Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny...

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [1 / 3 oldal]

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Parflam végigosont Hellenburg egyik forgalmasabb utcáján, árnyékról árnyékra csusszanva, kedves ismerősként kezelve az összes régi- és új barátját egyaránt. Legyen szó egy ott felejtett hordóról, egy régóta parkoló ekhós szekérről, vagy csak a magasba nyúló tetődíszekről, amik szerény védelmező árnyékaikkal segítették a kis impet az útján. Barátjait és a falakat vékony jeges dérréteg borította, ahogy az utcákat vékony hóréteg, ami hangosan ropogott apró lábai alatt. Szorosra húzta nyaka körül sál-köpenyét és letért a hátsó utcák össze-vissza kanyarodó labirintusán, célja felé trappolva dideregve.
Hamarosan elérte a helyi kis-kerület postahivatalát, ahol szokás szerint játszódott le a procedúra; bekopogott a sikátorra néző, apró kis ablakon, ahonnan kinyúlt egy nem-emberi kéz, kinyújtott tenyérrel, egészségtelenül hosszú, hegyes körmökkel. Parflam beleejtett néhány átfagyott, hideg érmét, ami a kezén azonnal elkezdett párologni, amitől azonnal berántódott a kéz. Parflam halkan felsóhajtott - szívesen lett volna bent a melegben ő is.
A kéz hamarosan megjelent, és átnyújtott néhány levelet, amiket az imp azonnal elsüllyesztett az oldaltáskájában. Visszaindult a Hellenburg Fényébe, a hetes számú szobába.
- Gazda... - lökte be az ajtót, amiután bemászott a harmadik emelet folyosójára.
- Par!
- Gazda?
- Mielőtt bejössz töröld meg a lábadat! Behozod a telet a szobába. - mondtam. majd levettem a lábaimat a kis asztalról, összehajtva a kezemben lévő régi papirost. Ha unatkozok átszoktam olvasgatni a régi leveleimet, főleg azokat amiket az öreg Hochbergtől kapok - a sorait olvasva könnyebb felidézni a hangját.
- Persze gazda, azonnal... - használta a lábtörlőt, majd betopogott, még mindig dideregve. - M-meghoztam a leveleket...
- Ó, nagyszerű Par. - keltem fel a helyemből, és átvettem a vaskos, összekötött papírköteget. - Most, nem akarom hogy megbetegedj. Töltöttem a mosakodó lavórba némi vizet, még melegnek kell lennie. Találsz egy pohár forralt bort is a szekrény szélén, ne szálljon a fejedbe.
- K-köszönöm gazda! - ölelte át a lábaimat, és meg elmosolyodtam.
- Nem tesz semmit, kis bolond. - simogattam meg kopasz kobakját. - Igyekezz, nehogy kihűljön a víz.
Visszaültem a székembe, átlapozgatva a leveleket. Főleg fenyegető üzenetek, dühös szeretektől és a lányaikat sirató dühös apáktól - csak a szokásos. De találtam egy érdekeset is.
- Kaptunk valami érdekeset, Par.
- Igen gazda? - mondta, egy hangos csobbanás kíséretében. Elfelejtettem neki mondani hogy ne pacsálja el az összes vizet - most már mindegy. Ennyit talán megérdemel a hideg után. - Ki kapta?
- Én, ki más. - mondtam reflexszerűen, aztán azonnal rájöttem mire gondol. - Ó, hogy úgy. Heinrich von Blutstern. Nem szokásom használni, valahogy mindig megakarják nézni a hölgyek a nem-létező szemfogaimat.
- Mi van benne? - kérdezte a szokottnál is barátságosabb és melegebb hangon. Biztos voltam benne hogy a hátam mögött egy húzásra letolta a forralt bort. Pedig jó fűszeres volt.
- Egy báli meghívó, amit Einburgban rendeznek, kint az északi-déli határ mellett. Feltehetőleg az átlagos lenne, a nemeseknek lehetőség az ismerkedésre és az ármánykodásra, a városnak meg pénzkeresési lehetőség. Elméletileg... főleg katonai vezetőket, mérnököket és mindenféle olyat hívnak meg, akinek valami köze van a háborúhoz. Úgy látszik megakarják erősíteni az öreg erődvárost... feltehetőleg akarnak valamit kezdeni az Öreghölggyel.
- Öreghölgy?
- A várost körülvevő fal. Jó öreg, emberépítmény. Talán akarnak bele némi Blustern varázslatot hogy jobban kibírja az északiakat... nos, amióta lőfegyvereik vannak nem csodálom. Azt a falat nem robbanás-állóra tervezték.
- Honnan tudod ezt mind, gazda? - kérdezte továbbra is kíváncsian. Hátrafordultam, és láttam hogy a víz fele már a deszkákon landolt. Takaríthatok fel utána megint.
- Nos... régen jártam már ott, egyszer. Nem volt egy szerencsés alkalom, de legalább nem hagytam ott a fogamat.
- Par érti... és, gazda elmegy?
- Ki nem hagynám Par, ki nem hagynám. Sőt, azt is tudom hogy téged hogyan foglak feltűnés nélkül magammal vinni.
Az imp láthatólag megdöntötte az ismert izgatottsági rekordot, kis híján kizuhant a lavórból.
- Par is jön?!
- Par is jön, igen. - mondtam finoman vigyorogva. - Persze, ha Par jó lesz és pontosan azt fogja csinálni amit mondok neki. Színészkedni fogsz te is.
- Par ügyes lesz, ígéri!
- El is várom Par. De előre szólok, miután eleget színészkedtél és senki se figyel rád, lehet hogy elkéne menned sétálni egyet, hogy... ellenőrizd az erőd zárait, ha érted hogy értem.
- Par érti!
Egy hét múlva

- Heinrich von Blutstern.
- Blustern... igen, látom, fenn van a listán, jó uram. Tetszik a maszkja, de ugye tudja hogy nem maszkabál van?
- Csakugyan? Erről nem értesítettek. Ugye nem bánja ha fennhagyom? Az egész öltözetemet ehhez igazítottam...
- Szerintem nem lesz ezzel probléma, de... kicsoda a kis barátja?
- Ó, a meglepetésem a bálra. Ő lenne Par'Flam, az új kísérleti gargoyle-egység. Teljességgel az irányításom alatt van.
- Igazán? Egy szelíd gargoyle? Elég aprócska...
- Csak egy kísérleti darab.
- A tisztek nagyon fognak ennek örülni... kérem, fáradjanak csak beljebb.
- Köszönöm, jó uram.



A hozzászólást Pruinos összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 13, 2019 9:14 pm-kor.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Egy bál? Egy bál. Egy bál! Amikor eljöttem a Neulander toronyba, arra számítottam, hogy minden hétre jut majd egy belőlük, ám ehhez képest meglehetősen szűkén voltunk a báloknak. Mikor körbe érdeklődtem, hogy hogyan is működik végülis az ilyesmi, azt mondták, hogy a toronyban csupán kivételes alkalmakkor adnak estélyeket, évi néhány alkalommal, és ebbe beleszámítanak az esküvők is. Nem tudtam szavakkal kifejezni a csalódottságomat, de kénytelen voltam megelégedni azzal a néhány puccosabb vacsorával és kisebb állófogadással, amik alatt a többi diplomatával bazsalyoghattam. Bár egyről a kettőre nem jutottam, azért szerencsére ezek legalább sokszor bizonyultak tanulságosnak.
Éppen ezért különösen felvillanyozott, mikor tudomást szereztem az einburgi bálról, ahová úgy tűnt, hogy a vámpírokat is meghívták. A Neulanderek természetesen midnen ilyen eseményre bejáratosak voltak, mint közvetítők, de most különös figyelmet fordítottak a Blutstern és Schattenstahl vendégekre is. Egyértelmű volt, hogy akartak tőlük valamit az einburgiak, a családok imázsából ítélve valamit meg akartak velük építtetni. A Rotmanteleket bezzeg sehova nem hívták, ahol nem ütötte fel a fejét valami járvány…
Akár könyörögni is hajlandó lettem volna a Neulander küldöttségnek, hogy vigyenek magukkal, de szerencsére erre nem volt szükség. Az egyik fiatalabb diplomata, Albert von Neulander örömmel vette a társaságomat, két nappal később pedig visszahallottam, hogy eldicsekedett a küldöttség többi tagjának, hogy ő bizony Hannes von Rotmantel lányával megy az estélyre. Úgy döntöttem adok neki egy esélyt. Jóképű volt és kifinomult, ha pedig unalmasnak bizonyulna a társasága a bálon, akkor bőven lesz alkalom majd, hogy lerázzam. Egy ideig gondolkozam rajta, hogy Rubyt magammal vigyem-e, de úgy láttam, hogy egy ilyen úthoz més túlságosan apró és gyenge, nem szerettem volna ha a bálon esetleg valami baja esne. Jobb kezekben volt itthon, és egyébként is csak egyetlen estéről volt szó.
Királykék szatén estélyit választottam a nagy napra zafír ékszerekkel. Bár a vörös szemű vámpírok ritkán hordtak sötétkéket azt mondták az arcomhoz kifejezetten jól állt, és már untam a bordó, fekete és fehér örökös körforgását. Ha pedig már Délen voltunk a Hellenburgi Királyi Szövetségben, hát megtiszteltem ember házigazdáinkat azzal, hogy a protestánsok színébe öltözök. A vámpírok látták benne az iróniát, így még kettős értelme is lett. A választásomról értesítettem Albertet is, hogy hozzám öltözhessen, és amikor megláttam a ránk váró hintó ajtajában elégedetten konstatáltam, hogy így is tett.
- Laetitia kisasszony! Megtisztel, hogy eljött. - meghajolt és kezet csókolt, majd besegített a kocsiba. Egy perc múlva már zötykölődve grdültünk ki a Neulander tornyot körülvevő városból, és rendíthetetlenül haladunk egy kisebb konvojjal Einburg felé.

~:O:~

Ámulva néztem fel a hatalmas és erős várra. Ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán egy erődvárosban jártam, így lenyűgöztek a masszív falak, amik csupán a védelem és praktikum jegyében épültek, nélkülözve minden kellemet és szépséget. A citadella kapujában el sem kérték a meghívóinkat, a tíz vámpírból álló csapatot mint „Neulander küldöttség” egyben engedték be a bál helyszínére. A belső udvarra vendéglátóink a hidegre való tekintettel nem terveztek semmit, de bent igyekeztek kitenni magukért. Kiöltözött pincérek kínáltak minket szinta azonnal pezsgővel és apró falatokkal. A pogácsákon kívül figyeltek arra, hogy kis kenyérfalatokon hajszálvékonyra vágott sonkát és különleges sajtokat kínáljanak a vendégeknek, mindegyik a vidékre jellemző különlegesség. Aurától már megtanultam, hogy az emberek és a vámpírok is adtak az ilyesmire, hogy a vidék legjobbjaival kérkedjenek a messzi földről érkezett vendégek előtt.
A bálteremben a karzaton egész zenekar szolgáltatta a külnböző táncokhoz való darabokat. A hegedű hangja mosolyra késztetett bármikor hallottam, akkor is, amikor kivételesen nem a saját játékom volt. Szerettem volna táncolni, de úgy döntöttem elsőre a küldöttséggel tartok, és végigmentünk az összes tiszteletkörön a többi vámpírral és az erőd urával is. Egy pezsgővel a kezemben pásztáztam az összegyűlt vendégsereget és csak fél füllel hallgattam az udvarias szóváltást a Brynhilde von Schattenstahl egészségéről és a feketeacél árfolyamáról, majd egy másik alkalommal, hogy mennyire nehéz masszív és megbízható gránitlelőhelyet találni az új erődök falaihoz. A háború bőven adott munkát az összes vámpírcsaládnak. A tömegben többször is észrevettem egy maszkos alakot, egészen egyszerűen azért mert ő volt az egyetlen aki ilyesmit viselt. Szegény párának nyílván nem szóltak, hogy nem maszkabál lesz, de attól még igazán levehette volna… Kiéve ha volt valami az arcával. Talán forradást vagy égési sérülést takart az álarc… Hiába, még mindig Rotmantel voltam, a berögződéseket, hogy azonnal diagnosztozálni próbáltam, nehéz volt levetkőzni. Ráadásul a nagy maszkos alak mellett többször feltűnt egy apró, talán comközépig érő kisebb alak is, szintén maszkban.  Azt vettem észre, hogy egy idő után egyenesen kerestem őket a tekintetemmel.

Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A bál egészen kellemesen indult. Tisztában voltam vele, hogy Par vonzani fogja a figyelmet, egyrészt már különcsége miatt is, másrészt pedig az alteregója miatt. Ennek ellenére, meglepően kevesen jöttek oda hozzánk csevegni, kérdezősködni és ajánlatokat tenni előre egy harcképes gargoyle-szakaszra, így volt időm nézelődni a tömegben eleget.
A vendégsereg nem okozott csalódást az elvárásoknak - főleg már erősen őszülő, háborút járt veteránok és a szűz gyermekeik, ki-kinek nőt vagy férfit keresve nekik. Néhány gazdag kereskedő is lézengett pénzt szimatolva, és a megfelelő embereknél letétbe helyezve, hogy az olyan fogalmak mint "sorozás", "hadi kötelezettség" és "árumegállító jog" visszakerüljenek a gyakorlati síkról az elméletire. Nem lehetett szem elől téveszteni a Neulander-követséget, vagy egy tucatnyi vámpírt akiknek szinte kötelezettsége az ilyen helyeken megjelenni. Volt köztük egy szemrevaló darab is, egy fiatalabbnak tűnő - de egyrészt párral érkezett, másrészt pedig már belefutottam a hibába; ártatlannak tűnő vámpír bár van, de ártatlan vámpír nem létezik.
Néha észrevettem hogy követ a szemével. Kíváncsi volt. Ami egy ragadozónál nem feltétlen jelent jó dolgot. Egyelőre hagytam a dolgot és nem közelítettem meg, helyette beszédbe elegyedtem egy kitüntetett veteránnal, bár nem ismertem fel a csillagot - vagy azt az alakzatot amit képviselni akart.
- Szóval, ez egy gargoyle akar lenni. Amiket eddig a vadonban láttam nagyobbak voltak.
- Természetesen. Ez egy kísérleti típus - az esélye hogy megvadul közel egyenlő a nullával, de ha mégis megtörténne, ebben a formájában csak minimális károkat tudna okozni.
- Közel a nullához... dolgoztam a seregben ennél rosszabb esélyekkel is.
- Meghiszem azt. Szeretne egy prezentációt?
- Természetesen, Heinrich uram. Mutassa mit tud.
- Rendben van. Parancsszavakkal működik, ezzel lekorlátozva a szabadságát. Par'Flam.
- Igen, gazda? - szólalt meg először a bál ideje alatt a gargoyle-imp. Apró maszkja alól kicsit nehezen gördülékenynek, öblösnek tűnt a hangja - ami passzolt is egy kőlényhez. Az elfojtott izgatottság már kevésbé, az is kész csoda hogy eddig képes volt türtőztetni magát. Nagyon megakarhatott felelni nekem.
- Helyben masírozás.
- Értettem, gazda.
Parflam elkezdett egy helyben sétálni, katonásan, néhányszor megforgatva maga körül a botját. Nem mertük elhozni a baltáját az ünnepélyre, az már tényleg megborzolt volna némi kedélyt. A rövid mutatvány végeztével lecsapta a bot végét a földre, majd tisztelgett.
- Lenyűgöző. Engedje meg nekem némi szkepticizmust, de ha ebből nem is lesz harcképes dolog, a lányaim biztosan örülnének egy ilyen játéknak.
- Megértem az aggodalmait, de lesz. Teljességgel kontrollálhatóak. Nem fog megtörténni semmiféle olyan baleset mint a múltszázadokban.
- Remélem is, von Blutstern, remélem is. Szívesebben küldeném ennek a fivéreit a háborúba, mintsem a lányaim fiait. De most remélem megbocsájt...
- Csak nyugodtan, Flammenherz uram. A kötelesség mindig szólít.
- Pontosan ahogy mondja. A viszontlátásra. - biccentett egy aprót, majd elindult a terem másik felébe egy testesebb asszonyság után. Kinek mi az étvágygerjesztő, nincs jogom ítélkezni - és nem is akarok.
Körülnéztem a teremben. Szem elől tévesztettem a lányt. Vajon hol lehet most?



A hozzászólást Pruinos összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 13, 2019 9:15 pm-kor.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Úgy éreztem, lassan mindent tudni fogok az építőanyagokról és a legmegfelelőbb kövekről. Ha valaha építkezésbe fognék, már biztosan nem lennék elveszett, de nem azért jöttem bálba, hogy gránitok szilárdságáról tanuljak. Albertet ezzel szemben úgy tűnt lenyűgözte az építészet, sőt még konyított is valamelyest a tervezéshez, ha a gyakorlathoz nem is, így csillogó szemekkel és lelkes arccal faggatta a beszélgetőtársát. Elővettem a legyezőmet, és puszta pótcselekvésképp legyezgettem magam vele, a vert fekete csipke fölött pedig ismét az álarcos férfit kerestem. Szerencsére hamar meg is találtam. Most ő elegyedett szóba valakivel és úgy tűnt azzal az apró teremtménnyel tartott valamiféle bemutatót. Albert annyira belemerült a saját beszélgetésébe, hogy észre sem vette, mikor elsuhantam az oldaláról, keresztül néhány kifejezetten nagy abroncsszoknya között. Út közben elkaptam egy pincért és levettem egy újabb pezsgőspoharat, majd fordultam kettőt, és így már elég közel kerültem az álarcoshoz ahhoz, hogy elcsípjek néhány szót a beszélgetésből.  
…a lányaim biztosan örülnének egy ilyen játéknak…
Tekintetem a kis lényre siklott. Gólem volna?
…von Blutstern…
Ez alapján inkább gargoyle. Bár még mindig létezhettek vámprok, akik kitanulták a rúnamágiát, hisz nem mondta senki, hogy az csupán az emberek privilégiuma. A férfi magára hagyta az álarcos vámpírt és a kis teremtményét. Akartam egyet. Egy ilyen kis gargoyle-t. Vajon el tudták készíteni olyanra, amilyenre szerettem volna? Gyanítottam, hogy mindegy volt, pontosan milyenre faragták a követ. Meg kellett volna elégednem azzal, hogy szereztem magamnak egy Neulander-sárkánygyíkot, ami akkor is nagy dolog volt, ha Ruby Rose selejtnek is számított aprócska mérete és gyenge lábai miatt. Most meg már egy Blutstern gargoyle kellett… De hát ilyen voltam. Kedveltem az újdonságokat és ha az még különlegesség is volt, annál jobb.
A férfi nézelődött, de pont kicsivel mögötte álltam, hogy feltűnés mentesen tudjak hallgatózni. Itt volt a lehetőség, hogy megszólítsam. Bár normális körülmények között az urak szokták megszólítani a hölgyeket, ha valaki tudta, hogy ki vagyok, az általában megvárta, hogy én kezdeményezzek. Így semmi kivetnivalót nem láttam abban, hogy odamenjek beszélgetni herr Blutsternhez a kísérőm nélkül.
- Igazán érdekes bemutató volt, herr. - léptem mellé. - Kár, hogy úgy tűnt, a közönsége annyira nem jött lázba. De ne vegye a szívére. Nem mindenki rendelkezik olyan élénk fantáziával, hogy meglássa az apró méretben rejlő előnyöket. - kortyoltam bele a pezsgőmbe. Nem akartam messzemenő következtetéseket levonni a férfi kilétéről, de egyelőre itt mindenki a háborúban utazott, mint üzlet. Egyesek falakat építettek, mások utakat, megint mások fegyverekkel kereskedtek, ez a vámpír pedig úgy tűnt katonákat épített. Nem akartam az északiak helyébe képzelni magam, amikor meglátják a kőkatonás seregét, akiknek a testéről lepattanak a híres puskák golyói. Már csak az volt a kérdés, hogy az álarcos Blutstern szórakoztatóbbnak fog-e bizonyulni Albertnél. Őszintén reméltem, hogy igen.

Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A hölgy hangját magam mögül hallottam meg, mire hirtelen - talán túl hirtelen - felé is fordultam. Sikeresen becserkészett. Figyelmetlen voltam.
- Köszönöm, frau. - válaszoltam, magamhoz térve a pillanatnyi meglepődés után. - Bíztam benne hogy fogok találkozni valakivel, aki elég nyitott az újdonságokra... vagy éppen a régiségekre, ahogy nézzük. Engedje meg, hogy bemutatkozzak, a nevem Heinrich von Blutstern. - hajoltam meg a déli szokásokhoz méltóan. Nem volt lehetőségem túl sokat mozogni vámpír körökben, így csak remélni tudtam hogy nem rontok el valamit az etikett szempontjából. - És önben kit tisztelhetek hölgyem?
Én visszafogottan öltöztem, már amennyire az lehetséges egy ilyen rendezvényen. A hellenburgi-protestáns kéket hordtam a tunikámon, a szélein ezüst díszítéssel. A nyaki gallérrész bundás volt, fehér nyúlprémből, a hátamon átvetve pedig szintén prémmel kivarrt köpenyt viseltem, de az relatív olcsó volt, szürkés-fehér lenanyagból. A feladatát hogy védjen a hideg ellen hibátlanul betöltötte. Az arcomon a Personát* hordtam.
Parflam ennyi ruhát se hordott, hiszen szükséges volt az, hogy a teste jól látszódjon. Természetesen viselt egy ágyékkötőt, és szeretetteljes nyakdíszétől se akart megválni, amire ez alkalommal egy fekete szövetdarabot erősítettünk rá, ráhímezve még a Hellenburgi Ezüstsast is, mintha csak egy csataköpenyt viselt volna. Egyik oldalán ott lógott még a táskája, a másikon pedig egy bőrheveder, amiben a parádé-botját tartotta.
Átfutott a fejemen hogy lassan el kéne indítanom egy "kincses körútra", nehogy elkezdje nekem unni magát.

Persona:
Egy egyszerű fa maszk, alapvetően érzelemmentes, de ha közelebbről megnézik a fába faragott arc lenéző és enyhén öntelt. Ha ezt viseled a mágiaérzékeléssel nem rendelkező karaktereknek sokkal kevesebb késztetése van arra, hogy a személyed iránt kérdezősködjenek.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Gondolatban végignéztem a Blutstern családfát, hogy be tudjam illeszteni ezt a különös férfit. Heinrich. Gyakori név volt, már-már túlságosan is gyakori. Még Heinrich von Rotmantelt is ismertem, az az átkozott hízelgő fráter a nővérem kezére pályázott, mert azt hitte, hogy az apám örökébe léphet egyszer. Így hát nem egy, hanem legalább három Heinrich von Blutstern is eszembe jutott rögvest, ám mivel nem találkoztam egyikükkel sem, így az előttem álló lehetett akárki. Akármelyik közülük, vagy teljesen más is. Ellenben, ha rákérdeztem volna, hogy pontosan melyikük is, akkor azzal csak magamat hoztam volna kellemetlen helyzetbe, hiszen illett volna tudnom, hogy melyikük foglalkozott gargoyle-okkal, melyikük volt várépítő és a többi… A Neulanderekkel töltött hetek annyiban mindenképp hasznosak voltak, hogy megtanítottak kezelni az efféle helyzeteket. Ha valamit a vámpír lánya nem tudott, akkor csak bólogatni kellett, majd elterelni a témát, adott esetben pedig úgy tenni, mintha minden teljesen világos volna. Ezek a fogások most különösen előnyömre váltak.
A kezemet nyújtottam herr Heinrich felé, hiszen akármelyik is volt a három közül, egy hlgynek akkor is járt a kézcsók.
- Laetitia von Rotmantel vagyok, örvendek a találkozásnak.
Ezen a ponton fog kiderülni, hogy ő mennyire volt naprakész az én családfámból. Hannes von Rotmantelt mindenki ismerte, egy ideig Elsareát is számontartották, mint örökösnőt, ám a szkése után a figyelem inkább Laurára terelődtt, mint második szülött, és nála is leginkább arra, hogy ki lesz a férje. Bizonyos családoknál szokás volt, hogy a lányok örökölték a családfői címet fiúgyermek híján, például a Schattenstahloknál vagy a Schwarzjagereknél most is egy-egy nő uralkodott, de nálunk ezt a csatát még meg kellett vívni. Érdekes és egyben izgalmas volt, hogy ezt pontosan az én generációm fogja majd eldönteni. Sajnos azonban mivel én voltam apám legfiatalabb lánya, az érkezésemkor már csak legyintettek, hogy „még egy lány”, így igazán nem volt jogom megsértődni, ha nem ismertek. Kellemes meglepetés lett volna inkább, ha mégis.
- Akadtak már vevői? Sajnos lemaradtam a bemutatója elejéről, de így is lenyűgző kis teremtménynek tűnik. Egy vár meghódításához nem feltétlenül kell lebontani a falat, ha be tud juttatni néhány ilyet, azok képesek lehetnek belülről győzelmet aratni. - leguggoltam a gargoyle elé. Bár az is maszkot viselt, hogy illeszkdjen a gazdájához, igyekeztem közelről is szemügyre venni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Egy Rotmantel. Meglepő. Az utolsó amelyikkel találkoztam kis híján örökre a véremet vette. Csak remélni tudtam, hogy ez az alkalom máshogy fog alakulni - ha más része nem is, legalább az 'örökre' rész nélkül. Kíváncsi voltam mennyiben is hasonlíthat ahhoz az önérzetes seborvoshoz - lesz -e benne annyi büszkeség, annyi dölyf, annyi szakértelem, és legfőképp - annyi vadság, amit elrejteni igyekszik. Nincs is szomorúbb mint egy pórázra fogott állatnál, kiváltképp ha a nyakörvet önmagukra illesztik fel.
Vajon most merre járhat herr Dieter, és mi lett a sorsa annak a kurafinak?
Egy pillanatra elkalandoztam ezeken, és csak kissé késve leheltem finom csókot a nekem felajánlott hófehér kacsóra. Ehhez természetesen kissé fel kellett emelnem a maszkomat, de nem bántam - az arcom úgy is inkább úgy festett, mint akik túl közelről ért nemrég egy neveletlenebb mágus tűzcsóvája, mintsem egy klasszikus démoné. Az emberek pedig ha azt hiszik tudják egy maszk okát, már kevésbé akarnak benézni mögé. Jószerével.
De legalább az indokát hogy miért maradjon fenn, azt megértik.
A hölgy nem késlekedett felesleges udvariasságokkal, és azonnal fel is dobott egy témát - nem szoktam hozzá, hogy egy ilyen estélyen a hölgy vezesse a társalgást, de nem bántam. Az alfaság erőltetésében volt valami... lényűgőzén erőteljes, ha azt nem kísérte erőltetett göcsörtösség.
- Sajnos nem igazán, hölgyem. Az embereknek mostanában nincs fantáziája, vagy legalábbis merszük ahhoz hogy új dolgokat próbáljanak ki. Mindig csak féltenek valamit. De ha meglátják az első, harctéri-modellt is, biztos vagyok benne hogy... mindenki kíváncsibb lesz arra, mivel is tudok szolgálni.
Közben leguggolt és közel hajolt Parflamhoz. Ő pontosan tudta, hogy ilyenkor rezzenéstelenül kéne állnia, hiszen felkészültünk a kíváncsi hölgyekre. De láttam róla hogy reszket - bár nem tudtam mitől. Néha megfeledkezek róla, hogy természetesen megérzi mások szándékait, vagy legalábbis "veszélyességét". És hogy képes ugyanúgy reszketni a félelemtől, minta a féken tartott izgalomtól.
- Par'Flam, pihenj. - adtam ki a parancsot, ami önmagáért beszélt. Remélem képes lesz "póráz nélkül" is moderálnia magát. Kényelmesen összegörnyedt, nekem meg adódott egy pillanatnyi időm hogy tolakodás nélkül megnézzem magamnak a vámpírt, így fentről. Szép, hosszú és fehér nyaka volt, nem látszott rajta se heg se más, ami nem arra utalt volna hogy vékonyka és omlós. Talán még egy vámpír is megkívánta volna - ki tudja, minden kannibalista gondolta ellenére, talán meg is szokták. Így olyan védtelennek tűnt... eh, de nyugodtnak kellett maradnom. Az ösztönök azt dübörögték a fülemben, hogy az első adandó alkalommal, ahogy lehetőséget látok a támadásra élhessek is vele, de ezt vissza kellett fognom. Nem tett volna jót a karrieremnek ha egy preparált fali díszként fejeztem volna be. Mielőtt az imp még  megszólalhatott volna, vagy örökre elbambultam volna, továbbvittem a beszélgetést.
- Bár feltételezem Önt nem érdekli túlságosan ez a téma, hölgyem. A gargoyleokban nem folyik vér. - mosolyodtam el a maszkom alatt. - Már ha nem sértem meg a feltételezéssel, hogy ez az, ami esetleg érdekelheti.
A diplomácia nehézségei, hol van a határ az izgalmas és az unalmas között, a hihető és túljátszott között, a göcsörtösség és a természetes között. A sok elnézést kérés és témakerülés legalább annyira adhatta vissza a szociálisan fejletlen tudóst mint a borzalmasan unalmas és egyszerű, nőhöz nem értő taknyost.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
A kézcsókhoz fel kellett picit húznia a maszkot és így, ha csak egy pillanatra is, de láthatóvá vált néhány részlet az arcából. Ahogy sejtettem, nem csupán azért viselt álarcot, mert maszkabálnak hitte az eseményt, hanem azért, hogy visszataszító küldejével ne keltsen undort az itt összegyűlt, illusztris társaság tagjaiban. Az az egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, talán égési sérülés lehetett, amit kaphatott tűztől, de akár a papok szent ereje is okozhatta. Orvosként kevés dologtól undorodtam igazából, de nem tagadhattam le, hogy én is szívesebben néztem a szépen kidolgozott álarcot, semmint az aszott, egészségtelenül rószaszín heges bőrt. Annyit azért érdemesnek találtam megjegyezni, hogy herr Heinrich talán maga is tapasztalt katona, aki nem csak térképeken látott már csatateret.
A feltételezésére, miszerint engem nem érdekel, csak amiben vér folyik, elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy sekélyesnek tartott, szakbarbárnak, vagy csupán igyekezett előzékeny és udvarias lenni. Feltételeznem kellett volna a legjobbakat, de én is előszeretettel bugyoláltam kedvességbe és udvariasságba egy-egy sértést, és ez még akkor is igaz volt, ha a következő mondatát úgy kezdte, hogy „már ha meg nem sértem”. Felálltam a kis gólem mellől.
- Hát már nem is érdeklődhetek a szakmámon kívüli világ iránt, jóuram? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal és tettetett szomorúsággal. - Noha valóban az elsődleges szakterületem az, ami az élő hússal történik, és önhöz hasonlóan a vért is kedvelem, hiba volna nem figyelemmel követni a technológia fejlődését. Vagy van tán olyasmi a tarsolyában, ami véleménye szerint jobban érdekelne? - villantottam rá a végén egy kihívó mosolyt, és beleittam a pezsgőmbe. Ezt én még csak nem is tartottam szemtelen flörtlésnek, az ilyesfajta incselkedések minden bálhoz hozzátartoztak. Inkább csak érdekelt, hogy mennyire volt elveszve a saját világában. Sok tudóssal találkoztam már ahhoz, hogy ismerejm a fajtájukat, és hogy tudjam, sokszor azt sem veszik észre, ha egy nő meztelenre vetkőzik előttük, ha az nem tartozik szorosan a munkájukhoz. Nem mintha valaha csináltam volna ilyet, de Ludmilla igen, neki pedig elhittem, hogy így van. Egyetlen célom volt csupán az pedig jeln pillanatban csak a szórakozás volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Még szélesebbre húzódott a szám a maszk alatt. Egy pillanatra majdnem elhittem, hogy tényleg ilyen egyszerűen sikerült megsértenem, de aztán az a finom flörtölés, amit hozzáillesztett meggyőzött az ellenkezőjéről. Milyen kellemes egy mászik színészetre hajlamos emberrel - jobban mondva, vámpírral - találkozni.
Bár persze ebből azonnal le is kellett volna szűrnöm hogy számító alkat, de nem lett volna illendő sokáig némán csak bámulnom és csak hagynom magam töprengeni.
Mellemre helyezem az egyik kezemet, a másikkal a maszk szájvágáshoz nyúltam, és erősen túljátszva meglepődtem:
- Úgy sajnálom hölgyem, nem volt szándékomban így megsérteni. Egy Blutstern soha se gázolna bele egy ilyen finom és széles látókörű frau érzéseibe, hiszen nyilvánvaló, hogy nem ok nélkül érkezett a Neulander-egylettel. - hagytam abba a kissé magasabb hangú sápítozást, elvetettem a gesztikulálást és újra magamhoz méltóan szólaltam meg.
- Esetleg kiengesztelhetem egy itallal, már ha persze ez az egy szál pezsgő nem árt meg véletlenül önnek.
Talán nem kellett volna gúnyolódnom. Talán nem kellett volna erőltetnem ennyire azt, hogy felhúzhassam valamivel. De nem voltam türelmes démon. Akkor még mindig nem, még... még nem jött el az az alkalom, ami végérvényesen megtanította annak a leckéjét.
Intettem egy aprót Parnak, bízva abban hogy magamra tereltem a hölgy figyelmét. Nem reagált azonnal, mert éppen csak a bálra idehozott kristály-csillárt nézegette nagy szerényen, kis híján beletörve a nyakát. Kétségkívül gyönyörű volt a félszáz kék ékkő, amiken megtört a köréjük pakolt varázs-fény - reméltem nem akarja ellopni. Szerencsére a periferikus látása kis késéssel elkezdett működni, és vette a jelet. Látványosan elkezdett masírozni, téve egy kört a bálteremben, folyamatosan figyelve a közönséget csillogó szempárok után. Ha egy pillanatra is biztonságban érzi magát, majd eltűnik az első adandó ajtó mögött és... mondjuk úgy, őrjáratát kiszélesíti az egész erődre, hogy hatékonyan tudja védeni a benne lévő értékeket.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
A bocsánatkérésére elégedett mosoly kltöztt az arcomra, ám mondandója végét újabb burkolt sértás koronázta. Nem is igazán sértés volt ez inkább amolyan… piszkálódás. Játék. És egyben egy kellemes és szórakoztató este ígérete is volt ez, egy olyan játékkal, melyben én állítottam fel a határokat, amikről herr Heinrich nem tudott, csupán tapogatózhatott a sötétben, hogy meddig mehetett el. Sajnos mind kevesebb és kevesebb olyan férfival találkoztam, aki értette a finom incselkedést, és próbálkozott, visszatámadt, akit kihvás elé állíthattam és nem futamodott meg előle, sőt hasonló mód hívott ki engem is. Szinte már megkönnyebbültem, hogy láthattam még eme kihaló faj egyik utolsó példányát. Az ilyen párbajok voltak a bálok fűszerei, amik nélkül már nem is lett volna érdemes eljárni rájuk.
- Szerencsére elegendő különlegességet kínálnak az italon túl is, kísérőnek, hogy ne szálljon túl hamar a fejbe. Így ha kíséri némi sonka, sajt és frissen sült kenyér is, úgy elfogadhatom azt a pezsgőt anélkül, hogy aggódnom kéne. - ezt nyomatékosítva két apró korttyal kiittam a maradékot, ami még a kezemben tartott pohárban volt, és letettem azt egy üres tálcára. - És ki tudja, ha már ilyen rohamléptekben haladunk, talán az est végére még táncolni is felkér majd.
Mosolyogtam rá. Nem reméltem, hogy értettem a célzást. Tudtam. Meglehetősen direkt volt ugyan, de úgy ítéltem, hogy ez illett bele legjobban a társalgás menetébe. Felkérni én nem kérhettem, az nem csak illetlen lett volna, de egy hölgy számára megalázó is, így csupán jeleztem a hajlandóságomat. Kivéve, ha más ötletei voltak, de azt is kíváncsian vártam.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Úgy látszik ezzel még nem mentem túl messzire, sőt, talán még kicsit finom is voltam. A faragatlanságom szinte reakció nélkül maradt - ha azt nem vesszük számba, hogy bár minden nőiességét bevetette, mégis sebtiben lelökte az italát.
Ez egyfajta büszkeségbeli fitogtatás lett volna hogy bírja az italt, vagy csak egyszerűen helyett szorított a következő pohárnak? Nem igazán egyértelmű, kisasszony - és ez tetszik.
Szerencsére a közelben volt épp elég mindenből, asztalból és pincérből egyaránt, így komolyabb feltűnés nélkül tudtam inteni az egyik italhordozónak hogy közelebb jöjjön. Fiatal srác, túl fiatal ahhoz hogy hadakozzon, túl idős ahhoz hogy ne végezzen munkát - és elég értelmes ahhoz, hogy tisztában legyen annyira az etikettel, hogy beengedjék ide. Tele lehetett a terem a fajtájával, a sokadszülöttekkel. Miután átvettem tőle két poharat, az egyiket átnyújtottam a hölgynek.
- Hölgyem, ha akarnám se tudnám kihagyni a lehetőséget arra hogy felkérjem. Talán ön az egyetlen a teremben, akinek sikerült felkeltenie az érdeklődésemet... - mondtam, bókoltam, félreutaltam, talán fenyegettem - ki tudja. - Nos, akkor az egészségünkre, Laetitia kisasszony - és az érdekesnek ígérkező estére. - emeltem koccintásra a poharamat.
Még korán volt táncolni, úgy döntöttem. Előtte igyunk egy kicsit, hogy oldódjon a hangulat - szerencsére nekem sose volt bajom az alkohollal, így attól nem kellett aggódnom hogy előbb csípek be mint ő. De valamit ki kéne találnom arra, hogy addig mivel foglaljam le...
Körvonalazódott bennem egy gondolat. Egy felettébb nyálas és romantikus gondolat, amihez kellett egy erkély, egy szép téli látkép és néhány jó szöveg.
Szerencsére egyikből se volt hiányom. Már csak meg kell várni hogy melege legyen... már ha az ilyet képesek elismerni a vámpírok.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Odaintette a pincért, ahelyett hogy várt volna, ez pedig határozottságra utalt. A bók pedig szintúgy jól esett és helyénvaló is volt. Neveztek már bájosnak, gyönyörűnek, éleselméjűnek is, és bár mindről tudtam, hogy vagy az ágyamba akartak bejutni, vagy az apám pénze és hatalma kellett nekik, nem zavart különösebben egyik sem. Se férjet nem kerestem, hiszen az a szüleim dolga volt, hogy megfelelő rangú társat találjanak nekem, ahol mindkét család előnyére válik majd az egyesülés, sem pedig szerelmet nem akartam. Bár érdekes lett volna megélni a romantikus lángolást, és a hatalmas érzelmeket, melyek oly sok költeményt ihlettek már a századok alatt, szükségtelenül meg is bonyolította volna az életemet hosszú távon. Maradt hát a játék, a bálok, a flört, és a szeretők, akikkel a kapcsolat pusztán testi vágyakon alapult, és senki se akart annál többet.
Az összes kapható bók közül pedig az „érdekes” volt a kedvencem. Bár Herr Heinrich nem egészen ezt mondta, úgy döntöttem igazán megfelelt az is, hogy csak én keltettem fel az érdeklődését. Hisz én sem akartam semmi többet egy érdekes esténél. Ennek ellenére mégsem kért fel. Megsértődhettem volna, de tudtam, hogy a halogatással, és hogy nem nyújtotta a kezét azonnal, hogy a táncparkettre kísérjen, csak csigázni akarta az érdeklődésemet. A számító, és egyben lenyűgző kurafi!
- Köszönöm. - elvettem a pezsgőt a kezéből, majd hozzákoccintottam a poharamat az övéhez. Az üveg nem csilingelt olyan szépen, mint a kristály, de nem is a legolcsóbb ócskaságból kínálták nekünk az italt.
- Egészségünkre.
Tényleg csak egy egészen aprót ittam bele, majd, amikor legközelebb a közelünkbe ért egy pincér, amelyik sapró falatkákat hordozott a tálcáján, elvettem tőle egyet, csakhogy a kenyér felszívja az alkoholt. Mivel a Rotmantel torony a tengerparton volt, a hasonló bálokon mi rákkoktélokat és osztrigát szolgáltunk fel, esetleg aprócska kenyereken némi kaviárt, de ezek egyike sem volt alkalmas arra, hogy megelőzze a szalonspiccet. Sőt, Ludmilla nővérem kutatásai szerint ezek az ételek csak még jobban rásegítettek arra, hogy az este után elszabaduljanak a szenvedélyek. Bár hiányoztak a tengeri ízek, most kifejezetten szerencsém volt a menüvel. Ettől függetlenül, mivel ez volt a kezemben a harmadik pohár pezsgő az este, egyáltalán nem szándékoztam ennél többet inni.
Félrebillentett fejjel vizsgáltam a Blutstern famaszkját a saját vonásai helyett. Érdekesre faragták, mert az arc nem volt egészen kifejezéstelen, szája sarkában mintha folyamatos apró, gúnyos félmosoly ült volna. Illett a viselőjéhez.
- Nem tudom leolvasni a gondolatait az arckifejezéséről, így ki kell mondania azokat, amikről szeretné, hogy tudjam. De ha nem, hát megkérdezem, hogy így, hogy már nem mutatja fantaszikus művét a nagyérdeműnek, mi a következő lépés a tervében?
Hagytam, hogy ő vezessen, ha már az én célozgatásaimat módszeresen visszaütötte.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- A tervem? - kérdeztem vissza, hogy húzzam az időt egy pillanatig - Nos, eredetileg csak azért jöttem, hogy megbeszéljek pár részletet az új megbízásunkról - A gargoylet is csak mellékesen hoztam el, hogy keverjem a kötelezőt a kellemessel. - kortyoltam egy aprót bele az italommal. Kellemes volt a finom pezsgés a nyelvemen és a folyékony szárazság. Ittam még pár nagyobb kortyot, talán többet mint ahogy azt udvarias tenni, de nem akartam minden pillanatban "lekapni" magamról a maszkomat, ha az lehetséges. Elnyomtam egy késztetést hogy újra beszúrjak egy bókot; nem szabad elkényeztetni. Nem ilyen korán, és nem ilyen könnyen.
- De a hivatali ügyeket inkább elhanyagolnám addig, amíg lehetséges. Túl ritkán adódik rá alkalmam, hogy valaki olyannak foglalkozzak, aki nem kőből van. De, ha terv alatt arra gondol hogy... - hagytam befejezetlenül a mondatot, és körülnéztem, a diszkréció teljes hiányában. - Hmm... talán sétálhatnánk egyet. Láttam egy apró erkélyt feljebb - nem az a tágas vagy szép fajta, de végül is ez egy erőd, nemde? - mondtam, a maszkom alatt elmosolyodva, ami így hatás nélkül maradt. Felmerült bennem egy érzelem-reprezentáló maszk ötlete. - Kicsit szűken vagyunk itt, és jobb lenne egymást tisztán hallani. - mondtam, annak ellenére hogy a fogadó terem több mint tágas volt, és kivétel nélkül mindenki visszafogottan cseverészett. De talán pont ez tette egyértelművé az intuícióimat. Csak reménykedni tudtam hogy nem kapkodom el a dolgokat - ha nagyon nyomulós vagyok, a végén még elijesztem.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Elgondolkoztam, vajon mennyi lehetett igaz abból, amit mondott. Azt elhittem, hogy az arca miatt bizonyára kerülte a társaságot, és szívesebben tartózkodott a gargoyle-ok társaságában, akik nem is voltak képesek ítélni a külső alapján. Nálunk is megfordultak hasonló karakterek, akik inkább törődtek a megrontottakkal, mintsem úri társaságban bájologjanak. AZ ellentmondás csak ott volt, hogy ehhez képest Herr Heinrich meglepően jól elboldogult velem. Nem lehetett tőle idegen a finom társaság, sem pedig a hölgyek. Talán mindezt azelőttről hozta, hogy megsérült volna. Rettenetesen érdekelt a története, ám ez annyira kényes téma volt, amire még én sem mertem ennyire nyíltan és ennyire hamar rákérdezni. Nem szerettem volna ha faragatlannak tart, hisz nem csak magamra hoztam volna szégyent, hanem az apám nevére is. Mindenesetre annyit elértem, hogy előhozakodjon egy épkézláb tervvel, ami véletlenül sem a táncolás volt. Noha számítottam rá, hogy felkérni már csak azért sem fog.
- Szívesen sétálok önnel. Be kell vallanom, most járok először Einburgban, de hogy még tovább menjek, valódi erődítményben is most vagyok először, már ha a tornyaink nem számítanak annak. - kuncogtam fel. Természetesen tökéletesen jól hallottam őt is, és a korábbi beszélgetések során sem volt ezzel problémám a háttérben halkan játszó zenekar pedig kellemes aláfestése volt az estélynek. Pontosan tudtam, hogy ez csak kifogás arra, hogy eltűnjünk a kíváncsi szemek elől.
- De vajon nem lesz baj, hogy gardedám nélkül maradunk esetleg kettesben? Nem szeretném, ha rossz életünek tartana. - néztem rá ismét ártatlan nagy szemekkel, amiket a szénceruza csak még jobban kihangsúlyozott. Persze rossz életű voltam, legalábbis a vaskalaposabbak mindenképp annak tartottak volna, ha tudomást szereznének viselt dolgaimról. Ám attól még, hogy ezek voltak a tények, fontosabb volt, hogy milyennek látszódtunk a másik szemében. Ha felajánlotta a karját, akkor elfogadtam, ám ha nem, úgy csak ujjaimat összefűzve sétáltam herr Heinrich mellett.
Ilyenkor mindig gondolnom kellett arra, hogy mi volt, hogyha a beszélgetőpartnerem többet látna bele ebbe a sétába, mint amennyi mögötte volt. Kínos lett volna, ha erőszakoskodni kezdene, de ezekre az esetekre még mindig ott volt az egyetlen varázslat, amit ismertem, az ujjaimra idézhető apró árnyékpengék, és a tulajdon fogaim. Nem voltam barbár, ráadásul hatalmas tabu volt vámpírnak vámpírból inni az esküvő kivételével, de legalább nem éreztem magam egészen védtelennek.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Ebben az ütemben lassan odafog fagyni egy vigyor az arcomra, annyit mosolygok. Ennek nem kéne problémát jelentenie, de mégis, egy kicsit kár. Szimpatikus a lány - igaz, direkt nem egy könnyű - és felejthető - prédát néztem ki magamnak, de nem hittem volna hogy a végül megkedvelem. A végén még rosszul fogom magam érezni attól amit tervezek vele.
- Hmm... - gondolkodtam egy kicsit látványosan - Igaza van hölgyem, lehet hogy ez probléma lesz. De mégis, úgy látom a gardedámja - néztem egyértelműen a rossz irányba, olyannyira hogy sikerült megtalálnom az egyetlen pontot ahol egy rövid pillanatig nem állt épp senki - nagyon elmerült egy beszélgetésben és a világért sem szeretném elrontani az estélyét az önző kívánságaimmal. De mégse indulhat el kíséret nélkül... várjon csak, van egy ötletem. - mondtam, és elkezdtem keresni Part a szememmel. Még mindig nem talált magának induló utat, és még a teremben volt. De még se kiabálhattam rá, hogy jöjjön ide, ezért felajánlottam a partneremnek a karomat, hogy vezetni tudjam, és a gargoyle-imp után vetettem magam úrias, lassú sebességgel.
- Par'Flam. - szólítottam meg, amire azonnal megfordult, vigyáz állásban. - Új parancs; Testőrködés, cél, én és a hölgy.
A kicsi lény tisztelgett egyet, és csöndben elkezdett követni minket. Ha egy pillanatig magában lesz, biztos vagyok benne hogy nem fogja tudni megállni hogy ne kezdjen el magában beszélni, de eddig derekasan állta a sarat. Ha ezt így folytatja meg fogom jutalmazni, ha ennek vége lesz.
- Remélem így megfelel, hölgyem.
Mivel most már egy rendes kis konvojt alkottunk, probléma nélkül eltűnhettünk egy ajtó mögött. A tény az, hogy kívülről láttam egy kilátó erkélyt, de az magasabban volt mint mi, és csak tippelni tudtam az irányáról, így magabiztosan elindultam egy irányba, és reméltem hogy nem tévedünk el.
Magabiztosan eltévedtünk, de végig úgy tettem mint aki tudja merre megy. Nem kellett volna feltétlenül, semmi se indikálta hogy ismerem az erőd felépítését, de nem akartam csalódást okozni a másiknak.
- Valahol erre volt... - motyogtam a maszkom alatt, míg szerencsére bele nem futottunk egy csigalépcsőbe. Ennek kellett lennie.
Hogy is volt az etikett erre vonatkozóan? Elméletben a hölgyeknek kéne előre mennie, de másrészt pedig ezzel lehetőségem nyílna, öh, kellemetlenkedni. És mint vámpír, ennek egyértelmű dolognak kéne nekem lennie, hiszen biztos rengeteg hasonló alkalommal kellett a magam tornyában találkoznom.
Mi legyen, mi legyen... sokat nem hezitálhattam.
- Erre lesz, igen. - tettem úgy mint aki az úton morfondírozott eddig. Meghajoltam finoman. - Tessék csak. - maradtam az általam ismert alap etikettnél. - Kivéve ha szeretné, hogy én menjek előre.
Ennek az előzékenységnek még bele kellett férnie. A szívem a torkomban dobogott. A terv erre a részre nem lett kidolgozva, és bármelyik pillanatban lebukhattam, vagy vihettem az egészet túlzásba. Izgalmas volt, kétségtelenül.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Követtem a tekintetét, már amennyire meg tudtam állapítani merre nézett, és aprót kuncogtam a kis viccre, hogy bizony gardedámom egyáltalán nem volt sehol. Nem is létezett olyanom egyáltalán, nem volt szükségem rá, hogy egy vén matróna figyeljen az erkölcseimre. Albert pedig éppen eléggé el volt foglalva, és talán még azt sem vette észre, hogy eltűntem. És mégis, Herr Heinrich még ezt a kérdést is a maga javára tudta fordítani, hogy újonnan lenyűgzzön. A kis gargoyle visszatért és még tisztelgett is Igazán elbűvölő volt, s talán ő volt az első gargoyle akit valaha valaki annak tartott Veronia viharos történelme során.
- Tökéletesen megfelel. Biztos vagyok benne, hogy megóv majd minket minden támadástól. De vajon… - arcomat a kezembe ejtettem és félrebillentett szemmel, ábrándosan néztem a Blutsternre. - .... megvédene engem… öntől is?
Még mindig provokáltam. Valójában nem hittem hogy megtámadott volna, de a férfiak szerették magukat nagynak és beszélyesnek látni, ahogyan a hlgyeket törékenynek és védtelennek. A kérdés csak az volt, hogy ezt Herr Heinrich újabb incselkedésnek vette-e, csupa színészkedésnek, vagy valódi félelemnek? Őszintén reméltem, hogy az első, és nem kellett benne csalódnom. Ettől még elfogadtam a felajánlott vezetést, és kezemet elegánsan az alkarjára helyeztem.
Nem kérdezősködtem, hogy mégis merre mentünk, elhittem neki, hogy tudta, hogy merre vitt. Ám ha nem így lett volna, akkor sem törtem volna le az önbizalmát azzal, hogy faggatom, hogy biztos tudja-e a jó irányt és nem tévedtünk-e el. Ha kínos helyzetbe hozom, azzal csak magamat vágtam volna el egy érdekes este kellemes folytatásától, és egyébként sem számított. Az erőd a maga nemében addig is érdekes volt. A falak csupaszok voltak, és lehetetlenül vastagok, a folyosók hidegek, így egy ponton fázósan húztam összébb magamat. Se egy függöny, se egy festmény nem volt sehol, és egy idő után úgy éreztem, hogy már annak is örülnöm kellett, hogy egyáltalán voltak lámpák, amik megvilágították az utunkat.
A lépcsősor, ami elé végül odaértünk szintén nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. A fokai csúszósnak tűntek a sok ezer lábtól, amik a századok alatt taposták. Reméltem, hogy valóban egy szép erkélyre vezet és megéri majd a fáradozást.
- Megyek én előre. Így ha megcsúsznék esetleg, akkor ott lesz mögöttem, hogy elkapjon. Ugye elkapna, Herr Heinrick? - kérdeztem mosolyogva, majd elindultam felfelé. És csak tovább és tovább. Egy idő után már nem számoltam a fokokat, csupán minden erőmmel igyekeztem figyelmen kívül hagyni a sajgást a lábaimban. Nem is értettem, pedig a vámpírtornyokban kellett lépcsőzni eleget… Ujjaimat szívesen húztam volna végig az érdes valon, hogy legalább némi támasztékot nyújtson, de azzal meg a szoknyámat kellett fognom, hogy elől ne lépjek rá. Majd a sokadik foknál valóban rosszul léptem, és megcsúsztam.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Ön szerint képes lennék ártani magának? - mondtam, szomorú és csalódott hangon, majd pár pillanat múlva felkacagtam halkan, és nem álltam meg hogy ismét elmosolyodjak. Szórakoztatott ez a kis játék, nem is kicsit. - Természetesen megvédene, akár tőlem is, ha megígérteti vele. Nagyon hűséges és becsületes egy teremtmény, elhiheti. Szeretné? - kérdeztem, inkább szórakozva mintsem komolyan. Csak móka az egész. Lényegtelen, eredménytelen és súlytalan.  
Ha elfogadja a felajánlást és elhangzik az ígéret tétel, Par mélyen bólint egyet és egyszerűen azt mondja:
- Parflam esküszik!
Ha nem ragaszkodik hozzá, akkor egyszerűen továbbhaladunk az erkélyhez vezető csigalépcsőig. Az erőd vastag falai sok mindentől nyújtottak menedéket, legyen az az ember vagy a természet egy pusztító ereje. De mégis erőtlennek bizonyult, hogyha a nyirkosság, a csontig hatoló hideg vagy más, élethez nélkülözhetetlen kényelmi szempontok jöttek képbe. A hölgy a karomon egy ponton össze is reszketett - és muszáj voltam tenni valamit ez ellen.
Mert hát... nem hagyhattam hogy a vacsorám összejegesedjen. Az semmiképp nem tett volna jót a hús állagának, se az ízének. Igen. Ez volt az indokom.
Anélkül hogy megkérdeztem volna, lecsatoltam a nyakamhoz csatolt köpenyemet és ráterítettem a vállára. Tény, hogy inkább volt dísznek mintsem melegítésre, és így csak a háta közepéig ért, de a semminél többet kellett érnie. Elértünk a lépcsőhöz.
- Persze, frau. Bennem megbízhat. - mondtam neki hamisan, és előre engedtem.
Hátulról is szép volt, lábai egészen hosszúkásak, combjai és vádlai teltek, és szerencsére inkább sportosan mintsem kövéresen - hiába a több hús, a túl sok zsírt nem szerettem. A feneke is kívánatos volt, egy pillanatig biztos voltam benne hogy nem bírok magammal és idő előtt belekóstolok, de megálltam.
Visszanéztem az impre. Végig a lépcsőket meresztette a szemével. Nocsak, szégyenlős lenne az apróság?
Aztán, megtörtént a baj - és megcsúszott Laetitia.
Néha, ha olyan a szituáció, az idő képes belassulni az embernek - pedig csak az agy kezd el szint fölött túldolgozni. Át is futott a fejemen, hogy ez tökéletes. Megbotlott, nyakát törte, meghalt - nincs probléma, nincs gyanúsítgatás, és könnyedén meg is tudnám még szerezni a testét is. Apuska ma jó kedvében volt és megajándékozott.
Aztán... a testem mozdult és elkaptam. Mentségemre szóljon, egyszerűbb volt mint kitérni előle. A lépcső pedig nem az a hely, ahol az ember megengedheti magának hogy eltaknyoljon. Miután a hölgy a kezeim között volt, megfeszítettem a lábaimat és előre vetültem, neki a falnak. Rázuhantunk a lépcsőre, a lábam nagyon fájt, talán a vámpírt se tudtam teljességgel megvédeni attól hogy kissé összezúzza magát, de legalább nem zuhantunk le a lépcső aljába.
A pokolba is, a lábam jobban fájt mint ahogy kellett volna neki. Az egy dolog hogy eddig nem próbáltam használni teher mellett a Vetődést, de akkor is.
- Megütötte magát, frau? - igyekeztem szerepbe maradni, amíg ez Parnak nem éppen jött tökéletesen össze.
- Gazda! Jól van, gazda? - kérdezte jóval élőbben és kétségbeesetten mint ahogy azt kellett volna neki.
Biztos voltam benne hogy innentől illene felcipelnem, de majdnem biztos voltam benne hogy ez lehetetlen lesz.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Valójában nem hittem, hogy herr Heinrich bántani akarna. Ugyanakkor a külsejéből fakadóan akadhattak feloldhatatlan frusztráicói, amik egy rosszabb pillanatban vezethettek akár dühkitöréshez is. Egy bálon, egy jóformán idegen hölgy társaságában persze ilyen aligha fordulahtott elő, egyetlen estére mindenki képes volt magát visszafogni, aki civilizáltabb volt egy vadállatnál. Ha viszont már felajánlotta, akkor kíváncsi voltam az apró gargoyle hűségére, így szégyellősen sütöttem le a pilláim és bólintottam.
- Szeretném.
Egyúttal az is kiderült, hogy a „parflam” nem valami különös parancsszó volt, olyan, ami összetéveszthetetlen bármi mással, hanem a teremtmény neve. Bájosnak tartottam, hogy nevet adott egy lénynek, mely legjobb tudomásunk szerint nem rendelkezett lélekkel, s talán öntudattal sem. Mágikus gépezetek voltak arra teremtve, hogy teljesítsék gazdáik akaratát. Sokat elmondott egy emberről, vagyis jelen esetben egy vámpírról, hogy hogy bánt a kiszolgáltatottakkal, egy háziállattal, egy szolgával, vagy jelen esetben egy gargoyle-lal. Az én elvem az volt, hogyha jól bántam velük, általában a testőreimmel és a vérszolgáimmal, vagy akár a frissen örökbe fogadott sárkánygyíkommal, akkor kevesebb kedvük lesz elárulni valakinek, akiről tudják, hogy kevésbé becsülné őket. Sokan hiszik, hogy a hűség félelemből fakad és nem szeretetből, mások pedig a szeretetre esküsznek, ám én eleget tanulmányoztam az elmét ahhoz, hoyg tudjam, egyik sem volt igaz. A hűséghez két dolog kellett, és az egyik a tisztelet, a szolgák megbecsülése, a másik pedig a puszta opportunizmus. Ha valakinek nem áll érdekében elárulni, akkor nem is fog. Ez gargoyleok esetén persze nem állta meg a helyét. Ők is és a gólemek is mágikus parancsokkal működtek, és nem tudtak tenni a gazdáik akarata ellen. Ez a kiszolgáltatottság talán legmagasabb foka volt, és jó embernek tűnt, aki még ezt sem használta ki.
Ezek után már számíthattam volna rá, hogy Heinrich von Blutstern a hidegben is úriember lesz, és felajánlja a köpenyét egy didergő hölgynek, ám mégis meglepett az előzékenység eme szintje. Alig hallhatón lehelltem „köszönöm”-öt magam elé, és összébb húztam magamon a köpenyt. A divatos báli ruhák abroncsszoknyája a rengeteg réteg miatt meleg volt, ám a felső része szabadon hagyta a vállakat s a dekoltázs egy részét, hogy az ékszerészek Pazar munkái a maguk teljességében érvényesülhssenek. Dőreség volt részemről, hogy nem hoztam magammal én is egy bársonyköpenyt, de mentségemre legyen szólva, hogy nem számítottam rá, hogy egy erőd ennyire hideg és kellemetlen.
Csupán a lépcsőn felfelé követtem el hibát, már ott, hogy megpróbáltam felgyalogolni, és nem lebegtem, mint minden rendes vámpír tette volna. Jól kellett volna laknom a szolgálóimból, mielőtt eljövök, vagy magammal kellett volna hoznom egyiküket, csak úgy uzsonnának, és akkor nem lettek volna ilyen problémáim. Bosszúságom közepette azonban mégis tudtam értékelni, hogy Herr Heinrich betartotta a szavát, és valóban elkapott. Sőt, nem csak elapott, de előre is lendült, hogy ne guruljunk le együtt a lépcsőn, ha már ekkora utat megtettünk.
- Bocsássa meg kérem az ügyetlenségemet. Még sosem fordult elő velem ilyen. - mondtam szégyentől vöröses pírt öltött arccal, majd megvizsgáltam a bokám. Kicsit meghúzódott, és a csípőmet is megütöttem, de komolyabb bajom szerencsére nem esett.
- Csak egy kicsit, hála önnek. Azt hiszem megleszek. És ön? - kérdeztem vissza kicsit aggódva, majd tekintetem a kétségbeesett gargoyle-ra siklott. Kétségbeesett. Önállóan beszélt utasítás nélkül, gazdának hívta herr Heinrichet, és aggódott. Vagy a történelem legmesteribb lénye volt, mit vámpír teremtett, vagy valami nem stimmelt vele. Csak egy érzés volt, egy furcsa, hideg bizsergés mely felkúszott a gerincem mentén. Gyanakvás. Egy alaptalan, mégis kellemetlen gyanakvás. Észrevételemet úgy döntöttem egyelőre nem osztom meg Herr Heinrich-el, csak elrontotta volna a pillanatot. Lassan felkászálódtam, és megigazítottam a hatalmas szoknyám, majd kérdőn néztem a férfira én is.
- Kaptam orvosi képzést, mint minden Rotmanntel, szeretné, hogy megvizsgáljam? - ha már én szúrtam el, ez volt a legkevesebb.

Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A kínkeserves pokolba... talán kicsit eltúlzom, csak rossz alkalomkor tört rám a fájdalom, feltehetőleg semmi bajom. De ahogy megpróbáltam lábra állni éreztem hogy nem így van, pontosan úgy égtek az izmok mint amikor megpróbáltam őket egyszer túlerőltetni - talán némi felszíni sérüléssel kiegészítve. Ez nagy baj, nagyon nagy baj...
Én ma este még táncolni is akartam.
De legalább a hölgynek nem esett baja. Legalábbis, komolyabb.
- Ezt örömmel hallom. - mondtam, majd megpróbáltam felállni anélkül hogy felnyögnék vagy jelét adnám annak hogy bármi bajom lenne. Szerintem jó munkát végeztem, de azért a testsúlyomat a jobbik lábamra helyeztem és igyekeztem megtámaszkodni a csúszós falon. - Nekem semmi bajom nem eshet, nem kell miattam aggódnia. - mondtam, értve ezt mindkettejüknek, de nem kockáztattam meg azt hogy sokatmondóan ránézzek Par-ra. Ki kellett találnom a botlására valamit - és aztán majd a sajátomra is.
- Par'Flam, jól vagyunk. Nincs szükség közbeavatkozásra, folytasd az előző feladatot.
- Igenis. - mondta határozottan. Nagyjából határozottan, legalább megértette a helyzetet. De mégsem éreztem azt hogy ez elég lenne, és talán a téma túlerőltetése egy hiba lett volna, túl gyanúsnak tűnt volna. Majd ha esetleg rákérdez...
- Nem-nem, nem lesz rá szükség. - próbáltam elkerülni a dolgot. Az egy dolog, hogy részben látta az arcomat, de feleslegesen nem kéne a lábaimat is megvizsgálnia. - Ha úgy érzi mehetünk tovább, kivéve ha elment a kedve egy szebb kilátástól.
Reméltem nem ragaszkodik hozzá. Mert akkor nagyon jól kéne hazudom, és féltem hogy előbb-utóbb kifog fogyni a szerencsém.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Nem erőltettem, hogy megvizsgáljam a lábát, ha nem akarta, bár ettől még nem zárhattam ki, hogy valóban fájdalmai voltak és csupán a macsóság volt az, ami tartotta benne a lelket. Igyekeztem nem feltételezni, hogy az orvosi tudományommal van baja, illetve azzal, hogy nő vagyok egy olyan szakmában, amit alapvetően maszkulinnak tartanak. Ugyanakkor mivel vámpír volt, ismernie kellett a Rotmantelek képességeit, mely nemtől független volt. Kacagtató volt a gondolat, hogy családom bizonyos területeken mennyire megengedő a női nemmel szemben, pldául engedte, hogy tanuljunk, más esetekben viszont mennyire maradinak számított. Hiába vezetett több vámpírcsaládot is egy-egy nő, nálunk ez példátlan volt. Legalábbis ezidáig, de szerintem talán ez volt az egyetlen kérdés, amiben a nővéreimmel mindannyian egyetértettünk. Ha apánkkal egyszer történni fog valami, akkor az új családfő hatunk közül kell majd kikerüljön. Vagyis tünk közül, mert erősen kétellkedtem benne, hogy Elsarea valaha bejelentkezne az örkségéért, mégha ő is volt az elsőszülött. Azt viszont nem tudtam, hogy a Blutsternek hogyan álltak ehhez a kérdéshez. Nem tanulmányoztam a családfájukat, csupán annyit tudtam, hogy jelen vezetőjük Peter von Blutstern férfi volt.
Tekintetem újra Parflamra siklott, majd pedig az előttünk álló lépcsősorra, ami kit tudja milyen hosszan kígyózott még felfelé, mire elértük volna azt a bizonyos erkélyt. Szégyen lett volna itt feladni, de lebegés nélkül nem sok kedvem volt tovább mászni. Az izzadás nem volt túlságosan előkelő, ellenben mégiscsak jó lett volna ott állni az erkélyen az alant elterülő vidéket vizslatva, vagy esetleg felnézni a csillagokra. Szerettem az éjszakai eget nézni, de szerintem ebben minden vámpír osztozott.
- Nem vette el a kedvemet, már ha magának van még kedve az után is velem tartani, hogy ilyen ügyetlen voltam és kis híján önt is veszélybe sodortam. De ha azt mondja, inkább menjünk vissza a bálra frissítőért, nem fogom kevesebbnek tartani. A lábának talán így is jót tenne a pihenés. - a Neulander torony nagy haszna, hogy megtanítja a vámpírt bánni a szavakkal. Éppen most toltam át rá a döntéshozatal felelősségét úgy, hogy egyszerre tűnjek erősnek, tettrekésznek, ugyanakkor aggódónak és gondoskodónak is. Ráadásul azzal, hogy kijelentettem nem fogom kevesebbre tartani, még a büszkesége sem valószínű, hogy megsérülne azzal, ha úgy tesz, ahogyan épp neki tetszik. Vagy ahogyan a legjobb a lábának, aminek az állapota igencsak kétséges volt. Ám támadt még egy jobb ötletem.
- De ha esetleg kételyei lennének, megkérdezhetnénk a biztonsági szolgálatot. - mosolyogtam rá a gargoyle-ra. - Úgyis nagyon aggódik magáért. Ha nem tudnám, hogy kőből van egészen azt hinném, hogy egy értelmes familiáris. Par’flam, mit gondolsz, uradnak melyik lenne a megfelelőbb választás? Az erkély, vagy vissza a bálra?
Nem is titkoltam, hogy rettentően kíváncsi voltam, a teremtmény tud-e ilyesmit is. Képes-e egy szituációban a kapott parancs alapján mérlegelni és dntést hozni vagy egészen mechanikus volt a gondolkodása és csak vakon követte, amit mondtak neki? Ha az utóbbi, akkor most nem volna szabad választ kapnom, inkább egy zavart megfagyásra számítottam, de ha válaszol… Egyelőre nem mertem belegondolni annak az eshetőségnek a hosszú távú kilátásaiba.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A kis előzékeny. Nem mintha meg kéne lepődnöm - tradíció, hogy a férfi a vezető, a döntéshozó, az előzékeny és a többi. Csak kicsit volt nevetséges a maga nemében, főleg ha belegondolok azokban a harcos- és lovagnőkbe, akik nem egyszer voltak kompetensebbek és veszélyesebbek a férfi társaiknál.
Meg legfőképp finomabbak, és izgalmasabb prédák. Nem bántam volna ha a jelenlegi helyzetnél is többen lennének. És ha már válogatok, akkor lehetőleg ne legyenek Papácska elvakult szolgái, forró, szent tűzzel és hideg vassal.
De még mielőtt eldönthettem volna mit akarok, Parhoz fordult, és még mielőtt közbeléphettem volna, válaszolt is. Kifutottam a szerencsémből, úgy látszik.
- Ee... - kezdte, nem éppen úgy ahogy kellett volna - ... parancs szólt, fel. Menni kell tovább, fel. - improvizált. Egész tűrhetően. Elég gyorsan. Sőt, annak is örültem külön hogy rájött hogy improvizálnia kell. Néha a gyermeteg és bugyuta viselkedése miatt elfelejtettem, hogy nem egy agysérülttel van dolgom. Talán ez nem egy szép gondolat, de hé - én is hibázhatok néha és lenézhetek másokat feleslegesen. Csak ne egy ellenfelemmel kövessem el ezt egyszer.
- Nos, hallotta. Akkor, mehetünk tovább? - intettem a megfelelő irányba, próbálva nem türelmetlennek tűnni. Csak remélni tudtam hogy sikerült.



A hozzászólást Pruinos összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 27, 2019 5:43 pm-kor.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Parflam, a gargoyle, azt választotta, amit parancsba kapott. Bár nem derült ki, hogy nem tudta felülbírálni azt, vagy nem akarta, úgy sejtettem, az előbbi. Megkönnyebbültem, ám kis csalódottságot is éreztem afelett, hogy összetört a csodásan megkomponált illúzió, mely azt az érzést keltette, hogy egy értelmes, önálló lény sétált mellettünk. Mesterien munkálták meg, az arca kifejező volt, a mondatai természetesek, de mindez csupán hozzáértő készítőjének volt köszönhető, aki szándékosan imitálta a döntés szabadságát, noha valójában nem volt más csak tükör és füst. Hiába vártam a csodát Herr Heinrich von Blutsterntől, az nem létezett. A lelkesedés, a csodák várása és a remény gyermeteg dolgok voltak.
– Indulhatunk. – válaszoltam Herr Heinrich-nek bólintva, majd újra összeszedtem ezer rétegű báli ruhámat, és enyhén megemeltem, hogy ne lépjek rá. – Ígérem, ezúttal jobban fogok vigyázni, hogy ne legyek olyan ügyetlen, mint az imént, és véletlenül se sodorjam önt még egyszer veszélybe.
Azzal elindultam, újra monoton ütemben róni a simára csiszolódott kőlépcsőket. Időnként hátrapillantottam, hogy a férfi tudja-e tartani velem a lépést, vagy illendő volna-e lassítanom, noha így sem vettem fel túl gyors tempót. Mostmár fő volt a biztonság, és nem szerettem volna megkockáztatni egy újabb esést. Néhány fordulóba az erőd építői apró ablakokat vágtak, amin keresztül a holdfény megvilágította a falakat, és hogyha kikukucskáltam rajta látszódott az alant elterülő vidék és az udvar egy-egy szelete. Talán két emelettel feljebb láttam meg a halvány sziluettet, ami az erkélyajtót jelentette. Legalábbis nagyon reméltem.
Mikor odaértem elé csupán egy barna, első pillantásra nem túlságosan vaskos faajtó fogadott. Rajta a rácsos kis ablak üvege már olyan koszos volt, hogy nem lehetett rajta átlátni, noha a túlsó feléről jövő halvány derengésből úgy következtettem, hogy szabad tér lehetett a túloldalon. Rápróbáltam a rozsdás kilincsre, ami panaszosan nyikorogva engedett az emberférfiakét meghaladó vámpírerőnek. Nem hordtam amalgámot erre az estére, hisz sötétben érkeztünk és jó eséllyel sötétben is fogunk távozni, így a teljes Neulander küldöttség hatalma teljes birtokában vonult fel. Megtaszítottam az ajtót is, ami még a kilincsnél is kínkeservesebb hangokat hallatva nyílt ki.
Az éjszaka hűvös levegője kellemesen simított végig a nyakamon. Bár tél volt, a kinti hideg mégsem volt annyira kellemetlen, mint az erőd nyirkos, csontig hatoló, alattomos levegője. Ez a hideg friss volt és tiszta mint a dombokat befedő szűz hó, a csillagok pedig brilliánsokként sziporkáztak a fekete égen.
- Ezért a látványért megérte lépcsőt mászni, nem úgy gondolja herr Heinrich? – néztem hátra a Blutsternre, miközben kiléptem az erkélyre.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Szerencsére gyanúkeltés nélkül megúsztuk a dolgot. Legalábbis, ezt gondoltam - nem adta semmiféle jelét annak hogy valami büdös lenne a parfüm alatt, és nekem ennyi bőven elég volt ahhoz hogy tisztának érezzem magam. Az emberek - és vámpírok - szeretik magukat biztonságban érezni, és hogyha a helyzet nem indokolja hogy éberek legyenek, még szemet is hunynak a farkas farka fölött, ha az kikandikál a báránybunda alól.
- Emiatt ne aggódjon kisasszony. - vicsorítottam a maszk békés takarásában, megőrizve a hangom bársonyát. - Önért bármikor szívesen törném magam. - igyekeztem humorral elütni a helyzetet, vagy legalábbis enyhíteni az egyértelmű talp-/segg-/egyéb testrész- nyaláson. Talán csak a fájdalommal járt együtt, hogy nem voltam annyira értelmes mint általában.
Lassan, de nem elég lassan folytattunk utunkat felfele, én meg igyekeztem nem húzni látványosan a lábamat. Többet nehezedtem rá mint ahogy az jól esett volna, de bajom nem lett tőle. Nem éreztem se kificamodva, se meghúzva, csak csúnyán megüthettem - persze, tévedhettem is, de annak csak jobban kellett volna fájnia, és emellett, elég kínosan festett volna elviselni egy lépcső-sebet.
Nem segített az sem, hogyha még meg is kockáztattam volna némi bicegést, mert már ezen a ponton is több volt ebben az ál-büszkeség mintsem a félelem, nem igazán volt mivel enyhítenem a fájdalmamon. Néhány szűk, lőrésszerű ablakon keresztül nem tört meg a csigalépcső egyenes kőfala, és kőtéglái pontosságát biztos megirigyelték volna a Blutsternek is.
Szerencsére a lépcső elfogyott, és útközben sikerült figyelmemet a némileg fedetlen combokra irányítanom, így még a nyavalygást is tudtam szüneteltetni, így egész kényelmes hangulatban érkeztünk fel az erkélyhez. Nagyon bántam volna ha hibám eredményeként egy őrtoronyban végeztük volna a kalandunkat. Valószínűleg a vacsorám véresebben lett volna tálalva mintsem azt szeretem.
A tél hidege kellemesen érintett. Az erkély szélére állva még a láthatár hófehér falait is láthattam, ahogy hatalmas halmokba rendeződve építik ki a tél birodalmának jeges erődítményeit. Talán a hasonlat miatt, de nem tudtam nem elképzelni hogy a szűz havon nem fognak hamarosan vörös vértócsák száradni. S bár az ég gyönyörű volt, csillagok lánccal övezett fekete tünemény, mégis, egy karmazsin hajnalt láttam felette.
Milyen rég is volt amikor a vaskos kőfalak még biztonsággal kecsegtettek, és nem azt juttatták eszembe hogy miért is van szükségünk rájuk.
- De, frau. - válaszoltam némileg hideg-holt hangon - Teljességgel megérte.
Nem volt szabad elfelejtenem miért jöttem ide. Ha nem egy test széttépéséről és erőszakos elfogyasztásáról lett volna szó még üzletnek is gúnyoltam volna.
- Kérem, jöjjön csak ide. - intettem feléje, magam mellé invitálva az erkélyre. - Nézze csak és csodálja meg a maga teljességében Isten munkáját; a hó hullámait a messzeségben ahogy megtörnek a Nordkölen zátonyain, vagy itt a közelben, ahogy a Nordenfluss vize sima üveggé simul. - tartottam egy pillanatnyi szünetet. - Most nem tudom mit meg nem adnék azért, hogy lemehessek a vízhez hogy felhozhassak a jégtükörből egy darabot, hogy maga is láthassa hogy ezek mind mennyivel maradnak el maga mögött. - bókoltam szemérmetlenül és végtelenül. Ügyesen kellett csinálnom, hogy ne untassam - tényleg gyönyörű volt, dicsérni és bámulni való, de pont emiatt biztosan tudtában volt ennek. Tele voltam még ezekkel, fejére illeszthettem volna az ég csillagkoronáját, mert annál kevesebbet nem érdemelt volna, vagy befogathattam volna neki a téli szeleket, hogy örökké ilyen gyönyörűen táncoljanak a fürtjei benne, de az már talán túlzás lett volna.
Utólag belegondolva, a koronás kevésbé tűnt volna ilyen éretlen-kisfiús bóknak. Hm.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Odaléptem herr Heinrich mellé, hogy megcsodáljam a tájat abból a szögből is, melyből ő látta. Kezeimet lazán pihentettem a mellvéd hideg kövén, ami kicsit talán jeges is volt még, de nem annyira, hogy zavaró legyen. Isten munkája… Majdnem felhorkantam a hasonlatra, de végső soron igaza volt. Ez a világ, az emberek, de még mi vámpírok is az Ő teremtményei voltunk, a szél, a hó, de még a csillaggyémántokkal ékesített ég is Isten keze nyomát dícsérte. Nem vitathattuk el tőle ezeket az érdemeket, ahogyan a létezését se vonhattuk kétségbe, hiszen minden vámpír tudja, hogy a szent fénye, a papjaik varázslatai mennyire veszélyesek ránk. Még akkor is, ha többek között jómagam is voltam olyan szerencsés, hogy ezt sosem kellett még megtapasztalnom. A bókra viszont már hagytam magamat felkuncogni.
- Nem is rossz, herr Heinrich, határozottan nem rossz.
Már nem tartottam számon a rengeteg bókot, amit udvarlóktól kaptam ehhez hasonlatos bálokon, és amennyire nem tartottam számon, pont annyira nem is vettem komolyan őket. A Rotmantel toronyban ezek a szavak nem a személyemnek szóltak, hanem az apám rangjának, azon kívül pedig a mélyen belénk táplált ösztönknek, amelyben a férfiak le akarják nyűgözni a nőket, hogy utána az asszonyaikká tegyenek minket, vagy egy éjszakára ágyasukká. Jelen helyzetemben, noha ez talán furcsa lett volna, ha bárkinek is kimondom, de inkább az utóbbira tettem volna le a voksom, már ha engednek nekem is beleszólást a dologba.
- De szerencsére nem vagyok annyira hiú, hogy versenyre próbáljak kelni a téllel. Amennyire gyönyörű, épp oly kegyetlen is, s ebben még egészen biztosan elmaradok mögötte. - mosolyodtam el úgy, hogy látszódjanak a hegyes szemfogaim. A vámpírok híresen kegyetlenek voltak, ezt nem is kellett Heinrichnek magyaráznom, de a Rotmantelekről még különösebb, még véresebb, még rémisztőbb legendák keringtek, nem egészen alaptalanul. Felpillantottam az álarcra, melyet a társam viselt. Nem tudtam eldönteni valójában, hogy akartam-e látni mögötte az arcot. Erről az arcról tudtam, hogy bizonyára rettenetes, és hogy az alatta lapuló lélek nem azt látja a tükörben, aki valójában, csupán önmaga egy torz megcsúfolását. Engem viszont mindig az érdekelt, ami a maszkok alatt volt, készüljön az fából, vagy csontból és húsból.
- Meséljen magáról. - kértem, miközben még mindig a havat néztem. Szándékosan nem tettem fel konkrét kérdést, az érdekelt először, hogy mit tartott ő fontosnak elmondani. Később pedig majd kiderül mi az, amit fontosnak tart elhallgatni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Meséljek magamról? - kérdeztem vissza kissé bután, majd elfordultam tőle és szememet a tájra szegeztem. Most kellett okosnak lenni; szerencsére a maszktól nem láthatta, hogy a merengő szemek mögött egy apróbb pánikba fordult arc formálódott. Mit mondana magáról egy, nem túlzottan unalmas építész-vámpír? A munkát felhozni nem lenne túl okos dolog. Nem tűnt annak. Valami érdekeset kellett kitalálni, de olyat, amibe nem szakadhatok bele azonnal hogy egyébként nem értek hozzá.
Talán a legnevetségesebb megoldást sikerült kiötölnöm.
- Nos, szeretek teremteni. - mondtam röviden, elvigyorodva. - Falakat felhúzni, persze, és a gargoyleok újrateremtése is egy izgalmas projektnek ígérkezik, de... nem tudnék itt megállni. A kövek mellett még dolgozom fával, vászonnal, esetenként még szavakkal is - próbálom megragadni a szépséget a világban, talán. Magam sem tudom.
Felköhintettem egy aprót, pár pillanat után. Először visszakozni akartam azzal hogy talán untatom, de végül is ő kért meg rá hogy beszéljek.
- Meséljen ön is magáról.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.