Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Lily (Elisabeth Schönfield)
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Lány
Kor: 12
Kinézet: Aprócska kislány, akiről senki sem feltételezné, hogy képes lenne bármilyen bűnt elkövetni, ha nem lenne démon. Hosszú fekete, lilás fényű hajjal büszkélkedhet, ami tökéletesen passzol mélylila szemeihez. Bőre hófehér, amit arcán rózsás pír tör meg. Hátából hatalmas szárnyak meredeznek, amiket köpennyel takar el. Fejét ritkábban fedi el, így megfigyelhetőek hegyes fülei, s ha a szél hátrafújja homlokából a haját, két aprócska szarv is.
Ruhái fodrokkal, csipkével és masnikkal díszítettek általában, de van egy fekete nadrág és ujjatlan felső kombinációja is, ha netán piszkos munkát kéne végeznie. Nyakában egy medál lóg, amit még magához térésénél talált mag. Egy tündért ábrázol, aki a kezében egy kis szívet tart.
Általában szomorú vagy kifejezéstelen az arca, de ha valami szórakoztatót hall vagy lát, akkor gunyorosan mosolyog.
Jellem: Kinézete ellenére nem gondolnák, hogy mennyire okos, mindig jót szórakozik a meglepődött arcokon. Szeret okoskodni, szereti éreztetni másokkal, hogy az ő tudásuk sehol sincs az övéhez képest. Bár ezt szereti éreztetni, inkább csapatjátékos, mintsem egyedül harcoljon. Ismeri a gyengepontjait, ezért ha nem is mutatja, de örül, ha van a közelében egy született harcos.
Alapvetően hű a társaihoz, de nem épp a legkedvesebb. Nem foglalkozik a külső és belső jegyekkel, nem ítél el tettek alapján, hisz ő sem épp a legtisztább ember ilyen tekintetben. Aranyos ugyan, de ahogy a rózsának is tövise van, úgy ő is egy szadista állat.
Természetbarát, így ha épp nem olvas vagy piszkál valakit, akkor gyönyörködik a színekben, illatokban és hangokban. Kedvenc virága a liliom (ki gondolta volna?).
Előtörténet:
Alig pár hete történt, amikor magamhoz tértem. Nem emlékeztem semmire, csak tényekre. Csupa olyan dologra, amikre megtanítottak. Hogy ki voltam? Azt senki sem tudta megmondani nekem. Az pedig, hogy ki vagyok, még nem tisztázódott egészen.
Egy kastély kertjében ébredtem fel arccal a föld felé fordulva. Nem tudtam, hogy mit kerestem ott, de amint ráeszméltem arra, hogy démonná váltam, jobbnak láttam, ha nem maradok ott tovább. Bármi dolgom is volt arra, nem örültek volna egy bűnösnek. Lehet, hogy nem örültek és pont ezért haltam meg.
Két könyvet találtam magam mellett: egy mesekönyvet és egy sötét varázslatokkal teli könyvet. Az utóbbi hasznosnak tűnt, az előbbi meg… gondolom hozzám tartozott, én pedig nyomok nélkül szerettem volna eltűnni. Bárki is voltam, nem kellett aggódnom amiatt, hogy felismerik a ruháimat, mert a méretük arról árulkodott, hogy felnőtt nő volt az illető és nem egy csöppnyi kislány. Nem mellesleg egy hatalmas köpeny fedi el arcomat, és a hátamból meredező, egyenként a magasságommal azonos hosszúságú szárnyakat. Ezen felül nem hátrány, ha nem látják lila szemeimet, hegyes füleimet és apró szarvaimat.
Azóta csak kóborolok. Erdőről erdőre, településről településre. Épp egy városon haladtam keresztül, amikor egy őr állított meg.
- Hol vannak a szüleid? – guggolt le elém a szemem magasságába, s barátságosan mosolygott rám. Szerencséje, hogy a köpeny miatt nem látszik más, csak hogy sötét színe van az íriszemnek.
- A szüleim…? – néztem értetlenül vissza a férfira. A köpeny miatt nem néztek utcagyereknek, viszont a magasságom miatt nem tűntem többnek 10 évesnél. Eddig figyelmen kívül hagytak, hisz egy ekkora gyerekre már bízhatnak feladatot a szülei, de ezek szerint már túl régóta bolyongtam össze-vissza.
- Apa, anya… Kivel jöttél a városba? – ráncolta össze a szemöldökét. Nem lennék a helyében szerencsétlennek. Itt áll egy hülye gyerekkel, és kezdenie kell vele valamit.
- Elisabeth! – kiáltott fel boldogan egy asszony, mire oda kaptuk a fejünket. Egyenesen felénk tartott és engem bámult. – Végre megvagy – ragadta meg a vállam gyengéden. – Elnézést, hogy problémát okozott Önöknek Uraim – pironkodott az asszony, mint aki szégyelli magát a rosszcsont gyereke miatt. – Nem megmondtam, hogy maradj mellettem? – pirított rám dühösen. Bár nem értettem a szituációt, éreztem, hogy jobb, ha nem szólalok meg.
- Ugyan, asszonyom, nem tett semmi rosszat – próbált megvédeni engem az őr, de „anyámat” ez nem érdekelte. Megragadta a karomat és elvonszolt onnan, közben pedig folyamatosan elhordott fűnek-fának. Hagytam magam, nem akartam a katonák előtt jelenetet rendezni, nem akartam feleslegesen feltűnést kelteni.
Amint látótávolságon kívülre értünk, megálltunk és elengedett.
- Nagyon megszorítottalak? – nézett rám aggódva. Félresöpörtem a köpenyemet, hogy megmutathassam neki a karomat, amin csak egy kisebb vöröses folt volt látható.
- Ugyan, ez semmiség – nyugtattam meg gyorsan, mert teljesen elsápadt. – Szereztem már nagyobb sebeket is, ez csak egy apró pötty, ami hamarosan el is tűnik.
- Te jó ég, szívem, te csont és bőr vagy! – akadt ki azon, hogy nagyjából két hete nem jutottam élelemhez. – A szüleid nem etetnek rendesen? – vont kérdőre.
- Nincsenek szüleim… - válaszoltam halkan.
- Egyet se félj kis árvám, majd Marie néni vigyáz rád – szorított magához. – Mindig is szerettem volna egy kislányt, de a sors úgy akarta, hogy egyetlen fiúgyermekemen kívül több utódnak ne adhassak életet. Majd te lesz álmaim Elisabethje. Gyere, drágám, igazi úrikisasszonyt faragunk belőled – karolt át hátulról és terelgetett szépen maga előtt. – Ott vár minket a hintó, amin elutazunk az új otthonod felé.
- Asszonyom… - próbáltam magamra vonni a figyelmét, de annyira boldog volt, hogy semmit nem vett észre magán kívül. A nagy hevében majdnem elsodort néhány embert, de csak nagy mosolyogva elnézést kért és indult is tovább.
- Asszonyom… - próbálkoztam hangosabban, de semmi reakció. Ellenben elkezdett boltokat, árusokat mutatni nekem, hogy hol szokott bevásárolni.
- De neked akkor nincsenek se ruháid, se cipőid – sápítozott, s visszarángatott, hogy beszerezzen nekem néhány darabot.
- Asszonyom! – szóltam most már kicsit türelmetlenül. Meglepődve fordult vissza felém.
- Másmilyen ruhákat szeretnél? Vagy netán nem akarsz a Schönfield családhoz tartozni? – torzult kétségbeesésbe az arca.
- Szeretnék… de lehet, hogy a család nem szeretné – csúsztattam hátra a csuklyámat, hogy megpillanthassa szemeimet. Apró döbbenet futott át arcán, majd elkezdett kacagni. Bevallom, le mertem volna fogadni, hogy sikítva fog elrohanni, de mindenkit érhetnek kellemes csalódások.
- Kislánykorom óta leánygyermekről álmodozom. Egy apró kis gikszeren nem múlik semmi – legyintett.
- Ezek szerint a családja nem bánja, hogy egy démonnal az oldalán tér vissza?
- Majd kiderül. De ha nem felelnél meg a férjem elvárásainak, legalább hadd kényeztesselek el most ruhákkal és cipőkkel téged, mintha tényleg a lányom lennél – nézett mélyen a szemeimbe. Tekintetében szomorúság csillant, szóval ráhagytam, ha őt ez boldoggá teszi, akkor nem utasítom vissza. Majd kicsattant az örömtől, mikor elmondtam neki, hogy vele tartok.
A ruhaboltban hamar megállapítottuk, hogy nincs olyan ruha, ami méretben jó lenne rám. Ezen kívül arra is kellett ugye ügyelnünk, hogy a háti részén nyitott legyen a szárnyaim miatt. S bár a boltos kisebb szívbajt kapott, amikor a méreteimet vette, de nem szólt semmit, hisz rengeteg pénzt kap a munkájáért cserébe. Tíz ruha, amiből egy lilát még ma be kéne fejeznie, hogy normális cuccokba mászkálhassak.
Kisebb idegbajjal hagytuk ott a varrónőt, de ez úgy látszik egyáltalán nem zavarta a hölgyet, vonszolt is tovább cipőt varratni nekem. Itt nagyobb sikerrel jártunk, ugyanis sokan élnek kis lábakon, úgyhogy a boltból négy párral távoztunk, s immár nem kellett tovább szerencsétlenkednem a hatalmas csizmákkal. Ékszerekkel is el akart kényeztetni, de úgy gondoltam, hogy ez már túl nagylelkű. Nem mintha az eddigi darabok mennyiségével nem vitatkoztam volna, de minduntalan süket fülekre találtak szavaim. A boltossal együtt megbeszélték, hogy az ezüst illik hozzám legjobban, mire egy egész szettet vásárolt nekem. Ugyan csak egyet, de abban volt három nyaklánc, két gyűrű, több karkötő, fülbevalók… Álmodni sem mertem nemrég arról, hogy valaha is ilyen jó dolgom lesz.
Az utunk végén visszatértünk a varrónőhöz, aki az utolsó simításokat végezte a ruhával. Amint minden csipke és masni a helyére került - nem én ragaszkodtam a részletekhez, de már belefáradtam az egészbe. Szóval fáradt mosollyal magamra öltöttem a ruhámat, mire az asszony elfogyhatatlan jókedvvel adott borravalót a szabónőnek. Végül azzal búcsúzott el tőle, hogy holnapután jön a többi ruháért, szegény asszony pedig fáradtan rogyott le a székére.
- Hogy tetszenek az ajándékok, Elisabeth? – kérdezett széles vigyorral.
- Nagyon szépen köszönök mindent, bár igazán nem kellett volna… - sütöttem le a szemeimet szégyenkezve. Szerintem pofátlanság volt, de szerinte viszont minden kisasszonynak kijár ennyi. Engem viszont aggasztott az a gondolat, hogy még egyáltalán nem biztos az, hogy egy démont befogadnak a családba. Sok helyen utálják őket, kevesen vannak, akik beilleszkedtek a társadalomba. De ha őket nem zavarná, akkor kihasználva a pozíciójukat és a pénzüket, bármilyen tudásra szert tehetnék.
Zötykölődve haladtunk a Schönfield kastély felé. Figyelmemet a változó tájra irányítottam, tekintetem messzire elvándorolt. Alapvetően minden zöld színben pompázott, kivéve a mezőt, ami szebbnél szebb virágokkal volt teli. Törékeny kis virágokkal, akik mégis kihajtottak és gazdagították a mezőt. Gazok, s mégis oly sok boldogságot tudnak hozni az egyszerű gyermekeknek. Én vajon miért születtem meg? Mi célja lehet a létemnek?
A kocsi megállására ocsúdtam fel. Az ablakon kilesve nem akartam hinni a szememnek. Hogy egy ilyen palotában lakjak? Megérdemli egy magamfajta bűnös lélek? Felkaptam a cuccaimat, de amint kiléptem a kocsiból, elvették tőlem, hogy a „kisasszony” ne erőltesse meg magát. Amíg köpeny takar, addig boldogan nevezhetnek így, de ha meglátnának a nélkül, akkor is így reagálnának? Rengeteg kérdés, amit lehet, soha senki nem tud majd megválaszolni nekem.
- Mit szólsz hozzá, kedvesem? – nézett rám kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Kívülről csodálatos, s amint pár másodperccel később átléptem a küszöbön, meggyőződtem arról, hogy belül se különb.
- Egyszerűen hihetetlen – válaszoltam, míg tekintetemmel végigszaladtam az előcsarnokon, a képeken, a szobrokon, a virágokon… - Lenyűgöző.
- Gyere, meglátogatjuk Hannes bácsit a dolgozószobájában – terelgetett maga előtt egyre beljebb az épületben. Érdeklődve figyeltem, ahogy folyosónként, termenként változik a díszek összeállítása. Míg a legelején portrék sorakoztak, addig később csendéleteket és életképeket láttam. Épp egy gyümölcsös tál előtt állítottak meg, ami volt annyira sokszínű, mint a mező, ami mellett elhaladtunk idefelé.
Az asszony bekopogott, s türelmesen várakozott, míg válasz nem érkezett. Kinyitotta előttem az ajtókat, s feltárult előttem egy komorabb szoba. A portrékról mogorva bácsik néztek le rám megvetően, a bútorok is sötétre voltak festve, növény pedig sehol. A szemben lévő asztal mögött pedig ott ült a férj, tömérdek papír közé temetve. Érkezésünkre csak gyorsan felpillantott, utána folytatta is munkáját.
- Megtaláltad a lányod, Marie? – kérdezte gunyorosan.
- Nincsenek szülei, ezért úgy gondoltam, hogy ő lehetne a nevelt gyermekünk – válaszolt a felesége törhetetlen jókedvvel. Mire a bácsi lerakta szemüvegét, felállt és odasétált hozzám. A szívem a torkomban dobogott izgatottságomban. Eddig nem különösebben érdekeltek a dolgok, de ha ő nem fogad be, akkor a terveimnek lőttek.
- Nem tanították meg neked, hogy épületen belül nem illik fejfedőt viselni? – húzta le a csuklyámat. Találkozott tekintete az enyémmel. Megdöbbent, vagy megijedt?
- Szent ég, Marie, ez démon! – fordult az említett személy felé kérdőre vonva őt.
- Ezért nincsenek szülei, Hannes – állta férje pillantását. – Több démon is integrálódott a társadalomba már.
- Milyen démon vagy? – fordult vissza felém kétkedve.
- Tudásdémon – feleltem.
- Ám legyen – adta meg magát végül. – De te felelsz érte – ült vissza morcosan a munkája fölé. A néni viszont úgy ragyogott a boldogságtól.
Én megnyugodtam, hogy ennyivel egyszerűbb lett a helyzetem, s a hálám jeléül nem volt más dolgom, mint jó kislánynak lenni. A dolgozószobától az emeletre vándoroltunk át, az asszony elől majdhogynem ugrándozva, én pedig engedelmesen követtem őt egészen a szobámig. Eleinte féltem, hogy ez is egy sötét kis hely lesz, de meglepetésemre az egész szoba lila és ezüstszínben pompázott.
- Vendégszobaként használtuk eddig, de mostantól ez a te otthonod, lányom – tuszkolt be az ajtón, hogy ne csak kívülről bámuljam, hanem be is rendezkedhessek. – Alina! – kiáltotta el magát. Pár perc múlva egy fiatal cseléd jelent meg az ajtóban, félénken lépett beljebb. – Ő lesz a szobalányod – mutatta be nekem. - Most magatokra hagylak titeket. Vacsorára majd gyere le, szívem – csukta be maga mögött az ajtót, kettesben hagyva minket.
- Üdvözlöm új otthonában, kisasszony – pukedlizett félve. – A ma vett dolgokat szépen elraktam, de ha valami nem felel meg, akkor átrendezhetem őket…
- Nem kell, köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen. – Biztos jó úgy, ahogy megcsináltad.
- Kíván valamit a kisasszony? – kérdezte elpirulva.
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem.
- Azt szeretné, hogy hagyjam magára?
- Egyelőre igen – válaszoltam kis fontolás után. Alina pukedlizett, majd elhagyta a szobát, nehogy zavarjon, én pedig kigyönyörködtem magam a szobámban.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy alkalmazkodjak új életemhez. Úgy róttam a folyosókat, mintha mindig is egy kastélyban laktam volna. Minden zugot bejártam, úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Persze a kedvenc helyem a könyvtár volt, amiben órákat is elidőztem. A másik kedvenc időtöltésem a kertben lévő pavilonban való ücsörgés volt. Néha vittem magammal könyveket és élveztem, ahogy a tavaszi szél lágyan cirógat olvasás közben. Néha csak élveztem a napsütést, a virágillatot, a sok növényt.
Mint kiderült, apámnak csak rossz napja volt, valójában kedves és türelmes ember. Ugyan eleinte gyanakodva figyelte minden mozdulatomat, a végén egészen megkedvelt. Rájött, hogy tudásomat kamatoztathatja, így gyakran segítettem neki elvégezni a feladatait. Anyám… nos ő egy cseppet sem változott. Mindig nagyon vidám, folyamatosan kényeztetni akar és semmilyen észérvvel nem lehet őt lebeszélni róla. Valóra vált a legnagyobb álma, szóval szerinte az a legkevesebb, ha jól élek náluk. Nem vitatkoztam vele ezen, hisz semmivel nem lehetett volna meggyőzni az ellenkezőjéről. A bátyám viszont nem örült ennyire az érkezésemnek. Kicsi voltam, aranyos, okos, ő pedig irigyelt ezekért. Mindig piszkált azzal, hogy bűnös vagyok, én pedig mindig leoltottam, hogy mennyire buta. Nem is az eszéről volt híres, sokkal inkább az erejéről. Sokat civakodtunk ugyan, de általában mégis a béke volt jellemző az átlagos napjainkra.
- Törékeny kis virágszál – tettetett műsírást, ahogy elsétált a pavilon mellett. A kert hátsó részében ki volt alakítva neki egy edzőpálya, ott gyakorolta a harc művészetét nap mint nap. Kihasználta, hogy hét ágra sütött a nap, ugyanis esős időben ki nem merészkedett a házból. – Ártatlan liliom. Ha nem bűnben születtél volna, talán te lennél a legártatlanabb teremtmény a földön, Lily – vigyorgott rám gonoszan.
- Meglepődtem. Ez volt az első értelmes gondolatod, mióta itt vagyok – eresztettem meg felé egy hamiskás mosolyt.
- Mondj, amit akarsz, én legalább tiszta életet élek – húzta fel az orrát, mint aki megsértődött.
- Jajj, te szegény, törékeny nádszál – sápítoztam látványosan. Ha tetszik neki, ha nem, szópárbajban nem tud legyőzni. Ellenben, én egy rövidkardot is alig bírok el, nemhogy még hadonásszak is vele. Fegyverekkel biztos legyőzne, de egy hölgynek nem illik a kezébe semmilyen erőszakos eszköz. Mi csak szépek vagyunk, és bajosak, pont, mint a virágok.
Nem voltam más, csak egy féltett kincs, akit nem szabadott látnia, csak kivételes embereknek, a kastélyt is nagyon ritkán hagyhattam el, gyakorlatilag soha. Ilyenkor nem volt bajom a bátyámmal, ő volt az, aki folyamatosan tisztában volt minden eseménnyel. Tőle hallottam Azrael kardjának legendáját. Persze először azt hittem, hogy ez is csak egy bugyuta mese, amit kitalált, de egy kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg létezik egy ilyen csodafegyver. Hogy mire jó? Azt senki sem tudja. Ahány ember, annyiféle történetet szőttek hozzá. De vajon mit tud ténylegesen? Ha sikerülne megszereznem, eloszlatnám a tévhiteket. Nem mellesleg fel tudnék vágni vele a bátyám előtt is, hogy én ügyesebb vagyok nála. Őt pedig megenné az irigység. Ezzel egy életre pontot rakhatnék a civakodásaink végére és egy életre meg is utáltatnám magam vele. Nem, ennyire nem lehetünk gyerekesek.
Lehet, hogy igazából arra van, hogy elpusztítson mindeneket. Ha bármilyen különleges tulajdonsága van, az csak megbolygatná a világunk amúgy is instabil egyensúlyát. Nem, nem szabad hagyni, hogy felelőtlen kezekbe kerüljön, hisz lehet, hogy mindannyian meghalnánk egy ámokfutásba. Amíg nem derül ki a valódi természete, addig nem engedhetem, hogy bárki is megszerezze. Biztonságos helyre kell vinni, ahol senki sem kaparinthatja meg.
Az örökbefogadásom utáni tizenkettedik évben nevelőanyám eltávozott az élők közül. Súlyos betegsége volt, a doki szerint sokakat vitt a sírba ez a kór. Magában az is borzalmas, hogy eddig nem találtak rá gyógyszert, de a legrosszabb az egészben a vihar előtti csend. A közvetlen halál előtt állapotjavulásról számolnak be a betegek, s nem értik, hogy a doktor mért lesz annyira búskomor tőle. Mert nem először találkozott olyan emberrel, aki ugyanezt mondta, pár napra rá pedig már alulról szagolta az ibolyát. Miatta maradtam a kastélyban, miatta élhettem nemes pozícióban, miatta nem volt hiányom semmiben. De most már semmi nem tartott itt. Megbeszéltem apámmal, hogy vándorútra indulok, hogy felkeressem ezt a kardot, s hiába marasztalt, a végén úgy búcsúzott tőlem, hogy előttem mindig nyitva lesznek a kapuk. Ha nevelt lánya vagyok is, Schönfield vagyok.
Egy táskába szedtem össze azokat, amiket 11 évvel ezelőtt vettek nekem. A boldog emlékeket őrizni kell, ha fájnak is. Legyengíthetnek, de erőt is adhatnak, főleg ha ilyen veszélyes út néz a démon elébe. Nem terveztem egyhamar visszajönni, így minden fontosat magammal szerettem volna vinni. A ruhák, az ékszerek, még a porcelán babát is, de az ő érdekében inkább Alinának ajándékoztam. A mesekönyv mellé két kötetet vittem magammal, amiben tűz- illetve sötétségmágiáról írtak.
Senkinek nem árultam el, hogy mikor megyek el. Annyit vettek észre, hogy nem mentem le a közös reggelire, s mikor a keresésembe fogtak, nem találtak sehol. Kerestek a könyvtárban, a kertben, de már messze jártam, életem nagy kalandjának a kezdetén.
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Lány
Kor: 12
Kinézet: Aprócska kislány, akiről senki sem feltételezné, hogy képes lenne bármilyen bűnt elkövetni, ha nem lenne démon. Hosszú fekete, lilás fényű hajjal büszkélkedhet, ami tökéletesen passzol mélylila szemeihez. Bőre hófehér, amit arcán rózsás pír tör meg. Hátából hatalmas szárnyak meredeznek, amiket köpennyel takar el. Fejét ritkábban fedi el, így megfigyelhetőek hegyes fülei, s ha a szél hátrafújja homlokából a haját, két aprócska szarv is.
Ruhái fodrokkal, csipkével és masnikkal díszítettek általában, de van egy fekete nadrág és ujjatlan felső kombinációja is, ha netán piszkos munkát kéne végeznie. Nyakában egy medál lóg, amit még magához térésénél talált mag. Egy tündért ábrázol, aki a kezében egy kis szívet tart.
Általában szomorú vagy kifejezéstelen az arca, de ha valami szórakoztatót hall vagy lát, akkor gunyorosan mosolyog.
Jellem: Kinézete ellenére nem gondolnák, hogy mennyire okos, mindig jót szórakozik a meglepődött arcokon. Szeret okoskodni, szereti éreztetni másokkal, hogy az ő tudásuk sehol sincs az övéhez képest. Bár ezt szereti éreztetni, inkább csapatjátékos, mintsem egyedül harcoljon. Ismeri a gyengepontjait, ezért ha nem is mutatja, de örül, ha van a közelében egy született harcos.
Alapvetően hű a társaihoz, de nem épp a legkedvesebb. Nem foglalkozik a külső és belső jegyekkel, nem ítél el tettek alapján, hisz ő sem épp a legtisztább ember ilyen tekintetben. Aranyos ugyan, de ahogy a rózsának is tövise van, úgy ő is egy szadista állat.
Természetbarát, így ha épp nem olvas vagy piszkál valakit, akkor gyönyörködik a színekben, illatokban és hangokban. Kedvenc virága a liliom (ki gondolta volna?).
Előtörténet:
Alig pár hete történt, amikor magamhoz tértem. Nem emlékeztem semmire, csak tényekre. Csupa olyan dologra, amikre megtanítottak. Hogy ki voltam? Azt senki sem tudta megmondani nekem. Az pedig, hogy ki vagyok, még nem tisztázódott egészen.
Egy kastély kertjében ébredtem fel arccal a föld felé fordulva. Nem tudtam, hogy mit kerestem ott, de amint ráeszméltem arra, hogy démonná váltam, jobbnak láttam, ha nem maradok ott tovább. Bármi dolgom is volt arra, nem örültek volna egy bűnösnek. Lehet, hogy nem örültek és pont ezért haltam meg.
Két könyvet találtam magam mellett: egy mesekönyvet és egy sötét varázslatokkal teli könyvet. Az utóbbi hasznosnak tűnt, az előbbi meg… gondolom hozzám tartozott, én pedig nyomok nélkül szerettem volna eltűnni. Bárki is voltam, nem kellett aggódnom amiatt, hogy felismerik a ruháimat, mert a méretük arról árulkodott, hogy felnőtt nő volt az illető és nem egy csöppnyi kislány. Nem mellesleg egy hatalmas köpeny fedi el arcomat, és a hátamból meredező, egyenként a magasságommal azonos hosszúságú szárnyakat. Ezen felül nem hátrány, ha nem látják lila szemeimet, hegyes füleimet és apró szarvaimat.
Azóta csak kóborolok. Erdőről erdőre, településről településre. Épp egy városon haladtam keresztül, amikor egy őr állított meg.
- Hol vannak a szüleid? – guggolt le elém a szemem magasságába, s barátságosan mosolygott rám. Szerencséje, hogy a köpeny miatt nem látszik más, csak hogy sötét színe van az íriszemnek.
- A szüleim…? – néztem értetlenül vissza a férfira. A köpeny miatt nem néztek utcagyereknek, viszont a magasságom miatt nem tűntem többnek 10 évesnél. Eddig figyelmen kívül hagytak, hisz egy ekkora gyerekre már bízhatnak feladatot a szülei, de ezek szerint már túl régóta bolyongtam össze-vissza.
- Apa, anya… Kivel jöttél a városba? – ráncolta össze a szemöldökét. Nem lennék a helyében szerencsétlennek. Itt áll egy hülye gyerekkel, és kezdenie kell vele valamit.
- Elisabeth! – kiáltott fel boldogan egy asszony, mire oda kaptuk a fejünket. Egyenesen felénk tartott és engem bámult. – Végre megvagy – ragadta meg a vállam gyengéden. – Elnézést, hogy problémát okozott Önöknek Uraim – pironkodott az asszony, mint aki szégyelli magát a rosszcsont gyereke miatt. – Nem megmondtam, hogy maradj mellettem? – pirított rám dühösen. Bár nem értettem a szituációt, éreztem, hogy jobb, ha nem szólalok meg.
- Ugyan, asszonyom, nem tett semmi rosszat – próbált megvédeni engem az őr, de „anyámat” ez nem érdekelte. Megragadta a karomat és elvonszolt onnan, közben pedig folyamatosan elhordott fűnek-fának. Hagytam magam, nem akartam a katonák előtt jelenetet rendezni, nem akartam feleslegesen feltűnést kelteni.
Amint látótávolságon kívülre értünk, megálltunk és elengedett.
- Nagyon megszorítottalak? – nézett rám aggódva. Félresöpörtem a köpenyemet, hogy megmutathassam neki a karomat, amin csak egy kisebb vöröses folt volt látható.
- Ugyan, ez semmiség – nyugtattam meg gyorsan, mert teljesen elsápadt. – Szereztem már nagyobb sebeket is, ez csak egy apró pötty, ami hamarosan el is tűnik.
- Te jó ég, szívem, te csont és bőr vagy! – akadt ki azon, hogy nagyjából két hete nem jutottam élelemhez. – A szüleid nem etetnek rendesen? – vont kérdőre.
- Nincsenek szüleim… - válaszoltam halkan.
- Egyet se félj kis árvám, majd Marie néni vigyáz rád – szorított magához. – Mindig is szerettem volna egy kislányt, de a sors úgy akarta, hogy egyetlen fiúgyermekemen kívül több utódnak ne adhassak életet. Majd te lesz álmaim Elisabethje. Gyere, drágám, igazi úrikisasszonyt faragunk belőled – karolt át hátulról és terelgetett szépen maga előtt. – Ott vár minket a hintó, amin elutazunk az új otthonod felé.
- Asszonyom… - próbáltam magamra vonni a figyelmét, de annyira boldog volt, hogy semmit nem vett észre magán kívül. A nagy hevében majdnem elsodort néhány embert, de csak nagy mosolyogva elnézést kért és indult is tovább.
- Asszonyom… - próbálkoztam hangosabban, de semmi reakció. Ellenben elkezdett boltokat, árusokat mutatni nekem, hogy hol szokott bevásárolni.
- De neked akkor nincsenek se ruháid, se cipőid – sápítozott, s visszarángatott, hogy beszerezzen nekem néhány darabot.
- Asszonyom! – szóltam most már kicsit türelmetlenül. Meglepődve fordult vissza felém.
- Másmilyen ruhákat szeretnél? Vagy netán nem akarsz a Schönfield családhoz tartozni? – torzult kétségbeesésbe az arca.
- Szeretnék… de lehet, hogy a család nem szeretné – csúsztattam hátra a csuklyámat, hogy megpillanthassa szemeimet. Apró döbbenet futott át arcán, majd elkezdett kacagni. Bevallom, le mertem volna fogadni, hogy sikítva fog elrohanni, de mindenkit érhetnek kellemes csalódások.
- Kislánykorom óta leánygyermekről álmodozom. Egy apró kis gikszeren nem múlik semmi – legyintett.
- Ezek szerint a családja nem bánja, hogy egy démonnal az oldalán tér vissza?
- Majd kiderül. De ha nem felelnél meg a férjem elvárásainak, legalább hadd kényeztesselek el most ruhákkal és cipőkkel téged, mintha tényleg a lányom lennél – nézett mélyen a szemeimbe. Tekintetében szomorúság csillant, szóval ráhagytam, ha őt ez boldoggá teszi, akkor nem utasítom vissza. Majd kicsattant az örömtől, mikor elmondtam neki, hogy vele tartok.
A ruhaboltban hamar megállapítottuk, hogy nincs olyan ruha, ami méretben jó lenne rám. Ezen kívül arra is kellett ugye ügyelnünk, hogy a háti részén nyitott legyen a szárnyaim miatt. S bár a boltos kisebb szívbajt kapott, amikor a méreteimet vette, de nem szólt semmit, hisz rengeteg pénzt kap a munkájáért cserébe. Tíz ruha, amiből egy lilát még ma be kéne fejeznie, hogy normális cuccokba mászkálhassak.
Kisebb idegbajjal hagytuk ott a varrónőt, de ez úgy látszik egyáltalán nem zavarta a hölgyet, vonszolt is tovább cipőt varratni nekem. Itt nagyobb sikerrel jártunk, ugyanis sokan élnek kis lábakon, úgyhogy a boltból négy párral távoztunk, s immár nem kellett tovább szerencsétlenkednem a hatalmas csizmákkal. Ékszerekkel is el akart kényeztetni, de úgy gondoltam, hogy ez már túl nagylelkű. Nem mintha az eddigi darabok mennyiségével nem vitatkoztam volna, de minduntalan süket fülekre találtak szavaim. A boltossal együtt megbeszélték, hogy az ezüst illik hozzám legjobban, mire egy egész szettet vásárolt nekem. Ugyan csak egyet, de abban volt három nyaklánc, két gyűrű, több karkötő, fülbevalók… Álmodni sem mertem nemrég arról, hogy valaha is ilyen jó dolgom lesz.
Az utunk végén visszatértünk a varrónőhöz, aki az utolsó simításokat végezte a ruhával. Amint minden csipke és masni a helyére került - nem én ragaszkodtam a részletekhez, de már belefáradtam az egészbe. Szóval fáradt mosollyal magamra öltöttem a ruhámat, mire az asszony elfogyhatatlan jókedvvel adott borravalót a szabónőnek. Végül azzal búcsúzott el tőle, hogy holnapután jön a többi ruháért, szegény asszony pedig fáradtan rogyott le a székére.
- Hogy tetszenek az ajándékok, Elisabeth? – kérdezett széles vigyorral.
- Nagyon szépen köszönök mindent, bár igazán nem kellett volna… - sütöttem le a szemeimet szégyenkezve. Szerintem pofátlanság volt, de szerinte viszont minden kisasszonynak kijár ennyi. Engem viszont aggasztott az a gondolat, hogy még egyáltalán nem biztos az, hogy egy démont befogadnak a családba. Sok helyen utálják őket, kevesen vannak, akik beilleszkedtek a társadalomba. De ha őket nem zavarná, akkor kihasználva a pozíciójukat és a pénzüket, bármilyen tudásra szert tehetnék.
Zötykölődve haladtunk a Schönfield kastély felé. Figyelmemet a változó tájra irányítottam, tekintetem messzire elvándorolt. Alapvetően minden zöld színben pompázott, kivéve a mezőt, ami szebbnél szebb virágokkal volt teli. Törékeny kis virágokkal, akik mégis kihajtottak és gazdagították a mezőt. Gazok, s mégis oly sok boldogságot tudnak hozni az egyszerű gyermekeknek. Én vajon miért születtem meg? Mi célja lehet a létemnek?
A kocsi megállására ocsúdtam fel. Az ablakon kilesve nem akartam hinni a szememnek. Hogy egy ilyen palotában lakjak? Megérdemli egy magamfajta bűnös lélek? Felkaptam a cuccaimat, de amint kiléptem a kocsiból, elvették tőlem, hogy a „kisasszony” ne erőltesse meg magát. Amíg köpeny takar, addig boldogan nevezhetnek így, de ha meglátnának a nélkül, akkor is így reagálnának? Rengeteg kérdés, amit lehet, soha senki nem tud majd megválaszolni nekem.
- Mit szólsz hozzá, kedvesem? – nézett rám kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Kívülről csodálatos, s amint pár másodperccel később átléptem a küszöbön, meggyőződtem arról, hogy belül se különb.
- Egyszerűen hihetetlen – válaszoltam, míg tekintetemmel végigszaladtam az előcsarnokon, a képeken, a szobrokon, a virágokon… - Lenyűgöző.
- Gyere, meglátogatjuk Hannes bácsit a dolgozószobájában – terelgetett maga előtt egyre beljebb az épületben. Érdeklődve figyeltem, ahogy folyosónként, termenként változik a díszek összeállítása. Míg a legelején portrék sorakoztak, addig később csendéleteket és életképeket láttam. Épp egy gyümölcsös tál előtt állítottak meg, ami volt annyira sokszínű, mint a mező, ami mellett elhaladtunk idefelé.
Az asszony bekopogott, s türelmesen várakozott, míg válasz nem érkezett. Kinyitotta előttem az ajtókat, s feltárult előttem egy komorabb szoba. A portrékról mogorva bácsik néztek le rám megvetően, a bútorok is sötétre voltak festve, növény pedig sehol. A szemben lévő asztal mögött pedig ott ült a férj, tömérdek papír közé temetve. Érkezésünkre csak gyorsan felpillantott, utána folytatta is munkáját.
- Megtaláltad a lányod, Marie? – kérdezte gunyorosan.
- Nincsenek szülei, ezért úgy gondoltam, hogy ő lehetne a nevelt gyermekünk – válaszolt a felesége törhetetlen jókedvvel. Mire a bácsi lerakta szemüvegét, felállt és odasétált hozzám. A szívem a torkomban dobogott izgatottságomban. Eddig nem különösebben érdekeltek a dolgok, de ha ő nem fogad be, akkor a terveimnek lőttek.
- Nem tanították meg neked, hogy épületen belül nem illik fejfedőt viselni? – húzta le a csuklyámat. Találkozott tekintete az enyémmel. Megdöbbent, vagy megijedt?
- Szent ég, Marie, ez démon! – fordult az említett személy felé kérdőre vonva őt.
- Ezért nincsenek szülei, Hannes – állta férje pillantását. – Több démon is integrálódott a társadalomba már.
- Milyen démon vagy? – fordult vissza felém kétkedve.
- Tudásdémon – feleltem.
- Ám legyen – adta meg magát végül. – De te felelsz érte – ült vissza morcosan a munkája fölé. A néni viszont úgy ragyogott a boldogságtól.
Én megnyugodtam, hogy ennyivel egyszerűbb lett a helyzetem, s a hálám jeléül nem volt más dolgom, mint jó kislánynak lenni. A dolgozószobától az emeletre vándoroltunk át, az asszony elől majdhogynem ugrándozva, én pedig engedelmesen követtem őt egészen a szobámig. Eleinte féltem, hogy ez is egy sötét kis hely lesz, de meglepetésemre az egész szoba lila és ezüstszínben pompázott.
- Vendégszobaként használtuk eddig, de mostantól ez a te otthonod, lányom – tuszkolt be az ajtón, hogy ne csak kívülről bámuljam, hanem be is rendezkedhessek. – Alina! – kiáltotta el magát. Pár perc múlva egy fiatal cseléd jelent meg az ajtóban, félénken lépett beljebb. – Ő lesz a szobalányod – mutatta be nekem. - Most magatokra hagylak titeket. Vacsorára majd gyere le, szívem – csukta be maga mögött az ajtót, kettesben hagyva minket.
- Üdvözlöm új otthonában, kisasszony – pukedlizett félve. – A ma vett dolgokat szépen elraktam, de ha valami nem felel meg, akkor átrendezhetem őket…
- Nem kell, köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen. – Biztos jó úgy, ahogy megcsináltad.
- Kíván valamit a kisasszony? – kérdezte elpirulva.
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem.
- Azt szeretné, hogy hagyjam magára?
- Egyelőre igen – válaszoltam kis fontolás után. Alina pukedlizett, majd elhagyta a szobát, nehogy zavarjon, én pedig kigyönyörködtem magam a szobámban.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy alkalmazkodjak új életemhez. Úgy róttam a folyosókat, mintha mindig is egy kastélyban laktam volna. Minden zugot bejártam, úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Persze a kedvenc helyem a könyvtár volt, amiben órákat is elidőztem. A másik kedvenc időtöltésem a kertben lévő pavilonban való ücsörgés volt. Néha vittem magammal könyveket és élveztem, ahogy a tavaszi szél lágyan cirógat olvasás közben. Néha csak élveztem a napsütést, a virágillatot, a sok növényt.
Mint kiderült, apámnak csak rossz napja volt, valójában kedves és türelmes ember. Ugyan eleinte gyanakodva figyelte minden mozdulatomat, a végén egészen megkedvelt. Rájött, hogy tudásomat kamatoztathatja, így gyakran segítettem neki elvégezni a feladatait. Anyám… nos ő egy cseppet sem változott. Mindig nagyon vidám, folyamatosan kényeztetni akar és semmilyen észérvvel nem lehet őt lebeszélni róla. Valóra vált a legnagyobb álma, szóval szerinte az a legkevesebb, ha jól élek náluk. Nem vitatkoztam vele ezen, hisz semmivel nem lehetett volna meggyőzni az ellenkezőjéről. A bátyám viszont nem örült ennyire az érkezésemnek. Kicsi voltam, aranyos, okos, ő pedig irigyelt ezekért. Mindig piszkált azzal, hogy bűnös vagyok, én pedig mindig leoltottam, hogy mennyire buta. Nem is az eszéről volt híres, sokkal inkább az erejéről. Sokat civakodtunk ugyan, de általában mégis a béke volt jellemző az átlagos napjainkra.
- Törékeny kis virágszál – tettetett műsírást, ahogy elsétált a pavilon mellett. A kert hátsó részében ki volt alakítva neki egy edzőpálya, ott gyakorolta a harc művészetét nap mint nap. Kihasználta, hogy hét ágra sütött a nap, ugyanis esős időben ki nem merészkedett a házból. – Ártatlan liliom. Ha nem bűnben születtél volna, talán te lennél a legártatlanabb teremtmény a földön, Lily – vigyorgott rám gonoszan.
- Meglepődtem. Ez volt az első értelmes gondolatod, mióta itt vagyok – eresztettem meg felé egy hamiskás mosolyt.
- Mondj, amit akarsz, én legalább tiszta életet élek – húzta fel az orrát, mint aki megsértődött.
- Jajj, te szegény, törékeny nádszál – sápítoztam látványosan. Ha tetszik neki, ha nem, szópárbajban nem tud legyőzni. Ellenben, én egy rövidkardot is alig bírok el, nemhogy még hadonásszak is vele. Fegyverekkel biztos legyőzne, de egy hölgynek nem illik a kezébe semmilyen erőszakos eszköz. Mi csak szépek vagyunk, és bajosak, pont, mint a virágok.
Nem voltam más, csak egy féltett kincs, akit nem szabadott látnia, csak kivételes embereknek, a kastélyt is nagyon ritkán hagyhattam el, gyakorlatilag soha. Ilyenkor nem volt bajom a bátyámmal, ő volt az, aki folyamatosan tisztában volt minden eseménnyel. Tőle hallottam Azrael kardjának legendáját. Persze először azt hittem, hogy ez is csak egy bugyuta mese, amit kitalált, de egy kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg létezik egy ilyen csodafegyver. Hogy mire jó? Azt senki sem tudja. Ahány ember, annyiféle történetet szőttek hozzá. De vajon mit tud ténylegesen? Ha sikerülne megszereznem, eloszlatnám a tévhiteket. Nem mellesleg fel tudnék vágni vele a bátyám előtt is, hogy én ügyesebb vagyok nála. Őt pedig megenné az irigység. Ezzel egy életre pontot rakhatnék a civakodásaink végére és egy életre meg is utáltatnám magam vele. Nem, ennyire nem lehetünk gyerekesek.
Lehet, hogy igazából arra van, hogy elpusztítson mindeneket. Ha bármilyen különleges tulajdonsága van, az csak megbolygatná a világunk amúgy is instabil egyensúlyát. Nem, nem szabad hagyni, hogy felelőtlen kezekbe kerüljön, hisz lehet, hogy mindannyian meghalnánk egy ámokfutásba. Amíg nem derül ki a valódi természete, addig nem engedhetem, hogy bárki is megszerezze. Biztonságos helyre kell vinni, ahol senki sem kaparinthatja meg.
Az örökbefogadásom utáni tizenkettedik évben nevelőanyám eltávozott az élők közül. Súlyos betegsége volt, a doki szerint sokakat vitt a sírba ez a kór. Magában az is borzalmas, hogy eddig nem találtak rá gyógyszert, de a legrosszabb az egészben a vihar előtti csend. A közvetlen halál előtt állapotjavulásról számolnak be a betegek, s nem értik, hogy a doktor mért lesz annyira búskomor tőle. Mert nem először találkozott olyan emberrel, aki ugyanezt mondta, pár napra rá pedig már alulról szagolta az ibolyát. Miatta maradtam a kastélyban, miatta élhettem nemes pozícióban, miatta nem volt hiányom semmiben. De most már semmi nem tartott itt. Megbeszéltem apámmal, hogy vándorútra indulok, hogy felkeressem ezt a kardot, s hiába marasztalt, a végén úgy búcsúzott tőlem, hogy előttem mindig nyitva lesznek a kapuk. Ha nevelt lánya vagyok is, Schönfield vagyok.
Egy táskába szedtem össze azokat, amiket 11 évvel ezelőtt vettek nekem. A boldog emlékeket őrizni kell, ha fájnak is. Legyengíthetnek, de erőt is adhatnak, főleg ha ilyen veszélyes út néz a démon elébe. Nem terveztem egyhamar visszajönni, így minden fontosat magammal szerettem volna vinni. A ruhák, az ékszerek, még a porcelán babát is, de az ő érdekében inkább Alinának ajándékoztam. A mesekönyv mellé két kötetet vittem magammal, amiben tűz- illetve sötétségmágiáról írtak.
Senkinek nem árultam el, hogy mikor megyek el. Annyit vettek észre, hogy nem mentem le a közös reggelire, s mikor a keresésembe fogtak, nem találtak sehol. Kerestek a könyvtárban, a kertben, de már messze jártam, életem nagy kalandjának a kezdetén.
