt, hogy elvétette. Gyorsan átpillantottam az átlátszó folyadéktömegen, hogy megnézzem, a másik kar eltalálta-e a zsoldost. Látszólag nem, ami azért némi reményt ébresztett bennem.
- Lily White egy druida, aki képes manipulálni a vizet. Ezen itt nem fog se a kard, se a puska. Mással kell elintézni. - magyarázta Stephen, mintha egész végig a mi oldalunkon állt volna.
- Nekem nincs semmim, egyéb ötlet onnan? - - kérdezte Lance, én pedig nem tudtam, hogy irigyeljem a gyors döntéseiért vagy adjak hálát, hogy nem bízom a sötételfben.
- Nem. Semmi, ha ez nekem szólt! - kiabáltam vissza - Azon kívül, hogy valahogy rá kellene omlasztani a barlang tetejét, de akkor mi is meghalunk.
Ezt leszámítva azonban kétkedve meredtem néhány pillanat erejéig Stephen-re. Nem tudtam elképzelni, mégis mi oka lett volna ilyesmire, hacsak... hacsak nem tudta, hogy Lance Kalver erősebb nála és meg akarta menteni a saját életét.
- Még mindig nem bízom benned! - szólt neki a felkiáltás, miközben még mindig hátráltam, jobb híján.
Ez látszólag gondolkodóba ejtette Stephent, azonban nem pont olyan irányba terelte az eseményeket, amire számítottam, ugyanis figyelmen kívül hagyta, amit mondtam neki, és helyette az én ötletemet kezdte vizsgálgatni.
- Ez működhet. - közölte - De hátrébb kell mennünk, nehogy minket is elkapjon. Ezeket az alagutakat is Gamma vájta ki víz segítségével. Nem omlik be az egész, ha egy helyen meggyengítjük.
Lily vízelementálja ekkorra már újból csapásra készen állt, s kezdeményezte is azt mintha kihasználta volna, hogy a terven gondolkodunk. Mire észbe kaptam, már túl késő volt, a következő pillanatban pedig a vízben találtam magam, valami olyasmit érezve, mint amikor évekkel ezelőtt Alan Dwayne-nel keveredtem verekedésbe és ő lelökött egy fáról, én pedig a hátamra estem.
- Talán ki tudunk fent is mászni. Melyik irányba menjünk? - kérdezte Stephen, aki látszólag ki tudta kerülni az ütést.
- Kövessük Gammát! Biztos nem maradt itt lent, csak kijut valahova… - vetette fel Lance az ötletet, amely, bármennyire is értelmetlenül és veszélyesen hangzott, talán az egyetlen menekülési lehetőséget biztosította.
Némileg köhécselve tápászkodtam fel az ütés után, azt fontolgatva, mennyire messze kerültem a többiektől... már ha lehetett Stephen-t is oda sorolni, és hát úgy tűnik, egyelőre még igen. Megpróbáltam ugyanarra az oldalra vergődni, ahol ők voltak, még mielőtt a bolond kultista gondol egyet és Lance-t is megöli, ezzel elvágva minket a kijutás lehetőségétől. Nem találtam arra okot, miért akarta volna követni Gammát, ha tudta, hogy első adandó alkalommal jégnyársra fog tűzni bennünket, azonban jelen helyzetben nem jutott eszembe jobb megoldás. Hatalmas, nehéz lépésekkel igyekeztem közel kerülni hozzájuk, remélve, hogy az elementálnak egy ideig nem áll szándékában támadni.
És mintha csak rám akart volna cáfoni ezzel, a karok már meg is indultak, ám ezúttal Horatius került elő a sötétségből, a harmadik déli társunkkal együtt, és szinte azonnal belevájták kardjaikat az elementálba. Sok haszna nem volt, de a célnak, melyet a katona szavai alá is támasztottak, megfelelt.
- Majd feltartjuk, menjetek! - kiáltotta, miközben szemeiben szinte megtestesült az elszántság.
Mintha tudta volna, hogy meg fog halni, de úgy döntött, hogy vállalja értünk. Herr Malchnez szintúgy.
- Kint találkozunk, mi a lyukon mászunk ki! - tette hozzá, aztán mind a ketten ordítozva veregették egymásnak a kardjukat, remélve, hogy a vízszörny velük foglalkozik majd.
Ez nekem is megadta a lehetőséget arra, hogy átjussak a veszélyzónán, ahol Lance és Stephen tartózkodtak.
 - Idióták… - hallottam valami morgásfélét Lance felől.
Amikor átértem a kérdéses szakaszon, egyetlen tanulság fogalmazódott meg bennem: Nem mindenki olyan, amilyennek látszik, következésképpen Horatius jelenleg egyáltalán nem tűnt olyannak, aki most is csak a könnyű menekülést választaná, sőt, egyenesen hajlandó lett volna feláldozni értünk az életét. De miért? - tehettem volna fel a teljesen jogosnak érzett kérdést, elvégre eddig szinte csak gondot okoztunk neki. 
- Stephen, te mész elöl. - adta ki a parancsot a zsoldos eközben.
Parancs…
Létezhetett olyan parancs, hogy a Lenyomathordozókat hatalmas áldozatok árán is meg kell védeni? És ha már itt tartottunk, nem kellett volna mondjuk, nem is tudom, valahogyan különbséget tenni közöttünk? Mert azért azt senki sem mondhatta rólam, hogy egy szintre tartom magam Kalverrel...
- Ezért még egyszer vadkant sütünk. - közöltem teljesen hidegen - bár nem mintha Horatius (vagy bárki más) bárhogyan is hallhatta volna -, mialatt besoroltam Lance után, igyekezve nem hátranézni, bármennyire is zavaróak, lelkiismeret-piszkálóak voltak a zajok a hátam mögött.
- Hát persze. Hiszen én tudom, merre kell kimenni. - válaszolta Stephen némileg ingerlően.
Mi meg azt tudjuk, hogy így nem fejezhetsz le bennünket…
Azzal elkezdődött a rohanás, egy kérdéses szövetséges által vezetett irányba, amely ki tudja, merre vezet. Megvolt az esély, hogy valóban egész eddig a saját életét féltette és ebbe a tervbe csak azért ment bele, mert tudott valahol egy másik ilyen vízzel vájt kamráról, ahol még több kultista tartózkodott. Azonban ez az esemény nem következett be. Fény szivárgott az alagútba és a kultistákkal teli terem helyett egy romos házban találtuk magunkat, teljesen egyedül.
- Te jó ég... - ligehte Stephen és a fejét fogva nekidőlt az egyik falnak, mintha lefárasztotta volna a futás - Ez kezd nagyon eldurvulni...
- Mármint? - tudakolta meg tőle Lance épp azt, amit én sem értettem, tekintve, hogy kultista és jelenleg örülnie kellene, hogy a mestere akarata teljesülni látszik.
Lihegtem egy sort, aztán a botomra támaszkodva próbáltam meg higgadtan eldönteni, mit kellene tennünk. Nem voltam valami nagy hadvezér, sem pedig tervező, de egyvalamiben biztos voltam: 
- Ha csak itt állunk, nem fogjuk megmenteni őket! - közöltem még mindig levegő után kapkodva - Dél érdekében és a tündékében is...
Legfőképpen a tündékében…
- Ha pár nappal később értetek volna ide, talán már nem lett volna időnk... - mondta a sötét tünde, mialatt felkelt - Már az elején tudtam, mire megy ki ennek a "földre szállt angyalnak" a játéka. Egész eddig a pillanatra vártam, hogy Faelar mester ideérjen. Még nem kell aggódnunk. Ez az Omega lát mindent, amit a szolgái és a fattyai látnak, de a vízelementál nem tartozik közéjük. Oscar pedig nem látta, ki végzett vele. Ha szerencsénk van, még nem bújt ki a szög a zsákból.
Kivéve, ha hall is. - tettem hozzá magamban, kissé fogyó türelemmel.
Kellett valami, ami megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy ez nem valami mocskos kultistatrükk.
- Egészen úgy hangzik, mintha lenne terved. Hallgatlak.
Lance-t ezek szerint már meggyőzte, de még csak fél úton járt a győzelem felé.
- Ha hihetünk neked - mutattam rá a lényegre, ezúttal nem kerülve vele a szemkontaktust -, akkor miért árasztottál magadból olyan ocsmányságot? Ha szereted Faelar "mestert"... és gondolom, a többi tündét is.
Stephen arca megfizethetetlen volt. Azt se tudta, mit mondjon, aztán elfordította a fejét.
Ohó… gyenge pontot találtam.
- Én...nos... - próbálkozott kicsikarni magából valamiféle választ - az a helyzet...én súlyos árat fizettem ezért a döntésemért. Kellemetlen dolog nagyon.
Ha nem én lettem volna, a kínlódás látványa, a szenvedésének megfoghatósága valószínűleg elhitette volna Stephen hallgatóságával, hogy valóban megbánta a paktumát Omegával. De sajnos nem volt ilyen szerencséje.
- De erre most nincs időnk, meg kell találjuk Kale-t és Faelar mestert. Ha minden igaz a városkapu felé mentek. - mondta és meg is mutatta az irányt - De nem tudom, pontosan merre.
- Akkor indulhatsz is, megyünk utánad.
Mielőtt egyetlen lépést is tettem volna, alaposan meg kellett vizsgálnom a helyzetet. Ha, tegyük fel, lehetett hinni Stephen-nek, akkor Oscar tényleg nem látta, hogy ki ölte meg, ez pedig azért volt lehetséges elképzelés, mert Lance is éppen ott tartózkodott, így talán... rendkívül a talán kategóriában maradva igaznak lehetett mondani, ami következésképpen azt is jelentette, hogy rendkívül gyorsnak kellett lennünk, ugyanis ha nem találják meg Stephen holttestét Oscar-é mellett, soha nem jutunk el Faelarhoz és akkor aztán új mester után nézhetek... Ha lett volna idő, talán kifejtettem volna magamnak, pontosan mennyiben volt ez igaz kijelentés és mennyiben nem, ugyanis, mint személyt, is tiszteltem az öreget, noha Kale-lel voltak fenntartásaim, de akkor sem akartam holtan látni egyiküket sem, ehhez pedig, ha tetszett, ha nem, az egyetlen út Stephen-en és a hozzá fűződő bizalomnak nem nevezhető dolog rögös útjain át vezetett.
- Jól van, de igyekezzünk.
Nyilván... természetesen, valahol nem akartam hogy még valaki életét veszítse, és hogy az a még valaki Stephen legyen, ám korántsem jelentettem volna ki, hogy nem tudtam volna elviselni ezt az eshetőséget. Jóllehet, ha úgy adódott volna, csak egy lépésbe kerülne elé állni és felfogni egy csapást. Mérlegelnem kellett, már most, tekintve, hogy ha törik, ha szakad, Lance-nek célba kellett érnie, akkor is, ha jelenleg éppen haragban álltunk, Dél és a tündék érdekében.
Megindultunk hát, de hogy valóban jó irányba-e, az Stephen-en múlott.
- Sajnos nincs tervem, azon túl, hogy Faelar mester majd megállítja.  - utalt az imént említett Lilyre - Az a nő nem tudom kicsoda, de köze nincs ahhoz a Lily Whitehoz aki annak idején kimenekített engem az égő városból. 
Miféle égő város?
Abaddón pusztításáról beszélhetett?
- És azt sem tudom, merre kéne pontosan keresni őket. Sok utca vezet a kapu felé. Van ötletetek?
- Faelar már biztos elért a karavánhoz. Menjünk oda, még biztonságosabb is, hiszen a városon kívül álltunk meg. Arra juthatunk oda a legrövidebben. - mutatott Lance kis mérlegelés után egy helyesnek vélhető irányba, amely kihámozva az értelmet a zsoldos szavaiból, egyfelé kellett, hogy legyen a kapuval ezek szerint.
- Bármerre, csak ne maradjunk egy helyen. Veszélyes. - mondtam, és további szó nélkül elindultam arra, amerre Lance szerint mennünk kellett - Akármelyik Lily White legyen az igazi, köze nincs a Természet eszméihez, a hatalommal való visszaélés pedig előbb-utóbb bajba fogja sodorni.
Csak imádkozni tudtam, hogy inkább előbb következzen be, mint utóbb.
Micsoda szentségtörés...
Nem számoltam a perceket, bár minden egyes lépés örökkévalóságnak tűnt, még úgy is, hogy rohantunk. Ugyan ezt a feszültséget némileg feloldotta a kapu látványa, amint nem takartak semmit romok és egyéb fizikai akadályok, teljesen csak akkor tűnt el, amikor megláttam az öreg druidát és a fiatal lovagfiút. Talán tarthatott pár másodpercig a megkönnyebbülésem, nem tudom, de azután végérvényesen a tudatomba égett annak a rakás kultistának a képe, akik elállták az útjukat. A helyzet azonban úgy tűnt, nem marad sokáig ilyen hidegen békés, ugyanis Kale kezében ott csillogott a tünde csatapenge.
Lance is észrevette őket, s velem ellentétben nem tudta véka alá rejteni azt a pillanatnyi örömöt, amit két fajtársunk életben tudása okozott. Kardját a magasban lengetve kiáltott egyet vidáman, aztán már hozzá is látott, hogy megoldja a helyzetet.
- Át kellene engedni őket! Az uratok azt mondta, tárgyalniuk kell a néppel! - jelentette ki magabiztosan, amikor közelebb értünk.
Ne olyan hevesen... - gondoltam, miközben akaratlanul is Stephen felé böktem, emlékezve rá, miképpen járt el, amikor bebocsátást kért Joanesburg falai mögé. Na persze nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, ez biztosan működni fog, úgyhogy megszorítottam a botom, amit a rátámaszkodás óta a kezem ügyében tudtam. Mindenekelőtt azonban tenni akartam egy próbát, tekintve, hogy éppen elég harc jutott mára, így ennek megfelelően az előbbi figyelemfelhívást kiegészítettem egy komoly tekintettel a sötét tünde részére.
Ám sajnos minden további lépéssel újabb nyomasztó részlet emelkedett ki a fehér kendősök tömegéből, illetve azt illetően. Legalább tizenöten lehettek ellenünk, mindannyian fegyvereket hordtak maguknál és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha frissen csatlakoztak volna a csapathoz, sőt, még páncélosok is voltak köztük. Ennyien - négyen, ha beleszámítjuk, hogy közelharcban gyakorlatilag semmi hasznom - aligha tudtunk végezni velük. Szerencsére az ezzel párosuló feszültséget még egyelőre elodázta a pillanat, amikor Faelar és Kale észrevettek bennünket.
- Hát itt vagytok. - üdvözölt minket az idős tünde meglepően úgy, mintha a sajt karavánjába tartoznánk - Nem esett bajotok, igaz?
- Nekünk nem, de nem ránk acsarkodik néhány felfegyverzett katona… - mutatott rá az aggasztó tényezőre Lance - Ki tudtok jönni?
A magad nevében beszélj, én legszívesebben levetném az összes ruhám, mert ez már kezdi megütni a szörnyű mércét. - mutattam gondolatban a ruháimra, amelyek nedvességük miatt minden létező koszt összeszedtek, amitől csak még nehezebbekké váltak, így akadályozva a mozgást, pont most, amikor ezek itt úgy döntöttek, hogy felhagynak az építkezéssel. Kezdett elillanni a békés és már-már szívmelengető egyesülés pillanata által okozott cseppnyi figyelemelterelés az idegesítőbb dolgokról, mint például kultisták, akikből ezen a ponton már tényleg nagyon kezdett elegem lenni. Épp elég volt még egyszer végignézni rajtuk, hogy érezzem, ahogy az idegeim pattanásig feszülnek.
- Mi lett azzal a nagy békességgel, heh? - kérdeztem rendkívül felpaprikázódva, mialatt még szorosabban markoltam a botomat.
Bocsánat, de kár a gőzért. Mára már pont elégszer találkoztam kultistákkal ahhoz, hogy az utolsó csepp figyelmet is kiszívják belőlem.
És valóban... szinte már alig akartam észlelést tanúsítani az aurájuk felé, jóllehet, ez a legkevésbé sem volt elég ahhoz, hogy megfelelő támadó félként lépjek fel velük szemben. 
Támadó fél...
- Hm... - léptem előre néhány igazán kicsit, éppen csak annyit, hogy számításaim szerint az enyéim kikerüljenek a hatáskörből, majd kissé bizonytalan hangon folytattam - Elég romos ez a város. Nem ártok vele, ha még romosabbá teszem.
Gondolom… Bár őszintén szólva mindenféle növény csak javít a helyzeten.
Igazság szerint nem állt szándékomban rombolni vagy feleslegesen ártani bárkinek, bárminek, azonban ha valami, hát ez aztán nyomós okot szolgáltatott, hogy megtegyem a szükséges lépéseket. A mai napig emlékszem rá, milyen volt, amikor láttam a mesteremet, Basilt alkalmazni ezt a varázslatot és ott helyben eldöntöttem, hogy ezt egyszer még megtanulom. Nos, amióta a tündék elmentek, éppenséggel elég időm volt ilyesmiken gondolkodni, majd gyakorlatba is ültetni azt, hiszen nem voltak többé kiképzőórák és memoriterek. Arra is emlékszem, amikor legelőször sikerült végrehajtanom, így most aligha eshetett hiba a számításaimba.

Használt képesség:

A sok zöld úgy sarjadt ki a földből botom egyetlen intésére, mintha legalább egy bővizű forrás partjára kerültem volna egy szempillantás alatt. Tövises indák kacskaringóztak, amerre csak szétnéztem, és reméltem, hogy legalább Faelar-t és Kale-t sikerült kiszabadítani ezzel - bár lényem egy aprócska része még mindig várta a pillanatot, amikor a kultisták röhögve felrúgják a növényeket és fegyvert ragadnak. Ám ez nem jött el.
Láttam az idős druida halvány mosolyát, ahogy szemügyre vettem a számukra kínálkozó menekülési útvonalat.
- Most már ki. - válaszolt egy kissé megkésve Lance-nek - Ha megengedi a kisasszony - tette hozzá, miközben felém fordult - besegítek egy kicsit.
Nem tagadhattam volna le, ezzel a kijelentéssel Faelar elég kíváncsivá tett, az a tény pedig, hogy a kultisták nem támadtak ránk, egy egészen kicsit elégedetté is. Az öreg megfordult, hogy szembekerüljön a fehér kendősökkel, majd még hozzátette:
- Nincs más választásom…
Ekkor összecsapta a két tenyerét, és attól a pillanattól kezdve leírhatatlanul hatalmas - és félelmetesen csodálatos - erejű mágia kezdett áramlani az idős tünde testéből egyenesen a földbe. Valami nagy készült itt a szemünk láttára, s az egyik fehér kendős tünde ijedt ábrázata is ezt támasztotta alá, ahogy hátrálni kezdett, az összekulcsolt kezű druidát figyelve.
- Fussatok! - kiáltotta ekkor a társainak - Lépjetek hátra!
De már biztosan késő volt. Ahogy Faelar kezei eltávolodtak egymástól, a város lábak által tarra taposott földjéből fák emelkedtek ki és nőttek magasabbra és magasabbra, ágaik formálódásával fel-felszúrva a tüskerengetegem által akadályozott ellenséget. Erdőt teremtett a semmiből, olyan erdőt, amelynek lelke volt és sugárzott belőle az erő, amely engem is átjárt. 
- Gyerünk! - hallottam Kale indulásra biztató hangját.
Lance, mintha eddig azt várta volna, hogy még több kultista támad ránk, ekkor eltette a pengéjét és így szólt:
- Akkor menjünk.
Mindig képes volt meglepni ez a zsoldos. Előbb a meghökkentően gördülékeny problémakezelése, most pedig a körültekintő figyelem. Lépteim jellegzetes ütemére az aljnövényzetben merültem a gondolataimba, azon töprengve, vajon hány éve forgatja a kardot, hogy mindig így készen áll a váratlan dolgokkal szemben is. Furcsa volt, mert groteszknek kellett volna éreznem, hogy halottak lógtak felnyársalva a faágakon, de mégsem tettem, éppen ellenkezőleg: Az otthont láttam a farengetegben, azt éreztem a beszívott levegőben és a talpam alatt is. A Természet szabályaihoz hozzátartozott, hogy ölj vagy téged ölnek és ennek megfelelő indokai alól az önvédelem sem tett kivételt. 
Az út nem volt különösen hosszú, akadálytalanul végigsétálhattunk a megtestesült Természeten, egészen Joanesburg kapujáig, amelyet már nem tudtak bezárni a növényektől. Ott azonban a szabadnak remélt út helyett három kultistát találtunk, akik sikeresen átverekedték magukat a sűrűn nőtt fákon és töviseken, és most kivont kardokkal néztek velünk farkasszemet. Lance se volt rest, maga is elővette a saját pengéjét.
 - Ti sose álltok meg, igaz? - vonta kérdőre őket, miközben valamiféle energiahullámot bocsátott ki a három fehér kendős felé.
Nem tudtam elképzelni, milyen szívet kellett ahhoz hordozni a mellkasban, hogy ne rendítsen meg a bajtársak eleste egy szemernyit sem, még akkor sem, ha itt-ott kibelezett, véres hulláik fentről lógnak alá, vér-, és belsőségcseppeket szórva szerteszét. Egyelőre azonban, mivel mindenkit biztonságban éreztem - sokkal jobban, mint ezelőtt -, nem éreztem szükségét további nagyobb támadások indításának, főleg nem úgy, hogy Lance-ben látszólag még volt küzdési erő. És különben is, amíg ő harcolt, valakinek rajta is kellett tartania a szemét a célpontokon és Stephen-en, akiről jelenleg fogalmam sem volt, mit csinálhat.
A hullám az első kultistát a földre kényszerítette, azonban a helyébe lépett a második - mivel a harmadik úgy döntött, inkább elrohan -, aki ettől már okosabbnak gondolta magát, és az is volt: tőrt dobott a közelharcos Lance felé, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy felfogni is csak később sikerült. Csak egy villanást láttam, illetve kettőt, ennyit az egészből, ami történt, semmi többet, ám ezek szerint még akadtak rejtegetni való trükkjeik. 
- Kapjátok el! - - kiáltotta Lance, miközben az ellenfele felé rohant.
Mintha egy pillanatra szorongásszerű érzés töltötte volna el a mellkasom... De nem állhattam meg, hiszen világosan érkezett a parancs: likvidálni a hátraarcot elkövető kultistát. Csak tudnám, minek menekült, mikor egyetlen fa sem akarta felnyársalni és a töviseim sem tartották szúrós, ámde nem áttörhetetlen fogságban.
Erősítést hoz. - hasított belém a felismerés.
Csak azt kellett megfejtenem, miért odakintről, lehetőleg azután, miután megállítottam. 
Megállítottuk... - néztem ekkor magam köré, némán segítséget várva a manőverhez, ugyanis fene se tudta, hogyan lennék képes egyedül megállítani egy ilyen alakot.
Mérlegelnem kellett: meg akarom tudni, honnan hozza a segítséget vagy kockáztatok, hogy előttünk nem mutatkozó vezetők életét veszi, mert nem tettem semmit. De mit csinálhattam volna? Túl gyorsan futott, még nekem is, pedig semmi nem akadályozott volna a gyorsulásban. Gyors.
A botomra néztem, mentőtárgyként, miközben azt próbáltam felmérni, mennyire gyorsan kell rohannom és mennyire erősen kell elhajítanom, hogy valamiféle fájdalmas helyen találja el a kereket oldót. Végül Lance győzedelmeskedésének látványa elindította a kezem, a következő, amit láttam, az pedig az volt, hogy a bot eltalálta a kultistát. Az valószínűleg azt se tudta, mi történhetett vele, így egy pillanatra megállt. Gondolom, attól félt, hogy Faelar még egy erdőt növeszt, de nem volt időm gondolkodni ezen, ugyanis ezúttal Kale lepett meg. Nem beszéltem vele egy szót sem a nem létező tervemről, ő mégis, mintha olvasott volna a gondolataimban, termett ott hirtelen, és egyetlen fényes támadással ártalmatlanná tette a menekülőt. Varázslatot használhatott vagy azzal átszőtt tőrt, innen nem láttam tisztán, de nem is számított, csak az, hogy végre elhagyhattuk ezt a borzalmas helyet. Az utolsó lépésekre Faelar is utolért bennünket, aki, ahelyett, hogy magyarázatot adott volna erre a hihetetlen varázslatra, úgy tűnt, inkább csak miattunk aggódott.
- Mi történt veletek?
Lance válasz előtt még tett róla, hogy a legelső célpontja se keljen fel többet, amelynek látványától késztetést éreztem elordítani a fejem, azonban küzdöttem ellene és erőszakkal végignézettem saját magammal, emlékeztetve a bennem lakozó kételyeket, hogy ez egy háború, valami olyasmi, amiben nincsenek szabályok és pontosan ezért halálosan komolyan kell venni.
- Tömören: Csapdába ejtettek, aztán kiderült, hogy Stephen nem olyan rossz arc, Lily viszont meg akar titeket ölni, úgyhogy sietni kell.   - kezdett bele - Viszont meg kell találnunk az alagútban maradt társainkat is. Merre menjünk? - intézte az utolsó kérdést inkább már a fekete hajú sötét tündéhez.
A magyarázat valóban elég tömör volt, így nem sok mindent tudtam volna hozzátenni az elhangzottakhoz, azon kívül, hogy megemlítem:
- Alfáról se feledkezzünk meg. Ha ugyanolyan jól takargatja a mérgét, mint Lily, könnyen meglehet, hogy ő is a nyomunkban van.
Tehát körülbelül ennyit, minden más teret a fejemben elfoglalt a vér és a holttestek látványa, szorosan egybefonódva Faelar erdejével, amelyből szinte kézzel fogható töménységben áradt az elveszített otthon ismerős illata.
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén vele. - közölte az ifjú lovag megerősítésként, hogy sajnos esély sem mutatkozott arra, hogy ezt az egészet csak képzeltük volna.
- Ha tényleg így van, a többi tünde veszélyben van. Azonnal oda kell mennünk! - tette hozzá Faelar, amivel szerintem senki nem tudott volna vitatkozni, sőt!
Ha nem tűntek volna el olyan gyorsan, felajánlkoztam volna segíteni, de így, hogy ez az eshetőség egyre inkább távolodott, ahogy aprócskává zsugorodtak távolodásuk közben, hirtelen eszembe jutott egy másik égető fontosságú probléma.
Lance sem feledhette el a nemrég történeteke ilyen könnyedén, s az is erre utalt, hogy feltett nekem egy meglepő kérdést.
- Most mi legyen?  
A hangja tanácstalan volt, mintha nem tudta volna, mi lenne a legjobb.
- Nem lenne helyénvaló sorsára hagyni Herr Malchnezt... - válaszoltam néhány pillanat múlva - Lehet, hogy itt akart minket hagyni, de vállalta volna értünk a halált.
- Akkor egyetértünk. - felelte a zsoldos, majd folytatta - Menjünk vissza a lyukhoz, hátha ott vannak még, vagy menjünk vissza az alagútba? Én ott biztosan eltévednék.
Az előbb azt mondtam volna, csak EGY meglepő kérdést tett fel? Nos, volt ott kettő is, ami egyértelműen alátámasztotta, hogy a sok összeszólalkozás alatt valószínűleg kicsit ő is támaszkodik rám. De, a Természet vigyázzon rám, milyen kicsavart logikával rendelkeztem, ha ez a fejlemény egy kissé elbizonytalanított?
- Inkább az előbbi. - vágtam rá némileg magabiztosabban, mint eddig, noha fogalmam sem volt, mit fogunk kezdeni, ha egyszer ott állunk a nagy mélység szélén, üres kézzel.
De inkább így, mint eltévedve a barlangrendszerben.

Őszintén szólva szívesebben lettem volna most máshol, mint Joanesburg tárt kapuinál. Szinte hallottam a szemek pergését egy képzeletbeli homokórában, ahogy teltek a másodpercek és még mindig semmi sem történt, pedig kellett volna. Milyen furcsa! Annak kellett volna megkönnyebbüléssel eltöltenie, hogy Alfa és Gamma sehol sem bukkantak fel, ám mégis ez keltette bennem a legnagyobb feszültséget. Ha Stephen igazat mondott volna és valóban a mi segítségünkre tevékenykedik, már fel kellett volna tűnnie, hogy hiányzik a csapatából, következésképpen pedig utánunk küldtek volna valakit, aki már biztosan végez velünk. De így, ebben a csendben, egyre csak olyan eshetőségek ostromolták a Stephen-megbízható-vár falait, hogy ez is csak egy színjáték, mint Lily-é.
A Nap már eltűnt az égboltról, előkészítve a helyet testvérének, a Holdnak, a felismerés pedig, hogy tulajdonképpen nekem istenségként kellett volna tisztelnem ezt a szót, még mindig meg-meglepett időről időre. Emlékszem, amikor megpróbáltam beolvasztani a Természetbe, mint annak része, miután pedig megtudtam az igazságot az emberek istene és Mother Nature viszonyáról, azaz hogy ők egyek, lassan kezdett minden helyet kapni magának egy rendszerben. Senki sem volt eretnek, csupán máshonnan közelítette meg ugyanazt. Akkor jöttem rá, hogy felesleges mindenkit tünde-lelkületűvé tenni - azonban volt, mit helyre pofozni itt és ott, erről a célról pedig még mindig nem voltam hajlandó lemondani.
A romok lassan elnéptelenedtek. Senki nem javította már őket a közelünkben, a távolabb lévők pedig inkább tűntek szerencsétlen városlakóknak, mint kultistáknak és ránk se figyeltek. Tökéletes lehetőség volt ez visszatérni a felrepedt földhöz, azonban előtte azt kellett valahogy kitalálni, hogyan hozzuk fel déli bajtársainkat a gödörből.
Elkaptam Lance tekintetét, amit a zsoldos rajtam nyugtatott, minden bizonnyal azért, mert ugyanaz foglalkoztatta, ami engem.
- Emlékszel, milyen mély volt a hasadék, ahova leestünk? - igazolta a sejtésemet.
Határozottan megráztam a fejem válasz gyanánt, majd gyorsan még egyszer átgondoltam a történtek emlékeit.
- Nem volt lent vaksötét, nem lehetett olyan mély.
- Valahogy fel kell húznunk őket, talán kötéllel. Az a baj, hogy valamelyikünknek le kell másznia mindenképp, hogy elirányítsa őket idáig.
Ráértünk még azt megbeszélni, ki megy le hozzájuk, most fontosabb dolgokat vettem számításba: mi lesz, ha nem találunk semmit?
- Mit kellene tennünk szerinted?
Tanácstalannak tűnt... ez volt az egyetlen általam ismert érzelem, amelynek betudhattam volna a viselkedését, csakhogy Lance sosem kért tőlem útmutatás, sohasem szólt hozzám és a legtöbbször még válaszra sem méltatott ismeretségünk során. Nyilván egyetértettem a kötélkereséssel - vagy létráéval, bármiével, amit használni tudtunk, közben alkalmas helyek után kutatva intettem, hogy elindulok.
Vajon Netzach és Wade segítségével fel tudnánk őket repíteni? - gondolkodtam el egy pillanatra ezen az eshetőségen, bár aztán ejtettem. A madaraim nem súlycipelésre teremtettek. Aztán, alig pár lépés után megálltam, s visszafordultam a zsoldos felé, enyhén feltartott kézzel, az ötlet hirtelenségétől vezérelve.
- Időbe telne, de rengeteg ruha van a megölt kultistákon… összekötözhetnénk.
Való igaz, hogy inkább eltemetni kellett volna őket, annak ellenére is, hogy lepaktáltak egy bukott angyallal, de nem először szembesültem volna vele, hogy a háborúban mindent felhasználnak végszükség esetén. Nem úgy Lance, aki látszólag eddig még nem gondolt ilyesmire. Még a szemöldökét is felvonta a javaslatomra.
- Én nem tudnék olyan csomót kötni. - tiltakozott - Meg tudod, ki nyúl hozzá azokhoz a ruhákhoz. Nem tudnánk ott kivezetni őket, ahol mi kijöttünk? Ki tudja, hol tart a harc most…
Nos, erre meg már én éreztem késztetést felhúzni a szemöldököm, csakhogy Válogatós Úr javaslata egyúttal felvetette a következő problémát is.
- Hát akkor hívd vissza Stephen-t, mert már nem emlékszem az útra. - mondtam egyáltalán nem kötekedve, sőt, inkább kedvetlenül, fáradtan és teljesen cselekvéskészség-mentesen, leszámítva, hogy a harc gondolatára fel kellett vetnem magamban, mi lesz, ha Délnek csak Horatius halálát tudjuk jelenteni.
És ma még vacsorázni is szeretnék...
Nem értettem, mi volt a baja az ötletemmel, teljesen logikusan kiválasztottam a legvalószínűbben előforduló alapanyagot, még ha hullagyalázásnak is minősült... és csupa vér lettünk volna … és meg kellett volna tanítanom csomókat kötni.
- Az egyértelműen nem megoldás. Felőlem belekezdhetünk az ötletedbe, csak akkor számolj azzal, hogy mi fog történni, ha akár egy kultista meglátja, hogy épp vetkőztetjük a társai hulláját.
Semmi, azon kívül, hogy a kardod és ő bemutatkoznak egymásnak. - gondoltam, továbbra is csendesen ácsorogva a zsoldossal szemben.
- Végülis megvárhatjuk, amíg teljesen éjszaka nem lesz… - folytatta végül.
- Éjszaka még gyanúsabb. - mutattam rá, aztán hozzátettem - És szerintem már egyébként is haragszanak ránk, mert velünk volt, aki megölte őket. Minél többet várunk, annál biztosabb, hogy Lily és a Szőke Ficsúr felbukkannak, vagy későn érünk oda. - de végül igyekeztem komolyan ránézni - Tapasztaltabb vagy. Rajtad áll, hogy mit teszünk.
Mert bármit is választunk, előbb-utóbb úgyis felfordulás lesz itt, és sokkal nagyobb, mint a romos házak és az erdő által kifeszített kapu a repedezett falnál.
- Éjszaka nem fogják észrevenni, ahogy tevékenykedünk. Eddig se foglalkoztak a holttestekkel, nem éjnek idején fog eszükbe jutni. A te tervedet követjük.
Hangtalanul bólintottam egyet, aztán, mint aki nem tudja, milyen napszak van, felnéztem az égre egy pillanatra, végül ismét a zsoldos felé fordítottam a fejem. Sem dac, sem harag, sem félelem nem ült már rajta, egyedül csak az üresség: egy elmúlt csatáé és a jövőé, amibe szándékosan nem akartam belegondolni.
- Van ötleted, hol keressünk búvóhelyet? - kérdeztem végül - Olyan kellene, ami magasan van, mégsem leszünk védtelenek. - aztán még körbenéztem, hátha találok egy alkalmas háztetőt, csakhogy mindenhol romok maradtak és minden árnyékba azt a fura alakot akartam belelátni, aki a városkapu felé menet követett minket.
Aztán, alaposabb körülnézés után végül szemet szúrt pár késznek tűnő építmény, azonban minden csendes és fekete maradt, túlságosan is ahhoz képest, hogy esteledett a városban. Ez akaratlanul is adta a lovat az előbbi feszélyezettségem alá, miszerint a kultisták végig terveztek valamit. Ki tudja, az is lehet, hogy Stephen út közben foglyul ejtette Falear-t és Kale-t, visszaemlékezve arra, amit Lily mondott. De nem… hinnem kellett benne, hogy nem történhet meg ilyen, különben félő volt, hogy nem jutok el Horatiusék megmentéséig.
Gondolkodnom kellett tehát. A repedésekkel tarkított, itt-ott omladozó városfal környékére semmit nem húztak fel, így ott üres sötét tér tátongott. Tökéletes helyszín.
- Mennyit tudunk vajon elvonszolni magunkkal egy menetből? - hallottam ekkor Lance hangját, amely visszazökkentett a valóságba.
Egy pillanatig gondolkodnom kellett, míg végre rájöttem, hogy a holttestekről beszél. Ha nem viselkedett volna az előbb olyan komolyan velem, azt hittem volna, hogy ez valami élcelődés akart lenni a termetemmel kapcsolatban.
- Egyet. Talán kettőt, ha segítesz húzni. - azzal feltűrtem az ingujjam, de nem rohantam cselekedni.
Itt már meggondoltan kellett lépni, figyelve minden egyes terv-mozzanatra, főleg, hogy akkora csend kerekedett, mintha mindenki elment volna aludni. Kirázott tőle a hideg.
- Gyere, kezdjük el. Azt fogják hinni, hogy csak elássuk őket egy tömegsírba. - utaltam az esetlegesen felbukkanó nem-kultista városiakra, ugyanis az erdő óta egyetlen fehér kendőst sem láttam.
A sötétség - amelytől ritka pillanatok egyike, de jelen helyzetben még úgy is féltem, hogy láttam benne - és társaságmentesség ellenére lassan és gyanútlanul igyekeztem az élettelen - vagy ki tudja, lehet hogy csak alélt - testekhez Lance kíséretében, majd szótlanul leguggoltam az első útba esőnél. Az előttem elterülő mogyoróbarna hajú tünde ingének kigombolgatására való gondolás közben igyekeztem háttérbe szorítani, hogy helytelen, amit csinálni készülünk. Tiszteltem az életet és soha még a leggyűlöltebb személy nyughelyét sem sértettem volna meg egy lábnyommal sem. Már éppen lehajoltam volna, hogy egy sóhaj kíséretében nekilássak a feladatnak, amikor ismeretlen hang ütötte meg a fülem.
- Ezt mind ti intéztétek el? - kérdezte az akusztikus élmény alapján megítélhetően férfi.
Természetesen, mint ilyenkor godolom bárki más is tette volna, odafordultam, hogy megnézzem, kivel állunk szemben. Azaz hogy kikkel, ugyanis nem volt egyedül. A hang tulajdonosa hatalmas volt, mind magasságban, mind pedig izomkötegek tekintetében. Páncélt viselt, amelynek súlya mintha meg sem kottyant volna neki. Erősnek tűnt és kiállásával annak is mutatta magát, még az arcvonásaiból is valami olyasmi volt kiolvasható, hogy ha nem talál valamit számára tetszőnek, hát azt minden bizonnyal átalakítja így vagy úgy. Haját és szakállát sem hagyta meg, mindössze bajuszt növesztett, ez a szőrtelenség pedig még ridegebbé tette a kinézetét, tekintete és az hozzá társuló arckifejezés pedig arról árulkodott, hogy mi is a nem tetsző dolgok közé vagyunk sorolhatók.
- Mi a… - hagyta el Lance száját egy felszisszenés, a fegyvere után nyúló mozdulat pedig arra engedett következtetnem, hogy ugyanattól tartott, mint amitől én.
- Ki kérdezi? - tette hozzá még az eddig tapasztaltak után is meglepően keményen.
- Gott mit uns, barátaim. - intézett felénk a kopasz ember társa egy megszokott déli köszöntést.
Sokkal vékonyabb testalkattal rendelkező, ruházatáról ítélve katonaemberrel álltunk szemben, aki a furcsa jelekkel a karján még mindig barátságosabb látványt nyújtott, és úgy is nézett felénk. Nyugodtan. Talán túl nyugodtan is. Ráadásul könyvet és gyertyát hordott magánál.
Tudásdémon lenne? - suhant át az agyamon egy kételyféleség, ugyanis szárnyat nem láttam rajta, egészen addig, amíg meg nem jelent az a kicsi tógás illető, aki egészen úgy festett, mint én, amikor nem akartam, hogy lássák az érzelmeimet az arcomra kiülni.
Igyekeztem azt mutatni, mintha nem is érdekelne, ki érkezett, miféle és mi dolga van erre, ha déli, azonban az iménti élmények sorozata annyira maga alá temetett, hogy szinte már ösztönösen remegtem egyet-egyet néha. Az a hatalmas oszlop egyáltalán nem nyugtatott meg, a szárnyas illetőről egy nefilim jutott eszembe, na de a gyertyatartós alak... mit akart itt? Olvasni a holdfényben? Kezdett nagyon elegem lenni ebből a helyből, a rejtélyeiből meg a fura kétlábúakból is. Fújtam egyet, hogy kieresszem a feszültséget, aztán - kissé meggondolatlanul gyorsan - kinyitottam a szám.
- Ha tudják, hogy déliek vagyunk, nyilván figyeltek minket, tehát a válasz is adott. - mutattam rá a lényegre.
Na persze hiba volt azt várnom, hogy komolyan vesznek majd, tekintve, hogy az alacsony továbbra is úgy viselkedett, mint eddig.
- A nevem Anton Käsbaum.
Széles vállú társa követte a példáját, bár kéznyújtás helyett inkább meghajolt, mintha jelentést tenne a felettesének. Ijesztően tisztelendő látványt nyújtott. Vagy tisztelendően ijesztőt.
- Sir Maximillien Barte, szolgálatotokra.
Szolgálatunkra?
Ezen már el kellett gondolkodnom egy kicsit. Miféle szolgálatról beszélt? Nem tudtam rájönni, egészen addig, amíg újra eszembe nem jutott az alacsony ember - Anton - pecséttel teli karja és a szárnyas alak - egy hordozójából kivetülő Seraph.
- A Zsinat megbízásából vagyunk itt. - erősítette meg ezt a feltevést az imént említett - Különös mágiát éreztem, így hát idesiettünk. A specialitásom a nyomkövetés. Én a Zsinat okkultistája vagyok. Olyan ördögűző, akit mélységiek ellen képeztek ki. Érzem őket, akár pap a démonokat. Így találtunk ide...
Abbahagyta a beszédet és váratlanul két földön fekvő fehér kendős felé bökött.
- Ők még élnek, csak elkábultak. A maguk küldetése? - kérdezte, ám én egyelőre tartózkodtam a válaszadástól.
- Jelenleg az osztagunk vezetőjének, Herr Horatius Malchneznek kihúzása a pácból. - tette meg a zsoldos helyettem.
Bólintottam, megerősítésképpen, aztán keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. Ha azért jöttek, hogy kezeljék a kultistákat, akkor aztán semmiféle kötelet nem fogunk mi itt készíteni semmiből. Új terv kellett, de gyorsan, ráadásul most még megbeszélni sem tudtunk semmit. Nem bíztam az érkezettekben, még ha a Zsinat küldte is őket. Nem, azok után, hogy még egy druida is elárulhatja a Természet Elveit.
Az alacsony bólintással nyugtázta a rövid beszámolót.
- Akkor jobb nem késlekedni. Nem kell sok idő, hogy valakinek feltűnjön, hogy mennyi emberük hiányzik, és akkor bajban lesztek.
Erre mi is rájöttünk, de azért köszönjük. - gondoltam kissé ingerülten azt számolgatva, hogy mostanra már talán kész lehetnénk és a lyuk mellett állhatnánk.
- A bukott képes a gondolataival parancsokat adni a szolgáinak, nagyon gyorsan tudnak reagálni a szorult helyzetekre. Merre vannak? - folytatta.
Visszaemlékeztem arra, amikor Johnathan-nel szemben ültem a Döglött Disznóban, mialatt ő a mestere, Armaros elnémításával bajlódott. Tudhattam volna, észben kellett volna ezt tartanom, és bele sem mertem gondolni, micsoda veszélybe sodortam magunkat ennek az apró részletnek az elfelejtésével.
- A városban mindenhol. Itt mindenki úgy gondolja, hogy ők a jófiúk. Az az ismertetőjegyük, hogy egy fehér kendőt hordanak magukon. - magyarázta a tünde zsoldos.
- Ha pedig Herr Malchnezre gondolt, egy gödörben. - egészítettem ki, miközben újból és újból visszanyeltem a félelmem, amelyet itt-ott düh és idegesség segített leküzdeni - Kötél nélkül nem tudjuk kihozni.
A kopasz eddig gyanakvó, grimaszba torzuló arckifejezése ekkor megváltozott. Már-már mosolyogni látszott egy afféle hümmögés kíséretében. Először valóban azt gondoltam, hogy valamilyen oknál kifolyólag szórakozik rajtam.
- Az bízzátok csak rám. - mondta, én pedig azt se tudtam, mit gondoljak ennek hallatán.
- Segítünk nektek, vezessetek oda hozzájuk. - fejtette ki az előbbit az állítólagos okkultista, mire a zsoldos megbillentette a fejét.
- Köszönöm. Jöjjenek.
Ahogy elindultak, felvettem a tempót, s továbbra is szótlanul, gyorsítottam a lépteimen. Legszívesebben az idegenek mögött mentem volna, hogy biztosan szemmel tartsa őket valaki, de...
Eh... - sóhajtottam halkan.
Lance mellett nagyobb biztonságban éreztem magam és, engem ismerve nem meglepő, hogy nehezemre esett bevallanom.
Nagyjából kicsit kevesebb, mint negyed óra telhetett el, mire odaértünk, bár nehéz lett volna megmondani. Addigra már tábort vert a megfáradt este Veronián, én pedig sötételf lévén egy kicsit magabiztosabban éreztem magam, noha a szemem sarkából még így is mindig a veszély közeledtét lestem. Túl nyugodt volt minden, fényt sem gyújtottak sehol, az egész látkép pedig olyan volt, mintha hirtelen egy szellemvárosba kerültünk volna, egy elhagyatott ősi helyre, ahol ki tudja, mi ólálkodik támadásra készen.
- Hm... méretes. - hallottam a nagydarab páncélos hangját magam mellől, miközben ő megszemlélte a tátongó lyukat a város kellős közepén.
Maximillien ekkor a háta mögé nyúlt és elővett egy óriási szív alakú pajzsot. Fémből készült, olyasmiből, mint a páncélja és Hellenburg címere díszítette.
- Gyerünk, Szeráf! - adta parancsba, valószínűleg a pajzsnak, de ettől a kettőtől bármi váratlanra számítani lehetett, szóval nem jelentettem volna ki biztosra.
Mintha a hatalmas ember derekából szállt volna elő a köd, amely nem sokkal később egy nefilimszerű lény alakját vette fel. Meztelen volt, a fején lévő babérkoszorút leszámítva, amely tulajdonképpen nem lepett meg, hiszen ez volt minden teremtmény természetes formája, azonban nemtelensége annál inkább szemet szúrt. A Seraph Herr Barte pajzsa alá reppent, majd megfogta azt, mintha semmi súlya nem volna.
- Egy ember fogja meg és ereszkedjen le vele.  - utasította a Lenyomat tulajdonosa - Ha megkocogtatják, azt én is érzem és fel tudom húzni, aki kapaszkodik belé.
Ember… Nem vettem sértésnek ezt a szót, de nem mozdultam meg, mintha azt hinném, hogy a társára értette ezt a kifejezést, mert ezt is számításba kellett venni. Ekkor azonban Lance felém fordította a fejét, és attól a pillanattól fogva tudtam, hogy ez a feladat bizony rám vár.
- Te vagy a könnyebb… - indokolta meg a döntését, a tekintetében és a hanglejtésében pedig ott bujkált valami olyasmi, mintha gúnyolodna rajtam. A szavait ez alapján újraértelmezve már nem is igazán érdekelt, mibe vágok bele, csak az, hogy megmutathassam, igenis könnyűszerrel véghez tudom vinni, amit rám bíznak és meg sem kottyan. Bár... jelen esetben egyáltalán nem akartam szembenézni azzal a vízszörnnyel odalent, ahová a Hold fénye is alig ér el.
- Megyek. - jelentettem ki tettetve, hogy fel sem vettem a zsoldos szórakozását, és megközelítettem a pajzsot és az azt hordozó alakot - akinek Antonnál lévő társát első látásra nem sokkal ezelőtt nefilimnek hittem.
Erősen megmarkoltam a pajzs széleit, s amint ez megtörtént, a köd-angyal elemelt a földtől. Furcsa érzés volt, olyasmi, mint amikor félálomban feküdtem, majd, éppen, mikor elaludtam volna, egy gyomor-göcsberándító, velőt rázó érzés következtében visszazuhantam az ébrenlét határain belülre, ám csak az első néhány pillanatban. A pajzs a lyuk fölé repült, majd előre nem láthatatlanul gyorsan, a zuhanás fogalmát megközelítve ereszkedett bele a sötétségbe, egészen addig, amíg a lábam el nem érte az éltető folyadék szintjét. Kapkodva néztem körbe, már nem is foglalkozva vele, hogy megint vizes lettem. A vízlényt kerestem, esetleg Lily-t vagy a szőke vámpírt, de minden csendesnek tűnt. És a tény, hogy a három közül ketten feküdtek, egyáltalán nem töltött el megkönnyebbüléssel, hiába értem földet, hiába értem vissza.
- Hogy vannak? - érdeklődtem, nem is akarva felvetni az eshetőséget, hogy nem élnek.
Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy Horatius és a másik déli, akit Lily megsebzett a jégcsappal, lélegeznek, így visszafordultam a harmadikhoz.
- Segíts elvinni őket a pajzshoz.
A déli katona úgy tápászkodott fel, hogy a végignézésétől menten visszaszívtam volna, amit az imént kértem tőle.
- Nem tudom még élnek-e... - felelte, ám a tény és az állapota ellenére készségesen megfogta az egyik ájultat és húzni-vonszolni kezdte a pajzs felé.
Követtem a példáját. Sosem képzeltem volna hogy néhány másodpercnyi repülés után - holott nem voltam démon - déli katonákat fogok vízben vonszolni egy Seraph által reptetett pajzshoz egy északiakkal és kultistákkal borított városban, de úgy tűnik, Veronián nem létezett lehetetlen. Nem töltött el túl sok bizalommal, ahogyan a társaim festettek, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy Maximilien módszere így kudarcot vallott. Eszméletlen emberek nem foghattak meg tárgyakat.
- Mondtam én, hogy a legbiztosabb a kötél... pajzsot nem fonhatok a derekuk köré. - mérgelődtem egészen halkan, miközben a falat támasztottam - és néha óvatosan ütlegeltem gondolkodás közben - Amíg nem térnek magukhoz, próbálj pihenni. Ki tudja, mi áll még előttünk. - intéztem hozzá a méregtől ugyan kissé hidegen, de nem szívtelenül, majd felnéztem - Ketten eszméletlenek, a harmadik kimerült! - aztán újból a déli katona felé fordultam - Ha jobbnak látod, felmehetsz. Fogd meg a pajzsot, a Seraph felrepít.
Ám szinte abban a pillanatban, ahogy befejeztem a mondatot, hatalmas csobbanás keltett hullámokat az idáig nyugodt vízfelszínen, szerteszét szórva a csillogó cseppeket. Maximillien termett a gödör alján egyetlen ugrással, súlya pedig a vízbe nyomta a Seraph által tartott pajzsot.
- Megoldjuk. - mondta kurtán, majd hezitálás nélkül felkapta a két ájultat, egyiket a másik után, és határozott mozdulattal szó szerint feldobta őket az időközben újra felemelkedő pajzsra.
Hát ez felért az élet tiszteletének megsértésével... - gondoltam, és megpróbáltam lenyelni a szavakat, amik a nyelvem hegyére kívánkoztak.
- Gyite! - utasította az angyallenyomatot, amely felreppent, majd néhány pillanat múlva visszatért a két déli katona nélkül.
- Fogjátok. - szólt ekkor a magas ember és maga is ugyanígy tett.
Mire kettőt pislogtam, már kint voltunk a korábban még vesztőhelynek hitt alagútrendszerből, amelynek alkalmából úgy döntöttem, utalnom kell a páncélos viselkedésének helytelenségére pár szó erejéig.
- Tyűha… - tette közzé Lance a véleményét az imént történtekkel kapcsolatban, engem megelőzve.
És amikor azt mondtam, úgy döntöttem, nem foglalta magában, hogy végül meg is tettem, ugyanis kénytelen voltam másodszorra is félbe hagyni a mondat megfogalmazását. Lance ugyanis jól láthatóan Anton válla után nyúlt, mintha mondani akart volna neki valamit, azonban a szavak elmaradtak. Az arcára nézve láthattam is, hogy miért: csendre intett minket, aminek nyomós oka kellett, hogy legyen. Azonnal pásztázni kezdtem a környezetet, mint valami őr egy magaslatról,de nem kellett sokáig keresgélnem: a fáklya fénye úgy különült el az éjjel árnyaitól, mint a szelet, amelyet kés választott le a kenyérről. Az apró láng hatósugarában a tartózkodási helyünkre merőleges irányultságú utcán közlekedők alakja is látszott, nekem azonban sokkal többet mutatott meg a Hold fénye, olyasmit, amit soha nem akartam volna látni, mert azt jelentené, hogy Lily sikerrel járt: félreértelmezhetetlenül ismerős ruházat és hegyes fülek. Sok tünde. Sok kultista…
Elfojtott mérgem egy morgásban öltött testet, mialatt lehajoltam és levettem a csizmámat, amely annyira magába szívta a vizet, hogy képtelen lettem volna szaladni benne.
… De kultisták megdobálására még mindig alkalmasabb, mint a botom.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem féltem, sőt. Azt akartam, hogy mindennek vége legyen, de semmiképpen sem az életünknek. Felvettem hát a csizmát, félretoltam a botomat az útból és összecsattintott fogakkal, szinte már vicsorogva vártam, hogy az ellenség megmutassa az arcát... vagy a kendőjét. Gondolataim elködösültek a félelemmel vegyített tehetetlenségtől és haragtól.
Ámde Anton hangja azonnal kizökkentett, ami nem volt túl jó, hiszen így nem figyeltem az ellenségre. Ránéztem, de a férfi arcára jól értelmezhető zavar ült ki, az a fajta, ami semmi jót nem jelent.
- Valami nincs rendben... - mondta suttogva, alig hallhatóan - Nincs köztük egy kultista sem...
- Akkor meg… - próbálta Lance szavakba ültetni értetlenségét -- Lázadás lenne?
Amilyen gyorsan emeltem fel a kezem, olyan sebességgel eresztettem is vissza a csizmát a combom mellé, majd a csapat felé fordultam, ugyanis tudtam, hogy ők nem láthatták azt, amit én, így nem tudhatták azt sem, hogy ez a fáklya nem elbukott harcot jelentett, hanem éppen ellenkezőleg: a remény fényeit.
- Tündék. - jelentettem ki, majd, mintha ezzel minden rendben lenne, odaléptem szerencsétlen alélt déliekhez és megnéztem, hogy legalább egy darabban jutottak-e ki a mélyből.
Voltak sebeik... de természetesen egy büdös, lepusztult városban tartózkodtunk, ahol esélyem sem volt gyógykivonatot előállítani, mert még egy fát sem hagytak meg az eretnek árulók! Nem, egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy tündék tartottak felénk, nem úgy, ahogy kellett volna, hiszen itt voltak, a falakon belül, holott odakint kellett volna lenniük Faelar és Kale oldalán.
- Tündék? Miféle tündék? - kérdezte Anton, mint aki nem fogta fel, hogy ez mit jelentett.
- Rengeteget tévesztettek meg  az itteni kultisták. - magyarázta Lance.
De nem ezeket! Időközben biztosan a vzetőjük és a Stephen által előre beharangozott tündék keresésére indultak.
Várjunk… előre beharangozott tündék. Mi van akkor, ha tudta, hogy minden így fog alakulni és direkt csalta be őket a városba?
- Ha okkultista mondja, hogy nem azok, akkor nem azok. - jelentettem ki, mintha ezzel én is jobban el tudtam volna hinni, amit mondok, pedig éppen ellenkezőleg... zaklatottan néztem a közeledők irányába, szinte már lélegzetvisszafojtva.
- Siessünk. - utasította az alacsonyabb Seraph hordozó, majd szinte azonnal elindult a kapu felé.
A páncélt viselő hatalmas ember felpakolta a sérülteket a pajzsára, amelyet a Seraph mg mindig a levegőben tartott, majd megindult a társa után.
- Nem vehetnek észre! - adta Anton ás Maximillien alá a lovat Lance, mintha egy kicsit sem hitt volna abban, hogy akár magunkkal is vihetnénk őket.
Ugyan követtem a többieket, de minden egyes lépéssel nehezebb lett a szívem és egyre erősebben feszítette valami a mellkasomat. Azt hittem, felrobbanok belé, de még mindig tudtam lélegezni, azonban a nyomás nem csökkent.
- Ha itt hagyjuk őket, Lily és Alfa kultistákat csinálnak belőlük. - tört ki néhány szó az ajkaim közt, de úgy hangzott, mintha csak leültem volna egy fogadóba és azt mondtam volna: "Egy sör lesz.", ennek ellenére megálltam és hátranéztem.
What is right to do? Nature please guide me.




A távolban tábort vert déli előőrsöt bámulva még mindig azon gondolkodtam, miért nem állítottak legalább őröket a kapuba, ha már becsukni nem lehetett és nyilvánvalóan itt állt az ellenség a kapuban. Habár nem kellett volna, hogy meglepjen, azok után, ahogy a város festett. Talán evakuálták a lakókat, mert tudták, hogy elkerülhetetlen az összecsapás? Nem tudtam, hogy valaha is kiderül-e majd az igazság.
A tünde karaván a déliektől távolabb alakította ki a már látott kör alakzatot szekerekből. Tisztán kivehetően láttam a tündéket a tűz körül, közöttük Faelar-t és Stephen-t is, amivel nem voltam egyedül, ugyanis nem sokkal később ők is észrevették, hogy közeledünk, s mintha egy csapat rég nem látott rokon lettünk volna, igyekeztek, hogy összetalálkozhassunk a táborhoz félúton.
- Hál' istennek jól vagytok. - monda Faelar, minden szavából azt éreztetve velünk, hogy nagyon megkönnyebbült.
- Elkéstünk. - tette hozzá Stephen mérgesen, ezzel egyelőre el is oszlatva a kételyt, miszerint ő állt emögött - Lily hamarabb ért ide. A karaván nagy része bevonult éjszakára a városba. Csak azon maradtak itt, akik Omega embereinek érkezésekor éppen nem voltak a táborban, mert élelmet gyűjtöttek.
Tudtam! Ki kellett volna hoznunk őket!
Amikor már azt hittem, a dühöm nem érhet el újabb szintet, ismételten meg kellett lepődnöm a mai nap eseményein, beleértve ezt is. Csak néztem Stephen-re és Faelar-ra egy ideig, miközben próbáltam nem felordítva szidni a világ összes kultistáját, egyrészt, mert nem értem volna el vele semmit, másrészt meg Stephen még hasba talált volna szúrni ezért a felszólalásomért. De nem is kellett mondanom semmit: minden a tekintetembe volt vésve. Az is, hogy őt nem gyűlölöm.
- Akkor mit csináljunk? - kérdezte a zsoldos, én pedig csak a legnyilvánvalóbb válasszal szolgálhattam neki.
- Meg kell győznünk őket. - jelentettem ki - És kihozni valamennyit, mielőtt fehér kendős idiótát csinálnak belőlük és a tünde nemzet másodjára is meghal.
Az idős druida nagy megkönnyebbülésemre osztotta az álláspontom.
- Bemegyünk. Lily White átlépett egy határt. Ez már messze túl van a megbocsátáson.
Időközben szinte az összes tünde felsorakozott mögötte, beleértve Myrát is, a fiatal, temperamentumos druidalányt. kale azonban egyáltalán nem látszott teljesíteni a vezetője parancsát.
- El kéne innen tűnni. A végén még ennél is rosszabb lesz... - mormogta.
Ettől rosszabb nem lehet.... - gondoltam, de meghagytam a kioktatást Lance-nek, tekintve, hogy ha kinyitottam volna a szám, valószínűleg csak ordibálás jött volna ki rajta.
- Ha nem érdekel a néped, menj csak. Ha érdekel, akkor mozdítsd meg a kedvetlen valagadat, és tegyél valamit érte.
Bár talán ő sem állt messze tőle, ha azt a hátborzongatóan szigorú, rendre utasító tekintetet szemléltük.
- Tudja valaki, hogy hová mentek? - kérdeztem aztán, miközben már tettem pár lépést visszafelé.
Minden perc számított, kultistákból bármit kinéztem volna. Azt is, hogy az éjszaka kellős közepén rángatják el tündetársaikat a kultistává fogadó ceremóniára - akárhogy is nevezték azt maguk között.
Azonban, mintha az okkultista csak a gondolataimban olvasott volna, a következőket mondta:
- Azok alapján, amiket eddig tudunk, ha valaki kultistává szeretne válni, ahhoz a bukott közelébe kell mennie és egész biztos, hogy ez a Medkoksh nem itt tartózkodik.
A fiatal tünde lovag pedig kihasználta az alkalmat, hogy folytassa, amit elkezdett.
- Kérlek mester, legalább engedd, hogy pihenjünk. Mindenki el van fáradva...
Bár az arcára volt írva, hogy kezdi másképpen látni a dolgokat, ezúttal Lance gondolta meg magát a fiút és a déli katonát hallgatva.
- Elég sok dolog történt ma. Álljunk le, pihenjük ki magunkat.
Fújtam néhányat, mielőtt válaszoltam volna. Elegem volt abból, hogy éjjel aludjak és abból is, hogy egyáltalán aludnom kell... vagy várnom vagy engednem valaminek, valakinek. Túl sok tényező akart korlátozni, megszorongatni és éreztem a láthatatlan béklyót magam körül. Idegesített, legszívesebben mindenre fittyet hánytam volna és folytattam volna az utat vissza Joanesburgba, de ha már Lance is Kale-nek adott igazat, tudtam, hogy nem fognak jönni. Sóhajtottam egyet, aztán visszalépkedtem hozzájuk.
- Remélem, ez a Medkoksh nagyon messze van innen. - mondtam, azután csendesen letelepedtem a legközelebbi szekér kerekéhez és nekidöntöttem a hátamat, mintha gondolkodni akarnék.
Valójában azonban dühben fürdőzve, elnehezülten ereszkedett le a szemhéjam és a következő pillanatban már csak tétova, távoli emlékként hallatszott a tábort vert csapat neszezése. Gondolkodnom kellett. Volt min.




Fogalmam sem volt, hogyan fogok úgy jelentést tenni a déli seregnek, hogy ne legyen benne egyetlen oda nem illő szó vagy ne emeljem fel a hangom rögtön, amint eszembe jut egy fehér kendő vagy egy apró emlékkép a mai napról.
Nagyjából annyi időt vártam a szekérnél, amennyi alatt Lance megtehette a saját jelentését, s csak ezután tápászkodtam fel, hogy én is eleget tegyek a kötelességeimnek, amelyekre az okkultista szavai emlékeztettek. Nem túlságosan voltam oda az örömtől a hajnali támadás hallatán, elvégre ha már pihenni kellett, csinálhattuk volna rendesen is, és mondjuk nem olyan időpontra helyezve az ébresztőt, amikor a sötételfek takarodót fújnának odahaza. De hát ez ment, amióta elhagytam Tünde-erdő-beli otthonomat. Beletörődtem, mi mást tehettem volna? Legalább ennek hallatán elment a kedvem a további töprengéstől, és amint végeztem, azonnal neki is álltam megfelelő alvóhelyet keresni. Messze mentem, olyan területre, ahol nem vettek körül, egészen a tábor szélére, de még így is majd’ szétvetett az ideg. Aztán, nem tudom, mennyi idővel később végül elkezdtem érezni az álmosság első jeleit, amelyeknek hálát adva a Természethez való imádkozásban, egyszer csak lehunytam a szemem.

A hajnal gyorsan elérkezett, s mire álomittas tekintetemen át felfogtam, hogy egy csapat déli beveszi magát a városba, már túl késő volt megkeresni Kalvert. A második szakaszhoz így nem oszthatták be - legalábbis gondolom -, amelybe való tartozásom jó darabig semmiféle feladatot nem jelentett. Az eligazításon azt mondták, csak azután tehetünk bármit is, ha az első szakasz sikeresen elvégezte a saját küldetését, majd pedig újra egyesülve csapást mérünk Joanesburg maradék területére - ami ellen nem volt semmiféle kifogásom, mert így legalább az fog történni, amit korábban el kellett volna kezdenünk.
A véleményem nem változott, még az éjjel meg kellett volna tennünk, amit tudunk, és ezt egyáltalán nem azért gondoltam így, mert nem ismertem a mélységi tartózkodási helye és Joanesburg közti távolságot. Idegesített, hogy tehetnénk valamit, megakadályozhatnánk valamit, esetleg pár tündét meg is menthetnénk, de csak ülünk jóformán tétlenül - vagyis tétlenül alszunk, már aki nálam többet is tudott -, és senki, de senki ne mondja nekem, hogy így képes lehunyni a szemét! Igen, láttam már pár borzalmat és nagyon fáradt is voltam, na meg aki ismert, az tudhatta, hogy sosem vetek meg egyetlen óra alvást sem, azonban NEM ÍGY és legfőképpen NEM MOST, AMIKOR ÁTKOZOTT KULTISTÁK HOZTAK SZÉGYENT A TERMÉSZETRE!
Szóval mondanom sem kell, micsoda grimaszba torzult arccal álltam és vártam a legközelebbi parancsot, csendesen és magányosan. Egy lelket sem ismertem közel s távol, ráadásul a tündék is egytől egyig felszívódtak, de így legalább hasznossá tehettem magam, amikor végre elindulhattunk a falakon belülre. A kaput most sem őrizte senki, kihalt volt minden, akárcsak a minap, ami egyre inkább aggasztott, ahogy teltek a percek. Szinte biztos voltam benne, hogy a kultisták forralnak valamit. Igazi, könyvekben olvasható történetek lapjairől megelevenedett seregként haladtunk előre, olyan rendezetten, mintha nem is ismertük volna a káosz szó fogalmát, aztán, amint elértük a kevésbé romos, lakható házak vonalát a város keleti részén, azonnal szétszéledtek a déliek. Azt a parancsot kaptuk, hogy fésüljük át az épületeket az elfoglalt területeken és kutassuk fel az ellenséget - amiből jelenleg kettő is volt, ha a sejtéseim igaznak bizonyultak. Így is tettem. Egymás után közelítettem meg a házakat, melyek szinte mind egy kaptafára épültek, két szinttel, az emeleten erkéllyel. Időközben néhol látni véltem egy-két fehér kendőt a távolban rohanó kétlábúak felkarján, de mintha féltek volna, rögvest elrohantak, amint észrevettek. Nem értettem ezt sem, mindenesetre legalább a feladatom ott volt, hogy lefoglaljon.
Nagyjából a hatodik vagy hetedik bejárat előtt álltam, némileg hozzászokva az ismételt lépésekhez. Kilincs lenyom, ajtó kinyit, bottal a kézben körbefésül. Az ajtó kitárult, s úgy, ahogy az eddigi esetekben is, valamiért abban a hitben ringattam magam, hogy ez az épület is üres lesz - legalábbis kultistáktól mentes. Nos, tévedtem. Egy nővel találtuk szembe magunkat, hegyes füle az én fajomba tartozására utalt, így azonnal fehér kendő jelenlétét kezdtem keresni rajta, szinte figyelmen kívül hagyva, hogy éppenséggel fegyver van nála. Egy egykezes kard, amelyet mindenképpen közelebbről is meg akart velem ismertetni - mivel hogy csapásra emelte és el is indította a kezét -, és tekintve, hogy Lance, a közelharcban jeleskedő zsoldos nem kifejezetten tartózkodott itt, nekem kellett tenni valamit, méghozzá gyorsan, másodpercek leforgása alatt. Gondolkodni sem volt idő, ez pedig talán a lehető legnagyobb hátrány, amelybe valaha is kerülhettem. Nem volt mit tenni hát, ahhoz kellett folyamodnom, ami elsőként eszembe jutott. Támadóm két kézre fogta a kardját, a markolat megengedte számára ezt a lehetőséget. Talán a lendületet akarta vele növelni, ki tudja, nekem viszont csak egyetlen esélyem volt, nem több. És mielőtt még átgondolhattam volna, egyáltalán meg tudom-e csinálni, előresuhintottam a botommal, amilyen erősen csak tudtam, remélve, hogy ha kicsit is eltalálom a nő csuklóját vagy a kézfejét, a kard iránya megváltozik és nem végzem úgy, mint a szeletelt kenyér.
Túl sokat hezitáltam és a mozdulataim sem voltak elég összeszedettek, valahogy mégis sikerült eltalálnom a tünde csuklóját. A kéz oldalra mozdult, én pedig lélegzet-visszafojtva figyeltem, mennyit értem el vele. Nos, nem annyit, mint terveztem. Először nem éreztem semmit, és már kezdtem volna gondolkodni a lehető leglogikusabb kérdésen, amint meghallottam a jellegzetes tompa hangot, amely a kard padlóba való becsapódását jelezte, ám aztán megérezem valamit. Csípett és szúrt, mint amikor rosszul fogtam a kést és a hús helyett a saját ujjamat vágtam el, csak éppen egy kissé nagyobb felületen éreztem és történetesen a felkaromon. A kellemetlen érzést egy kis vér enyhe melege követte.
Aztán valami olyasmi történt, amire még úgy sem számítottam, hogy a lányon nyoma sem volt fehér kendőnek.
- Hé...te velünk voltál, nem!? - kérdezte szinte már meglepődve, aztán se szó, se beszéd, eldobta a kardját, mintha csak egy mosogatórongy lett volna, majd egy kendőt vett elő - Úristen, úgy sajnálom!
Pár pillanatig csak néztem magam elé, aztán a kardra, aztán a tündére. Azt hiszem, ennyi kellett, hogy feldolgozzam az imént történteket, na meg a felém nyújtott kendő látképét, amit, mivel fogalmam nem volt, mit kellene ilyenkor csinálni, elfogadtam és elkezdtem vele felitatni a vért a felkaromról.
- Igen. Olyasmi. - válaszoltam - Kivéve, ha kultista akarsz lenni. - utaltam a fehér kendő hiányára, majd újból ránéztem és mintha csak egy kanalat vert volna le az asztalról, folytattam - Nem gond. Úgyis tele lesz ilyenekkel. - mutattam a vágásra a ruhámon, aztán rátértem a lényegre - Szóval... azokhoz tartozol, akiket Stephen ki akart hozni innen? Mennyien vagytok és hol vannak a többiek?
Ám ez a kérdés nem éppen azt a hatást váltotta ki a lányból, mint gondoltam. Csak értetlenül bámult rám és próbálta felfogni annak értelmét, amit közölni próbáltam vele, vagy inkább megtudni tőle.
- Mi? Hogyan? Mi van Stephennel...? - kérdezte sűrű és tétova taglejtésekkel jelezve, hogy fogalma sincs, mit kérdeztem és miért.
A pislogása akaratlanul engem is erre a cselekvésre késztetett, ahogy farkasszemet néztem vele és próbáltam rájönni, hol is szúrhattam el ezt a gondolatmenetet. Aztán... vállat vontam és legyintettem egy nagyot, visszacsúsztatva a botomat az övembe, majd felemeltem a kardot és felé nyújtottam, hogy visszaadjam neki a fegyverét.
Nem ez életem legbölcsebb döntése. - gondoltam kissé a szám szélét elhúzva, de ennyit igazán megérdemelt, amiért félreértettem őt. Elvégre honnan tudhatta volna, hogy az ő oldalukon állok, ha nem lett volna jelen a karavánnál? Következésképpen, még ha nem is vettem észre a sok másik tünde közt, ez a nő emlékezett rám.
- Mindegy. - mondtam higgadtan - Az a lényeg, hogy ha velünk maradsz, kiviszünk innen. - tettem hozzá talán kicsit túl magabiztosan, de tagadhatatlanul is mérges voltam és pont elegem volt mélységiekből meg kendős szolgákból, az északiakról már nem is beszélve, akik nagy valószínűséggel összeálltak velük. Ki tudja ebben a káoszos világban?
Aztán valamiféle furcsa átérzés hasított belém. Egyedül lapulni egy sötét házban, arra várva, hogy rád törnek, és ki tudja, miket művelnek veled...
- Egyedül voltál? Hogy kerültél Joanesburgba?
Nos igen... ha már negatívabb képet nem lehetne magamról festeni, éppenséggel egy fél perc szobormerevarc-leengedő kedvesség ugyan kinek szúrna szemet.
Tehát egy halvány intéssel arra invitáltam, hogy kövessen. Mégsem hagyhattam itt, akkor sem, ha a mélységi-talpnyalók egyelőre hátraarcot hajtottak végre, amint rájuk emeltem a szemem. A lány azonban nem úgy tűnt, mint akinek sok kedve volna átlépni a ház küszöbét.
- Dehogy megyek! Kint van egy egész hadsereg! - tájékoztatott eléggé ingerülten - Nincs is erre időnk. Gyorsan bújjunk el, mielőtt megtalálnak.
Olyan gyorsan ragadt vissza rám a düh, kultistautálat némi kérdő tekintettel fűszerezve, mintha valóban egy létező álarcot tapasztottak volna az arcomra, amit sehogy sem lehet levenni. Ezután paranoiásan a hátam mögé néztem, de csak a saját társaimat láttam a nyitott ajtón át, ahogy a többi épületet fésülik át.
- Miféle hadsereg? - kérdeztem értetlenül.
De hiszen csak mi, déliek voltunk odakint! Kezdett még az eddigieknél is rosszabb érzésem kerekedni és egyáltalán nem segített, hogy egy fegyveres tünde nem hajlandó kitenni a lábát a menedékéből.
- Észak? Egy másik mélységi talpnyalói?
Erre a tünde csak még beljebb szaladt a házban, egyenesen egy lépcső felé, amit először egy igenlő válaszként betudva úgy döntöttem, becsukom a bejárati ajtót. Vagyis csuktam volna, ha a lány nem kezdett volna el eszeveszetten ráncigálni a lépcső felé.
- Nem, egy Hellenburgi sereg tűnt fel az éjszaka. Itt fosztogatnak a városban reggel óta.
Azt hittem, nem kapok levegőt.
MI VAN?! MÁSIK DÉLI SEREG?!
- Gyere már, mert a végén még meglátnak.
Összeszűkített szemmel néztem a lépcsőt, majd határozott, gyors léptekkel követtem a nőt... tekintve, hogy nem nagyon lett volna más választásom, mert még a végén letépi rólam a ruhám ebben a nagy rángatásban. Dél úgy döntött volna, hogy megtámadja Joanesburgot? Máris jelentett volna valaki Hellenburgban és erősítést küldtek nekünk? Annyi kérdésem volt, de ha ez a tünde félt Déltől, akkor biztosan nem tagja a másik seregnek. Jobb volt tehát elhallgatni, hogy közülük való vagyok és annyit kideríteni, amennyit csak tudok. Azt sem zártam volna ki, hogy Észak küldött erősítést a saját város amegvédése érdekében, és taktikai cselként kékre festették az egyenruhájukat, ami, tekintve, hogy minden hemzsegett az én csapatom embereitől, gyakorlatilag elkülöníthetetlenné tette volna őket. Már el is képzeltem, ahogy kilépek a házból és nem látok mást, mint azt, hogy délinek kinézők törnek egymás életére.
- Biztos, hogy déliek? - kérdeztem, a szokásos érzelemmentes hangvételemen, pedig valójában belül reménykedtem, hogy megfordíthatjuk a kockát és elvihetjük innen a tündéket.
- Igen, Hellenburgi zászló alatt vonultak. - válaszolta a tünde, majd valami olyasmit mondott, amivel egy csapásra minden helyére került a fejemben - Hajnalban jutottak be a városba, azóta mindenki próbálja magát meghúzni.
Hajnal…
„- Hajnalban indulunk.”
„- Második szakasz!” - jutottak eszembe az elhangzottak azelőttről, hogy elindultunk volna.
Ugyanarról a déli seregről beszélt, amelybe én is tartozom! Nem volt másik. ELŐLÜNK bujkáltak!
HOLY NATURE!!! - néztem a lány hátára, ahogy előttem szedte a lépcsőfokokat.
Én követtem őt, egészen a lépcső tetejéig, ott azonban, mintha kővé váltam volna, dermedtem meg egy szempillantás alatt.
- Oh... - csúszott ki a számon valami hangféle, ahogy elém tárult az a látvány, amiben a tegnapiak után egyáltalán nem reménykedtem volna.
Egy rakás tünde volt ott a karavánból! Jól észrevehetően távol igyekeztek magukat tartani az ablakoktól, mintha attól tartanának, hogy valaki megpróbál nyilakkal rájuk lőni. Legtöbbjük valami fegyvert is szerzett magának, így vagy úgy, szinte bármit, amivel ütni lehetett. Komolyan féltek valamitől, és nem értem fel ésszel, miért pont a déli sereg kellett, legyen ez a valami. Végignéztem rajtuk, aztán biccentettem egyet, remélve, hogy felismernek, közben pedig sebesen gondolkodni kezdtem. Ha itt kuporgunk majd, amíg a többiek harcolnak, az gyávaság, cserben hagyás és semmi jóra nem vezet. Elő akartam venni Netzach-t és biztosítani őket, hogy Dél nem bánt, de aztán... elvetettem az ötletet. Másképpen is meg lehetett győzni őket félelmük feleslegességéről, ráadásul félő volt, hogy ha megkísérlem, menten agyonvernek vagy levágnak.
Tündék. Mondhatni a saját vérem.
- Az ellenség nem Dél - jelentettem ki nem sokkal később -, hanem Lily White, aki druidának meri nevezni magát, miközben a saját faját taszítja szenvedésbe.
De amint becsuktam a szám, szinte éreztem a csapat döbbenetét a lábaimban, mintha még az épület is beleremegett volna ebbe a kijelentésbe. Mintha valami átkot mondtam volna éppen valakire, és az egyik fiatalabb tünde arcát vizsgálva talán nem is lehettem ettől olyan távol a részéről.
- Miről beszélsz? - kérdezte még mindig meghökkenve - Az emberek elüldöztek minket, fel akarták a város melletti erdőt gyújtani, ráadásul elrabolták Faelar mestert és az ijfú Bloomglade-et. Nem bízhatunk bennük!
Ahogy a kis csapat helyeselni kezdett, rajtam volt a sor, hogy meglepődjek és ezzel karöltve minden összeomoljon bennem.
- Milyen emberek.... MIT...?!
Elmémet megannyi kép öntötte el. Fájó, kínzó, húsba mély sebeket szaggató emlékek voltak a tünde nép utolsó nagy csatájáról. Egyszerre bénított meg és tüzelt fel haraggal és tenni akarással a tudat, hogy a kerekfülűek magukat ismétlik, ráadásul ártatlan tündéket rabolnak.
- MÁR MEGINT ERDŐT GYÚJTANAK?! - szakadt ki belőlem, miközben szinte már vérben forgó szemekkel meredtem a botomra és megszorítottam azt.
Na nem mintha bármit is tudtam volna tenni jelen helyzetben, ráadásul még annak a lehetősége is fennállt, hogy...
- Dél... csinálta ezt? - kérdeztem zavarodottan, érezve, hogy egyetlen apró cérnaszál vékonyságú borostyáninda választ el attól, hogy meginogjon a hitem Hellenburgban… csak bennük, ugyanis az emberekbe vetett éppen most csúszott ki a kezeim közül.
Egy tünde lány folytatta a történtek elmesélését.
- Szerencsére még időben bejöttünk a városba. Páran kint maradtak, mert remélték hogy a mester és az ifjú lovag ki tudnak szabadulni. Azóta itt próbáljuk a csatát átvészelni.
Mire lenne jó?! Miért tenné ezt Dél?
Nem voltam képes csendet parancsolni a fejemben kavargó gondolatoknak és lehetséges elképzeléseknek, így egy darabig magam elé meredve, mozdulatlanul álltam, és reméltem, hogy valaki megmondja, mi folyik itt és mi lesz most, csakhogy ez nem történt meg.
Mire kell Délnek Faelar és Kale…? - kérdeztem magamtól, amikor egyszerre csak, mint amikor egy olyan igazi pofon találja el a tünde lányát, rakta ki magát a kép a szemem előtt. Ha Hellenburg értesült az itt folyó eseményekről, és arról, hogy a kultisták szinte kivétel nélkül tündék, talán azt hitték...
- Ez valami tévedés lesz. - jelentettem ki még mindig értetlenül és zavarodottan.
Nem! Nem értesülhettek róla, és talán pont ezért... De miért gyújtanának fel egy erdőt?
- Kérem, mindent mondjanak el, amit tudnak, nagyon fontos lenne. - mondtam végül, hozzám egyáltalán nem illően.
- Nos...ez minden. - válaszolta az a nő, aki érkezésemkor megvágta a felkarom, miközben a szemem sarkából láttam, hogy valaki lemegy a lépcsőn, biztosan őrködni, ugyanis oldalán ott lógott a tündék jellegzetes csatapengéje, de ennyi volt, ami megragadta a figyelmem.
Valahol mélyen bennem egy ponton érezhetően eltört valami. Minden testrészemben éreztem az utolsó hajszálamig és itt voltam, gyakorlatilag egyedül, hogy kibogozzam. Talán most először rémített meg az egyedüllét kézzel fogható ténye, és az, hogy ha akkor elővettem volna Netzach-t, mostanra halott lennék. Egy dühös szellem, akit a saját szeretett fajtársai gyilkoltak meg. Percekig állhattam úgy, két kezemmel a hajamat markolászva, itt-ott az arcomra tapasztva a tenyerem, mélyeket lélegezve, mint aki éppen most készül összeomlani. Hát, éppen az ellenkezője történt. A felháborító eseménysorozatból hatalmas erejű cselekvéskényszerre tettem szert.
- Akkor ki kell mennünk és kiszabadítani őket. Ha itt várunk, előbb-utóbb be leszünk kerítve, de így legalább célunk is van.
Volt abban valami borzalmasan nevetséges, hogy én mondtam ezt nekik, déliként - déli sötét tündeként -, és nem ők nekem, mégsem állt szándékomban mosolyogni saját elkeseredett helyzetemen. Feltüzeltek a tündéktől felém eljutó szavak és apróbb felkiáltások. Velem akartak tartani, legalábbis a csapat nagy része, akik inkább kételyeiknek adtak hangot.
- Mit érünk ennyien a déli sereg ellen? A fődruida asszony azt mondta majd ők elintézik őket, várjuk meg a csata végét. Szerintem hallgatnunk kéne rá. - mondta az egyikük, én pedig menten elfelejtettem a saját aggodalmaimat, melyek szerint déliek ellen kellene fordulnom.
- Milyen fődruida asszony? - kérdeztem vissza szinte azonnal, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem Lily, aztán eszembe jutott valami - Myra? Vagy valaki más? Adott ki más utasítást is?
Kérdéseim azonban nem várt meglepődést okoztak, ami tükröződött is a lány szemeiben. Ezek szerint nem Myra adta ki ezeket a parancsokat.
- Hogy-hogy ki? Hát Lily mester... - érkezett a válasz, melynek hallatán szinte éreztem, hogy kidagadt egy-két ér a homlokomon.
Nem tudtam volna rendes mondatokba foglalni, mit csináltam volna legszívesebben azzal az átkozott szentségtörővel, még ha közben meg is halnék. Rettenetesen dühös voltam rá, sokáig csak fortyogtam magamban a homlokomat masszírozva, hátha akkor majd lenyugszom, bár ez nem történt meg. Minél erősebben gondoltam a kultistának állt druidára, annál több fontos emlékdarabka rakódott össze bennem egy egységes egésszé, amely egyszerre volt borzasztó és kiábrándító.
De hiszen én tudtam erről!
Tudtam, hogy be fog következni, hiszen maga Lily mondta el a dührohama közepette, mit fog tenni. Azt kiáltozta, a tündék csatlakozni fognak hozzá, mert azt hiszik majd, hogy Dél elrabolta a mesterüket, mégsem ismertem fel a helyzetet, amibe csöppentem. És ami a legrosszabb, minden féreértés elkerülhető lett volna, ha a kialvatlanságom vagy a stressz miatt - nem voltam képes meghatározni - nem felejtem el még a saját nevemet is, a feladataim valódi értelméről nem is beszélve.
Nature… please guide me through this.
De nem volt vesztegetni való időnk. El se akartam képzelni, mit tehettek akár már ebben a pillanatban is azok a tündék, akik esetleg megunták a várakozást és a déli katonákra rontottak vagy a déliek, akik talán azt hitték róluk, hogy mélységit szolgálnak. Meglepődésemet magamba fojtva rendeztem hát a gondolataimat, aztán válaszoltam.
- Mint mondtam, Lily White szégyent hozott a druidákra és egy mélységi szolgálatában áll. Minden, amit mondott, azt a célt szolgálja, hogy kultistát faragjon belőletek.
Későn jöttem csak rá, hogy letegeztem őket, de úgy döntöttem, hogy ezzel most nem foglalkozom.
- Azt sem tartom kizártnak, hogy ő maga rabolta... vagy raboltatta el Faelar-t és Kale-t. Találkoztam vele és azzal a sápadt vámpírral, bár kézzel fogható bizonyítékom nincsen rá, de ellenkeztem és ránk támadtak.
És bár igyekeztem mással foglalkozni, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből egy korábbi gyanúmat, miszerint Stephen része ennek a mocskos tervnek és kezdetektől fogva fel akarták áldozni Oscar-t azért, hogy aztán a sötét tünde elvihesse magával az idős druidát és a lovagfiút.
- Micsoda?! - hördült fel az egyik tünde, bár erre számítottam - Ez vérlázító. Így vádolni a druidánkat. Kinek képzeled te magad, hogy csak úgy vádaskodsz?
Ha csak úgy vádaskodnék, nem tűnt volna el a vezetőtök…
Viszonoztam a pillantását. Nagyon szerettem volna hasonlóképpen társalgásba elegyedni vele, megmondani neki, hová tegye ezt a hangnemet, de le kellett nyelnem. Egy kiabáló gyereknek aligha hittek volna. Ide nyomós érvek kellettek... ha lettek volna.
- Wynnesa Silvernight-Gentlesaline, természetpap, Basil tanítványa és résztvevője Tünde erdő utolsó nagy csatájának a királynő képviseletében. - mondtam, mintha csak apám egyik összejövetelén mutatkoztam volna be egy-két nemes sötételfnek - Megismétlem, nincs kézzel fogható bizonyítékom arra, hogy igazat mondok, de ha segítetek kiszabadítani Faelar-t és Bloomglade-et, ők igazolhatnak engem. Ha itt maradunk, előbb-utóbb valamelyik sereg ránk talál, és higgyétek el, hogy jelen helyzetben egyik se fog nekünk kegyelmezni. Kultisták lesztek, halottak vagy velem jöttök és kiderítjük, mi folyik itt?
Becsuktam a szám, és szinte éreztem, hogy a saját életemmel játszom. Mindent egy lapra tettem fel, és ha nem jól értelmezik a szándékaim, meg fognak ölni. De ugyan már, én, aki egész életében egy rá vadászó bérgyilkos gyanújának árnyékában élt, féljek egy minden bizonnyal kegyesebb haláltól...?
Eheh… Lance, igazán itt lehetnél... Most az egyszer. Nem utállak és bocsánatot fogok kérni tőled azért, ami a küldetésünk elején történt.
Hát ilyet se ritkán tettem, és végképp nem foglaltam ígéretbe.
De egy pillanatra sem értem rá arra, hogy kielemezzem és korrigáljam ezt az őszinte és lelkiismeretes megnyilvánulást, ugyanis hatalmas zaj hallatszott odalentről, páncélcsörgés és léptek töltötték meg az egész házat, majd pedig egy csapat déli katona termett az emeleten, egyenesen a hátam mögött. A tündék összerezzenve várták, mi fog most következni, Hellenburg katonái pedig egyelőre csak megálltak és rajtunk jártatták a szemüket.
- Senki se mozdul! - adta parancsba az egyik férfi, azonban a hegyesfülűek már a fegyverük szorongatására kész kezekkel lesték a kék színekkel felvonult katonákat.
És végül elérkezett az is, amit a legkevésbé akartam átélni. Két választás között kellett döntenem: Az egyik, hogy felfedem déli zsoldos mivoltomat és elvesztem azt a pici szavahihetőségemet is, amit az imént kivívtam ezeknél a tündéknél VAGY nem fedem fel magam és hagyom, hogy A SAJÁT BAJTÁRSAIM lemészároljanak. Mert gondolom, túszokat nem ejtenek...
És ha valaki azt mondta volna nekem, van harmadik lehetőség, biztosan kinevetem. Legalábbis abban a pillanatban, ugyanis a következőben már pontosan valami ilyesmi járt a fejemben.
- Mi történik itt? Látsz rajtunk északi egyenruhát? - kérdeztem, természetesen mozdulatlanul, ugyanabban a pózban, ahogy megláttam őket, a vállam fölött hátranézve.
Ki akartam deríteni végre, hogy mégis mit zagyvált itt össze Lily mindenkinek, és a válaszok házhoz jöttek. Örülnöm kellett volna...
- Te ki vagy? - érkezett az igazán jogos kérdés, mivel én aztán sosem viseltem Dél színeit.
Való igaz, hogy szimpatizáltam Esroniel eszméivel, ámde legbelül ugyanaz a sötételf maradtam, aki legszívesebben még mindig Tünde-erdőt mondta volna otthonának. Ezért most hálásnak kellett volna lennem, elvégre ha indulás előtt másképp döntök, az a harcias tünde lány azonnal végzett volna velem, amint beteszem a lábam erre a helyre. Most már csak az volt a kérdés, elkerülhető-e ténylegesen a halálom.
Jól megfigyeltem, mit művelt Anton és Maximillien és bár Netzach nem arról volt híres, hogy napi rendszerességgel meg lehet vele beszélni az ügyeinket, úgy gondoltam, pontosan ez az a megoldás, amire most szükségem van és bíztam benne, hogy semmiféle előre kötött paktum nem kellett hozzá.
- Egy sötét tünde, akinek Seraph-ja van. - világítottam rá a tényre, amit a felettem halványan feltűnő Netzach tógaszerű ruhát viselő alakja és a szemem világító, már-már zavaróan zöld színűre változása is alátámasztott - És aki igyekszik rájönni arra, hogy kinek mit hazudtak a nyomorult kultisták, ennek függvényében pedig cselekszik, amit kell. Ők itt - mutattam körbe - NEM kultisták és ajánlom, hogy egy hajszáluk se görbüljön. De Lily White, a mélységi Gammája észbontó dolgokat mondott nekik, például hogy a déliek elrabolták a karavánjuk vezetőit. Tettetek ilyet? - vontam kérdőre a lehető legdühösebb hangnemben, amit csak ismertem, miközben ugyanilyen szigorú tekintettel néztem végig hegyesfülű fajtársaimon - Ti ejtettétek foglyul Faelar Everfree druidát és Kale Bloomglade lovagot, akiknek semmi közük mélységiekhez?
És nem kellett tettetnem. Épp elegem volt mindenből, és csak remélni tudtam, hogy a tündék a katona kérdésére adott válasz után is felismerik, hogy ÉPPEN AZ IRHÁJUKAT PRÓBÁLOM MEGMENTENI, hogy nyelne mérgesgombát az összes kultista!!!
Tovább pörögtek elmémben a különféle gondolatok. Egyedül az parancsolt nekik megálljt, hogy Netzach fényei láttán a déli katonák szinte egy emberként bólintottak a fejükkel és még intettek is mellé, mintha kiderült volna, hogy csak egy régi ismerős vagyok, akire nem emlékeztek rögtön.
- Értettük. - hallatszott a meglepően magabiztos és átlagosan hangsúlyozott katonás válasz - Jó szerencsét a nap további részére. Gott mit uns!
Jó szerencsét? - néztem utánuk, ugyanis a „Gott mit uns” egységes csatakiáltás után úgy tűntek el a házból, mint a kámfor, megtartva maguknak az engem illető válaszaikat is arra a sok kérdésre, melyeket dühömben a fejükhöz vágtam.
Újra ott találtam hát magam, egyes egyedül a tündékkel, akikre kissé lassan és kelletlenül fordítottam vissza a tekintetem, mert fogalmam sem volt, hogyan fogom kezelni, ha kivont kardokat emelnek a torkomhoz. Ám szerencsére ez nem történt meg, sőt! Egytől egyig szájtátva nézték a zöldes fényes köd kíséretében megmutatkozó Netzach szárnyas, emberszerű alakját, legalább úgy, mintha valami világrengető hírt közöltem volna velük. Némelyik kővé dermedt, mások pedig inkább hátráltak pár lépést. Ezen a ponton kezdtem azt gondolni, hogy korántsem úsztam meg semmit, testem fémekkel való teledöfködése pedig csak elodázódott az érdekes látvány és a történtek felfogásának ideje miatt. Egy nő még a gyermeke szemét is eltakarta, és számomra ez volt az intő jel: mindjárt kezdetét veszi a támadás. És nem is tévedtem sokat. Egyre több tünde nyúlt lassan a fegyvere után, s látszott rajtuk, a szemükben, hogy féltek, s ha nem féltek volna, már darabokban hevernék a padlón.
Aztán, pont, amikor már megpróbáltam felidézni valamit, ami kedves nekem, hogy legalább eltereljem a figyelmem arról, ami most történni fog velem, mint derült égből villámcsapás, vetett véget eddigi életem talán legszörnyűbb pillanatának a kis csapat egyik tagja.
- Akkor igazat beszéltél... - mondta, s mintha csak erre vártak volna vagy a szememen ült volna köd, egyszeriben az egész csoport átváltozott egy dühös aprócska tömeggé, a tagjai szemében pedig egyértelmű célként csillant az elszántság és felháborodás Lily White irányában.
- Ezt el sem hiszem!
- Felültettek minket!
- Ezért megfizet mindegyik! - hallatszottak ilyen és hasonló kiáltások az egész emeleten, a harag és izgatottság pedig percről percre csak fokozódott.
Én meg csak pislogtam, mintha ma még nem tettem volna ezt eleget. Közben a zöld szín kiveszett a tekintetemből, ahogy feloldottam a varázslatot és eltüntettem Netzach alakját. Nem kaptam meg a válaszaimat, ami miatt még mindig mérges voltam, azonban ebbe nem kis megkönnyebbülés is vegyült a tündék miatt, na meg amiatt, hogy végre megértették az egészet.
- Ahogy sejtettem... - vontam le a következtetést - Nem Dél kapta el őket, hanem Lily és a Szőkeficsúr...
Végignéztem rajtuk. Igazat adtak nekem, nem haltam meg, és úgy tűnt, hogy még Lily után eredni is képesek lettek volna. Mi másra vágyhattam? A csata el sem kezdődött, de én már arattam egy győzelmet, amely a szememben nagyobb volt bármely eddiginél.
- Nos tehát... kezeskedem érte, hogy Dél egyetlen katonája sem fog hozzátok érni. - ejtettem ki talán az iménti pillanat utáni első értelmes mondatomat - Kiszabadítjuk a foglyokat?
Erre az egész csapat éljenzésben tört ki.
- Gyerünk! Gyerünk! - hangzott mindenfelől, s egykettőre ott találtam magam a tündék élén, akik mindenre elszántan indultak lefelé a lépcsőn, hogy felkutassák a fehér kendősöket.

Reggel fújtak rohamot, én viszont szinte kipihenten ébredtem. Az egyik tiszt futtában odaszólt, hogy siessek, mert az első hullámmal fognak beküldeni, miután a felderítők visszaérkeznek, én viszont úgy éreztem, kicsit jobban ráérek. Felálltam, és nyújtóztam egyet. A sok bizarr tapasztalat után, amit a városban szereztem eddig, szinte üdítő volt a hadba készülés hangja. Kihúztam a hüvelyéből Fragarachot, megcsodáltam, majd suhintottam vele egyet-kettőt, és visszacsúsztattam, hogy az oldalamra kössem.
- Sok dolgod lesz ma. - Paskoltam meg mosolyogva. Furcsálltam, hogy ennyire felüdít a harc gondolata, de annak tudtam be, hogy várom a sok nyomasztó találkozás után az egyszerű, felszabadító harcot. Ahhoz értettem. Kissé bizonytalanul néztem a tünde tábor felé, azonban azt láttam, hogy ők még nem vonulnak be, legalábbis nem most. A többiekkel együtt felsorakoztam az első hullám soraiba, és vártam a parancsot. Kisvártatva meg is érkezett egy harsány kürt hangjával, és a tömeg megindult. Már messziről elkezdtek lőni minket, azonban szerencsém volt, engem nem talált el az egyik se, azt pedig nem láttam, hogy más elesett-e. A maradék idegességem is elmúlt, amikor a fal tövéhez értünk, mert nem tudtak annyira kihajolni, hogy veszélyeztessenek minket. Egy nagy kupacnyi törmelék volt a kapu elé halmozva, én pedig félreálltam, amikor megláttam, hogy néhány leleményesebb figura a seregünkből elkezd egy faltörő kosnak kinéző eszközt összetákolni. Feszülten vártam, amíg végre áttörték a blokádot, és benyomult az első néhány katona. Már várták őket a harcra kész kultisták, hárman a két harcosunk ellen. Egyikük, valószínűleg egy olyan valaki, aki nem volt még igazán jártas harcászatban, inkább foglalkozott velünk a két bent lévő katona helyett, és felénk hajította a kezében tartott dárdát.
- Bukjatok le! - Kiabáltam, ahogy leguggoltam a dárda elől. Reméltem, hogy a mögöttem lévők hallottak, vagy jobban le tudnák védeni, mint én. Szerencsére mindenki jól reagált, és a fegyver ártalmatlanul a földbe szúródott, viszont a kultista nem állt meg, a lendületét felhasználva felülről próbált lecsapni, én viszont gyorsabb voltam, és azelőtt, hogy lecsapott volna, előredöftem, és beleszaladt a pengémbe. Felbátorodva azon, hogy láttam, ahogy a két, még élő ellenség meghátrált, lendületesen megindultam, és amikor kardtávolságba értek, fordulatból lendületet véve egy széles, vízszintes csapást indítottam feléjük. Az egyiket sikerült csak elkapnom, neki viszont súlyos sérüléseket okoztam, nem volt kétségem afelől, hogy ellátás nélkül fél órán belül menthetetlenül elvérzik. A másiknak pedig ettől még inkább inába szállt a bátorsága, csak úgy hozzávágta a csapathoz a dárdáját, és a bajtársát cserbenhagyva futásnak eredt. Elégedetten szusszantam egyet.
- Ezt kapjátok ki! - Mondtam magam elé, majd az osztag elején járva megindultam tovább a főúton. Először a városházát akartam megkeresni, de a csapatra gondolva inkább első körben csak mentem, amerre az út vitt. Hátulról hallottam a lecsapó pengét, ahogy a kultistának megadják a kegyelemdöfést. Nem fordultam hátra.
Nem volt nehéz dolgom a városháza megkeresésében, jól észrevehetően magaslott ki a többi épület közül, és útba is esett, azzal együtt pedig, hogy az osztag szétvált, hogy minél kiterjedtebben biztosítsa a területet, világos volt, hogy arrafelé veszem az irányt. Baj nélkül értem oda, viszont a bejárathoz befordulva észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Két másik alak, egy fehér kendős, valamint egy páncél alapján északi, de ezzel együtt elég szemrevaló kardforgató nő küzdött egymással, ki tudja, mióta, és a mozgásukból ítélve nem volt hamar esedékes az összecsapás befejezte. Azt nem tudtam elképzelni, hogy miért hord kalapot, de talán nem ez volt a legfontosabb kérdés. Falhoz lapultam, és kivártam, hogy mi fog történni. A leány csinos volt, de nem felejthettem el, hogy északi, tehát az ellenségem. Az volt a tervem, hogy kivárom, amíg kifárasztják egymást, aztán befejezem a munkát. Ez a remény gyorsan szertefoszlott, amikor mindketten befutottak a városházára, de úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, utánuk megyek, így lopva követtem őket, és az ajtóból lestem be, hátha látok valamit. Látni nem láttam, de legalább a fegyvereik csattogását hallottam egy kanyarodó folyosóról. Továbblopakodtam, és miután meggyőződtem róla, hogy nem leselkedik rám semmi fenyegető, megint közeledtem hozzájuk, közben figyelve őket folyamatosan. Amikor a terem bejáratához értem, a két harcos farkasszemet nézett egymással. A kultista állt nekem háttal, a nő felém fordult, viszont eltakart a mélységi szolgája előle, ezért lepődtem meg, mikor rám kiáltott.
- Vigyázz, csapda! - Mondta, és ahogy kimondta, reccsenést hallottam magam mögül. Hátrapillantottam, és meglátva egy hosszú fogú, megnyúlt szörnyet, ahogy felém közeledik, nem hezitáltam: A levegőbe vetettem magamat, kissé előrefelé, hogy eltávolodjak ettől a förmedvénytől, és a kultistát is megtámadhassam. A bestia megtépázta a nadrágomat, de komolyabb gondot ezen túl nem okozott, annál gyorsabb voltam. A kultista elugrott előlem, viszont ekkor a lány előkapta a pisztolyát, és lelőtte az engem megtámadó takonykupacot. A férfi nem tudta hirtelen, mihez kezdjen, és végül úgy döntött, hogy őt fogja megtámadni.
Mivel úgy döntöttem, hogy a nő kisebb fenyegetést jelent, már csak azért is, mert figyelmeztetett a rám támadni készülő lényre, leguggoltam, és egy mély vágást intéztem a kultista felé. Hárította, majd a nő szúrását is, de az oldalán ekkor megláttam egy lehetőséget, és megvágtam. Ez nem hatotta meg különösebben, beletelt jó fél percbe, mire megadta magát, és összeesett. Gyorsan le is szúrtam, biztos, ami biztos. A nő biccentett felém.
- Hé, szép munka. - Mondta, eltéve a kardját, de fenntartva a lehetőséget, hogy egy pillanat alatt újból előrántsa. Nem ma kezdte. Én is biccentettem.
- Hasonlóképp. - Mondtam. Én megértettem a gyanakvását, olyannyira, hogy el se tettem a fegyverem, csak leengedtem magam mellé.
- Ti miért kezdtétek el a kultistákat támadni? Tudtommal a ti lobogótok volt a városon. - Kérdeztem végül. Normál esetben azonnal rátámadtam volna, de nem jöhetett rosszul némi plusz információ, és különben is kicsit megnyugodtam ennyi vérontás után.
- Ti...? Áh, értem már. - Világosodott meg, miközben a kardjára tette a kezét, én pedig válaszul Alig észrevehetően hátrébb csúsztattam a jobb lábamat egy kicsit.. - Én egy kém vagyok, aki véletlenül talált erre a városra. A lobogó csak egy álca. Ezt a várost a kultisták elfoglalták maguknak, ki tudja miért. A mi seregünk csak... lábadozik. - Tárulkozott ki.
- Furcsa, hogy ezekben a vészterhes időkben csak úgy rátalálnak kémek városokra… - Merengtem el hangosan. Benne voltam a játékban, már csak azért is, mert nem értettem, mire megy ki.
- Megbízható forrásom volt. - Mondta, végignézve rajtam. - Ha te is felderítő vagy, valamit vissza kell vinned a táborba... - Morfondírozott hangosan.
- Akkor…. - Mondtam válaszként, szemkontaktust kialakítva, és onnantól igyekezve egy pillanatra se megtörni azt. Már biztosan tudtam, hogy kamuzik, vagy véletlenül talált a városra, vagy forrása volt. Már csak idő kérdése volt, hogy kibújjon a szög a zsákból.
- Áh semmi, csak meg akartam kérni, hogy ha lehet, ne én legyek az. - Adott egy olyan kurta választ, amire egyáltalán nem számítottam, ki is mondtam abban a pillanatban, amire gondoltam.
- Értem. Már csak egy kérdésem maradt: most akkor kémként véletlenül bukkantál a városra, vagy volt hozzá egy megbízható forrásod? - Mosolyodtam el, azonban nem bizonytalanodott el annyira, mint számítottam volna rá, azonnal felelt.
- Nem, egy itteni ismerősöm szólt. Itt van még, meg is tudom mutatni, csak nehéz vele megtalálni a közös hangot, mert egy kicsit... - Akadt el a szava, mintha kifogyott volna belőlük. ~ Az se kifejezetten véletlen, de mindegy. ~ Gondoltam.
- Köszönöm, az itteni ismerősökből bőven elég volt, nem vagyok rá kíváncsi. - Közöltem faarccal. - Ha nincs több mondanivalód, az ajtó arra van. - Böktem a kijárat felé, szabaddá téve az utat neki, de a szememet nem levéve róla. Nem csattant ki az örömtől, de végül hátrálva, óvatosan megindult kifelé. Mikor a terem bejáratához ért, kurjantott egy utolsót.
- Hé, semmi személyes. - Ezzel pedig egy szökkenéssel elhagyta a termet. Leeresztettem a kardomat, majdnem fújtam is egyet megkönnyebbülésemben, hogy ezt megúsztam, mikor hirtelen kihegyeztem az érzékeimet, ahogy tudtam, és feljebb emeltem a kardomat. „Semmi személyes”, nem olyankor szokták mondani, amikor jó fog történni… Azonban csak a fejét láttam meg újból, ahogy vigyorogva elkezdett beszélni.
- Ja tényleg, ha már úgy is itt vagyok, ha kell egy ügyes tipp, csak mond a többieknek, itt gyülekezzenek, a kultisták átvonultak egy másik helyre és ott szerveződnek. A keleti részt a gyakorlótérrel meg kerüljétek el, ott csak valami kattant némber van, csá! - Intett egyet, aztán villámgyorsan eltűnt, már csak a futólépés kopogását hallottam a folyosóról.
- Kösz! - Nyögtem ki végül, ahogy felocsúdtam a meglepetésből, amit a segítőkészsége okozott. Úgy tűnik, Északon is vannak még rendes emberek. Azért a biztonság kedvéért körülnéztem, van-e másik kijárat, nem nagyon akartam a csapdájába rohanni. Az épület viszont üresnek tűnt, csak egy út vezetett kifelé, az is veszélytelennek látszott, így viszonylagos nyugodtsággal kilépdeltem rajta. Azonban elkezdtem furcsán érezni magam, olyan volt, mintha figyelnének, ezért körülnéztem, az épület tetején pedig meg is láttam azt, amit kerestem: Egy rusnya kis lény cövekelt ott, mozdulatlanul, a bejáratot bámulva. Megnyugtató volt, hogy épen kiértem, az kevésbé, hogy figyeltek. Körülnézve megláttam egy pár téglát a fal tövében, és elhatároztam, hogy megpróbálok intézkedni. Odamentem hozzájuk, és a legkezelhetőbbet megfogva közelebb lépdeltem, hogy megdobjam, és lehetőleg összetörjem a lényt. Ez nem sikerült, csak éppen eltaláltam, de annyira azért elég volt, hogy felbőszítsem, és egy olyan ordítással, amire csak egy ilyen undormány képes, nekem ugrott. Én viszont nem csináltam belőle problémát, egy laza suhintással kettévágtam. Épp igyekeztem a rám jutott maradványokat lesöpörni, mikor egy fegyveres csapat csörtetését hallottam meg.
- Anyád… - Morogtam, ahogy hallottam a sereg zaját. Felemeltem a fegyveremet, hátha ellenség érkezik, de a déli tiszt láttán megkönnyebbülve leengedtem.
- Történt valami? - kérdezte a hozzám odalépő hadnagy.
- Találkoztam egy északi kémmel, aki errefelé ténykedik. - Itt kicsit abbahagytam, majd úgy döntöttem, hogy nem járatom le magam. - Sikerült kifaggatnom, de mielőtt megölhettem volna, elszökött. Azt tudtam meg tőle, hogy itt már nincsenek kultisták, máshol gyülekeznek, és a kultuszuk egyik legerősebb vezetője a keleti gyakorlótéren van. Azt sajnos nem tudom magamtól, hogy igazat mondott-e, vagy nem. - Fejeztem be a beszámolót, majd a mocsokra mutattam, ami a kis nyamvadékot jelölte. - Őrszemük viszont volt. Vagy akármi is volt ez, amíg volt, de nagyon figyelte a bejáratot. - Mutattam a városházára. A hadnagy elgondolkodott.
- Tehát színt vallott...és őrszem...és a gyakorlótér...maga szerint berendezkedhetünk itt, vagy nyomuljunk tovább? - Kérte ki a véleményemet a tiszt.
- Ha okkultistákkal átvizsgáljuk az egész helyet alaposan, és nem találnak semmit, úgy jó hely lehet. Legalábbis ő is ezt mondta. - Biccentettem.
- Jól van. - Mondta, és utasította az okkultistáit, hogy nyomuljanak be, és mindent nézzenek át. Kisvártatva vissza is érkeztek a jelentéssel.
- Uram, találtunk három ponton elrejtett mélységi szolgákat a falban, festmények mögött, a padlóban. Nem csináltak semmit, csak figyeltek ilyen-olyan réseken, amikor kiirtottuk őket. - Mondták, mire a hadnagy tanácstalanul megvakarta a fejét, de aztán összeszedte a gondolatait, és kiadta a parancsokat.
- Szép munka volt. Pár ember itt marad, a többiek át a másik városfélbe. Megnézzük magunknak azt a gyakorlóteret. - Mondta. Csodás, találkozhatok megint azzal a bolond nőszeméllyel…

Folytatódik a joanesburgi csata! A következő körrel várok mindenkit a szokásos helyeken.

Bíztam a nefilimek híres becsületességében, így az nem lep meg, hogy nem csapdában landolunk, sőt a folyó előtti téren álló kis ház ablakának rejtekéből a kint gyülekező csapatra tekintettel, talán az életünket, köszönhetjük nekik.
A házból egy ajtó vezet az utca felé, illetve van egy nyitott, ajtó nélküli ablak is, onnan lehet leskelődni, ahogy mi is tesszük most.
Az előttünk lévő téren egy nagy rakás akasztófa áll valamilyen célból ott felállítva, ha jól látom 8-10 darab, körülötte talán tucatnyi kultistával. Azonnal feltűnik, hogy a felszerelésük eltér az eddig látottaktól, mindegyikük teljes bőr vagy fém páncélzatot visel, jól kidolgozott fegyverekkel. Többük köpenyének hátára egy nagy ferde B-betű van felfestve fehér festékkel. Velük szembe két nem kedvelt útitársunk, a vámír és az ember, akik éppen velük néznek farkasszemet.
Biztonságos távolságból szemlélve őket, ezek nem egy szedett-vedett társaságnak tűnnek, komoly erőt képviselhetnek és bár nem szívesen csapnék volna össze velük, mikor feltűnik a színen Cyne kissé keserűen veszem tudomásul, hogy nem hiszem, hogy lesz választásom.
Persze nem  a sötét tünde lenne, ha a belépője egyszerűen csak egy megjelenést takarna. És sejtésem szerint a vele érkező nagydarab fickó sem épp a haverja.
Flant simán hagynám főni a saját levesében, de mást azért nem. Minden esetre feltűnik, hogy mintha most ideges lenne, oda is szól Cyne-nek, de nem hallom mit.
- Damn... mázlink van, hogy az a nefilim igazat mondott, és egyelőre tényleg biztonságos ez a hely. - jegyzi meg mellettem Damien.
- Legalább még életben vannak...- teszi hozzá Mina, majd rám néznek mindketten, mintha nekem kéne döntenem. - Nem hagyhatjuk cserben őket. De az egy nagy sereg kultista...
- Innen gyorsan körbenézhetek és kereshetek egy rejtettebb útvonalat, amin megközelíthetjük őket.
Megrázom a fejem.
- Innen teljesen jó a rálátásunk, hogy meglepjük őket és zavart okozzunk. Ránk nem számítanak. - javasolom. - Ha ellőttük a távolsági cuccainkat, akkor hátba is kaphatjuk még őket.
Közben a férfi, akinek a neve megüti a fülem, már ha jól tippelem, hogy ő az, ekkor lép oda társaihoz, akiknek egyike egy fém maszkot nyújt át neki. Felcsatolja a fejére, majd ledobja magáról a köpenyét. Két fegyvert látok nála, s könnyebb páncéldarabokat visel. Varázskönyv vagy ilyesmi sehol és ez némileg megnyugtat. Nem tagadom elég "földhöz ragadt' zsoldos vagyok, jobb szeretem a fizikai küzdelmet.
- Így már mindjárt jobb... - morogja mély, dörmögős hangján, ahogy Cyne, Flan és Sera felé fordul. Na ezt már hallani lehet!
- Sokkal szebb nem lettél.... - szólal meg hangosan Cyne is és ebből anélkül is tudnám, hogy ő az, ha nem látom. - Gondolom azok nekünk vannak szánva. - int az akasztófák irányába.
- Vajon innen elérem őket...? - mereng mellettem Mina, úgy látszik elfogadja a javaslatomat. - Szerintem megtáncoltatom őket egy kicsit. Ha sikerül azt a maszkosat is az irányításom alá vonnom, akkor őt támadd majd, Amy, meg a hozzá legközelebb levőt... - ráncolja össze a homlokát a vámpír lány, ami általában valami mágia használatot előz meg, aztán táncikálásba kezd, ide-oda dobálva a karjait és lábait.
~ Ahh! Ilyet már láttam tőle.......~ sóhajtom.
Azt hiszem én még vártam volna, hogy alakulnak az események és jó lett volna, ha Mina nem kezd azonnal a varázslatba, de nem volt idő azon agyalni, hogy mit okoz majd, mert az előnyt ki kellett használni. Mondjuk egyébként sem hiszem, hogy a két szép szemünkért vártak minket itt, vagyis a többieket, mert minket nem látnak, de ez hamarosan úgy is megváltozott volna.
Minden esetre csak akkor lendülök támadásba, ha a vámpír lány mágiája működik, de akkor viszon muszáj mindent bevetni, gyorsaságot, Seraphot, illúziót, ha túl akarom élni.
- Mina, legközelebb, azért beszéljük meg. - nyögöm ki azért előtte.
Főleg mikor eszembe jut, hogy bizony, cseszhetem a mágikus segítségemet, ha már megidézem a drága Seraphomat.
~ Hogy az a.......~ de most már mindegy.....
A fickó lát
hatóan meglepődik valamin, vagy legalábbis a hangja ezt sugallja.
- Had kérdezzek meg va.... - ekkor találhatta el a varázslat, értetlenül néz körül, egy pillanatnyi dermedtség után - Mi ez...? - nézi a karjait magasztos pillantással, szigorú, mérges szavakat intézve magának.
Ekkor jövök én! Ahogy látom mozdulni és ostobán kalimpálni Béta-t és a mellette álló emberét, már kinn is vagyok az ablakon kívül és rohanok, hogy időben érjek oda.
Mindenki rémülten rezzen hátra...már aki tud.
Nagyon remélem, hogy nem én leszek az egyetlen, aki a tucatnyi kultista közé veti magát, de fél szemmel látom, hogy Damien is jön velem és bízom benne, hogy Cyne sem az a ledermedő típus. Mondjuk Flan attól még simán célt téveszthet, ha akar......
Akkor most, ha már van, bevetem a Seraphomat és megcélzom a maszkos vezért, mert a fejet kell elválasztani a testtől, úgy hamarabb végzünk.
Harci rikkantással és a sikeres támadás elégedettségével nézem, ahogy a dermed, vagyis Mina által mozgatott Béta testén áthatol a kardom és a hátán jön ki és a sötét elf bérgyilkos is talál. IGEN!
Béta azonban csak lép egyet hátra a rohamozástól kapott lendület miatt, aztán némi szünet........És ekkor bármiféle nehézség nélkül megszólal.
- Milyen irritáló...!
Villámgyorsan hervad le a mosolyom, ahogy a fickó nem, hogy összeesik, hanem még csak meg sem rándul az arca, majd egy pillanattal később már lapát keze a fejemre tapad, mint valami satu. Érzem, ahogy a tagjaim elernyednek, mintha csak valahogy kiszívná belőlem az erőt. Ha nem tartana, biztos elesnék.
- Egy kurva lidérc?
Kissé elmosódottan jutnak el hozzám Cyne szavai, de azért rájövök, hogy ő sincs jobb helyzetben, bár ha igaza van, egyikünk sem.
Meg kell szabadulnom tőle, hogy egyáltalán kezdhessek valamit, ez az első. A kardom magam mellé ejtem és megragadom mindkét kézzel a kezét, hogy lefejtsem magamról a gólem erejével. Persze tudom, hogy ezzel jó időre lemondhatok a Seraph képességéről, de az meg se kottyan neki, így most nem sajnálom.
Cyne felől forróság ér el. Remélem, hogy ő is küzd a szabadulásért és ezzel megosztjuk ennek a valaminek az erejét, mert ő tuti nem sima kultista.
- Hé! Meguntad a táncot?  - ez mintha Mina hangja lenne?
Ernst ajándéka most is segít, mint már annyiszor, megmentve ezzel az életemet is valószínűleg. Féltérdre esem a kardom mellett, amelyet azonnal felkapok, mert ha nem is túl sok sikert értem el vele, de még sem akarok fegyvertelen lenni.
Viszont Cyne nem olyan szerencsés, mint én hiába a tűz,  őt úgy a földhöz teremti ez a Béta mester, hogy szinte hallom a koponyája reccsenését és vére megfesti a behorpadt földet körülötte.
Béta azért idegesen morog, ahogy Cyne és Mina tüze elkapja a ruháját és égetni kezdi.
- Szánalmas...
Nem tudom, hogy a bérgyilkos, milyen sérüléseket szenvedett, de nem akarok a sorsára jutni. Ám azt mind a sötét tünde, mind a valószínűleg Mina által keltett tűz megmutatja, hogy ez hathat rá.
Béta háta mögül azonban, mielőtt még örülhetnék, egy kultista tűnik fel, majd nemes egyszerűséggel egy vödör vizet önt rá. A tűz kialszik, Béta pedig ázott ruhával engedi el Cyne fejét, majd kettőt lép hátrébb.
Damien sem tétlenkedett közben, mert igen csak sarokba szorít egy démonkövetőt, de mielőtt lecsaphatna rá, egy másik társa ugrik oda, s egy kardsuhintással odébb tessékeli a tündét.
Kardot kell cserélnem!
A kultisták ekkor összerezzennek. Mintha hallanának valamit, noha semmi hang, zörej, szag vagy ilyesmi nem hallatszik, érződik sehol. Béta ekkor megszólal.
- Leon, ti menjetek a nyugatiakkal. Ezek ellen én is bőven elég leszek. - lép előre, ahogy ismét megtámadja Cyne-t
Megindul a kezem, hogy eltegyem ezt a pengét és elővegyem a Flambard-ot, hogy égő pengéjével kaszaboljam a fickót, ám ekkor megjelenik Flan és csinál vele valamit, ami mindőnket, vagyis hármunkat hátra lök, mivel a vámpír közben az én és Cyne ruháját is megragadta, így ránt minket magával.
Benn szorul bennem a levegő, de kihasználom a kapott időt és kicserélem a pengéket, gyakorlott mozdulattal öntve rá az olajat és gyújtva meg.
- Kössz! - csikorgom a vámpírnak kelletlenül és egy pillantást vetek Cyne-re: lélegzik.
- De nagylegény valaki! - horkanok fel a fellengzős szavakra, amibe azért vegyül némi bizonytalankodás.
Fogalmam sincs, mivel lehet kinyírni egy "lidércet".
De legalább a többitől megszabadulunk egyelőre, mert azok habozás nélkül engedelmeskednek a maszkosnak és szépen eltünedeznek a térről.
Ott állok a lángoló pengével és nézem, ahogy kiürül a környék, de azért nem mindegyik megy el, hárman maradnak. Úgy látszik, azért biztosra mennek, bár egyelőre mindenki csak vár.......
Béta ekkor előrelép.
- Had kérdezzek meg valamit. - kezd bele ismét a korábbi mondatába. - Van valami, amiért szívesen adnátok az életetek?
Épphogy csak befejezte a kérdést. Flan hezitálás nélkül golyót repített bele. Béta hátrahőkölt, majd ismét kiegyenesedett.  
Most az egyszer nem nézek szemrehányóan Flanra, teljesen egyetértek vele, hogy kihasználjuk az alkalmat.
A lövés most azonban hatástalan........, vagyis......nem egészen, de ami kijön a fickóból, az határozottan nem vér, valami sötét, sűrű folyadék. Az szivárog a többi sebéből is, hogy most jobban megnézem.
- Fel tudnék sorolni pár okot... - vonszolja magát a közben csodálatos módon magához tért Cyne a falhoz és annak segítségével áll fel, bár láthatóan nem igazán tud még fókuszálni, ami nem is csoda, az a csoda, hogy él még egyáltalán.
Cyne hangjára azért sóhajtok egyet, úgy látszik megmarad, ha már káromkodik is.
Béta nem nagyon zavartatja magát a lövéstől, mintha mi sem történt volna........
- Ki adná szívesen az életét? - kérdezek vissza vissza rázódva a beszélgetésbe, bár a kardom végig készenlétben van. - Sok mindenért adhatja az ember az életét, életért, halálért, pénzért, büszkeségért vagy becsületért, de kétlem, hogy szívesen.
- Mi a franc vagy Te? - kérdezi még Cyne.
- Te vagy... te vagy Omega? - szólal meg Mina is.
Cyne kérdése jogos, de mikor Mina felteszi a kérdést, megdöbbenek.
~ Lehetséges ez? ~
Magam elé emelem a pengét és felkészülök a legrosszabbra, ha ez igaz.
- Mit akarsz tőlünk? Mi a célod egyáltalán?
Béta zajosan tesz egy lépést felénk, majd a kardjáért nyúl. Kétkezes fegyver, amit a hátán hordott eddig.
- Én vagyok Béta. Meg akartok ölni engem? - dörmögte, ahogy lassú léptekkel megindult felétek.
Csak egy pillantást vetek oldalra, ahogy Flan vadul rúnákat kezd tűzni a páncélja kiálló tüskéire. Szinte mindegyikre jut egy. A vámpír úgy tűnik ezúttal biztosra akar menni.
- Well, eredetileg nem ez volt a terv mondjuk. Hé, Beta, Medkoksh megkapta az üzenetemet? Adjátok át Henrik-et, aztán felőlem csináltok, amit akartok...
Kissé megütközve nézek Cyne-re, lehet mégis összerázódott az agya?
- Arra készültünk, hogy megvédjük a társaikat. De ahogy hallhattad, Henriket keressük alapvetően. - teszi hozzá Mina.
Már az én nyelvemen is ottt a válasz erre a bolond kérdésre, de Mina megelőz, rámutatva, hogy ez elég egyértelmű mit akarunk, de muszáj kimondanom, amit gondolok.
- Hogy találtad ki? Talán agy helyet is mágikus gyógyulási képességet kaptál a gazdádtól?
Lehet, hogy ez még sem Omega, de ha így van azzal igazán nem akarok összefutni.
Remélem azonban a válaszainkkal kellően feldühíthetjük, hogy közénk rontson, akkor pedig oldalra lépve lecsaphatok rá. Hat felé csak nem tud figyelni egyszerre, ha egyszerre támadunk?
Béta nem felel, csak mintha sóhajtana egyet. A hátunk mögötti három kultista azonban gúnyosan felkacag. Hangjuk az egész teret bezengi, ahogy ujjal mutogatnak ránk.
- Azt hiszitek... - nevetnek - azt hiszitek ilyen gyámoltalan beszéddel kifoghattok Béta mesteren.
Béta úgy tűnik nem szívleli beosztottja viselkedését.
- Elég...! - morogja, de nem hallgatnak rá.
- Ő a seregünk büszkesége. Azt mondják, azóta a nap óta, hogy Omega mesterhez szegődött, egy percre sem hajtotta álomra a fejét. Nem csak egy harcos, egy felülmúlhatatlan csoda! - áradoznak róla - Mindig pontos. Büszke és lovagias. Nyugodt és megfontolt. Tökéletes minden szempontból! Ilyen sokadrangú zsoldosok a közelébe sem érhetnek soha!
- Ez őszinte beszéd. És a beszéd nem mindig kifogás.. - úgy látszik MIna is kezd besokalni.
- Csodálatos...hogy ilyen rövid idő alatt ilyen magasra szopta fel magát a ranglistán...- hangzik a sötét tünde pikirt beszólása, ami elpattinthat valamit.
Béta megcsóválja a fejét, majd felemeli a kardját és rohamra indul, minden további beszéd helyett. Flan áll hozzá a legközelebb, ezért őt veszi célba, de mikor  Béta meglátja, hogy Mina elkezd varázsolni, irányt változtat és felé kezd el rohamozni, a kardját hátralendítve a csapáshoz.
Mivel nem hiszem, hogy mindenkit szemmel tarthat, ezért kissé oldalra lépve megvárom míg mellém ér és nem figyel, aztán a nyak felé vágok a lángoló pengével, azonnal tovább is lendülve, hogy a visszavágása ne érjen el.
Gyorsabb a dög, mint számoltam!
Eléri Minát, mielőtt még én elérhetném és akinek így átvágja a páncélját és egy nagyobb sebet ejt a vállán. Remélem nem súlyos, de most a harcra kell figyelnem, különben lesz az súlyosabb is.
Béta későn vesz észre és így sikerül megszúrnom a nyakát. A férfi egy pörgőrúgással próbál meg odébb tessékelni.
Mázlim volt, hogy számítottam Béta ellentámadására, mert így sértetlenül úszom meg.
Mindannyian körülötte ténykedünk, ahogy vetek egy gyors pillantást magam köré, nehogy valakinek az útjába álljak, így feléled bennem a remény, hogy legyűrhetjük, hiszen Cyne is azonnal tüzet bocsát rá.
Béta csuklyája hátralibben a lángoktól. a fickó először a csata során habozik. Hátraugrik és elejti a fegyverét, miközben két kezével a ruháját próbálja meg igazgatni. Nagy nehezen sikerül is. A tűz viszont eléri a bőrét is, ám sisteregve alszik ki. A nyakánál azonban egy apró folton valami fényes, félig áttetsző anyag tűnik fel, nem látni pontosan mi az, de hogy nem bőr, az hétszentség. Béta ekkor idegesen emeli a két öklét a feje elé, akár csak a harcművészek, majd a hanyag lábtartásból átvált rendes, dinamikus alapállásba.
A nagy kapkodásáról, hogy takargassa magát eszembe jut valami és míg Cyne lefoglalja, az oldaltáskámból előkapom a tükrös tenyerű kesztyűmet és felhúzva úgy fordítom, hogy a napsütés elvakítsa és talán meg is sértse ezt a számomra ismeretlen fajú lényt.
Felkapja a kezét a szemébe vágó fényre. Nem úgy tűnik, mintha teljesen megvakult volna, de határozottan igyekszik a szemeit takarni. Flan ekkor újabb golyót indít felé, Sera pedig egy nyilat. Mindkettő eltalálja, Béta azonban továbbra is szilárdan áll a lábán. Azonban egyre jobban "vérzik".
Cyne tüze tovább égeti, azonban Béta még mindig mintha egyáltalán nem érezné, hogy éppen forró lángok közt égne hamuvá.
Az egyik kultista ijedten rohan oda hozzá, majd egy vizestömlőt kap elő és leönti vele. A tűz ismét kialszik, béta ruhája már több helyen foltos volt az égésnyomoktól. Több helyen látni a fémes csillogó, zöldesnek látszó bőrét, mely félig mintha áttetsző lenne. Ekkor viszont valami váratlan történik. Béta maszkjának pántja meggyengült a tűztől és elkezdett az arcán lefelé csúszni. A kultista vezér, még mindig daliás, egyenes tartással egyik kezével tartja helyben az eszközt, miközben próbálja megigazítani. A másik kézével viszont felém csap.
Most aztán elég nagy össztűz zúdul Béta-ra és akármiből is van, akármi is ő, ennyi összpontosított támadást nem tudom meddig képes kivédeni, hiszen már most látszik, hogy támadásra már nem igazán futja. Kérdés, hogy mi meddig bírjuk. Mindenesetre nem tetszik, hogy az egyébként tétlenkedő kultisták mindig közbelépnek, amikor a tűz már-már elemésztené.
Seraphina nem messze áll tőlem, amúgy is ugrom egyet hátra, ahogy a félig vak és tűzmarta mester ütését elkerüljem. Halkan mondom a lánynak:
- Intézd el az embereit, először a vizest, hogy ne tudják segíteni.
Én a másik kultistának ugrom, hogy levágjam, mert Cyne eltűnése - amit a nagy kavarodásban csak azért veszek észre, mert pont láttam, .  miatt nem akarok most Béta közelében lenni. Láttam már a bérgyilkostól ezt a trükköt és nem akarom akadályozni, akármit tervez.
Seraphina sietve tölti újra a nyílpuskáját. Béta közben újból aktivizálja magát és támad, felveszi a kardját és egy kézzel, noha az egy kétkezes fegyver suhint egyet maga körül, hogy Cyne-t elkapja. Gondolom ő is azt sejti, amit én.
Aztán Damient támadja meg, akinek pengéje csak kicsivel suhan el a füle mellet és oldalról próbálja meg egy csapással kettévágni. A sötét elf egy bukfenccel tér ki.
Mina pörgentyűvé változik és én arrébb lépek, hogy ne akadályozzam, bár gőzöm sincs mire készül, bár valamiért Béta mégis csak megáll. Azonnal kap a vámpír lánytól egy éjlángot a képébe.
Sera közben hallgat rám és célba veszi a kultistát, miközben én a meglepett társába mélyesztem a kardom, akiből egy másik is előbukkan.
Hát ez van! Egyrészről nem túl jó, hogy egy tagnak támadtunk Cyne-vel, mikor van belőlük még kettő, bár remélem, hogy az íjász lány kinyír legalább egyet még, másrészről meg ezt legalább gyorsan elintéztük.
Sokáig nem örvendezhetek, hogy eggyel kevesebb kultista rontja a levegőt, mert egy vérszomjas hőbörgés hangzik fel.
- Mit képzeltek?! - ordítja Béta, majd támadásba lendül felénk.
- Az ellenfeletek én vagyok! - ordítja.
- Tudom, hogy Te vagy az ellenség... - ejt meg egy véres vigyort rá Cyne.
- Miért csak te? Ők a te szolgáid, nemde? - kérdi Damien.
Egy pillanattal később azonban azt érzem, mintha egy ló rúgna meg hátulról és pár méteren keresztül az arcommal törlöm fel a talajt.
Egy darabig semmit nem érzékelek és hallok, csak levegőhöz próbálok jutni. Aztán visszatér az érzékelésem és nyögve igyekszem feltápászkodni érzékelve, hogy Cyne és Mina is védelmezőn áll mellettem.
- Még ezek szerint életben van. - nyöszörgöm, de már állva és kissé nézem, ahogy Béta maszkja megadja magát a föld vonzásának.
A tervem szerint a két kultista felé kéne menni, hogy végezzünk velük, mint Béta gyenge pontjaival, de.........
De tágra nyílt szemmel meredek arra a valamire, ami a maszkja alól előkerül és ami Béta feje helyén található.
Nem vagyok egyedül ezzel, még a saját emberei is döbbenten merednek rá, gondolom nem ezt várták, hanem valami elképzelt hőst, akit emlegettek.
Béta érzi, ahogy a maszkja a földre hullik. A tenyerét az arcához emeli. A tartása még mindig egyenes, a keze viszont most először a harc során megremegni látszik.
Teljesen kopasz, nem hogy haj, bőr sincs a fején. A koponyáját látni lehet, a félig áttetsző, zavaros, zöldes, csillogó masszán át, ami a fejét alkotja. Se izma, se húsa, se bőre, se szőre, se semmilye nincs, csak a csontjai és formái, amiket ez az amorf anyag ad. Az arca kifejezéstelen. A kultisták riadtan néznek felé, ahogy oldalra fordul, hogy senki se tudja hátba támadni, miközben enyhén előrebiccenti a fejét.
- Láttátok...?! - dörmögi baljós, vészterhes hangon.
A kérdése nem is tudom kinek szól inkább, nekik vagy nekünk, de Cyne nem habozik nyíltan a képébe vágni az igaz valót, ami most nem biztos, hogy segít.
- Mit? Én nem láttam semmit...csak egy teljesen átlagos arcot, ami úgy néz ki, mintha egy meztelen csigát kereszteztek volna a padlizsánzabálás utáni hányásommal és körítésként megszórták volna két talicska libafossal
Mina felkuncog mellett, bár sejtheti, hogy ezzel nem lopjuk be magunkat Béta szívébe.
- Miért titkolod a többiek elől?... A mestered csinálta ezt veled? - lep meg a kérdésével, mert nem értem.
- Mit titkol .....még? - kapom Mina felé a szemem.
Nekem már az is sok, amit eddig kiderítettünk.
- Szerintem ezek után már nem istenítenek téged annyira. - bökök a még mindig lángoló karddal a kultisták felé, nem letéve arról, hogy végezzek velük, ha a szörny megindul.
Az egyik kultista, a mágusnak kinéző riadtan eszmél fel.
- Hisz ön egy...
Béta aurája hirtelen felerősödik. Érezni a haragot és a dühöt a levegőben, ami belőle árad.
- Az arcom... - nyújtja ki felém a kezét, mintha csak én tehettem volna róla, hogy ilyen ocsmány.
Mondhatnám, hogy igen, az arcod, de hát most mit csodálkozik, gondolom nézett már tükörbe, vagy nem?
Az nagy megrázkódtatás lenne, ha nem, nem igaz?
Valahogy a látvány és a sokk hülye gondolatokat szültek és ostobaságokon rágódtam, mintha nem egy csata közepén lennénk, amiben csak épp pillanatnyi szünet állt be, amit a döbbenet keltett.
A kultista holtsápadtan remegve lép hátra.
- Ne! Béta mester, nem láttam semmit! Esküszöm nem láttam semmit!
Ennyi bír kimondani, mielőtt minden előjel nélkül összeesne. Szemei fennakadnak, s habzó szájjal dől előre. A másik kultista futni kezd, de ő is hasonló sorsra jut. Béta ekkor felénk fordul.
Még mindig kissé lassítottan fogom fel, hogy a két kultistára már nem lesz gondunk, pedig ők még le is tagadták, hogy látták volna. Akkor mi lesz velünk?
- Most pedig...végre nem kell mással foglalkoznotok. - hangzik mély, fenyegető hangján, ahogy megindul Cyne felé, s kisebb kardjával, gyors csapásokkal készül levágni.
- Fhutebaszdmegajóbüdösrohadtribancanyucikádat…. - jön ki valami értelmetlenség a bérgyilkosból. - Az meg mi a franc?! - mutat gyorsan támadója háta mögé, mint ha látna valamit. - És most pedig, Beta, ott megállsz, ahol vagy... - parancsol rá, két fegyverét maga előtt keresztezve.
Igazán szakállas trükk, de röhejes módon legtöbbször beválik, most azonban nem.
- Ennyit értek neked? Ha kiirtod a szolgáidat, ki marad? - próbálja Mina elterelni Béta figyelmét. - Hagyd őt! Add át nekünk Henriket és akkor vége..
Mikor támadni kezdi Cyne-t, hirtelen térek magamhoz és máris mozdulok, hogy hátba kapjam a lángoló karddal. Mina próbálkozására, ha lenne időm megráznám a fejem, mert ennek itt, ennek a kocsonyásfejű valaminek, szerintem semmi nem számít már, csak a halálunk.
És különben is már rég nem Henrikről szól ez az egész.
Aztán megint eszembe jut, hogyha ez csak szolga, milyen lehet az úr......
DE előbb ezt halasszuk meg.
Béta sajnos előttem éri el Cyne-t, bár annak szinte láthatatlan sebességgel mozduló mozdulatai kiverik a kardot a kezéből. Nem torpan meg, tovább nyomul előre, nem törődve az apró vágásokkal a karján végig, amit kap közben. Megragadja Cyne-t és hatalmas ökölcsapással mellbe vágja.
- Ne avatkozz bele a felnőttek harcába! - ordítja le Mina fejét válaszul.
Hát ha nem ebben a helyzetben lennénk, biztosan felvihognék, ahogy legyerekezi ez a valami Mina-t, aki ezen persze jogosan felháborodik.
- Minek nézek én ki? Dél grófnőjével beszélsz...
Azonban Cyne talpon marad. Hátrál és sápadtabb, mint valaha, de talpon marad. Béta keze azonban legyengül a sok vágástól. És ekkor jövök én!
- CSESZD MEG ROHADÉK! NEM BÁNTHATOD A TÁRSAMAT!
Béta megpróbál mindkettőnkre, Cyne-re és rám egyszerre reagálni, ami már önmagában dicséretes, hogy egyáltalán megpróbálja, de ezúttal balul sül el, főleg, hogy Damien is ott köröz körülötte.
Lecsapok a lángoló pengével, ő meg a kezét kapja maga elé. A penge az ujjai közé hasít, megállva a tenyerében. Fájdalom jelét még azonban most sem mutatja.
- Hm, elismerendő. - jegyzi meg morogva, majd bármiféle tartásváltás nélkül kirúg felém.
ÉS CSAK NÉZEGETI, MINTHA EGY TŰVEL SZÚRTAM VOLNA MEG!!!
A rúgásra egyáltalán nem számítottam, hiszen normális esetben erre nem lehetett volna képes, de ez az egész hol volt már normális?
Hát most legalább elölről és hátulról is kiegyenlítődött a fájdalom. Két lépést hátra tántorodtam és hörögve vettem a levegőt.
Arra már csak a szemem forgattam meg, mikor Mina azt feltételezte, hogy egy eltitkolt vámpírfog miatt takargatta magát Béta.
- A fogaidat titkolod, Béta? A vámpírfogaidat rejted a maszk alá?
meg kell állapítanom, hogy Béta egyáltalán nem úgy mozog mint, ahogy egy normális embertől várható. Olyan, mintha egy babát rángatnának drótokon. Mintha nem kötnék őt az inak és az izmok.
Nem tudom képes lettem-e volna jelenleg a kardom felemelni, de ezt a gondot levette a vállamról a megélénkülő Flan, aki ekkor lendül támadásba.
Előkészített rúnáival tör előre, s a többfelé harcoló Béta mellkasát célozza meg. Egy gigászi elektromos kisülés indul meg a több kis rúnából egyszerre, melyek végigszaladnak a kultista vezéren, aki megtorpan és idegesen próbál meg nem elesni.
Cyne is úgy lendül előre, mintha most kelt volna ki egy frissítő pihenés után az ágyból és, aki fogalmam sem volt, honnan szedte az erejét és nem nyúlt el még a földön attól, amit kapott.
- Hajrá! - rebegtem rekedten szurkolva nekik.
Béta lép egyet, hogy sújtson, Cyne viszont ekkor a keze mögött terem, s egy pillanat alatt megkerüli azt.
Nem tudom, hogy Flan villámlása volt-e rá bármilyen hatással, de tény, hogy Cyne és Béta között mérföldnyi különbség volt mozgásban.
A penge nekifeszül a kutista vezér nyakának, hozzászorul, majd egy hatalmas rántással a másik oldalra kerül. Béta most nem szólal meg, mintha meg sem érezte volna.
A feje halk rántódással azonban leválik a nyakáról, majd egy tompa puffanással a földre hullik, Béta teste pedig előrecsuklik, térdre borul, majd hasra zuhan, s nem mozdul többé.
A koponyán az arc rezzenéstelen, kifejezéstelen ábrázattal gurul a földön végig és onnan néz szemrehányóan ránk, mintha még mindig nem hinné el, ami történt.
- Szép volt, Crispin - ismeri el Damien elsőnek térve magához.
- Na, ezzel megvolnánk. - vigyorodik el Cyne. - Akkor én...engedélyt kérek az elájuláshoz...
Cyne zuhanására kapom oda a fejem, de csak elájult és ezen nem csodálkozom, én sem érzem túl jól magam, jó ha csak pár bordám repedt vagy tört el.
Mina már rohan is, hogy segítsen a kikészült bérgyilkosnak, így ráhagyom.
- Ezt azért inkább elteszem, nehogy még a végén valahogy felélessze. - bicegek a leesett maszkhoz és az oldaltáskámba süllyesztem.
- Nézze meg.. így lemaradni a dicsőségről... - beszél a vámpír lány Cyne-hez, bár az kétlem, hogy hallaná.
- Mindenki jól van? - kérdezi Damien érdeklődve.
- Hogyne, a vállam, az meg akar halni, de semmiség... rendben, ez.... azt hiszem, mindenki kitett magáért.. - áll fel Mina, miután meggyőződött róla, hogy Cyne jól van, csak pihen egyet........
Aztán megöleli Damient, majd mikor a közelükbe érek, mindketten a kezüket nyújtják.
- Úgy érzem átrobogott rajtam egy hatlovas szekér, vagy tíz. -  fogadom el a kezüket, aztán lezuttyanok Cyne mellé.
- Valaki árulja majd el mi volt ez és nyugtasson meg, hogy nem fog előkerülni a főnöke.[/color]

A lázadó sereg felével együtt a templom felé masíroztunk. Szerencsére hamar észrevettem a templomból kifelé tartó Andromédát, Kristin nővért és Rachelt. Istennek hála még mindenki élt, és látszólag sérülések nélkül úszták meg az első feladatot. Reméltem, hogy az Úr a csata során is ilyen kegyes lesz hozzánk.
A tér túloldalán a kultisták azonban már gyülekeztek, majd hozzájuk is csatlakozott még egy nagyobb csapat, így megkezdték az előre nyomulást. Mindegyikük fehér kendőt viselt, és amennyire meg tudtam állapítani, már nem szedett-vetett bandita felszerelés volt náluk. Főleg az újonnan érkezettek viseltek jobb minőségű holmikat. Mindegyikükön ott volt, a fehér kendő, többeken palást is, amit egy ferde „A” betűvel láttak el. A mint Alfa. Talán. Egyetlen démoni aurát éreztem felőlük, és nem kellett túlságosan kutatni, hogy megleljem a forrását. A nő egy keskeny pupillájú, hegyes fogú démon volt, amit könyörtelenül villantott felénk, mintha már ezzel is a torkunk átharapását vetítette volna előre. Fejét kecskeszarv ékestette, hátán pedig két szárny is volt, csakhogy valóban úgy nézzen ki, mint egy sztereotipikus démonábrázolás egy kódex lapjáról. A szárnya félig tollas volt, félig pedig… olyan torz, hogy nem is igazán tudtam megállapítani. A ruhái is szegényesek voltak, ellentétben Alfa palástos katonáival.
Krisitn nővér sietve csatlakozott hozzánk, és azonnal a menet élére állt, szembefordulva a kultisták felénk masírozó seregével. Egy pillanatra baljós megérzés lett rajtam úrrá. A balladák a harcos szüzekről általában nem értek boldog véget.
- Örülök, hogy látom, nővér. Sajnos a terv nem egészen úgy zajlott, ahogy szerettük volna. - mondta nekem, majd a démonhoz és a közeledő sereghez fordult. - Joannesburg már nem Hellenburg fennhatósága alá tartozik. Itt nem tűrjük meg a démonokat és a kultistákat!
- Hamis prófétákat követtek. - mondta Androméda is, vagyis inkább kinyilvánította az úr akaratát. Nem tudtam bele mást látni, mint közvetítő angyalt, akinek minden hasonló mondata közelített a szentíráshoz. - Ostoba halált haltok.
- Mi történt? - kérdeztem Krsitin nővértől, de a tömeghez nem szóltam, csupán hátrapillantottam azokra, akik velem jöttek. Reméltem még mindig ugyan az az elszántság csillogott a szemükben, mint alig egy fertályórája.
- Nem voltunk elég hangosak, azt hitték néhány feláldozható macskajancsival elintézhetnek minket. Így most kénytelenek leszünk frontális ütközetet vívni.
Tehát valóban csata közelgett. Joannesburg katonái, akik még életben voltak és készek voltak harcolni felsorakoztak mellettünk, élükön Armin kapitánnyal. Mindenfelé hallani lehetett a városiak harcedzett kiáltásait, "Úgyvan!", "Ez a mi városunk!" "A királyért!" és hasonlókat kiabáltak a kultisták felé. Örültem, hogy még megvolt a lelkesedésük. A kultisták nem feleltek, helyette csak oldalra léptek, utat engedve soraik között, hogy újabb harcosok csatlakozzanak hozzájuk.
Ám ezúttal teljesen másféle szerzetek jöttek. Egy erős mágikus aura terítette be a teret, amit látszólag mindenki megérzett, még azok is, akik nem értettek a mágiához. A kultisták élére egy vámpír állt. Szőke hajú, markáns arcú, tenyérbe mászó mosollyal megáldott férfi volt, övén egy fehér kendővel. Díszes, csillogó páncélt viselt, szebbet és drágábbat, mint az egész serege együttvéve. Egyszerű harcosok már csak a kisugárzásától is eldobták volna a fegyvert, és kegyelemért könyörögtek volna… Ez pedig talán megmagyarázta, hogyan kényszerítette térdre a várost. A vámpír háta mögött új katonák sorakoztak fel... ezek viszont nem az övéi voltak. Egyikükön sem volt fehér kendő, de még rendes fegyvereik is alig voltak, csupán kiélezett ásó, kasza, egy-egy dorong, vagy éppen valami leselejtezett harceszköz. A városiak megtorpantak, a kapitány pedig idegesen harapott az ajkába.
- Az az átkozott...a saját fiaink ellen akar minket fordítani?!
- Köszöntön az egybegyűlteket. Milyen megtisztelő. Az én nevem Alfa... - A vámpír erőteljes hangon szólalt meg. Hangja úgy csengett, akár a magasztos templom harangja ünnepnapokon.
- Már attól féltem, hogy elmenekültek.
Szerencsére Kristin nővért nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni.
- Fegyvert készíts! Nem célzunk senkire, csak a kultistákra. De rájuk kíméletlenül! Tanulják csak meg, hogy jár, aki Joannesburgot fenyegeti. - közben kivonta a kardját és az arca elé emelte, és a már ismerős szeled hívta a pengéje köré. - "Én vagyok a kezdet és a vég, az alfa és az omega." Tudod, ki mondta ezt, vámpír fattyú? - indult meg lassú lépésben a kultisták felé. Androméda közben egy jogart idézett a kezébe és még én is féltem, ahogyan a szent erő megnyugtató hullámai elfújják a lelkemből a szorongást, amit Alfa szavai akaratlanul is belecsempésztek.
Nem hagyhattam, hogy tovább csepegtesse a mérgét, sem pedig azt, hogy bármilyen mágikus trükkel próbálkozzon. Magamban elkezdek imádkozni. Az Úr ítéletét kértem a bűnösökre, előkészítve a legerősebb varázslatom, amelyben az a bizonyos ítélet csillaghullásként zúdúlt le az égből. Ám előbb... csak el akartam hallgattatni Alfát.
- A beszéd ideje azt hiszem lejárt, Kristin nővér. - néztem a nőre, majd a vámpírra. - Nem kell, hogy szavaival tovább mérgezze őket.
S hulljon reájuk csend.
Imádkoztam érte, és az ima meghallgattatott. Alfa az égnek emelte a kezét, bár beszélni nem tudott, helyette azonban csettintett egyet az ujjával és előre mutatott. Armin kapitány ekkor a szája elé kapta a kezét és öklendezni kezdett. A vértje alatt a hasa tájékán valami kidudorodott. Egy pillanatra rá vért köhögött fel, és előrebukott. A páncélja ekkor felszakadt, vér fröccsent a hasa tájékáról minden irányba, beszennyezve az utcaköveket és a körülötte állókat, közöttük engem is, majd egy fej bukkant elő a gyomrából. Torz, tüskés koponyájú, ragacsos lény volt, vicsorgó fogakkal szívta magába a levegőt. Sok mindent láttam már életemben, de talán soha semmi nem volt még ennyire undorító. Szédülni kezdtem. A kapitány ordított volna, ha képes lett volna rá, de egy hang sem jött ki a torkán, majd a hátára esett, miközben zihált. A lény a katonák felé kapott a fogaival, de a sereg azon része, mely Kristint követte, észre sem vette az eseményeket. Milyen rettenetes, szentségtelen mágia volt ez? A lény talán már a börtönben a kapitányba került és csupán a jelre várt. Undorító volt és kegyetlen halál. Ez volt a kultisták valódi arca.
Kristin nővér a katonákkal ellentétben viszont észrevette mi történt és arcán hasonló borzalmat láttam, mint ami valószínűleg az enyémen is ült. A keresztes nővért ekkor nekirontott Alfának.
- Te átkozott, kegyetlen szukafattya!. - üvöltötte, mire az északiak bátor csapata egyként rohant utána. A csata megkezdődött.
Alfa még mindig nem tudott beszélni, így a démon ugrott be helyette.
- Rohamra!- intett előre a kezével. A kutlisták fehérkendős harcosai vele együtt indultak meg. Az ő oldalukon álló civilek viszont elbizonytalanodtak a kegyetlenség és az isteni mágia láttán, haboztak, és minduntalan Alfára néztek, aki azonban a varázslatomnak hála még mindig nem tudott megszólalni. Ada is Kristin után szaladt és én sem várhattam tovább az ítélettel. Csak addig nyomultam előre, ameddig nem voltak elég közel hozzám, hogy egyenesen rájuk tudjam zúdítani a szent fényt.
Sententia
Ahogy a fény lecsapott a kultisták sorai azonnal szétzilálódtak. Kristin azonnal felvette a harcot Alfával, a katonáink a kultistákkal. Hátul a kapitányból előbújó förtelmet megölték, így közülük is csatlakoztak a csatához, de többen még mindig a haldokló férfin próbáltak segíteni. Nem hezitáltam sokat. A városnak szüksége volt rá, miután ennek az egésznek vége volt. Kellett nekik valaki, aki tovább vezette őket, és újjáépíti Joannesburgot ezért pedig megérte a legszentebb és legnagyobb erőkhöz fordulni. Még fél szemmel láttam, hogy Androméda a démonnal vette fel a harcot, akinek a keze zöldessé vált és megnyúlt, pont úgy, mint korábban annak a másik démonnak, Alfát pedig egy hatalmas baltás ember vette a védelmébe, ám Zamiel angyal ereje őket is képes volt hátráltatni.
- Yitgaddal veyitqaddash shmeh rabba… - hallottam a csatazajon át is Androméda erős, zengő hangját. - Beʻalma di vra khir'uteh!
Ekkor értem vissza a kapitányhoz. Gyorsan letérdeltem mellé, de meg sem vizsgáltam a sebet. Itt már a tudomány nem segíthetett.
- Még él? - kérdeztem a körülötte állóktól, de már készítettem is elő a legerősebb gyógyító mágiám. A szemei még nyitva voltak és lélegzett is, de még mindig vérzett. Istenhez imádkoztam kegyelemért és a kapitány gyógyulásáért, hogy engedje, hogy még az élők között tevékenykedjen és adja kölcsön az erejét, hogy helyrehozzam, amit a fenevadak szentségtelen szörnyetege tönkretett. A seb arany fénnyel ragyogott fel, szélei lassan összehúzódtak, a szövet pedig helyreállt. A végére csupán egy fehér folt látszott, az új bőrt még nem barnította meg a nap. Elmosolyodtam. El fog érkezni annak is az ideje, mert a kapitány élni fog. Igen.
A barátaim még mindig harcoltak. Mostmár Alfa kezében is fegyvert láttam, a démon pedig már a szárnyait is használta a küzdelemhez. Nem tudtam, melyiküknek siessek a segítségére, ám mielőtt dönthettem volna, valami más követelte meg a figyelmem. Egy közeli magtár teteje először csak megrogyott, majd egy hatalmas porfelhővel kísérve az egész épület összedőlt. Mintha az egyik fele egy az egyben kiszakadt volna a helyéről.
Ó Uram, mondd mi jöhet még?
Egyelőre vártam. Androméda elszabadította a mágikus tollakat, hogy összezavarja a démoni ellenfelét, Kristin nővér pedig úgy tűnt felülkerekedett az ellenfelén, aki Alfát védte.
Armin kapitány ekkor tért magához. Meglepetten kapott a hasához, és rajta a begyógyult bőrhz, mintha maga sem hinné el, hogy túlélte az iméntit.
- Mi...történt...? - kérdezte rekedten. Elég sápadtnak tűnt, de ezen kívül látszólag minden rendben volt. Bárcsak azt mondhattam volna neki, hogy ez az egész egy rossz álom! Sajnos azonban nem tehettem. Rámosolyogtam Armin kapitányra.
- Ne feledje, hogy Isten ereje mindig nagyobb ezeknél az átkozott teremtményeknél.
Hátul, a magtár mellől ekkor egy nagy árnyék tűnt elő a porfelhőből. A kultisták ujjongva kiáltoznak, ahogy egyre elcsigázottabban próbálták meg tartani magukat a mieinkkel szemben. Joanesburg utcái közt egy gigászi ember tűnt fel. Hatalmas, a házak fölött könnyedén átnéző, hosszú fekete szakállas, kopasz embert láthattunk meg végül. Egy óriás. Még sosem láttam óriást azelőtt, de nem lehetett más A démon nő szólalt meg először, túlkiabálva a csatazajt a rikkantásával.
- Na végre csak hogy előhívták!
Alfa ekkor visszanyerte az önbizalmát a hangjával együtt.
- Most megtudjátok, milyen az igazi rettegés.
A kultisták örültek a segítségnek az oldalukon harcoló civilek azonban nem lehettek beavatva, többen eldobták a fegyvert és menekülőre fogták. Szerencsére a város védői hősiesen állták a sarat. Az ereimben csupán egy pillanatra fagyott meg a vér. Utána eszembe jutott egy átkozott torony, és az ocsmány Strauss von Rotmantel, aki bár alacsonyabb volt ennél, de százszorta félelmetesebb. Ez csak egy nagyranőtt embernek látszott hozzá képest, és Kristin nővér is hasonló következtetésre jutott.
- Ne aggódjatok! Az is csak húsból van! A jötünök fegyverei falakat is képesek bontani. Pusztítsátok el! - kiáltotta a katonáknak.
- El előtt minden egyenlő. Dobjatok el a hamis Isten jegyeit! Ő mindig könyörül. - mondta Androméda is a civileknek. Idő közben egészen közel került a ponthoz ahol álltam. Kacagni támadt volna kedvem. Isten ereje mindig hatalmasabb lesz egy mélységinél.
- Ennyi?! Csak ennyit tudtok?!
Elővettem a gungnirt, hogy a katonákat segítve lőni tudjak én is az óriásra.
- Várj! - kiáltott fel Alfa, de nem tudtam, mire kellett volna várni. Az új ellenfelünk vészesen közeledett. Az egyik ház tetejét ragadta meg, majd ezernyi darabra szakítva hajította a tér felé a súlyos köveket, mintha csak apró, folyami kavicsokat dobált volna ránk. A városvédők rendíthetetlenül lőtték az óriást, ahol érték, de mivel az égi áldás nem kímélt sem barátot, sem ellenséget, a kultisták közül ismét többen menekülőre fogták. Pedig az imént még nagyon örültek neki… A civilek közül viszont jópáran eldobták a fegyvert és kezüket feltartva adták meg magukat. Nekem azokat kellett megvédenem, akik körülöttem álltak, így azonnal megidéztem egy hatalmas, szent fényből álló kupolát magunk fölé, hogy legalább ennyi védjen meg minket a zuhanó kövektől. Legnagyobb meglepetésemre a démonnő is nekicsapódott a pajzsomnak, így a küzdő Andormédát is sikerült némi előnyhöz juttatnom.
Az óriás eközben beért az utcába, és ahogy láttam, egy gerendával pont az Alfával harcoló Kristin nővérre mért csapást, elsodorva lovagot.
- Jork! Felecia! Intézzétek el őket! - ordította Alfa, ő maga pedig úgy tűnt menekülőre fogta.
- Angelika! - kiáltotta rémültem Androméda és a lovagnő felé iramodott.
- Ó igen. Ti valóban megéritek a pénzetek! - morogta a démon.

Ám Androméda csele bevált. A démonnő utána ugrott, és kitárta szárnyait.
- Le foglak győzni!
Elkezdett repülni felfelé. Fel, fel a magasba, ahogy csak a szárnya bírta.
- Győzedelmeskedem a mennyek felett és Omegát e földnek istenévé fogom tenni!
Majd amikor a szárnyai megadták magukat, bucskázott egyet a levegőben, majd elkezdett zuhanni. Hullócsillag módjára süvített egyenesen Ada felé, nem törődve az eséssel, a többi ott harcoló ellenséggel, sem semmi mással. Androméda pedig egyszerűen csak oldalra lépett.
Kihasználtam az időt, és odaszaladtam Kristin nővérhez, hogy megvizsgáljam. Szerencsére a pajzs a helyén maradt úgy is, hogy én eljöttem alóla, de már csak imádkozhattam, hogy ez így is maradjon. A lovagnő sérülései Istennek hála nem voltak súlyosak, mert nem lettem volna képes egyhamar újra meggyógyítani egy akkora sebet, mint amekkora Armin kapitányon tátongott.
- Fel tud állni nővér? - kérdezem a nőtől, majd kerestem egy gyógyitalt a táskámban. Szerencsére találtam épségben egyet, de ennél többel hirtelen nem tudtam neki szolgálni.
- Fel, de... A vámpír... - Kristin lehúzta a gyógyitalt, aztán köhögött egy kicsit. - A vámpír elmenekült. Hol van már Arael meg az az ígért sereg? - a lovaglány az oldalához nyúlt, de úgy tűnt a bájital képes volt elvenni a fájdalmát. - Mihet kezdenék ön nélkül. - mosolyodott el fájdalmasan, aztán kardját erősen két kézre fogta, a pajzsát a hátára tolva. - Meg tud áldani, nővér?
Erre talán még képes voltam. Ekkor csatlakozott hozzánk Androméda is, akinek közben sikerült elbánnia a démonnal.
- Gloria! ... Kristin Angelika.
- Meg. - bólintottam elszántan és rövid imára kulcsoltam a kezem, hogy áldást kérjek a nővérre.
Kristinnek csak kívánnia kellett. A levegőben egyetlen pillanatra csillant meg valami fényes, majd az alak lecsapott az óriásra, aki erre ijedten lépett hátra és próbálta meg megütni. Arael ekkor landolt a földön és húzta be a különleges szárnyait, így végre teljes valójában megpillanthattuk. Néhány másodperccel később pedig egyre több és több irányból érkeztek nefilim harcosok a csatatérre. Az óriás újra Arael felé ütött, de az könnyedén elkerülte.
- Kisasszony, neki fogunk rontani és lesújtunk a bal lábára. - ismertette Kristin nővér a terved Andromédával, aztán újra megidézi Za'amiel angyal erejét, amely az áldásom miatt még nagyobb és erősebb volt, mint eddig. - ARAEL! A fejét célozd! - ordította, aztán kardját két kézzel szorítva, egy harci üvöltéssel nekirontott az óriás lábának. Beledöfte a kardját és elszabadította a szélvihart. A melák ekkor már teljesen összezavarodott. Arael röpködött a városlakók pedig újra tüzet nyitottak, vigyázva, hogy véletlenül se a félangyalt találják el. A fájdalomra az óriás kezével a lábához kapott, majdnem elsodorva Andromédát és a lovagot.
- Anggelika! - kiáltotta a lány ma már sokadszor.- A keze!
Ekkor pedig héber nyelvű ima hangzott fel a tér széle felől, a porfelhő pedig mintha megelevenedett volna. Az óriás meginogott. A lábán túl súlyos volt a szélvihar okozta seb, ami szinte lefejtette a húst a csontjáról. Ezernyi sebből vérzett, de most lett rajta úrrá végképp a fájdalom és a kimerültség. A hatalmas test eldőlt, Kristin pedig a fejéhez sétált és bevégezte egyetlen, határozott döféssel.
A porfelhő leülepedett, és ott maradt a nefilim sereg, a katonáink valamint a foglyul ejtett kultistákat pártoló emberek. Az árulókat szépen egybegyűjtötték és fegyvert szegezve rájuk vezették elénk őket, két katona pedig a vállán odahozta hozzánk Armin kapitányt is.
A nefilimek vezetője komor arccal üdvözölt minket.
- Elnézést a késedelemért. Mit terveztek velük? - mutatott a foglyokra.
Kristin nővér az emberek elé lépett.
- Van köztetek, aki magába fogadta a mélységit?
Szerencsére mindenki a fejét rázta, miközben még mindig nem merték leengedni a kezüket a megadó tartásból.
- Mi nem....mi csak féltünk, mert azt mondták közeledik az ellenség. - hangzott valahonnan több embertől a soraik közül.
Armin kapitány bosszúsan fordította a fejét feléjük.
- Ezért még felelni fogtok...de most van fontosabb dolgunk is. Addig is vezessétek őket a tömlöcbe! - adta ki az utasítást a katonáinak.
- Alfa megszökött. - monda Androméda.
- És a falakon kívül ott áll a déli sereg készen az ostromra. - fűztem össze magam előtt a kezem. - Kapitány. Volna egy javaslatom. Ha ezek az emberek kitüntetik magukat a csatában dél serege ellen, kapjanak amnesztiát.
A nefilimek vezére, Zarakhiel, ahogyan tegnap Arael emlegette már, ekkor helyeslően bólintött.
- Valóban, rossz híreket hoztunk. A protestáns sereg bejutott a városba. Nyugaton már a folyónál járnak, de mindenütt lelassítja őket a bukott serege.
Arael ekkor landolt mellettünk.
- Tudjuk merre van ez az Alfa? - kérdezte.
A nefilim klán tagjai a korábbihoz képest szokatlanul komornak és merevnek tűntek. Mindenki megfeszített tagokkal és ide oda forgolódva várakozott, mintha csak azt néznék, mikor ugrik nekik az ellenség. Arael arcáról az a lelkes, tettrekész mosoly is eltűnt, helyette szigorúan nézett végig a seregen. Kristin nagyon fáradtan pillantott fel Zarakhielre.
- A városban? Már? És ez a teljes ellenállásunk? - nézett végig az embereken. - Gloria nővérnek igaza van, most nem engedhetjük meg magunknak, hogy embereket nélkülözzünk. Hallották. - lépett oda a civilekhez. - Hajlandóak a hazájukért küzdeni az ellenség ellen?
A civilek egy darabig hezitáltak. Aztán egyikük előre lépett, majd fegyverét az égnek emelte. Aztán egy másik is így tett. Végül az egész csapat szépen egyesével életét és vérét ajánlotta újfent a királynak, az országnak, Istennek, meg miegymásnak. Könnybe lábadt a szemem a megindító jelenet láttán. Zarakhiel egyetértően helyeselt.
- Számíthattok ránk is. - mondta, majd klánjához szólt. - Ideje, hogy harcoljunk barátainkért, kik harcoltak értünk! - nefilimek pedig egy félangyalként dobbantottak fegyvereikkel a földön. A délieknek ettől inába kell hogy szálljon a bátorságuk. Még ők sem küzdhettek teljes erővel az Úr szent harcosai ellen. Már ha maradt még bennük egy cseppnyi hit…
- Helyes. - bólintott Kristin nővér, aztán Zarakhiel felé fordult. - Szétszóródtak már a déliek?
Armin kapitány végül beadta a derekát.
- Legyen. Aki ma bizonyságot tesz töretlen hűségéről, azt minden kihágása alól felmentem. Erre a szavamat adom.
- Az utcákat fésülik át. Nagyobb csapatuk nincs sehol. válaszolta Zarakhiel a lovagnőnek.
- Engem a kultisták jobban aggasztanak... - csatlakozott Arael.
- Az ellenség viszont nem fog hezitálni, ha találkozik velünk. Ezek a déliek nem ismerik az egyesség fogalmát. - válaszolta neki a kapitány és egyet értettem vele. A déliek égetőbbek voltak a legyőzött, de szétszóródott kultistáknál. Egyedül Alfa jelenthetett még veszélyt, de ha nekiállunk keresni, akkor hátba támadnak minket.
- Akkor a folyónál fogjuk várni őket. Egy lépést sem engedünk nekik a hidakon át. Kapitány, rendelje ki az embereit egyenlően az összes átkelőhöz, de ne rontsanak ki. Hadd jöjjenek hozzánk. Tartsa fel őket, míg visszaérünk. Mi megkeressük Alfát és véget vetünk ennek a kultusznak. - nézett Araelre Kristin nővér miután kiadta a parancsokat. Andromédával jelentőségteljes pillantást váltottunk. Ha ezt túléljük… De előbb éljük túl.
A nefilim bíra harcias arccal kardot rántott, majd a folyó felé mutatott.
- Egyetlen harcos sem ér el titeket. Most menjetek! Győzzetek! - kiáltotta, a sereg pedig egy határozott csatakiáltással indult meg a folyó hídja felé, valamint a kisebb utcákhoz, ha netán pár déli át akarna kelni úszva vagy csónakkal.

- Búú! - kiáltottam rá a kultistákra, ahogy kibukkantunk a sikátorból Ezerfaszú Béta Mesterrel együtt.
 A kultisták reakciója egészen változatos volt. Az elején még örültek, hogy visszatért az úgy nevezett mesterük, végre megjött a felmentő sereg és a többi. Aztán megláttak engem és ijedten vonultak vissza, legalábbis hátráltak pár lépést...egy felet...negyedet. De az arcuk akkor is eléggé meglepett volt, amit külön sikerként könyveltem el. Azt már kevésbé sikerként, bár leginkább kellemes(nek nevezhető, valahol annak a környékén lévő) meglepetésként tapasztaltam, hogy a mi drága vámpírunk és a csicskása - a félreértések elkerülése végett, bár egyedül én vagy Kiril vagy Dumah érthette volna félre - Flan és Sera is ott voltak már. Hogy hogyan is kerültek ide, miután olyan szépen elválltak egymástól az útjaink a város falának a tetején, arról halvány lila gőzöm se volt, de most az arcomon egy széles, őszinte(vagy ismételten: ahhoz közeli) vigyorral és két kézzel integettem nekik. Az éjgyilokok az alkaromon visszaverték egy időre a Nap fényét, aztán leejtettem a kezeimet.
- Hogy találtál ide? - ahogy látszik, nem csak én lepődtem meg. Cuki, hogy még mindig tudok neki meglepetéseket okozni - pedig még nem is tettem meg, amit végszükség esetére tartogattam.
- Hoztam ajándékot: Beta Mestert!
  Na jó, ez nem éppen a válasz volt a kérdésére, de nem éreztem úgy, hogy túl sok időm lett volna arra, hogy kifejtsem az epikus kalandjaimat - amelyek egyáltalán nem voltak epikusak, de alaposan kifűszerezhettem volna őket - és bőlére eresszem a mondanivalómat, ahogy tenni szoktam, így végül csak a végeredményre szorítkoztam. Bár ezek után biztos, hogy nem hívnak meg semmilyen partira sem, ahova ajándékokat kell vinni...
- No, akkor mi is lesz az a bizonyos forgatókönyv? - a kérdés után egy pillanatra elbizonytalanodtam, a szememben enyhe kétkedéssel és zavarral. Ismerős mondatok...- Hmm....mintha ezt a kérdést már egyszer feltettem volna...
  Óh, igen, eszembe jutott. Az első találkozáskor, amikor még a szekéren utazgattunk Hellenburg-ból és ránk támadtak azok a nem túl kedves kultista bácsik. Valahogy ez a kérdés megragadt bennem, és társul csapódott hozzá a "Szép napunk van, nemde?" kérdés/kijelentés. A szokásaim rabja vagyok.
- Az egyik kultista menekült ide. Mintha azt akarnák, hogy gyűljünk össze. Támadtam is volna...de az ott...az a valami nagyon irritál engem.
- Hát, akkor szépen besétáltunk a csapdába...
  Követtem Flan tekintetét, ami most éppenséggel Beta-n állapodott meg. Hát, ha Őt irritálta, akkor én mit mondjak? Elhappolta előlem a lehetőséget és a dicsőséget, hogy még egy kultistával végezzek. Ami még jobban zavart, hogy olyan erős kisugárzása volt, amit még nem nagyon láttam életemben...és nagyon erősen a halálhoz kapcsolódott. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a franc akar ez lenni. Lehetne akár démon is, találkoztam már azokkal a szemetekkel, akik mindenféle baljós érzéseket sugároztak maguk körül...de egy démon kultista? Az azért már tényleg az alja lenne mindennek. A fickó viszont nem nagyon törődött azzal, hogy éppenséggel hárman nagyon is idegesen figyeljük őt, csak felcsatolt magára egy másik maszkot és ledobta a köpenyét. Hmm...határozottan nem volt egy megnyerő figura, sőt, kifejezetten undorító volt. Nem tudom, hogy kitől szedte az öltözködési tanácsait, de az a fickó megérdemelte volna a halált csak ezért.
- Így már mindjárt jobb....
- Sokkal szebb nem lettél... - nem nagyon szántam halkra a mondanivalómat.
  Rühelltem ezt a helyzetet. Olyan szépen besétáltunk a csapdába, amit Flan emlegetett, mint valami nyeretlen kezdők. Nem hittem volna, hogy ennyire sokat jelentünk Omega mesternek, hogy ennyit foglalkozzanak velünk, de úgy látszott, hogy azért egy kicsit felbőszítettük őt. Tekintetem megállapodott az akasztófákon, fejemben nem éppen túl kellemes gondolatokkal. Nyolc darab akasztófa. Na nézzük: Mina, Damien, Flan, Sera és én. Ez még mindig csak öt. Ki lenne a másik három?
- Gondolom azok nekünk vannak szánva.
  Böktem állammal a faszerkezetek irányába. Bár lehet, hogy nem nekünk. Vagy ha igen, akkor valaki nagyon rosszul tudott számolni. A kovács szerint valaki nagyon felbőszítette ezt a méretes, járkáló farkat és most büntikézni szeretne. Valahogy nem nagyon voltam abban a hangulatban, hogy kivárjam az éles demonstrációt. Jobb lenne innen minél előbb lelépni. A kultisták túl sokan vannak, a haldokló déli szerint Beta egy durván erős harcos - mindent összevetve: nagyon durván bekaptuk azt a bizonyos farkat a szánkba és mindenféle sikosítás nélkül.
- Hadd kérdezzek meg va...
  A kérdés elhalt, ahogy a fickó...táncolásba kezdett? Öhmm....excuse me, but what te fuck? Csak elképedve néztem, ahogy Ő és még egy csicskása vígan dobálta a karjait, bár ahogy láttam, nem éppen önszántukból. Halkan felkuncogtam magamban. Óh, ez csak egy dolgot jelenthetett.
- Mi ez...?
  ...s ebben a pillanatban bukkant fel Amy, ahogy teljes erejéből és sebességéből indult meg, hogy megrohamozza a megzavarodott Mélységi szolgákat. Óh, most legszívesebben megcsókoltam volna őt és Mina-t is...a férfiak csókolgatását inkább kihagytam volna, a legutóbb is tettem egy ostoba fogadalmat egy másik kultistával kapcsolatosan és szerencsére valahogy soha sem sikerült megvalósítanom ezt. Na de vissza a mostani szituációra, és arra, hogy hogyan is fogom lereagálni mindezt.
- Mina?
  Tűnődtem el hangosan. De neki kellett lennie. Nem ismertem mást a mi oldalunkon, aki ilyen képességekkel lett volna megáldva. Igen csak hasznos egy kis trükk volt, őszintén sajnáltam, hogy ilyet nem tudok megtanulni, pedig párszor nagyon is hasznosanak bizonyulhatott volna. De most nem volt idő a siránkozásra és a szánakozásra, hanem teljes sebességgel rontottam Beta irányába, kihasználva a pillanatnyi zavarodottságot, hogy lecsapjak a vezérre. Ha sikerülne hamar kiiktatnunk, az biztos, hogy félelmet keltene a katonái sorában s akkor nálunk lenne a kezdeményezés ereje. Felkészültem arra, hogy a legősibb és legegyszerűbb bérgyilkos trükköt vessem be: Moonlight Slash in your face, bastard! Szinte egyszerre érkeztünk meg Amy-vel, miközben láttam, hogy Damien is látámadott az egyik kultistára, bár a végeredményt nem láttam, de reméltem, hogy nem csak díszből és megszokásból hordoz magánál két tőrt. Az arcomon elégedett vicsor terült szét, ahogy láttam a zsoldoslány kardját áthatolni a dögön és én is sikeresen bevittem egy támadást ellene. Láttam, ahogy a kard áthatol rajta...hát, ez egyszerűbb volt, mint gondoltam.
- Milyen irritáló...!
  A hangtól teljesen ledöbbentem és az előbbi eszelős vicsor most valahogy megfagyott az arcomon. Nem, hát ennek nem kéne tudnia beszélnie! Már mint...épp most hatolt át rajta jó pár hüvelyknyi acél. Oké, ha figyelembe vesszük, hogy még van pár másodperce, mielőtt kilehelte volna a lelkét, ez lehetne akár a végső szava - nem túl stílusos, de legalább érthető - akkor még logikus is lehetett volna. De amikor a két keze szinkronban csapódott ki és megragadta a kettőnk fejét...hát, azt már nem lehetett arra fogni, hogy épp a lelkét leheli ki és ezek voltak az utolsó szavai. Abban a pillanatban, hogy kapcsolatba kerültem ezzel a döggel, erős szédülés lett úrrá rajtam és ...és erőtlenség. Csapdostam, ahogy tudtam, de közben a rettegés egyre jobban felfelé kúszott bennem. Nem, ez nem lehetséges! EZ NEM LEHETSÉGES! Egyetlen egy lényt tudtam ebben az átkozott, kurva világban, aminek az érintése ilyen hatást fejtett ki: szellemek vagy kísértetek. A kísértetek még rosszabbak voltak, mint a szellemek...de....de ez nem lehetett. Óóóh, hogy az a jó büdös bánatos franc! Ez nagyon nem vicces! Ki a jó bánatos franc csinál egy kísértetből kultistát?!
- Egy kurva lidérc?!
  Nyőgök fel végső elkeserédesemben, ahogy a gyomrom igen csak kóvályogni kezd. Eh, lidérc, kísértet, szellem...egyre megy. Szóval a lényegen nem változtat. Kétségbeesetten gondolkozok, hogy ebből a slamasztikából aztán hogyan vágom ki magamat. A szellemlények szinte sebezhetetlenek normális fegyverekkel, a mágiára viszont érzékenyek. Legalábbis amennyire tudtam. Amikor Johnny-val együtt próbáltunk kimászni abból a régi vízmosásból, egy ilyen dög - azt hiszem, hogy szellem - próbálkozott be ellenünk, viszont a tűz elkergette. Ahogy az eszméletemet kezdtem egyre jobban elveszíteni, próbáltam magamban rendet teremteni. A tűz ott volt bennem...a válaszom arra a vallási krízisre, ami erőt vett rajtam az utóbbi hónapokban, a Rheo-val való találkozás óta körülbelül. A Természet...aminek csak egy kis része a Hold. A Természet volt a válaszom, a megváltásom...kérlek, Természet, most segíts rajtam. Kétségbeesetten igyekeztem megidézni a tüzet Clandestine körül. Kérlek, kérlek, kérlek, segíts...nincs kedvem arra, hogy egy ilyen dög kiszívja az erőmet!
  A tűz fel is éledt, és a folyamatosan rám törő émelygős sötétségen keresztül látom, hogy a szemétnek a ruhája lángra is kap. Ekkor azonban emelkedni kezdek, aztán rohamos sebességgel süllyedni. A találkozáskor ezernyi szín robban a fejemben, ahogy konkrétan hozzá vágnak a kövezetnek. Felordítok fájdalmamban. A tudatom teljesen szétzilálódott, és próbáltam megkapaszkodni a józan eszem utolsó maradványaiban, bár túl sokat nem találtam. Dumah lágy, selymes hangja próbált engem észnél tartani, Kiril pedig folyamatosan sipákolt és próbált erőt adni nekem...de vajmi keveset éreztem ebből. A látómezőm meggyötört volt, ahogy éreztem: valami meleg csorog végig a homlokomon és az arcomon. A gyomrom émelygése csak még jobban erősödött. Hápogtam, mint a partra vetett hal. Nem, nem így akartam, hogy vége legyen. Nem itt akartam meghalni. Bár életem minden egyes percében fel voltam készülve a halálra...de nem akartam így. Hold Anyára és a Természetre! Még annyi befejezetlen ügyem van. Még...

  Valaki cibált engem, húzott. Éreztem, ahogy a testemet végig rángatják a kövezeten. Vinnének az akasztófára? A többiek meghaltak? Ennyi volt? Mindez az én hibám. Ha nem lettem volna ennyire ostoba és nem követtem volna vakon azt a szemetet, akkor...akkor...nem, nem tudom, hogy akkor mi lett volna. Az egész testem remegett a sokktól. Életemben kevés alkalommal voltam megijedve, rettegni pedig nem nagyon szoktam. De most még is ez történt. Mikor is féltem ennyire utoljára? Erborosh termében? Igen. Egregoros-nál? Igen. Amikor az a szemét kultista elkapott minket az aranybányáknál? Határozottan. De akkor leginkább Ada életét és épségét féltettem és rohadt dühös voltam Hoshekh-re. Mindig...mindig ezek a rohadt mélységiek, akik kihozták belőlem ezt. S most a nagyszájú pofázásom és meggondolatlan tetteim a végemet okozták.
- Ez lehetetlen...lehetetlen...ilyen nem létezik...Mi a franc ez?
  Motyogtam magamban, miközben vajmi keveset fogtam fel a körülöttem lévő világból. Miért vonszolnak engem? Hagyjanak meghalni. De elkövettek a hibát. Csak egy pillanatra lazuljon a figyelmük. Csak tudjam összekapni magamat és megfizetnek mindenért. Nem fogom ilyen könnyen adni az életemet. Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy...hogy megadom magamat. Nem tehetem. Én vagyok Crispin Shadowbane, a rohadt életbe is. A Holdpenge. Armin bízott bennem. Sharlotte is bízott bennem a végén. A többiek számítanak rám. Még meg kell váltanom Kiril-t. Még meg kell ölnöm az apámat. Még meg kell találnom az utamat Anwnn-ba. Nem, nem adhatom fel! Ez csak....egy kis kitérő? Talán. Egy kis akadály. De legyűrhetem. Eddig is legyűrtem az ilyeneket! Csak...csak adódjon egy lehetőség.
  Aki eddig húzott, elejtett engem, és most, hogy valamennyire kitisztult a látásom, láttam, ahogy Flan előveszi az egyik fegyverét. Közben hallottam Beta kérdését, és észre vettem, hogy három kultistán kívül a többinek semmi nyoma sem volt. Hova tűntek? Miről maradtam le? Nem láttam holttesteket, a többiek viszonylag sértetlenek voltak. Elmentek volna? Hova mentek? Miért mentek el? Hova tűntek? Nem tudtam most ezen aggodalmaskodni. Nem is nagyon volt rá erőm.
- Hadd kérdezzek meg valamit. Van valami, amiért szívesen adnátok az életeteket?
  A kérdés végére Flan golyója tett kérdőjelet. A golyó betalált, azonban...azonban ismét semmi hatása sem volt. Csak valami folyt ki belőle. Valami undorító lé, amely erősen emlékeztetett arra, amit az Eichenschild-i palota alatti barlangokban láttunk. Oké, ez nem jelentett túl nagy meglepetést, de akkor is undorító volt.
- Fel tudnék sorolni pár okot...
  A választ nem fejeztem be, hisz vissza kellett nyelnem egy hányást. A fejem még mindig rosszalkodott, a gondolataim ziláltak voltak és a testem se úgy cselekedett, mint ahogy kellett volna. Próbáltam magam a falhoz vonszolni, hogy annak támaszthassam a hátamat. A homlokomhoz kaptam a kezemet és amikor elemeltem azt, láttam, hogy vörös. Megrepedt a koponyám? Mennyi időm van még hátra? Hát, ha az ígéreteimet nem teljesíthetem, legalább nem adom fel harc nélkül. Nem tehettem. Gyomromra szorítva a kezemet igyekeztem leküzdeni a hányingert, miközben próbáltam felküzdeni magamat álló helyzetbe.
- Mi a franc vagy Te?
- Te vagy...te vagy Omega?
  Tippelgetett Mina. Egy időre ismét felkúszott bennem a jeges sötétség és hidegség. De nem..az nem lehetett. Egy Mélységi nem járhatta ezt a földet, nem? Ahhoz ki kellett volna szabadítani. Az nem lehetett...egyáltalán, képesek voltak emberi alakot felvenni? Mit mondott volna most erre Lory vagy Ada? Ők találkoztam Azrael-lel, élőben. Hogy nézett ki? Biztos, hogy nem így. Nem, Ő nem lehetett az a mocskos Mélységi. Nem...azt már az én elmém se tudta volna befogadni. De nem éreztem, hogy az lett volna. A közelükben már a legelején elfogott volna a fejfájás. Nem éreztem őt a közelben. Persze, el tudhatta volna rejteni a lényét...de miért tette volna? Nem...Ő nem lehetett az, amire Mina gondolt. Ugye, hogy nem?
- Ki adná szívesen az életét? Sok mindenért adhatja az ember az életét, életért, halálért, pénzért, büszkeségért vagy becsületért, de kétlem, hogy szívesen.
  Amy hangja visszhangzik a fejemben. Próbáltam követni a mondandóját, de most a koncentrálástól csak még jobban megsajdult a fejem. A fenébe, hagyhatnánk a beszélgetést? Láttam, ahogy a zsoldoslány meglepetten nézett rá a vámpírlányunkra, a szemében kétkedéssel, vagy meglepettséggel...vagy szeretettel? Odaadással? A fenébe, túl messze voltak...és mit kerestek itt rózsaszín pacik? Egy intéssel próbáltam elhesegetni azokat az ocsmány dögöket a szemem elől. Óh, ez így nagyon nem lesz jó. Főleg, hogy itt kezdtek el előttem üzekedni. Utáltam az agyhely rázkódásokat. Végül a pacik eltűntek, a helyzet azonban nem lett jobb.
- Mit akarsz tőlónk? mi a célod egyáltalán?
- Én vagyok Beta. Meg akartok ölni engem?
  Tette fel a kérdést a kis köcsög, ahogy a kétkezes kardját akasztotta le a válláról és lassan megindult a csapat felé. Óh, csodálatos. Azt hiszem ,hogy a beszélgetés ideje ismét lejárt. Ennek most kifejezetten örültem. A kérdésre azért halkan felkacagtam. Vagyis próbáltam. De most még ez is túl megerőltető volt. Remegő kézzel húztam fel magam a fal mentén. Kissé bizonytalanul, remegő lábakkal, de legalább álltam. Hogy meddig, arról fogalmam sem volt. De beszélnem kell. A többieknek pedig helyezkedniük. Gyerünk, csak húzzuk az időt. Még egy kicsit. A többiek...remélhetőleg veszik a lapot. Flan legalábbis vette, ahogy látom, szépen felszerelkezett egy nagy rakat rúnával. Honnan van neki ennyi?
- Well, eredetileg nem ez volt a terv, mondjuk. Hé, Beta, Medkoksh megkapta az üzenetemet? Adjátok át Henrik-et, aztán felőlem csináltok, amit akartok.
  És a káosz elszabadult, ahogy mindenki egyszerre kezdett bele a beszédbe. Nem láttam, hogy Mina vagy Damien helyezkedett volna. Gondolom Ők még mindig csak kihívásként tekintettek a szavak párbajára, nem úgy, ahogy én azt elképzeltem.
- Arra készültünk, hogy megvédjük a társainkat. De ahogy hallhattad, Henrik-et keressük alapvetően.
  Amy már más lapra tartozott. Láttam a szemén, ahogy felméri a helyzetet, ahogy a teste megfeszül. Ő már készült valamire, s a maga változatát is hozzá adta a dolgokhoz. A fejem még jobban megfájdult a szavak áradatától.
- Hogy találtad ki? Talán egy helyett is mágikus gyógyulási képességeket kaptál a gazdádtól?
  Oh, well, úgy látszik, hogy Amy csak még jobban felakarja dühíteni az amúgy is dühös csávót. Ennek egy helyzetben lett volna bármi értelme is: ha arra számított volna, hogy a dühödt ellenfél elszámítja magát és meggondolatlanul viselkedik. Reménykedtem, hogy bevállik a lány számítása. Nagyon reméltem. Mert ezt a kis köcsögöt itt és most meg kell ölnünk, különben nekünk lesz végünk és Hold Apára mondom, nem tudom, hogy lesz-e elég erőm ahhoz, hogy pár percnél tovább kitartsak. Így is már ahhoz nagy erő kellett, hogy eszméletemet megtartsam, nem hogy még harcoljak is. Az idegesítés azonban nem nagyon sikerült, de legalább pár vidám percet szereztünk a többi talpnyalóknak, akik hangosan felröhögtek a szavainkon. Ahogy azt már páran megmondták: simán elmehettem volna udvari bolondnak és ez az állásajánlat most kiterjedt Amy-ra és Mina-ra is. Ha ezt túléljük, legalább nem kell aggódnunk amiatt, hogy miből szerezzük be a napi betevőnket.
- Azt hiszitek...azt hiszitek, ilyen gyámoltalan beszéddel kifoghattok Beta mesteren.
  A hangsúlyt nem vitték fel a röhögés végén -- tehát nem kérdés volt, hanem kijelentés. Eléggé érdekesen fogalmaznak ezek a kis szemetek, de ahogy látom, a drága mesterük nem nagyon értékelte az Ő humorukat. Hmm...egy piros pont Beta-nak. Már csak további 499 és már nem is akarom majd annyira megölni őt. Kár, hogy ezek a pontok minden egyes perc végén nullázódnak.
- Elég...!- ordít rá a többiekre, majd felénk fordul. - Ő a seregünk büszkesége. Azt mondják, azóta a nap óta, hogy Omega mesterhez szegődött, egy percre sem hajtotta álomra a fejét. Nem csak egy harcos, egy felülmúlhatatlan csoda! - áradoznak róla. Mindig pontos. Büszke és lovagias. Nyugodt és megfontolt. Tökéletes minden szempontból! Ilyen sokadrangú zsoldosok a közelébe se érhetnek soha!
- Csodálatos...hogy ilyen rövid idő alatt ilyen magasra szopta fel magát a ranglistán.
  Összegeztem a helyzetet pár rövidke szólamban. Ha ennyire megbecsült tagja a Vidám Csáposok Körének, akkor biztos, hogy Madcock nem fogja csak úgy egyszerűen átadni nekünk azt a szemetet - tehát nekünk kell majd megkeresnünk, HA ezt túléltük. Egy embert megkeresni egy nagy város forgatagában - hát ez szarabb, mint egy tűt keresni a szénakazalban. De valahogy csak megoldjuk, nem igaz? Legalábbis a többiek megoldják, mert ezek után aztán biztos, hogy nekem semmi hasznomat nem fogják venni. Mina mondott valamit, azonban az elmém ködén keresztül csak bizonytalan szófoszlányokat vettem ki a dolgokból. Amit észre vettem, hogy Beta, aki eddig Flan felé rohant, hirtelen megtorpant és valamiért Mina-t vette támadás alá. Nem tudtam, hogy mi történt, azonban ez semmi jót nem jelenthetett. Flan eléggé strapabíró nőszemélynek tűnt, míg vele ellentétben Mina inkább a manipulációban volt tehetségesebb, a közelharci esetekre nem nagyon készülhetett fel. Ez pedig határozottan nem jelentett jót nekünk. Hiába próbált Amy közbe lépni...ez már nem nagyon számított.
  Mina-t eléri a kard és látom, ahogy a lány megsérül és hátrál pár lépést. Amy ekkor éri be a támadó kultista mestert és a lángoló karjával meg is sebesíti őt - viszont csak úgy, mint az előző esetekben, ennek túl sok hatása nincs. Azon kívül, hogy lángba borítja a ruháját, s amikor Beta megpróbál megszabadulni a zsoldoslánytól, a csuklyája is félrelebben. Nem tudtam felfogni, hogy még is mit látok...de amit láttam, az határozottan nem emberi volt. A kísértetes teóriám még mindig állt, mert azt azért nem akartam elhinni, hogy egy rohadt ghoul lett volna...vagy csak egy sima kultista, aki nagyon nagyon erős. Mármint...ilyet még egyiküktől se láttam, velük ellenben a szellemlények viszonylag sebezhetetlenek normális fegyverekkel...a ghoul-ok önregenerációs képességei meg szinte már csoda számba mentek. S azok egy kisebb sereggel is el tudtak bánni. Na vááárjunk csak. Nem, ezt lehúztam a listáról, mert egyszerűen nem akartam belegondolni abba, hogy a legerősebb nekromanta döggel néznénk szembe. Legalábbis nagyon reméltem.
  Amit az egészből levontam: mindeddig csak a lángokkal értünk el ellene bármit is. Tehát végső következtetés: borítsuk lángba az egész testét, az hátha megteszi a hatását. A Clandestine körüli tüzet felhasználva igyekeztem a teljes testét felégetni, reménykedve abban, hogy most nem fog valami mágikus úton kialudni a tűz - vagy ha mégis, akkor legalább a többieknek ad némi esélyt arra, hogy összeszedjék magukat a sérülések után és rátudjanak támadni ismét. Fel voltam készülve arra, hogy a többieket egy időre semmibe véve én magamat borítsam tűzbe és úgy támadjak erre a szemétre - bár ez tényleg kicseszés lett volna Mina-val, Amy-val és Damien-nel szemben is.
  Amy, kihasználva ezt, valami kesztyűt vesz elő amivel vígan vakítgatja meg az ellenfelünket. Nem láttam hirtelenjében, hogy mivel is érte ezt el, de most nem volt időm ilyeneken gondolkozni. Láttam, ahogy Flan és Sera támadást indít a gyökér ellen, de sajnos mindez ismét csak alig hozott valami eredményt. Megtántorodott egy pillanatra, jobban vérzett, mint eddig...de nem lassult le, nem imbolygott meg és egyszerűen nagyon nem akart meghalni. Idegesített ez a lény és még jobban idegesített, hogy azt se tudtam, mi a franc akar lenni pontosan. A tűz, amely beborította testét, vígan lobogott rajta, egészen addig, míg az egyik kultista a kulacsában lévő vízzel ki nem oltotta azt. Ezt már nem akartam elhinni! Ki a franc mászkál ennyi vízzel? Amint a lángok elültek, láthattuk, hogy a köpönyege néhány helyen szerte foszlott és megláthattuk alatta a "bőrét" - vagy akármi is volt az. Zöldes, áttetsző bőr? Elvetettem a ghoul teóriát...azoknak nem így kéne kinézénie. Viszont a Mélységi ivadékok már annál jobban. Vagy a kísértetek...vagy mit tudom én, hogy mit. Végső soron nem is számított. Valahogy meg lehet ölni, csak meg kell találni a módját, hogy hogyan is. De ami most fontosabb: meg kell szabadulni azoktól a kis mocskoktól, akik mindig eloltják a tüzet. Amy és Mina és Damien remélhetőleg eléggé lefoglalják Beta-t ahhoz, hogy én megküzdhessek a gyengébb, de annál idegesítőbb társaival.
  Most volt itt az ereje, hogy Dumah-val ismét akcióba lendüljünk. Az angyalka erejéből merítve egy kicsit borítottam magam láthatatlanságba, és vártam egy picit, hogy megnézzem, hogyan reagálnak a többiek. Elvileg senkinek sem szabadott volna engem észrevennie, de a mai nap után én már semmin se lepődtem volna meg. A terv szerint, amennyiben tényleg megőrzöm az észrevétlenségemet, rátámadok arra a kis köcsögre, aki kioltotta a tüzet és ezzel magamra vonom Beta figyelmét is. Mert, ha jól sejtem, azt nem nézné tétlenül, hogy menet közben a társait gyilkolászom...már ha eléggé jól kiismertem őt az eddigi tettei alapján.

  A feladatomra összpontosítottam és a többiekről jelenleg csak annyi ideig vettem tudomást, hogy megállapítsam: még mindig el vannak foglalva Beta mesterrel, bár Amy mintha már másra támadott volna. Éppen ezért - a csőlátás hátránya - hogy éppen csak ki tudtam kerülni az ellenségünk vaktában intézett forgó támadását. Éreztem, ahogy a penge alig egy hüvelyknyire száguldozik el előttem, de szerencsére nem ért el, és a támadás is csak vaktában volt - következtetés: nem tudta, hogy hol is vagyok. Ennek kifejezetten megörültem és így indultam meg az egyik társa felé. Amikor a háta mögé kerültem, alaposan végig mértem a páncélját, keresve rajta az illesztéseket, felmérve a mozgását és amint eléggé magabiztos voltam afelől, hogy egy halálos támadást tudok indítani ellene, hát nem vesztegettem az időmet - csak szúrtam.
  Amire nem számítottam, pedig figyelnem kellett volna, hogy Amy ugyanazt a célpontot támadta, mint amelyiket én. Ő nem láthatott engem, így nekem kellett volna jobban figyelnem. A két együttes időben indított támadásnak legalább ez a szemét nem tudott ellenállni. A két éjgyilok hátulról hasította fel, míg Amy kardja elölről mártózott meg a testében. És ekkor bekövetkezett: Beta úgy fordult felénk, mintha összeköttetésben állt volna a csicskásaival. Óh, tudtam! Erre is számítottam és most egy kicsit elégedett is voltam magammal, hogy legalább sikerült valamennyire kiismerni az ellenfelünket.
- Mit képzeltek?!-ordította el magát és feszültség levezétésként akkorát rúgott Amy-be, hogy szegény lány repült vagy pár métert hátra. Hopsz...hát ez mondjuk nem volt tervbe véve. - Az ellenfeletek én vagyok!
  Ordítozik továbbra is, ahogy felénk fordul - és ostoba módon hátat fordított a Flan, Mina, Sera és Damien által alkotott négyesnek.  Angyalinak nem éppen nevezhető mosoly terült szét az arcomon a kultista mester szavai hallatán.
- Tudom, hogy Te vagy az ellenség...
  És tudtam azt is, hogy hogyan fog reagálni rá. Most a többieken volt a sor, hogy támadjanak erre a szemétre, ha már hátat fordított nekik, én Amy mellé igyekeztem - már amennyire az állapotom engedte- hogy megvédjem őt addig, amíg talpra nem áll. Nagyon nem voltam jó hangulatban és nagyon mertem ajánlani a kis köcsögöknek, hogy a közelembe se jöjjenek, mert akkor végleg elvesztem a türelmemet.
- Miért csak te? Ők a te szolgáid, nemde?
  Most hallottam az egész során először megszólalni Damien-t. A válasz szerintem egyértelmű volt: becsületbeli ügynek vette ezt a harcot...és akármennyire is a rossz oldalon állt ez a szemét, legalább azt el lehetett mondani róla, hogy törődött az embereivel. Ez volt az egyetlen gyengesége, amit megtaláltam, és ezt is csak egyszer játszhattam el ellene, annak reményében, hogy a többiek gyorsan kapcsolnak. Elmosódottan láttam, hogy Mina próbálkozik valamivel, de mivel nem voltam teljesen feléjük fordulva, így nem láthattam pontosabban, hogy mit is csinált. De akármit is tett, az álarc végre lehullott róla. Közben Amy is motyogott valamit, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy eszméletemnél maradjak, hogy küzdjek a fejfájásommal, a gyomrommal és az ellenséggel, hogy nem értettem egy szavat sem felőle, csak azt láttam, hogy feltápászkodott a földről.
  Csak néztem, ahogy Beta az arcához emeli a kezét és most először láttuk, hogy remegett. Már akkor is meglepődött és elvesztette egy pillanatra a lélekjelenlétét, amikor a csuklyája félrecsúszott, de most, hogy a maszk leesett róla...mintha meg lett volna rémülve. Hát még én, amikor megláttam, hogy mi a franc is ez. Kopasz fejbőr. Eddig még okés volt...de vagy a bőre húzódott teljesen vissza, vagy nem is bőr volt az, ami a büdös testét takarta, mert látszott alatta a koponyája...valami zöldes, nyálkás valamin keresztül, ami a fején volt...ott, ahol bőrnek kellett volna lennie...ott, ahol most...MI A FRANC IS VOLT EZ?! A lelkemben már sokadjára áradt szét a jeges rémület. Nem voltam erre felkészülve. Emberek, elfek, vámpírok, démonok, vagy más szerzetek ellen még simán harcoltam. De ez minden volt, csak természetes nem. A kultisták is ijedten hátráltak pár lépést, miközben az én tekintetem a kifejezéstelen arcra fixálódott. Majdnem elhánytam magam.
- Láttátok...?!
  Ezt elég nehéz lett volna nem észrevenni. Tanácstalanul álldogálltam egy helyben.  Pontosabban nem csak álltam, hanem ösztönösen hátráltam pár lépést...bár nem én lettem volna, hogy ha nem kuncogtam volna fel halkan. Aztán meg átkoztam volna magamat, amiért ezernyi fájdalomtű áradt szét a fejemben ennek következményeként.
- Mit? Én nem láttam semmit...csak egy teljesen átlagos arcot - kezdtem bele, először csak szinte morogva, de aztán a hangom egyre jobban kúszott fel, ahogy próbáltam elhesegetni a rettegést. - ami úgy néz ki, mintha egy meztelen csigát kereszteztek volna a padlizsánzabálás utáni hányásommal és körítésként megszórták volna két talicska libafossal...
  Tudtam, hogy ezzel nagyon fel fogom őt ingerelni, így aztán a két fegyveremet remegő kézzel emeltem magam elé. Crispin, aki soha se tudja, hogy mikor is kéne befognia a pofáját...és hogy hogyan nem kéne még tovább rontania az amúgy is eléggé gázos helyzeten.
- Miért titkolod a többiek elől? A mestered csinálta ezt veled?
  Hát, nem hinném, hogy bárki is önként vállalta volna be azt, hogy ilyen ocsmányul nézzen ki. Valamennyire most már megértettem Beta-t. Ilyen pofával létezni a lehető legnagyobb kellemetlenség. Csajozáskor nem éppen előny, ha végig maszkot kell viselned, ha meg leveszed, akkor még a legtapasztaltabb kurtizán is visítva menekül. A magányosan töltött esték a keze társaságában biztos, hogy nagyon frusztrálttá tették őt. De most komolyan! Ennél undorítóbbat még én se láttam soha sem, pedig azért már pár dolgot láttam életem során.
- Mit titkol...még? - hallottam magam mellől Amy hangját, ahogy Mina felé fordult, aztán a zsoldoslány kimondta azt, amire szerintem mindannyian gondoltunk. - Szerintem ezek után már nem istenítenek téged annyira.
- Hiszen ön egy...
  AKármit is akart mondani a kultista, azt már soha se tudtuk meg. Éreztem Beta aurájának megerősödését, ami csak még jobban súlyosbított a helyzetemen. Éreztem a hányadék keserű ízét a számban, és undorító volt, de visszanyletem, ami majdnem elindított egy második folyamatot, de a gyomromat összeszorítva és az ajkam belsejét harapdálva valahogy még benn tartottam a hányadékot a gyomromban.
- Ne! Beta mester, nem láttam semmit! Esküszöm, nem láttam semmit!
  De itt már nem volt mentegetőzés. A kultista összeesett egy láthatatlan támadás során. Némi szánalmat éreztem iránta. Az a legundorítóbb, amikor valaki úgy hal meg, hogy még védekezni se volt esélye. Mondom én, aki képes lett volna rájuk tüzes esőt idézni..de az nem öl meg azonnal és volt esélyük megszabadulni tőle, ahogy ezt láthattuk is. Viszont akármit is csinált Beta, az ellen nem volt védekezés. A rettegés új szintjére léptünk, amitől majdnem leblokkoltam. A kurva égbe, ez határozottan nem jó. Az utolsó életben maradt kultista menekülőre fogta volna a dolgot, azonban Ő is áldozatul esett a rohadt dög támadásának. Csodás...de hé, legalább kinyírt kettőt a sajátjai közül. Ezt tuti, hogy Madcock nem fogja jó szemmel nézni!
- Most pedig...végre nem kell mással foglalkoznotok.
  Már majdnem megköszöntem volna neki, amikor láttam, hogy egyenesen felém indul. Miért felém?! Hé, a többiek...na jó, én voltam a legbunkóbb vele szemben, de ez akkor se mentség arra, hogy ilyen köcsög legyen velem szemben! Támadja inkább...öhm, Damien-t. Vagy Flan-t. Inkább Damien-t, Flan-nak még hasznát vehetjük, meg hát nem szép dolog nőknek rosszat kívánni. A bánatos fenébe.
- Fhutebaszdmegajóbüdösrohadtribancanyucikádat...
  Hadartam le még a számomra is nagyon gyorsan azt az ősi self csatakiáltástá, amit ilyen esetekre tartogattunk...igaz, hogy az emberek bűzhödt nyelvén, ahogy utólagosan rájöttem, de most leginkább csak a szándék számított és nem a végeredmény. Kétségbeesetten gondolkoztam kibúvók után. Végül a dög háta mögé mutattam, arcomon rettegéssel.
- Az meg mi a franc?! - azonban a kultista nem vette be a csalit. Csodás. Na, akkor még egy próbálkozás? Játsszuk az önbizalommal teli, parancsolgatós énünket. Hátha hallgat a szép szóra. Okos kutya ez, csak tanuljon meg engedelkesmedni a parancsoknak!
- És most pedig, Beta, ott megállsz, ahol vagy....
  Hördültem rá, miközben fegyvereimet kereszteztem magam előtt, felkészülve arra, hogy védekezzek - mert hogy támadni nem volt erőm, az is biztos.Ahogy arra se volt időm, hogy a többiek reakcióját meghallgassam. Amy is mondott valamit, Mina is hozzá tette a sajátját, de csak elmosódott hangok voltak ezen a ponton számomra. Az erőm utolsó maradékát tartogatni akartam és egyszerűen nem volt agyi kapacitásom arra, hogy figyeljek a többiekre, kivéve, hogy ha az fontos - mint mondjuk egy támadás vagy menekülés vagy bármi cselekvés. De a dög tovább ront felém s bár sikerül kivernem a kardot is a kezéből és az alkarját számtalan apró sebbel tovább rondítani, az ismét csak nem ért ellene semmit sem. Sőt, annyira nem ért ellene semmit sem, hogy még engem is mellkason vágott olyan elemi erővel, hogy őszintén csodálkoztam, hogy sikerült egyáltalán talpon maradnom tőle. Pár lépést hátráltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat s közben éreztem is, ha látni nem is láttam, hogy teljesen lesápadtam.  Akármit is mondott az előbb Mina, az jól felbőszítette a mocskos kultista mestert és acsarkodva vágott vissza neki.
- Ne avatkozz bele a felnőttek harcába!
  Oooh, ez nagyon nem volt jó ötlet. Sejtettem, hogy Mina ennek határozottan nem fog örülni. Tényleg, amúgy mennyi idős is a lány? Bunkóság lett volna megkérdezni tőle...de azért na, ez azért még sem volt egy túl szép dolog, kedves Beta. A felfuvalkodott szavaira Amy kardja volt a válasz, amely majdnem hogy lemetszette a kezét, de még ez sem lassította le a dögöt. Komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán le lehet őt győzni. Elvégre egy egész déli századdal végzett, mi meg csak öten voltunk ellene. Több sebből véreztünk, míg Ő semmi jelét nem adta annak, hogy ez bármiféle hatással lett volna rá.
- Hmm, elismerendő.
  Ennyit tudtunk kihozni belőle, miközben már legalább hatvan darabban kéne hevernie a földön. Elismerendő? Ennyi? Dögöljél már meg valahogyan! Kérlek! Aztán...elgondolkoztam. A kardok áthatoltak rajta. Még ha nem is hátráltatták őt túlságosan, mert úgy tűnt, hogy nagyon gyorsan meggyógyítja magát...na de, új fejet csak nem tud növeszteni magának, ugye? Mármint...ha sikerülne lefejeznünk, abba bele KÉNE pusztulnia. Ha nem, akkor még mindig itt van nálam a rúnatekercs és a többieket magukra hagyva takarodok el innét. Semmi értelme nem lett volna feleslegesen feláldoznom magamat...egy olyan harcért, amit nem lehet megnyerni. Mert ez a valami jelenleg elpusztíthatatlannak tűnt és úgy mozgott, mint akit a fizikai valóság szabályai egyszerűen nem is érdekeltek. Olyan szögben rúgott Amy felé, amely normális lények esetében képtelenség lett volna, neki visoznt meg sem kottyant.

  Az esélyt, hogy megöljük ezt a dögöt, Flan teremtette meg a maga rúnáinak felhasználásával. Szinte a hajam is felállt attól a sistergéstől, ami végig rohant Beta mester testén és a mélységi szolga most először torpant meg annyira, hogy szinte tehetetlen lett. Megpróbált talpon maradni, de ez egyelőre teljesen lefoglalta őt ahhoz, hogy bármi mást is tehessen. Viszont ennél a pontnál már nem becsültem őt le, így aktiváltam a karperecemet hogy plusz erőhöz jussak, s miközben Clandestine-nal a nyakára támadtam, hogy lefejezzem őt, Fury-t védekezésre használtam, hogy netán...netán, ha túléli, elég teret tudjak kiharcolni magamnak a meneküléshez. Az események ezen a ponton teljesen elmosódtak. Mina felháborodottan válaszolt valamit a dögnek, miközben Amy hátra tántorodik pár lépést. Az egész látómezőm Beta-ra fókuszálódott. Aki megpróbált csapni felém, az erőm utolsó maradékának a legvégét a kitérésre pazaroltam el, aztán már éreztem is, ahogy Clandestine a nyakának szegeződik. Teljes erőből feszültem annak a természetellenes anyagnak, ami a testét alkotta, s éreztem, ahogy a kezem remeg az erőfeszítéstől. Azonban az a kis plusz erő, amit a karperec adott, megtette a hatását és szinte hasra estem, ahogy végül a penge nem ütközött több akadályba...és átszelte a nyakát. Lefejeztem! Lefejeztem! A dög nem szólt semmit sem - ezen a ponton igen csak meglepődtem volna - csak állt még egy darabig, mintha megfagyott volna, majd lassan, nagyon lassan dőlt előre, miközben a feje tök nyugodtan gurult el a földön.
- Na, ezzel megvolnánk. Akkor én...engedélyt kérel az elájuláshoz.
  Jelentettem ki a többieknek, ahogy éreztem, ahogy az erőm teljesen elhagyott. A testemen hőhullámok vágtáztak keresztül, ahogy minden zsigerem remegett és rezgett. A fejemben őrült káosz volt, hangok egyvelege sikítozott benne, s a csontjaim mintha csak kocsonyából lettek volna. Még láttam a sötétséget, ahogy beteríti a látómezőmet...aztán már csak a zuhanás...a zuhanás a sötétségbe...

Elindultunk a csapattal. Nem történt az úton sok minden, a katonák alapos munkát végeztek, mi pedig pihenősen haladtunk előre, mikor megláttam a tünde karaván tagjait, velük pedig Wynt. Intettem, de nem mentem oda hozzájuk, abban a pillanatban jobban éreztem magam a katonákkal, habár volt bennem egy érzés, hogy a többiekkel kellene lennem, de nem tudtam, mit kellett volna ott csinálnom, így maradtam, és leintettem azokat, akik elkezdtek feléjük acsarkodni. Szó nélkül nyugtáztam, hogy a visszaintő Wyn közeledik, nem igyekeztem se közeledni hozzá, se távolodni tőle. Viszont éreztem, hogy lesz még kire kardot fogni, nem volt feltétlenül szükséges azokra támadni, akik velünk egy oldalon állnak. Tőlem nem messze egy katona előremutatott, ahogy a másik csapathoz szólt.
- Arra lesznek a dögök. - Mondta, és mindkét alakulat elindult, lassan ugyan, de biztosan, és legalább valamennyire egyként. Megvolt bennem a remény, hogy a lány kevésbé tenyérbemászó az előző nap óta, de ugyanakkor nem volt kedvem idejekorán megbizonyosodni róla. Az íjászokat meglátva reflexszerűen elkiáltottam magam:
- Lebukni! - És így is tettem én is. Éreztem, ahogy a fejem fölött süvítenek el a nyílvesszők, de néhány társam kevésbé volt szerencsés, de legalább a figyelmesebbek, akik többé-kevésbé értettek a felcsertudományhoz, odaugrottak segíteni. Néhány pillanattal később pedig a szűk utca másik oldalán lévő ház tetejéről kövekkel szórtak meg minket. Magam fölé emeltem a kezem, hogy a törmelék elől védjem magam, azonban a három katona ellen, akik előttünk jelentek meg, nem tudtam mit tenni egyelőre, túl sokan álltak közöttünk, és messze is voltak, így kivártam, a kövek viszont tovább nehezítették a csapat dolgát. A három támadó hirtelen eltűnt, és mire a csapat utánuk eredt volna, egy ismerős hang rájuk dörrent.
- Várjatok!
A hang forrása felé kaptam a fejem, és megláttam Faelart, Kale-t és még pár tünde katonát, elég leharcoltan, de még épségben.
- Ez csapda. Be akarnak csalogatni oda. - jelentette ki a tünde lovag fia.
- Honnan tudjátok? - Kérdeztem, az időközben elővett kardomat nem eltéve.
- Ezt csinálják, amióta az előőrsötök benyomult. Ide-oda mozognak, meglepetésszerűen támadnak, majd visszavonulnak. Megpróbálják a sereget lefárasztani. Ez egy olyan stratégia, amit mi, tündék is alkalmaztunk erdőn kívüli támadók ellen. Lily White pedig jól ismeri ezt a stratégiát. - Fejtette ki a fiú, Wyn, azonban mással törődött.
- Hogyhogy...? Azt hittem, fogságban tartanak! - Mondta. Úgy tűnt, valamivel többet tud, mint én, de túl körülményesnek tűnt volna belemenni, így annyiban hagytam.
- Hát nem sok kellett hozzá, hogy fűbe harapjunk... de sikerült előlük eliszkolni. - Mondta Kale, erre viszont már felvontam a szemöldököm.
- Kultisták elől nem gyakran menekül el az, akit nem akarnak menekülni hagyni. - Mondtam gyanakvóan.
- ... hacsak nem végig más terve volt. Mondott bárki valami gyanúsat? - Társult a lány a nézőpontomhoz, viszont ezt Kale nem vette olyan jó néven.
- Csata közben nem szokás társalogni. - Morgott, de nem volt idő tovább folytatni a gondolatmenetet, mert újból íjászok jelentek meg a háztetőn.
- Íjászok a tetőn! - Üvöltöttem el magam, el is feledkezve a tündékről. Nem akartam nyársra kerülni.
Ezúttal a déli katonák gyorsabban is reagáltak, elővették az íjaikat, és fellőttek. Nem tudtam megítélni, hogy a tetőn esett-e áldozat, nálunk viszont igen. Nem volt meglepő, nagyjából az utca egész felületén déli katonák voltak.
- Meg kell találjuk a vezérüket! - Mondta egy idősebb zsoldos, ahogy távcsővel fürkészte a környező, magasabb házakat, de aztán megcsóválta a fejét. - Ez a Lily White vagy ki nincs sehol... - Dörmögött.
- Még jó, hogy nem látsz senkit, ha az utcáról nézel a magas házakra! - Fortyantam fel rosszmájúan, miután a tűzharcnak vége volt. - Fel kell másznunk a tetőkre, és onnan semlegesíteni őket, de egyelőre most keressünk egy biztonságos helyet, ahol nem üthetnek rajtunk olyan könnyen. - Tanácsoltam, de a megvitatásra nem maradt sok idő, mögöttünk felbukkant egy kisebb ellenséges alakulat. Az egyiküknél egy hordó volt, amin meggyújtott egy kanócot, és el is gurította felénk.
- Elég ebből! Erőltetett menetben előre! - Üvöltötte az egyik tiszt, és az egész osztag elkezdett rohanni a hordó elől. Mintha hallottam volna, ahogy egy vékony hang kiabál, sejtettem, hogy Wyn az, de nem tudtam kivenni, mit akar mondani. Egy nyugodtabb hang viszont átszűrődött a robajon, az pedig Faelaré volt.
- Bízzátok rám... - Mondta, és csinált valamit, amit nem láttam a mögöttem lévőektől, de sejtettem, hogy a hordó miatt nem kell többé aggódnunk.
Egy kis idő múlva elértük a gyakorlóteret, én pedig megtorpantam, hogy felmérjem a terepet. Annak nem volt kihívó, de azért alantas sem, ami viszont igazán különlegessé tette ezt a helyet, az a közepén koncentráló, talán valamiféle rituálét végző Lily volt, akinek hatására az egész talaj teljesen fagyott volt.
- Nincs jó érzésem… - Morogtam magam elé. Nem is volt alaptalan, a nő intett, és elénk idézett egy jégből álló szörnyet, hasonlót az alagútban látotthoz, csak az vízből volt. A tündék elsuhantak mellette, hogy a kultistákkal vegyék fel a küzdelmet, én pedig maradtam lefoglalni a szörnyeteget, csak rá koncentrálva. Felém csapott, azonban hátrébb ugrottam, aztán ahogy a karja elhaladt mellettem, előrelendültem, hogy belemélyesszem a kardom. Sikerült hónaljon találnom, ahonnan már csak egy mozdulat volt a karját lemetszeni a helyéről. ~ Haladás a víziszörnyhöz képest ~ mondtam magamban, de az öröm nem tartott sokáig, mert a másik kezébe gyűjtött egy hatalmas jégdarabot, és azt a csapat többi részéhez hajítva elsodorta őket, ezzel utat nyitva a sereg többi részének, akik heves összecsapásba kezdtek a kultisták ellen. A hószörnyetegnek viszont nem volt vége, újból felém fordult, és előrelendítette a törzsét, olyan volt, mintha ezzel a torz nyakformával le akarna fejelni. Magam fölé tartottam ferdén a pengémet. Ha így is folytatni akarta a mozdulatot, az az ő dolga volt, legfeljebb felnyársalja magát. Közben reménykedtem, hogy a többi csapattársam még tartja a frontot, de tisztában voltam vele, hogy ha én nem foglalkozom ezzel a lénnyel, akkor senki nem fog. Fel nem nyársalta ugyan magát, de legalább ő sem ért el. A kezére nem tudtam viszont figyelni, így az oldalba kapott, de szerencsére nem estem el, csak imbolyogtam, ezt a pillanatnyi egyensúlyvesztést használta fel arra, hogy megdobjon egy öklömnyi jégdarabbal. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam, és guggolásból rohamoztam meg, ami akkora lyukat hagyott a lényben, hogy világossá vált, nem fog ezentúl veszélyt jelenteni. Ekkor viszont üvöltést hallottam, aminek önkéntelenül is a forrása felé néztem, és kénytelen voltam konstatálni, hogy sokmindenről lemaradtam. Egy hatalmas fa alak küzdött Lilyvel, és éppen vesztésre állt, elvesztette a karját. Hirtelen megvilágosodtam.
- Hol van az a tűzrőlpattant druidacsaj, amikor szükség lenne rá? - Kérdeztem hangosan. - Kéne a hőmérséklet! - Kiabáltam, majd visszafordultam a csatatér felé, és a hozzám közel álló ellenfeleket támadtam meg, gyengepontot keresve a védelmükön, azonban éktelen ricsajt hallottam a két druida felől, és láttam, ahogy a nagy fa test darabokra tört.
- Mester! - Kiáltott fel kétségbeesetten Kale, a nő pedig annál elégedettebb volt.
- Rohamra. - Hagyta meg a szolgáinak, Kale eközben pedig visszavonulót fújt a tündéknek.
- A rohadt életbe… - Szaladt ki a számon, úgy mindenre egyben válaszul, ami történt. Legalább az elementál nem fog több fejfájást okozni, de Faelar halálával és a tündék megfutamodásával lényegesen megfordult a csata menete. Megszokásból leráztam a kardomat, noha csak víz volt rajta, más nem.
- Déliek, ellenroham! - Kurjantottam. Ha a tündék meg is hátrálnak, nem hagyhatjuk, hogy a kultisták győzedelmeskedjenek, még akkor sem, ha közben egyre többen jöttek. Körülállták Faelar tetemét, akinek a teste körül furcsa nyálka kezdett el tekeregni, körülfonta, a fejét visszahúzta a testéhez, az alak pedig… feltámadt. Vagy valami hasonló. Dróton rángatott, vörösen izzó szemű bábuhoz hasonlított, ahogy elkezdte széles csapásokkal kaszálni a déli katonákat. Nem örültem a csata alakulásának, és annak se, hogy a csapatunk egy jelentős része éppen menekül. Azt viszont gyorsan megértettem, hogy a lény jelenti a legnagyobb fenyegetést, így azt tűztem ki célul, hogy újra semlegesítsem a meglehetősen lassúnak tűnő lényt. Egy érintéssel felébresztettem Purielt, és habozás nélkül nekilendültem, a fejét célozva. Eltaláltam, és sikerült is megkapaszkodnom úgy, hogy nem estem le. Felém csapott vakon a karjával, de nem talált el, én pedig megpróbáltam megkapaszkodni fél kézzel az egyik ágon, és újból lecsaptam, ezúttal a másik szemét célozva. Nem szándékoztam leszállni innen, amíg nem lesz vége. Miután a másik szemét is kiszúrtam, megpróbáltam óvatosan átmászni a testére, és egy utolsó csapással leintegetni a förtelem fejét a helyéről. A mutatvány csodával határos módon sikerült, én pedig leugrottam a monstrumról, mielőtt az nagy port verve leért a földre. A kultisták ezzel visszavonultak, én pedig észrevettem, ahogy Lily egy közelebbi épület teteje felé tart.
- Be az épületbe! - Adtam ki gondolkodás nélkül az utasítást, irányba mutatva. Máshogy nem érhetjük el, életben nem hagyhatjuk, és az épületet nem rombolhatja le, ha épp rajta áll. Behatoltunk, a földszint viszont üres volt, csak azt láttuk, hogy közben a kultisták gyülekeznek, hogy berontsanak. Néhány katona a nyílásokhoz állt, hogy tartsa a frontot, ekkor azonban megláttam a tünde lovag fiát, aki behozta az alakulata maradékát. Látványosan előhúzta a kardját, és elindult felénk. Kérdően fordultam hozzá.
- A kultisták kint vannak, Lily pedig fent. - Intettem a megfelelő irányokba a kardommal, jelezve, hogy nem itt kell lengetni a fegyverét, ha vérre szomjazik. Azonban a gyanúm eloszlott, amikor az arcán felszáradt könnycseppek nyomát vettem észre, ahogy végignézett rajtunk. Egy látványos lendítéssel leszúrta a kardját a földbe.
- Az egyetlen dolog, amire vágyom, hogy ne kelljen még többünknek a semmiért megnyomorodni. De vannak dolgok, amik mellett nem tudok elsiklani. Faelar mester is így tenne… Ha ez az ára, örömmel ajánlom fel én és társaim kardját Hellenburgnak! - Jelentette ki magabiztosan. Nem tudva igazán, mit feleljek, bólintottam.
- Köszönjük, de ettől nem fog a kultisták szíve kevesebbet verni. Még van egy kis munka. - Mondtam határozottan, és elindultam felfelé a lépcsőn. Az volt az egyetlen út, amerre mehettünk.
- Mi majd feltartjuk őket! Vágjátok le annak az anyaszomorítónak a fejét! - Mondta biztatóan az időközben megjelent Stephen. Csak Kale jött utánam, de az elég volt. A külső lépcsőről, miközben mentünk fölfelé, láttuk a déliek második hullámát, ahogy a városban ütköztek meg a kultistákkal. Kale noszogatott, hogy igyekezzünk, de egyébként csendben voltunk, csak odafent szólalt meg, amikor egy jégfalba ütköztünk.
- Innen már nincs visszaút. - Nyelt egy nagyot. Nem értettem vele egyet, mert a lépcsőt nem zárták el, visszaút volt, csak nem volt érdemes rálépni.
- Nem mintha keresnék. - Mondtam erőltetett egykedvűséggel, majd egy határozott ütést mértem a falra a kardom markolatgombjával, hogy összetörjem. Az könnyedén megrepedt, mögötte pedig Lilyt láttuk, ahogy egy jégtrónon ül, egy vízelementál által őrizve.
- Had kérdezzek meg egy dolgot... mert lehet, hogy rosszul látom. Ti... miért is jöttetek ide? - Nézett ránk éles, hideg pillantással.
- Mert baromira zavar, hogy ezt a kérdést képes vagy feltenni. - Riposztoltam, ahogy magam elé emeltem a kardom, noha a vízelementál miatt nem voltam olyan magabiztos, de az irányítóját kellett kiiktatnom.
- A gyilkos nem kérdez. - Hallottam magam mögül a jól ismert, érzelemmentes hangot. Nagyon szerettem volna visszaküldeni azonnal a földszintre, de nem zökkenhettem ki egy pillanatra se. Lily ekkor óvatos mozdulattal a botjáért nyúlt. Faelar régi botja volt nála, amit kezébe vett, felállt, majd végignézett rajtunk, és megszólalt.
- Micsoda csalódás... - Rámarkoltam a kardomra. Legyen tánc.

A vad ellenség utolsó csepp véréig küzd, ti pedig ott találjátok magatokat a csata kellős közepén. Kezdődjön hát a végső összecsapás!

A városban mindenfelé csatazaj hallatszik, több helyen lángol pár épület és koromfekete füst kúszik fel az égbe. Egyelőre mindenki meg van és rajtunk kívül csak a két eszméletlen kultista maradt a téren, ........na meg Béta lefejezett hullája.
Sebeink nyalogatását váratlanul Cyne hangja töri meg.
- Remélem senki se erőszakolta rám magát, amíg ki voltam ütve. Nem hiányzik kilenc hónap múlva pár fattyú...
- Amennyire tudom, neméből kifolyólag ez lehetetlen. - válaszol neki Damien, miközben Mina jót mulat a megszólaláson, de aztán ő is hozzáteszi a magáét.
- A fő, hogy jól van. Közben a várost kissé kezdi elemészteni a világvége, és Henriket még nem találtuk meg. Segít...ek. - nyúl bizonytalanul a mozduló sötét elf felé.
- Hülye! - foglalom össze velősen a véleményemet, de pár nap óta először elvigyorodom. - Azért örülök, hogy legalább a fejed nem zutyulódott össze, mert azt nehezebben viselnénk. Na, de ha tudsz járni, akkor tényleg mehetnénk, mert úgy látom jó pár helyen van összecsapás. Vajon merre lehet Henrik? Esetleg nincs valakinél gyógyital? Az biztos segítene jobban elviselni Cyne-nek a Bétával való ütközést.
- Sajnos az elfogyott.. - sajnálkozik Mina.
- Fő a prioritás. Előbb világvége, aztán Henrik. Valahogy már nincs is nagyon kedvem üldözni azt a szemetet. - áll fel végül Cyne, meglepő módon nem utasítva el a vámpír lány segítségét, ami arra utal, hogy tényleg sokat kapott. - Nálam van gyógyital, Amy, gyenge...és hát, majd meglátjuk, hogy mennyire lesz elegendő. Leginkább most két hét masszív kocsmatúra lenne a legjobb, de kötve hiszem, hogy itt maradt egy is, amit érdemes lenne kifosztani.
Hát igen, ez Cyne, még a halál torkába is inkább részegen indulna, ha tehetné. Feltételezem az tényleg többet használna neki, mint a gyógyital.
Mondjuk az én hasfalamra és bordáimra is ráférne némi reparálás, de most első a biztonság, így feltápászkodom és eligazgatom a fegyvereimet, amikor.....
Mikor a vámpír lány oldalra kapja a fejét, mintha valami felhívta volna a figyelmét, önkéntelenül én is odanézek és .......hát szóval lila gőzöm sincs, hogy mi az, de már az is baj, hogy repülni tud és mivel nincs szárnya, ezért erős a gyanúm, hogy a kultisták népes táborát erősíti, az izmosabb mágikus fajtából, amit hamarosan meg is tapasztalhatunk.
Ez a valami egy félig áttetsző, nagy, szakadt szélű, egy darab ruhából készült köpenyt viselő arc nélküli valami, vagy talán van neki arca csak nem látszik, mert csuklya takarja el. A szemei világítanak, .........akárcsak Bétának.
Ekkor azonban hátrább kell ugranom, ha nem akarom, hogy a föld a talpam alatt induljon meg mivel a lény talpa alatt egyik pillanatról a másikra egy mágikus kör jelenik meg, több apró gyűrűből álló karika tapad rá forogva a földre, halvány fénnyel felizzik, majd eltűnik. Ekkor a föld a kör helyén megrepedezik, feltörik, szétválik, s előbújik belőle egy emberi alak. Az illető hosszú köpenyt, bőrpáncélt visel, pontosan ugyanolyanokat, mint Béta mester. Maszk az arcát nem takarja, helyette a koponyáját látni hús és bőr nélkül, melyet valami félig áttetsző anyag burkol be. Az anyag színe kevésbé erősen zöldes, mint Bétáé volt.
Szemei izzóan fordulnak felénk.
- Erre nem számítottam... - dörmög fel fenyegetően és igen csak ismerősen.
Hiába a megdöbbenés, régóta űzöm a mesterségem ahhoz, hogy a kardom máris a kezemben legyen, mire befejezi, de megszólalni elsőnek mégis bérgyilkos társunk tud.
- Hidd el, mi se számítottunk arra, hogy feltámadsz. Kérlek, csak legyintsünk egyet erre az ügyre. Elmegyünk, iszunk egy korsó bort a feltámadásod örömére, aztán mindenki megy a maga útjára....léééééégyszike!
- Ez nem lehet Béta. Ő ott van, ugyanúgy, halottan, mint az előbb. - jut el hozzám Mina suttogó hangja.
- Lehet, hogy csak a test különböző. Lehet, hogy ugyanaz beszél rajtuk keresztül. És ugyanaz irányítja őket. - jegyzi meg Damien komoran.
Mina szavaira, csak egy fél pillantást vetek a hullára és meggyőződöm, hogy igaza van, ez valami nem az, amivel megküzdöttünk, de, hogy Béta-e vagy sem.........
- Azt hiszem Cyne, most teljesen egyet tudok érteni veled. És Mina lehet, hogy ebben meg neked van igazad. - meredek az alakra és vissza aztán a lebegőre.
Egy is elég volt belőle, de kettő.......Itt fogunk megdögleni.
És ha ez még nem lenne elég kiakasztó a lefejezett kultista nyakán ekkor egy apró nyálkás, alaktalan lény dugja ki a fejét, melynek csak a szemeit lehet látni. Olyan, mintha magából a testből mászna elő. Aztán hirtelen csak úgy eltűnik, majd egy villanással később az újonnan megjelent valami vállán tűnik fel újra, majd rátapadva a lény csontból és áttetsző nyálkából álló arcára, nemes egyszerűséggel beleolvad. A lény színe ekkor szürkésfehérről zöldesre válik, hasonlóvá, mint Bétáé volt, amikor a maszk leesett róla és láthatóvá vált a rusnya képe. Még a ruhája is ugyan olyan, bár legalább az a szép szál kard nincs nála.
- A tünde úr éles eszű lehet. - mordul a lény...Béta...vagy akármi Damien felé - De azt hiszem kijár némi elismerés, amiért legyőztétek a bábomat. - lép egyet felénk. - Tudjátok, miért kaptam az Ezerkarú nevet? - kérdezi, bár lehet, hogy csak költőinek szánta, mert már folytatja is. - Amit most megöltetek, csak az egyik harcosom volt. - kiabálja felénk, mintha csak azt akarná, hogy minél jobban megijedjetek tőle, bár igaz ehhez nem a hangjára van szükség, hanem elég ez a furcsa megjelenés. - Ami azt jelenti, ha meg is ölitek, én sértetlen maradok. - emeli az ujját az állához és színpadiasan megvakargatja - Korábban azt mondtátok, még ha meg is haltok, magatokkal rántjátok a mieink. Had kérdezzem hát meg... - néz végig rajtunk, nem kicsit megvetően. - Van nálatok valami, ami az enyém.
És úgy látszik Damien fején találja a szöget és miután a nevére is emlékeztet minket........Bár inkább Ezer fejűnek kéne hívni, vagy Hidrafejűnek......
Kezdek olyan lenni, mint a sötét elf bérgyilkos, minden bolondság eszembe jut, amikor valószínűleg a halállal nézünk farkas szemet.
Hiszen ha igazat mond és csak a bábja volt az előző, már az teljesen lemerítette hatunkat és senki nem volt teljesen harcképes állapotban.
Mondjuk most épp inkább az undoromból igyekszem magamhoz térni.
- Hát, ha a józan eszemre hallgatok, azt mondom, hogy nem, nem tudunk megölni téged, magát...eh, tegeződök, az könnyebb. Szóval akkor most mi lesz? Visszakapod, akármit is vett el tőled akárki is, a fene se tudja, én totál bekómáltam aztán szépen kinyírsz minket? Ez eléggé egyoldalú. - válaszol Cyne mégis és én értékelem, hogy képes még továbbra is beszólogatni ennek a........kreatúrának.
- Jó kérdés bajtárs. - bólintok Cyne felé. - Ha már úgy is valamelyikünk itt hal meg, akkor tényleg elárulhatnád, hogy mi a fene vagy te.
Én maradok a tegeződésnél, olyan mindegy.
- Mégis mi van nálunk, ami az öné...? - teszi hozzá Mina is.
- Miért kéne megölnünk magát? - a társát Damient azonban más érdekli.
- Szerintem erre gondol. - húzom elő a bal kezemmel az álarcot és felmutatom. - A megtalálónak jutalom jár, mit ajánlasz? - tényleg nem lenne jó harcba bocsátkozni, de feltett szándékom, hogy ha kell kipróbáljam, megölhető-e.
Béta halkan kuncogott egyet.
- Azt hiszitek frissen sorozott újonc vagyok? Ezer ellenfelem próbált már meg csacsogással eltéríteni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban lecsaphasson. Az ilyenekkel nem hattok meg. - morogja határozottan.
- Nem, most tényleg csak csacsogni akartam, nem figyelmet elterelni. Miért nézi ki belőlem mindig mindenki, hogy hátsó szándékaim vannak? Az leginkább csak szexnél szokott előfordulni...- a sötét elf beszólása végére, akármilyen halk is, azért megemelkedik a szemöldököm, na nem azért mer prüd lennék, csak nem gondoltam, hogy ezt Béta orrára akarná kötni, ....vagy Minaéra....
Persze, hogy megint Flan az, aki keresztülhúz mindent, amit tervezhettünk volna.
Minden esetre ez még annyira sem használ, mint előtte a másiknál. Hezitálás nélkül fegyvert ránt és egy golyót repít Bétába. A golyó a lény fejét találja el, egy halk puffanással kilőve az egyik szemét. Béta már bevált szokásához híven meg sem érzi a lövést, arcizma...nyálkája sem rezdül tőle.
- Ej-ej... - rángatja meg a nyakát. - Hogy ti miért akartok megölni, azt döntsétek el magatoknak. De akik látták az arcom, tudják a titkom, nem maradhatnak életben. Lerendezzük ezt, mielőtt a többiek magukhoz térnek. Most pedig... - mutat a korábban kiütött társai felé, majd rám néz. - Dobd ide. És talán megkegyelmezek.
- Hé, én nem tudok semmi titkot. Már mint láttuk az arcodat, meg azt, hogy így össze-vissza újjászületsz, vagy bábozódsz vagy én nem tudom, hogy ezt minek hívjuk...de hogy mi a franc vagy, azt még mindig nem tudom. Ilyennel még életemben nem találkoztam, még csak hasonlóval sem. Viszont az a tény, hogy előbb még azt mondtad, hogy megölsz minket, mert láttuk azt a szépséges arcocskádat - rögtön utána meg kijelented, hogy ha visszakapod a maszkodat, akkor megkegyelmezel...ez a kettő valahogy nem nagyon fér össze. - világít rá Cyne az ellentmondásokra azonnal.
- Miért kellene meghalniuk? Mi ennyire fontos abban a titokban? - kontráz rá Mina.
- Azt nem említette, hogy mindnyájunkat megkímél, csak azt, akinél a maszk van. - jegyzi meg Damien figyelmeztetően.
Kissé hátrébb lépek a lény közeledésére reagálva, mert még él a remény.....
- Hiszen láthatod..... - mutatok végig az álarccal a kezemben a többieken, akik mind, mind értetlenül állnak. - Még azt sem tudjuk mi a fene vagy te, ahogy Cyne mondta, akkor meg mit árulhatnánk el bárkinek is.
Ez az egyik hibája az érvelésének, a másik meg, hogy szerinte majd birkaként hagyjuk, hogy lemészároljon minket és még a maszkját is visszaadom.
- Mi a csuda van ebben az izében olyan fontos, mert nem hiszem, hogy csak az, hogy azt a nyálkás képedet takargasd, bár lehet, hogy ha a megtévesztett társaid látnák milyen vagy, fejvesztve menekülnének? - tépelődök hangosan és az arcom elé emelem az álarcot, hogy azon keresztül nézhessek rá. Nem érintem az arcomhoz, csak oda emelem, mert nem szeretnék hirtelen olyanná változni, mint ő, vagy valami hasonló......Undorodom és félek is, bár remélem ez nem látszik rajtam, de mindent meg kell próbálni.....
Azért pár pillanat múlva inkább lángra lobbantom a kardomat és magam elé emelem.
- Soha nem hinnék egy olyan szörnynek, mint te, így azt hiszem egyelőre megtartom. - érintem az égő fegyverhez az álarcot, hátha........
Béta megmaradt szeme mintha remegni kezdene, mintha mérges lenne, haragos. Végignéz rajtunk, ahogy szilárdan állunk vele szemben.
- Van fogalmatok róla...van fogalmatok róla mit jelent a Béta név?! - zúg a hangszalag nélküli száj, a tüdő nélküli lélegzet.
A kultista vezér gyors léptekkel megindul egyenesen felém ismét, majd a két öklét az arca és az álla elé emeli, ahogy az öklözők szokták, ami nem kicsit meglep.
- Franc se érti azt a nyelvet, amin ti beszéltek, így azt se tudom, hogy a Beta mit jelent, bocsika...
Úgy látszik semmi nem állíthatja meg ezt a lényt, legyen bármi is, mivel továbbra sem hajlandó elárulni mivoltát. Azonban láthatóan sikerült jól felhergelnünk, hogy nem kapja meg, amit akar.
Úgy látszik soha nem mond ellent neki senki, így nincs hozzászokva, de.......nem ismer még minket.
- Talán......te mindig, mindenben a második vagy? - hergelem még tovább, ha már bosszús, akkor legyen igazán az, talán elkövet valami hibát..példának okáért, míg engem akar le..öklözni? ....addig Cyne csinálhat valamit.....
Fél szemmel észlelem, ahogy Flan és Sera hátrálni kezdenek, fegyvereiket Bétára szegezve.
- Kezdjünk neki végre! - mondja Béta várakozó testtartással, mintha azt várná, hogy én támadjak elsőnek.
Én azonban jobban szeretném látni mi a terve, agyon akar csapni, vagy mi?
Béta ekkor nekem ront és üt egyet a gyomrom irányába.
- Bocsi, skacok...tényleg bocsi, de....- ez Cyne hangja, de miért mondja?
Természetesen ösztönből előre lendíteném a tüzes kardot a szeme felé, ahogy elém robban, de aztán majdnem eldobok mindent, hogy a fülemre szoríthassam a kezem, de végül - erősen küzdve magammal - nem teszem.......valahogy nyeldekelve uralom a fájdalmat, de olyan, mintha valami fájdalmas burokban lettem volna, amibe nem hatol be a hang.
Féltérdre rogyok, olyan erővel szorítva a kardom markolatát, hogy úgy érzem a mintája belevásik a tenyerembe és csak azt tudom tenni, hogy várom, hogy elmúljon, miközben könny csorog a szememből.
Nem látok, nem hallok semmit, csak várhatom, hogy Béta lecsapjon rám.
Mire elmúlik Cyne - mert a fejemben visszhangzó szavai után csak rá tudok gondolni, - mágikus csapásának hatása és felnézek, majdnem közelről nézhetek Béta szemébe, aki valahogy felém görnyedt.
~ Ezek szerint ez még rá is hatott! ~ villámlik át a gondolat az elmémen.
De nem habozok, azonnal megidézem Seraphom erejét és beledöföm a szívébe égő pengémet, aztán hátravetem magam átfordulva a vállamon, hogy ha mégis maradna ereje, akkor legalább a közvetlen hatóköréből kikerüljek.
A szúrás sikerült, ráadásul Cyne is érkezik hátulról, valamint a furcsa mozgását elnézve Mina is bevetette magát.
Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan élhetnénk túl, hiszen úgy látszik megint csak lepereg róla mindenféle támadás, mi pedig mindent beleadtunk, legalábbis én egyre kimerültebb vagyok és szerintem Cyne is a végét járhatja. Flan és emberi társnője pedig megint csak elindították a bajt, de most nagyon csendben vannak.
Azonban ezúttal nem ismétlődik meg teljesen ugyan az, mint amikor majdnem megfojtott minket és Cynet a földhöz csapta. Béta nyakánál valami vastag, sűrű képződmény alakul ki egy pillanat alatt. Egy csáp.....egy nyavajás CSÁP!
A csáp ekkor mozogni kezd, hiába van rajta az utánzás Bétán, ostorként csap felénk, bár Béta egyéb tagjai most sem mozognak normálisan, így könnyű előle kitérni.
- Ironikus nemde? - morogja Béta, miközben támad a suhogó csápostorával - A nagy és rettenthetetlen Ezerkarú Béta egy ilyen gyáva alak...
- Én nem tudom, hogy gyáva-e vagy sem...de ez akkor is morbid. Omega, te vagy az? - hápog kicsit Cyne, amin cseppet sem csodálkozok.
Damien azonban már mozdul közben, hogy tőreivel lecsapja azt a tekergőző csápot, án az laza mozdulattal kiüti a kezéből.
- Ha ő az, akkor nyúvasszuk meg a csáposát. - lihegem és kissé imbolyogva felállok, majd támadok, mert valahol a lelkem mélyén már nem lepődöm meg ezzel az alakkal kapcsolatban semmin.
Ideje bevetni minden zsoldos trükköt. Elrugaszkodom a földtől és harci kiáltással jó pár méter magasból zuhanva, sújtok le a kultista fejére.
A kard belemélyed a csontba és kettétöri azt, egészen a szemgolyójáig süllyedve le. Bétáról ekkor eltűnik az utánzás hatása, a kultista vezér pedig kettéhasított fejjel szökken hátra, próbálva távolságot tartani. A feje ellaposodik, a szeme pedig lesüllyed. A csáp szorosabban a nyaka köré tekeredik hogy tartsa, viszont látszik, mintha egy lábadozó rokkant lenne csatája után pár évvel.
- Omega? - morog fel. - Össze sem vagyunk hasonlíthatóak, ennek a romlott világnak az istenével. Én senki vagyok. Egy sehonnai holtmágus, akit gyűlölt mindenki, aki csak meglátott. Most hős vagyok! Omega mester megmutatta nekem, hogy mire vihetem. Ezerkarú Bétává tett engem! - morogja határozottan.
- Tudod, én mindig is rühelltem a nekromantákat. Papuska is egy ilyen...egyszer majd Ő is megdöglik a kezeim által. - köpi szinte a szavakat Cyne, akiben még sosem láttam ennyi indulatot ez idáig. - Omega mester meg bekaphatja a méretes farkamat, ha már én torkig vagyok vele, akkor legyen Ő is torkig tele velem...vagy még mélyebben is. Egy jó kis mélytorkozás neki, hogy a franc nem eszi meg már. Dögölj már meg valahogy, te mocskos nekromanta büdös féreg! - ordítja Béta képébe.
Miután szinte laposra vertem a fejét és még mindig beszél és mozog, csak beletőrődően arrébb gördülök és némileg lelassulva állok fel Cyne mellett, aki láthatóan teljesen kiborul, bár Béta tagadja, hogy ő lenne a mélységi, ami valahol jó persze, mert talán lehet vele végezni.......
csak kétségeim vannak, hogy még marad-e hozzá valamelyikünkbe is erő.
- A kétfejű jobban hangzana, ha megnéznéd mostanában magad egy tükörben. Elég ocsmány vagy, de hős biztos nem........ - mondom neki rekedten a bérgyilkos kirohanása végeztével.
Aztán Cyne megint nekirohan, Mina Éjlángot zúdít a lényre, így eléggé lefoglalják ahhoz, hogy én egy üvegcséből egy kis szilánkot - a gyötrelem szilánkját - tehessek az előhalászott maszkra (mivel semmi különös hatását nem tapasztaltam, így más hasznát nem vehetjük), ami beleolvad a tárgy anyagába, majd figyelem elterelésként Béta feje irányába dobtam.
- Nem tudom nézni a ronda képed, takard el.
Ha hihetek a képességének, akkor annak az őrültnek, akit egy gömbbe börtönöztek, a gyűlöletének, és zavarodottságának egy kisseb részét átveszi a tárgy és, ha valaki a kezébe veszi, vagy használni kezdi, akkor fokozatosan zavarodottá válik, nem lesz képes normálisan gondolkodni, és ingerülté válik. Bár a hatása mindenkinél más és más, remélem, hogy most segíthet nekünk, főleg, mivel a többiek támadását, ha nem is sértetlenül, de nagyobb károsodás nélkül átvészeli.
Elkapja a maszkot, aztán hátraugrik legalább két métert, majd az arca elé helyezi.
Feszülten figyelem, de úgy tűnik, semmi sem történik vele.
Magamban szitkozódok és már a következő lehetőségen töröm a fejem, amikor mit ad ég, ki jelenik meg? Ez a nap egyre jobb lesz, de legalább nem kell keresgélni Henrik barátunkat, már ha ez jelent valamit és életben maradunk.
A fickó, kezében egy bottal közeledik, s megállt nem sokkal Béta mellett, olyan három méterre tőle. Gyorsan realizálja a helyzetet...vagyis úgy tűnik, de aztán mégis zavarodottnak látszik.
- Béta mester, mi történt itt? - kérdezi.
Cyne arcára őrült vigyor kúszik fel.
- Hé, Henrik, nem Te voltál az, aki annyira védte mindenki életét? Miért nem kérdezed meg, hogy Beta hogyan mészárolt le egy egész déli századot? Miért nem kérdezed meg tőle, hogy az előző bábja miért ölt meg csak úgy két másik kultista haverját, mert látták az arcát, amit annyira takargat? Kérdezd meg, hogy hol van az a hős, akinek eladja magát? Érdekes egy beszélgetés lesz, arra mérget vehetsz - ha nem találsz boltost, nálam tudsz venni diszkont áron.
Az általában oly nagyon konfluktuskezelő Mina sem fogja most vissza magát.
- Jah, ahogy azt is megkérdezhetnéd, miért olyan fontos annyira titkolni két hegyes szemfogat, ha egyszer egy senki volt.. - néz egyéretelműen Bétára.
- Jó kis kérdések. - bólintottam Cyne és Mina lényegbevágó szavaira, hiszen a férfi eddig a jóság mintaképeként állította be Omega-t és embereit. - Kíváncsian várom mire jutsz.
Legalább kapunk egy kis pihenőt, addig meg nekrókánkon hátha erőt vesz a maszkba rejtett mágia......
Béta összerezzenve fordult oldalra és nézett Henrikre, miközben a maszkját még jobban az arcához szorítja. De most sem történik vele semmi, nem látszik hogy hatna bármi is rá.
- A fene! - morgom, ahogy továbbra sincs semmi hatása a szilánknak, így már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán működik a szerzeményem. Minden esetre rajta nem.
Béta szótlanul mered az árulóra, aztán ismét felénk fordul. Meg sem próbál mentegetőzni, vagy bármi egyéb.
- Hogy van merszetek... - villan egy nagyot a szeme, ahogy ránk néz.
Henrik meg csak értetlenül forgatta a fejét. Meg tudom érteni.
- Mihez hogy van merszünk? Félsz az igazságtól? Félsz attól, hogy leleplezik, hogy csak egy egyszerű nekromanta voltál ezelőtt? Félsz attól, hogy mások rájönnek, hogy nem az vagy, akinek be akarod állítani magadat? Félsz, hogy mások csalódni fognak benned? Mitől félsz, Óh, Ezerkarú Beta mester? - folytatja Cyne tovább győzködve Henriket, bár fogalmam sincs, hogy mit remél elérni, ha csak azt nem, hogy a férfi is beszálljon a harcba, de nem hiszem, hogy többre menne vele, mint mi. Ha egyáltalán képes szembeszállni vele....
- Henrik... Gondolkozz el, hogy jó vezetőt választottál-e. Ám még dönthetsz úgy, hogy más utat jársz be. Még nem késő. - száll be a kérdésekbe Damien is.
- Most nagyon hallgatag vagy. - jegyzem meg, mert Béta nem mondott semmit és én sem akarok lemaradni a többiektől.
Béta hátrálni kezd, ahogy így rázúdítunk mindent.
- Ó, hogy szakadna rátok az ég...
Nana, mégis csak ér valamit a locsogásunk........?
Henrik viszont furcsállóan pillant rá.
- Béta mester, miről beszélnek ezek?
A kultista vezér ekkor megtorpan. Nem igazán mond semmit csak áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, aztán mintha nagy lélegzetet venne.
- Vannak titkaim. Sötét titkok, amikről még ti sem tudtok. Az őszinte, becsülete Béta nem több, mint egy hiú ábránd. Nem vagyok senki...
Henrik csak néz rá, viszont nem is gondolkozik, hezitálás nélkül válaszol.
- Béta mester, azt hiszi, hogy érdekel ez engem? - mondja undorítóan lelkesen.
Béta bambán néz rá, miközben Henrik folytatja.
- Nem számít, kicsoda maga, vagy miket tett korábban. Tudom jól, hogy jólelkű ember, aki meg akar segíteni mindenkit. Nem számít, hogyan néz ki, vagy milyen eszközt használ. Ha ezzel megsegít minket, boldogan állok maga mellett! - emeli maga elé a botját, csatára készen.
A lemondó kétségbeesést simán le lehet olvasni az arcomról, ahogy az utána következő komor beletörődést is, hogy itt a vég.
Egyszerűen undorító, ahogy Henrik, mint egy agymosott csak szajkózza a mélységi szolga dicséretét.
Béta kinyújtja Henrik felé az egyik karját, aztán összeszorítja az ujjait. Nem történik semmi. Béta ránk néz, aztán tesz egy lépést felénk.
- Nem megmondtam...hogy engem nem vertek át ócska csacsogással!
Ezzel váratlanul Hekriknek ront. Hatalmas csattanással ütköznek össze, ahogy letarolja.
De még sem dől ki senki, furcsamód Henrik számíthatott a támadásra, látszik, hogy teljesen felkészülve érte. Arcán harsány, a komor valójától nem megszokott vigyorral hárítotja a csapás, méghozzá egy pajzzsal, ami eddig ki tudja hol lapult meg eddig, de most hirtelen ott terem a kezében.
- Jó ég, ez aztán sokáig tartott. - néz farkasszemet Bétával, ahogy a pajzzsa élénk fénnyel felizzik és elkezdi a kultista ruháját égetni.
A társaimhoz hasonlóan, leesett állal, dermedten nézem, ahogy azok ketten egymásnak esnek.
- Ki a búbánatos franc vagy te? - nyögöm ki, bár nem hiszem, hogy van ideje foglalkozni ezzel.
~ Talán most kéne mindannyiunknak rátámadni Bétára? ~ merül fel bennem, de egyelőre gyökeret vertem.
A kultista további ütések viharával sorozza meg Henrik pajzsát, aki próbálja tartani magát, de nem sikerül neki. Béta behorpasztja a pajzsot több helyen, majd egy mozdulattal kiveri azt az áruló kezéből.
- Az a Baumenberg, aki hátbaszúrta a saját társait soha az életbe nem állna elő ilyen érzelgős "elfogadlak amilyen vagy" szónoklattal... - morogja Béta.
Henrik egy ugrással mosolyogva próbál meg hátrálni előle.
- Kénytelen vagyok igazat adni. - biccent meglepően aggodalom nélküli hangon Henrik.
Megrázom a fejem, ahogy Cyne és Mina is megmozdul, mert biztos vagyok benne, hogy hasonló következtetésre juthattak, de nem csak elméletben, hanem gyakorlatra váltva, és elszégyellem magam, hogy én ennyire az események hatása alá kerültem.
Nem tudom, hogy mi a fene történik most és ki ez a "Henrik", aki talán még sem Henrik, de az ellenségem ellensége a barátom nevében, én is nekilódulok, hogy besegítsék, mivel nagyon úgy nézett ki, hogy négyen maradtunk a csapatból. Mily meglepő, hogy Flan és Seraphina meglépett, nem?
Béta megtorpan, - talán Mina mágiája révén, de nem is töröm rajta az agyam, csak támadok tovább és el is érem a hátát. A csáp feltekergőzik, valószínűleg le akar sújtani, de Cyne egy könnyen mozdulattal levágja azt. Béta lassan összerogyik, ahogy a tengernyi szúrás legyengíti. Henrik a botját megragadja és annak a vége különös módon felizzik, majd beledöfi a kultista mesterbe. Béta szeme ismét kialszik és a test ismét összeesik.
Henrik óvatosan megrázza a vállát, majd a botját maga mellé támasztva sóhajt egyet.
- Kösz. Nem számítottam rá, hogy le fog leplezni. - mondja, majd Béta két kidőlt katonája felé mutat - Azokkal mi legyen. Még élnek.
A kardomra támaszkodva, görnyedten lihegek, mert ez az utolsó - remélem, hogy az utolsó, - csapás jóformán mindent kivett belőlem, így nagyon bízom benne, hogy Henrik nem fog valami undormány csápossá változni, mert valaki jól akar szórakozni még rajtunk.
- Henrik Baumenberg, ezennel le van tartóztatva....- szólal meg Cyne és én meglepődve nézek rá, hogy ez az első gondolata, de aztán folytatja. - A francba is bele, rohadtul nem tud ez most érdekelni. Meghalt ez az izé? Vagy ismét csak egy báb volt? Hogy azzal a kettővel mi legyen? Kötözzük meg őket, aztán majd valaki eljön értük és bíróság elé állnak, a gyilkosság gondolatától is már felfordul a gyomrom. A kérdés, hogy ezzel most mi lesz? - bök az áruló felé. - Tudod, hogy miért hajszoltunk téged végig, de a jelenlegi helyzetünkben nem hinném, hogy ez már túl sokat számít. De szerintem a többieknek is lesz bőven kérdésük, csak...csak tegyük le a fegyvereket és oldjuk meg civilizált népek módjára ezt a szituációt, mert már tényleg a faszom tele van ezzel az egésszel.
Valami halk és gyenge nevetés félét hallatok, ahogy épp Cyne az, aki békét és összeborulást akar
- Te tényleg ki lehetsz. - mordulok fel, de hogy őszinte legyek nekem sincs ellenemre, na meg úgy is egy csomó déli veszi körbe a várost......
Nem érdekel, hogy a két eszméletlen kultistával mi lesz, de annál inkább.....
- Ki vagy te és mit csináltál Henrikkel?
Mina arcán is mosoly játszik, de aztán fáradtan Henrik felé fordul.
- Rendben, akkor most ki a mélységi? Vagy nem mélységi? Senki?... Henrik, mivel tudja magyarázni, hogy a mágiám úgy siklott le magáról, akár... fogalmam sincs, szán a hegyről...?
- Elteszem a fegyvereket, ha biztos leszek benne, hogy nem lesz rájuk szükség. - jegyzi meg a self társa vonakodva, a szemét Henriket tarva.
Henrik érdeklődve nézett rátok.
- Ha a csatának vége, akkor majd eltehetitek. - mutat körbe - Dúl a harc, ostobák vagytok, ha egyáltalán ilyesmi eszetekbe jut. - mondja kioktatóan.
- A csatánknak vége. Végletekig ki vagyunk merülve, párszor a földhöz csaptak minket, agyba-főbe vertek. Milyen harcot kéne még megvívnunk? Mi egy dolog miatt vagyunk itt. Ehhez a csatához nekünk semmi közünk nincs.
- Lehet, hogy van... nem kellene-e mindent megtennünk, hogy kiálljunk a népünkért? - szólal meg halkan Mina.
No csak, no csak!
Értem én, hogy jobb a kézben tartani a fegyvert, de nem azért, hogy még többet gyilkoljunk, hanem, hogy védjük magunkat, mert itt minden sarkon van valaki, aki a fejünkre pályázik: kultista, északi, zselésfejű izék és még a franc tudja......
Zsoldos vagyok, nem valami agymosott fanatista és vannak határai a motivációimnak. Most jelenleg, nem vagyok túl lelkes.
- Melyik népért? - kérdezem én is Mina-ra nézve, de Henrik szavai elterelik a gondolataimat, mert hirtelen felém szegezi a tekintetét.
- Nocsak... miből gondolod, hogy én nem Henrik vagyok? - néz mélyen a szemembe.
- Magad ismerted el Bétának, mikor megkérdőjelezte, hogy Henrik nem nyalná csontig a seggét. Akkor? Ki is vagy? - egyenesedek fel a kardom támasztásából és tartom vele a szemkontaktust.
Henrik eltátja a száját, aztán felnevet.
- A kisasszony megfogott. - húzza ki magát, aztán benyúl az inge alá és elővesz egy nyakláncot onnan.
Aztán fogja és a homloka elé emeli, miközben a másik kezével színpadiasan int egyet. Az arca ekkor elkomorodik és visszatér a megszokott komoly, kimért, figyelmes ábrázata.
- Valóban nem Henrik vagyok. Az én szeráfom az igazság keresőinek angyala Haamiah. A képessége pedig lehetővé teszi, hogy Haamiah vegye át a testem felett az uralmat.
Hát mondjuk erre nem számítottam, de Cyne már reagál is.
- De....na de várjunk. Ez így nem okés. Valami még mindig nem stimmel. A szeráfok Dél ügyét szolgálják. Ha valaki elárulja Délt, akkor a szeráf is elhagyja őt. Kivéve, hogyha valaki csak tetteti hogy elárulja Délt, hogy levadásszon mondjuk egy olyan ellenfelet, aki nagy fenyegetést jelentene Hellenburg-ra. Vagy valahogy sikerült átverned még Haamiah-t is, de az Igazság Keresőinek Angyalát nem hinném, hogy csak úgy át lehet verni.
Henrik erre bólint egyet. A pajkos ábrázatát már elvesztette, így a magas labdát sem csapja le.
- Ebből pedig csak egy következtetés vonható le... - mondja a megszokott módon, mint amikor először láttuk.
- Akkor azt jelenti, hogy beépültél, - fejezem be a mondatát, - de miért nem ölted már meg előbb? - kérdezem némi szünet után, ahogy megemésztem a dolgokat.
- Nem megölni akartam. Hanem megszerezni ezt. - mondja Henrik, majd egy kis hengert vesz elő, s belőle előhúz egy tekercset.
- Sikerült megszereznem az ellenség főhadiszállásának helyét. Tudtam, hogy utánam fogtok jönni, ezért titeket kerestelek, hogy átadjam. De nem számítottam rá, hogy le fogok bukni...
Cyne előveszi a kis tükrét, amit már mindannyian láttunk nála.
- Mondd csak, Henrik, amit eddig elmondtál, az igaz? Egyenes választ adjál, kérlek. Egyszerű igen vagy nem is megteszi.
Henrik érdeklődve figyeli amit a bérgyilkos ügyködik. Aztán csak legyint egyet.
- Inkább ne is próbálkozz, ellenem az ilyenek nem működnek.
- Ettől még válaszolhatsz. Akár azt is feltételezheted, hogy bízni fogunk a szavadban.- jegyzi meg Damien.
- Természetesen igazat mondtam. - mondja Henrik - Ezt a térképet pedig el kell juttatni Hellenburgba. Így fel tudjuk számolni a szektát egyszer és mindenkorra.
Azért én Cyne-re nézek megerősítésért, mert a bizalom még nagyon messze áll a történtek után tőlem.
- Ha a kultistákra célzol, akkor előttük nem buktál le, hiszen csak ez a két ájult van itt meg mi. Mi meg biztos nem mondjuk el nekik, hogy te beépültél. De ha már megszerezted amiért jöttél, akkor meg amúgy is, nem mindegy? Miért maradnál tovább?
Henrik idegesen néz Béta hullája felé.
- Béta nem halt meg. Ez itt nem egy ember. Egy egy kísértet. Láttam már elég ilyet. Béta valószínűleg egy nekromanta. Így aztán az álcámnak már lőttek. Úgyhogy minél előbb lelépek.
Henrik szavaira én is idegesen pislantottam a lábunk előtt heverő testre, várva, hogy megmozduljon. De nem mozdult hála az égnek!
- TUDTAM, HOGY KÍSÉRTET! TUUUDTAM! -ordít fel Cyne, én meg a feszültség miatt majdnem frászt kapok és szívesen lecsapnám ezért, de olyan fáradt vagyok, hogy a kezem sem akarom felemelni.
- Hát, ez azért még mindig eléggé nagy szopás. Add át a tekercset és takarodjunk innen a fenébe, én amondó vagyok. Visszamegyünk a táborba, feltöltjük a készleteinket, ellátjuk a sebeinket és harcolunk tovább. Kellenek, hogy maradjanak ott tartalékosok és felcserek.
Hát igen, az előbb is azt hittük már végeztünk vele, így érthető a kémünk aggodalma.
Ekkor jelenik meg, vagyis végig itt volt csak annyira meghúzta magát a lebegő szellemalak, hogy nem foglalkoztam vele, de a mondandójára kezdem eldobni az agyam.
Hát még egy harcot sosem bírnék ki!
A jelenés szemei vörös fényben izzanak és hátborzongató kacajt hallat.
- Ez bizony valóban nagyon érdekes. - halljátok ismét Béta hangját - De a harcunknak még nincs vége!
- A kurva nénikédet nem fogod már be a pofádat! - szisszen fel Cyne nagyot ugorva és nagyon is meg tudom érteni a kifakadását, de ekkor hirtelen eltalálja a szellemet egy nyílvessző, mire az a kapu irányába fordul.
Én is ezt teszem és megpillantom Flant és Seraphinát, ahogy egy csapat emberrel rohannak felénk. Ahogy közelebb érnek már látom, hogy további ismerősök jönnek velük, a vézna alkatú varázsló, a nagydumás harcos, meg még sokan mások, mind-mind kék uniformisban oldalukon egy-egy szárnyaló sassal.
- Végre-valahára erősítés! - huppan le sóhajtva Cyne a földre, én azonban nem vagyok ilyen megkönnyebbült megbízóink, a magukat Azúr Sasnak hívó szakaszt látván.
- Nahát, ti meg.. - ámul el Mina, lehet észre sem vette, hogy két "hős" bajtársunk eltűnt.
- Ők távol voltak, de hasznossá tették magukat.. - védi őket Damien, amire megvetően felhorkanok.
- Szuper!... Henrik... remélem, tudod, hogyan ne ölesd meg magad. Kérlek, ne tedd. Most már ne.
- Ezek meg mit keresnek itt? - nem mintha nem lett volna jó, hogy nem magunknak kell megküzdeni az egész kultista bandával, csak furcsa volt. - Hasznosnak akkor lettek volna, ha segítenek és nem meglépnek. - morgom, de a kard marad a kezemben, a lebegő valami még itt van és nem lehet tudni mire képes még.
- Mi lenne, ha arrébb mennénk és átadnánk a terepet. - javaslom.
A csapat felzárkózik hozzánk, majd megpróbálják a szellemet elhajtani.
Flan arcán sem látom a felhőtlen örömöt, hogy még mind élünk.
- Úgy látszik a kis semmirekellő mégiscsak kapóra jött. - jegyzi meg, miközben a lányra pillant, akit a kultisták első házában hagytunk és akit oly szívesen megölt volna, lelkiismeret furdalás nélkül. Anna-nak hívták, ha jól emlékszem.
A nyalka varázsló rögtön hozzá is teszi.
- Igen, ő vezetett minket ide.
A szellem közben repülne el, ekkor viszont Henrik felé fordul:
- Ó, azt már nem!
Henrik ékszeréből egy másik valami tör elő, egy fényes, ezüstös bőrű, alig két éves gyerek testével bíró lény, angyalszárnyakkal a hátán és kis glóriával a feje felett. Egy szál fehér kendő van a dereka köré tekerve, semmi más. Megragadja a szellemet és nem ereszti.
Tényleg nem lennék képes még egy Bétát elviselni, de úgy látszik tartogat még Henrik pár megdöbbentő dolgot a tarsolyába.
A szeraph-ja viszont még meglepőbb és csak jó néhány pislogás után vagyok képes befogadni a látványát, hiszen mindenki valami felséges angyalra számít.
~ Egy pelenkás gyerek? ~ nyögök fel gondolatban és megforgatom a szemem.
A csapat sec perc alatt mágiájával szétlyuggatja az élőholtat, mire magamhoz térek nyoma sincs, majd tisztelegnek nekünk.
- Mindenki egyben van? - kérdezte Manfred.
- Szóval...végül minden szál összeért, így, a legvégén. Én...én már nem tudok ehhez mit hozzáfűzni. Hogy egyben vagyunk-e? Rám férne két napnyi masszív pihenés és ellátás, mert csúnyán megsínylettem ezt a hajszát. De...Henrik nem az az Áruló, akinek eddig hitte az Azúr Sas. Csupán tette, amit tennie kellett...ez az én végszóm. - ismerteti a dolgok állását a fáradt Cyne.
- Egyben vagyunk... de egyetértek társammal, hogy szükség lenne egy kis feltöltődésre.
- Üdv! A feladatunk véget ért, bár jóval túlteljesítettük a tervet és még egy várost is megvédtünk a gonosz mélységi követőktől. - bólintok. - hogy kerültek ide? Utánunk jöttek?
Albert a csapat vezetője lép előre a kis csapattal. Henrik ekkor fogja, a papírt visszateszi a tokjába, majd oda dobja Mina-nak, aztán int egyet a többieknek, akik merev tekintettel nézik az árulónak hitt társuk szeráfját.
- Üdv... - mondja Henrik is.
Albert Anna felé mutat.
- A kis barátjuk elég segítőkész volt. Neki hála indultunk ide. Aztán a másik két társuk vezetett ide.
Közben Manfred Mina felé nyúl a papírtokért.
- És ez itt mi volna?
- Ez itt.. - kezd bele Mina, mintha kicsit ideges lenne. - Ez itt, ha minden igaz, az ellenségünk főhadiszállásának helyzete. Segítség Délnek. Nagy segítség.
Albert egy bólintással elveszi, majd örvendezve nézegeti.
- Áh igen. Ezt akartuk még korábban megszerezni, csak nem sikerült. - mondja hálásan, majd a táskájába teszi.
- És ez az eddig kergetett Henrik érdeme, úgy látszik még magukat sem avatták be. Nem tudom ki találta ki, de mindenkit veszélybe sodortak vele, bár így biztos nem gyanakodott rá az ég világon senki. - jegyzem meg kissé keserűen, bár örölhetünk, hogy ennyivel megúsztuk.
Albert bólint ismét, Henrik pedig odasétál hozzánk.
- Hali. - mondja a szokásos, komor hangján - Jöttetek rendet rakni?
Manfred odasétál Albert mellé, akinek arcáról ekkor fagy le a mosoly.
- Nem. Jöttem elköszönni, a jó édes anyádat! - morog Henrikre, miközben Manfred váratlanul egy gigászi mágikus sugarat lő az irányába.

A város nyugati felé vezetett az utunk, amerre Kristin nővér látta Alfát elmenekülni. Egy széles úton haladtunk végig, mikor nem sokkal előrébb kultistákat pillantottunk meg, ahogyan serénykedtek valamin. A falban egy hatalmas lyuk volt a kőtéglák között, ezen keresztük a kultisták hordókat gurítottak ki a szabadba. Alfa a fal mellett állt négy fős testőrségével, és ahelyett, hogy maga is beállt volna dolgozni, csupán nagy hangon sürgette az embereit. A négy harcos egyforma ruhát viselő, pajzzsal és karddal felszerelt, megtermett férfi volt. A vezér arcán nyugtalanság és harag tükröződött, amelyet alig volt képes elnyomni még a vámpírokkal jellemző hűvösséggel sem. Azonnal behúzódtunk a házak közé, nehogy meglássanak minket.
- Ha jól sejtem azok nem csalamádés hordók. - sziszegte Kristin nővér. - A jötünök fekete porát gyűjtik egy helyre. Vajon tudják is mire való?
- Csala... ? - kezdte Androméda, de nem fejezte be a mondatot, inkább ő is hátrébb húzódott.
- Biztos tudják. Fel akarják vele robbantani a falat... - suttogtam. Ez volt az egyetlen magyarázat.
- Alfával nem tudunk szemtől szemben megküzdeni. - körbenéztem a háztetőkön. - De ha fejbelőjük meg kell halnia mint minden halandónak, főleg ha nem számít rá. - Az úrnak hála az ember anyámtól örököltem az emberek képességeit is. Talán ki tudom lőni, ha rásegítek a látásomra.
A kultisták további hordókat cipeltek kifelé. Még négy testőr is segített a lyuk előtt kialakult kisebb tumultust rendezni azzal, hogy tologatják a hordókat.
- Jól van. - bólintott a keresztesnővér, miközben leakasztotta a hátáról a saját Gungnirját. - Még előnyösebb, ha nem egyetlen helyről érkezik a halál, így én vállalom a másik lövész szerepét. Figyelni fogok a nővér puskájának hangjára, az lesz az én jelem.
- Várjam meg? Vagy vonjam el a figyelmét. - kérdezte Androméda hol rám, hol Kristin nővérre pillantva. Megráztam a fejem.
- Ne keveredj harcba. A legjobb hogyha egy helyben marad vagy maximum nagyon lassan mozog. De ha eldördült mind a két lövés támadj azonnal, akkor már úgyis tudják, hogy itt vagyunk.
Ekkor azonban Alfa egyik testőre elhagyta a többieket, és felénk indult. Egy kis idő után megállt, majd int egyet oldalra, mire újabb kultisták bújtak elő hordókkal és gurították őket a lyuk felé.
- Egyetértek Gloria nővérrel. Ha a kisasszony fenyegetést mutat a vámpír felé, úgy csak feszültebb lesz és nagyobb a valószínűsége, hogy félelmében felkészül egy támadásra. - azután ahogy alfa egyik testőre közeledett hozzálapultunk a legközelebbi sikátor falához. - Mire kell nekik ez a rengeteg hordó? Miért akarják lerombolni a falat? Mit érnek el vele?
Ada az utasításra csak bólogatott, majd felvonta a szemöldökét.
- Mi van a fal mögött.
Hellenburg serege van mögötte.
- Bárhogy is legyen, nem hagyhatjuk nekik. Ha nincs fal, esélyünk sem lesz a déliek ellen.
- Nővér, induljon el a szomszédos utcán, vigyázva a kultistákra. - biccentett Kristin a sikátor másik vége felé. - Én megvárom, míg itt tiszta lesz a terep és keresek szemközt egy megfelelő lövészállást.
Bólintottam. Láttam egy házat nem sokkal előrébb, aminek a tetejére oldalt egy létra vezetett fel. Nem jelenthetett problémát. Arrafelé iramodtam, így már csak halkan hallottam magam mögött a nefilim héber nyelvű imájának kezdetét.
- Y'hi ratzon mil'fanekha, Adonai Elohai velohei avotai…
Isten segítsen meg mindannyiunkat.
A ház tetejéről tisztán ráláttam a fal melletti kis utcára. A kultisták nagyrésze már eltűnt és elvitték magukkal a hordókat is. Alfa is éppen távozni készült, amit nem hagyhattam neki. Azonnal kiélesítettem a látásom és rálőttem.
- Ember. - hallottam meg Androméda zengő hangját valahonnan lentről. Tehát elkezdődött. A golyóm a falba csapódott, közvetlenül Alfa feje mellett, aki éppen akkor nézett fel.
A szentségit!
Nem akartam elhinni, hogy még így is elhibáztam. A kultisták szerencsére pont olyan gyávák voltak, mint az imént a csatában. Összerezzentek a lövések hangjára, és pánikszerűen indultak meg a lyuk felé. Csupán azok maradtak, akiknek fegyverük volt, hogy fedezzék a többieket. Kristin nővér is lőtt közvetlenül utánam, majd én is megint, de ekkor a vámpír már résen volt, és a tőrkardjával hárította a golyóinkat. Így sem volt esélyünk ellene.
- Ti?! Már megint ti?! - harsogta Alfa, ahogy meglátta Kristint. A hangja úgy viszhangzott az utcákon át, mintha csak egy araszra állt volna tőlünk. A vámpír intett egyet, mire a maradék három testőre elindult Kristin nővér felé. A negyedik bizonyára Andromédával harcolt, de csupán a szemem sarkából láttam őket.
- Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, vámpír! - mondta Kristin, miközben eldobta a puskáját és kardot rántott, majd megidézte a kardja köré Zamielt. Egy illanat erejéig értetlenül néztem.
Mi a fenét művel?
Majd elindította a szeleket egy hordó felé, és egyenesen Alfa irányába taszította a puskaport. Akkor pedig megértettem. Elmosolyodtam és rálőttem a hordóra, imádkozva, hogy egyenesen a vámpír önelégült arcába robbanjon. A két hordó tartalma egyszerre ömlött az utcára, de legnagyobb meglepetésemre nem puskapor volt benne, hanem valami különös színű folyadék, amelyből így jutott az utcára, a házakra, a kultistákra és még Kristin nővérre is. Sűrű volt, zöld és nyálkás, kicsit áttetsző, milyen amilyen anyag azokat az ellenségeinket is beborította néha, akiken utána nem fogott a kard, csak az Úr szent ereje. Még buborékok is úsztak rajta, amik nem tudtak kiszabadulni a sűrű hártya alól. A kultisták rémülten kiáltoztak, Alfa pedig vicsorogva zengte be az egész utcát.
- Hogy mertétek!? Azt a szent relikviát bemocskolni a koszos, nyomorult kezetekkel. Ezért saját kezűleg véreztetlek ki titeket!
Alfa futólépésben iramodott meg Kristin felé, testőrei pedig egy pillanatnyi fáziskéséssel követték urukat.
- Elnézést, azt hittem puskapor. Összekaparjam nektek?
Androméda nekilátott a többi hordó elpusztításának is. Egészen biztos voltam abban, hogy bármi legyen is ez a folyadék szentségtelen volt, akár a mélységi, akitől feltételezhetően származott.
- Sacra lux! - céloztam a legegyszerűbb varázslattal a nyálkára, várva, hogy vajon milyen hatása lesz. Ahogy számítottam rá, a szent fény égette a nyálkát, ami előbb égett barna lett, majd gőzölögni kezdett, végül pedig teljesen összeégve párolgott el. Több kellett. Sarkon fordultam, és a létrán lemászva siettem a csata színhelyére.
- Mire vársz?! Támadj rám, félangyal! - kiabálta Alfa. A lány nekiiramodott, és megtámadta a vámpírt, a testőrök közül egy Kristint másik szintén Andromédát vette célba. Mikoz elég közel értem akkor pedig én is elszabadítottam a sententiát, Isten ítélete pedig csillageső formájában hullott alá, és égette szét a mélységi folyadékát ahol csak eltalálta.
Alfa és a keresztesnővér kardja összecsapott nyomán mennydörgés szabadult el, mintha csak az Úr haragja volna. Androméda ekkor egészen felhasította az Égi Vértjével a kultista karját, egészen a felkarjáig. A vámpír fájdalmasan ordított fel, ekkor pedig egy testőre is odaért, és Adát vette célba.
A varázslatom bevált. A kultisták ijedten próbáltak meg fedezéket keresni, de többeket így is eltalált az ítélet, és ájultan estek össze tőle, a testőrök pedig a pajzsukat felemelve próbálták védeni magukat, kivéve azt amelyik a nefilimet támadta, így őt is eltalálta a szent fény, bár nem ájult el tőle, csupán megsérült. Majdnem magát Alfát is sikerült eltalálni, ám ő valamiféle szentségtelen varázslattal előbb köddé vált, majd kicsivel arrébb ismét felbukkant közvetlenül Kristin nővér mellett. A keze, melyet Androméda fegyvere szétroncsolt csáppá változott, ám árnyéka volt csupán egykori önmagának. Rozoga, tépett testrész volt, mely több helyen vérzett. Felszíne viszont még mindig úgy csillogott, akár az acél, azzal döfött a lovagnő pajzsa felé. Kardja ott lapult a másik kezében, így amikor elterelte a csápjával a lovagnő figyelmét azzal is szúrt Kristin válla irányába. A lovagnő megpróbálta hárítani a támadást, és bízott abban, hogy a páncélja megvédi a tőrkardtól, helyette a kardjával inkább Alfa mellkasa felé döfött.
Feléjük léptem, miközben imádkoztam, a lábam alatt pedig a föld megtelt szent erővel, teljesen elégetve a mélységi folyadékát azon a helyen, de égette a kultistákat is, és mindent, ami nem tartozott Isten kék ege alá. A három testőr azonnal megpróbált kikecmeregni a körből, de ekkor Ada ledöfte az egyiket, így az sisteregve terült el a szent földön. Alfa is hátratántorodott, Kristin nővér viszont a hasához kapott és összegörnyedt.
Nem. Nem lehet, hogy átszúrta…
Elkéstem.
- Kristin! - kiáltottam fel ijedten mikor a lovagnő összegörnyedt majd azonnal belefogtam a gyógyító varázslatba. Fényes Hildegard kendője ismét a segítségemre volt ebben, de Isten nem. A legnagyobb gyógyító varázslatomat, amivel megmentettem Armin kapitányt nem voltam képes előhívni, de beleadtam mindent abba a kevésbe, amim volt. Alfa ekkor előrelépett, és diadalittas mosolylal az arcán döfte le a magatehetetlen Kristint… Ezzel egy időben pedig Androméda is keresztülszúrta a vámpírt.
- Alfa mestert! Alfa mester!
Hallatszott minden felől. Mindenki rohant amerre látott még a testőrök is. Már nem törődtek a hordókkal. Én pedig nem törődtem velük. Az arcomon patakokban folyt a könny, mikor odaléptem Kristin, Androméda és Alfa hármasához. Még nem láttam… De tudtam, hogy a háború nem kímélt senkit, sem ellenséget… sem barátot.

Ketten néztünk farkasszemet az őrült, megszállott nővel. Komótosan felállt, majd megérintette a trónját, amin eddig ült, mire az vízzé változott. Beborította a két karját, egy-egy hosszú csápot formálva, mert más fegyvere nem volt. Ezeket viszont gondolkodás nélkül felhasználta, és az egyikkel egy hosszú, ostorszerű csapást indított meg vízszintesen felénk.
- Le! - Sikerült kinyögnöm, ahogy leguggoltam, hogy kitérjek előle. Nem szabadott egyelőre rátámadnom, fel kellett mérnem az ellenfelemet. Sikerült elkerülnünk a támadását, ő pedig diadalittas arccal lépett közelebb, a másik ostorából megsorozva minket jégcsapokkal. Kale mintegy reflexként egy zöld hullámmal hárította őket, én azonban lent maradtam, amíg a jégcsapok veszélytelenek nem lettek vagy azért, mert elrepültek, vagy mert elhárították őket, majd egy gyors ugrással közelebb kerültem. Nagyobb veszélyben voltam, mint eddig, de kénytelen voltam csökkenteni a távolságot. Újból összekuporodtam, hogy könnyebben ugorhassak el a következő támadás elől. Nem volt alaptalan a félelmem, a kultista idegesen gyűjtötte egybe a szétfröcskölődött vizét, és egy erőteljes, egyenes vízsugarat lőtt felénk. Fellendülve a levegőbe próbáltam legyűrni köztünk a maradék távolságot, és lecsapni rá, amire láthatóan nem volt felkészülve. Kétségbeesetten próbálta visszahúzni a vizet, de nem volt elég gyors, és a védekezésül maga elé vont vékony réteget könnyen átvágva megsebesítettem őt a bal karján. Ennyi időm volt, mielőtt a víz elért, és hátrébb tolt tőle. Nem hagytam neki időt, hogy összeszedje magát, azonnal egyenesen megrohamoztam. Megpróbálta pajzsként használni a víztömeget, de túl nagy lendülettel haladtam, és a vizet szerteszórva oldalba kaptam a nőt, amitől ő hátrébb repült. Vérezve kelt fel, és újból összegyűjtve a vizet hótömeggé alakította azt, és rám küldte az egészet. Én próbáltam összekucorodni, hogy minél kevésbé találjon el a jégzuhatag, közben pedig hátranéztem, és láttam, hogy Kale nem olyan szerencsés, mint én. Megkíséreltem újból megszúrni, hogy ne legyen kedve tovább élni, aztán realizáltam, hogy túl messze van, és a jég is kezdett rárakódni a bőrömre, és aktívan próbált jégpáncélba borítani. Nem volt azonban sok időm vizsgálni, mert Kale elém ugrott.
- Most, Lance! - Lendített nagyot a kardjával, amiből erős szél tört elő, elsodorva a havat egy kis sávban, én pedig kihasználva a lehetőséget rátámadtam a nőre. A kardom belefúródott a nő oldalába, és ahogy reflexből hátra akart lépni, lezuhant a tetőről, a hóvihar pedig alábbhagyott. Felálltam, és leráztam magamról a jeget, a maradékot pedig a kezem dörzsölésével igyekeztem leszedni a bőrömről, de mintha hozzám nőtt volna.
- Vége? - Kérdeztem azért a biztonság kedvéért, és lenéztem ott, ahol a nő lezuhant. Ekkor olyat vettem észre, amit nagyon nem akartam látni.
- Szerintem még csak most kezdődött. - Feszült meg Kale, ahogy a kultistanő teste a levegőben lebegve emelkedett fel újból a tető magasságába. Egy nagy jégtömbbe kapaszkodott bele, és rettentően esetlenül lógott róla, vérző sebekkel. Elkiáltotta magát, s magához hívta a szétszóródott vizét. A víz átáztatta az egész testét, majd megfagyott, és nagyon ijesztő látványt tárt elém. Már nem az a nő volt, aki meg akart győzni minket, hogy csatlakozzunk hozzá. Egy veszettül lihegő, habzó szájú őrültet láttam, ahogy jég borította be az egész haját, a két karját pedig egy-egy hatalmas jégcsap. A jéglapok a törzsén is elzárták a sebeket. A hátán pedig négy darab nagy jégcsap állt ki négyfelé ágazva, mintha szárnyak lennének. Emlékeztetett kissé a téltündérekre, de nem kalandozgattam el. Vicsorogva emelte fel az egyik jégcsappal borított kezét, majd úgy döfött előre, mintha lándzsa lenne.
Igyekeztem oldalra lépve elkerülni a támadást, miközben talán eddig magamból soha ki nem facsart sebességgel vettem elő egy tégelyt. A tartalmát hamar a kardomra öntöttem, hogy fel legyek ellene készülve. Szinte azonnal szükségem volt rá. A négy „szárny” közül kettőt ránk lőtt, majd döfött a kezével. Mellétalált, azonban azonnal kis is emelte, és csapott egyet vele vízszintesen. A lángoló kardomat előretartva meglendültem a csapás irányába, hogy ne vehessen akkora lendületet, és ki tudjam kerülni a támadást. A tűz megolvasztotta a jeget egy vékony csíkban, és a kézdárda félbetört, csak egy kis darab maradt meg a nőnél, aki leszállt. Kale is kikerülte a dárdát, és mellém állt. Lily nem hagyott nekünk sok lehetőséget, a testét borító jégből hegyes dárdákat formált, majd ellőtte mindet az irányunkba. Kale elém ugrott újabb szélviharral, lehetőséget biztosítva a támadásra. Tudva, hogy most messze van, inkább én is széllel támadtam meg, noha sokkal gyengébbel. Eltaláltam egy sebet takaró jégtáblát, amitől az megsérült, és újból elkezdett vérezni. Kale eddig bírta, amikor féltérdre ereszkedett. Vetettem rá egy fél pillantást, de nem volt időm foglalkozni vele, amíg az az őrült állt velünk szemben.
- Meg sem érzem! - Keménykedett Kale. ~ Idióta kölyök… ~ Morogtam magamban, az egykori druida ekkor viszont rohamra indult, és a szárnyait fegyverként használva Kale-re rontott, bennem pedig már meg is született a terv. Bíztam benne, hogy nem leszek túl lassú, nagyon fókuszáltam is, hogy ne így legyen, majd kivárva, hogy Gamma ideérjen, egy gyors csapással végigszántottam a mellkasát a kardommal. Még egy utolsót próbált csapni, azonban tehetetlen volt. Hátraesett, és elvesztette az eszméletét, abban a pillanatban pedig minden jég és hó elolvadt. A nő még lélegzett néhány pillanatig, de egyre gyengébben, majd egy utolsó, sikertelen feltápászkodási kísérlet után kimúlt. A biztonság kedvéért beledöftem még egyet, majd lerúgtam a tetőről. Untam a látványát. Kale-hez fordultam.
- Jól vagy? - Kérdeztem tőle, emlékeztem, mennyi sérülést kapott. - Siessünk lefelé. - Nyújtottam a kezem.
- Megleszek... - Mondta hidegen, ahogy felsegítettem, és elindultunk lefelé. A srác útközben kinézett oldalra, hogy megnézze a csatateret, ahonnan már eltakarodtak a kultisták.
- Hé... köszönöm, hogy segítettél. - Mondta sóhajtva, gyengén. Felvontam a szemöldököm.
- Tudod, hogy ez nem rólad szól, igaz? - Kérdeztem. - Egyébként is te segítettél nekem, nem én neked. - Fejeztem be, ahogy haladtunk lefelé.
- Bocs... az öreg Faelar belém nevelte. - Sóhajtott, ahogy leértünk.
- Van itt valaki, aki ért az elsősegélyhez? - Kurjantottam el magam. Nem azért, mert feszült voltam, hanem mert biztos akartam lenni benne, hogy mindenki hall, közben pedig a szememmel Wynt kerestem, de nem találtam. A tündék örvendezve fogadtak minket, és valaki azonnal ugrott is, hogy ellássa Kale-t. Fáradtan leültem, és a falnak vetettem a hátam. Nem volt semmi…

A felkelés fájdalma szinte minden mást elmosott. Éreztem, ahogy a fejemben a kín ezernyi darabra cincálja a tudatomat, ugyanakkor valami furcsa érzéketlenség lesz urrá az egész testemen, amelyben csak néha adott egy kis színt a gyomrom kavargása és az erős kényszer, hogy egy jó nagy adag hányadékkal szenteljem fel ezt a mocskos teret. De a tudatosság szikrái lassan egy többé-kevésbé koherens egésszé álltak össze, s hosszú idő után (legalábbis gondolom, hogy hosszú lehetett) kinyitottam a szememet, csak hogy lássam azt az undorító égboltot, amely felettem terpeszkedett el, rajta a kis felhőcskékkel meg a napocskával meg a holdacskával, amely nem is volt ott, de én nagyon is szerettem volna, ha az az ezüstös kis pöttyöcske most vígan mosolygott volna rám a rücskös, foltos arcocskájával és talán még egy megnyugtató altatódalt is énekelt volna. Ezek hiányában kénytelen voltam én megszólalni, hogy elnyomjam a fejemben kavargó zűrzavart, a hangok kakafóniáját.
- Durva egy rémálmom volt...mármint, valami ezerkarú démon a hajam cirógatásával próbálta kiszívni a lélekerőmet és közben valami ősi népi táncot járt el a bordáimon...
Tétova mozdulatokkal próbáltam a hajamat megpiszkálni, amelyen mintha még mindig éreztem volna a göcsörtös ujjak végigszántását, azonban a mozdulat annyi kínnal járt, hogy inkább letettem róla. Most, hogy kezdtem tudatra ébredni az összes többi fájdalom is belém hasított. Az ütés, ahol Beta eltalált és csak a csodának volt köszönhető, hogy nem vágott hátra; a fejem, amelyben az a kis izé, amely elvileg az agyamnak kellett volna, hogy legyen - na szóval az a csúnya kis fejbeverés utáni kábulat és a hajamra meg a homlokomra meg az orromra (miiiééééért??!! most viszketni kezdett) száradt vér, meg talán még mindenhol máshol is. Igyekezve nem figyelmet venni attól a kínzó vágytól, hogy megvakarjam a nemesi ívvel rendelkező szaglószervem végét inkább a feltápászkodásra igyekeztem fókuszálni megmaradt erőmet, viszont ez így nem nagyon ment.
- Remélem senki se erőszakolta rám magát, amíg ki voltam ütve. Nem hiányzik kilenc hónap múlva pár fattyú...
Bár nem tudom, hogy vámpírkával lehetne-e kölyköm (igazából ez a téma úgy nagyon nem is érdekelt, soha se kavartam még vámpírral), Amy és Sera meg nem tűnt annak az erőszakoskodó típusnak (igaz, Mina se), de azért nem ártott biztosra menni. Azonban ágyék tájékon feszülő kínos érzés megnyugtatott arról, hogy sajnos vagy szerencsére mindez nem történt meg. Óh, azt hiszem, hogy tényleg csúnyán beütöttem a fejemet. Mina halk kuncogása most nem kellemes borzongást hanem kellemetlen rázkódást váltott ki magából. Mi a francért nevetnek ilyen hangosan? Miért beszélnek hangosan?
- Amennyire tudom, neméből kifolyólag ez lehetetlen.
Férfiakat is meg lehet erőszakolni Damien, én drága impotens vagy inkompetens cimborám. Vagy nem is az? Eh, a fene se tudja. Ő csak Damien volt, én meg csak Crispin, akinek súlyos problémák vannak a fejében és erről Kiril minden egyes lehetséges alkalommal emlékeztet is. Így inkább nem szóltam semmit sem a fajtársam felvetésére, csak kussban maradtam és vártam, hogy a többiek folytassák tovább. Gondolom, hogy vannak többiek és nem végeztek ki minket, mert ha ez az, amit a Fátylon Túlként ismerünk, akkor meg kell vallanom, hogy a Túlvilág egy rohadt cudar hely és nagyon nem akarok ide kerülni. Csak meg lehet innen lógni valahogy.
- A fő, hogy jól van.
~Attól azért eléggé messze, cukorfalatkám. Sőt, nagyon is messze. Van egy olyan érzésem, hogy amíg ájult voltam, egy ló után kötöttetek és végig ráncigáltatok Hellen...nem, Eichen...az sem...öhm, Jóhányásburg körül.~ - fintorogtam csak úgy magamban.
- Közben a várost kissé kezdi elemészteni a világvége, és Henriket még nem találtuk meg.
Csodálatos összegzése volt az eddigi kudarcainknak. Mit is értünk el eddig? Kinyírtunk pár kultistát, nem nyírtunk ki egy álomkóros kis ribit, elzavartunk kettő tagot, akik segíthettek is volna, megtaláltunk egy lemészárolt századot (oké, csak találtam), ismét kinyírtunk pár kultistát, csatlakoztunk a Déli ostromsereghez, aztán le is léptünk tőlük; végig üldöztem Beta-t a fél(nek a felének a fele) városon, közben hagytam kinyiffanni egy nefilimet...ÉS az a rohadt Henrik még mindig nem került elő. Csodálatos összegzés volt, Mina kedveském, hogy egyem meg a cuki pofikádat. Pusszancs.
- Fő a prioritás. Előbb a világvége, aztán Henrik. Valahogy már nincs is nagyon kedvem üldözni azt a szemetet.
Aztán a keze úszott be a képbe és egy ideig elgondolkoztam, hogy milyen íze is lehetne. De aztán meg rájöttem, hogy sem kannibál, sem falánkságdémon se vámpír nem vagyok, így letettem arról, hogy beleharapjak és inkább csak elfogadtam a kinyújtott kezet, miközben Mina a maga határozott módján adta tudtomra, hogy nagyon is határozott abban, hogy határozatlan.
- Segít...ek.
~Majd legközelebb, csibécském. Miért is becézgetlek téged?~
- Hülye!
Na ez határozottan úgy hangzott, mint Amy, az én drága jó emberi cimborám, nagyjából az egyetlen. Hogy miért nevezi magát hülyének, vagy Mina-t, netán Damien-t, vagy a Flan-Sera kooperációt, arról nekem fogalmam sincs, de ki vagyok én, hogy másokról alkotott véleményén fennakadjak? Majd lerendezik egymás között.
- Azért örülök, hogy legalább a fejed nem zutyulódott össze, mert azt nehezebben viselnénk.
~ Na várjunk! Most akkor engem hülyézett le? Hát ez nagyon nem kedves. Jobban örültem volna, ha másokat sérteget. Szüpp-szüpp Amy, most sírni fogok egy rejtett sarokban. Szüpp...Szüpp...~
- Na, de ha tudsz járni, akkor tényleg mehetnénk, mert úgy látom, jó pár helyen van összecsapás. Vajon merre lehet Henrik? Esetleg nincs valakinél gyógyital? Az biztos segítene jobban elviselni Cyne-nak a Beta-val való ütközést.
- Sajnos az elfogyott... - sajnálkozott sajnálkozva Mina, de én szerencsére kissé jobban fel voltam készülve - alkímistaként eléggé szar lenne, ha nem lenne nálam ilyesmi.
- Nálam van gyógyital, Amy, gyenge...és, hát majd meglátjuk, hogy mennyire lesz elegendő - válaszoltam a zsoldoslánynak, miközben a verejték egész óceánja száguldozott végig a testemen az erőfeszítéstől, és talán egy kicsit erősebben is rászorítottam Mina karcsú kacsóira, mint kellett volna. De nem fintorodott el, ami azt jelenti, hogy nem volt elég erőm még ahhoz se, hogy rendesen rámarkoljak a törékeny alabástrom kezecskékre. Pazar kilátásoknak nézünk elébe. - Leginkább most két hét masszív kocsmatúra lenne a legjobb, de kötve hiszem, hogy itt maradt egy is, amit érdemes lenne kifosztani.
Sajnos tényleg úgy érzem, hogy itt nem lenne érdemes fosztogató túrára menni, mert az ostromoknál valahogy mindig a kocsmákat találják meg először az ostromló seregek, a védők pedig már jóval az érkezésük előtt kifosztják, hogy ne jusson az ellenség kezére az értékes ellátmány. Egy jó katonának négy dologra van szüksége ahhoz, hogy effektíven harcolhasson: kajára, zsoldra, piára és piára. Na meghát a fogadókat könnyen át lehet alakítani felcsertáborokká vagy mi a franc a nevük azoknak (ispotály, talán?!), és ha maradt alkohol, azt használhatják fertőtlenítésre vagy az érzékek tompítására. Meg kell látogatnom egy felcserspotályt. Kissé ingatag léptekkel és még ingatabb elmeállapottal igyekeztem felkapkodni az ájulást pillanatában leejtett fegyvereket és próbáltam a kicsi fejecskémet járatni azon, hogy akkor most, hogyan is lesz ez a tovább? Hogy a francba találjuk meg Henrik-et ebben a káoszban, ráncigáljuk el őt Hellenburg-ig és maradunk életben mindeközben? Hmm-hmm. Komoly problémák. Eh, fene, valaki más oldja meg helyettem én nekem nagyon nincs hangulatom most ehhez.

De valami történt. Valami, aminek nem kellett volna. Láttam, ahogy Mina valamiért félre kapja a fejét és az ég felé mered. Az ilyen hirtelen mozdulatok általában csak rosszat tudnak jelenteni, így kissé megkésve, de követtem a vámpírlány mozdulatát, hogy meglássam azt, amit abban a pillanatban nagyon nem sikerült leírnom, már pedig ha már nekem nincs szavam valamire - kivéve egy szívből jövő kiadós káromkodás sorozat - akkor ott már bajok vannak. Akármi is volt ez, úgy lebegett a levegőben, mint ahogy a madárfos szállingózik a légi áramlatok sodrásában. Csak ez a nagy kupac fos eléggé határozottan közeledett felénk, és ahogy közelebb érkezett, már jobban meg is tudtuk figyelni. A szemem elkerekedett a rettegéstől, ahogy a túlságosan is ismerős formát figyeltem. Határozottan hasonlított a nemrég kinyírt Beta-ra, és ez a hasonlóság nekem olyan nagyon nem tetszett. Aztán csak úgy lebeg felettünk, mindannyian túlságosan leblokkolódva a sokktól, hogy bármit is tudjunk tenni, így csak bámulunk ki még mindig a fejünkből, próbálva eldönteni, hogy EZ MI A FRANC?
A megjelenő mágikus kör ereje végig söpört rajtam és tudtam, hogy ez nem holmi vásári mutatványos trükk, hanem komoly mágia, aminek nagyon is rossz "íze" volt. Végülis, nagyon sokat nem tévedtem, mert ez bizony nekromancia volt, és abból sem éppen a kezdők próbálkozása, hanem egészen magas szintű, aminek a végeredményeként Beta number Two feltápászkodott a földből, és ugyanolyan fenyegetően és idegesítően nézett ki, mint az, akit alig pár perccel ezelőtt lefejeztem. Ez most csak úgy feltámadt a fenébe? Hé, az nem illik! EZ AZ ÉN TRÜKKÖM! Óh, hogy rohadjál meg ott, ahol vagy és egy Mélységi ápolgassa az ürítőnyílásodat ezernyi kis karjával a nap huszonnégy órájának minden egyes átkozott másodpercének legkisebb töredékében is.
- Erre nem számítottam...
~You don't say!~
- Hidd el, mi sem számítottunk arra, hogy feltámadsz. Kérlek, csak leglyintsünk egyet erre az ügyre. Elmegyünk, iszunk egy korsó bort a feltámadásod örömére, aztán mindenki megy a maga útjára....léééégyszike!
Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz túlságosan vevő az ötletemre, pedig én határozottan örültem volna annak, hogyha elfogadja a felajánlásomat (és talán még egy kis borral is megdob minket) és aztán Ő eltakarodik a jó bánatos fenébe, mi éljük tovább vidáman az életünket és megkeressük Henrik-et és az idők végezetének a végéig elfeledkezünk egymásról meg arról a borzalomról, amit ez a kibebaszottul de ocsmány arc jelent. Mármint, az előző menetben egészen finoman fogalmaztam azzal kapcsolatban, hogy mennyire undorító. Mintha egy nyálkás meztelen csigát bedobtak volna a darálóba és rákenték volna egy nagy kupac lógyümölcsre, alaposan megkutyulták volna aztán megetették volna egy göthös korcskutyával, amely ismét kitolta volna magából és a kupac tetejére egy kis virágot szúrtak volna gyertya gyanánt és ünnepelték volna az újraszületési napját, amely most úgy őszintén szólva még nekem sem volt fogalmam arról, hogy hogyan jött a képbe, de ezen a ponton az agyam annyira feladta a szolgálatot, hogy már én magam sem tudtam, hogy mire gondolok és hogy még őszintébb legyek, azt hiszem, hogy ideje lenne levegőt vennem, mert mindjárt itt fulladok meg a levegő hiánytól, már mint...
CRISPIN, BASZKI, VEGYÉL LEVEGŐT!
Öhm, oké, szóval vissza a dolgokhoz. Ez még mindig rohadtul egy undorító látvány volt. A többiek valószinűleg ugyanannyira meg vannak lepődve ezen az egészen, mint én magam, legalábbis ez egy eléggé érthető reakckió lett volna. De most, hogy túl vagyok az első (és második, és harmadik) sokkon, gondolkoznom kellett. Ha ez tényleg Beta és nem valami illúzió, akkor csak pár lehetséges megoldás maradt. Első opció: ténylegesen feltámadt, amely azt jelentené, hogy nem nagyon lehet megölni. Azonban kapcsolatban van azzal a lebegő izével, amely még mindig ott van a fejünk felett, tehát abból nyerheti az erejét, vagy a fene se tudja. Kettes opció: ez nem egy hagyományos kísértet (abban teljesen biztos voltam, hogy kísértet) hanem valami erősen eltorzított módosulata, vagy...
- Ez nem lehet Beta. Ő ott van, ugyanúgy, halottan, mint az előbb.
- Lehet, hogy csak a test különböző. Lehet, hogy ugyanaz beszél rajtuk keresztül. És ugyanaz irányítja őket.
Hármas opció: ez tényleg nem ugyanaz a Beta, akit kinyírtunk, csupán van belőle jó pár tucat tartalékba. Valahogy egyik lehetőség se tűnt túlságosan biztatónak és az igazat megvalva nem tudtam volna eldönteni, hogy a lehetséges válaszok közül melyiknek örültem volna jobban. Valahogy le kell rendeznünk ezt, még pedig úgy, hogy a végén mi életben maradjunk, Ő meg permanens halottként élvezhesse tovább az Idegen Istenség "Pokol" nevezetű domíniumának minden kétséget kizáróan kellemes intézményét. De azt is tudtam, hogy túl sok erő nem maradt bennem, így egy esetleges harc minden bizonnyal a halálunkkal végződött volna. Már az első harc is teljesen legyalult minket, hát még egy második! Azt biztos, hogy nem élnénk túl.
- Azt hiszem Cyne, most teljesen egyet tudok érteni veled. És Mina, lehet, hogy ebben meg neked van igazad.
Köszi az egyetértést Amy drágám, de most ezzel nem megyünk túlságosan sokra. Egy kis hang a fejemben (hé, Kiril, te vagy az? Mi, hogy nem? Ja, akkor ez biztosan Cyne lesz. Csodás! Még valaki? Nem, Dumah, most nem kellenek a fellengzős szavaid, köszike...) arról sikonyált, hogy mind itt fogunk meghalni. Imádtam a fejemben zsongó túlzó optimizmust. Nem is tudtam, hogy mihez kezdenék ezek nélkül? Aztán amikor valami előbukkant a magát Beta imitátorként elképzelő alak fejéből/nyakából/testéből, hát még egy újabb sokkhullám száguldozott végig a testemen. Csodás. Még mi fog jönni ezek után? De legalább a színe visszanyerte az "egészséges" zöldes színét, így megnyugodhattam arról, hogy Beta (vagy nem Beta) kicsattanó egészségnek örvend.
- A tünde úr éles eszű lehet. De azt hiszem, kijár némi elismerés, amiért legyőztétek a bábomat.
Óh, még dícsérget is minket? Jajj, de aranyos vagy, hogy rohadna a tested még jobban!
- Tudjátok, miért kaptam az Ezerkarú nevet?
Ez akkor most költői kérdés volt? Nem tudtam eldönteni, de amint az az izé lépett egyet felénk én ugyanannyit hátráltam. Nem akartam ennek a dögnek a közelében sem maradni! Utáltam ezt a várost, utáltam a Mélységieket és a kísérteteket és szellemeket és a nekromantákat és a kultistákat. Utáltam én itt már majdnem hogy mindenkit!
- Amikor már azt hittem, hogy tényleg, de tényleg semmi se tud meglepni Veronia-n, valamiért mindig rácáfol erre ez a szemét földkupac. Óriáskígyók, lebegő tornyok, eltűnő erdők, még több Mélységi...és erre még...mi is akar lenni kedves Ezerkarú Úr?
- Amit most megöltetek, csak az egyik harcosom volt. Ami azt jelenti, ha meg is ölitek, én sértetlen maradok.
Csodálatos. Egyszerűen csodálatos. Szóval ez a büdös nekromanta (mert csak az ilyenek képesek erre, ugye?) csak úgy idézgetheti nekünk a kísérteteket, és közben jó távol maradhat, igazi bátor és gerinces ellenfél módjára. Na, itt megállt a tudományom, hogy az ilyenekkel mégis, hogy a fenébe bánjunk el? Óh, Veronia, Hold Anya és Természet. Ti aztán tudjátok, hogy hogyan szivassatok engem folyamatosan. Mi lesz legközelebb? Már szinte alig bírom kivárni, hogy mit is dobtok hozzám. Már ha egyáltalán lesz legközelebb, amiben ebben a pillanatban eléggé kételkedtem. De legalább azt megtudhattuk, hogy ennek a dögnek volt hajlama a színpadias mozdulatokhoz, legalábbis az, ahogy az ujját az állához emelte (szerencsére nem kapta le az állkapcsát az ocsmáy fejéből és érintette hozzá az ujjaihoz, az még nekem is sok lett volna) erre adott lehetséget következtetni.
- Korábban azt mondtátok, még ha meg is haltok, magatokkal rántjátok a mieink. Hadd kérdezzem hát meg...meg tudtok ölni engem?! - ha azt hittük, hogy válaszolhatunk, hát tévedtem, mert rögtön nyújtotta is a kezét felénk és nagyon elkapott az inger, hogy levágjam a fenébe. - Van nálatok valami, ami az enyém.
- Hát, ha a józan eszemre hallgatok, azt mondom, hogy nem, nem tudunk megölni téged, magát...eh, tegeződök, az könnyebb. Szóval akkor mist mi lesz? Visszakapod, akármit is vett el tőled akárki is, a fene se tudja, én totál bekómáltam, aztán szépen kinyírsz minket? Ez eléggé egyoldalú.
Nem tudtam a hangomból kiűzni a cinizmust és a maró iróniát. Az nem én lettem volna, ha türtőztetni tudom magamat. De tudtam, hogy akármit is vett el tőle akárki is, ha visszaadjuk neki, akkor is meg fog ölni minket. Ezen a ponton nem ápoltam hiú ábrándokat arról, hogy mi is lesz ennek az összetűzésnek a vége. S ha még le is tudnánk őt győzni valami csoda folytán, egyszerűen csak fogná, és ismét megidézgetné ezt a kurva kísértetet, addig, amíg már mindannyian a földön fetrengünk, belső szerveink kifordítva, a szemünkből eltűnve az a csillogás, amit életnek neveznek, a szellemünk a Fátylon Túlon iszogatva nézné tovább az eseményeket. De legalább már megértettem, hogyan volt képes végezni egy egész századdal. Egy kísértet önmagában is elég durva erőt képvisel, és még ha a század tagjai végeztek is vele, egyszerűen jött egy újabb és újabb. Ha egy egész déli osztag nem tudott vele végezni, akkor mi hatan semmi esélyt sem láthatunk a túlélésre.
- Mégis, mi van nálunk, ami az öné...?- jó kérdés, válasz semmi.
- Miért kéne megölnünk magát?- hogy mi túléljük? Csak tippelgetek.
- Jó kérdés, bajtárs. Ha már úgy is valamelyikünk itt hal meg, akkor tényleg elárulhatnád, hogy mi a fene vagy Te.
Igen, ezt tényleg jó lenne megtudni, de a helyzeten sokat nem változtatna. Lehet felőlem maga Esroniel von Himmelreich is egy kislány testében, aki ennek a förmedvénynek a gyomrában rejtőzik, az se vinne minket távolabb a biztos haláltól, bár legalább egy jót szórakoznánk a halálunk előtt ,ahogy Esroniel kimászik Beta number Two gyomrából, kezében egy Bibliával és eleresztene egy "Békességet". De akármennyire is fucked up ez a Veronia, ezt még én se nézném ki belőle.
- Szerintem erre gondol. A megtalálónak jutalom jár, mit ajánlasz?
Csak meredten néztem az álarcra, amit az előző harcban sikerült lekapni az előző Beta előzőlegesen is ugyanilyen undorító pofájáról. Hé, azt meg én akartam megszerezni magamnak, hogy megbecsteleníthessem akármilyen módon! Mindegy, van még egy maszk, amiért visszamehetek, ha ennek az egésznek vége van. Ha vége lesz. Ha túléljük. Fő az optimizmus, én drágaságaim. De ha optimizmus nincs is, Amy stílusáért legalábbis jól hátba veregettem volna a lánykát. Jó tanítványom lett. Legalábbis erősen hajazott arra, amit én tettem volna hasonló helyzetben. Óh, pedig olyan szép lett volna ezt az egész átkozott földkupacot Crispinesíteni. Agyhalott alakok mindenfele, akik sületlenségeket beszélnek - és most nem az egyháziakról beszélek - egy nagyon is csodálatos kép volt, amit már sosem élek meg.
- Azt hiszitek, frissen sorozott újonc vagyok? Ezer ellenfelem próbált már meg csacsogással eltéríteni, hogy aztán egy óvatlan pillanatbna lecsaphasson. Az ilyenekkel nem hattok meg.
- Nem, most tényleg csak csacsogni akartam, nem figyelmet elterelni. Miért nézi ki belőlem mindig mindenki, hogy hátsó szándékaim vannak? Az leginkább csak szexnél szokott előfordulni...
Az utolsó szavakat már csak inkább suttogtam magam elé. Biztos voltam benne, hogy Mina ezen teljesen ki fog akadni. Amy csak egy szemöldökráncolással reagálna a helyzetre. Flan meg egy golyóval a fejbe. Csak nem az enyémbe, hanem Beta-éba. Hát, az eddig felsoroltak közül Flan reakcióját legalább jól eltaláltam. Mint mindig, most is lőtt - ez valami durva fétis lehet nála - és mint mindig, most se lett semmi eredménye sem, csak a már amúgy is felpaprikázott dögöt idegelte fel még jobban.
- Ej-ej...hogy ti miért akartok megölni, azt döntsétek el magatoknak. De akik látták az arcom, tudják a titkom, nem maradhatnak életben. Lerendezzük ezt, mielőtt a többiek magukhoz térnek- egy intés a kettő kultista felé, akikről eddig azt hittem, hogy halottak, de úgy látszik, csak kiütötta őket. Hogy milyen kis figyelmes!- Most pedig...dobd ide. És talán megkegyelmezek.
- Hé. én nem tudok semmi titkot! Mármint, láttuk az arcodat, meg azt, hogy így össze-vissza újjászületsz, vagy bábozódsz vagy én nem tudom, hogy ezt minek hívjuk...de hogy mi a franc vagy, azt még mindig nem tudom. Ilyennel még életemben nem találkoztam, még csak hasonlóval sem. Viszotn az a tény,hogy előbb még azt mondtad, hogy megölsz minket, mert láttuk a szépséges arcocskádat - rögtön utána meg kijelented, hogy ha visszakapod a maszkodat, akkor megkegyelmezel...ez a kettő valahogy nem nagyon fér össze.
Azonban rámutatni a logikai bukfenceckre egy őrült kultista förmedvény mondanivalójában vajmi kevés eredménnyel kecsegetett és még kevesebb reménnyel. Végső soron tettük, amit tenni tudtunk, hogy húzzuk az időt - valamilyen okból kifolyólag. Szívünk mélyén egyikünk sem hitte, hogy ez vezetni fog valahova, de legalább némi esélyt adott arra, hogy össze szedjük azt a kevéske erőt, ami maradt bennünk. Mert nem fogjuk hagyni, hogy csak úgy lemészároljanak minket. Amy és én harcban edződtünk, a pengék csattogása volt az altató dalunk, a kifolyó vér fémes illata volt a parfümünk. Mina, mint ahogy a Nachtraban-ek többsége a mágiában találta meg az élete értelmét és a folyamatos kutakodásban teljesítette ki ezt az életet - na meg most már nemes is lett, úgy hogy már csak dacból se adhatja meg magát. Flan és Sera meg utálták a kultistákat, tehát a harc elkerülhetetlen volt.
- Miért kellene meghalniuk? Mi ennyire fontos abban a titokban?
Az, hogy még a társai se tudhatják, hogy micsoda. Most kezdett némi értelmet nyerni az előző beszélgetés, amiben azt hittem, hogy Henrik-re céloztak, de beláttam, hogy Beta-ról volt szó mindig. A hős, aki soha se aludt egy percet sem. Persze, egy kísértetnek erre semmi szüksége sincsen és senki se tudta - legalábbis kételkednék benne - hogy ezeknek a lényeknek a tényleges irányítójuk kicsoda és hol van. Tehát a titok: a nekromanta (gondolom, hogy az) kiléte. Ha a többiek megtudnák, hogy kicsoda is a hősük, az kérdéseket vetne fel, és egyszer ha ez kiszivárgott, akkor már nem tud annyira kényelmesen a háttérből irányítani, hisz folyton attól kell tartania, hogy valaki rátalál. Hát, azt hiszem, hogy ez az oka annak, hogy miért akarja a kilétét titokban tartani.
- Azt nem említette, hogy mindnyájunkat megkímél, csak azt, akinél a maszk van.
Na, ebben igazat kell adnom Damien-nek. Csak sajnos ez se volt igazság. Amy-t se fogja megkímélni. Rest in pieces, buddies. Rest in pieces.
- Hiszen láthatod. Még azt sem tudjuk, mi a fene vagy te, ahogy Cyne mondta, akkor meg mit árulhatnánk el bárkinek is.Mi a csuda van ebben az izében olyan fontos, mert nem hiszem, hogy csak az, hogy azt a nyálkás képedet takargasd, bár lehet, hogy ha a megtévesztett társaid látnák milyen vagy, fejvesztve menekülnének?
Hátborzongató kép volt, ahogy Amy az arca elé emelte a maszkot. Nem állt neki jól, egyáltalán nem. Sőt, innen egyikünknek se állt volna jól egy ilyen elcseszett ruházati kiegészítő. Amúgy se nagyon rajongtam a maszkokért, azt meg kell vallani, főleg nem az ilyen átkozott darabokért. De Amy nem is tervezte hordani azt. Éreztem a lángok hőjét, ahogy felcsaptak a zsoldoslány kardján és a lángoló kardot egyre jobban közelítette a maszkhoz. Na, akkor azt hiszem, hogy most jön az a rész, hogy Beta nekünk támad? Márha ez a remegés, ami végig száguldozott a testén valamiféle harcra felkészülő rituálé volt. De érezhetően mérges volt. Nem csodáltam mondjuk azok után, amit hozzá vágtunk. De egy őrültnek soha se kellett semmi extra indok ahhoz, hogy őrült legyen - ezt tapasztalatból tudtam.
- Van fogalmatok róla...van fogalmatok róla, mit jelent a Beta név?!
Tudja a franc. Nem vagyok nyelvész, örülök, ha két nyelvet tudok beszélni, és abból is az egyiket akcentussal. Soha se foglalkoztam a régi nyelvekkel, pedig lehet, hogy nem ártott volna. Heh, egyszer még az angyalok nyelvét is megakartam tanulni hogy úgy beszélgethessek Ada-val, de aztán rejtélyes okokból kifolyólag ezzel felhagytam. A latinnal meg soha nem is akartam foglalkozni, azt meghagytam az Idegen Isten mocskos talpnyalóinak.
- Franc se érti azt a nyelvet, amin Ti beszéltek, így azt se tudom, hogy a Beta mit jelent, bocsika.
- Talán...te mindig, mindenben a második vagy?
Na igen, ingereljük még tovább az őrültet. Ez határozottan megtette a hatását. Láttam, ahogy a teste megfeszül - mármint Beta-é - készen arra, hogy támadjon. Na, akkor round two.
- Kezdjünk neki végre!
S most dönthettem. Leállunk ezzel a döggel harcolni a saját feltételei szerint, úgy, hogy övé a kezdeményezés - bár nincs nála fegyver még egyelőre - vagy a saját feltételeinket teremtjük meg. A többiek képességeit még mindig nem ismertem ténylegesen és kételkednék benne, hogy Mina annyira kedvelt utánzós/megfagyasztós dolga hatott volna erre a dögre, ha már az előzőre nem hatott; Amy meg leginkább a fegyverével tudott zsonglőrködni és arra idézgetni mindenféle cukiságokat, így a dolog ismét rajtam múlott. Éreztem, ahogy a holdból nyert erő felbuzog bennem, mintegy reagálva a bennem gyűlő feszültségre. Mágia áramlott végig rajtam, felborzolva minden egyes idegszálamat. Yupp. This is where the fun begins.
- Bocsi, skacok...tényleg bocsi, de...

Emlékeztem az első alkalomra, amikor használtam ezt a képességet. A Tünde-erdő. Körülöttem lángoló fák. Zsarátnok szállt a levegőben a megperzselődött levelek társaságában. A meggyötört faágak hangosan pattogtak, ahogy a vörös lángnyelvek tovább kínozták őket. Elfek és sötét elfek egyesített ereje feszült neki újra és újra az északiak erejének, megpróbálva felmorzsolni őket. Lance és Tristan valahol a közelemben harcolt a jötün dög ellen, Wyn az állatokat irányította úgy, ahogy egy igazi druidához illik és én ott álltam a Püspökkel szemben, aki ezt az egész helyzetet orchestrálta. A kezemben ott volt hűséges fegyverem, amelyet még a Névtelen Árnyaktól kaptam valószinűleg Armin hatására és a mágia végig áradt rajta egy erős hangrobbanás formájában, amely eldöntötte a harcot.

Most ugyanez az energia áradt szét Clandestine pengéjén. Tudtam, hogy a többieket is el fogja érni, túl közel voltak hozzám - még ha a tér túl felén lettek volna, az is túl közel lett volna - de így legalább biztosan magamra vontam a figyelmet, mert egészen biztos voltam benne, hogy Beta bábja a legnagyobb fenyegetésre fog koncentrálni. Csak azt sajnáltam, hogy ez megint én voltam. De talán ha sikerül őt lebénítanom pár másodpercre, akkor lezs esélyem arra, hogy végezzek vele - ismét - mielőtt észbe kapna. A hatás nem váratott magára. A többiek felől éles fájdalomkiáltások szálltak az ég felé, de legalább ez a dög se volt védett az ilyen támadások ellen. A rezonancia vihar mágikus eredetű volt, már pedig a kísértetet érzékenyek a mágiára. A lény megtorpant és ezt a pillantot választottam, hogy lesújtsak rá, két irányból is egyszerre. Clandestine ismét a nyaka felé száguldozott, míg Fury azt a pontot kereste, ahol a szívnek kéne lennie, már ha az ilyen dögöknek lenne egyáltalán.
A két penge egyszerre csapott le, ahogy Mina varázslata megbénította őt, és Amy is csatlakozott a mókához. Azonban, mint mindig, ennek se volt semmi hatása. Beta nyakából valami undorító nyálkás valami tört elő, ami mintegy megragadta a holdezüst pengét, megakadályozva, hogy komolyabb kárt tudjak tenni a gazdatestében. Meglepődve és megrettenve hátráltam, ahogy az újabb fenyegetést láttam meg. Most komolyan? Miért van az, hogy bármi, amit csinálok, hatástalan ellene? Ennek nem így kéne lennie! Utálom ezt a világot! Bár csak Lory-ékkal tartottam volna. A franc ebbe az egészbe. Vissza akarok menni az időben és a helyes utat választani! De az a hajó már elúszott, meg az erdő is vele együtt, szóval ez csak egy fájdalmas álom marad csupán, semmi több. A nyálkás izé felénk csapott és alig tudtam kitérni előle, miközben kirántottam Clandestine-t belőle. Francba, harc közben soha se szabad hagyni, hogy az emlékek elhatalmasodjanak valakin, az nagyon veszélyes. Most majdnem megszívban a levét ennek.
- Ironikus, nemde? A nagy és rettenthetetlen Ezerkarú Beta egy ilyen gyáva alak...
- Egy beszélő csáp? Most komolyan?
Aztán úgy menet közben leesik, hogy ez nem a csáp volt, hanem Beta, akin keresztül beszélt valaki vagy valami. De most már nem javítottam ki magamat. Azon se lepődtem volna meg, ha a csáp pofázott volna, ezeknél a dögöknél a legfőbb szabály: ne lepődj meg semmin sem.
- Én nem tudom, hogy gyáva-e vagy sem..de ez akkor is morbid. Omega, te vagy az?
- Ha ő az, akkor nyúvasszuk meg a csáposát!
Értékeltem Amy lelkesedését, de ha ténylegesen a Bukott lenne itt, akkor mi mind halottak lennénk és nem számítana, hogy milyen erősen próbálkozunk. Mi hatan egy Mélységi ellen nagjyából annyit érnénk, mint egy kisfiú, aki fűzfavesszővel támad rá a nála háromszor nagyobb páncélzott lovagra. Hatástalan és csak nevetséges, semmint hősies. De...nem éreztem Mélységi jelenlétét. Mármint, ha egy itt lenne, azt mindannyian éreznénk. De a Fenevadak trükkjeinek tárháza szinte kimeríthetetlen, így akár beszélhetett is a csápon keresztül. S a dög teste minden eddigi sérülést ignorálva szórakozik tovább. Damien kétségbeesett támadásának csak az az eredménye, hogy kiüti a tőrt a kezéből. Amy ugrálós támadása, amit már Láncikától is láthattam, viszont megtette a hatását. Beta koponyája undorító ropogás közepette enged a nagyobb nyomásnak, s a kard szinte teljesen átmetszi a fejet, így még torzabbá és undorítóbbá téve az eddig se túlságosan elképzesztő látványt. De....de ismét semmi hatása nincs erre a legyőzhetetlen lényre. Átvágtuk a nyakát, a szívét (vagy a helyét) átszúrtuk, a fejét ketté hasítottuk, de még mindig semmi! Csak a csáp pörög és forog és összetartja a fejet, amelyből az egy megmaradt szem majdnem hogy kiesik, de még az is a helyén marad. Oké, legalább úgy látszik, mintha kissé meggyengült volna, de őszintén, ha a koponyájának szétbombázása nem tesz semmit sem ellene, akkor még mit tehetünk?
- Omega? Össze sem vagyunk hasonlíthatóak, ennek a romlott világnak az istenével. Én senki vagyok. Egy sehonnai holtmágus, akit gyűlölt mindenki, aki csak meglátott. Most hős vagyok! Omega mester megmutatta nekem, hogy mire vihetem. Ezerkarú Beta-va tett engem!
- Tudod, én mindig is rühelltem a nekromantákat. Papuska is egy ilyen...egyszer majd Ő is megdöglik a kezeim általam.
S a kétségbeesés egyre jobban eluralkodott rajtam, s ...éreztem, ahogy az őrület egyre jobban felbuzog bennem. Véget akartam vetni ennek az egésznek, de minden próbálkozásom hiába való volt. A tehetetlenség érzését soha se kedveltem és most minden érzékemet ez ostromolja. A mellkasomat összeszorító pántok szinte kínozták az elmém minden egyes kis részét. Aztán kifakadtam.
- Omega mester meg bekaphatja a méretes farkamat, ha már én torkig vagyok vele, akkor legyen Ő is torkig tele velem...vagy még mélyebben is. Egy jó kis mélytorkozás neki, hogy a franc nem eszi meg már. Dögölj meg már valahogy, te mocskos nekromanta büdös féreg!
A hangom egyre jobban erősödött és hangosodott, ahogy az indulat egyre jobban urrá lett rajtam. A végén szinte már nyálat fröcskölve ordítottam a dög képébe, aztán az indulataim teljesen átvették felettem az irányítást. Az ellenfél súlyosan sérült volt, én meg még nála is jobban, de nem volt más választásom. Támadtam, mert ez volt az egyetlen megmaradó opcióm. Tehetetlen voltam ellene és ez jobban megrémisztett, mint bármi más, de az értelmetlen támadás is valami. Nem engedhetem meg magamnak ,hogy leblokkoljak. Harcban kell meghalnom. Harcolnom kell. Így hát vetődtem, hogy kikerüljem a csápok esetleges támadását és igyekeztem a kísértet lábát elvágni, hogy immobilizáljam. Ha más nem, legalább a többiek el tudnának menekülni, bár kötve hiszem, hogy megtennék. Hallottam, ahogy Amy morog valamit, de már a hangok nem jutottak el hozzám, kizártam őket a fejemből, mintha csak a fülbevalómat használtam volna. A hangok irrelevánsak. A hangok hátráltatnak. Legalábbis a beszédhangok. Kizárni minden zavaró tényezőt. Ez volt a legfontosabb.

De minden hiába való. Ismét. Ismét, hogy rohadjon meg. Mina felől valami mágia érkezett, legalábbis éreztem a mágia fellángolását, Amy felől a dög maszkja repült felé, az én támadásomat meg csak a kezével védte ki a förmedvény. A penge csontig hatolt, de ez semmit sem használ ellene, ugyebár. Csak hátraugrott legalább 6 lábnyi távolságot ez a dög, hogy felvegye a maszkját. Legalább nem kell tényleg a pofáját bámulnunk, mert valljuk be őszintén, az a kettéhasadt pofa gyomorforgatóan undorító látvány volt. S a színen ekkor jelenik meg az, akit eddig kerestünk...pontosabban az elején kerestük, aztán elkalandoztunk más irányokba. A férfi, kezében a botocskájával áll meg a kultista förmedvénytől pár lépésnyi távolságra, szemében bizonytalansággal és zavarodottsággal. Tökély. Most már nem csak Beta, hanem az Áruló is itt van. Mert egy ellenfél nem elég, neeeeem, kell ide még egy! Yupp. Halottak vagyunk. Yupp. Ismét.
- Beta mester, mi történt itt?
Először meglepett a férfi megjelenése, aztán az arcomon egy kegyetlen mosoly terült szét. Ha más nem, legalább elhintem a kultisták között a bizonytalanság magvait. Legalább ennyit megtehetek.
- Hé, Henrik, nem te voltál az, aki annyira védte mindenki életét? Miért nem kérdezed meg, hogy Beta hogyan mészárolt le egy egész déli századot? Miért nem kérdezed meg tőle, hogy az előző bábja miért ölt meg csak úgy két másik kultista haverját, mert látták az arcát, amit annyira takargat? Kérdezd meg, hol van az a hős, akinek eladja magát? Érdekes egy beszélgetés lesz, arra mérget vehetsz - ha nem találsz boltost, nálam tudsz venni diszkont áron.
Nem lesz semmi hatása sem, de legalább életem utolsó litániáját elmondhattam. Mina kapva kapott az alkalmon, és Ő is csatlakozott hozzám. Kéz a kézben megyünk majd a Fátylon Túlra, mi hatan. Vicces lesz. Aztán rájöttem, hogy csak én és Damien megyünk a Fátylon Túlra. Na vele biztos, hogy nem kéz a kézben.
- Jah, ahogy azt is megkérdezhetnéd, miért olyan fontos annyira titkolni a két hegyes szemfogat, ha egyszer egy senki volt...
- Jó kis kérdések. Kíváncsian várom, mire jutsz.
Beta-n látszódott, hogy meglepődott és kissé mintha félve tekintett volna Henrik felé. Hát tényleg ennyire számított neki, hogy elismerjék, hogy tiszteljék? Ő, akit mindenki utált, most arra vár, hogy legalább a talpnyalói tiszteljék. De nem tud bizalmat kiharcolni magának, ha lehull az álarca. Ettől fél a legjobban. Hogy elveszti a gyilkolással szerzett bizalmát, a hősi státuszát. A szegény nekromanta, a világ megvetettje arra vágyi, hogy elismerjék. Jajj, hogy egyem meg a kis szívét.
- Hogy van merszetek...
- Mihez hogy van merszünk? - csattanok fel.- Félsz az igazságtól? Félsz attól, hogy leleplezik, hogy csak egy egyszerű nekromanta voltál ezelőtt? Félsz attól, hogy mások rájönnek, hogy nem ez vagy, akinek be akarod állítani magadat? Félsz, hogy mások csalódni fognak benned? Mitől félsz, óh, Ezerkarú Beta mester?
- Henrik...gondolkozz el, hogy jó vezetőt választottál-e? Ám még dönthetsz úgy, hogy más utat jársz be. Még nem késő.
Heh, Henrik, aki elárulta Délt, csak hogy ezekhez a dögökhöz csatlakozzon, nem hinném, hogy pár szép szó miatt oldalt váltana. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ezeket a tényeket meg kell osztanom vele, mert...már azt se tudom, hogy miért.
- Most nagyon hallgatag vagy.
- Óh, hogy szakadna rátok az ég... - hátrál Beta pár lépést. Talán megrémisztettük, de semmit sem értünk el vele, ezt tudtam.
- Beta mester, miről beszélnek ezek?
A kultista vezér megtorpant. Most, a relevációk súlya alatt tényleg rettegett attól, hogy egy embere ellene fordul. Retteg, mert ez volt a legsötétebb félelme. Szavaink mélyebbre hatoltak, mint pengéink vagy mágiánk. Talán még is lenne esély? Túlságosan is magába kerített a remény ezen halvány sugara ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Nem akartam megtörni ezt a kis pillanatnyi békét, amikor a két kultista egymással vannak elfoglalva.
- Vannak titkaim. Sötét titkok, amikről még Ti sem tudtok. Az őszinte, becsületes Beta nem több, mint egy hiú ábránd. Nem vagyok senki...
- Beta mester, azt hiszi, hogy érdekel ez engem?
S a remény ezzel a pár szóval hullott alá a sírba. Több lábnyi mélységből bámult fel az égre sírgödréből, ahogy a szavak mindegyike mint egy-egy ásónyi föld hullott rá, hogy betemessék. Ennyit értünk el a sok beszéddel. Ennyit és nem többet.
- Nem számít, kicsoda maga, vagy miket tett korábban. Tudom jól, hogy jólelkű ember, aki meg akar segíteni mindenkit. Nem számít, hogyan néz ki, vagy milyen eszközt használ. Ha ezzel megsegít minket, boldogan állok maga mellett!
S Beta keze kinyúlt Henrik felé. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogy a két kultista felé nyúlt az előző csata tetőpontján. Talán őt is megakarta ölni? De ennek semmi értelme nem volt! Épp most bizonyította be az Áruló, hogy kiáll ezen dög mellett, tök mindegy, hogy mi történik vagy mit is tett. Azonban mintha a dög habozott volna. A feje felénk fordul, tesz egy lépést felénk. Valami készülőben van, de nem tudtam, hogy mi. De nagyon nem tetszett.
- Nem megmondtam...hogy engem nem vertek át ócska csacsogással!
S támadt. De nem ránk, hanem Henrik-re. S a férfi kezében ott termett egy pajzs a semmiből s egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy honnan is teremtette ezt elő? De a fordulat meglepett, viszont úgy látszott, hogy az Árulót a lehető legkisebb mértékben sem lepte meg, hogy az eddig ajnározott vezetője ellene fordult. Ezen a ponton már nem tudtam, hogy még is, mi a jó bánatosba rakott rohadt ég történik itt? Elvesztve a fonalat teljesen megdermedtem egy helyben, miközben megtépázott elmém megpróbált valami értelmet kinyerni a lezajlott eseményekből, de nem jutottam semmi következtetésre. Csak álltam, mint farok a lakodalomban és nem tudtam, hogy mit tegyek.
- Jó ég, ez aztán sokáig tartott - hallottuk még Henrik-től, ahogy a mágikus pajzsa (mert kétségtelenül az volt) szépen elkezdte égetni Beta ruháját.
A dermedtség azonban nem csak a sajátom volt. A többiek is csatlakoztak hozzám a néma merengésben, egyedül Amy szájából hangzott el egy kérdés, amelyre nem kaptunk választ, igaz, én a kérdést se hallottam meg, annyira el voltam foglalva az eseményekkel. Beta folyamatosan csapkodta Henrik-et, akinek a pajzsa egyre jobban kezdett behorpadni, majd egyszerűen kiveri a kezéből. Nem tudtam eldönteni, hogy most akkor kéne-e tennem valamit, avagy sem? Henrik-et vissza kell vinnünk Hellenburg-ba, akár holtan, akár élve. Ha megöli őt Beta,az végülis, nekünk nem nagy kár és remélhetőleg lefárasztja a dögöt annyira, hogy kinyírhassuk és elhúzhassunk az Áruló hullájával, mielőtt még újra megidéznék őt. Viszont ha Henrik meghal és a kultista vezér se gyengül le, akkor ugyanott vagyunk, ahol az elején. A büdös fenébe már, miért kell mindig választásra kényszeríteni engem?
- Az a Baumbenberg, aki hátbaszúrta a saját társa it soha az életben nem állna elő ilyen érzelgős "elfogadlak, amilyen vagy" szónoklattal... - sodródik felém a két harcoló fél csacsogása.
- Kénytelen vagyok igazat adni.


Ráakartam kérdezni Flan-ra attól, hogy nem akarna-e valakire lőni, csak úgy, a megszokás kedvéért, azonban amikor a két kísérőnket kerestem, sehol se találtam őket. Ez pedig meglepett. Hova mehettek? Biztosan nem a csatától ijedtek meg. Flan van annyira őrült, hogy akár egymaga leálljon harcolni vagy ezernyi Beta-val és Sera meg követné őt még a Pokol legmélyebb bugyraiba is. Talán valami olyan helyet kerestek, ahonnét jobban tudnak harcolni? Vagy...? Vagy ennyire félreismertem a vámpírnő őrültségét?
De már nem számított. Támadtam. Mert ez volt ismét az egyetlen opcióm. A többiek is kivették a részét a harcból. Támadtunk, mert ezt tudtuk egyedül tenni. Amy-vel és Henrik-kel összedolgozva végül sikerült térdre küldeni azt a rohadékot, akin már látszódni kezdett az ezernyi kis vágás hatása, s a végső csapást Henrik viszi végbe, akinek a botja valami furcsa fénnyel izzik fel. Ez már megtette a hatását és az az undorító fény, amely eddig a báb szemében világított ismét kialudt. A kérdés, hogy mennyi időre? El kéne innen mennünk minél hamarabb.
- Kösz. Nem számítottam rá, hogy le fog leplezni. Azokkal mi legyen? Még élnek.
Mutat Henrik a két kidőlt kultistára. Nagyot sóhajtottam. Hát, akkor lesz, ami lesz.
- Henrik Baumenberg, ezennel le van tartóztatva... - kezdtem bele az előre kitalált szónoklatban, aztán a folytatás helyett csak megvontam a vállamat. Kurvára nem tudott ez az egész ügy érdekelni többé. - A francba is bele, rohadtul nem tud ez most érdekelni. Meghalt ez az izé? Vagy ismét csak egy báb volt? Hogy azzal a kettővel mi legyen? Kötözzük meg őket, aztán majd valaki eljön értük és a bíróság elé állnak, a gyilkosság gondolatától is már felfordul a gyomrom. A kérdés, hogy ezzel most mi lesz?
Mutatok Henrik-re, tudtam, hogy érteni fogja a kérdést. Tényleg nem akartam már harcolni és tényleg elegem volt ebből az egészből. Tehát most már csak Henrik-en múlott, hogy hogyan tovább.
- Tudod, hogy miért hajszoltunk téged végig, de a jelenlegi helyzetünkben nem hinném, hogy ez már túl sokat számít. De szerintem a többieknek is lesz bőven kérdésük, csak...csak tegyük le a fegyvereket és oldjuk meg civilizált népek módjára ezt a szituációt, mert már tényleg a faszom tele van ezzel az egésszel..
- Te tényleg ki lehetsz- nyugtázza Amy a gondolatot. Igen, tényleg ki vagyok. Totálisan. Egy bérgyilkos, akinek már nincs gyomra a harchoz? Veronia legjobb vicce.
- Rendben, akkor most ki a Mélységi? Vagy nem Mélységi? Senki? Henrik, mivel tudja magyarázni, hogy a mágiám úgy siklott le magáról, akár...fogalmam sincs, szán a hegyről?
Hmmm. Jó kép. Soha se használtam szánt. A gyerekek viszont élvezték. Én nem élvezném, hogy valami kontrolálatlanul siklik alattam a biztos halálba. A gyerekek őrültek és pszichopaták. Mindegyik megérdemelné, hogy húsz éves korukig valami házba zárják őket szoros felügyelet alatt. A gyerekek rosszabbak, mint ezernyi Beta. A kérdezősködés közben én igyekeztem magamnak inkább valami kényelmesebb pozíciót keresni, mielőtt a túl sok aggódás a gyerekek elmeállapotával kapcsolatban teljesen kiütne engem - ismét.
- Elteszem a fegyvereket, ha biztos leszek benne, hogy nem lesz rájuk szükség.
- Ki vagy Te és mit csináltál Henrik-kel? - Amy kérdésére furcsálkodva vontam fel a szemöldökömet. Nem tudtam, hogy ezzel mire is akar utalni.
- Ha a csatának vége, akkor majd eltehetitek. Dúl a harc, ostobák vagytok, ha egyáltalán ilyesmi eszetekbe jut - kezd prédikációba a kis pöcs, majd Amy felé fordul, mintha meglepődött volna. - Nocsak...miből gondolod, hogy én nem Henrik vagyok?
- A csatának vége - vágtam közbe, mielőtt még Amy válaszolhatott volna. - Végletekig ki vagyunk merülve, párszor a földhöz csaptak minket, agyba-főve vertek. Milyen harcot kéne még megvívnunk? Mi egy dolog miatt vagyunk itt. Ehhez a csatához nekünk semmi közünk nincs.
- Lehet, hogy van...nem kellene-e mindent megtennünk, hogy kiálljunk a népünkért?
Mina kérdésére a kihűlőben lévő idegesség szikrái ismét fellángoltak. A népünkért? MIlyen népünkért? Az emberekért? Délért? Kurvára nem az én népem. Az én népem szépen lelépett, és Délt se azért választottam, mert annyira rohadtul érdekelne, hogy mi lesz az ottaniak sorsa! Csupán nem nagyon volt más lehetőségem. Én aztán nem fogok öngyilkos akcióba kezdeni csak azért, mert azok az anyaszomorító ostoba barmok még mindig harcolni akarnak. Felőlem aztán dugva fel a seggébe Rudenz a koronáját és csókolgassa közben Sixtus göthös lábát. Nem fogok harcolni Délért. Most nem. Nem ilyen állapotban. Az, hogy mi lesz ennek a városnak a sorsa, rohadtul nem érdekelt. Nem az én harcom volt.
- Melyik népért?
Na jó, Amy visszakérdezése egy kicsit meglepett. Azt hittem, hogy Ő valami hithű déli katona. De hát, végső soron zsoldos volt, a hűsége ahhoz kötötte, aki fizette. Most éppenséggel Dél. De hogy az embereket nem tartja a saját népének? Ez meglepett.
- Magad ismerted el Beta-nak, mikor megkérdőjelezte, hogy Henrik nem nyalná csontig a seggét. Akkor? Ki is vagy?
Egy ideig eltartott, mire eszembe jutott, hogy Amy előzőleg megvádolta Henrik-et azzal, hogy Ő nem is Henrik. Érdekes fejlemény volt, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy elgondolkozzak a további lehetőségeken.
- A kisasszony megfogott - nevette el magát Henrik. Aztán kihúzott a ruhája alól egy nyakláncot. Bíbelt vele valamit, aztán az arcáról eltűnt az a hamiskás vigyor és visszatért az a Henrik, akit már láthattunk. A karótnyelt bánatos képű mocsok.
- Valóban nem Herik vagyok. Az én szeráfom az igazság keresőinek angyala, Haamiah. A képessége pedig lehetővé teszi, hogy Haamiah vegye át a testem felett az uralmat.
Ez viszont túlságosan meglepett. Egy pillanatra el is vesztettem a hangomat. Aztán az egész kibukott belőlem.
- De...na de várjunk. Ez így nem okés. Valami még mindig nem stimmel. A szeráfok Dél ügyét szolgálják. Ha valaki elárulja Délt, akkor a szeráf is elhagyja őt. Kivéve, hogyha valaki csak tetteti, hogy elárulja Délt, hogy levadásszon mondjuk egy olyan ellenfelet, aki nagy fenyegetést jelentene Hellenburg-ra. Vagy valahogy sikerült átverned még Haamiaht- is, de az Igazság Keresőinek Angyalát nem hinném, hogy csak úgy át lehet verni.
- Ebből pedig csak egy következtetés vonható le...
- Akkor azt jelenti, hogy beépültél, de miért nem ölted már meg előbb? - vágra tá Amy kis habozás után. Jó kérdés.
- Nem megölni akartam. Hanem megszerezni ezt.
Húzott elő egy kis hengert, amiben egy henger volt. Mi lehetett azon a papíron, ami megért ennyit? Hogy elhitesse mindenkivel: elárulta Délt. Hogy maga ellen fordítsa a régi bajtársait, hogy az egész királyság árulóként tekintsen rá? Hogy ártatlanok életének kioltásában segédkezzen? Mi az, ami ennyit megérhet?
- Sikerült megszereznem az ellensőg főhadiszállásának helyét. Tudtam, hogy utánam fogtok jönni, ezért titeket kerestelek, hogy átadjam. De nem számítottam rá, hogy le fogok bukni...
De ha átakarta volna adni nekünk, akkor azt megtehette volna akkor is, amikor a városon kívül találkoztunk. De ott inkább harcoltunk. Igaz, akkor ott volt a leányzó is, aki alsó hangon is megkérdőjelezte volna a drága barátja akcióját. De ez akkor se klappolt még mindig teljesen nekem, de hagytam, hogy sodródjak az árral. Nem tudott érdekelni. Rohadjon meg minden. De azért annyira ne rohadjon meg, hogy ezt még meg ne tudjam. Elővéve a kis tükröt, amit már egyszer próbáltam rajta használni ismét felidéztem benne az arcát. Rohadjál meg, most nem bújsz ki a válasz alól.
- Modd csak, Henrik, amit eddig elmondtál, igaz? Egyenes választ adjál, kérlek. Egyszerű igen vagy nem is megteszi.
- Inkább ne is próbálkozz, ellenem az ilyenek nem működnek.
Ahogy a tükörre néztem, csak fehér fényt láttam. Mi a franc? Haamiah lenne az? Az angyalok fehér fénye? Rohadjon meg az a hülye szeráf. Hupsz. Szóval nem te, Dumah. Nincs bajom veled. Hééé, most meg besértődsz, Fuck off, Dumah. Önérzetes pelyhes csibe.
- Ettől még válaszolhatsz. Akár azt is feltételezheted, hogy bízni fogunk a szavadban.
- Természetesen igazat mondtam. Ezt a térképet pedig el kell juttatni Hellenburg-ba. Így fel tudjuk számolni a szektát egyszer és mindenkorra.
Aki hazudott, az is azt mondaná, hogy az igazat mondta, de nem volt semmi eszközöm rá, hogy kikényszerítsem belőle azt, ha netán hazudott volna. Megkínozhattam volna, azonban azt a többiek nem engednék meg nekem és semmi erőm nem volt tiltakozni ellenük. Tehát marad az, ami: meg kell bíznink benne...egyelőre.
- Ha a kultistákra célzol, akkor előttük nem buktál le, hiszen csak ez a két ájult van itt, meg mi. Mi meg biztosan nem mondjuk el nekik, hogy Te beépültél. De ha már megszerezted, amiért jöttél, akkor meg amúgyis, nem mindegy? Miért maradnál tovább?
- Beta nem halt meg. Ez itt nem egy ember. Ez egy kísértet. Láttam már elég ilyet. Beta valószinűleg egy nekromanta. Így aztán az álcámnak már lőttek. Úgyhogy minél előbb lelépek.
- TUDTAM, HOGY KÍSÉRTET! TUUUDTAM! - rikkantottam fel örömömben. Hogy minek örültem? A fene se tudja. De azért örültem. Legalább egy dolgot eltaláltam ebben az egész hülyeségben. Kár, hogy semmin se változtatott.
- Hát, ez azért még mindig eléggé nagy szopás. Add át a tekercset és takarodjunk innen a fenébe, én amondó vagyok. Visszamegyünk a táborba, feltöltjük a készleteinket, ellátjuk a sebeinket és harcolunk tovább. Kellenek, hogy maradjanak ott tartalékos felcserek.
Aztán ismét csak emlékeztettek arra, hogy nem szabad elfeledkezni semmiről sem, ami a harcmezőn folyik. Mi konkrétan totál elfeledkeztünk arról a rohadt lebegő köpenyről, ami alig pár perccel ezelőtt jelent meg és most vörösen izzó szemekkel kezd el kacarászni. Na baszki, ez így gáz.
- Ez bizony valóban nagyon érdekes. De a harcunknak még nincs vége!
- A kurva nénikédet nem fogod már be a pofádat!
Az arcomról ebben a pillanatban fagyott le a vigyor. Menekülnünk kell. Nincs az a deitás, ami rá tudna engem venni arra, hogy egy pillanatig is itt maradjak. Ha kell, használom a tekercset, amit a vámpírka adott nekem a Fakó Napkelet záró epizódjában, és hagyom a többieket a fenébe meghalni itt. Nem akartam meghalni. Még nem. Főleg nem feleslegesen. Aztán valami más is történik. Egy nyílvessző süvít keresztül a téren és találja el a szellemet. Abba az irányba kapva a fejemet meglátom Sera-t és Flan-t, ahogy Anton-nal és Maximillien-nel és az Azúr Sas tagjaival rohannak felénk. Ez...ez lenne akkor a felmentő sereg? Ezért tűnt el a vámpír és a vérfeleség? A legszívesebben most helyben letepertem volna Flan-t pár menet erejére...vagy csak simán megcsókoltam volna, utána meg a többieket is szép sorjában.
- Végre-valahára erősítés!
- Nahát, ti meg...
- Ők távol voltak, de hasznossá tették magukat.
Igen, elhozták az erősítést. Pusszancs, Flancika.
- Szuper! Henrik, remélem tudod, hogyan ne ölesd meg magad. Kérlek, ne tedd. Most már ne.
- Ezek meg mit keresnek itt? Hasznosak akkor lettek volna, ha segítenek és nem meglépnek.
A harcot megoldottuk mi is, de ők talán kicsivel tovább gondolkoztam, mintsem csak a pillanatnyi szituáció. De nem álltam én már le vitatkozni senkivel sem.
- Mi lenne, ha arrébb mennénk és átadnánk a terepet?
Ezzel egyet tudtam érteni. De nem mozdultam. Már ahhoz is túlságosan fáradt voltam. Flan arcán szétterülő vigyort arra véltem, hogy annyira nem örült a mi túlélésünknek. Rohadjon meg, még se smárolnám le hirtelen jött örömömben, és maximum egy alkalommal feküdnék le vele - ezek után többet nem érdemelne.
- Úgy látszik, a kis semmirekellő mégis csak kapóra jött.
Nem tudtam, hogy kire gondol, azonban ekkor a katonák háta mögül előlépett egy ismerős alak. A lány a tanyánál, akit Flan le akart lőni és akkor nagyon sajnáltam, hogy nem tette, de a többiek védték - legalábbis Mina - foggal, körömmel meg testtel is. Hmm...oké, Mina, akkor utólag is bocsi?
- Igen, ő vezetett minket ide.
Mielőtt még tovább vigadozhattunk volna, a szellem is akcióba lépett, aki ezen a ponton már nem tudott érdekelni. Határozott szándékom volt, hogy átadom a lehetőséget a többieknek, dealeljenek ők vele. Ha ismét megidézi ide azt a korcsot Beta, akkor én nem fogok harcolni, ebben biztos voltam.
- Óh, azt már nem! - rikkantott fel Henrik, ahogy a szellem meglépni készült.
Hogy mi akart lenni az a valami, ami az ékszerből reppent (?? most komolyan?? ) elő, az nem is érdekelt. Elég morbid dolgot láttam már eddig, hogy ezen ne lepődjek meg. Egy kisgyerek egy kis ágyékkötővel a dereka körül angyal szárnyakkal és valami bizbasszal a feje felett ugrott neki a szellemnek és ráncigálta le a földre. Végülis, mi a meglepő ezen? Teljesen normális és hétköznapi dolog. Teljesen elképzelhető jelenet, ahogy az öreg Hans sétálgat Alsóbögyörösvalagpuszta utcáján, kezében egy kis kosárka, amivel a vásárra igyekszik. Békésen baktat ám ez a Hans, az öregek nyugalmával. A kosárkájában két Mélységi szolga, akik éhesen sírnak fel és Henrik bácsi békésen eteti meg őket, miközben egy ágyékkötős angyalka csücsül a vállán és selymesen mosolyogva figyeli az eseményeket. Yupp, határozottan egy átlagos hétköznapi jelenet Veronia-n. Az egyetlen bukkanó? Hogy a vásárok vásár napon vannak, a hét végén. Az egész egy hazugság! HANS BÁCSI NEM MÁSZKÁLHAT A VÁSÁRBA A HÉT KÖZEPÉN! HAZUGSÁG! Uhm...szóval ja. Mire elértem ennek a képnek a végére, a kísértet maradványai szétlyuggattva. Pompás.
- Mindenki egyben van?
Manfred felé fordulok, arcomon fáradt mosollyal, szememben kihunyt fényekkel. Meg voltam gyötörve, többet ne várjanak el tőlem.
- Szóval...végül minden szál összeért, így, a levgégén. Én...én már nem tudok ehhez mit hozzáfűzni. Hogy egyben vagyunk-e? Rám férne két napnyi masszív pihenés, és ellátás, mert csúnyán megsínylettem ezt a hajszát. De...Henrik nem az Áruló, akinek eddig hitte az Azúr Sas, Csupán tette, amit tennie kellett..ez az én végszóm.
- Egyben vagyunk...de egyetértek a társammal, hogy szükség lenne egy kis feltöltődésre.
- Üdv! A feladatunk véget ért, bár jóval túlteljesítettük a tervet és még egy várost is megvédtünk a gonosz Mélységi követőktől. Hogy kerültek ide? Utánunk jöttek?
Henrik végszója az volt, hogy felénk dobta a tekercset. Nem reagáltam rá, hagytam hogy valaki más vegye fel. Nem volt rá szükségem, se gondom, csak figyeltem, ahogy az eddigi Árulónak hitt valaki félszegen lép oda a társaihoz és ugyanilyen félszegen üdvözli őket.
- Üdv...
Arra a beszélgesére nem figyeltem, csak Manfred válaszára.
- A kis barátjuk elég segítőkész volt - mutat Ana-ra. - Neki hála indultunk ide. Aztán a másik két társuk vezetett ide. És ez itt mi volna?- kérdezte, ahogy a Mina által felvett tekercs felé nyújtotta a kezét.
- Ez itt... - de nem folytatja, csak a torkát köszörülgeti Mina, ahogy próbál szóhoz jutni. Hát, most volt itt érzelem bőven, úgy hogy nem csodálkozok rajta. - Ez itt, ha minden igaz, az ellenségünk főhadiszállásának helyzete. Segítség Délnek. Nagy segítség.
A tekercset Albert bácsika veszi el tőle, arcán örvendező mosollyal. Csodás. Tartsák csak meg és menjenek kultistát gyilkolászni. Felőlem aztán azt csinálnak, amit akarnak.
- Áh, igen. Ezt akartuk még korábban megszerezni, csak nem sikerült.
- És ez az eddig kergetett Henrik érdeme, úgy látszik, még magukat sem avatták be. Nem tudom ki találta ki, de mindenkit veszélybe sodortak vele, bár így biztos nem gyanakodott rá az égvilágon senki.
- Hali. - köszön ismét Henrik a többieknek. Hold Anyára, vége lenne? Végre vége? - Jöttetek rendet rakni?
Csak némán figyeltem, ahogy Manfred odasétál Albert mellé. Az utóbbinak az arcáról eltűnik a mosoly. Valami rossz előérzetem volt. Valami nem tetszett.
- Nem. Jöttem elköszönni, a jó édes anyádat!
És ekkor az egész helyzet felborult, ahogy mágia vad hullámai szakították szét a viszonylagos csendet és a hatalmas villanás egyenesen Henrik felé tartott. ÓÓóóóóóh, baszdmeg.

A csata véget ért. Alfa holtteste kiterülve feküdt a mélységi ocsmány mocskában gyáva hívei pedig harc helyett a menekülést választották. Reméltem, hogy soha sem fognak visszatérni, a várost pedig ez után képesek lesznek megvédeni a polgárai, a menekülőket pedig levadásszák a nefilimek.
Kétségbeesetten láttam azonban, hogy Kristin nővér sem állt fel a vámpírral vívott küzdelem után. Odarohantam hozzá, hogy segítsek.
- Nővér! - megnéztem a sebet, majd lehunytam a szemem. Azonnal imádkozni kezdtem, minden elérhető gyógyító varázslatomat bevetve, de tudtam, hogy kevés lesz. A tőrkard mélyre hatolt, és biztos voltam benne, hogy létfontosságú szervet ért, talán a májat, vagy a jobb tüdő alját. Éreztem, hogy fáj a fejem az erőltetéstől, talán az orrom vére is eleredt... Azt az erőt, ami képes lett volna a halál küszöbéről is visszahozni bárkit elpazaroltam Armin kapitányra. Nem szabadott volna ezt gondolnom, hisz Isten szemében egyik élet sem volt értékesebb a másiknál mégis… Nem tudtam úrrá lenni az érzéseimen, a kudarcon, csalódottságon és haragon. Androméda eleinte tisztes távolságban állt, mintha nem is akart volna odanézni. Nem erőltettem.
- Az a... rohadt... vámpír... - köhögte a lovagnő, miközben az ujjaival még mindig az oldalát markolta, hiába. - Pont egy... ilyen... piperkőc... - nyöszörögte. Már biztos voltam benne, hogy a tüdőt érte a szúrás, Kristin nővér pedig lassan belefulladt a saját vérébe. Én pedig nem tehettem semmit. Mindent megpróbáltam. Minden varázslatot, amim volt, de nem tehettem semmit. Patakokban folyt a könny a szememből végig az arcomon. Megfogtam a nővér kezét.
- Annyira nagyon sajnálom...- suttogtam.- Ha akarna gyónni, vagy utolsó kenetet... De biztos vagyok benne, hogy az Úr angyali kísérettel veszi maga mellé.
- Angyali kísérettel... - Kristin keserűen mosolyodott el. - Egy bukott... lovagot...
Megráztam a fejem. Az arcomat már teljesen eláztatták a könnyek.
- Nem bukott. Mártírja lesz a gonosz elleni harcnak. Így fognak önre emlékezni. Mint hősre.
Nem ő bukott el. Én vallottam kudarcot. Az volt a feladatom, hogy megvédjem őket. Meggyógyítsam bármilyen sebet is kapnak, de nem voltam rá képes. Mostmár Androméda sem bírt a saját érzéseivel és a gyászával. Lerogyott a lovagnő teste mögé, és hagyta, hogy előtörjenek a könnyei.
- Győztél. - suttogta még Kristinnek, megerősítve a szavaimat. Valóban győztünk, a keresztesnővér valóban nyert, de magas volt az ára. Magasabb, mint amit meg akartam fizetni.
Az utcán csend honolt, mintha még a madarak és a szél is gyászolt volna. A csatazaj is hátrébb húzódott, hogy tiszteletét tegye, Kristin Angelika Dalgaard lovag lelke pedig abban a pillanatban elindult haza, a mennyek felé Isten oldalára.
” Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek ahol én vagyok.”
Krisztus ígérete volt ez, és nem lehettem ennél biztosabb abban, hogy valóban így történt. Kristin már vele volt.
Emeld fel a Te örökkévaló országodba, részeltesd kérünk soha véget nem érő boldogságodban őt.
Nem tudtam, mennyi ideig ülhettünk ott hárman néma gyászba burkolózva, megmerevedett szoborcsoportként.
Az élet aztán lassan visszaszivárgott Joannesburgba. Elsőnek Armin kapitányt láttam közeledni. Tekintetem dühösen villant rá, pedig… Nem ő tehetett róla. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem dönthettem másképp. Akkor ott őt kellett megmentenem és nem volt tisztem választani két egyformán értékes élet között. A lelkem mélyét mégis marta a bűntudat. A férfi egyedül volt, amikor pedig meglátott minket keresztet vetett és elmormolt egy gyors imát. Tisztelete jeléül levette a sisakját, mikor elénk lépett.
- Szép munka volt. - mondta fojtott hangon.
Legszívesebben felnevettem volna. Hogyan nevezhette ezt szép munkának? A társunk meghalt, a kultisták fele elmenekült. Ám ahogy a férfi arcára néztem, láttam a vonásai mögött az elfojtott bánatot. Androméda is felugrott kitárt szárnyakkal haragosan nézett a kapitányra, de képes volt fékezni magát és az indulatait.
- A templomban felállítottunk egy ispotályt. - mondta óvatosan a férfi, látva a nefilim ellenségességét. - Szükségük van segítségre? - kérdezte halkan. Nem lehetett ismeretlen számára a helyzet, így azt is tudhatta, hogy vigaszt most nem nyújthatott nekünk. Meg kellett küzdenünk a veszteséggel. Mindenkinek meg kellett, aki harcolt ebben az átkozott háborúban. Lassan megráztam a fejem, majd felálltam.
- Ravatalra van szükségünk. Elvárom, hogy méltón bánjanak Joannesburg hősével. Vigyen a sérültekhez, az élőkért talán még tudok tenni valamit.
Az öcsém már meghalt a karjaim között, és most a bajtáram is. A barátom. Az elmémben újra felcsengtek Magdolna nővér szavai: A holtaknak már nincs ránk szüksége, de az élőknek igen. Akkor a munkába temettem magam és a fájdalmamat és most is ezt terveztem tenni. A kapitány kihúzta magát.
- Ez csak természetes. - válaszolta. - Hol szolgált a hölgy? Személyesen gondoskodom róla, hogy a hazaútja békés legyen.
- Az Ordo Canes Domini-nél szolgált. A katedrálisba vigyék a testét, és küldjenek sürgönyt a rendfőnökének.
- Nem fogom elfeledni. - mondta a kapitány, ahogy végignézett ismét az utcán a fal mellett. - Amit ma itt tettek, több volt mint egy egyszerű párviadal. Üzenetet adtak a világ összes ármányos fenevadának. Hogy legyen bármilyen kilátástalan a helyzetünk, megmaradunk emberek. - mondta, aztán búcsúzóul tisztelgett egyet. Nem akart tovább zavarni.
Nem sokkal később a már jól ismert tizedes legény bukkant fel kisebb kíséretével, hogy útba igazítson minket.
- A kapitány küldött, hogy mutassam az utat a templom felé. - intett a kezével.
Ada mellé léptem.
- Biztosan engedik, hogy mellette maradj. Én segítek az ispotályban, ott még megtalálsz egy ideig. - mondtam a nefilimnek, majd magára hagytam. A tizedes mutatta az utat a templom felé. Láttam, hogy egy szekér is várt minket, hogy hazavigyen a katedrálisba, de még nem volt itt az ideje. Belevetettem magam a munkába, ameddig még volt, vagy ameddig össze nem estem a kimerültségtől.
Később a csata újra fellángolt a déli és az északi királyságok seregei között. A városiak megtartották a bátorságukat, és egy emberként szálltak harcba. Most nem kellett nekik semmilyen bukott angyal hamis igéje és a sötétség szolgáinak védelme.
Omega kultuszáról nem hallottam azóta sem, bár a Katedrálisban megsemmisítő vereségről beszéltek, ezt kihasználva pedig tettem róla, hogy Isten seregeinek győzelmét Kristin nővérnek tulajdonítsák. A temetése után nem sokkal már „Omega végzete”-ként emlegették, először csak a rendtársai, később viszont már mindenki az Egyházban. Nem tudom vágyott-e ilyen hangzatos címekre, de akárhogy is, nem hagyhattuk, hogy elfelejtsék. Zarakhiel és nefilim követői Araellel egyetemben a fővárosban maradtak, majd csatlakoztak észak seregeihez.
Egy napon pedig legnagyobb meglepetésre ismerős alakra lettem figyelmes a zárda lépcsőjén. Rachel volt az, az irritáló máguslány, aki a segítségünkre volt korábban. Úgy látszott meghallotta Isten igéjét és a csata óra nem tudta elfeledni. Hivatásra talált és készen volt csatlakozni a rendünkhöz, mint apáca.

Két alakot lehetett látni a sátorban öltözködni. Valahol egy nagyobb táborban állomásoztak. Nagy nap volt ez a mai. A századuk aznap készült kivonulni a frontra.
- Kapitány. - szólt az egyikük - Hallotta, mit jelentettek a nefilimek. Az eretnekek megtorpantak. Itt az ideje rajtuk ütni.
Armin kapitány aggodalmasan pislogott.
- Veszélyes lépés ez...nem tudom, mire gondolt a vezérkar.
A tizedes kecsesen legyintett egyet.
- Hiszen ismer minket. Már akkor sem érdekelt a veszély.
- Áh, igaz is...furcsa érzés lesz ismét azt a várost látni. - gondolkozott el - Na, elég a fecsegésből. - legyintette meg a sisakját, miután felhelyezte szemfedőjét - Induljunk!

Szerintem Henriket a Seraphja segítette, hogy olyan villámgyors reflexel rántotta maga elé a pajzsát és fel tudta fogni a felé robbanó mágiát, de az olyan erejű volt, hogy egyúttal ki is verte a kezéből.
- MI A BÁNATOS JÓ FRANC VAN MÁR! - kiáltottam fel és magam elé kaptam a kardom, támadásra készen, bár alig álltam a lábamon.
Ám ha árulók, akkor aligha harcolhatunk meg velük, ők frissek voltak, mi meg enyhén szólva is leharcoltak. - Ő nem ellenség, hallottátok!
- Szerintem nekik más dolguk van egymással, amellyel nem biztos, hogy tisztában vagyunk. - szólalt meg Damien.
Kész voltam rá, hogy rátámadjak ezekre a hülyékre, ha nem hallgatnak a szép szóra, de ekkor finom kis csengettyűszó hallatszott Cyne irányából. Tudtam mi ez, hiszen én is használtam már, de ennek ellenére az agyam egy pillanatra összezavarodott az ellentétes érzelmek összecsapásától és nem tudta felfogni, hogy miért is érzem azt, amit érzek és csak álltam ott kissé bénultan, leeresztve a fegyverem hegyét a földre. A többiek is láthatóan ellazulnak a hang hatására.
Manfred ujjai elfehéredve megszorultak a könyvön, majd összecsukta azt és bár valószínűleg felfogta, hogy nem tud ránk támadni, az már biztos, viszont a hidegvér nem távozott az ereiből.
- Emlékeztetnem kell titeket arra, hogy ezt az embert itt árulásért halálra ítélték?! - rivalt ránk, és mereven felénk nézett - Talán csatlakozni kívántok hozzá?
Manfréd szavai a kényszer szülte békesség mellett mégis felhorgasztottak bennem valami enyhe ellenállást, hiszen nem volt igaza!
- De hát az ismeretük téves volt, Henrik nem árulta el északot, csak beépült, csak tudott róla valaki, nem? - néztem kérdőn a nevezett férfira.
- Pontosan így van... És egyébként is, jelentős előnyt szereztünk Észak ellen, ennek már alapjáraton örülni kellene, nem? Mármint, előnyt, amennyiben felhasználjuk okosan és időben- jegyezte meg Mina is a Sasokat győzködve.
- S nekem meg emlékeztetnem kell mindenkit arra, hogy egy rohadt ostromlott város kellős közepén vagyunk, a közelben egy nekromanta, aki annyi kísértetet idéz, amennyit csak akar és bármikor visszatérhet s figyelmeztetheti a többi kultistát, hogy itt vagyunk. Szerintem senki sem örülne annak, hogy ha csak úgy bemasírozna ide egy egész csapatnyi Mélységi seggét nyalogató vidám cimbora, hogy jól megsimogassák a buksinkat, amíg egymással vagyunk elfoglalva. Persze ez csak az én meglátásom. - szólalt meg Cyne is a tőle megszokott stílusban.
Az Azúr Sasok, úgy néztek végig rajtunk, mintha elment volna az eszünk, aztán egy emberként sorakoztak fel Manfred mellett, büszkén húzva ki magukat.
- Érdekel is engem, miért csinálta. - morogta Albert - A vak is látja, hogy nem szűrte össze a levet a bukott angyallal. Talán érdekelnie kéne? - emelte fel a hangját a mondat végére.
Na, most már teljesen elvesztettem a fonalat! Mi az, hogy .......ŐK TUDJÁK, HOGY NEM ÁRULÓ ÉS ENNEK ELLENÉRE........Áhhh!
- Ti kinek az oldalán is álltok? - néztem fél szemmel körbe óvatosan, hogy hol találhatnánk valami fedezéket, ha rosszabbra fordulna a helyzet, de lehet, hogy mégis csak itt halunk meg? Ráadásul "baráti" kezek által?
Albert erre megvetően nézett ránk.
- Mi Hellenburg büszke harcosai vagyunk! Elveink vannak. És nem kérünk az olyanokból, akik eltérnek tőlük!
- Mi is Hellenburg büszke harcosai vagyunk, és ha nem látnák, ugyanaz a célunk! Hogy Hellenburg lehetőleg megmaradjon..
- Amihez nem árt az, ha akik ebben segítettek, életben maradnak.
Azt hiszem soha nem voltunk még ennyire egy véleményen társaimmal.......
Henrik ekkor odalépett Mina mellé, majd gyengéden megveregette a vállát.
- Köszönöm a kedves szavakat. De nem érdemlem meg őket. Tényleg parancs ellen cselekedtem. Mert egyedül így tudtam beférkőzni közéjük. - mondta komoran, mint aki felkészült bármilyen következmény elfogadására.
Na tessék! Mintha csak a vámpírlány állt volna ki érte!
- Henrik Baumenberg-et halálra ítélték, ez tény - kezdett bele ismét Cyne. - Azonban ha jól tudom, a jelenlétén kívül, ugyebár? Mivel ahogy azt kedves Albert mondta, itt mindannyian Hellenburg büszke harcosai vagyunk, és ELVEINK vannak, így a korrekt és igazságos eljárás egy hivatalos bírósági tárgyalás lenne és nem a helyszínen történő azonnalitélő bíróság. Amit nem is tudom, hogy az Azúr Sas megtehet-e?
Manfred arcán látni lehetett, hogy vadul harcol, a csengő ellenére próbál magával küzdeni. Mintha minden szót nehezére esett volna kimondani neki.
- Mi hellenburgiak összetartással jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Törvényeink alól nem bújhat ki senki sem. Igen, Henrik talán hatalmas dolgot vitt véghez. De nem tartotta be az elveinket. Ha nem a bizalom és a hűség tartja össze a csapatainkat, akkor semmi! - lépett előre határozottan.
A többi Azúr Sas tag szótlan maradt. Látszott, hogy viaskodnak magukkal, de nem tettek semmit.
Egyszerűen érthetetlen volt, ahogy viselkedtek. Amióta csak megláttuk őket, furcsán viselkedtek, nem úgy mint korábban. A korábbi vidám, élettel teli csapat mintha teljesen köddé vált volna.
- Nem kétséges, hogy Henrik hibát követett el, amikor engedély nélkül cselekedett, de nehogy már a tette, ne írja felül az árulás vádját. Ilyen sehol nincs! Főleg, hogy megpróbáltátok megölni. Ez nem lehet elvi kérdés és egy csepp köze sincs a becsülethez, meg az összetartozáshoz. - csóváltam meg a fejem. A békés hangulatom kezdett füstté válni lassan, gondolom gyengült a ránk erőltetett mágia hatása. - És én még mindig nem tudom mit kerestek egyáltalán itt? Minek jöttetek utánunk? - újult fel a gyanakvás hangja bennem, szokatlan viselkedésük miatt.
Albert dühösen ordított vissza nekem.
- Ó igen? Ha téged támadna le egy barátod, szaladna el, te talán megbíznál benne?!
Lassan kezdett visszatérni az ingerültségem, ahogy fél szemmel Henrikre néztem, aki miatt kirobbant ez az egész és aki egy szóval sem védte magát.
Talán már felkészült rá, hogy megfizeti a tetteinek árát, ami azonban a mi közbenjárásunkra eddig nem történt meg, de azért tehetne valamit, nem csak az arcát takargatni.......Talán csak nem sír?
Mielőtt még jobban megnézhetném a sötét elf szavai visszaterelik a figyelmemet.
- Még mindig nem feleltek társam kérdésére, hogy miért is jöttek utánunk. - támogat meg a szavaival Damien.
- Még csak nem is... kíváncsiak rá, hogy miért tette? Nyilván nem volt könnyű neki. Henrik, te pedig.. nem kívánsz valami szót szólni a saját - és mindenki más - érdekében? Nagyon szívesen beszélek, de nem szeretném, hogy a temetési beszédedet is nekem kelljen elmondani.
Úgy látszik nem csak nekem tűnt fel a férfi szótlansága.
Manfred erre csak kurtán megvonta a vállát.
- Erre lettünk vezényelve, amikor a kis barátjuk tájékoztatott a helyzetükről. De ne térjenek el a tárgytól! - vette fel gyorsan a szigorú hangját. Érződött nem akarta, hogy elérzékenyülve lássuk.
- Oké, többé nem tudnak megbízni Henrik-ben, de ez nem jelenti azt, hogy meg kell halnia a bűnért, amit azért követett el, hogy valami más, sokkal rosszabbat megakadályozzon. Maga Manfred mit tett volna Henrik helyében, ha ugyan ilyen dilemma előtt állt volna?
Cyne kérdése nagyon is jogos volt és igazán kíváncsian vártam mit felel rá a férfi.
Manfred haragos arccal rápillantott Henrikre.
- ÉN?! Én ha izzó vassal is égetik ki a szemem nem vetemedem ilyen alávaló, álnok tettre...
És akármi legyek, ha nem láttam a szemében neki is könnyeket. Mi folyik itt?
Henrik nagy nehezen kihúzta magát...... végre. A volt csapatához lépett.
- Fiúk...sújtsatok le rám. - mondta minden hezitálás nélkül.
Manfred elégedetlenül csóválta a fejét.
- Mint csapat vezető...mint Hellenburg seregének tisztje. Mint egy megbízható kordinátor, hogyan engedhetném meg, hogy ilyesmit elnézzek bárkinek?! - fakadt ki végül.
- Hát ezt nem hiszem el! - fakadtam ki, ahogy már Henrik is elfogadja, hogy neki ezért meg kell halnia és nem védte saját magát, sőt még csipogott is, mint valami félénk fruska. Az eszem megáll ettől a kifacsart nézethangoztatástól.
- Na ezért nem leszek sosem a sereg tagja! Csináljatok, amit akartok, ostoba fajankók! Itt állunk egy ellenséges város közepén és hülye elvi problémákon vetyengünk. Nekem ebből elegem van. Kérem a zsoldom és már itt sem vagyok. - öntötte el az agyam a méreg és kész voltam elmenni. - Jöttök? - néztem a többiekre.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon le, amennyire tud... Nem lehetne, hogy hagyjuk mostanra az ellenségeskedést, és megkeressük azt a nekromantát? - indítványozta a sötételf, aki általában a nyugodtság szobra volt ellenben Mina-val....
- Henrik, a múltkor is csak úgy eltűntél a szemünk elől, ha ez megint valami trükk, akkor... Nézz a szemembe és mondd, hogy ez nem valami trükk!
Henrik idegesen törölte le a könnyeket az arcáról.
~ Édes Istenem! ~
Aztán Minára nézett, majd így szólt.
- Miért mondod ezt úgy, mintha valami könnyű döntés lenne? Mi vagyunk, akik fentartják a rendet és a törvényeket. Megszegni őket...még ha jó szándékkal is...helytelen. - mondta magát ismételten bűnösnek elismerve.
Bennem meg újra felhangzott az "Édes Istenem!", miközben megforgattam a szemem.
- Manfred, ki adta ki a halálos ítéletet Henrik-re? - kíváncsiskodott Cyne.
- Senki egyén. Így rendelkezik a törvény. Ehhez nem kell egy főúr szava. - válaszolta Manfred tömören és mintha kissé mintha zavarba esett volna.
- Ez szép! Akkor még ráadásul önhatalmúlag jártok el. Ti nem árulók lesztek, hanem gyilkosok. - vontam meg a vállam és csak azért nem mentem még el, mert ha már majdnem itt hagytam a fogam a nagy semmiért, legalább a pénzem kapjam meg. - Manfréd, Albert, a pénzem....
Ha mást nem, ezzel kicsit elvonhattam a figyelmet a nagy gyilkolni akarásról talán, még ha meg is köpködnek most érte, azt gondolván, érzéketlen zsoldos vagyok.
Albert idegesen pillantott körbe.
- A csatának még közel sincs vége. - mondta komoran, majd elfordult tőlem és Henriket bámulta.
- Rendben, helytelen megszegni, és meghalni talán jobb? Istenem, mikor értitek már végre meg, hogy az elvek néha nem egyeznek a célokkal? Ha ennyire az elvek szerint élsz, akkor miért tetted egyáltalán? Ez egyrészt gyanús, mert ki tudja, mit fogsz tenni, ha végül úgy határoznak, hogy megkapod a büntetésed... lehet, hogy tervelsz valamit megint. Ha viszont nem, és szeretném ezt hinni... akkor meg nagy bolondság lenne csak így hagyni, hogy vak elveket követve elvegyék az életed. Hasznára lehetnél még Hellenburgnak is.
Mina szokásosan szavakkal igyekezett megoldani békésen a dolgokat, reméltem most sikerül.
Henrik azonban meglepetten hőkölt hátra.
- Vak elvek...? Ezt én is jól tudom. Soha nem is érdekelt. Ostoba az, aki hagyja magát leláncolni ezekkel az szavakkal. Ezért is nem akartam őket belekeverni. Ezt egyedül kellett megcsinálnom.
- Hát úgy látszik az Azur Sasok nem veled értenek egyet. - vontam meg ismételten a vállam, majd Albertre néztem és ha a pillantással ölni lehetett volna......
- Főnök, lehet, hogy a csatának nincs vége, de a megbízásnak igen. Henrik itt áll maguk előtt, szóval nem húzza az időt és ne dumáljon félre. Mi elvégeztük a dolgunkat, legalábbis a maguk részére.
Érezhette, ha akarta, hogy mennyire nem pendültünk egy húron ebben a dologban.
Manfred idegesen ráncolta össze a szemöldökét.
- Legyen. - mondta, majd elővett egy írást. - Ez igazolja a Zsinatnál a szolgálataikat. - mondta, majd átnyújtotta nekem.
- Ha mindig is ellene voltál, akkor mégis mi a jószagú csillagvirágért csatlakoztál hozzájuk egyáltalán? - nézett Mina továbbra is értetlenül Henrikre, szinte nem is figyelve rám.
Henrik szomorú pillantással oldalra nézett.
- Mert sokuk régi barátom... - sóhajtott egy nagyot.
- Hehe. - kuncogott fel Cyne, aztán ránk nézett. - Most mi van? Tényleg irónikus, imádom az ilyen fajta humort. Na, de most, hogy a humorestének vége van, láthatnám azt a papírt, ami az ellenség főhadiszállásának a helyét tartalmazza? Amíg itt mindenki tök szépen eljátszik az elvekkel meg a nem elvekkel - amúgy csak megsúgom, Manfred, hogy amennyiben nem akarja ezt a döntést meghozni, még mindig a király elé viheti az ügyet, aki az ismertetett tények arányában akár vissza is vonhatja a halálbüntetést, erre vonatkozott a kérdésem ugyebár - ...szóval vissza az elvekhez meg nem elvekhez, meg a játszadozáshoz. Én mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok hozzá. Örülök, hogy legalább a fizettségünket elhozták nekünk, mindenki nagyon örülni fog ennek. Amit itt mindenki KURVÁRA elfelejtett - emelte fel a hangját, - az az, hogy nem egy áruló vagy nem áruló az igazán fontos problémánk, hogy a rohadás nem rágja meg Medkoksh végbélnyílását, hanem egy ostromlott város kellős közepén vagyunk, menet közben DÉliek és Északiak haláloznak el a kultisták miatt ÉS MI KIBASZOTTUL TUDJUK, hogy hol van a főhadiszállásuk. Talán hogy ha elvinnénk ezt az üzenetet az ostromot irányító tábornoknak, vagy akármilyen tisztnek, talán, DE CSAK TALÁN még Dél javára is fordíthatnánk a helyzetet és utána dealelnénk a szituációval? Hm? Senki? Oké...akkor csak hadd lássam azt a papírt és ha kell, akkor egyedül irtok ki ott mindenkit, mert Dél erkölcsös katonái inkább ilyenekről vitatkoznak, semmint a tényleg erkölcsös dolgot tennék és megmentenék mások életét, amely az ELSŐDLEGES feladatuk, ugyebár...Na, akkor könnyes búcsúk ideje jött el, amint láthatom azt a papírt. - omlik el egy széles vigyor az arcán, a szónoklata végeztével.
Az Alfredtól elvett papírral a kezemben megfeszülök, mert lehet, hogy ezt azért a Sasok nem veszik ezt a kifakadást jó néven.
Megdöbbentett azonban. Nem, nem a szómenése, mert az már megszokottá vált, hanem, hogy mennyi indulat fűtötte a mélységivel és szolgáival szemben, de hát miért is lepett meg? Eddig is tudtam, hogy nem ölelné soha a keblére egyiket sem.
Mivel a szívem is hevesebben kezdett dobogni és a vér megpezsdült bennem, tudom, hogy kiszabadultunk a mágia okozta béke hatása alól. Igazából a papírt, amit kaptam nem is néztem meg, csak begyűrtem a mellvértem alá, nem ez volt most itt a lényeg.
Végül is nem mozdultam, vártam.
Henrik azonban nem hezitált, előrántotta a kardját és a többiek felé szegezte.
~ Hát ez kurva jó! ~ káromkodtam magamban hevesen.
- Nem szükséges a király elé vinni semmit.
Aztán se szó se beszéd megfordította a pengét, saját teste felé szegezve és hezitálás nélkül döfött a saját hasa felé. Behunyta a szemét és búcsúzóul a fejével intett egyet a többieknek. Halk, fröccsenő hang töltötte ki a levegőt. Vér csapott szerteszét.
Aztán Henrik kinyitotta a szemét. Manfred ott állt előtte, a semmiből megjelenve. Erős mágiát lehetett a levegőben érezni, egyértelmű, hogy varázslattal került hirtelen oda. Jobb tenyerével egészében rámarkolt a kardra és megállította, az ő tenyerének vére csapott szét a szélrózsa minden irányába.
- De igen. - mosolyodott el, miközben egy pislogással kiűzte a bánatot a szeméből - A bolond kordinátorét, kedvezményezés vádjával.
Manfred azzal a lendülettel átölelte Henriket. Henrik szóhoz sem jutott, teljesen lesokkolták a történtek. Albert és a többi csapattak megkönnyebbültek futott oda hozzájuk, veregette meg a vállukat, üdvözölték ismét újdonsült csapattársukat.
Aztán az események olyan váratlan fordulatot produkáltak, hogy döbbenten, mozdulni sem tudva meredtem a lendülő kardra, aztán meg a rám fröccsenő vérre, aztán a nagy ölelkezésre.
- Hát ez......hogy.... fulladnátok meg. Kellett ez az egész cirkusz? - sóhajtottam és most nagyon szívesen behúztam volna Henriknek és Manfrédéknak is. - Szerintem vedd el tőlük. - szóltam Cyne-nek a térképpel kapcsolatos kérésére. - Nem is hallották, ha engem kérdezel.
- Az lesz, Amy...az lesz.- sóhajtotta a sötét elf.
Mina sem nagyon értette a dolgokat, ahogy kivettem.
- Hä?! Kordinátor...? Mi a halál történt? Valaki legyen szíves, magyarázza el, lehet, hogy én vagyok az értelmi fogyatékos, de most nagyon-nagyon elvesztettem a fonalat.
- Úgy tűnik, Henrik halála le lett húzva a listáról. Következő napirendi pont: bejutni a kultisták főhadiszállására. Szerintem vagyunk elegen, akár indulhatunk is. - összegezte Damien.
Az örvendező csapat gyorsan összekapta magát, gondolom eszükbe juthatott, hogy még mindig egy csatatér kellős közepén voltak. Az utcákból a csatazaj még most is idehallatszott.
- Nem-nem...félreértitek. - mondta Henrik, majd Manfrednak intett, mire ő széttekerte a papírt.
- A térkép úgy mutatja, a kultisták jelenlegi fészke északi szomszédaink területén van. Ha el akarunk jutni oda...előtt rajtuk kell átvágnunk.
Manfred sóhajtott egy nagyot, aztán ő is Mina felé fordult.
- Való igaz, hogy Henrik volt, aki a kihágást megtette. Azonban épp ugyanúgy vétkesek azok is, akik hallgattak a bűneiről, vagy kiálltak érte. Mert bűnösök közt cinkos, aki néma...
Henrik még gyorsan hozzátette.
- Ezért akartam a többieket kihagyni ebből.
- De nem fogadjuk ezt el. - csatlakozott Albert - Úgy döntöttünk, együtt fogjuk a felelősséget vállalni.
Cyne lépett először a kiteregetett térképhez, de azért még a Sasok kaptak egy-egy nem túl kedves pillantást tőle.
- Tehát az északiakon kéne átvágnunk, miután a helyzet ilyen szépen eszkalálódott. De a francért kéne átvágnunk magunkat? Át tudnánk surranni a soraik között, nem? De a baj az, hogy négyünk közül senki sincs harcképes állapotban. Tehát vagy hagyjuk őket a fenébe és foglalkozik velük más, vagy kell egy nagyon jó felcser, aki helyreráz minket.
Albert vetett egy pillantást a térképre, aztán lemondóan csóválta meg a fejét.
- Ez a terület bent van, messze a folyótól. A nyomorultak megtették Gustavus országát faluknak. Ha véget akarunk vetni Medkokshnak, meg kell hódítanunk északot...
- Azt hiszem azt a csatát már nem ennyien vívjuk meg, nekünk tényleg elkélne egy kis istápolás. - sóhajtok, szinte összeroskadva, hogy már nem kell a feszültségtől terhes légkörben lenni. - De mi lesz az itteni kultistákkal?
- A kultisták elmenekültek. - mondta Albert - Az egyetlen ellenfelünk a katolikusok maradtak. - majd kihúzta magát büszkén.
- Meghódítjuk, ha kell. Ennek más előnyei is lesznek - jegyzi meg Mina elszántan.
- Mennyi időnk lehet nagyjából? - kérdezi Damien.
- Semennyi... sietnünk kéne, most, amíg még az előny a kezünkben van.
- Hmmm...mit ért az alatt, hogy a kultisták elmenekültek? Honnan tudhatják ezt egyáltalán? De mindegyis...ha Medkoksh kultuszának központja Északon van, akkor tényleg nem tehetünk ellene semmit sem a jelen helyzetünkben, és bár át tudnék én menni az északi határon, egy magam vajmi keveset érnék ott, tehát akkor ez tényleg le tudva. Kivéve, persze, ha Mina és Damien úgy dönt, hogy ők ketten hódítják meg az egész Északi királyságot, ahhoz sok sikert nekik. Viszont az egyház elleni háború ebben a városban...ahhoz már nincs túl sok erőm, de ha van egy ispotály, dolgozzon meg engem valamelyik felcser, keressenek nekem egy alkimistát. Északiakat mindig élvezettel ölök.
.......Azonban mi a franc lesz azzal a halálpappal, aki a kísérteteket idézgette ide folyamatosan? Ő jelen pillanatban az egyik legnagyobb problémánk. Ha az a szarrágó túléli, akkor igen csak megnehezíti a későbbiekben a dolgunkat. Na de vissza ismét az első témára: a városon belül tudjuk, hogy melyik területeket uralják az északiak? Gondolom Rudenz királynak esze ágában sincs JOanesburg-ot átengedni a tesóknak. - tette fel a kérdéseit Cyne.
Albert kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Halálpap?
Henrik gyorsan tájékoztatta.
- A szekta egyik vezetője. Bétának nevezik. Sajnos, hogy hol lehet, azt én sem tudom. Senki előtt nem mutatja a valódi testét.
Albert bólintott egyet, aztán végignézett rajtunk.
- Ti inkább menjetek az ispotályos sátrához. A várost bízzátok csak a mi századunkra.
Az északiak nem motiváltak és a kultisták sem, hogy utánuk rohanjak, hiszen épp eléggé megtapasztalhattuk, hogy egy erős vezetőjük mire képes. Pont az, akit Cyne most felemlegetett.
- Mit akarsz vele, hiszen majdnem itt hagytuk miatta a fogunkat? - néztem meglepődve a sötét elfre.
Flandre, akiről már szívesen megfeledkeztem volna, mert szívesen hallatja a hangját, de bezzeg, amikor kellett volna elhúzta a belét, ekkor kényelmesen odalépett hozzánk, majd intett egyet.
- Akkor a mi munkánk itt véget is ért. Engem csak a kultisták érdekelnek. - mondta, aztán felénk nézett. - Tudjátok...nem is vagytok olyan gyengék, mint az elsőre gondoltam... - horkantotta, aztán Serával együtt kimasíroztak a városból.
- Baromira nem vagyok kíváncsi a francos véleményedre és, hogy mit gondolsz rólam. - szóltam utána, ahogy úriasan faképnél hagyott minket. - Én már legyőztelek egyszer.
- De akkor csak hagyjuk itt a várost? - kérdezte Mina, mint akit ez elszomorít.
- Azért eléggé megtettük a magunkét már így is. Henrik például életben van. - jegyzi meg, Damien, mire Mina elvörösödik.
A sötét elf sem hagyja Flant sem szó nélkül.
- Ezt már tudtuk szerintem, de azért köszi, hogy felvilágosítasz minket.
- Jah... azért köszi... jók legyetek, és Sera, próbáld meg majd elérni, hogy Flan ne állítsa minden szembejövőbe a golyóját rögtön kérdezés nélkül, rendben?
Cyne közben mellém lépett és miközben a távozó vámpír nő után néz nekem is válaszol, amit az előbb Flan félbeszakított.
- Megölni, természetesen. Az Ő megölése lenne aztán csak az igazi dicsőség! Gondolj bele a kihívásba! - dörzsölte össze a tenyerét. - Persze, alapos felkészülés után, de biztos, hogy az a mocsok után megyek, amint lehetőségem adódik rá. Kifüstölöm azt a mocskot és annyira a Fátylon Túlra küldöm, hogy nem talál vissza. Apropó: azt hiszem, hogy én most összeszedem a maszkját, hogy azzal szórakoztathassam őt, miközben apró cafatokra szabdalom őt, és megetetem a saját húsával. Ami a várost illeti: a jelenlegi helyzetünkben nem tehetünk semmit, úgy hogy én megyek az ispotályba és felgyógyíttatom magam. Akkor se maradok ki a végső buliból, azt hallottátok Manfred? Bérgyilkos vagyok, ideje úgy is cselekednem. Végezni az ellenséges vezetőkkel....óh, az lenne aztán csak az igazán jó móka. Mikor indulunk?
És bicegve a - hála az égnek még mindig hulla - Bétához megy és elszedi tőle a maszkját. Nem mondom, hogy boldog vagyok, de hát most ő ébredt előbb, ez van.
Az Azúr Sasok azonban már búcsút intettek, majd szép lassan elindultak a város határa felé, hogy felfrissítsék magukat.
Ideje nekünk is mennünk..............
Henrik még indulás előtt utánunk kiáltott.
- Isten veletek. Köszönök mindent, amit értem tettetek. - mondta mosolyogva, majd a többiek után loholt, nehogy megvárassa őket.

Többé nem hallottam Omega kultuszáról, amit nem igazán bántam. Azt hiszem életem legkeményebb csatáját vívtam ott Bétával és nem kívántam egyhamar megismételni. A Zsinat azt híresztelte, hogy eltörölték őket a föld színéről.
Azt is hallottam, hogy az Azúr Sasok emberveszteség nélkül tértek vissza, de Manfred kezét nem sikerül megmenteni és valamiféle csoda műkezet kapott helyette. El tudtam képzelni vele azt a gazembert, amin mosolyognom kellett.
Természetesen érdeklődtem kicsit, hogy lett-e következménye Henrik magánakciójának, de megnyugvással vettem hírét, hogy a király nem végeztette ki őt - ami nem lepett meg, hiszen nem érdemelte volna meg, - ám az Azur Sasokkal együtt - akikhez újta csatlakozhatott - lefokozták és újabb veszélyes feladatokat kaptak.
Flandre nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzam vele a továbbiakban, de nagyon reméltem, hogy soha többé nem hoz vele össze a sors, vagy annak csúnya vége lesz.
Mina sötét elf társával és Cyne is mentek a maguk útjára, de tudtam, hogy nem utoljára találkoztam velük, valahogy mindig sikerül a legveszélyesebb munkák során összefutnunk és mivel a háború még javában dúlt, erre minden esélyünk meg volt még.

- Nem. Jöttem elköszönni, a jó édes anyádat!
  Ez volt az utolsó mondat, amit hallottunk, mielőtt a Pokol kénköves miazmája erre a világra szabadult volna. Legalábbis a mi kis világunkra. Meg nem is a Pokol, hanem a Fátylon Túli káosz, vagy mit tudom én, hogy mi. A lényeg, hogy nagy cummantyú volt készülődőben, amikor Manfred bácsi - erősen túlszexualizált ez a név, lehetne akár Womanfred is, de ezt inkább megtartom magamnak - egy támadást indított Henrik bácsi ellen, akiről kiderült, hogy még se akkora seggfej, mint elsőre gondoltuk volna, s az előbb említett, kevésbé rossz fej emberke csak a végső pillanatban, egy kétségbeesett mozdulattal tudta kivédeni a minden bizonnyal mágikus támadást, de az meg ki is verte a kezéből a pajzsot, így a korai előrejelzések szerint is Joanesburg várostere-szerte erős mélytorkozásra vannak kilátások. Aminek Amy nem is restellt hangot adni, bár én ennél erősebb szavakat használtam volna, de ezt meg mindenki tudja rólam, úgy hogy végső soron ez senkit se lepett volna meg.
- MI A BÁNATOS JÓ FRANC VAN MÁR!
  Csattant hát fel vala a zsoldoslány, akinek a kezében már ott is termett a kardja - vagy eddig el se eresztette? - és úgy állt be, mint aki támadásra vár. Enyhén megrogyasztott térdek, kéz szilárdan a markolaton, a szeme ide-oda cikázott, de azért még próbálta menteni a menthetőt, mert ha itt ismét kiüt a csetepaté, akkor mi minden bizonnyal nemsokára pár méterrel a föld alatt fogjuk tovább folytatni a vidám csevejt, miközben valami tehén pottyant egy hatalmas lepényt a sírunkat takaró virágokra. Már ha lesznek virágok. Vagy tehén...ebben a válságos időben nem hinném, hogy csak hagynának akár egy bőgető négylábút is csak úgy szabadon kóricálni a városban, ahhoz most túlságosan is nagy vagyont képviselt. Így megjegyezhető, hogy ebben a romlott világban még annyit sem érdemlünk meg, hogy egy tehén konkrétan rászarjon a sírunkra. Hogy hova tart ez a világ, arról nekem már fogalmam sincs. Mélabúús....franc, nem az a búúúú....szóval merengős gondolataimból Amy további megjegyzése rángatott ki, s megcsóváltam a fejemet, hogy a megerőltető gondolkozástól keresztbe állt szemeimet visszarázzam eredeti állapotukba.
- Ő nem ellenség, hallottátok!
- Szerintem nekik más dolguk van egymással, amellyel nem biztos, hogy tisztában vagyunk.
  Jegyzi meg Damien borongós hangnemben, már-már filozófiai magasságokba víve azt az egyszerű kis megjegyzést, hogy "franc se tudja". De sajnos ez a franc, meg úgy nagyjából minden franc a környéken tudja, hogy a Henrik versus Azúr csapatnak igen is van baja egymással, és még azt is tudjuk, hogy mi ennek a bajnak a forrása, úgy hogy ezen esetben nem tudtam egyetérteni Damned megjegyzésével, bármennyire is imponált az, hogy még ebben a helyzetben is megőrizte higgadt nyugodalmát és filozófikus hozzáállását a dolgokhoz. Nekem már annyira nem volt kedvem sem filozofálni, sem pedig az előbb említett tehénlepény mentes sírba kerülni, így amíg mindenki azzal volt elfoglalva - rajtunk kívül - hogy egymás torkának essenek (bár ezt leginkább vámpíroknál tudnám elképzelni, meg vadállatoknál) addig én a táskámba nyúlva halásztam elő a kis bűvös harangocskát, amit a Tünde-erdőben lezajlott kisebb incidens óta (miszerint Rheo úgy felborzolta a tollait helyettesítő indáit, mint egy ...famadár??) nem nagyon vettem elő. A jól ismert - és igen csak idegesítő, de abban a pillanatban nagyon is kellemes - dallam végig száguldozott a kis téren, és hirtelen úgy éreztem, hogy rohadtul de nincs kedvem nekem csatázni. Igaz, hogy eddig se volt, úgy hogy nálam aztán túl sok hatást jelen pillanatban nem ért el, de másokra már annál nagyobb effektussal volt eme kellemesen kellemetlen ketyere lehelete.  Amy ... Amy, mi is neked a teljes neved? Soha se kérdeztem meg, damn, Ő marad csak Amy vagy "zsoldoslány"...szóval Amy "Zsoldoslány" Amelie kardjának hegye öntudatlanul is a földdel került közelebbi kapcsolatba, s úgy megcsókolta azt, mint gondoskodó anya a túlságosan rideg gyermekét; Manfred bácsika pedig olyan hévvel csapta be a könyvecskéjét, hogy annak visszhangját még ezer mérfölddel arrébb is meghallhatták a gyanútlanul hallgatózó kéjleselkedők...szóval mindenki úgy reagált, ahogy arra számítottam: fegyverek letéve, harcra senkinek sem volt kapacitása, de ez nem akadályozott meg senkit sem abban, hogy azért a gondolataik nagyon is borúsak és háborúsak legyenek, csak jelen pillanatban az ilyen gondolatok tettlegességbe való átültetésre nem volt hajlamosságuk. Ezzel nyertem magunknak pár perc előnyt ahhoz, hogy vagy eltakarodjunk a fenébe, vagy megpróbáljuk megoldani a helyzetet, mielőtt tettlegességig és végletekig eszkalálódna.
- Emlékeztetnem kell titeket arra, hogy ezt az embert itt árulásért halálra ítélték?! - hördült fel Man "Könyvét becsapó" Fred, és tett egy merev lépést felénk, mint aki nem csak karót nyelt, de egy egész hadseregre való lándzsát felszuszakolt az ülepébe. - Talán csatlakozni kívántok hozzá?
  Ezt én valahogy jobbnak találtam volna elkerülni, ha másért nem, hát mert igen csak egészségkárosító művelet lett volna a saját kivégzésünk és én mindig is igyekeztem egészségesen élin. Az már más kérdés, hogy ez nem nagyon szokott összejönni és néha még csak a hajlam sem volt meg rá. De azért igyekeztem. Az idő egy részében. Kis részében. Nagyon halvány hányadában. De ezt ne rójja fel nekem senki se. Minden okom meg van rá, hogy néha öngyilkos és önromboló hangulatomban legyek: hisz végül is, egész életemet a saját társaságomban kellett leélnem, ez már önmagában kellő ok arra, hogy bárki megőrüljön.
- De hát az ismeretük téves volt. Henrik nem árulta el Délt, csak beépült, csak tudott róla valaki, nem?
- Pontosan így van..és egyébként is, jelentős előnyt szereztünk Észak ellen, ennek már alapjáraton örülni kelle, nem? Mármint, előnyt, amennyiben felhasználjuk okosan és időben.
  Azonban Mina és egyben Amy is valamit szem elől tévesztett. Lehet, hogy az Azúrok az elmúlt pillanatban megtudták, hogy Henrik még sem volt annyira áruló, mint ahogy Ők elképzelték, viszont hetek óta abban a tudatban éltek, hogy a régi cimborájuk elárulta őt. Nehéz lehetett megtenni az első lépést abba az irányba, hogy végső soron a halálát kívánják. Ehhez át kellett lépniük egy határt saját magukban, amelynek egyik oldalán a közösen megélt csatározások és csapodár életmód feszült...a másikon pedig az ismerős arc, ahogy a halál torz vigyorába torzul arca. Fel kellett égetniük pár, a múltba vezető hidat, és az pedig soha sem egy egyszerű dolog. Innen visszatáncolni már nem lehetséges, csak ha új hidakat építenek. Ebben a helyzetben pedig az, hogy mi lesz Dél vagy Észak sorsa, vajmi keveset számít, hisz az ember, kiragadva a civilizáltság bársonyos és meleg bölcsőjéből hamar átcsap egy önző ösztönállattá, s csak a saját érdekeik fogják érdekelni. Most, jelen pillanatban tehát, felőlük akár Rudenz király is megdögölhetett volna, az sem érdekelte volna őket. De mivel nem akartam kimaradni az általános hangorkánból, amit elszabadítottunk (volt valami súlyos mentális problémám, hogy MINDIG járatnom kellett a pofámat, hisz annak hiánya már fizikai fájdalommal járt) így én is hozzáfűztem a magam megjegyzését a sajátos stílusomban, amit sokáig senki se tud elviselni.
- S nekem meg emlékeztetnem kell mindenkit arra, hogy egy rohadt ostromlott város kellős közepén vagyunk, a közelben egy nekromanta, aki annyi kísértetet idéz meg, amennyit csak akar és bármikor visszatérhet, s figyelmeztetheti a többi kultistát, hogy itt vagyunk. Szerintem senki se örülne annak, hogy ha csak úgy bemasírozna ide egy egész csapatnyi, Mélységi seggét nyalogató vidám cimbora, hogy jól megsimogassák a buksinkat, amíg egymással vagyunk elfoglalva. Persze ez csak az én meglátásom.
  Fejeztem be egy halk, már-már beletörődő mondattal a hangnemében egyre erősödő beszédemet, s keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. Lehet, hogy jó páran meg fognak sértődni, azonban ezen a ponton ez annyira nem tudott érdekelni. Pedig kellett volna, hogy érdekeljen és annak nem kellett volna érdekelnie, hogy mi is lesz Henrik sorsa, hisz mi elláttuk a feladatunkat, amivel meg lettünk bízva, innentől kezdve egy vadidegen ember sorsa miért is érdekelt? Én magam sem tudtam, és éreztem, hogy ha nem oldódik fel ez a konfliktus, akkor én itt hagyok mindenkit a jó bánatos fenébe, aztán mehet mindenki a maga dolgára. Az Azúrok azonban nem nagyon hatódtak meg a szónoklatainktól, csak egy emberként sorakoztam fel Manfred mögött és mellett, olyan büszkén kihúzva magukat, mintha legalábbis csak úgy egymaguk legyőzték volna teljes Északot és kiirtottak volna minden Mélységit ebből a világból. Jelen meglátásom szerint a legnagyobb érdemük még mindig az, hogy akár sötét éjszakán is megtalálják a saját farkukat (vagy a mellettük állókét), hisz harcolni még egyszer se láttam őket (Mancika kivételével) és nem is tudtam, hogy egyáltalán képesek-e rá. Mondjuk azért annyira nem voltam kíváncsi, hogy ezt saját bőrömön tapasztaljam meg. Végső soron, azzal se lenne baj, hogy ha tévednék a harci képességeikkel kapcsolatban, egészen addig, míg én jó biztos távolságban vagyok tőlük, remélhetőleg egy kancsó borral a jobbomban és egy nyegle prostituált formás kebleivel a balomban.
- Érdekel is engem, miért csinálta - mordul fel az eddig nagyon is csendben lévő Albert. Van egy mondásuk arra, hogy kik szoktak ilyen kussban maradni - azok a gyerekek, akik berottyantottak. Vajon nála is ez a helyzet most? - A vak is látja, hogy nem szűrte össze a levet a Bukott Angyallal. Talán érdekelnie kéne?
  Yupp, ahogy gondoltam. A személyes sérelmek felülírtak mindenféle racionális gondolkodást. Őket nem az érdekelte, hogy miért lettek elárulva, csak az, hogy egyáltalán el lettek árulva. A közeli barátoktól és családtagoktól jövő árulás a legfájóbb, hisz csak azok tudnak nekünk igazán ártani, akik közel állnak hozzánk. A lelkükön most egy széles seb tátong, amit be kéne foltozni...de rohadjak meg, nem vagyok én se Rotmantel, se holmi apáca vagy mi a szösz, aki csak úgy gyógyítgat össze-vissza, mert ihaj-csuhajosan hejj de jó kedvében van. Annyira utáltam az embereket, de tényleg és most csak még egy lapáttal rá tettek erre. Éreztem, ahogy szépen lassan én is elvesztem az eddig magamra erőltetett nyugalmat, hisz ténylegesen fizikai fájdalmat okozott az emberi hülyeség. Megérdemelték volna, hogy kiirtsák egymást...senki se siratta volna őket vissza, és ez a világ csak jobb lett volna nélkülük. Eddig nem sok sikerrel jártak sajnos az ilyen jellegű karitatív munkában, pedig rohadjanak meg, nagyon is igyekeztek benne. Csak valahogy ennyi év háborúskodás után se sikerült teljes annihilációt elérni, ami a maga nemében nagyon is sajnálatos dolog.
- Ti kinek az oldalán is álltok? - horkant fel felháborodottan Amy, amire a válasz szerintem egy sima "a sajátunkon" is megfelelt volna a részükről.
- Mi Hellenburg büszke harcosai vagyunk! Elveink vannak. És nem kérünk az olyanokból, akik eltérnek tőlük!
  Azt hittem, hogy ezen a szónoklaton szét fogom visítani a fejem a röhögéstől, és igen csak becsületemre vállt az a tény, hogy nem törtem ki ott helyben hahotában. Minden csepp megmaradt lelkierőmet össze kellett szedni mondjuk ehhez, de akkor is. "Büszke harcosok"? Az anyátok térdkalácsát, Te eltévelyedett barom. Elveitek vannak? Hogy oda ne rohanjak. Az elveitekkel kitörölhetitek a seggeteket, mert annyit ér, mint az út menti tölgyről lehullott falevél, amit erre a célra használtok...bár az igazán extrém alakok csalánnal szokták, és amennyire fel vannak ezek paprikázva meg nem tudnak a seggükön megülni, el tudom képzelni, hogy ez náluk valami törzsi vagy legalábbis csapatszokás lehet...talán még segítenek is egymásnak eléggé terebélyes példányokat keresni. De nem éreztem úgy, hogy ezen fennkölt gondolatokat bárkivel is meg kellett volna osztanom, hisz elég volt Kiril kerge és nyeglén reszelős hörgős-röhögését vagy Dumah felháborodott káricálását hallani a fejemben ahhoz, hogy el tudjam képzelni mások reakcióit.
- MI is Hellenburg büszke harcosai vagyunk, és ha nem látnák, ugyanaz a célunk.! Hogy Hellenburg lehetőleg megmaradjon.
  Na azért ebben én annyira nem lennék biztos, de biztos, miért is ne? Végül is, egyelőre még hasznomra vannak az ottani emberek egy kis hányada.
- Amihez nem árt az, ha akik ebben segítettek, életben maradnak.
  Na mondjuk ez már kevésbé igaz állítás. Nem kell minden segítőnek túlélni. Már ellátták a feladatukat, kiszolgálták a hasznosságukat, ezek után simán mehetnek is a tömegsírba. Kivéve, hogy ha én is ebbe a kategóriába tartozok, akkor természetesen minimum egy díszmenettel és három hét ingyenes kurválkodással kell az ilyet megköszönni. Henrik is neki áll itt köszönhetni, de sajnos nem úgy, ahogy mi azt elképzeltük. Ennek az agyhalott fasznak konkrétan öngyilkos hajlamai vannak. Há' rohadjon meg, ennyi erővel miért nem engedte le a pajzsát, amikor Manfred megakarta mágiázni a sejhaját? A fene se érti az emberek gondolkodás módját, pedig Hold Anya becsületére mondom, hogy próbálkozok...ezek tényleg hülyék. Egytől-egyig.
- Köszönöm a kedves szavakat. De nem érdemlem meg őket. Tényleg parancs ellen cselekedtem. Mert egyedül így tudtam beférkőzni közéjük.
 Te tényleg megérdemelnél egy határozott pofont. Tőlem. Vagy bárki mástól. Nem tudom, hágy hány év intenzív agyirtó kúrára van szükség ahhoz, hogy valaki ennyire elhülyüljön, de le kellett volna állnod a szerrel Henrik addig, amíg még volt egy csepp agyad. Most már túl késő. Rest in Peace, buddy.
- Henrik Baumenberg-et halálra ítélték, ez tény - emeltem fel a szemöldökömet és ütöttem meg okoskodó hangnemet, hátha ez legalább hatással lesz rájuk bár hülyéknek okoskodni általában már alapesetben hamvába holt kísérlet volt. - Azonban a jól tudom, a jelenlétén kívül, ugyebár? Mivel ahogy azt kedves Albert mondta, itt mindannyian Hellenburg büszke harcosai vagyunk, és ELVEINK vannak, így a korrekt és igazságos eljárás egy hivatásos bírósági tárgyalás lenne és nem a helyszínen történő azonnal ítélő bíróság. Amig nem is tudom, hogy az Azúr Sas megtehet-e?
  Tény és való, hogy háború idején, a frontvonalon súlyos kihágások esetén felállíthattak egy azonnal ítélő bíróságot, amely a helyszínen, a szokásos jogi procedúrák mellőzésével hozhatott ítéletet a dezertőrök vagy árulók ellen. Azonban az Azúr Sas épp hogy csak megérkezett ide, és az ítéletet nem háborús helyzetben hozták meg, legalábbis nem a frontvonalon, így a meglátásom szerint nem is lehetett rögtön ítélő. Ebben az esetben pedig őt megillette volna egy méltányos tárgyalás legalább...és onnantól kezdve nekünk már nem kellett volna tovább ezzel a szerencsétlen barommal küszködni.
- Mi hellenburgiak összetartással jutottunk el oda, ahol most vagyunk.
  Egészen biztos vagyok benne, hogy ez minden csoportosulásra érvényes, de persze, sajátítsd csak ki a civilizáció legalapvetőbb aspektusát te egoista fejnehéz farokpörgettyű.
- Törvényeink alól nem bújhat ki senki sem. Igen, Henrik talán hatalmas dolgot vitt véghez. De nem tartotta be az elveinket. Ha nem a bizalom és a hűség tartja össze a csapatainkat, akkor semmi!
 Elvek. Elvek. Elvek. A jobb herém már tele volt az elvek emlegetésével és a bal is már a maximális telítettségi szint közelében járt. Ha még egyszer valaki kiejti ezt a szót, azt kinyírom. Látszott ezen a nagy rakás szerencsétlenségen, hogy nem szívesen végeznék ki a társukat, azonban nem tehetnek mást, mert ahhoz túlságosan korlátoltak, hogy mást csináljanak, mint amiért elindultak. Az ilyen begyöpösödött barmokból lesznek csak az igazán jó tisztek! Én simán megajánlanám, hogy mindegyiküket most azonnal léptessék elő tábornokká s a hozzájuk illő tágranyílt szemű ostoba módján vezényeljenek másokat a halálba. Adoptáció. Erről a szóról hallottatok már, aranyoskáim? Nem? Akkor most azonnal csapjatok fel egy lexikont, már ha megmaradt egy is Abaddón sárkányka pusztítása után.
- Nem kétséges, hogy Henrik hibát követett el, amikor engedély nélkül cselekedett, de nehogy már a tette ne írja felül az árulás vádját. Ilyen sehol sincs! Főleg, hogy megpróbáltátok megölni. Ez nem lehet elvi kérdés és egy csepp köze sincs a becsülethez, meg az összetartozáshoz. És én még mindig nem tudom, mit kerestek egyáltalán itt? Minek jöttetek utánunk?
  Amy utolsó kérdésére adott válaszra én is kíváncsi lettem volna. Tényleg, mi a francot keresnek itt?
- Óh, igen? Ha téged támadna le egy barátod, szaladna el, talán megbíznál benne?!
  Csattant fel Albert, aki nem volt abban a hangulatban, hogy a fontosabb kérdésre választ adjon. Közben Henrik már egy sírógörcs szélén álldogált, felkészülve arra, hogy sós könnyekbe fojtsa el itt az egész terepet, én hasonló aljas tettre készültem, csak én a röhögőgörcs miatt sírtam volna át magamat a Fátylon Túlra, hogy ott aztán végleg "bolondnak" bélyegezzenek meg. Az írott történelem során valószínűleg én lennék az első sötét elf, aki halálra röhögte magát szó szerint.
- Még mindig nem feleltek társam kérdésére, hogy miért is jöttek utánunk.
- Erre lettünk vezényelve, amikor a kis barátjuk tájékoztatott a helyzetükről. De ne térjenek el a tárgytól!- horkant fel Manfred, igyekezve megőrizni a szigorú hangvételét...azonban a hangja mintha megbicsaklott volna? Vajon milyen szintű érzelmi nyomásnak teszi ki őt ez a helyzet? Nem ám hogy ez a barom is elkezd itt bőgni...
- Még csak nem is...kíváncsiak rá, hogy miért tette? Nyílván nem volt könnyű neki. Henrik, Te pedig...nem kívánsz valamit szót szólni a saját - és mindenki más - érdekében? Nagyon szívesen beszélek, de nem szeretném, hogy a temetési beszédedet is nekem kelljen elmondani.
  Mina érzelmes kirohanására azonban túl sok válasz nem érkezett, én pedig úgy éreztem, hogy itt az ideje tovább ütni azt a bizonyos vasat. Ha megtörjük Manfred-et, a többiek is besorolnak mögé és nem fog véres konfliktus kirobbanni ismét közöttük - tehát mi sem döglünk meg a kereszttűzben. Ez pedig határozottan előnyös végkimenetele lett volna a dolgoknak, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kevesebb halott ember marad itt és több élő távozik. Valamit valamiért, gondolom.
- Oké, többé nem tudnak megbízni Henrik-ben, de ez nem jelenti azt, hogy meg kell halnia a bűnért, amit azért követett el, hogy valami más, sokkal rosszabbat akadályozzon meg. Maga Manfred, mit tett volna Henrik helyében, ha ugyanilyen dilemma előtt állt volna?
- ÉN?! Én, ha izzó vassal is égetik ki a szemem, nem vetemedem ilyen alávaló, álnok tettre...
  Ordítja el magát a megnevezett alak, miközben már ténylegesen a könnyeivel küszködik. Meg az anyád térdkalácsából készített csontbuzogánnyal lecsapott árokszéli tündér péppé vert hullájából készített pitére nem tettél volna hasonlóan! Csak túl hülye vagy ahhoz, hogy ezt beismerd. Nem, helyette játszod az erkölcsöset, Te istentelenül nagy barom. MIÉRT ILYEN ARÁNYTALANUL OSTOBA MINDEN EGYES ROHADT EMBER? Ez náluk valami faji követelmény? Megszületnek, és rögtön abban a pillanatban fejbe is csapják őket, hogy biztosra menjenek: a frissen felcseperedő csemete totál agyhalottként nő fel? Erre meg mit csinál a másik agykárosúlt szerencsétlen? Na mit? Hát baszdmeg, odalép a többiek elé, hogy nyírják már ki! Az édes faszomat, azt ebbe az egészbe. És akkor még valaki csodálkozni mer azon, hogy miért káromkodok ennyit? ENNYI BALFASZKODÁS UTÁN még is, mi mást lehet tőlem elvárni?
- Fiúk...sújtsatok le rám.
  Hogy folytál volna le apád térdén, Te szerencsétlen... Manfred meg csak a feét csóválhatja, mint valami ostoba kutya.
- Mint csapatvezető....mint Hellenburg seregének tisztje. Mint egy megbízható koordinátor, hogyan engedhetném meg, hogy ilyesmit elnézzek bárkinek?! - fakad ki a fickó, engem meg erősen elkap a vágy, hogy a facepalm ősi rituáléját hajtsam végre. Vagy Amy kardjába dőljek. Bármelyik...a kettő egyszerre.
- Hát ezt nem hiszem el!
  Hogy mi a franc? Olvasol a gondolataimban, Amy? Az nem lenne túl szerencsés! Ja, hogy nem az én öngyilkolászós gondolatomra reagált. Akkor megnyugodtam. A saját érdekében, kerülje el az agyamat, mert attól még a legtapasztaltabb inkvizítor is sírva rohan el és csap fel eretneknek, hogy vígan máglyára ugorhasson.
- Na ezért nem leszek sosem a sereg tagja! Csináljatok, amit akartok, ostoba fajankók! Itt állunk egy ellenséges város közepén és hülye elvi problémákon vetyengünk.
  Mi a franc az a vetyengés?
- Nekem ebből elegem van. Kérem a zsoldom és már itt sem vagyok. Jöttök?
  Fordul felénk Amy a kirohanása után, azonban valami megakadályoz abban, hogy csatlakozzak hozzá, pedig nagyon is csábító volt az ajánlata és Hold Apa igazából nekem is lépnem kellett volna. De mint jó mazochista, kívántam a fájdalmat. Már pedig ezeknek az ostoba barmoknak a látványa legexkluzívabb inkvizítor-masszázson is bőven túl tett. Ehhez képest a hátsómba felnyomott forró fémrudak fájdalma is eltörpült...így aztán, végső soron, csak megcsóváltam a fejemet Amy kérdésére.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon le, amennyire tud...
~ Na, mivel lehet még jobban felbaszni idegileg egy ideges embert? Azzal, hogy azt mondod neki: nyugodj le. Good job, Damien! ~
- Nem lehetne, hogy hagyjuk mostanra az ellenségeskedést, és megkeressük azt a nekromantát?
~ Egy hajszálnyival jobb ötlet. Csináljuk azt! Hajrá! ~
- Henrik, a múltkor is csak úgy eltűntél a szemünk elől, ha ez megint valami trükk, akkor...nézz a szemembe és mondd, hogy ez nem valami trükk.
  Én ezen a ponton már elvesztettem a fonalat, és meg se próbáltam felvenni. Az agyam kikapcsolt...mondtál valamit Mina? Bocs, csak elnyomta a hangodat Henrik szüppögése...és az takony az orrában? Eh...fúj!
- Miért mondod ezt úgy, mintha valami könnyű döntés lenne? Mi vagyunk, akik fenn tartják a rendet és a törvényeket. Megszegni őket...még ha jó szándékkal is...helytelen.
  Az, hogy egyáltalán megszülettél, az a helytelen. Végső soron itt volt az ideje, hogy felvezessek egy ötletet, azonban azt akartam, hogy ők jöjjenek rá a megoldásra. Bár amennyire ostoba barmok, úgy se jönnek majd rá, hogy miért tettem fel egy egyszerű kis kérdést.
- Manfred, ki adta ki a halálos ítéletet Henrik-re?
- Senki egyén. Így rendelkezik a törvén.y Ehhez nem kell egy főúr szava.
  Láttam a fickó arcán a zavarodottságot, hogy megpróbálja értelmezni a kérdést...de Ő mondta ki a legfontosabb dolgot, és még mindig nem esett le neki, hogy mire akarok ezzel utalni? Ha ezek a barmok bemennek egy nagy városba az átlag értelmi szint súlyos zuhanásba kezd és a földet átszakítva tesz látogatást az ülepítőgödör aljára.
- Ez szép! Akkor még ráadásul önhatalmúlag jártok el. Ti nem árulók lesztek, hanem gyilkosok- világított rá a kérdésemre adott helyes válasz egyik aspektusára Amy. Több van abban a kis kobakban, mint ami látszik. - Manfred, Albert, a pénzem...
  Tartja ki végül a markát Amy, a mindig is gyakorlatias zsoldoslány, azonban a kérését megtagadják. Na ez azért nem volt szép dolog! Hát hol vannak az elveitek, drága Hellenburgi dicsőséges katonák! Nem kifizetni azt, aki elvégezte a feladatot nem éppen erkölcsös dolog. Ostoba és most már otromba faszok.
- A csatának még közel sincs vége - érkezik a tömör magyarázat. Azt a rohadt, hogy Te milyen jó megfigyelő vagy! Hol lehet eltanulni ezt a képességet?
- Rendben, helytelen megszegni és meghalni talán jobb? Istenem, mikor értitek már meg végre, hogy az elvek néha nem egyeznek a célokkal? Ha ennyire az elvek szerint élsz, akkor miért tetted egyáltalán? Ez egyrészt gyanús, mert ki tudja, mit fogsz tenni, ha végül úgy határoznak, hogy megkapod a büntetésed...lehet, hogy tervelsz valamit megint. Ha viszont nem, és szeretném ezt hinni...akkor meg nagy bolondság lenne csak így hagyni, hogy vak elveket követve elvegyék az életedet. Hasznára lehetnél még Hellenburg-nak is.
  Mina ezen szónoklata őszintén szólva kissé összezavart, mert most nem tudtam eldönteni, hogy Henrik-et akarja-e megvédeni, vagy fordult egyet olyan igazi Pál módra és már a halálát kívánja? Totálisan össze voltam zavarodva és hirtelen azt se tudtam, hogy mit tudnék erre mondani. Az agyam csak zakatolt és zakatolt és sehova se vezettek a gondolataim. Mellkasomat jeges rémület szorította össze és hirtelen úgy éreztem, hogy nem jutok levegőhöz: a picsába, kifogytam a szavakból! Ilyen még nem fordult elő. Mi ez az érzés, hogy nem akarok pofázni, és nem is tudok? Mi ez? Csönd? CSÖND?! Ez a világ tényleg megérett egy pusztulásra. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Vak elvek...? Ezt én is jól tudom. Soha nem is érdekelt. Ostoba az, aki hagyja magát leláncolni ezekkel a szavakkal. Ezért is nem akartam őket belekeverni. Ezt egyedül kellett megcsinálnom.
  Eh....mi van? Haver, Te önmagadnak mondasz ellent minden egyes szavaddal. Az emberi hülyeség egy újabb szintjére értünk el vagy le. Ehhez már nem találtam olyan káromkodást, amely kellőképpen kifejezte volna az érzelmeimet. Kész. Ezek megöltek engem agyilag. Ha valaki meglát engem, ahogy nyál csorog a pofámból mindkét oldalt és ostobán dünnyögve dülöngélek előre-hátra, az ne lepődjön meg. Csupán agyhalott vagyok. Megölték az egyik legszexibb testrészemet, ami a kobakomban foglalt helyet. Na EZÉRT már megérdemelték volna mindannyian, hogy felakasszák őket.
- Hát, úgy látszik, az Azúr Sasok nem értenek veled egyet.
~ Nem, mert ők a felhők felett szállnak és nem értenek semmit sem, főleg nem egyet. Sálálálálá...öhm. Ja. Halott. Agy. Yupp. Juhéé...~
- Főnök, lehet, hogy a csatának nincs vége, de a megbízásnak igen. Henrik itt áll maguk előtt, szóval ne húzza az időt és ne dumáljon félre. Mi elvégeztük a dolgunkat, legalábbis a maguk részére.
 Az agyhalott státuszból az érmék csilingelése rángatott ki, ahogy Manfred valamit mondva Amy-nek egy papírt nyújtott át. Azonban a papír nem zörgött, hanem csilingelt, mint pár érme. Aztán az elmém utolsó része is helyre ugrott és a papír most már úgy zörgött, ahogy egy papírnak kellett. Oké, teljes rehabilitáció. Vagy mi. Ismét Én vagyok. Úgy-ahogy. Többnyire. Valamennyire. Határozottan határozatlan vagyok most ebben a témában. Valamit pofáznak a Zsinatról meg az igazolásról. Oké...áh, akkor megkapjuk a fizut? Kirááály! IRÁNY A LEGKÖZELEBBI BORDÉLY!
- Ha mindig is ellene voltál, akkor mégis, mi a jó szagú csillagvirágért csatlakoztál hozzájuk egyáltalán?
  Mina igen csak meglepő hasonlata felkeltette az érdeklődésemet, aztán annyira kinyíltak az érzékszerveim, hogy pár percnyi késéssel, de rájöttem, hogy MÉG MINDIG A ROHADT CSATAMEZŐN vagyunk...amit már említettünk páran, de senki se figyelt fel rá. Ezzel a megállapítással pedig az eddig elpalástolt idegességem ismét előugrott, mint egy bokrok között rejtőző pedo....bestia, és készen állt arra, hogy kifakadjon. Azonban Henrik válasza...hát az olyan folyamatot indított el, amire én se számítottam.
- Mert sokuk régi barátom...
  És ez volt az a pillanat, amikor elvesztettem a maradék kontrollomat, és őrült hangon kacagtam fel. Ijesztő volt, még tőlem is.
- Hehe, irónikus... - csillapodott le kuncogásra a hangom, majd szégyenlősen néztem a többiekre. Szerintük is debil a hangom, amikor hisztérikusan kacarászok? Na mindegy...szinte éreztem a többiek tekintetét magamon. Aztán magával ragadott a hév, és innentől nem volt megállás. - Most mi van? Tényleg irónikus, imádom az ilyen fajta humort. Na, de most, hogy a humorestének vége van, láthatnám azt a papírt, ami az ellenség főhadiszállásának a helyét tartalmazza? Amíg itt mindenki tök szépen eljátszik az elvekkel meg a nem elvekkel - amúgy csak megsúgom, Manfred, hogy amennyiben nem akarja ezt a döntést meghozni, még mindig a király elé viheti az ügyet, aki az ismertetett tények arányában akár vissza is vonhatja a halálbüntetést, erre vonatkozott a kérdésem ugyebár...- osztottam meg vele az információt, mert a hülyéje még mindig nem találta ki..-...szóval, vissza az elvekhez meg nem elvekhez, meg a játszadozáshoz. Én mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok hozzá. Örülök, hogy legalább a fizetségünket elhozták nekünk, mindenki nagyon fog örülni ennek. Amit itt mindenki KURVÁRA elfelejtett  - emeltem fel a hangomat az égi magasságokba és még egyszer olyan magasra, ahogy az idegesség eluralkodott rajtam. - az az, hogy nem egy áruló vagy nem áruló az igazán fontos problémánk, hogy a rohadás nem rágja meg Medkoksh végbélnyílását, hanem az, hogy egy ostromlott város kellős közepén vagyunk, menet közben Déliek és Északiak haláloznak el a kultisták miatt ÉS MI KIBASZOTTUL TUDJUK, hogy hol van a főhadiszállásuk. Talán hogy ha elvinnénk ezt az üzenetet az ostromot irányító tábornoknak, vagy akármilyen tisztnek, talán DE CSAK TALÁN még Dél javára is fordíthatnánk a helyzetet és utána dealelhetnénk a szituációval? Hm? Senki? Oké...akkor csak hadd lással azt a papírt és ha kell, akkor egyedül írtok ki ott mindenkit, mert Dél erkölcsös katonái inkább ilyenekről vitatkoznak, semmint a tényleg erkölcsös dolgot tennék és megmentenék mások életét, amely az ELSŐDLEGES feladatuk ugyebár...Na, akkor könnyes búcsúk ideje jött el, amint láthatom azt a papírt.
  Az egész kifakadás végére pedig igazi Cyne módon...egy széles vigyort eresztettem meg mindenkire. Yupp, tökéletes őrült lenne belőlem. Bár jó eséllyel most sikerült mindenkinek a törékeny lelkivilágába taposnom, és kissé igazságtalan is voltam, mert már valamelyik társam is tett utalást arra, hogy talán nem a legjobb dolog itt ácsorogni, de tapasztalatból mondom, hogy az ostoba kölykökre a szép szavak nincsenek hatással, meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál, arra talán hallgatnak. Főleg most, hogy a harang hatása elmúlt, és ezzel együtt mindenkibe vígan visszaköltözött a hajlam arra, hogy ki nyírjon mindenkit, aki kartávolságon belül van és már semmi sem akadályozta meg őket ebben. Így aztán Henrik már elő is kapta a kis bicskáját és a többiek felé fordul. Na, ennyit arról, hogy ezek hallgatnak rám. Itt mindenki totálisan meg van veszve.
- Nem szükséges a király elé vinni semmit.
 Tényleg, határozottan nem. A Te testedet például a sírásó elé viszik. Mert hogy a Mennyek Országába nem kerül, az már biztos, hisz a kaját saját maga ellen fordította és leszúrta magát...pontosabban Manfred kezét, aki megakadályozta Henrik-et abban, hogy leszúrja magát és a saját kezét rántotta a kard útjába. Ezen a ponton én már feladtam a próbálkozását is annak, hogy az értelem leghalványabb szikráját is keresgéljem itt.
- De igen. A bolond koordinátorét, kedvezményezés vádjával.
 És átöleli Henrik-et. Aki visszaölel. Aztán az Azúrok egy emberként vetik rá magukat a túlságosan is testközelbe került két társukra és ... és egy nagy adag izzadt férfitest nyomódott egymásnak. Ezt a képet soha se fogom kitörölni a fejemből. Csak álltam ott lesokkolódva, hogy EZ MOST MÉG IS, MI A JÓ BÁNATOS BÜDÖS FRANC?! Hát a jó kurva anyátokkal szórakozzatok, ne velem!
- Hát ez...hogy ... fulladnátok meg! Kellett ez az egész cirkusz?  - hördült fel Amy, aki először nyerte vissza a lélekjelenlétét az előttünk lejátszott csábdémon fantáziáról.
- Hä?  - hallottam Mina meglepett kis szavacskáját, ahogy tágra nyílt szemmel nézte az előttünk lejátszódó jelenetet.
- Szerintem vedd el tőlünk. Nem is hallották, ha engem kérdezel.
 Szúrja közbe végül nekem címezve a szavat, utalva az ellenség főhadiszállását jelző papírosra. Hát, annak lenne most értelme, mert itt nekünk már semmi dolgunk sincs. De akkor is, rohadjanak meg! Aztán a csapat abba hagyta a vad ölelkezést, miután rájöttek, hogy baszki, tőlünk pár tucat méterre még vadul megy a lövöldözés.
- Az lesz, Amy...az lesz.
- Nem-nem, félreértitek... - kezd bele Henrik, és int Mancinak, aki kiteríti a papírost.
- A térkép úgy mutatja, a kultisták jelenlegi fészke északi szomszédaink területén van. Ha el akarunk jutni oda...előtte rajtuk kell átvágnunk.
  És ez mióta is akadályozott meg bárkit is bármiben? Bár én még mindig le voltam ott ragadva, hogy itt meg mi a franc történt az előbb? Fél perccel ezelőtt még ki akarták nyírni egymást, most meg úgy tanácskoznak, mintha soha semmi sem történt volna közöttük és épp csak egy kis kocsmatúráról tértek volna vissza. A faszom ki van az emberekkel...
- Mi a halál történt? Valaki legyen szíves magyarázza el, lehet, hogy én vagyok az értelmi fogyatékos, de most nagyon-nagyon elvesztettem a fonalat.
~Üdv a klubban Minuci drága.~
- Úgy tűnik, hogy Henrik halála le lett húzva a listáról. Következő napirendi pont: bejutni a kultisták főhadiszállására. Szerintem vagyunk elegen, akár indulhatunk is.
  Na erre a nagy lelkesedésre nem számítottam volna tőlük, de az arcomon egy kis mosoly kúszott végig. Na igen, menjünk kultistákat ölni, vagy felőlem bárkit, akinek a megöléséért nem állítanak hadbíróság elé, mert ettől a nagy szintű agyfasztornától, ami itt lezajlott eléggé ideges lettem, és csak a vér ismerős fémes szaga és langyos érintése tudta volna ezt lemosni. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz annyira egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem. Valami közbe fog jönni. Valami mindig közbejön.
- Való igaz, hogy Henrik volt az, aki a kihágást megtette. Azonbna épp ugyanúgy vétkesek azok is, akik hallgattak a bűneiről vagy kiálltak érte. Mert bűnösök közt cinkos, aki néma.
  Válaszolt Manfred valami költői felhanggal a mondanivalójában, amely totálisan elkerülte az érdeklődésemet.
- Ezért akartam a többieket kihagyni ebből.
- De nem fogadjuk ezt el. Úgy döntöttünk, együtt fogjuk a felelősséget vállalni.
  És alig pár perccel ezelőtt még készen voltál arra, hogy megöld Henrik-et. Mármint, csak én vagyok ezen még mindig teljesen kiakadva? Az emberek gondolkodásmódja a legidegesítőbb ezen a világon, a Mélységieket is beleértve. De aztán meg én is rá tettem ezzel egy lapáttal akkor, amikor szintúgy figyelmen kívül hagyva azt, ami az elmúlt fél órában játszódott le, úgy sétáltam a kiteregetett papírhoz, mintha egész életemben cimborák lettünk volna az Azúr Sas tagjaival és elkezdtem a térképet tanulmányozni, bár semmit se vettem ki belőle, de így legalább úgy néztem ki, mint aki ért az ilyen dolgokhoz. Inkább csatlakoztam a hülyék társaságához, mielőtt még kihasználják a sok éves tapasztalatukat és végleg legyőznek engem. Asszimiláció vagy mi a franc volt ez, kérem szépen!
- Tehát az északiakon kéne átvágnunk, miután a helyzet ilyen szépen eszkalálódott. De a francért kéne átvágnunk magunkat? Át tudnánk surranni a soraik között, nem? De a baj az, hogy négyünk közül senki sincs harcképes állapotban. Tehát vagy hagyjuk őket a fenébe és foglalkozik velük más, vagy kell egy nagyon jó felcser, aki helyreráz minket.
 Már amennyiben Damien mellett Mina és Amy is csatlakozik hozzánk. Flan és Sera egészen eddig nagy kussban maradt, ahogy Maximilian és Anton is, meg a kis csaj is, akit a tanyáról kapartak össze, de nem kételkedtem abban, hogy ha még több kultista kicsinálásáról van szó, akkor a vámpírnő és az őt hűséges kutyaként követő társalkodónője szívesen csatlakoznának a bulihoz. De ahogy említettem, olyan rotty állapotban voltunk, hogy egy harcedzettebb kultista ánuszlehellete is letepert volna minket, nem hogy még egy ütközet.
- Ez a terület bent van, messze a folyótól. A nyomorultak megtették Gustavus országát faluknak.
Áh, szóval még mindig nem tudok térképet olvasni. Na mindegy, csak pár száz yard-ot vagy pár tucat mérföldet tévedtem. Mindenkivel előfordul, nem igaz? Aztán meg csak úgy hirtelenjében mindenki fogta magát és se szó, se beszéd elindultak a város határa felé, miután egy intéssel lerendezték a búcsúzást. Én meg ledöbbenve néztem utánuk, ahogy távolodnak tőlünk, menet közben már a következő küldetést tervezve. Mi a jó franc? Egy "köszi" vagy ilyesmi? Semmi? Az anyátoknak a már emlegetett térdkalácsát kapnátok a siralomházban reggelire!
- Ha véget akarunk vetni Medkoksh-nak, meg kell hódítanunk északot... - csíptem el a szavakat, amíg még elég közel voltak.
- Azt hiszem, azt a csatát már nem ennyien vívjuk meg, nekünk tényleg elkéne egy kis istápolás- sóhajt végül Amy, ahogy az elmúlt órák feszültsége utáni bekövetkezett viszonylagos nyugalom csak még jobban megterhelte a szervezetét, közel az összeomlás szintjéig. - De mi lesz az itteni kultistákkal?
- A kultisták elmenekültek. Az egyetlen ellenfelünk a katolikusak maradtak.
 Húzza ki magát Albert büszkén, mintha BÁRMIT is tettek volna ezért. Amikor csak most érkeztek meg. Az egoizmus és az önteltség magas iskolája volt ez, olyan szintre emelve, amit én nem tudtam követni. Vajon ha most leszúrnám őt, azért nagyon megharagudnának? Flan, kérlek, nem akarnád tenni a dolgodat, élnél a bűnös hajlamaidnak és LŐNÉD FEJBE EZT A MOCSKOS ANYASZOMORÍTÓT?! Légyszi. Csak egy golyó. Be a tarkón, ki a szájon. Csodás halál. De nem, Flan nem tett semmit sem, csak Ő is meg Sera is készülődnek, hogy itt hagyják a várost. Fasza. Tőlük se semmi köszi meg elköszönés. Itt mindenki ennyire modortalan köcsög?
- Meghódítjuk, ha kell. Ennek más előnyei is lesznek.
Az aztán már dicsérendő elhatározottság és magabiztosság, Mina, meg kell vallani! Szerintem csatlakozz az Azúr Sasokhoz, nem lógnál ki közülük, ebben teljesen biztos vagyok.
- Mennyi időnk lehet nagyjából?
- Semennyi...sietnünk kéne, most, amíg még az előny a kezünkben van.
Még jobb, most már nem csak kettesben meghódítják Északot, de még csak nem is szórakoznak azzal, hogy elmenjenek egy felcserhez, hanem rögtön berontanak az ellenséges területek mögé. Dél igazán büszke lenne az ilyen szintű elhivatottságra.
- Hmm...mit ért az alatt, hogy a kultisták elmenekültek? Honnan tudhatják ezt egyáltalán? - gondolkoztam háborogva, de aztán elengedtem a gondolatot. - De mindegyis...ha Medkoksh kultuszának központja Északon van, akkor tényleg nem tehetünk ellene semmit sem a jelen helyzetünkben, és bár át tudnék én menni az északi határon, egy magam vajmi keveset érnék ott, tehát akkor ez tényleg letudva. Kivéve, persze, ha Mina és Damien úgy dönt, hogy ők ketten hódítják meg egész Északi királyságot, ahhoz sok sikert nekik. Viszont az egyház elleni háború ebben a városban...ahhoz már nincs túl sok erőn, de ha van egy ispotály, dolgozzon meg engem valamelyik felcser, keressenek nekem egy alkímistát - északiakak mindig élvezettel ölök.
Csatlakoztam az általános őrülethez, bár a nagy részét nem gondoltam komolyan. Meg a jó büdös franc harcolna itt. De nem árt azért elültetni a többiek fejében azt, hogy én mennyire is hajlamos lennék arra, hogy tovább harcoljak itt. Hátha elültetik valaki nagy kutya fülében, hogy milyen fasza gyerek is vagyok én és megemelik a zsoldomat pár száz váltóval meg egy bejárónővel, aki remélhetőleg egy szőke bögyös csajszika. De ez csak vágyálom marad sajnálatos módon.
-...azonban mi a franc lesz azzal a halálpappal, aki kísérteteket idézgette ide folyamatosan? Ő jelen pillanatban az egyik legnagyobb problémánk  - ezt viszont már teljesen komolyan gondoltam, és az Ő megölésére tényleg áldoztam volna még egy kis energiát.- Ha az a szarrágó túléli, akkor igen csak megnehezíti a későbbiekben a dolgunkat. Na de vissza ismét az első témára: a városon belül tudjuk, hogy melyik területeket uralják az északiak? Gondolom Rudenz királynak esze ágában sincs Joanesburt-ot átengedni a tesóknak.
  Meg ha megmondják, hogy melyik terület áll északi fennhatóság alatt, akkor azokat jó messzire el tudom kerülni. De ezt nekik nem kellett tudniuk. Csak tovább kell tettetnem, hogy a legkisebb mértékben is érdekel ez az egész...Albert azonban csak értetlenkedik pár szavamon. Csodás.
- Halálpap?
 Miért, mit hittél? Hogy annyira tök normális, hogy holmi lebegő köpönyegek gyilkolásszák itt a népeket? Haver, neked súlyos problémák vannak a fejeddel, hogy rohadjál meg. Ez azért még Veronia viszonylatban is kimerítené a "What the fucktort".
- A szekta egyik vezetője, Beta-nak nevezik. Sajnos, hogy hol lehet, azt én se tudom. Senki előtt nem mutatja a valódi testét.
Ez határozottan jó tulajdonsága, az egyetlen jó tulajdonsága. Akkor rohannék el innen végleg, ha egyszer csak megjelenne Beta, ahogy a testét mutogatja. Nope, kösz nem. Nekem nem olyan a beállítottságom, köszönöm szépen. Albert erre meg csak bólogat. Csak képzeltem azt, hogy kaján kis fény villant meg a szemében? Azt hiszem, hogy ezek után nem fordítok hátat nekik...az én hátsóm felszentelt terület!
- Mit akarsz vele, hiszen majdnem itt hagytuk miatta a fogunkat? - értetlenkedik Amy a nagy lelkesedésemre. Ezen nincs mit értetlenkedni, drága. Én ilyen vagyok! De még a válasz váratott magára, ahogy hagytam a többieket is szóhoz jutni, úgy is dumáltam már eleget.
- De akkor csak hagyjuk itt a várost? - lepődött meg Mina, és mintha kétségbeesés ült volna ki a hangjában. Soha se hittem volna hogy Ő fog a legjobban lelkesedni egy kis város ostromhoz meg vérengzéshez. Egészen eddig túl naivnak és életszeretőnek gondoltam ahhoz, hogy most ennyire fellelkesedjen annak a gondolatára, hogy északiakat ölhessen. Az emberek és vámpírok nagyon változékony népség, azt meg kell hagyni.
- Azért eléggé megtettük a magunkét már így is. Henrik például életben van - békíti őt Damien, mire a vámpírlány csak irul és pirul valami okból kifolyólag.
- Ti inkább menjetek az ispotályos sátrához. A várost bízzátok csak a mi századunkra.
Áh, igen, Herr Egoista. El is felejtettem. De végül Flan is előlép a hallgatag státusából és végre kinyitja a kis ajkait, hogy azokat szavak hagyják el. És most kivételesen nem lőtt le senkit. Javuló tendenciákat mutat ez a nőszemély.
- Akkor a mi munkánk itt véget is ér. Engem csak a kultisták érdekelnek. Tudjátok...nem is vagytok olyan gyengék, mint azt elsőre gondoltam...
 És egy ilyen szépséges dicséret után kéz az kézben Sera-val kisétálnak a városból. De azért Amy nem állta meg, hogy kakaskodjon velük egy sort. Imádtam ezt a nőszemélyt - bizonyos keretek között, ugyan, de megkedveltem.
- Baromira nem vagyok kíváncsi a francos véleményedre és hogy mit gondolsz rólam! Én már legyőztelek egyszer.
  Vágja oda még hozzá búcsú gyanánt, és ez a kis "gyermeki rivalizálás" mosolyt csalt az arcomra. Na igen, Amy és Flan nem kedvelték meg egymást túlságosan és csak imádkozni tudtam érte, hogy ne kerüljenek egymás szeme elé a jövőben ismét, mert ott vér fog folyni.
- Ezt már tudtuk szerintem, de azért köszi, hogy felvilágosítasz minket.
- Jah...azért köszi...jók legyetek, és Sera, próbáld meg majd elérni, hogy Flan ne állítsa minden szembejövőbe a golyóját rögtön kérdezés nélkül, rendben?
  Azonban a távolodó páros senkire sem reagált, én pedig csak egy horkantással és pár pillantással a távolodó nők fertályára reagáltam a távozásukra. Jó eséllyel most láttam őket utoljára és még mindig nem tudom, hogy mit gondoljak a csajokról. Főleg Flan-ról, aki egyrészt imponált nekem...másrészt viszont a frász kerülgetett tőle. De most, hogy ezt le tudtuk, itt volt az ideje, hogy válaszoljak Amy-nek, meg úgy en bloc mindenkinek.
- Megölni, természetesen. Az Ő megölése lenne aztán csak az igazi dicsőség! Gondolj bele a kihívásba! - dörzsölgettem össze a tenyerem izgatottan, ahogy már a fejemben elkezdtem tervezgetni, hogy ezt hogy is fogom megvalósítani! Óh, csodálatos móka lesz! De még mennyire! - Persze, alapos felkészülés után, de biztos, hogy az a mocsok után megyek, amint lehetőségem adódik rá. Kifüstülöm azt a mocskos és annyira a Fátylon Túlra küldöm, hogy nem talál vissza. Apropó: azt hiszem, hogy én most össze szedem a maszkját- és ezt meg is cselekszem, ahogy felkaptam a földről az elejtett arcfedő darabot a saját céljaimra. - ...hogy azzal szórakoztathassam őt, miközben apró cafatokra szabdalom őt, és megetetem a saját húsával. Ami a várost illeti: jelenlegi helyzetünkben nem tehetünk semmit, úgy hogy én megyek is az ispotályba és felgyógyíttatom magam. Akkor se maradok ki a végső buliból, hallottátok Manfred? Bérgyilkos vagyok, ideje úgy is cselekednem. Végezni az ellenséges vezetőkkel...óh, az lenne aztán csak az igazán jó móka. mikor indulunk?
  Mikor indulunk haza? Ismételten: a szavaimmal ellentétben a jó bánatos büdös francnak lett volna kedve itt maradni. De higgye nyugodtan a továbbiakban is mindenki úgy, hogy én ennyire nagyon lelkes alak vagyok. Ja, nagyon lelkes ahhoz, hogy összekaparjam Dracit a táborban és takarodjak innen a jó bánatos fenébe. Így hát aztán a város kapuja felé vettem az irányt, amit pár órája másztam meg, útba véve a déli tábort...aztán a városkapun kilépve még búcsúzóul Henrik fordult hozzánk.
- Isten veletek. Köszönök mindent, amit értem tettetek.
~ Azt, hogy megpróbáltalak párszor megölni? Nagyon szívesen, máskor is!~
Gondoltam magamban, ahogy a gyorsan távolodó alakot figyeltem. Aztán végül én is elbúcsúztak Mina-tól, Damien-tól és Amy-től és biztos voltam benne, hogy nemsokára úgy is viszont látom őket. Ideje volt visszatérni Hellenburg-ba egy jól megérdemelt pihenőre.


 Elégedetten dőltem hátra a székben, lábamat felrakva az asztalra iszogattam a boromat a kupából, miközben Dracon békésen aludt a tűzhely mellett a zosldosok szállásán. Velem szemben Hans és Joe üldögélt, mindketten unottan lötykölgették italukat a kupában.
...aztán ott volt az a kísértet, aki egy egész századdal végzett. Mi is átszúrtuk, a torkát átvágtam, lángba borítottam, széjjel szabdaltuk, a koponyáját ketté szelte Amy és még az se végzett vele. Végül levágtam a fejét, csak hogy pár pillanattal később ismét visszatérjen. Volt ott egy kis árulás, meg nem árulás, a frissen érkezettek végül elkergették. Undorító egy megbizatás volt.
- Persze, és az egészet higgyem el neked. Hogy hatan megöltetek valamit, ami állítólag végzett egy egész századdal, mi? Te tényleg ennyire hülyének nézel, Karmazsin? Mi lesz a következő? Egy magad megbirkóztál egy Bukott Angyallal és a ribancoddá tetted azt? - röhögött fel a kapitány és Joe-t hátba vágta röhögésében, aki csak komótosan a vállát vonogatta.
- Szerintem csak megzápult az agya. Ne legyél vele ennyire gonosz. Nem tehet róla, hogy hülyére verték...
- Na meg az anyátok....
Hördültem fel, bár ettől a mozdulattól megfájdult a fejem, amit a földhöz vertek...a mellkasom, amibe beleökleltek és minden egyes porcikám, ami megsínylette a legutóbbi kiruccanásomat. Felháborodottan pattantam fel az asztaltól és a hitetlenek társaságától s Dracon-t nem éppen kedves módon felébresztve viharzottam vissza a szobámba.
- Rohadjatok meg, akkor is az igazat mondtam! Nem érdekel, hogy mit hisztek el és mit nem!
- Ja, nagyon úgy látszik, mintha nem érdekelne, nem igaz, Joe?
- Mondtam már, hogy ne bántsad szegényt, nem kell ennyire szarkasztikusnak lenni. Szegénykét súlyosan fejbe vághatták...
Hallottam még Joe hangját. Szemetek! Rohadjatok meg. Mindannyian! Akkor is az igazat mondtam!!!

Örömmel láttam, hogy már a délieknek azon része is ideért, akik a városnak ezt a részét fésülték át, és esetleg a kultisták ellen nem harcoltak még. Vagy legalábbis lehet, hogy harcoltak, mert itt nem maradt több mélységiszolga, csak én nem vettem észre, mert azzal az elmebeteg nővel voltam elfoglalva. A többfelé figyelés többnyire működött, de nem harc közben, olyankor hajlamos voltam kizárólag az ellenfélre koncentrálni, pontosabban arra, hogy ne haljak meg, ők viszont annál inkább. Szerencsénkre volt lent, aki értett a sebek ellátásához, főként Kalere mutattam, jelezve, hogy neki nagyobb szüksége van valószínűleg ellátásra, mint nekem. Amint odaértek hozzám, engem is elkezdtek kérdezgetni a sebeim kötözése közben, hogy mi történt fent, de én csak szó nélkül hagytam, hogy ellássák a sérüléseimet, közben szememmel ismerősöket kerestem. Nem igazán találtam senkit, akihez úgy odamentem volna beszélgetni, így csak engedtem, hogy befejezzék a sérüléseim lefedését. Kaptam egy erős növényi illatú kenőcsöt is a kötés alá, amitől megborzongtam, elsőre azért, mert eléggé csípett, aztán pedig azért, mert hűsített.
- Köszönöm. - Biccentettem, végül majd odaléptem Stephenhez.
- Mi történt idelent? - Kérdeztem, Stephen pedig a város másik vége felé mutatott.
- Úgy látszik a szekta végleg szétszéledt. Az ellentámadásuk kifulladt. A tieitek előrenyomultak, hogy az északi királysággal ütközzenek meg. - Fogta rövidre. Tetszett a velős stílusa.
- Mi van a nyalka vámpírral? - Kérdeztem. Az aggodalmam egyik forrását, a nőt én végeztem ki, de a másikról, a vámpírról még nem tudtam semmit, Stephen pedig szintén vállat vont.
- Nem láttam. Vagy meghalt, vagy elhúzta a csíkot. Addig örülök, amíg nem látom. Az iszony kerülgetett attól a manustól.
Bólintottam.
- Nem vagy egyedül. - Fejeztem ki együttérzésem, majd körülnéztem, és pillanatnyi gondolkodás után megszólaltam.
- Hellenburg katonái! - Kezdtem emelt hangon - A seregünknek szüksége van ránk! Le kell győznünk az északi sereget! Indulás! - Fogtam rövidre, és kiindultam az ajtón, követve az ösztöneimet, és hallgatózva a csatazajok után. Éreztem a tarkómon a meglepett pillantásokat, de nem fordultam hátra. Itt elvégeztem, amit el kellett. Craig viszont, a lepcses tünde, aki idevezetett minket, az ajtóban a vállamba markolt, és megállított.
- Hé, hé! Ezt nekünk céloztad?! - Emelte fel a hangját. Valahogy ez nem illett hozzá, de jelenleg ezzel nem akartam foglalkozni, más dolgom volt.
- Hellenburg katonájának érzed magad? - Néztem rá egykedvűen, kissé szigorúan is talán.
- Előbb görbülök meg… Az alku úgy szólt, segítünk egymásnak megtalálni amit keres és kaputt! Egy percig sem vagyok hajlandó tovább itt maradni! - Csattant fel, én viszont egyáltalán nem értettem, mi a baja.
- Akkor ne maradj. Megtaláltad, amit kerestél, nem? Itt van minden tünde - mutattam körbe. Idegesen összeszorította a fogait, mintha már mondani akart volna valamit, mikor Stephen is odasietett.
- És nem is fogunk megint kétfelé válni. Efelől biztosíthatlak. - Nézett rám ő is szúrós szemekkel, mintha valamit rosszul csináltam volna. Ebben viszont nem értettem velük együtt.
- Akkor jöjjön minden tünde harcolni, vagy menjen minden tünde, amerre jónak gondoljátok. Én katona vagyok első sorban, és a seregnek felelek. Ahogy itt minden déli katona. Ne higgyétek, hogy itt ti vagytok az elsők. - Mondtam egyre türelmetlenebbül. Éreztem, hogy ha tovább tartanak fel, goromba leszek.
- Minden ember magának az első. - Hümmögött idegesen Craig, aztán elfordult, amit megint csak nem értettem. Mi ütött ebbe?
Ekkor viszont Kale felállt és kisétált a többiek közül, határozottan jobb bőrben, mint ahogy lejöttünk.
- Elég! Az önző viselkedésünk volt, nem más, mely annak idején népünket a menekülésre kényszerítette. Nem vagyok hajlandó ezt a hibát ismét elkövetni. Utolsó leheletemig harcolok, nem azért, mert odaát vár ádáz ellenségem, vagy mert a csatában diadalmaskodni érdekem. Hanem mert barátaink, akik megsegítettek minket a bajban, még ha ezt ki sem mondják támogatásunkra számítanak. Akárki, aki ennek a köteléknek részese kíván lenni, tudja, merre vezet az útja. És feleljen akárkinek, nem hagyjuk magára azt, aki megsegített a bajban. - Mondta magasztosan, lelkes elszántsággal, ahogy magához vette a kardját, majd odaállt az ajtó mellé. Bólintottam. Sose szerettem igazán ezt a kenetteljes szövegelést, de ha ez szövetségeseket szerez nekünk, ennyit kibírok. Végignéztem a déli katonákon. Újból kifelé fordultam.
- Az a tünde, aki nem akar jönni, ne jöjjön, nem kell. - Mondtam kurtán, és elindultam.
- Hogy is ne... - Hallottam Craig hangját is, de nem fordultam hátra. Ahogy meneteltem, Kale felzárkózott mellém.
- Bocsásd meg nekik. Sok dolog történt ebben a pár napban...
Megértően bólintottam, de a fejemben már a csata járt. Egyáltalán nem tudtam, hogy hogy állhatunk, de minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Hátrapillantottam, hogy a hellenburgi katonák jönnek-e. Nagyon reméltem, hogy nem érezték magukat tündének. Ők jöttek, viszont a tündék újból kettéváltak, ezúttal azonban úgy, mint egy tisztes nép: a harcképesek csatába indulnak, a harcképtelenek hátramaradnak, és imádkoznak.

A harc kimenetele várható volt: csak a kultistákkal ütköztünk meg, akiket egész hamar kivertünk a városból, de úgy, hogy erről a kultuszról soha többet nem hallott senki. Annak szintén örültem valamelyest, hogy a tündék katonái velünk jöttek vissza a fővárosba, és felajánlották a kardjukat szolgálatul. Ezekben az embert és tündét próbáló időben minden fegyver számít!