Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Erhardt Gottfried
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 28
Frakció: Protestáns Egyház
Kaszt: lelkész
Kinézet: Normál testalkatú, kissé sápatag, fehér bőrű, világoskék szemű, megközelítőleg 175cm magas férfi. Rövid haja kora-ősz, hasonló a tejfel fehér színhez.
Fiatal arca komoly, csak akkor mosolyog ha őszintén úgy is gondolja, és kicsit úgy néz ki, mint aki állandóan gondtól terhelt. Állán rövidke szakállt visel. Vonásai természetesek. Karján és nyakánál hegek vannak, amiket fiatalkorában szerzett, de hosszú ruhája tökéletesen takarja ezeket.
Amióta lelkésszé szentelték, nehezen válik meg palástjától.
Jellemzés:
Megfontolt, csendes ember. Mindig azt keresi, hol segíthetne éppen, és mindezt őszintén teszi, mert tudja, hogy nem cselekedetei által igazul meg az ember.
Gyermekkorában megtanulta, mi is az igazi szegénység, ezért nagyon empatikus, együtt érző a szegények és elnyomottak iránt.
Általában hallgatag, de nem fapofa, van humorérzéke. Jelelméből fakadóan nem az a típus, aki feltűnik a tömegben, és nagyon megválogatja, kivel is tart szorosabb kapcsolatot.
Ez részben múltbeli csalódások sorozata miatt alakult ki benne.
Hite őszinte, és igyekszik annak megfelelően élni. Ezért is hatott rá jobban a protestáns mozgalom. Számára fontos erények közé tartozik az őszinteség, és a hitelesség, főleg ha a protestáns egyház elhívott szolgáiról van szó. (Legfőképpen azért, mert pontosan jól megtanulta fiatalon, milyen nehéz is bekerülni a lelkészképzőbe, hát még bent maradni…..)
Ahogy az emberek többsége, ő sem tökéletes, és ezt tudja jól magáról. Rejtett bűne, hogy kimondottan élvezi a harcot, és bűnös vágyat érez ellenségei megkínzása felé.
De ezt megpróbálja elnyomni magában, ez az a kereszt, amelyet egy életen át hordoz, és tusakodik magában ellene.
Élettörténet:
Egy Eliesenburg nevű faluban született Hellenburg agglomerációjában.
Egy egyszerű falucska, semmi nagy dologról nem ismeretes. Szülei egyszerű közemberek, és szegény körülmények között éltek.
Katolikus hitben nevelték a két gyermeket, ám sem ők, sem gyermekeik nem vették teljesen úgymond megrögzötten azt az irányt, amiről az egyház dogmái tanítanak.
Inkább az erkölcsi normákat vették alapul, és tisztességes életre próbálták nevelni a gyermekeiket, amihez hozzátartozott az is, hogy tudjanak gyermekeik az izagi teremtő Istenről.
A szentek és a pápa imádatát viszont sosem tudták komolyan venni.
Ez a gondolkodásmód tovább öröklődött a fiatal Erhardt-ban is.
Józan eszével és szívével is azt érezte, hogy hozzá hasonló lények miért érdemelnének többet tiszteleten kívül, mikor az imádatot csak az Igaz Isten érdemli!?!
A Szentírás is arról mesél, hogy még az angyalok is meghajtják a mindenható előtt a fejüket, de ember és más élőlény szinte semmi Ő hozzá képest.
Szülei csak megalapozták bennük ezeket az eszméket, de végül az egyházi harcok eseményei változtattak meg mindent az életükben.
Gondolkodásának nehezen adott hangot. A faluban egy kicsi templom volt Eliesenburgban az egyház fennhatósága alatt.
Ebbe a kis templomba járt Erhardt és Elise, a nővére szüleikkel, de erről a helyről csak azt az egy emléket tudja felidézni: hogy rettentően unatkoztak a folyamatos éneklések, és kegyes, nyájas beszéd alatt. A templom előtt gyűltek össze a nevesebb napokon a falu koldusai kéregetni.
Maga a kis templom kívülről egyszerű, belül pedig fényűző volt, szobrokkal és csillogó-villogó ikonosztázzal. Mindez szépnek tűnt, de ahogy Erhardt végigtekintett a szegény családján, és a falu körülményein, értetlenkedve fogadta a pap válaszát, mikor ő felhozta neki kérdéseit:
„ Mindez adományokból van, és Istent és a szenteket dicséri….”
A falu nagy része csupán megszokásból járt templomba, és azok közül is az idősebek voltak többségben, akiknek nagyszerű pletykaszíntér volt Isten háza.
Az egyház semmilyen hatást nem váltott ki belőle. Csak értetlenkedést. Nem értette, miért van ez így. Miért fogadja el mindenki, hogy ez így helyes?! Istennek vajon ez tettszik?! - hasonló gondolatok jártak a fejében akkoriban.
Ekkor még eszébe sem ötlött, hogy felcseperedve papnak adja a fejét. Nem érzett ellenszenvet sem irántuk, és talán pont ez az ellenpélda hatására, és szülei hívő életének köszönhetően szép lassan igaz és őszinte hit ébredt benne Isten iránt.
Azonban mindig ott volt benne az a másik érzés is, hogy valami nem stimmel, hogy valamiért csak a külsőségek a fontosak ezeken a szertartásokon, és a háttérbe szorul az igazi teremtő tisztelete...
Tizenéves lehetett, mikor végre megtörtént az az esemény, amire titkon mindig is várt, és amit titkon minden egyes unalmas mise után az eszében forgatott.
A Reformáció!
Lenyűgözte fiatal lelkét, hogy végre valaki képes volt elveit őszintén felvállalva kiállni az egyház néhol hibás tanításai ellen. És a falu fiataljai között nem csak ő volt így ezzel, nővérére, Elise-re is hatással volt ez a fajta ébredés. Olyanokat is megmozgatott, akiket addig hidegen hagytak az egyház és annak dolgai.
Erhardt mindig csillogó szemel figyelt, mikor megemlítették a reformátor és a főváros, Hellenburg nevét. Tudta, hogy valami sorsdöntő dolog történt azokban a napokban. A világban, és az elhatározásában is.
Ugyan a falut a háborúskodás nem érte el, mégis hamar átpártolt a lakosság a protestánsok oldalára, amit a Hellenburgi királyi szövetség végül biztosított is.
A faluba is eljutottak végül a protestáns lelkészek is. Minden változásnak indult. Mintha egy álom vált volna ekkor valóra a fiatal hitbuzgó fiú számára.
„ Végre...ezek az emberek hasonlóan gondolkoznak, mint én...nem vagyok egyedül...” - gondolta.
A templomból elzavarták a régi egyházi kirendeltet, aki csak a szokásos napokon járt oda misézni, mivel a falunak nem volt elég pénze, hogy egy saját papot tartson el.
A templom szobrait egyesével tüntették el, a fiú nagy örömére, az egyszerűségre törekedve, csupán pár díszt hagytak meg a művészi szépsége miatt. Illetve a kis fa orgonától is el kellett búcsúznia a falu lakóinak. Minden más lett, amihez az idősebbek nagyon nehezen szoktak hozzá. Viszont megnőtt a templomba járó fiatalok száma, ami igazi meglepetés volt.
Az új tanítások pedig vonzották, és sodorták magukkal Erhardt-ot végső elivása felé.
Lelkesedése odáig nőtt, hogy végül a protestáns lelkészi pálya mellett döntött, mikor már elég nagy korú volt a felvételhez.
Az álma az lett, hogy a Hellenburgi királyi szövetség egyházi szervezetének hű lelkésze és Isten szolgája legyen.
Ám ez nem ment egykönnyen, keményen kellett tanulnia és igyekeznie, mire szegény körülményeiből végre kicsit kitörhetett, és sikerült felvétele a Hellenburgi fővárosi lelkészképzőbe (teológia?) ahová azóta vágyott, hogy megismerte az első új lelkészt a faluban.
Ennek az idősebb lelkésznek Petrick volt a neve, és nagyon nagy hatással volt az ifjúra, mind életével, mind tiszta és őszinte hitével. Az egyházi pap távozása után ő volt az első, aki támogatta a falu szegényeit, betegeit és árváit, köztük Erhardt családját is. Az egyház ilyent sosem tett, a szájuk ugyan járt, de hitük nem mutatkozott meg az életükben. Mondhatni példaképként tisztelte és szerette ezt az idős, és bölcs lelkipásztort.
Visszatekintve ifjú korára, volt egy nagyon jó barátja, Gregorius. Szinte testvéreként szerette őt, és ő volt az, aki mindig visszafogta őt, mikor kiskorukban verekedésekbe keveredtek.
Erhardt csendes gyerek volt, sokáig tűrt magában, de ha egyszer valaki a szeretteit bántotta egy szóval, vagy tettel, nem lehetett megállítani. Ez a düh néha őt magát is megrémíti, mind a mai napig. Gregorius meg pont az ellentéte volt, nagyszájú és szókimondó.
Arról álmodoztak még akkor mindketten, hogy mindketten hősies kalandorok lesznek, és egyszer felkutatják a világ létező összes angyalromját. Egy-két közeli romot néha élőben megcsodáltak, és letaglózta őket az ősi romok fensége, főleg Erhardtot mivel az angyalok, a teremtő szolgálói készítették ezeket egykoron.
Ez az álom felnőtt fejjel megváltozott számára, de Gregorius kalandozóként nekivágott a nagyvilágnak romok után kutatva. Állítólag valami ősi ereklyéről álmodozott, de nem emlékezett a fiú pontosan rá, pontosan miről is. Miután hivatásos lelkész lett, egy hírt kapott régi barátjáról, akivel nagyon régóta nem beszéltek, a reformáció óta megszakadt a kapcsolatuk.
Állítólag pont egy ilyen angyalrom kutatása közben nyoma veszett, szőrén-szálán eltűnt.
Ekkor tudta meg a hírhozó emberektől, hogy az ereklye, amit Gregorius keresett, az ősi legendás Azrael kardja volt.
Innentől kezdve érdekelni kezdte mi is ez a fegyver, és egyben nagyon sajnálta egykori (majdnem egyetlen) barátját, akit az angyalromok ragadtak el a családjától. Közben magát is okolta amiért nem próbálta meg visszatartani barátját elvetemült rom-vadászat mániájától.
Ha a legenda igaz, akinek a birtokában van a kard, bármire képes lehet….ezért szeretné megtalálni, hogy ha ő is belefog egyszer a kard keresésbe munkája közben, talán van rá esély, hogy régen látott barátjával újra találkozzon. Valamiért mindig is úgy érezte, hogy barátja bajban van, és talán ez az egyetlen esély rá, hogy meg tudja menteni őt, vagy legalább segíteni tudna rajta.
Mindemellett a kard állítólagos erejével tudna segíteni is a rászorulókon, hiszen jól tudja milyen szegénység van a világban. Ha a kard a Hellenburgi királyi szövetség tulajdonába kerülne, elképzelése szerint nagyon jó kezekben lenne.
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 28
Frakció: Protestáns Egyház
Kaszt: lelkész
Kinézet: Normál testalkatú, kissé sápatag, fehér bőrű, világoskék szemű, megközelítőleg 175cm magas férfi. Rövid haja kora-ősz, hasonló a tejfel fehér színhez.
Fiatal arca komoly, csak akkor mosolyog ha őszintén úgy is gondolja, és kicsit úgy néz ki, mint aki állandóan gondtól terhelt. Állán rövidke szakállt visel. Vonásai természetesek. Karján és nyakánál hegek vannak, amiket fiatalkorában szerzett, de hosszú ruhája tökéletesen takarja ezeket.
Amióta lelkésszé szentelték, nehezen válik meg palástjától.
Jellemzés:
Megfontolt, csendes ember. Mindig azt keresi, hol segíthetne éppen, és mindezt őszintén teszi, mert tudja, hogy nem cselekedetei által igazul meg az ember.
Gyermekkorában megtanulta, mi is az igazi szegénység, ezért nagyon empatikus, együtt érző a szegények és elnyomottak iránt.
Általában hallgatag, de nem fapofa, van humorérzéke. Jelelméből fakadóan nem az a típus, aki feltűnik a tömegben, és nagyon megválogatja, kivel is tart szorosabb kapcsolatot.
Ez részben múltbeli csalódások sorozata miatt alakult ki benne.
Hite őszinte, és igyekszik annak megfelelően élni. Ezért is hatott rá jobban a protestáns mozgalom. Számára fontos erények közé tartozik az őszinteség, és a hitelesség, főleg ha a protestáns egyház elhívott szolgáiról van szó. (Legfőképpen azért, mert pontosan jól megtanulta fiatalon, milyen nehéz is bekerülni a lelkészképzőbe, hát még bent maradni…..)
Ahogy az emberek többsége, ő sem tökéletes, és ezt tudja jól magáról. Rejtett bűne, hogy kimondottan élvezi a harcot, és bűnös vágyat érez ellenségei megkínzása felé.
De ezt megpróbálja elnyomni magában, ez az a kereszt, amelyet egy életen át hordoz, és tusakodik magában ellene.
Élettörténet:
Egy Eliesenburg nevű faluban született Hellenburg agglomerációjában.
Egy egyszerű falucska, semmi nagy dologról nem ismeretes. Szülei egyszerű közemberek, és szegény körülmények között éltek.
Katolikus hitben nevelték a két gyermeket, ám sem ők, sem gyermekeik nem vették teljesen úgymond megrögzötten azt az irányt, amiről az egyház dogmái tanítanak.
Inkább az erkölcsi normákat vették alapul, és tisztességes életre próbálták nevelni a gyermekeiket, amihez hozzátartozott az is, hogy tudjanak gyermekeik az izagi teremtő Istenről.
A szentek és a pápa imádatát viszont sosem tudták komolyan venni.
Ez a gondolkodásmód tovább öröklődött a fiatal Erhardt-ban is.
Józan eszével és szívével is azt érezte, hogy hozzá hasonló lények miért érdemelnének többet tiszteleten kívül, mikor az imádatot csak az Igaz Isten érdemli!?!
A Szentírás is arról mesél, hogy még az angyalok is meghajtják a mindenható előtt a fejüket, de ember és más élőlény szinte semmi Ő hozzá képest.
Szülei csak megalapozták bennük ezeket az eszméket, de végül az egyházi harcok eseményei változtattak meg mindent az életükben.
Gondolkodásának nehezen adott hangot. A faluban egy kicsi templom volt Eliesenburgban az egyház fennhatósága alatt.
Ebbe a kis templomba járt Erhardt és Elise, a nővére szüleikkel, de erről a helyről csak azt az egy emléket tudja felidézni: hogy rettentően unatkoztak a folyamatos éneklések, és kegyes, nyájas beszéd alatt. A templom előtt gyűltek össze a nevesebb napokon a falu koldusai kéregetni.
Maga a kis templom kívülről egyszerű, belül pedig fényűző volt, szobrokkal és csillogó-villogó ikonosztázzal. Mindez szépnek tűnt, de ahogy Erhardt végigtekintett a szegény családján, és a falu körülményein, értetlenkedve fogadta a pap válaszát, mikor ő felhozta neki kérdéseit:
„ Mindez adományokból van, és Istent és a szenteket dicséri….”
A falu nagy része csupán megszokásból járt templomba, és azok közül is az idősebek voltak többségben, akiknek nagyszerű pletykaszíntér volt Isten háza.
Az egyház semmilyen hatást nem váltott ki belőle. Csak értetlenkedést. Nem értette, miért van ez így. Miért fogadja el mindenki, hogy ez így helyes?! Istennek vajon ez tettszik?! - hasonló gondolatok jártak a fejében akkoriban.
Ekkor még eszébe sem ötlött, hogy felcseperedve papnak adja a fejét. Nem érzett ellenszenvet sem irántuk, és talán pont ez az ellenpélda hatására, és szülei hívő életének köszönhetően szép lassan igaz és őszinte hit ébredt benne Isten iránt.
Azonban mindig ott volt benne az a másik érzés is, hogy valami nem stimmel, hogy valamiért csak a külsőségek a fontosak ezeken a szertartásokon, és a háttérbe szorul az igazi teremtő tisztelete...
Tizenéves lehetett, mikor végre megtörtént az az esemény, amire titkon mindig is várt, és amit titkon minden egyes unalmas mise után az eszében forgatott.
A Reformáció!
Lenyűgözte fiatal lelkét, hogy végre valaki képes volt elveit őszintén felvállalva kiállni az egyház néhol hibás tanításai ellen. És a falu fiataljai között nem csak ő volt így ezzel, nővérére, Elise-re is hatással volt ez a fajta ébredés. Olyanokat is megmozgatott, akiket addig hidegen hagytak az egyház és annak dolgai.
Erhardt mindig csillogó szemel figyelt, mikor megemlítették a reformátor és a főváros, Hellenburg nevét. Tudta, hogy valami sorsdöntő dolog történt azokban a napokban. A világban, és az elhatározásában is.
Ugyan a falut a háborúskodás nem érte el, mégis hamar átpártolt a lakosság a protestánsok oldalára, amit a Hellenburgi királyi szövetség végül biztosított is.
A faluba is eljutottak végül a protestáns lelkészek is. Minden változásnak indult. Mintha egy álom vált volna ekkor valóra a fiatal hitbuzgó fiú számára.
„ Végre...ezek az emberek hasonlóan gondolkoznak, mint én...nem vagyok egyedül...” - gondolta.
A templomból elzavarták a régi egyházi kirendeltet, aki csak a szokásos napokon járt oda misézni, mivel a falunak nem volt elég pénze, hogy egy saját papot tartson el.
A templom szobrait egyesével tüntették el, a fiú nagy örömére, az egyszerűségre törekedve, csupán pár díszt hagytak meg a művészi szépsége miatt. Illetve a kis fa orgonától is el kellett búcsúznia a falu lakóinak. Minden más lett, amihez az idősebbek nagyon nehezen szoktak hozzá. Viszont megnőtt a templomba járó fiatalok száma, ami igazi meglepetés volt.
Az új tanítások pedig vonzották, és sodorták magukkal Erhardt-ot végső elivása felé.
Lelkesedése odáig nőtt, hogy végül a protestáns lelkészi pálya mellett döntött, mikor már elég nagy korú volt a felvételhez.
Az álma az lett, hogy a Hellenburgi királyi szövetség egyházi szervezetének hű lelkésze és Isten szolgája legyen.
Ám ez nem ment egykönnyen, keményen kellett tanulnia és igyekeznie, mire szegény körülményeiből végre kicsit kitörhetett, és sikerült felvétele a Hellenburgi fővárosi lelkészképzőbe (teológia?) ahová azóta vágyott, hogy megismerte az első új lelkészt a faluban.
Ennek az idősebb lelkésznek Petrick volt a neve, és nagyon nagy hatással volt az ifjúra, mind életével, mind tiszta és őszinte hitével. Az egyházi pap távozása után ő volt az első, aki támogatta a falu szegényeit, betegeit és árváit, köztük Erhardt családját is. Az egyház ilyent sosem tett, a szájuk ugyan járt, de hitük nem mutatkozott meg az életükben. Mondhatni példaképként tisztelte és szerette ezt az idős, és bölcs lelkipásztort.
Visszatekintve ifjú korára, volt egy nagyon jó barátja, Gregorius. Szinte testvéreként szerette őt, és ő volt az, aki mindig visszafogta őt, mikor kiskorukban verekedésekbe keveredtek.
Erhardt csendes gyerek volt, sokáig tűrt magában, de ha egyszer valaki a szeretteit bántotta egy szóval, vagy tettel, nem lehetett megállítani. Ez a düh néha őt magát is megrémíti, mind a mai napig. Gregorius meg pont az ellentéte volt, nagyszájú és szókimondó.
Arról álmodoztak még akkor mindketten, hogy mindketten hősies kalandorok lesznek, és egyszer felkutatják a világ létező összes angyalromját. Egy-két közeli romot néha élőben megcsodáltak, és letaglózta őket az ősi romok fensége, főleg Erhardtot mivel az angyalok, a teremtő szolgálói készítették ezeket egykoron.
Ez az álom felnőtt fejjel megváltozott számára, de Gregorius kalandozóként nekivágott a nagyvilágnak romok után kutatva. Állítólag valami ősi ereklyéről álmodozott, de nem emlékezett a fiú pontosan rá, pontosan miről is. Miután hivatásos lelkész lett, egy hírt kapott régi barátjáról, akivel nagyon régóta nem beszéltek, a reformáció óta megszakadt a kapcsolatuk.
Állítólag pont egy ilyen angyalrom kutatása közben nyoma veszett, szőrén-szálán eltűnt.
Ekkor tudta meg a hírhozó emberektől, hogy az ereklye, amit Gregorius keresett, az ősi legendás Azrael kardja volt.
Innentől kezdve érdekelni kezdte mi is ez a fegyver, és egyben nagyon sajnálta egykori (majdnem egyetlen) barátját, akit az angyalromok ragadtak el a családjától. Közben magát is okolta amiért nem próbálta meg visszatartani barátját elvetemült rom-vadászat mániájától.
Ha a legenda igaz, akinek a birtokában van a kard, bármire képes lehet….ezért szeretné megtalálni, hogy ha ő is belefog egyszer a kard keresésbe munkája közben, talán van rá esély, hogy régen látott barátjával újra találkozzon. Valamiért mindig is úgy érezte, hogy barátja bajban van, és talán ez az egyetlen esély rá, hogy meg tudja menteni őt, vagy legalább segíteni tudna rajta.
Mindemellett a kard állítólagos erejével tudna segíteni is a rászorulókon, hiszen jól tudja milyen szegénység van a világban. Ha a kard a Hellenburgi királyi szövetség tulajdonába kerülne, elképzelése szerint nagyon jó kezekben lenne.
