Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
A fogadó hívatlan látogatója
Az ősz utolsó hete telepedett le Eliesenburg falucskára, és a tél első lélegzete lopódzott a levegőbe.
Ahogy leszállt az éj és a Nap a horizont alá bukott, nagyon is hálás voltam, hogy végre hazaérhettem a szülőfalumba, és újra láthattam egy két ismerős arcot. Bár az évek múltával sok minden megváltozott.
De nem ám hazalátogatás miatt érkeztem egyedül vissza a falumba ennyi idő után.
A feladatom egy gyakorló nekromanta feltűnésének kivizsgálása, aki Eliesenburg egyetlen fogadójában tartózkodik már napok óta. Mintha várna valakire…..
Amint megkaptam a feladatot, lóhátra pattantam, mert úgy éreztem, talán az esetnek köze van Gregorius, gyermekkori barátom eltűnéséhez. Ez az első eset, hogy ebben a világvégi faluban hasonló eset történt.
Megérkeztem a fogadóhoz, ugyanolyan lepukkant volt, mint gyermekkoromban.
Belépve érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Az óra ellenére nem volt zsúfolt, csak szétszórt, kis csoportok kuporodtak az asztaloknál és a falak mellett. A szoba közepén a padok üresek voltak, kivéve egy embernek.
„Ő lehet az…..”- gondoltam.
Az ember tudatlannak és hidegnek tűnt. Öltözéke mint egy koldusé, csupán egy szakadt fekete lepelből állt, fél mellkasát szabadon hagyva. Nyakában csontból készült ékszer lógott, mely darabjai majdnem ujjnyi nagyságúak voltak. Feje teljesen le volt borotválva, kivéve vad, bozontos ősz szakállát.
Ezután hasított belém a kíváncsiság: a homlokán fekete anyaggal egy egyenes vonal volt festve függőlegesen, keresztbe pedig egy hullámos.
Bármely tanult embernek és kultúrának felismertem volna a jelképét, legalábbis eleget tanultunk a teológián, de ez nem tűnt ismerősnek.
Számtalan történetet hallottam már a nekromantákról, mondákat, melyek túlzásoktól sem mentesek.
Az ember bőre olyan sápatag volt, mintha beteg lenne. Tele volt sebhelyekkel, vagy kard pengéje vagy bármi nyíl hegye által.
Habár ez az igénytelen ember előttem mérföldekre volt arról, hogy egyből nekitámadjak, elég védtelennek tűnt. Inkább beszélni szerettem volna előbb vele.
Gyanakvóan megközelítettem, lecsúszva a padon vele szembe, buzgón méricskéltem. Ő erre intett nekem kezének egy kis mozdulatával.
- Ah, egy lélek elég bátor hogy mellém üljön. Gyere, barátom! - vigyorgott sárgás fogaival.
Étel volt elé helyezve, de amint láttam étvágya kevés volt hozzá, szóval tényleg úgy tűnt, mintha várt volna valakire.
- Áldást, békességet! - mondtam, hogy leessen neki, miért is vagyok itt. Ha ez eddig nem tűnt volna fel a palástomról neki persze….de tudta jól, ki vagyok. És azt is tudta, hogy le fogok ülni vele szemben.
Még meg sem tudtam szólalni, de egy csapat férfi közelítette meg az asztalunkat, ledobva az ételét a földre és botokkal mutatva neki a kivezető utat. Csak a velem szemben ülő nekromanta magányos ábrájára figyeltek. Valószínűleg megismertek, és most már kicsit megbátorodtak. Nem tartottam jó ötletnek. De a sötét alak csak erre várt.
Valami zörgést hallottam a hátam mögül. Ahogy meghallottam, hirtelen lendülettel félredobtam magam a székről. A fogadóban zsivaj tört ki hirtelen, hiszen az egyszerű falusi emberek nem minden nap látnak egy csontvázat.
Igen, egy csontvázat idézett mögém, pontosan, hogy megtámadjon vele, kisebb termetű volt, mint egy gyermek, és apró (talán állat) csontokból állt a teste. Megvágta az egyik embert, aki mellettem állt, és az összeesett.
A többiek bátorsága hirtelen elszállt, és meghátráltak onnan, intettem is nekik hogy tegyenek így.
Ekkor tört ki a káosz. Nem hagyhattam, hogy kárt tegyen a falusiakban.
Anélkül hogy felkelt volna helyéről, a nekromanta megismerkedett a pajzsom tüdőző hasításával, majd megragadtam a csuklóját és átdobtam őt gondtalanul a vállam fölött. Elég könnyűnek bizonyult, meg is lepődtem. Egy asztalnak csapódott hangos csörömpöléssel. A támadásom váratlansága pillanatnyilag elkábította a sötét figurát, de a koncentrációja nem tört meg, és felém küldte a „csontvázat”.
Nem ez volt az első eset, hogy eretnekekkel kellett harcolnom. A teológián nagyfokú mentális és fizikai edzésnek vetettek alá minket, így válhatott elménk és testünk az isteni igazság eszközévé.
Sokan kérdezték, hogy miért nem hordok egy kardot vagy – tényleg – akármilyen fegyvert, de erre egyszerűen azt válaszoltam:
- A Szentírás az én fegyverem! És a hitem!
Váratlanul ért ez az aljas támadás, de most már sajnos belelendültem, és ilyenkor már nehezen tudok leállni.
- Látom nem beszélgetni jöttél ide! Ki küldött?! Mit keresel itt?! - kiabáltam felé, és a kicsi csontváznak mentem, pajzsomat előrántva. Kicsit meggondolatlanul bár, mert ahogy megindultam, a kisebb csontváz egy meglepően gyors vágással eltalálta a fedetlen karomat, amely a Bibliámat tartotta.
De ettől talán csak még elszántabban éreztem magam, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem veszélyes a seb, tovább futottam az asztal felé, pajzsomat magam elé rántva.
A csontok ropogásának, csapásainak a hangja keveredett a futásom hangjával, a kis lény úgy tört össze, mintha nem is tartotta volna össze őt a nekromanta varázsereje. Úgy néz ki nem egy elit emberről volt szó, de akkor vajon miért küldték?
A mestere közben felvett egy széket és eldobta az irányomba. Előre lendítettem a pajzsomat és odavágtam vele egyet az érkező lövedéknek, a tömör tölgyfa szék találkozott a hit pajzsának kemény felületével. A fa széttört, repeszei megtöltötték a levegőt, míg a szék szétzúzott darabkái ártalmatlanul a földre hulltak körülöttem.
- Engem nem versz át, te eretnek! - legyintettem, de úgy néz ki óvatlan voltam, pont a figyelemelterelés volt a célja. A fogadós hölgy kiabálta, hogy vigyázzak. Hátratekintve láttam, hogy már majdnem újra összeállította a lényét. Valószínűleg a csomagjában csempészte be ezeket az apró csontokat.
Visszahúzta karjait az oldalához, majd kiterjesztette őket maga elé és elkezdett mormolni.
A végén hozzám fordult, majd ennyit kiáltott, kissé őrült vigyorral a képén:
- Én csak a hírnöke voltam. Érted is eljönnek, és sosem találod meg azt, amit keresel, te eltökélt hívő! Mi mind egy urat félünk, nem igaz?! Tudom jól, ki vagy te... Add fel a hited, és az egyház....
Egy fehér fény világító felhője jelent meg a feje körül, növekedett nagyobbá és még hevesebbé, amíg teljesen felölelte a testét. Nem tudom pontosan mi volt ez a mágia, ilyent még nem láttam azelőtt, de lehet valaki más csinálta, és nem ő. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy ez valami önmegsemmisítő varázslat akar lenni. A pillanat töredéke alatt kellett cselekednem.
- Hasra! - kiáltottam a még bent maradt embereknek.
Előre futottam a pajzsommal, amit közben bevontam a fény erejével, és amint az megütötte a nekromatna fejét, annak teste felrobbant: zsigerek, bőr és csont tépődött szét, és az égő hús szaga töltötte be a levegőt. Éppen hogy csak sikerült a képességemet aktiválni, de pont elég volt arra, hogy az önmegsemmisítés hatósugarát lecsökkentsem
A pajzs helyes tartása volt az, ami megvédett a kisebb detonációtól, de a lábaim valamicskét megsérültek, ahol nem fedte őket az öltözetem védelme. Körülnéztem, a falusiak jól voltak, hála Istennek a legtöbb elmenekült.
A fogadósné jött oda először hozzám : -Jól van uram, nem kellene?…. - mutatott a lábaimra és az oldalamra.
- Köszönöm asszonyom, de először rajta kell segítenem!...- mutattam a földön fekvő, a csontváz által megszúrt idősebb ember felé. Én is odamentem, és együtt elláttuk a sebeit. - És elnézést kérek, sajnos nem sikerült kint elintézni az ügyet. Legközelebb kérem, uraim (fordultam a maradék 1-hez aki bent maradt) ne avatkozzanak bele, veszélyes lehet!
- Ó egek, ekkora felfordulás…..- nézett a robbanás helyére az asszony.
A nekromanta szavain gondolkodtam....ezt az ügyet mindenképpen ki kell vizsgálnom....de előtte jelentenem kell az esperesnek...
