[Magánjáték - Marcus & Mina] A tudás hatalom

Közbe akarok szólni, hogy mindegyik nagy, de a többi információ megakaszt.
- Nem, nem az én nevem. Ez apám holmija volt. – felelem elmélázva, és nagyon próbálok összpontosítani. – Furcsa. Akkor is ott volt a táska, amikor már le tudtam írni a nevem. De soha nem gondoltam arra, hogy az ott apám nevének a … betűi … mert … mert … nem így hívtak minket.
Roppant tétován, igen halkan beszélek, félig máshol járok, próbálok még mélyebbre ásni. Itt van valami … valami fontos. Valami nagyon, nagyon fontos!
- Ezt a táskát egy ládából vettem elő, de ami a ládában volt, azt a szüleim sosem használták. Az… az csak úgy … volt.
Egy kisgyerek ritkán kérdez rá olyan dolgok jelentésére, vagy lényegére, amivel együtt nő fel. Az a láda mindig ott volt, mindig ez volt benne, és kész. A kérdések kora később jön el. És mire igazán beköszönt, nekem már nem volt kitől kérdeznem, és … nem is volt miről.
- Azért nézegettem, mert ez volt talán a legszebb dolog az egész házban. Valami olyan szépség, amit sehol máshol nem láttam. Szerettem ott lakni, szerettem a házunkat, de az egy nagyon egyszerű ház volt. Egyszerű bútorokkal. Egyszerű ruhákat hordtunk. Akkor persze ezt nem tudtam, olyanok voltunk, mit mindenki más a faluban. Egyedül ez a láda, ez volt más.
Olyan nehezen megfogható, amikor egy gyerek emlékeit egy felnőtt értelmezi. Most érzem, mennyire másképp láttam akkor a világot. Azóta jártam igen mocskos, és igen úri helyeken is. Akkor viszont az a ház és az a falu volt a világom, semmi más.

Felkelek az asztaltól, és elkezdek fel-alá járkálni, mert túl nagy bennem a feszültség az egy helyben üldögéléshez. Bár bennem is felmerül, hogy nem ezért vagyunk itt, az ábécét kéne tanulnom, ha már végre megtudtam, hogy mi az. De most nem megy.
- Én próbálkozom, asszonyom! - felelem. - De olyan ez, mint amikor az ember nyúl valamiért, és amikor már megfogná, akkor az a valami szertefoszlik, de csak azért, hogy amikor a keze lehanyatlik, újra feltűnjön sejtelmesen és zavaróan.  
Egy díj? Olyasvalaki holmija, aki már akkor is halott volt? Érdekes feltételezések, de az utóbbira megrázom a fejem.
- Apámé volt.
Nem tudom, honnan tudom ilyen biztosan. Illetve ... Megtorpanok. Valami megint bevillan. Még lélegzetet se veszek egy ideig, ahogy beránt a múlt újra.

Tudom, hogyan láttam meg először a táskát. Csak halványan emlékszem rá, hogy már egy ideje bele akartam nézni a nagy ládába, de a tetején volt egy másik, kisebb láda, és emiatt nem tudtam kinyitni. Aztán apa egyszer csak felemelte azt a ládát, és elvitte valahová. Amint egyedül maradtam, kinyitottam a nagy ládát. Nem lehettem valami nagy gyerek, mert emlékszem a mozdulatra. A láda magasabban volt, mint a csípőm, és a fedelét is alig bírtam el. De csak felemeltem valahogy, és megtaláltam odabenn ezt a táskát, és egy hozzá való díszes lószerszámot is. Teljesen elbűvöltek a gyönyörű holmik, és nem hallottam meg, hogy apa bejött az ajtón.
- Kisfiam, mit csinálsz?
A kérdéstől összerezzentem, és ahogy megfordultam, meglöktem a ládát, aminek teteje ettől hangos csattanással becsapódott, engem még jobban megijesztve. Ekkor aztán eltörött a mécses. Apa odalépett hozzám, szelíden elvette a holmikat, visszarakta a ládába, és aztán az ölébe vett, megnyugtatott.
- Apa, mért nem ezt teszed a lóra, amikor kilovagolsz? A faluban mindenki eltátaná a száját tőle.
- Nem szép dolog dicsekedni, ugye tudod?
- Igen, tudom. – felelem kicsit szégyenkezve. – Elmeséled nekem, kitől kaptad?
- Majd egyszer igen, el fogom mesélni.
- Mikor?
- Ha majd elég nagy leszel hozzá.

Majd ha elég nagy leszel hozzá... Hát ... sose lettem elég nagy. Vagy későn nőttem fel. A sors közbeszólt. Visszaülök az asztalhoz, és sóhajtok egy nagyot, a papírlap az ábécével kicsit meg is lebben.
- Apám azt ígérte, hogy elmondja annak a holminak a történetét, ha elég nagy leszek. De ... ez nem következett be. Amikor elárvultam, úgy tűnik még nem voltam hozzá elég nagy.
Volt valami titok. És ez a titok utánunk nyúlt. Ők meghaltak, én életben maradtam. Ezt a titkot kerülgetem az összes emlékemben. Azért foszlik szerteszéjjel előlem, mert akkor sem tudtam, tehát nem tudok rá emlékezni. A semmit kergetem? Nem, ez nyilván nem semmi, ez egy apró, kicsi, veszélyes láda, aminek a kulcsa talán végleg elveszett.

Nagyszülők? Eddig fel sem merült bennem a nagyszülők gondolata se. Nem, egyáltalán nincsenek róluk emlékeim.
- Biztos, hogy nem éltek velünk a házban, és … semmilyen emlékem nincsen róluk. Persze ez a jelent helyzetben nem jelent semmit … mármint a nagyszülők …
Még több betű, még több szöveg … még több emlék? Egy kicsit nekem meredeknek tűnik a képzettársítás, de ettől még megtörténhet. Visszaülök az asztalhoz, és magam elé húzom újra a lapot a betűkkel.
- Ezt kellene akkor megtanulni. – ez azért eléggé úgy hangzott, mintha kicsit fáznék a feladattól. Pedig elszánt vagyok.
Olyan furcsa ez az egész helyzet! Ez nem… egy lovász és az úrnője … egyértelműen nem. Nyilván Wilhelmina is másképp gondol rám, és én sem … gondolataimban már régóta nem „asszonyom”-ként tekintek rá. Mondjuk, neki lehet, ez csak egy kis rejtvény egy lovásszal megfejelve, valami kis izgalom az unalmas vidéki birtokos-élet posványában. De arra már itt van Damien … bár nem tudom, mi van közöttük. Nem is rám tartozik. Hogy nekem mi ez? Valaki, aki érdeklődéssel fordul felém, és nincsen benne semmi ártó szándék. Ettől néha egy utolsó szemétládának érzem magam, amiért elhallgatom a múltam egy jelentős részét.
Közben ujjammal egyenként rábökök arra a hat betűre, amihez már „volt közöm”. J, O, H, M, B, C …
- Ez már egész sok … nem teljesen kell elölről kezdeni.
Viszont kár volt a köztünk lévő viszonyról gondolkodni. Most már sokkal inkább tudatosul bennem, hogy egy igencsak gyönyörű nővel ülök egy szobában, igen szoros közelségben.
~ Ha ég a fülem, akkor vörösödik is?

Feszülten figyelek a magyarázatra, figyelem, merre kell kanyarítani a vonalakat, mi a neve a betűnek. Lassan beugranak az elnevezések: kapu, háztető ... ahogy anyám nevezte őket, amikor magyarázott. Közben azonban egyre inkább éget a kérdés, amit Wilhelmina feltett, és a saját érzéseim.
Nem csak munkaadóként nézek rá. Közben meg úgy dobom át a palánkon, hogy ha tényleg repülne, a lába se érné a földet. Egyébként dél. Illetve nem tudom. Azt, hogy hol éltem a szüleimmel, azt nem tudom. Azt, hogy délen kaptam kiképzést, azt egye inkább valószínűsítem. A retorika, az, ahogy bántak velünk sokban hajaz az itteni elméletekre, már amennyire én ezt át tudom látni.
De miközben ezen gondolkodom, elvesztem a fonalat, nem figyelek a betűkre. Közben a szégyen és sok minden más miatt szinte forr a vérem. Most már egyértelműen túl közel van a „nő”.
Újra felkelek mellőle, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Utólag sem adok magyarázatot, mert nem nagyon tudok most megszólalni. Az igazat nem mondhatom, hazudni, terelni, csúsztatni most meg képtelen vagyok.

Mondanám… nem, nem mondanám … kéne, de mégsem … mégsem kéne …
Nyelek egyet. Elkezdem magamban így, aztán elkezdem úgy … amúgy … ezt sem mondhatom el … azt sem mondhatom el … márpedig valamit mondani kell. Ráadásul minél hamarabb.
- Nem biztos … mármint úgy értem nem biztos, hogy délen … nem tudom ….
~ Mellébeszélő szemét kis gennyláda!
Hogy én hogy utálom magam most ezért! Meg a helyzetemet, a sorsomat, a világot … Soha nem fogok normális életet élni. Ez a fogalom, mint olyan számomra nem elérhető.
- Vannak még … emlékeim … de … egyszerűen képtelen vagyok beszélni róluk … - sajtolom ki magamból a mondandót.
~ Itt állj meg! Itt! Ennyi elég lesz! Kuss!
- … Önnek …
~ Mondtam, hogy kuss!

Most ha kiválhatna belőlem egy másik, láthatatlan Marcus, az elkezdené az első fejét verni ököllel, és némán szitkokat szórna a másik fejére. Ehelyett egészen más történi nyilván.
- Nem, nem. Damien, nem. – vágom rá sajnos gondolkodás nélkül. – Úgy értem …
~ Hogy ebből mi lesz …
- Másnak sem … másnak még inkább nem … - életemben nem nyökögtem még ennyit … gondolom … - de az nem zavar …
Akkorát fújok, mintha most cipeltem volna fel egy mázsás kőkoloncot a faluiszéli dombra egymagam.
~ Kellett nekem ez az állás?
Kellett, persze, hogy kellett. Hónapok óta nem aludtam nyugodtan, nem ettem rendesen. Most ez megoldott, és most, hogy megoldott, most érzem, mennyit vett ki belőlem a nélkülözés előzőleg. Jó itt. Wilhelmina roppant kedves, szimpatikus, de … nem szeretném, hogy olyannak lásson, amilyennek én látom most saját magamat. Igen, ez a gond.
- Egyébként nincs miről. Úgy értem nincs semmi konkrétum. Nem tudok semmit mondani, ami jelentene is valamit. Csak az a pár kép … nem jó… nem … - a kezemmel olyan mozdulatot teszek, mintha meg akarnék tapintani valamit. - … nem szeretem, azt, amit sugall … Én …
Kicsit megroggyanok, tartásom csüggedt lesz, megcsóválom a fejem. Ezt képtelen vagyok rendesen kifejezni.
- Ha egy egyszerű, békés lovász lennék, ugyan ki …
Ez nem igaz. Háború van, bárkit érhetnek támadások. Már az előtt megcáfolom magam, hogy kimondanám.
- Tele vagyok sebekkel. Biztos, hogy harcoltam. Nem egyszer. Valószínűleg ebből éltem. De nem tudom kivel, vagy ki ellen.
Ez még mindig nem a teljes igazság, de a teljes igazságot én is csak sejtem, vagy azt már csak a borús kedvem, vagy éppen túl vad fantáziám magyarázza bele a dolgokba. Nem tudom. Ó, ma már hányadszor fordul elő ez: nem tudom.

A lőfegyverek kezelése? Hogy jön ez ide?  Aztán valami rémleni kezd.
- Mármint puska? Szerintem odaát sem ért mindenki a puskákhoz. – vonom meg a vállam. – És valami merek fogadni, hogy azért ideát sem lenne mindenki teljesen elveszett, ha a kezébe venne egyet. Ez lehet jellemző, de nem bizonyítana semmit.
Ez a felvetett kérdések haditechnikai része. Ezt könnyen elintézem.
A többi már fogósabb. Szóval Wilhelmina nem bánja, ha fegyverforgatóként éltem a múltban. És nem annyira elkötelezett ezen oldal mellett, hogy zavarja a lehetőség, hogy a másikhoz tartozom … tartoztam … bár a kérdést ő hozza fel immáron másodszor, tehát mégsem közömbös neki. Igen, hiszen a kastélyt is hadiszolgálatokért kapták … Most kezd nekem sejleni, hogy ez a szép, ártatlan leány bizony megjárta a harcteret. Mit megjárta. Harcolt. Ez eddig nekem nem állt össze valamiért. Talán mert annyira szelíd most, mint egy őzike.
- Hogy féltem-e? – vágok egy fintort. – Talán nem ez a leghelyesebb kifejezés … De … - aztán végül csak megtalálom a hangom – úgy van, ahogy a találkozásunkkor mondtam. Csak azt tudom, hogy most nincsenek rossz szándékaim. De a múltam … lehet ellenségek voltunk … de nem ez a legrosszabb. Egyáltalán nem biztos, hogy én csatatereken harcoltam …
Megvakarom a fejem. Ezt megint hogy értessem meg? Bár, ha harcos volt … ha harcolt, akkor átláthatja ezeket a dolgokat.
- Ugye már mondtam, hogy vannak dolgok, amik csak úgy jönnek. Amin nem kell gondolkodni, mert úgy be van ivódva … egyszerűen csak tudom … és ezek a dolgok … túl sokat tudok az … egyedüllétről … arról, hogy kell életben maradni segítség nélkül … mikor megsebesültem, és úgy bolyongtam, gyakorlatilag egyáltalán nem tudtam magamról akkor is valahogy életben maradtam. Ez nekem … a mostani fejemmel ijesztő …
Most már mindegy, legfeljebb kirúgnak. Vajon megérti, hogy milyen idegesítő, és elkeserítő, amikor valaki saját magától fél?

Hogy nem térnek vissza a szándékok? Ez egy érdekes szempont. Eddig eszembe sem jutott maga a szándék … Mármint azon szempontból, hogy nekem régen mi állt szándékomban. Nem, tényleg nem úgy képzelem el magam, mint aki ártott, és … élvezte? … Nem, itt valami megint van, ami furcsa … ami
Nem, ezt most nem tudom megfogni. Ehhez sokkal nyugodtabb körülmények kellenek.
Mert itt áll előttem ez a nő, és még a múltamnál is sokkal rázósabb területről tesz fel kérdéseket.
~ Éppen veled?
Na, ez az a helyzet, amit ha magától nem ért, én garantáltan nem fogom elmagyarázni. Ha nem lennék a lovásza, akkor sem tenném, de így égképp nem tehetem.
~ Hogy mondjam el egy angyalnak, hogy én vagyok az ördög?
Nem, ez nem jó hasonlat, mert ő például egy vámpír. Az ördögnek meg nincs lelkiismerete, szóval nem fogja zavarni a helyzet.
Ez a nő túl jó. Szinte már természetellenesen az. Ebben a világban nem is tudom, hogy volt képes életben maradni ilyen … ártatlanul. Nem tudom elképzelni katonaként. Pedig most is a csatateret emlegeti, s ráadásul oly természetesen …
Ami a fegyverek illeti, érdekes, amit mond. Én eddig úgy gondoltam, hogy egy kard az kard bárkinek a kezében. Ha lesújtok vele, akkor vág … ha más sújt le vele, akkor is vág. Az íjak sem szoktak válogatni. Lehet, a puskák mások. Egyik kocsmában meséltek egy vidám történetet egy varászkardról, amibe egy harcos lelkét zárták, és az a kard nem volt hajlandó bárkivel harcolni. Érdekes történet volt, de nem hiszem, hogy az idegen puskákban valakinek a lelke lenne.
És már megint csak állok, és nem szólok egy szót sem. Ez nem lesz jó.
- Jelenleg senki kedvéért nem mennék harcba. Illetve háborúba nem mennék. – javítom ki magam gyorsan. – Ha most például hirtelen rablók támadnák meg a kastélyt, akkor persze harcolnék …
Ez nem teljesen arra válasz, amire választ vár. Terelés … Annak nem elég jó. De legalább időt nyertem vele.

Tudja, hogy eltereltem a témát a kérdésétől, de tudomásul vette. Talán mégis érti. Egy lovász nem mondhatja azt a munkaadójának, hogy „ megkedveltelek, tehát nem megy olyan könnyedén a hazudozás, mint eddig”. Egyáltalán… ilyesmit pont annak nem vallunk be, akit megkedveltünk. Egyenlőre Wilhelmina egy etalon. Egy fix pont nekem, hogy megmaradjak egy bizonyos úton. Amit neki nem szívesen vallanék be, az valószínűleg nem is helyes. Ő a külső kontroll arra az esetre, ha a belső csődöt mondana. A … kapaszkodó.
Szóval terelés elfogadva, és a háborúról beszélünk. Itt aztán minden szavával egyetértek, így csak bólogatni tudok.
~ Az egész világ egy hasonló csapdában vergődik,  mint én.
Vajon mennyien látják, hogy ez egy csapda? Mondjuk száz emberből mennyi látja át, hogy nincs ételme? Hogy nem vezet sehová?
- Néha azt gondolom, ennek nem lehet véget vetni. Csak akkor lesz vége, ha már senkinek sem lesz ereje megemelni egy kardot, vagy kifeszíteni egy íjat.
~ Nem túl derűs gondolatok, ugye?
A kérdést is majdnem kimondtam hangosan, de még időben becsuktam a számat. Ez már megint túl bizalmas lenne.
Az asztalra sandítok, meg a papírlapra. Ez a tanóra, úgy tűnik végképp megfeneklett. Túl sok minden feszül közöttünk ahhoz, hogy zavartalanul lehessen a betűk világára összpontosítani.

Valami elkezd motoszkálni bennem megint, és most kivételesen nem emlék. Ennek megfelelően, mivel nem a múltamról van szó, nincsenek akkor gátlásaim, hogy kimondjam, mi is jutott eszembe.
- Igen, a kilátástalanság … attól lehet lendületet veszteni … ha egyik fél úgy érzi, nincs már értelme … és feladja … - óvatosan araszolok előre, nehogy valahol egy nagyobb ugrással logikai hibát vétsek. – Az északiak nagy előnye a lőfegyver. Ha ezt az előnyüket elvesztik … valamiért … vagy mert nekik se lesz, vagy mert nekünk is lesz, akkor onnantól jobban meg kellene gondolniuk, milyen hadi cselekménybe fogjanak bele.
Nem is veszem észre, beszéd közben, hogy éppen most először beleszámoltam magam a déliek közé. Utólag persze feltűnik, és nem tetszik tejesen, ugyanakkor egy buktatóra is felhívja a figyelmet.
- Azonban ha a dél ezt az előnyt megszerezve arra használná fel, hogy teljesen megsemmisítse északot, akkor azt erősen kudarcnak érezném. Szóval ebbe csak akkor lenne érdemes belefogni egyáltalán, ha lenne rá garancia, hogy nem fajulnak el a dolgok siker esetén.
Wilhelminára nézek, mert ezt ő biztos jobban tudja, hogy ennek mekkora a lehetősége, vagyis inkább veszélye.
Én nem akarom megnyerni a háborút egyik félnek sem, és be akarom fejezni. Persze igen nagyratörő gondolat már az is magában, hogy nekem lehet lehetőségem, erőm és képességem befolyásolni a háború menetét.

Igen, sejtettem, hogy erre nem lehet garanciát szerezni.
- Köszönöm az elismerést, de nincs szándékomban egyik fél szekerét sem tolni. Tényleg. Ha én ebben az ügyben megmozdítom a kisujjamat is, akkor az csakis a békéért lesz.
Ami a továbbiakat illeti, lehet egy dologban tényleg tiszta vizet kell önteni a pohárba.
- Nincs szándékomban életem végéig lovászként dolgozni. Azt szeretném csinálni, amit apám: lovakat tenyészteni és idomítani. De ehhez előbb kell némi kezdőtőke. Remélem, nem okozok ezzel túl nagy csalódást.
Ezért az utolsó mondatért kár volt. Ugyan mért lenne nekik csalódás, hogy a lovászuk kilép? Van gy csomó falujuk szolganéppel, bárhol terem benne egy következő lovász.

Az írnok szóra elkerekedik a szemem, és láthatóan reflexből tiltakozni akarok, hogy én ahhoz nem értek, hiszen még írni sem tudok, de még idejében rájövök, hogy ez egy nem is túl finom célzás volt arra nézve, hogy miért is vagyunk itt.
- Ah, igen … a betűk …
Megvárom, míg Wilhelmina leül, és aztán én is melléülök. A feszültség elmúlt belőlem, ami pedig egy galád csapda, mert Wilhelmina egy fikarcnyival sem tud többet a múltamról, mint eddig. Most már az önbecsapás útján is jól haladok, úgy látszik.
- Azt hiszem meg kéne tanulnom a nevüket … á, bé és cé … - mutatom sorban, jelezve, figyeltem, ez az első három.
Írogatni tudom egyedól is majd, de a kiejtést valakinek meg kell mutatnia. Bár az is lehet, hogy tanultam én ezt gyerekkoromban, és beugrik majd, amikor meghallom. Vagy legalább ismerős lesz. Vagy könnyebb lesz megtanulni.

Most, hogy visszaültünk az asztalhoz, megkezdődik az érdemi munka. Azt, hogy melyik betű melyik hangot jelöli, hamar megtanulom, gyakorlatilag csak egyszer kell elmondani. Nyilván, ha az embert elkezdi foglalkoztatni valami, akkor az olyankor is valamennyire a felszínen marad, amikor éppen mást csinál. Engem pedig azóta foglalkoztat az olvasás és írás problémája, amióta idekerültem, és Wilhelmina olyan meglepetten vette tudomásul hogy nem tudok. Magamtól persze nem jutottam sokra, de azért volt pár felirat, amivel találkoztam az elmúlt hetekben, és ezek közül volt egy pár, amiről valamiért azt is tudtam, mi van odaírva. Így hát egyes hangzó-betű párosításokat szinte ismerősként üdvözlök.
Az írás egy fogósabb kérdés. A kezem nehezebben áll rá. Nem vagyok híján a kézügyességnek, de nehéz megszokni, hogy egyenletes nyomást gyakoroljak a papírra a tollal, miközben a megfelelő irányokba próbálom iránytani. És közben kifogy a tinta, és újra be kell mártani, de vigyázni, hogy ne csöpögjön le, a kezemmel nem összemaszatolni, amit már leírtam … ez nem egyszerű.
Sikerül erre összpontosítanom, bár a kínzó érzés, amiért ennyire közel ül, nem múlt el teljesen. Érzem az illatát, hallom, ahogy néha szusszan egyet, a kezünk néha egymáshoz ér, ahogy átadjuk, és átvesszük a tollat. A közelség nehézséget okoz, de a helyzet viszont eltávolít. Kicsinek érzem magam, aki felnéz rá, a tanítójára. Utoljára anyám tanított így. Ez segít, hogy ne a nőt nézzem benne. Vagy legalábbis ne annyira.