Elisabeth von Anhalt

Név: Elisabeth Mirella von Anhalt
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Íjász / zsoldos 
Nem: nő
Kor: 23 éves

Kinézet: 
Kreolbőrű, a haja ébenfekete a szeme világosbarna, mint egy sasé. Szép nő, igazán kecses alakkal, amit ki is használ. A bal vállán van egy csúnya égési seb, amit még gyerekként szerzett. Nem annyira alacsony, nem is magas, az átlagos mérete segíti a rejtőzésben. Halk léptű, és eléggé akrobatikus alkat. Leginkább ingben és nadrágban látni, és földig érő fekete köpenyben. Könyöktől ökölig bőr karvédőt hord. Lábain, immáron kissé megkopott fekete lovagló csizmát visel. Gyakran visel, bőrből készült ruhákat.
 

Jellem: 
Okos, merész, bátor, ravasz, kecses, nőies, de ugyanakkor önálló is, nem az a fajta nő, akit meg kell védeni. Nem riad vissza a konfrontálódásoktól, makacs, amit eltervezett, azt véghezviszi. Jó vezető, lobbanékony, de nem kiszámíthatatlan. Gyorsan mozog, szépen öl. Szereti a tőröket és a kardokat. 

Előtörténet: 


- Von Anhalt kisasszony! Von Anhalt kisasszony! – futott egy fekete ruhás nő után, a fiatal futár. A nő igen feltűnő jelenség volt íjjal a hátán. Megfordult, és bevárta az erősen ziháló fiút. Nem rég érkezett meg északról, ahol egy kereskedő karavánt kísért a kikötőbe, hogy hajóra szálljanak.  Nem volt könnyű az út, és vigyáznia kellett, hogy ne kerüljön konfliktusba az Északi katonákkal. 
- Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. Nehezen szólalt meg a futár hisz alig jutott levegőhöz. 
-Hivatják magát magát Hellenburgba. – nyögte ki végül.  
- Legalább megnézem, mennyit változott a hely. – mondta egy vállrándítással, majd útnak is indult Einburgból. Mivel a két város között nem volt szinte semmi falu a szabad ég alatt kellett, éjszakáznia. Két nap után találkozott egy szénát szállító szekérrel, ami Hellenburg felé tartott így felkéredzkedett rá. Legalább nem kellett gyalogolnia, és társasága is volt. Az öreg házaspár Blutsterbe tartott így egy darabon eltudták, vinni. Szinte egész úton szóval tartották, és jókat nevetett az idős házaspár egymással szembeni rigolyáin. Az asszonyság néha akkora füleseket lekevert urának, hogy majd lerepült a bakról, ha az valami rosszat szólt róla vagy a főztjéről. Keménykezű asszony volt az biztos. De Lis csodálta, hogy ennyi éven át képesek voltak szeretni egymást, még ha nem is mutatták ki igazán. De két ember nem marad együtt ennyi ideig, ha nem szereti egymást. Gondolkodott mosolyogva. Körülbelül két és fél nap után elválltak útjaik, így újra gyalog szerrel indult tovább. Már nem sok kellett, hogy elérje a várost. Séta közben, elhaladt egy kis birtok mellett. Az egykori virágos és veteményesekben már csak a gaz burjánzott. A legelőkön már nem voltak lovak és marhák, még egy kósza birka sem. Csak a derékig érő fű és gaz volt látható mindenfelé, a pajta szinte teljesen porig égett és a kis ház nagyon romos volt. Már csak a csoda tartotta egyben a helyet.  Mikor is volt utoljára mikor itt jártam? Öt vagy hat éve? Látszik, hogy senki nem gondozta a helyet. Kár érte, ha így megy, tovább teljesen eltűnik a föld színéről. Gondolkodott, ahogy a rozoga házhoz sétált. Megpróbálta az ajtót kinyitni, de az szinte kiszakadt a helyéről és hangos robajjal dőlt a földre felkavarva a vastag porréteget. A váratlan látogatóra, csak az egerek és a patkányok, riadtak fel és fejvesztve menekültek amerre láttak. Miközben belépett próbálta elhessegetni a port, hogy minél kevesebbet szívjon belőle. Körbe nézett, és látta, hogy a székek meg az asztal, már összeroskadtak, mindent kosz és por fedett. Meg állt az egykori konyhában, és elmosolyodott, az emlékektől. Anyám készítette a legjobb almás sütit egész Hellenburgban. Gondolkodott mosolyogva és kinézett az ablakon. A távolban látszott, hogy sötét felhők kezdik el beborítani az eget.  Pont egy ilyen nap kezdődött az új életem, mikor ők megmentettek. 


Hellenburg közelében egy kis birtokon nyugalom honolt. A fiatalasszony épp vacsorát készített. Férje nem rég ért haza a városból, miután véget ért a szolgálata. Viharos szél tombolt, így bezárták a jószágokat az ítéletidő elől. A viharban, egy apró alak rohant a pajta felé az eső elől. Nagyon félt, éhes volt, és teljesen át volt fagyva. Ruháját vér borította, és patakokban folytak könnyei. Nem akart mást csak elbújni, egy száraz meleg helyre. Mikor belépett a pajtába a lovak hangosan felnyerítettek, de az apró alak a legtávolabbi helyre sietett pont egy idős kanca bokszába, és ott próbált menedékre lelni. A lóról lehúzta a pokrócot és magára terítette. Az öreg hátas megszaglászta a jövevényt, majd mikor úgy döntött nem jelent rá veszélyt lefeküdt és hagyta, hogy mellé bújjon testével melegítve az elázott idegent. 
Már meg volt terítve az asztal, mikor is azt hallották, hogy a pajtában, hangosan felnyerítettek a lovak. 
- Ez még is mi volt? – kérdezte Nikolas ahogy felkelt az asztaltól. 
- Valami történt a lovakkal? Tolvajok? – kérdezte a nő mire férje magához vette kardját és az ajtóhoz lépett. 
- Isabella maradj itt és zárkózz be, megnézem mi történt. – mondta és kiment a zuhogó esőbe, és a pajtához sietett. De felesége sem volt rest és miután bezárta az ajtót azonnal a hálószobába sietett és a szekrény mélyéről elővette íját és egy tegeznyi nyílvesszőt. Felhúzta az íjat majd miközben derekára csatolta a tegezt visszament és megállt a bejárati ajtóval szemben, várva hogy vajon férje tér – e vissza vagy egy haramia. Remek íjász volt és csak azért hagyta ott a katonaságot, mert megházasodott. De tudása még mindig nem fakult meg, és stabilan tartotta fegyverét
Közben Nicolas kiment a szakadó esőbe és a pajtához osont. Óvatosan ment be vigyázva nehogy megtámadják. A pajta jobb oldalában, négy ló volt elhelyezve, és mind egy irányba néztek.  Az öreg boldog nyugdíjas éveit töltő kanca állása felé figyelt a három ló. A kanca pedig a földön feküdt és mellette hozzá bújva egy hét-nyolc éves forma gyermek próbált, felmelegedni a lópokrócba bugyolálva. Nem csak vizes volt, hanem véres és teli volt sebekkel. Fekete haja kócos volt, világos barna szemei, körül sötét karikák voltak, és rettegés ragyogott bennük, hisz egy számára hatalmas ember kardal állt előtte. Nikolas annyira megdöbbent, hogy hirtelen megszólalni sem tudott. Óvatosan letette kardját a földre, de a kislány annyira rettegett, hogy minél messzebb próbált kerülni tőle és bebújt az etető vályú alá. 
- Nyugalom, én nem foglak bántani. – mondta halkan, ahogy lassan felé közelített. – Gyere, ha itt maradsz, megfagysz reggelre. Odabent, a házban száraz ruha és meleg étel vár. – mondta egy kedves mosollyal, ahogy felé nyújtotta a kezét.  A jövevény csak nézte a férfit, és nem tudta eldönteni, hogy rövid élete során, mikor bántak vele utoljára kedvesen. Kis hezitálás után a felé nyújtott kézbe helyezte apró tenyerét.  A férfi keze övéhez képest nagy volt és érdes, meglátszott rajta a kemény munka, és a sok harc. Még is nagyon óvatosan tartotta a gyermek kezét, majd kisegítette rejtekéből, ölébe véve a törékeny lánykát, és visszasietett, a házhoz. 
Közben felesége feszülten várta mi fog történni, kezében ott pihent az íj az idegen egy nyíllal felkészülve, ha harcolni kell. Mikor megpróbálták kinyitni az ajtót, rögtön célra tartott és lövésre kész volt. 
- Isabella nyisd, ki én vagyok az.  – hallotta meg kedvese hangját, fegyverét azonnal az asztalra dobta és gyorsan kinyitotta az ajtót. Nicolas besietett az esőről karjaiban a lánykával. 
- Te jó ég ő meg kicsoda? – kérdezte döbbenten és azonnal száraz ruhákért rohant, hogy mindkettejüket megtudja, szárítani. – Vajon mi történhetett vele? – kérdezte, ahogy a kislányt belecsavarta, ez lepedőbe, hogy felmelegítse. 
- Nem tudom, de mikor megtaláltam, csak a rettegést láttam rajta a kard láttán. Nagyon fél valamitől. 
- A válla csúnyán megégett, és csupa vér. De a vér nagy része nem az övé. – Mondta Isabella ahogy megvizsgálta vannak – e súlyos sérülései, és a többit is elláthassa. 
- Bemegyek, a városba küldök egy orvost és értesítem, a katonákat hátha tudnak valamit, és utána járunk honnan jöhetett.  – mondta, ahogy felvette köpenyét. – Nagyon vigyázz magadra és a kis látogatónkra, amint lehet, jövök. – tette hozzá, ahogy feleségére nézett. Isabella letette a lányt az egyik székre majd férjéhez lépett. Megigazította rajta köpenyét majd megcsókolta. 
- Kérlek nagyon vigyázz magadra. – férje csak bólintott, majd elhagyta a házat, Isabella pedig visszament a kislányhoz hogy ellássa a sérüléseit, és kerítsenek neki valami ruhát. Mikor talált néhány régi ruhát, ami még annak idején az övé volt leültette az asztalhoz, és meleg levessel kínálta. Először nem mert az ételhez nyúlni, és nem mert a nőre nézni. – Mi a baj? Nyugodtan ehetsz. – mondta, ahogy megfogta a kanalat, és megfújta, hogy meg ne égesse a száját.  – Biztos éhes vagy, itt nem kell félned semmitől sem. – mondta mosolyogva, mitől úgy látszott, hogy megnyugszik. És hirtelen hasa is nagyot korgott. A háziasszony csak jót mosolygott, rajta. Végül a kislány mohón nekilátott enni. Tényleg nagyon éhes lehetett, mert nem csak a levesből, de a sült húsból is két adagot megevett. – Gyere szépen, pihenj egy kicsit. – mondta, ahogy a hálószobába vitte, és lefektette majd betakarta.  Az ágy szélén ült, és a kislányt figyelte. – Elárulod a neved? – kérdezte tőle mire a kicsi hevesen megrázta a fejét, amitől ébenfekete tincsek hullottak arcába. Nagyon óvatosan kisöpörte arcából, őket és kedvesen mosolygott. – Nem baj, ha nem akarod elárulni. – mosolygott tovább az asszony. Egy ideig ott maradt vele és mesélt a lánykának különböző történeteket, de egyszer sem szólalt meg. – Na, jó nekem mennem kell rendet rakni. Aludj nyugodtan, én itt leszek a szomszéd helységben. – mosolygott szelíden, de mikor fel akart, kelni a lány elkapta a köténye sarkát. Kíváncsian nézett vissza rá. Könyörgő tekintettel nézett rá a jövevény, és olyan volt mintha próbálna valamit mondani. Bella nem tudta mit tegyen, de inkább nem mozdult, kíváncsi volt mit tesz.
- Ma… Ma… Maradj! – hallotta a halk vékonyka hangot. Nem tudott mást tenni, mint újra betakarta, de most mellé telepedett és átölelte. Hogy biztonságban érezze magát. 
- Még most sem árulod el a neved? – kérdezte újra hátha választ is kap rá. Kapott csak épp megint fejrázást, ezért úgy döntött, hogy nem erőlteti inkább. 


Évek teltek el mióta náluk volt a kislány. Mivel nem volt hajlandó elárulni a nevét, ők adtak neki egy újat, ami az új élethez kijárt így Elisabeth Mirella von Anhaltnak nevezték el, és úgy döntöttek magukhoz veszik és ők nevelik föl. Nicolas és csapata a kutatás során, a várostól néhány kilométerre, egy csapat lemészárolt vándor mutatványos maradványait találták meg. Senki nem élte túl, és minden értéket elvittek, amit találtak. Nagy valószínűséggel, a kislány is közülük származott, és csak a csodának köszönhette, hogy túlélte. Az idő előre haladtával, Lis egyre jobban feloldódott. Már nem a házban kuksolt, hanem kijárt az udvarra, sőt egyre többször lehetett hallani a hangját is. Hamar kiderült, hogy természete és viselkedése, nem épp lányos. Folyton fára mászott, vagy épp a pajta tetején lődörgött, a frászt hozva nevelőanyjára. Szinte semmi félelem érzete nem volt. És nevelőanyja nem bírt rá szoknyát adni, a városban fiúkkal verekedett, és folyton a bajt keverte. Persze Nicolas csak jót nevetett rajta. Mindenki hamar megszokta, hogy úgy mutatják be, mint lányukat, és nem valami kis lelenc gyereket. Nagyon szerették a kislányt és a történtek ellenére képes volt mosolyogni. Mikor Bellával ebédet vittek, újdonsült apjának, mindig felvidultak, még a katonák is, hisz volt kit elkápáztatni, a kiszínezett harci történetekkel. Nem hiába kezdte el érdekelni a fegyverforgatás. 
- Mond csak anya, te íjász vagy igaz? – kérdezte kíváncsian Lis ahogy leült anyja mellé miközben ruhát varrt lányának. 
- Igen az voltam. Miért kérdezed? – kíváncsiskodott, de nagyon is tudta miért kérdezi. 
- Meg tanítanál, az íjjal bánni? Tudod, hogy apa tanítja már nekem azt hogy védjem meg magamat. De azt mondta az íjhoz nem elég jó és hozzád küldött. – magyarázta és nagyon reménykedett, hogy az asszony beleegyezik és tanítani fogja.  
- Rendben van, egy feltétellel. – szólalt meg az asszony, ahogy befejezte az utolsó öltéseket, az egyszerű világoskék ruhán. – Ebben jössz a Tavaszköszöntő vásárra. – mondta mire Lis kicsit hátra hőkölt, mert nem szerette az ilyen ruhákat. 
- Jól van, legyen. – mondta végül egy kis gondolkodás után. Hiába hogy nem örült neki, még is beleegyezett, hisz így legalább megtanulhatta az íjhasználatot. 



De arról nem volt szó, hogy Elias egésznap a nyakamon lóg. Morgolódott magába Elisabeth ahogy a vásárban sétált, apja mellett, mert nem igazán akart egyedül lenni, a nála másfél feljebb magasabb fiúval. Látszott rajta hogy úri családból származott, fiatal kora ellenére is daliás kiállású volt. Leendő lovag, ki majd Hellenburgot, szolgálja kardjával, de viselkedése egyáltalán nem volt lovaghoz méltó. Pökhendi, arrogáns egoista, legalább is a lány ezt gondolta róla és nem is szeretett vele lenni. 
- Lisy, beszélhetnénk egy kicsit? – nézett rá apja, még a többiek tovább nézelődtek. 
- Tessék apa. – nézett fel, a férfira, aki féltérdre ereszkedve, lánya hajában megigazította a fehér virágot. 
- Tudom, hogy nem szereted azt a fiút, de kérlek, legalább ma mosolyogj, elvégre ma van a Tavaszköszöntő. És az én hercegnőm soha nem lehet szomorú. – mosolygott lányára kedvesen. Ő viszonozta a kedves mosolyt, majd átölelte apját. 
- Köszönöm papa. – mosolygott továbbra is. – Egy kicsit elmehetek sétálni? Ígérem, nem keverek bajt. – mondta, mire apja körbe nézett, majd csak bólintott egyet. Lis megköszönte majd el is tűnt a tömegben, hogy kicsit nézelődjön. Ahogy sétálgatott, hirtelen az össze vissza hangzavarban meghallott egy tiszta férfihangot. Átfurakodta magát a tömegen, és mikor az első sorba ért egy hosszú fehér hajú férfi, énekelt lanttal a kezében. Egy hordón állt, hogy mindenki jól láthassa. Majd vége lett a dalnak és a férfi megszólalt. 
- Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket! - hajolt meg bohóckodva a férfi. - Ezennel is elköszönök Hellenburg oly' kedves városától, de kérem...kérem... - vágott szeppenkedő arckifejezést. - ...ne sírjanak utánam, még a végén... - törölte meg a szemét, színjáték gyanánt. - ...én is...én is elérzékenyülök.  - Jókedvűen kacagott a jót nevető tömeggel, majd a lantjának pántját átvetve a vállán, lelépett a hordóról, amin idáig állt. Lis gyorsan oda sietett a férfihoz és óvatosan meghúzgálta ruhája ujját. 
- Kérem, nem játszana még valamit? Igaz nincs pénzem, csak ezt a virágot ajánlhatom fel, a dalért cserébe. – mondta, ahogy kivette fekete hajából, a fehér virágot és a férfi felé nyújtotta. Remélve, hogy kap egy utolsó dalt. A férfi meglepetten nézett a virágot felkínáló leányra. Jóízűen kacagva vette el tőle, majd a saját hajába tűzte. 
- Egy dalnak pontosan ennyi az ára. - mosolygott, miközben kényelmesen helyet foglalt egy közeli faládán, és lekanyarította a vállára akasztott lantját. Néhány pendítés után, egy lassú, kedves kis dalt kezdett énekelni, amely egy bátor kalandor vicces történetét mesélte el, aki a ravaszságának és talpraesettségének hála átvert egy rút bestiát, így menekülve meg a karjai közül, a kincsével együtt. 
- Remélem tetszett, kölyök. - borzolta össze a lány haját kedveskedően a férfi, majd felállt a dobozról, és még egy utolsó mosolyt rávetve nyomtalanul eltűnt a tömegben. Lis mosolyogva nézett utána, de szemei elől eltűnt, még is nagyon örült, hogy halhatta a dalt, és a történet mit elmesélt még inkább arra sarkalta, hogy jó harcos lehessen és világot lásson. Egy ideig még nézelődött a vásárban, majd visszament szüleihez. Örömmel mesélte nekik mi történt. Nagyon vidám volt, egész úton még hazafelé tartottak. 

Másnap reggel, ő volt az első, aki kipattant az ágból. Még reggelizni is alig bírt annyira izgatott volt, hogy ma elkezdik az edzését. Anyja csak jókat mosolygott rajta. Majd miután, elintézték a reggeli takarítást, majd kimentek, a ház mögé, ahol már fel volt állítva néhány céltábla. 
- Nos, először is megtanulod, hogy kell az íjat tartani, és hogy kell az idegre helyezni a nyilat. – mondta Isabella, és egy kisebb íjat adott lánya kezébe. – Ahogy nősz, majd nagyobb íjat is kaphatsz. Egyelőre, ezzel gyakorolsz. – mondta és lánya háta mögé állt. – Nyújtsd ki a bal karod, három ujjadat utolsó ujjperceivel, fogd meg az ideget, ahogy a nyíl végét a mutató és a középső ujjad közé fogod. Majd húzd ki egész az álladig, és ha felkészültél lőj. – magyarázta neki. Lis nagy levegőt vett miközben kihúzta az íjat, és a céltábla közepére koncentrált. Majd mikor a levegőt kifújta, elengedte a nyilat. A nyíl éppen hogy súrolta a céltábla peremét. – Kezdésnek nem rossz. Próbáld meg újra. – mondta anyja, mire nagy levegőt vett, és újra felhúzta az íjat. Most, nem siette el a lövést, és a nyíl a tábla, alsó negyedébe csapódott. – Na, ez már valami.  Folytasd csak, minimum százhatvan lövés naponta, és megtanulsz, lőni. – veregette vállon a nő és nem messze tőle letámaszkodott. Onnan figyelte, ahogy a lány sorra lövi a nyilakat. És mikor az a húsz nyíl elfogyott, Lis oda ment és összeszedte őket, majd újra kezdte a sorozatot. És ezt csinálta újra és újra. Ha épp nem az íjászatot gyakorolta, apja mellett volt. Szépen haladt, de voltak napok, amikor alig bírt mozogni is. Gyakran teli volt sebekkel, mikor apjával gyakorolt, de soha nem bánta meg. Ahogy telt az idő a napokból hetek, majd hónapok és végül évek lettek. Nem csak az íjászatban lett remek, tizenhat éves korára, hanem, remekül rejtőzködött, és kiváló volt az egyensúlya. Gyakran a kerítés tetején állt fél lábon, és általában almákkal zsonglőrködött. Sokszor figyelték, szülei, ahogy gyakorolt, nagyon hajlékony volt és nem félt semmitől. 

Egy reggel, mikor Lis az egyik fa ágán ücsörgött és a hajnali felszálló párát figyelte, Isabella jelent meg a fa alatt. 
- Lis gyere, segíts nekem. Lemegyünk a folyóhoz mosni. – mondta anyja mire hanyatt dőlt és egy hátra szaltóval, érkezett a földre stabilan a talpára. – Esküszöm, a vakmerőséged visz engem a sírba. – morgott amin Elisabeth csak kuncogni tudott. Átvette anyjától, a kosár szennyest majd a folyóhoz sétáltak. Mosás közben, beszélgettek, és nevetgéltek. – Lis gondolkodtál már azon, mihez kezdesz majd? – kérdezte hirtelen anyja. A lány csak nagyot sóhajtott majd elgondolkodott a dolgon. 
- Szerintem amint betöltöm, a tizennyolcat beállok a seregbe, mint íjász. 
- Azon még nem gondolkodtál, hogy inkább férjhez menj? – kérdezte lányát. – Tudod, például Eliassal szép pár lennétek. És megvédene, ha arra kerül a sor, nem mellesleg jó családból származik. 
- De, anya! Elias egy egoista, felfuvalkodott hólyag, aki nem törődik, mással csak magával és hogy minél előrébb jusson a ranglétrán.  Az ilyen nem lovagnak való és már gyerekként is utáltam. Amúgy sem az esetem a szőkeherceg fehér lovon. – magyarázta Lis, miközben újabb ruhadarabot mártott a hideg vízbe, hogy kimossa.
- Jól van bocsánat. De jobb lenne, ha inkább férjet keresnél, mint sem katonának állsz. Apád is és én is jobban örülnénk, ha inkább a családot választanád. – próbált hatni rá. - És mond csak milyen a te eseted? – kérdezte kíváncsian mire Lis elgondolkodott. 
- Magas, széles vállú erős férfi, ha nemesi származású, akkor sem kérkedik vele. Képes visszafogni indulatait, megbízható. Elsőre talán kicsit ijesztő, de még is kellemes a személyisége. – mondta talán kissé álmodozva, min anyja jót nevetett. 
- Nincs kicsit nagy elvárásod az élettől? – kérdezte, ahogy lefröcskölte List a hideg vízzel, hogy visszarángassa az álomvilágból. 
- Hé! Egyáltalán nem. Ha majd megtalálom azt, akiben megbízok és képes vagyok szeretni, talán megfontolom a házasságot. Addig viszont, semmi esetre sem vagyok hajlandó többet beszélni a dologról. – mondta és ő is viszonozta a ’’ támadást ’’ persze a két nő hangos nevetésben tört, ki ahogy kisebb csata alakult ki köztük, és csurom vizesek lettek. Végül kifulladva huppantak vissza a víz mellé. 
- Tudod mit, én innentől egy szót sem fogok szólni, a házasságról, de apád nevében nem beszélhetek. – mosolygott lányára kedvesen.  Elisabeth csak a szemét forgatta és folytatta volna, amit csinált, de hirtelen a víz nagy mennyiségű vért sodort, feléjük, ami vörösre festette a fehér holmikat.  
- Ez meg mi? – kérdezte, ahogy körbe nézett, a parton. 
- Semmi jót nem jelent. – Szólalt meg Isabella és felpattanva mindketten elindultak felfelé a folyón, hogy megtudják mi történt. Nem is kellett túl messzire menniük, mikor is egy férfi testére bukkantak a vízben.  – Te jó isten, Lis gyere, húzzuk ki! – szólt Isabella ahogy begázoltak a vízbe, és a partra vonszolták az eszméletlen férfit. Mellkasából egy díszes tőr állt ki. Összes sérülése közül, ez volt a legsúlyosabb.  – Súlyosak a sérülései. Én visszamegyek és szólok apádnak, hogy jöjjön segíteni. Aztán hívunk egy doktort. – mondta az asszony és már el is indult. Lis nem tudta mit tegyen, csak az jutott eszébe, hogy visszarohant a holmijukhoz és egy lepedőt felhasogatott, hogy visszaérve, képes legyen, ellátni a sérüléseket el ne vérezzen az fiatal férfi. Bekötözte a karjait, és a tőr körül, is elhelyezte a lepedő egy darabját és leszorította, hogy elállítsa a vérzést. Szinte egy örökkévalóságnak, tűnt, mire szülei visszaértek, a szekérrel, amire óvatosan, felrakták az ifjút és visszamentek, a birtokra. Miután sikerült biztonsággal, visszavinni a birtokra, majd bevitték a házba. Lis szobájába, helyezték el és még a két nő próbálta elállítani a vérzést, Nicolas elment a városba hogy megkeresse a doktort. Lis épp kötést cserélt mikor hirtelen a szinte félholt férfi megragadta a kezét. Először nagyon megrémült, de mikor a kába világos szürkeszemekbe nézett, az aggodalom fogta el. 
- Kérem, tartson ki, minden rendben lesz. – mondta, ahogy óvatosan megérintette, az arcát. A férfi nem válaszolt, szinte azonnal újra elájult. – Hol van apa az orvossal! – kiáltotta aggódva. Tudta, hogy minden perc számít jelen helyzetben. 
- Elisabeth, nyugodj meg, hamarosan itt lesznek.  – próbálta lenyugtatni lányát, és inkább kiküldte friss vízért. Nagyon ideges volt, pláne attól, hogy nem tehetett semmit. Bevitte ugyan a vizet, de anyja újra kizavarta és a ház előtt járkált fel-alá. Messziről látta, hogy mikor érkeznek, meg és azonnal kinyitotta az ajtót az orvosnak. Majd azonnal az idegenhez siettek. Az orvos, egy percet sem késlekedett, megkérte a két nőt, hogy segítsen neki. Lis volt az kinek le kellett, szorítani, a sebet miközben a doktor kihúzta a tőrt. Csak hogy ezzel együtt nagy mennyiségű vér fröccsent a lány kezére és ruhájára, amitől teljesen be pánikolt. Hiába szólongatták, Lis nem bírt mozdulni sem, és egész testében remegett.  – Nicolas! Nicolas gyere gyorsan! – kiabált Isabella férjének, mikor észrevette mi történt lányával és átvette a helyét. 
- Mi történt? – rontott be a férfi aggódva.  És ő is látta, hogy lánya szinte teljesen lefagyott, és véres kezeit figyelte. Levegőt alig kapott a lány, világosbarna szemeibe pedig könnyek gyűltek. 
- Vidd ki Elisabethet. Semmi hasznát nem vesszük ilyen állapotban. – szólt férjére, aki óvatosan átölelte lánya vállait, és kivezette a szobából. Leültette egy székre és vizes ruhával elkezdte letörölni a lány kezeit. 
- Mira, jól vagy? – kérdezte, miközben óvatosan tisztogatta az övéhez képest még mindig apró kezet. – Tudod rég láttam már tőled ezt a tekintetet. Mindig elfelejtem, milyen kicsi és törékeny voltál, mikor idekerültél. És gyakran elfelejtem azt is, hogy te nem olyan, vagy mint a tanítványaim. Törékeny és érzékeny vagy, amit folyton a vakmerőség és a nagy hangod mögé rejted, hogy ne lássák a valódi énedet. De tudod jól, hogy nem kell folyton bátornak mutatnod magad. – magyarázta neki. A következő pillanatban, elkezdtek potyogni a könnyei mivel nagyon meglepte apját hisz az évek során, soha nem látta még sírni. 
- Sajnálom, de mikor megláttam a vért minden felrémlett bennem arról a napról. Mindenkit lemészároltak, anyám engem egy titkos rekeszben rejtett el a szekéren. És onnan láttam, ahogy apám testével védi bátyámat és anyámat, de egyikük sem élte túl. – mondta zokogva, és Nicolas átölelte. Szóhoz sem tudott jutni, hisz egyszer sem említette a múltat. De ugyan akkor örült, hogy elmondta neki mi bántja. Néhány óra múlva, sikerült megnyugodnia, és az orvos is végzett. Sikerült megmenteni a fiatal férfi életét, de sok pihenésre volt szüksége. Lis vállalta, hogy vigyázz rá, és ápolja még szükséges. 


Napokon át, mellette volt, és folyamatosan figyelte az idegen gyors javulását. De mégis napokig magas láza volt, így Lis folyamatosan cserélte a borogatást, és várta mikor ébred fel végre. Előfordult, hogy az ágy mellett ülve érte az álom, de ő nem bánta.  Sőt furcsa érzések kavarogtak benne, és nagyon kíváncsi volt a férfire. Tudni akartam ki ő honnan jött. Szinte minden gondolata körülötte forgott. Még az edzéseket is képes volt hanyagolni, hogy mellette legyen, mikor felébred. Épp a borogatást cserélte le az ifjú homlokán mikor hirtelen az megragadta a kezét. Lis nagyon megrémült, de csak finoman megfogta az idegen kezét, és kedvesen rá mosolygott. 
- Kérem, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, jó kezekben van. – mondta és leült az ágy szélére. – Én Elisabeth vagyok, önt, hogy hívják? – kérdezte kíváncsian.
- Menny, vagy Pokol? - kérdezte rekedtes hangon, válasz helyett - Melyikbe kerültem? –Lis nem tudta mit mondjon. Nem tudta miért kérdezi egyáltalán a férfi. 
- Egyik sem jó uram. Sikerült megmentenünk az életét. A folyóparton találtunk magára súlyos sérülésekkel. Lassan több mint nyolc napja eszméletlen volt. Kezdtem aggódni, hogy nem fog magához térni. – mondta és a férfi homlokára terítette a hideg vizes kendőt. Még mindig magas láza volt, de örült, hogy magához tért. – Nem szomjas? Vagy esetleg éhes? – kérdezte kíváncsian. 
- Én örültem volna neki - dörmögte orra alatt, azzal pedig elengedte a lányt. 
- Még is miért? Miért akar meghalni? - kérdezte kíváncsian. Egyszerűen nem értette, hogy valaki miért vágyik a halálra.
- A… v-v-... - dadogta. Szüksége volt valamire, igen. Valamire, ami mindkét kategóriába belesorolható.
- Mindjárt jövök, hozok magának, valamit enni.  Addig pihenjen. - mondta Lis ahogy kiment a szobából, és a konyhába ment. Anyja kíváncsian emelte rá a tekintetét, miközben készülődött a városba. Váltottak pár szót, ahogy Lis szedett egy tál levest meg egy pohár vizet rakott egy tálcára.  Majd visszament a szobába. Letette a tálcát az éjjeli szekrényre. – Jöjjön, segítek, felülni. Hoztam magának levest. Nem rég készült el. - mondta és kezét nyújtotta az idegennek. Nem válaszolt. Mivel, a férfi nem kért a segítségéről Lis leült nem messze tőle és folytatta a varrást, amit korábban elkezdett. Néha a férfira pillantott jól van-e, vagy kell- e neki még valami, de alapból teljesen csendben volt. Azt hitte volna az ember, hogy egy kísértet van a szobában hisz csak a ruha suhogását lehetett hallani, ahogy forgatta a fehér kelmét, miből új inget, vart. Attól hogy értett a harcászathoz és néhány fegyverhez édesanyja mellett megtanulta mind azt mire egy nőnek szüksége van. Annyira bele feledkezett a munkába, hogy halkan dúdolni kezdett. Majd szép lassan a dúdolást halk ének váltotta fel, ami belengte a szobát. 
- Mit énekelsz? - vágott közbe - Milyen dal ez?! Lehet… lehet, hogy... én is ismerem. -  Mondandója további részei nem voltak már olyan élesek, mint a kérdés maga. Lis felkapta a fejét mikor a férfi megszólalt és halványan elpirult zavarában. 
- Sajnálom nem akartam zavarni. Előfordul, néha ha nagyon elmerülök, valamiben elkezdek énekelni. – mondta, ahogy ölébe helyezte kezét a félkész inggel együtt. – Amúgy ez egy nagyon régi dal. Még anyám tanította annak idején, mikor még … - akadt meg hirtelen a mondandójában. Nem szeretett a múltra gondolni, hisz fájdalmas volt minden pillanat mikor csak eszébe jutottak a történtek.  – Ha zavarom, akkor inkább kimegyek. – mondta nyugodt hangon, ahogy a férfit figyelte. Maga sem értette miért mondta el majdnem a múltja egy részét az idegennek, de furcsa érzések kavarogtak benne, és első sorban az a kíváncsiság volt. De nem mert feltenni kérdéseket, mert nem tudta, hogy reagálna az idegen. 
- Felőlem maradhatsz! - Az immár kiürült tányért visszatette a tálcára, majd a vízért nyúlt. Hamarjában lehúzta, hogy aztán könyökével a párnán támaszkodva figyelni kezdje az előtte varró lányt. Mikor a férfi szemébe nézett látta a szürke tekintetben hogy saját magának is hazudik, de egy szót sem szólt erről. Csak figyelte a hideg szempárt minek színe a hold fényére emlékeztette. Majd visszafordult addigi elfoglaltságához. Szó szerint ők voltak az éjjel és a nappal. De még is mindkettejük lelkében ott volt a sötétség, amit egyikőjük sem tudott kitörölni, vagy elengedni. Hisz ez tette őket olyanná amilyenek lettek. Még a férfit a halálvágy vezette, addig a lányt a bosszú, hogy megtalálja szülei gyilkosát. Továbbra is magán érezte a férfi tekintetét és mikor újra felnézett, nem volt képes elfordítani a tekintetét. A két tekintet összekapcsolódott, és olyan volt, mint ha a fényesen ragyogó hold, valamint a lemenő lángoló nap találkoztak volna. 


Lis épp a városból lovagolt visszafelé, mikor meglátta apját és Stefant, ahogy a próbálják rávenni az öreg igás lovat hogy, haladjon és feltudják, szántani a földet. Minden arany és vörös színben pompázott, az ősz előre haladtával. Belovagolt a birtok udvarára és hozzájuk közelebbi kerítésnél megállt. 
- Apám nem gondolod, hogy túl öreg már az a ló? – kérdezte Lis ahogy oldalt ült a nyeregben, egyik kezében a kantárt még másikban egy teli kosarat tartott. Sötét haját szabadon hagyta vállára és hátára omlani, fehér és világoszöld ruháján, egy fehér kötényt viselt, hogy ne koszolja magát össze. – Itt van, Holló fogjátok be mellé. Ő majd húzza az ekét. – mondta miközben a két férfi oda ment hozzá, és Stef lesegítette őt a nyeregből. Már két hónap eltelt a rátalálása óta és szinte teljesen rendbe jött. Tudták hogy vámpír, de senki nem szólt semmit. Nem akarták hogy esetleg sértésnek vegye, és a családnak valójában semmi baja nem volt a többi fajjal. 
- Hopp, gyere le máskor óvatosabban! Ki is törhetted volna a bokád, ha nem foglak meg! - korholta a lányt, ahogy lesegítette lováról. Ezután az ekéhez ment, és várta, hogy a lány apja, kihozza Hollót.
- Jól kijöttök az apámmal? – kérdezte Lis ahogy megállt a kerítés mellett. – Tudom kicsit nehéz természetű, és túlaggódó típus, de rendes attól. - Mondta mosolyogva. Mióta Stef velük volt, sokkal többet mosolygott, mint azelőtt, és jól érezte magát. Rövid idő alatt sokat változott, és kevesebb időt töltött a fegyverforgatással, aminek anyja nagyon örült. 
- Fogjuk rá!  - Ő maga is látta mindazt, amit Elizabeth elmondott róla. Az apja kemény volt, mint a dió, és ha nagyon rossz passzban találta őt, olykor tényleg tartotta a három lépés távolságot. 
- Mira, nem anyádnak kéne segítened az ebéd elkészítésében? Ne feledd, ma átjönnek nagyapádék. – szólalt meg apja, ahogy kijött az istállóból egy nagy igáslóval. 
- Már megyek is, csak ellátom, Szelest. – hadarta és már vezette is a lovat, közben még visszamosolygott, a férfira. 
- Nem árt, ha tényleg mész! - mosolygott továbbra is, aztán előkészítette az igát, amibe befoghatták Hollót, és mehetett a munka. Közben Lis ellátta a lovat, majd besietett a házba, hogy neki lássanak a főzéshez, még a két férfi kint dolgozott. Isabella nagyon örült, hogy lánya napról napra ügyesebb volt a konyhában is, így tudta, hogy könnyebben fog férjet találni, még ha ezt hangosan soha nem mondta ki előtte, mert tudta milyen érzékenyen érinti a téma. Ahogy bent dolgoztak, csak úgy repült az idő, és már csak arra eszméltek, hogy lassan a vendégek is oda érnek. Isabella kiment szólni a két férfinak, hogy lássák el a lovakat és mosakodjanak meg. Addig bent Lis megterítette az asztalt. 
Mire mindennel végeztek, meg is érkezett a két vendég is. Persze Lis nagymamája rögtön azzal kezdte, hogy választott e magának egy jó férjet, és hajthatatlan volt. 
- Anya hagyd már. – szólt Isabella, mert nem akart újabb vitát. Egy kis feszült csend állt be ettől, amit Nicolas próbált meg enyhíteni.
- Tényleg Mira, mostanában nem láttalak, hogy gyakoroltál volna a pengékkel. – mondta, ahogy lányára nézett. 
- Na, látod, ha egy nő házias azt szeretik a férfiak. – mondta az idős nő, mire Lis csak megforgatta a szemeit. El sem tudta nagymamája képzelni, hogy mi másra lehet használni a pengéket, mint a konyhai feladatokra. 
- Én nem igazán a konyhára gyűjtöm a pengéket. Szabad lesz?  – mondta Lis szépen mosolyogva Stefanra és elvette előle az egyik kést, négy penge volt nála, ahogy felkelt. Lazán tartotta a késeket és elkezdett velük zsonglőrködni, amitől nagyanyja majd szívbajt kapott az anyja a fejt fogta a férfiak meg jót nevettek. Majd az egyik kést a héjában sült burgonyába ejtette és a nyelénél fogva Stef felé emelte a zöldséget. – Burgonyát?  
- Örömmel! - felelte kimérten, s villájával a tányérjára segítette az ételt. Lis csak jót mosolygott, és végre nagyanyja is békén hagyta a nap további részében, aminek nagyon örült. Szerette a családját, de néha soknak érezte a szabályokat. Este mikor minden elcsendesedett, Elisabeth kiment a ház mögötti mezőre, és a csillagokat figyelte. Ahogy a fűben ült, az ölében volt egy fekete szövetbe csomagolt tárgy, és folyton azt szorongatta. Az a tárgy folyton arra emlékeztette mennyire is gyenge valójában, és hogy nem képes, megmenteni másokat és saját magát önerőből. Támaszra van szüksége, amit nagyon nem akart. - Te nagyon szeretsz veszélyesen élni - jegyezte meg vicces kedve, míg tekintete a fekete lenvászon anyagra nem tévedt - Abban meg... mi van? - Elisabeth nagyon meglepődött mikor ráterítették a pokrócot, mert azt hitte már mindenki alszik, de tévedett. 
- Ugyan egy kis hideg még nem akadály. - mondta egy halvány mosollyal. Majd mikor a férfi meglátta a csomagot, és rá is kérdezett, mellkasához húzta, hogy elrejtse, bár tudta már felesleges. Egy ideig csend állt be közöttük, majd nagy nehezen megszólalt, végre. - Egy olyan tárgy, ami miatt eszembe jutott a rég elfeledett múltam, és soha nem akartam rá emlékezni, hisz az új családom, mindent megtett, hogy boldog legyek. De aznap, minden eszembe jutott, hogy mi és ki voltam azelőtt mielőtt ide kerültem. - mondta és óvatosan elkezdte kicsomagolni, majd szép lassan előbukkant a díszes tőr. Teljesen tiszta volt alaposan meg lett pucolva és az őszi hold fényében csak úgy ragyogott, az éles penge. Ahogy felhúzott térdeit átkarolta egyik kezével homlokát térdeire hajtotta. Nem volt képes nézni a penge hideg ragyogását. - Aznap elraktam, miután az orvos elment. Lehet, hogy majdnem a te vesztedet okozta, még is családom halálára emlékeztet. És arra az emberre, aki mindent elvett tőlem. - mondta halkan, és hagyta, hogy kicsússzon kezéből a fegyver és a földbe álljon. 
- Sok a közös vonás - jegyezte meg, s kihúzta a tőle nem messze, földbe állt tőrt. Elizabethet felváltva mérte végig a fegyver hűvös pengéjét - Az én életemben is van egy olyan személy, aki mindent elvett tőlem. A legfőbb példaképem. A kitartásom. Az élethez való kedvemet. Ennek az eredménye ez a nemes kezek által készített tőr. De tudd meg, nálam a nemesség vérben úszó dolog... És.... eheh... Az sem egy könnyű eset.
- Szóval nemes vagy? - kérdezte a lány, de épp csak annyira emelte fel a fejét, hogy lássa az előttük elterülő sötétséget. - Mondjuk, ez nem látszik rajtad. És ezt most ne a rossz értelemben vedd. Elvégre a nemesek, nem szántanak, nem vágnak fát, és többségük, lenéz másokat. - mondta hisz csak ezekre emlékezett a nemességből. - Annak idején vándor mutatványosok, voltunk. Anyám, artista volt, és tűznyelő, apám késdobáló. A fivérem pedig, késekkel zsonglőrködött. Amit ma láttál az semmi volt hozzá képest. Mind csodás művészek voltak, a karavánunk többi tagjával együtt. Jártuk Veronia vidékét, és sokszor léptünk fel nemesek szórakoztatására. Anyám mutatványa volt a főattrakció, a haláltánc. Egy kifeszített kötélen ugrabugrált és táncolt, a magasban. A végén volt egy záró mutatvány, ami abból állt, hogy mivel a kötél rugalmas volt elkezdett egyre magasabbra és magasabbra ugrani, majd mikor elég magas volt teljesen nyújtott testtel elkezdett pörögni a levegőben és fejjel lefelé zuhanni kezdett, az utolsó pillanatban elkapta a kötelet, és a lendületet kihasználva visszarántotta magát egy szaltóval és, újra a kötélen állt.  Sokszor féltem mikor ezt láttam. - mondta nagyot sóhajtva. - Még is mikor kilenc éves voltam a karavánt banditák támadták meg. Engem anyám elrejtett az egyik kocsin, de pont láttam, hogy mi történt. Apám hiába próbálta megvédeni őket, mindenkit lemészároltak. Csak én maradtam. Emlékszem hatalmas vihar volt aznap, féltem, fárad és éhes voltam, és nagyon fáztam. Az istállóban rejtőztem el, és apa akkor talált rám, miközben egy öreg kanca mellé bújva próbáltam meg felmelegedni.
- Értem - bólintott lassan, közelebb csúszva hozzá. Eddig csak ő hallotta a teljes történet még a szüleinek sem mondta el, hisz próbálta elfelejteni mindezt.  Még is úgy érezte szíve megkönnyebbült, attól hogy valakinek elmondhatta ezt. Pár percre újra csend furakodott közéjük.  - Az én nevem igazi nevem Stefan von Nachtraben. Egykori vámpír nemes, aki elszökött. Tudom, furán hangozhat. Nem haragszom meg rád, ha megijedsz, vagy ha itt hagysz most. De előtte mindenképp kérlek, hallgass meg! 
- És akkor? Azt hiszed attól, mert vámpír vagy megváltozik a véleményem? Már mondtam te nem vagy olyan, mint a többi nemes, vagy vámpír. És ez így van jól.  Amúgy meg már rég tudom, hogy vámpír vagy.– mondta, ahogy a férfi vállának dőlt és lehunyta a szemeit. 
- Nos... igen, mert nem tudom ki az, akit elijesztek még magamtól, vagy tönkreteszek anyám nyomán - suttogta, s csendes keserűséggel átölelte a lányt. 
- Nem kell mondanod semmit, ha nem, akarsz vagy akár felőlem hazudhatsz is, neked bármit elhiszek, - nézett fel rá. Nem merte volna még neki sem bevallani, hogy beleszeretett, pláne nem szülei előtt, de saját magának nem bírta letagadni érzéseit. És szíve azt súgta kezdetektől fogva, hogy igen is ő az, akire várt.  
– Kérlek, csukd be a szemed, szeretnék adni neked valamit. - mondta és várta, hogy a férfi megtegye, amit kér. Most neki dobbant hatalmasat a szíve. Félve ugyan, de elhallgatott, és a lány kérésének eleget téve behunyta a szemeit. Lis egy pillanatig habozott, majd nagyon óvatosan közelebb hajolt és lágyan megcsókolta. Érezte, hogy arca szinte lángolt, de a sötétség jótékonyan takarta, pirosló arcát. - Engem nem érdekel, hogy vámpír vagy. Vagy, hogy nem vagy nemes, és ez téged se érdekeljen. Te - te vagy én pedig én. Egy lelenc gyerek kit egy Hellenburgi házaspár nevelt fel saját gyermekeként. És nem lényeg, hogy kik voltunk a múltban, mert csak a jelen számít és a jövő. - mondta nyugodtan, ahogy rá mosolygott.  Miután elcsattant az első csók, kedvesen simogatni kezdte a haját, és egy félénk puszit nyomott a lány feje búbjára.
- Azt hiszem, igazad van - felelte halkan, ellágyuló arcvonásokkal. Immár megjelent előtte egy kedvesebb alak. Elisabeth szíve majd kiugrott a helyéről annyira boldog volt. És tudta senki más mellett nem tudna ilyen boldog lenni. Még sokáig ott ültek a csillagos ég alatt, még sokáig beszélgetve, mire csak a fényesen ragyogó hold és milliónyi szikrázó társa volt csak tanúja. 


Az őszt lassan felváltotta a tél, ahol mindent vastag hótakaró borított. Nem volt olyan nap hogy, a fiatal szerelmesek, ne követtek volna el egymás ellen egy-egy csínyt, a hívogató fehérségben. Szinte minden a városba vezető út hó csatába fulladt, ahogy a visszafelé tartó utak is. Persze utána teljesen elázva, átfagyva sittek a tűzhelyhez hogy felmelegedjenek. Őszintén szólva Nicolas nagyon nehezen emésztette meg lánya választását, de végül is beletörődött a döntésbe, hisz Stefan vigyázott rá és mindent megtett érte és a családért, és egy nap Elisabeth szokásához híven bajba keveredett. A városban sétáltak, hogy néhány dolgot, megvegyenek mit Isabella kért. Stefan nagyon türelmesen követte a néha elkalandozó leányzót, mikor is a piacon standról standra jártak, de Lis inkább a vándor bárdokat kereste félszemmel. Mikor is azt vette észre, hogy a piactér közepén, egy kisebb tömeg gyűlt össze és azt figyelték, hogy egy páncélos férfi kezében lendült az ostor. Előtte pedig egy kisgyerek volt. Rögtön felismerte a gyermeket, hisz ő is egyike volt a város árváinak, és biztosra vette, hogy már megint lopni akart, de akkor is kegyetlennek tartotta a büntetés hisz még csak egy gyerek volt. Minden kihullott a kezéből és mielőtt bárki reagálhatott volna, oda rohant, és kitárt karokkal megállt a gyermek előtt és az ő háta fogta fel az ütés erejét. Nehezen tűrte, de még sem sikított fel a fájdalomtól.
- Elias, még is miféle lovag vagy te, hogy egy ártatlan gyereket mersz bántani!? - kérdezte dühösen, ahogy felegyenesedett, és szembe nézett az immár fiatal férfivá serdült illetővel
- Lis! - kiáltotta a tömegbe Stefan, és átfurakodott néhány tétova emberen, akik hozzá hasonlóan maguk se értették, mi a rossebb történt most. Elisabeth háta sajgott az ütés nyomán, de nem érdekelte. Szembe fordult a lovaggal, aki hiába volt magasabb nála dühösen pillantott fel a fekete szempárba. Világosbarna szemei szinte lángoltak, a dühtől.
- Félre az útból nőszemély, vagy kaphatsz még. Akit úgy védelmezel egy tolvaj, ki meglopott. Megérdemli a büntetést. – mondta, ahogy felemelte újra az ostort de Lis nem ment onnan, hagyta, hogy újra felé lendüljön a fegyver és egyik karját kinyújtva hagyta, hogy rátekeredjen, még, másik kezével előhúzta a tőrt, mi a derekán lévő övre volt erősítve és szétvágta az ostort. 
- Csak egy gyerek, egy árva ki éhezik. Tudtommal a lovagoknak a gyengét kéne védeniük. - mondta dühösen, ahogy a férfi előtt állt. A földre dobta az ostor azon darabját mi a kezére tekeredett, és nyugodtan állt, farkasszemet nézve a lovaggal. 
- Félre te némber! - mordult a lányra, de az nem mozdult. Felemelte kezét, hogy majd puszta kézzel üti meg engedetlenségéért. A lány teljesen fel volt készülve és nem tervezett harcba bocsátkozni. Hatalmas ütést kapott arcára, amitől arrébb lendült és a földön terült el. Kellett egy kis idő, mire összeszedte magát, de felkelt és újra a kislány elé állt. 
- Te nem vagy lovagnak való. - mondta mire újabb ütést kapott, és újra a földre került. De időközben a kislány elmenekült, Stefan, pedig a lányt felsegítette a földről miközben, több katona is megjelent. - Ez aztán a hős lovag. – morogta, ahogy elkezdte összeszedni a holmikat, miket elejtett. - Menjünk végre haza. Nézett szomorúan kedvesére. 
- Menjünk! Hideg van, szóval azt hiszem, egy tea is ránk fér - puszilta meg homlokát, majd szabad karjával átölelte őt, és együtt sétáltak el onnan. Visszaindultak a lovas kocsihoz, amit a piac szélén hagytak. Felpakoltak rá mindent és elindultak hazafelé. Stefan vállának dőlt még ő hajtotta a lovakat. 
- És apám évekkel ezelőtt egy ilyen tuskóhoz akart feleségül adni. Hihetetlen. - mondta halkan és az utat figyelte. 
- Hozzá akart adni ahhoz az ökörhöz?! - bukott ki, a férfiból.
- Igen volt egy egyesség a két család között, végül kiharcoltam, hogy felbontsák az eljegyzést. – mondta nyugodtan Elisabeth. Mikor is hirtelen egy tüsszentést hallott mire felkapta a fejét.
- Na, mindegy - motyogta maga elé, s megugrott a hitelen tüsszentésre - Remélem a lovak valamelyike volt... 
- Nem is én voltam az tuti. - mondtam és hátra mászott a csomagjaikhoz, néhány tekercs vászon, és egyéb holmi mellett volt néhány takarmányos és lisztes zsák, letakarva egy pokróccal. Óvatosan oda lépett és lerántotta a pokrócot és hirtelen a potyautas és ő is felsikoltott, és ijedtében fenékre esett.  A városban megmentett kislány pont az ő szekerünket pécézte ki magának. - Te meg még is mit keresel itt? - kérdezte tőle mikor megnyugodtak.
- Én csak... én csak menekültem! - szipogta, kezében a neki adott kenyér felével - Nem akartam, hogy újra bárki elvegye az ebédemet. És itt olyan jó meleg van! - szipogott tovább, majd rövidesen sírásban tört ki. Lis meg a fejét vakarta, hogy most mit tegyenek. 
- Mi legyen? – kérdezte Stefan, a lány meg nagyot sóhajtott. Szegény gyerek nagyon meg volt rémülve, és hamar sírásban tört ki. Ahogy figyelte az árvát, egyre jobban magát látta benne.
- Apám meg fog minket ölni. - vakarta a fejét és köpenyét levéve belebugyolálta a síró gyereket, majd visszaültek a vámpír mellé. Úgy látszott az ölében kezd megnyugodni. - Menjünk haza, és otthon nyugodt körülmények között átbeszéljük a dolgot, hogy mi legyen ezután. – mondta, ahogy újra elindultak. Otthon a melegházban, és egy bögreforró teával, könnyebben tudtak gondolkodni. Isabella ellátta lánya arcán lévő sérüléseket, és mellé jól leteremtette, de a gyermekre nem tudott haragudni. Épp azt figyelte, hogy mennyire habzsolt szegény. 
- Lassabban, még a végén beteg leszel. Itt nem fogja elvenni tőled senki. – mondta Elisabeth, ahogy vele szemben ült az asztalnál, és egyik könyökét az asztalra téve megtámasztotta az állát, és halványan rámosolygott. Nem sokkal, de valamennyire legalább lassított és nem kellett attól félni, hogy megfullad evés közben. 
- Te is pont ilyen voltál. Csak idősebb. De mi ez a tekintet? Csak nem elő bújtak az anyai ösztönök? - kérdezte Isabella mitől füle hegyéig elvörösödött és az sem segített neki, hogy Stefan mellette volt, mert a fiatal vámpír felkacagott.
- Megeshet! - adta alá a lovat, azután vigyorogva oldalba bökte a kedvesét - Jó vagy, az biztos. - Folytatólag suttogott, mert azt akarta, hogy ezt már csak ő hallja. Mivel a férfi mellette ült, és még folytatta is az anyja csipkelődését, csak a combjába csípett. 
- Ne feledd, ha én vagyok az anyja Te, akkor az apja vagy, édesem. Csak óvatosan a kekeckedéssel. - mondta mire a kisgyerek szeme felcsillant Isabella meg alig bírta visszatartani a nevetés. 
- Nem bánnám igazán, ha veled nevelném fel őt - biccentett a csípés ellenére is a kölyök felé.  Majd hirtelen Nicolas lépett be az ajtón és végig mérte a díszes társaságot. Mivel ma ő volt beosztva őrjáratba teljes páncélzatban volt és elég ijesztő látványt nyújtott. A kis jövevény rémülten bújt az asztal alá pont, úgy hogy Lis takarta a szoknyájával. - Ugyan gyere ki nyugodtan nem fog bántani. - próbált rá hatni az ében hajú leányzó, ahogy hátrébb tolta székét és ölébe vette a kicsit. 
- Van egy árvánk - jelentette be Stef, s maga is odébb húzódott. Lis az ölében tartotta a gyereket, aki félve bújt hozzá. Megrémisztette a hatalmas páncélos ember. A fiatal lány emlékezett, hogy ő mennyire fél tőle mikor először meglátta. 
- Most, már ha itt van, nem rakhatjuk ki az utcára. Velünk marad és kész.  - mondta határozottan Nicolas - És mi a gyerek neve? – kérdezte, kíváncsian. A fiatal lány azonnal védencére pillantott hisz még ő sem tudta mi a neve. 
- Hm? Mi a neved elárulod? - kérdezte halkan a hozzá bújó lánykát. 
- Cirill a nevem. - mondta félénken. 

Tavasz, újra éled a természet, és újra elkezdődhetnek a munkák. Ilyenkor mindig sok volt a munka a földeken és az állatok körül. Új jövevények érkeztek, akik gondoskodásra szorultak. A két férfi, bőszen dolgozott a földeken, hogy elvégezzék az év első vetését. A hölgyek pedig a házat takarították, épp. 
- Bújtass el! Bújtass el! - szaladt Elisabethez Cirill és rögtön a szoknyája mögé bújt. 
- Mi a baj? - kérdezte kíváncsian. 
- Elszaladtam apa elől. - mondta és szorosan hozzá bújt, Lis pedig szoknyája két szélét megfogta és kicsit széthúzta, hogy biztos takarásban legyen. Ciri mostanában nagyon rákapott, hogy anyának és apának szólította őket, pedig ezt nagyon nem szerette volna. Nem érezte úgy, hogy képes lenne bánni egy gyerekkel, hisz még ő maga is az volt. 
- Gyere vissza, egy merő por vagy! - szólt utána, mikor már sokadjára nem találta a gyerkőcöt.  - 'Lis, nem láttad a gyereket? 
- Nem, nem láttam. Miért mit csinált megint? - kérdezte mintha nem tudna semmit. Még is szemében látszott egy huncut csillogás. 
- Csak piszkos, és meg kéne fürdenie - mondta csípőre tett kezekkel. Ezután elkezdett körbejárkálni, de egy hamar nem lelt rá a kölyökre. Csak percekkel később látott meg egy oda nem illő ruhaujjat 'Lis szoknyája mögött mozogni. Ennek ellenére tovább játszott. - Hát ez megszökött! - kiáltotta el magát. Figyelte, ahogy Stef fel- alá mászkált, de már nehezen tudta visszatartani, és rájött, hogy már rég meglátta a gyerkőcöt mögötte. Mikor férfi elkiáltotta magát hogy megszökött Ciri kikukucskált mögülem és felkacagott. 
- Nem szöktem el itt vagyok.  - mondta vidáman, de nem jött ki rejtekéből. Ott érezte magát biztonságban. 
- Ciri, abban igaza van, hogy ideje fürdeni. - mondta és csak rá vigyorgott, a nőre. De mielőtt elszaladhatott volna Lis elkapta, és azonnal bevitte a házba. A gyerek minden igyekezete ellenére tényleg nem menekült, és végül a vízzel teli dézsában kötött ki akár mennyire nem akart. Pedig, próbált elfutni előle, de hiába volt minden próbálkozás. De a nagy harc közben fel lehetett volna tenni a kérdést, hogy kifürdet kit, hisz Elisabeth is csurom víz lett. Mikor végzett kénytelen volt ő is átöltözni. 


Késő éjszaka volt már szinte mindenki aludt csak ketten voltak ébren még. Lis szomorúan pakolt egy táskába, némi élelmet és egy vízzel megtöltött kulacsot. Nem akart sírni, még is olyan érzése volt mintha a torkát szorongatta volna valami. Mikor mindent becsomagolt felnézett a vámpírúrra. Több mint egy évig volt velük, és most elérkezett a búcsú pillanata, még ha csak egy időre is. Még is nehezen engedte el. A szíve majd meg szakadt, és nem tudta, hogy fogja elmondani Cirinek és hogy egyáltalán mit mondjon neki. 
- A ház előtt ki van kötve Holdfény. Erős és bátor ló, ő majd vigyázz rád. – mondta, ahogy a férfihoz sétált, és átadta neki a táskát
- Igyekszem nem csatalónak használni - felelte vicceskedve, és mosolyt erőltetett arcára. De neki se ment egyszerűbben, miközben a táskáért nyúlt.  Nem szólt semmit csak halványan elmosolyodott. Tudta, ha most a férfi kilép, az ajtón hosszú ideig nem fogja látni őt és ezt nem akarta, de nem tehetett semmit. El kellett engednie, mert vissza nem tarthatta. Mikor elvette a táskát megragadta a kezét. 
- Kérlek nagyon vigyázz magadra. 
- Úgy lesz! - azzal megölelte őt, és az ajtóhoz lépett - Vigyázz magadra te is. - Mielőtt Lis bármit is mondhatott volna elindult és már semmit nem tehetett. Kirohant hátha még utána kiálthat, de már túl messze volt. A csillagokat sötét fellegek takarták el és a távolban villámok cikáztak, és morajlott az ég. Majd mintha dézsából öntenék úgy esett az eső, elmosva a nő könnyeit. Az ég felé emelte arcát, és kinyújtotta egyik kezét, majd erőtlenül omlott mellé. Majd megszakadt a szíve és csak remélni tudta, hogy viszont fogja látni. Mikor visszament a házba a síró kislányt látta. 
- Miért ment el apa? - kérdezte sírva és tudta most erősnek kell lennie. Nem hagyhatta magára a kislányt és a szüleit. Ezért csak odament hozzá, és ahogy letérdelt magához ölelte.
- Fontos dolgokat kell elintéznie, hogy megvédjen minket. De megígérte, hogy visszafog, jönni. – mondta, ahogy felemelte a lánykát és visszavitte, hogy lefektesse aludni.
Néhány nap múlva mikor betöltötte a tizenkilencedik életévét, azonnal jelentkezett a seregbe. Szívesen fogadták hisz ismerték és nagy elvárásokat fűztek hozzá. Végig is csinálta a próbát, ahogy kell. Megmutatta mit tud. Még a mozgó célpontot is simán eltalálta, még sem voltak vele tökéletesen elégedettek, hisz nehezen tartotta be a szabályokat, és látszott rajta nem elég neki, ha csak megbújva egy biztos pontról a távolból intézi a dolgokat. Fürge volt akár egy macska és jól rejtőzködött, hamar felfigyeltek rá a zsoldosok és nem is habozott, hogy felkérjék maguk közé. 
- És mihez akarsz kezdeni? – kérdezte tőle az egyik társa, pár nap múlva mikor befejezték az újoncok edzését. 
- Nos, van valaki, aki egy kis segítségre szorul. Segítek neki megkeresni Azrael kardját. És így talán vége lehetne a háborús időknek is. – mondta nyugodtan, ahogy vállára vette az íját. 


Miután, megtette a jelentést felettesénél, vállán átdobva kabátját kilépett a város utcáira, ahol körbepillantott. Semmi nem változott az elmúlt hónapokban. Zajos és zsúfolt, mint mindig. Gondolkodott, ahogy megindult, otthonuk felé.  Nem sokkal azután hogy zsoldos lett, valaki megtámadta őket és felgyújtotta a pajtát birtokukon. A tettes nem lett meg, de a család úgy döntött, hogy inkább beköltöznek a városba. Elisabeth nem igazán szerette, de tudta, hogy családjának is biztonságosabb, ha épp nincs itthon, mert a munka elszólította. Úgy félórányi séta után oda ért a barakk negyedhez ahol laktak. Majd végre elérte otthonukat. Egy ideig csak nézte az ajtót majd nagyot sóhajtva benyitott, mikor is egy hatalmas árnyék indult meg felé. 
- BURKUS NE! – kiáltotta, de már nem volt megállás. A hatalmas fekete kutya örömében nagyokat vakkantott és teljes súlyával a nőre vetette magát. 
- Anya ne haragudj, tudod, hogy csak örül neked. – szaladt oda egy tizenkét éves lányka. És segített neki felkelni, a földről. 
- Cirill mondtam, hogy a kutya nem a házba való. Miért van az, hogy ha hazaérek folyton rám veti magát ez a fenevad? – kérdezte a lányt, aki csak rámosolygott. 
- Mert csak szeret téged. Pont, ahogy én. – mondta vidáman és szorosan megölelte fogadott lánya. 
- Hízelgő. – mondta, ahogy viszonozta az ölelést majd bementek a házba. Szülei is nagyon megörültek neki hisz hónapok óta nem látták. Mind nagyon örültek, hogy épségben haza ért és egy ideig velük marad. Még Lis lepakolta fegyvereit és átöltözött, addig Isabella neki állt főzni és szinte ünnepi vacsorát készített lánya hazaérkezésének tiszteletére, és közben Cirill sokat kérdezgette merre járt és mi történt, és hogy mit hozott neki. Jót mosolygott a gyerek kíváncsiságán és egész vacsora alatt azt találgatta mit is kap majd. Jót mulattak türelmetlenkedésén, majd miután befejezték a vacsorát átadta neki a nyakláncot, amin egy apró zöld medál volt. Még északon a kikötőbe szerezte neki, és mikor megkapta majd kiugrott a bőréből. Szinte egész este még beszélgettek azt a láncot babrálta. Majd mind elmentek aludni, hisz későre járt már. De Lis nem volt képes aludni. Elszokott a kényelmes ágytól, és nyugodt alvástól, így kapott az alkalmon és kiment, hogy rendbe tegye fegyvereit. Megtisztította és újra viaszozta az íj húrt. Majd hirtelen kezébe akadt a régi tőr, amiről rögtön eszébe jutott Stefan, és hogy ő miért is keresi a kardot. Majd hirtelen az ajtó halk nyikorgására lett figyelmes. Arra kapta a fejét, és látta az apja állt ott. 
- Nem tudsz aludni Mira? – kérdezte, ahogy odasétált az egyik szekrényhez és elő vett két kupát meg egy palackot és leült lányával szemben az asztalhoz. 
- Nem igazán, túl kényelmes az ágy. – mondta egy mosollyal, és letette a tőrt az asztalra, még apja töltött mindkettejüknek a borból. 
- Előfordul, ha huzamosabb ideig nélkülöznöd kell a kényelmet. – válaszolta és elé rakta a kupát. – Örülök, hogy épségben haza jöttél. Most meddig maradsz? – kérdezte, ahogy belekortyolt az italba. Lis egy ideig csak forgatta kezei közt a poharat. 
- Nem tudom. Addig biztos még nem kapok újabb munkát, vagy híreket a kardról. Bár a legutóbbiak is hamisak voltak. Kezdem azt hinni, hogy nem is létezik és csak egy jó beetetés, hogy az unatkozó embereket lefoglalják vele. – mondta, ahogy ő is belekortyolt italába. 
- És még is mit kezdenél a kardal, ha megtalálod? – kérdezte újra, ahogy lányát figyelte. Látta mennyire megváltozott, hisz már a mosolya sem volt a régi. És tudta, hogy az óta ilyen mióta elváltak útjaik Stefannal. És biztos volt benne Nicolas, hogy nem hagyja szó nélkül a dolgot, amiért ilyenné vált miatta lánya.
- Az biztos, hogy véget vetnék a háborúnak. Elegem van, hogy mindenhol csak a szenvedést látni a harcok miatt. És még meg nincs a kard biztos, maradok a zsoldosok közt, ha csak nem tudsz egy jobb okot, miért hagyjam ott őket. – mondta, és megemelte poharát.
- Mondanék egy okot, de azt úgy sem akarod hallani, szóval reménykedem, hogy megjön a jobbik eszed egy nap, de addig is sok sikert, és ha el kell menned valami miatt, mindig épségben térj haza. – mondta, ahogy koccintottak.

Kezdjük a dolgokkal, amiket javítani kellene.

Joachim Klein kapitányról nincs bejegyzés ugyan sehol, de ő északi hovatartozású és Ciel Eisenschnittel különösen utálja így Hellenburgban valószínűleg meggyilkolnák.
Szinte kizárt, hogy nem ismerné fel bárki egy vámpírról azt, hogy vámpír. A szemfogaikat nehéz eltitkolni, radásul az amalgám nyakláncaik is ismerősnek kell lennie egy képzett katonának mint Elisabeth nevelőszülei.
Ami a legfontosabb, hogy a karaktered nem birtokolhat két kasztot. Valaki vagy íjász vagy zsoldos, és noha először úgy értelmeztem hogy a zsoldos csak a foglalkozás, a történetből nem ez derül ki. A kardforgatáshoz és az íjászathoz egyszerre nem érthetsz (legalább is 6. szintig biztosan nem) és így íjászként nincs meg a fizikai erőd hogy egy felövezett lovag ütéseit kibírd, arra pedig főleg nem hogy lefegyverezd.

Ezek a tartalmi hibák, amelyek megakadályozzák hogy elfogadjam, ezeket javítsd és szólj ha kész vagy. Ha a stilisztikai értékelésemre is kíváncsi vagy megtalálod lent spoilerben, de nyilván mint vélemény szubjektív így ha nem szeretnél kritikát olvasni figyelmen kívül hagyhatod.

Spoiler:

A hibákat javítottad, így az előtörténetet elfogadom. Készítsd el adatlapodat, jó játékot!

Személyes passzív: A kötéltáncos öröksége
Leírás: Lis kiváló akrobatikai érzéket örökölt a vér szerinti anyjától, így sokkal nehezebb őt kidönteni az egyensúlyából és az ügyességet igénylő helyzetek is könnyebben mennek neki. A jövőben pályázhatsz akrobata képességeket is.

Név: Pünktlichkeit / Pontosság
Szint: 1.
Ár: Az Íjászok kezdéskor megkapják, 1000 váltó
Leírás: Az íjász egy pillanatra megáll, majd minden tudását latba vetve, egyetlen nyilat lő ki, ami mindenképp eltalálja a célpontot valamely ponton (nem feltétlen az íjász eredeti szándéka szerint). Tökéletes mozdulatlanságot igényel az íjásztól, hatótávja az íj természetes lőtávja és az adott mesélő vagy játékosok közti használat esetén a két fél megegyezés alapján dönti el milyen sikeres a támadás.