Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Sharlotte Vogelstain
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Hollódoktor
Nem: Nő
Kor: 20
Kinézet: 173 cm magas, zöld szemmel, barna hátközépig érő hajjal rendelkezik, amit lazán összefogva hord. Arcát általában a Hollódoktorok jellegzetes maszkja fedi, fején pedig egy elegáns kalap, amit már kicsit megviselt az idő vasfoga. Ugyan enyhén elegáns hatást kelt de, a többi öltözékéről is elmondható ugyanez. Egy pár elnyűtt bakancs, egy laza vászonnadrág, egy bélelt, agyonfoltozott ing és kabát, mi a térdéig ér. Valamint még tartozékként szolgálnak a kesztyűk és egy kék sál is.
Jellem: Egy eléggé szórakozott egyén, ahhoz képest, hogy miféle foglalkozást is űz. A komoly helyzeteket inkább elvicceli, de nem érzéketlen. Barátkozó típus, szereti az emberek társaságát, főleg pár korty erejéig.
Előtörténet:
Honnét is kéne elkezdenem? Talán a legelején.
Édesapámmal éltem Hellenburg közelében, bár nem is vagyok már ebben olyan biztos. Sosem voltunk otthon. Apám kereskedő révén sokat utazott és engem is mindenhova magával vitt, ugyan nem volt a nagykutyák között, de bőven meg tudtunk élni kényelmesen, a magunk módján. Az útjaink során sok-sok embert, elfet és másfajta intelligens entitást is megismerhettünk. Ez a fajta vándoréletmód kifejezetten megtetszett, így a mai napig űzöm. Sajnos ezek az utak nem mindig zökkenőmentesek.
Egy szekérrel, amit egy már öregedő félben lévő öszvér húzott, és egy kislánnyal, úgy tűnhetett apukámnak elég nehéz helyzete volt, a biztonságot illetően.
Én is így hittem... milyen naív.
Családi örökségként, vagyis inkább második foglalkozásként értett a különböző vegyszerek, gyógyszerek előállításához. Hogy ez miért tette őt kevésbé védtelenné?
Egyszer Hellenburg felé szállítottunk árút, két másik útitárs kiséretében, akik kissebb pénzösszegért cserébe akartak eljutni a Déli városba. Apám visszautasította a pénzt és "fölszálj" t parancsolt nekik. Néztek is rá furcsán: "Ki az a kereskedő aki önszántából lemond a pénzről és ingyen még el is viszi őket?". Ő már csak ilyen volt. Bár még most sem tudom, hogy tényleg kedvességből tette e.
Az út alatt megtapasztalhattam, hogyan is lehet kard és varázslat nélkül csatát nyerni. Már nem voltunk olyan messze a várostól, és még így is sikerült egy rablóbandába botlani. Igen, mi botlottunk beléjük és nem fordítva. Eléggé meg is lepte őket ez az eltévedt szekér. Még mielőtt kiszúrhattak volna engem, apám az áruk alá temetett. Sajnos hamarabb kapták össze magukat minthogy meg is tudjon forduljunk. Természetesen jó banditákhoz híven, az udvariasság minden szikráját elaltatva, meg is kérték, hogy legyen olyan kedves és ruházza át rájuk az áruk tulajdonjogát. Mivel ez az én búvóhelyem felfedezésével járt volna ezért, ezt mindenképpen szerette volna megakadályozni. Meg se próbálta a könyörgés ősi művészetét bevetni. Akkoriban nagyon furcsálltam, azt az oldalát amit ott láthattam.
Szép komótosan leszállt, jobb kezével megigazította hosszú kabátját.
- Ti értelmesebbnek tűntök annál, mintsem, hogy itt csapjatok balhét. Nem értetek velem egyet?
A kis társaság értelmetlenül nézett rá.
- Nem?....Hát ha nem, hát nem. - és már mászott is volna vissza, mikor az egyik bandita megelégelte ezt a különös "áldozatot" és utánanyúlt hogy lerántsa.
Apám ingujjából előkerült egy injekciós tű és éppen a bandita két szeme közé érkezett. Megtorpant, majd a fejéhez kapott és iszonyatos üvöltözésbe kezdett. Az általa generált pánik esélyt adott. A szekér már fordult és megindult szép lassan visszafelé, amikor egy suttogásra lettem figyelmes:
- Sharlotte, ide tudod adni a bőröndöm?
- Persze! - tudtam mire gondol, minden kereskedőnek kell valahol tárolni az iratait. Azt viszont nem tudtam mit is akar velük, pont most, mikor éppen menekülni kéne. Túl nyugodt volt.
Odaadtam a táskát, amiből előszedett egy bőrflaskát. Megrázta, meggyújtotta, majd eldobta, furcsa, nagy zöld színű füsttel szállt, egyenesen a már mögöttünk lévő banditák közé. Rémes köhögésben törtek ki mind, vért hánytak és nem tudtak megállni a lábukon. A látvány elborzasztott, egyszerűen gusztustalan volt. Nagy bánatomra azonban nem nézhettem sokáig azt a jelenetet, ugyanis apám vágtát parancsolt az öszvérnek:
- Gyerünk Rat! - és már mentünk is. Meglepően gyors tempót diktált az öregecske állatunk.
Hát ennyit a védtelenségről.
Ó, tényleg, az útitársak. Egy házaspár, akik Hellenburgban fogadót üzemeltetnek, felajánlották, hogy amíg a dolgunk itt tart a városban addig nyugodtan szálljunk meg náluk. Mivel édesapám, anyám halála után nem akart visszatérni az otthonunknak nevezett házba, de ugyanakkor máshol sem akart letelepedni, ezért általában hasonló megoldásokhoz folyamodtunk. Úgyhogy ezer örömest élt a lehetőséggel.
Kifejezetten sokat voltunk eme kis család vendégszeretetében, közel egy hónapot. Most, hogy így visszagondolok enyhén pofátlanságnak tűnik nekem, de sebaj. Ami megtörtént, az már megtörtént.
A szállítmányunk általában gyógynövények vagy már kész gyógyszerek voltak, nem foglalnak sok helyet és mindenkori szükség. Egy ilyen árukészlettel biztosítottunk magunknak azt az egy hónapnyi henyélést is. Én kifejezetten szerettem segíteni a fogadó körül, apám pedig különösen finom és gyógyhatású teáinak elkészítésével ütötte el az időt és szívesen osztotta meg azt a vendéglátóinkkal és a vendégeikkel egyaránt.
Szép idill, igaz? Én is így gondolom. Csakhogy nem hagyott nyugodni egy valami, mégpedig amit akkor és ott láttam. Félve ugyan, de rákérdeztem édesapámtól, pedig tudtam, hogy nem kapok rá választ.
Legalábbis azt hittem. Apám nemcsak, hogy elmondta, hogy ő készítette a vegyszereket, de még meg is tanított pár elkészítési módját, sok gyógyszerével egyetemben. Így kezdtem el megszerezni azt a tudást, amivel akár életeket menthetek és vehetek el. Mondjuk ez akkoriban se nagyon izgatott. A készítés öröme és, hogy ezzel apámat is boldoggá teszem, az volt az, ami elindított.
Ekkor voltam 12 éves.
Ez volt az egyetlen hely ahol huzamosabb ideig is elidőztünk. Alfonse és Allis is eléggé megkedvelték társaságunkat annak ellenére, hogy mennyit élősködtünk rajtuk. Még most is bármikor szívesen fogadnak, ha arra járok.
Természetesen ezek után ugyanúgy folytattuk utunkat, az egyetlen változás az volt, hogy elég sokszor belemerültem apám tanításaiba, aki mindig nagy lelkesedéssel, órák hosszat képes volt mesélni.
Út közben megtanulhattam a sebesültek ellátását is, hála a falvak gyenge védelmének, bár a gyomrom valahogy sosem volt képes teljesen elfogadni a vér és groteszk sebesülések látványát.
Egy ízben rengeteg ember meggyógyításának lehetőségét is kézhez kaptam a Mocsárvidéken.
Sürgősen kellett volna gyógyszert szállítani az egyik falunak, ahol egy vírus ütötte fel a fejét.
El is indultunk, de hamar eszünkbe jutott, hogy miért is nem járunk erre gyakran, nem éppen a legbarátságosabb környékek egyike. Szegény Rat egyre nehezebben lépkedett, majd egyszer csak összerogyott. Összenéztünk apámmal, odasiettünk a hű állathoz, felmérni a helyzet mibenlétét. Nagyon gyanakodtunk a pestisre, de hála égnek tévedtünk.
Kimerültség miatt rogyott a földre, úgy látszik ez a mocsaras út az ő korában már eléggé nehézkes. Nagy nehezen találtunk egy megfelelő helyet a táborunk felverésére, míg én elláttam Rat-ot apám körbenézett a környéken. Már sötétedett az ég mikor visszatért.
- Tovább megyek. A közelben van egy falu, ott kérek lovat és elviszek annyi gyógyszert amennyit csak tudok. - mondta, mialatt leült a tábortűzhöz. Nem értettem.
- Akkor menjünk együtt! Ha van ott ló akkor csak a szekér elé kell fogni, nem?
- Rat nagyon rossz állapotban van, öreg is már. Amíg én elvagyok, addig te vigyázol rá, jó? És majd utánam jöttök, ha már meggyógyult... - a szemembe nézett és ugyanúgy mosolygott mint mindig.
- És így az egész szállítmány is meg fog érkezni. - folytattam nagy büszkén, hogy én már 16 éves fejjel mindent tudok.
- Úgy van.
Összeszedtünk mindent, ami kell és útnak eredt. Boldogan köszöntünk el egymástól, annak reményében, hogy majd ott találkozunk.
A távozása után tovább ápoltam az öreg Rat-ot, nem volt a legjobb formájában. Kicsit elgondolkodtam:
~ Ez az öszvér már nagyon régóta társunk és már egyáltalán nem fiatal. Nincs is olyan emlékem ahol fiatal volt. Vajon meggyógyulhat? Szegénykém. Nem is foglalkoztam vele sokat, pedig mindig ott volt. Aaaahh... Talán pont ezért. Túlságosan megszoktam. Ha most meghalna...
Mélyen az állat szemébe néztem, megsimogattam selymes orrát.
- Túléled, ugye? - csak ez jutott az eszembe. Hangom szomorúvá vált, de talán az lett volna a furcsa, ha nem.
Apám mindig mondogatta, hogy "Az ember addig nem tudja becsülni, azt amije van amíg el nem veszti.". Erre a kis szólásra emlékezvén találtak meg az ilyesfajta gondolatok.
Egy négy napig voltunk a kis táborban. Rat állapota pedig egyre javult, már teljesen egészségesnek látszott. Furcsa öröm fogott el, nem tudom, hogy büszkeség, vagy a gyermeki boldogság, hogy hátasunk újra egészséges, volt a kiváltó oka. Azt hiszem egy kicsit mindkettő.
Még azért vártam egy napot , hogy Rat teljesen ki tudja pihenni magát. Az indulás előtti éjszakán az összes aggódás édesapám iránt a nyakamba zuhant. Valószínűleg ő is így aggódhatott értem. Gondolataimba merülve, sajnos túl későn tűnt fel az a sok apró nesz, ami minden irányból halható volt már.
~ Farkasok? Banditák? Ez a mocsárvidék! Kérlek csak démont ne! Azok nem mozognak többedmagukkal ugye? - enyhe pánik fogott el az ismeretlen fenyegetéstől. Kiragadtam a tűzből egy fadarabot és eldobtam a legközelebb vélt hang irányába.
- Farkasok! Remek! - szólaltam meg akaratlanul és enyhe megnyugvással, hogy legalább nem démonokkal hozott össze a sors. Az öreg Rat-nak is feltűnt végre, hogy mi zajlik itt. Nem tudom mi tartott ilyen sokáig, elméletileg neki kéne tudni először ha jönnek.
Mindegy. Ez abban a helyzetben pont nem érdekelt. Úgy néz ki egy rossz darabot húztam ki a rakásból, ugyanis a tűz már csak épphogy pislákolt.
~ El fog aludni! - gondoltam, ezért nyulat megszégyenítő gyorsasággal és bátorsággal szálltam az öszvér hátára.
- Gyerünk Rat! - adtam ki a felhívást a lehető leggyorsabb vágtára. És az öreg száguldott, magam is meglepődtem, a fene gondolta volna, hogy ennyi lóerő van egy "fél-példány"-ban is, akit ráadásul már bácsinak is hívhatnék.
Azt gondoltam a hajsza gyors lefolyású lesz, tekintve, hogy hátasom fél ló lévén könnyen lehagyhatja az üldözőket. Értettem én, hogy ebben a környezetben jóval nehezebb dolgunk van és az öszvér sem fiatal már, de azért erre mégsem számítottam. A farkasok meglepően jól tartották a tempót, lenyűgöző csapatmunkával hozták Rat-ra is és rám is a frászt. Ezzel sok nehézséget okoztak nekem az irányítással, az öszvérnek pedig az irány választással.
~ Legalább valami fegyvert kéne szereznem. - jó meglátás, de lehetőségem az nem nagyon akadt. Találomra próbáltam egy-egy ágat letörni, a sokadik próbálkozás végre sikeresnek bizonyult. Nekifeszülve az irányítás problémájának, erőt vettem magamon és a lehető leghatározottabban, véghez vitettem egy jobbkanyart. Az egyik ordas utolért minket, célegyenesen az öszvér lába felé kapott, de a bot elég hosszúnak, én meg elég gyorsnak minősültem ahhoz, hogy egy erősebb suhintással odébb küldjem. Ezután akadt még két hasonló jelentkező, de egyik sem járt sikerrel. Végül elértünk egy tisztást, gondolván, hogy itt az esély, most már lehagyjuk őket, még jobban biztattam az öreget. A farkasok jóval jártasabbnak bizonyultak ebben a "szakágban", meg se próbáltak a mezőn követni minket. Mikor ez feltűnt nekem, megállítottam a menetet. Körülnéztem. A kezem remegett, az izgalomtól, a félelemtől és egy kicsit fáztam is. El se hittem, hogy megúsztam ép bőrrel.
Ott álltunk a mezőn, majdnem teljesen sötétben. Sok felhő volt az égen, a csillagokat már mind eltakarták, a Holdnak is már csak egy kisebb fénynyalábja látszott. Őszintén lenyűgözött a természet, még ebben a furcsa időszakában is gyönyörű látvány tárult a szemem elé. És egyszerre kitört belőlem a nevetés, nevettem és nevettem, elengedtem társam sörényét, karjaimat kitártam, tekintetemet az égre szegeztem.
- Wooo-hoooo!
Az összes feszültséget kiadtam magamból. Mély levegőt vettem és még egyszer körülnéztem, most már feltett szándékkal, hogy meg is tudom hol vagyok. A hajszára visszaemlékezve és a jelenlegi vizuális információkból összeraktam, hogy hol lehetek.
- Ha jól gondolom az a falu ahova édesapám is ment, az erre lesz valahol. Te mit gondolsz?
Válaszul csak egy prüszkölést kaptam. Megnyugtató volt a tény, hogy nem vagyok egyedül és hogy Rat képes lehagyni a farkasokat, ha kell.
Mielőtt még az az egy kis fénysugaram is eltűnt volna, meg kellet találni a falut, vissza ugyanis nem mehettem. Sajnos nem rendelkezek olyan készségekkel, amik tudtak volna segíteni ebben, úgyhogy találomra elindultunk egy irányba.
Meglepően jó szerencsém volt, úgy érzem. A választott irány jónak bizonyult és körülbelül egy negyedóra kóricálás után meg is találtuk a falut.
Fogadója nem volt, az emberek pedig nem láttak szívesen. Volt ott egy istálló, így utána kérdeztem apámnak. Egy öreg ember fogadott, aki nagyon szűkszavúan válaszolt, de legalább szánt egy kis időt rám így éjnek évadján. Azt megtudtam, hogy erre járt és, hogy merre ment. A sikeres továbbjutásának nagyon megörültem és elkezdtem faggatni a bácsit. Nem tűrte sokáig és idegesen rám förmedt:
- Annál többet én sem tudok minthogy jött és ment! Elég legyen ebből, menj haza!
Megszeppentett az öreg kitörése és egy pár pillanatig lefagyva álltam előtte. Úgy tűnik nem voltam túl tapintatos, megesik az ilyen. Az öreg megfordult és határozott léptekkel tért vissza a házának melegébe.
Meglepődött, hogy ilyen későn, egy fiatal lányba botlott, de több segítséget nem adott. Furcsának gondoltam már akkor is... de így visszagondolva lehet nem is tűnt fel neki, hogy lány vagyok. Már akkor sem nagyon érdekeltek a túlzottan nőies ruhák és a hozzá járó viselkedési sémák.
Mit volt mit tenni? Fogtam Rat-ot és elindultam, legalább valamiféle alvóhelyet keresni. A falu végén találtunk egy öreg, romos házikót. Behúzódtam oda társammal együtt és megint csak érezhettem, hogy nélküle nem sokra vinném. Viszonylag melegen tartott még abban a hidegben is, csak azt sajnáltam, hogy nem tudok vele betakarózni. A kis kalandunk és a hideg ellenére egy szempillantás alatt álomba merültem.
Mikor reggel fölébredtem egy nagy birkaprém volt rajtam. Kicsit meglepődtem, hogy itt még van olyan ember akiben van hajlam a segítségnyújtásra. Elmosolyodtam, és úgy éreztem energiával tölt fel ez az apró kedvesség. Mikor fölkeltem észrevettem, hogy mellettem egy levél is hevert a földön. Na jó... inkább volt egy összehajtogatott papírdarab, mintsem rendes levél. Egy, a környékhez tartozó térkép volt. Milyen figyelmes! Már csak az ételt hiányoltam. A térkép is kedves gesztus, de az nem mutatott olyat amit már ne tudtam volna.
Fölpattantam Rat hátára, megvakargattam a fülét, hogy neki is jó legyen és indultunk is visszafelé. Igen, vissza a táborba, igen, ahonnan a farkasok kergettek el, nem, nem őrültem meg. Szükség volt a szekérre elvégre megigértem apámnak, hogy elszállítom a maradék orvosságot, és nemcsak az áru volt rajta, de majdnem az összes felszerelésünk. Szerettem volna olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, a szekeret az öszvérhez kapcsolni. Nem is volt semmi problémám, a rutin megtette a hatását. És már haladhattam is tovább az eredeti tervek szerint. A maradék rendesen eldugott élelemmel a bendőmet is csillapítottam, úgyhogy minden a legnagyobb rendben ment.
Az úton elég sok időm volt gondolkodni, de ez inkább kimerül az aggódásban és az élet fontosságához kapcsolódó filozofálgatásokban. Bár nem nagyon volt kedvem egyikhez sem a jelen helyzetben. Magamra terítettem a birkaprémet, hátradőltem és egy pillanat múlva megint az álmok földjén jártam. Tudom, tudom.... senki nem lehet olyan hülye, hogy elaludjon egy ilyen szituációban. Nekem mégis sikerült.
- Cirip, cirip!
*Zötyög*
- Cirip, cirip!
*Zötyög*
- Cirip....
*Zöty..* - Bumm!
- Aaagh! - Értetlenkedve keltem, az enyhe fejfájásom forrását keresve. - Ez a fránya bot! Miért van még mindig nálam egyáltalán? - Elmélkedtem miközben a tettest visszahelyeztem a szállítmány közé, immár dőlés-biztosan.
Miután realizáltam, hogy elaludtam egy mozgásban lévő szekéren, ami nem a legbiztonságosabb utakon haladt valaha, megfogtam a gyeplőt és megállítottam Rat-ot. Kicsit félve néztem körül, majd a térképre. Mondanom se kell, dunsztom nem volt a hollétemről. Mentségemre szóljon már szürkület után volt és a szegényes fényviszonyok nem segítettek a tájékozódásban. Annyi biztos, hogy még az úton voltam, vagy legalábbis "egy" úton. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ez a nekem kellő.
- Hát akkor, előre. - sóhajtottam, majd csettintettem kettőt a nyelvemmel és az öreg máris felvette újra az utazó sebességet. Szépen haladtunk az egyre sötétedő lombok alatt. Nem akartam egy ilyen bizonytalan helyen letáborozni, rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban, szóval amíg lehetett addig mentünk.
Rat remekül bírta, annak ellenére, hogy egész nap kutyagolnia kellett. Bár ki tudja mi történt azalatt míg én aludtam.
Megérte, hogy nem a táborozás mellett döntöttem!
A fák takarásából egy falu tűnt ki, a tábláján a "Grasberg" név volt olvasható.
- Megérkeztünk!? - Tettem fel magamnak a kérdést, ugyanis kicsit nehezemre esett elfogadni, hogy ez a kis település, ami csak így megjelent előttem, képezi szállítmányom célját. A falucska jobbani szemügyre vétele után feltűnt, hogy embert még nem láttam. Úgy döntöttem, hogy az eddig jól bevált módszerrel fogom előcsalni a lakókat.
- HAHÓ! VAN ITT VALAKI?? - Kezdtem kiabálni míg a helyiség közepe felé haladtam. Semmi választ nem kaptam, de azért még elismételtem párszor és a harmadikra jött is a válasz.
- IDE!
Értetlenkedve álltam, ugyanis egy kis időbe került mire azonosítottam a hang forrásának helyét. Egy férfi állt a templom előtt és integetett. Felé vettem az irányt szekerestül, mire odaértem már kettővel nőtt a létszám. Furcsa fürkésző tekintettel fogadtak, mintha enyhe kétséget láttam volna a szemükben.
- Ömm... Sharlotte kisasszony? - szólalt meg az egyik. Ez a kérdés elég sok mindenre adott magyarázatot, többek között arra is, hogy édesapám is eljutott ide. Alig vártam, hogy találkozzak vele, de elsőnek a gyógyszerek.
- Igen, csakugyan én volnék.
Ez a kijelentésem legalább egy kis mosolyt csalt az arcukra. A többi időhúzást elkerülve gyorsan megkértem őket, hogy segítsenek lepakolni. Miután végeztünk gondoltam benézek a templomba, ahol a betegek nagy része is volt. Segítettem a gyógyszerek beadásában és egy kicsit az általános ellátásban is. Egy ideje már felfigyeltem rá:
~ Nem múlik. De miért nem? Még mindig itt van ez a rossz előérzetnek nevezet dolog. Pedig már elértem a falut. Talán a sok beteg miatt vagy a tegnap esti hajsza miatt? ....Hát előbb vagy utóbb úgy is kiderül. Ha ezzel végzek akkor megkérdem apámat hátha ő tud valamit mondani.
Az ajtón egy magas, szikár férfi lépett be az egyik falubélivel aki fogadott. Körülnézett majd meglátott engem és sietve elém állt.
- Szép estét! Én Felix Müller vagyok a falu vezetője, elnézést a kései bemutatkozásért. - nyújtotta a kezét, amit én készségesen meg is ráztam.
~ Ilyen fiatalon már a falu vezetője? - merült fel bennem a kérdés.
- Szép estét önnek is Müller úr! Sharlotte Vogelstain.
A férfi arcán egy aprócska mosoly jelent meg. Pár perc kényelmetlen bámulás után végül kommunikációra adtam a fejem.
- Édesapám... mármint, Fredrik Vogelstain megérkezett ide, igaz?
- Igen, meg. A gyógyszerek amiket hozott, nagyon hasznosak voltak, de nem elegek, ezért amikor mondta, hogy a lánya, egy Sharlotte nevezetű leány fog majd érkezni ennek az ötszörösével, nagyon megörültünk. - mesélte vidáman, majd az arca egy pillanatra lefagyott, a mosolyával együtt. Kényelmetlen légkör ült közénk. -Sajnálattal kel közölnöm Sharlotte kisasszony, hogy az édesapja már nem tartózkodik itt.
- Tessék? - döbbentem le ott helyben. - Akkor mégis hol van? Ugye nem...
- Nem, valószínűleg még él. - vágott szavamba Müller úr. - De sajnos nem tudom megmondani hol van. Egyik nap hűlt helye volt. Nálam szállt meg a vendégszobában, a legtöbb holmiját itt hagyta. Szeretné megnézi?
Csak bólogatni tudtam. Tudtam és ő is tudta, hogy egyáltalán nem biztos az az állítás, miszerint apám életben van.
"Lehetséges, de egyáltalán nem garantált."
Beléptem a vendégszobába, egy kis szoba volt, ággyal, asztallal és egy székkel. A széken ott volt apám kabátja és kalapja, az asztalon pedig egy zsák amiben élelmet vitt.
- Nyugodtan használhatja ezt a szobát amíg itt van. - mondta kedvesen Müller úr.
- Köszönöm. - válaszoltam halkan meg se fordulva. Hallottam ahogy az ajtó lassan csukódik mögöttem. Az ágyhoz sétáltam és leroskadtam rá.
~ És most? - kérdeztem magamtól vagy inkább valami felsőbbrendűtől ami, vagy aki mindent irányíthat. Fáradt voltam és szomorú, de mégsem tudtam sírni. Talán a remény, hogy édesapám még életben lehet vagy a sokk hatására nem voltam képes rá. Feltehetőleg mindkettő miatt. Eldőltem az ágyon, de aludni nem tudtam. Akkor sajnáltam igazán, hogy elaludtam a szekéren.
Másnap leellenőriztem mindent amit apám a szobában hagyott. Reméltem, hogy saját akaratából ment el valahova és hagyott valami üzenetet, bár elég valószínűtlen volt, azért egy próbát megért. A kabáton és benne, meglehetősen sok zseb volt, még a rejtett fajtából is. A zsákban pár megmaradt ennivaló, egy köteg fásli, néhány gyógyszer és egy kártyapakli, de semmi nyom amin elindulhatnék.
Elveszettnek éreztem magam.
~ Most mit kéne csináljak? Édesapám a családom, másom nincs. Várjak még itt pár napot hátha visszajön? Menjek a környező falvakba kérdezősködni? És ha nem találom meg, vagy ha halott? Ne... Erre még gondolni sem akarok. Nem olyan gyenge, hogy csak úgy megöljék. Először is keresés!
Nagy lendülettel rongyoltam ki a szobából, de Müller úr nem volt a házban. Elmentem a templomba, hiszen az a legesélyesebb, hogy ott van.
- Müller úr! - nyitottam be az ajtón.
- Igen! - kapja fel a fejét meglepve.
Majd a határozottságom, mint a kámfor úgy tűnt el.
- Ömm... segíthetek?
- Persze, de... mindegy. Minden segítség áldás ilyenkor. - mondta, és a legnagyobb természetesség álarca mögé próbált rejtőzni, de még így is ki tudtam venni a zavarodottságát.
Ismét segítettem az ellátásban. Ebben a nyugodtabb állapotban ráeszméltem valami furcsaságra, mégpedig, hogy ez a falu "barátságos". Igen a legtöbb falu az, de én még eggyel nem találkoztam ezen a környéken. Ezt szóvá is tettem Müller úrnak, aki mint kiderült nem idevalósi volt, sőt a legtöbben akik itt élnek máshonnan érkeztek, afféle "menekültként". Ennél többet ő sem mondott, én pedig jobbnak láttam nem firtatni az ügyet.
- Kisasszony... az édesapjával kapcsolatban, nagyon sajnálom ami történt, ha segítségre van szüksége állok rendelkezésére. - ajánlotta fel Müller úr. Eleinte hátsó szándékot gyanítottam a kedvessége mögött, de már bizton állíthatom, mindenféle kétség nélkül, hogy ő ilyen természetű. Szívesen nyújtott segítséget egy vadidegennek mint én, a falubéliekről odaadással gondoskodott. Akkor és ott teljesen lenyűgözött ezzel a hozzáállásával és tiszteletet ébresztett bennem, nem csak ő iránta, hanem ez iránt az egész falucska iránt.
- Köszönöm szépen, akkor kezdésnek mit szólna ha elhagyná ezt az udvarias megszólítást. - mondtam és egy kicsit megkönnyebbültnek éreztem magam. Ezt Müller úr is észrevehette.
- Természetesen, ha ezt szeretné......d. - elgondolkodott egy kicsit majd újra megszólalt. - Cserébe te is szólíts úgy engem, mint barátod tennéd.
Meglepett mind a mondat tartalma, mind az ahogy előadta. De nem zökkentett ki, legalábbis egyenlőre.
- Szeretnék segíteni az ellátásban, míg mindenki meg nem gyógyul.
- Rendben, de csak ésszel! - mondta tettetet "apai" szigorral és furcsa grimaszra hajazó mimikával.
Én nem bírtam tovább és elnevettem magam.
~ Ez az ember nagyon furcsa. - futott át az agyamon, mint egy bókként.
- Majd ha végre mindenki egészséges, elmegyek és megkeresem édesapámat. - jelentettem ki büszkén. Müller úr szemöldöke fölszaladt.
- Hogyan? - kérdezte értetlenül.
- Hát gondoltam a környező falvakban találhatok valami nyomot amin elindulhatok.
- Túl veszélyesek mostanság az utak, inkább...
- Mégis eljöttem idáig. - szakítottam félbe. Láttam ezzel a kijelentésemmel nem tud mit kezdeni, ezért még hozzátettem: - Nem kell aggódni, majd lesz valahogy.
Müller úr levette rólam tekintetét és maga elé kezdett bámulni, arcára keserűség ült.
- Ne haragudj azért, amit most mondani fogok. - kezdte nagyon lassan és mélabúsan. - Tényleg hiszel benne, hogy apád még életben van?
Nem tudtam hirtelen válaszolni. Én is magam elé néztem, majd visszafordítottam fejem.
- Ki tudja? Ha meg se próbálom, akkor végképp nem tudom meg. És nehezen tudom elhinni, hogy olyan könnyen megölhetnék... legalábbis remélem. - feleltem böszme nagy optimizmussal, aminek eredete rejtély azután a nagy adag depressziós hullám után. Müller úr elmosolyodott, olyan volt az arca mint aki elmereng a régi szép időkön.
- Négy nap múlva jön a postakocsi. Azzal menj inkább kérlek. - mondta nyugodt hangvétellel és ismét rám nézett.
- Rendben. - válaszoltam egy mosollyal.
Eltelt a négy nap, a postakocsi is megérkezett. Fölvettem apám kabátját és kalapját, a zsákjába pedig kaptam elegendő ellátmányt és a bárányprémet az öszvérem hátára erősítettem. Elbúcsúztam a falutól és még inkább az újdonsült barátomtól.
Inkább Rat-on utaztam mintsem a postakocsin. Személy szerint jobbnak véltem volna, ha egyedül tehetem meg a távot, de ha ez megnyugtatja Müller urat, ám legyen.
Megérkezésünk az első faluba zökkenőmentes volt, a körbekérdezgetéssel együtt. Senki nem tudott róla semmit. Már indultunk volna mikor egy fiatalember megszólított. Elmondása szerint Délnek tartott kedves édesapám. Meg is örültem ennek a hírnek, hiszen már az első faluban kaptam róla információt, miszerint nagy esély van rá, hogy még él. A postakocsitól emiatt hamar el is váltam, sajnos nem egyezett a kettőnk iránya.
A következő faluban, ami délebre feküdt volt egy kis nézeteltérésem a helyiekkel. Amikor megérkeztem rögtön ki is szúrtam a kocsmát. Az ilyen helyen áramlik az információ a legjobban, úgyhogy természetesen benéztem.
Bementem, egyenesen a pulthoz sétáltam és megkérdeztem:
- Nem járt erre egy Fredrik Vogelstain nevű férfi? Olyan 180 magas lehet, már kicsit benne jár a korban, fekete hajú...
- FREDRIK VOGELSTAIN!!!?? - hallattszódott egy öblös üvöltés a hátam mögül és egy üveg tört szét mellettem a pulton. Egy kicsit összerezzentem.
- Igen, tud róla esetleg valamit? - kérdeztem enyhe elfojtottsággal a torkomban.
- Hogy én tudok-e róla valamit? Hát tudok róla egy s mást. De te kölyök, mi dolgod vele? - nézett rám az üvegdobáló cseppet sem barátságosnak mondható szemekkel.
- Hagyjad szegényt! - szólalt fel a kocsmáros a védelmemben. Az üvöltöző úriember elégedetlenül ugyan, de visszakozott, majd kis gondolkodás után kiviharzott az ivóból. Ez elég bizonyíték volt, hogy itt járt, de a reakciójuk elbizonytalanított a további kérdezgetésekkel kapcsolatban.
- Neved? - kérdezte a pult mögött álló férfi. Nem tudtam felelni. Ha kiderül, hogy én vagyok a lánya nem lesz jó vége. Míg a fejemben teljes volt a káosz, ismét megszólalt agy sóhajtás kíséretében. - Akit keresel már nincs itt.
- És azt tudja merre ment?
- Nem és jobb is így. Neked se kéne utána kutakodni.
Nagyon meglepődtem, tudtam, hogy nem kell őt félteni, de hogy hogyan szerzett magának ennyi haragost, az rejtély.
- Mit csinált? - kérdeztem rá végül. A kocsmáros végigmért, majd kezdte volna el a mondandóját, ha nem lép be az ajtón, nagy hanggal az üvegdobáló úr.
- HÉJ, TE KÖLYÖK! - ordított rám, furcsa izgalommal a hangjában. - Ezt nézd! - és levágott elém agy maszkot. Egy hollófejre emlékeztetett, a szeménél sárga üveg volt. A férfi noszogatott, hogy nézzem meg. A kezembe vettem, alaposan megvizsgáltam és felfedeztem egy írást a belsejében.: "VOGALSTAIN"
- Haha, ez annak fráternek a maszkja. - mondta nagy büszkén. Soha nem láttam, hogy hordott volna ilyesmit avagy csak magánál tartott volna. De a név ami bele volt gravírozva, szinte bizonyságot adott a tévedésem felől. Kérdőn néztem a kocsmárosra.
- Pár napja jelent meg. Kimerült volt és lihegett, folyton a háta mögé nézett. Nem meglepő, ha ezen a környéken valakit üldöznek, de azok még egy éjszakára sem akarnak maradni. Ő szobát kért és élelmet, de pénze nem volt, így ki akartam dobni, de... - a másik leült mellém és inni kezdett, engem is meghívott egy sörre, amit örömmel el is fogadtam és figyelmesen hallgattam tovább a történetet, amiből mint kiderült apám remek kártyajátékosként is megállta a helyét, így gondja nem volt a pénzel már, bár akikről sokat akasztott le azok nem örültek ennek annyira. Amit föltett kezdőtétnek az ez a maszk volt. Ezután még kiderült, hogy kivett egy szobát és ugyanúgy távozott onnan, mint ahogyan Grasbergből is. A kis mese után megint csak bámultam magam elé. Megint semmi nyomot nem találtam és annál több aggódást.
- A faluban sok beteg van. - eszmélt fel az ivócimborám is. - Az én lányom is egy közülük. Mikor megtudtam, hogy egy hollódoktor érkezett a faluba, egyenesen hozzá rohantam, de visszautasított.
- Majd dühében nekitámadt, de a Fredrik könnyen kikerülte, ez az idióta pedig nekiment a pultomnak. - folytatta a tulajdonos és lesújtó pillantásokat vetett a mellettem iszogató férfira, aki meg merte sérteni az említett bútordarabot.
- Hé! Ő csalt!
- Csalt? - szálltam be a beszélgetésbe ismét.
- Igen! Nem emlékszem mi történt azután csak arra, hogy mire fölkeltem már másnap volt és ő meg sehol. Mi ez ha nem csalás?
~ Szóval elaltatta. - jegyeztem meg magamnak.
- Megnézhetem a betegeket? - kérdeztem rá egy kis gondolkodás után. Meglepetten nézett rám mind a kettő. - Az én nevem Sharlotte Vogelstain, örvendek a találkozásnak.
Beléptem a kis szobába ahol egy fiatal kislány feküdt lázzal. Kevés alapanyag volt nálam, de azért pár embernek még így is tudtam segíteni. Köztük volt az a kislány is, az újdonsült ivócimborám lány.
Miután végeztem az összes ellátásával, a kísérőmhöz fordultam.
- Mi a neve?
- Peter!
A légkör kényelmetlen volt, bár ezt inkább csak ő érzékelte így, hiszen lényegében majdnem hozzám vágott egy üveget és fel se tűnt neki, hogy lány vagyok. Emiatt elég szégyellőssé vált.
- Peter fizetségképpen megkaphatnám a maszkot?
A maszkra nézett majd átnyújtotta.
- Nehéz elhinni, hogy... a lánya vagy.
- Hát, a fia az találóbb nem? - kérdeztem vissza félig nevetve. Ezt a kijelentésemet akár vehette volna szemrehányásnak is, de valahogy kifejezetten jól megértettük egymás szavait, így mindketten nevetésben törtünk ki.
- Mit szolnál még egy pohárhoz Kölyök? - kérdezte már a szorongás minden jele nélkül.
- Bármikor! - feleltem lelkesen és visszatértünk a kocsmába.
- Merre fogsz menni? - kérdezte Peter.
- Délnek. Az előző faluban azt mondták délnek ment, így jutottam el ide.
Miután befejeztem reggelimet, megköszöntem a kocsmárosnak és Peternek is a segítséget és viszont.
- Ha a közelben jársz majd ugorj be. - mondta a kocsmáros
- Feltétlenül. - válaszoltam miközben felugrottam Rat hátára és elhagytam a falut.
Tele voltam reménnyel, mire elértem a következő települést. Amint megérkeztem mentem is kérdezősködni. De sajnos eddig állt mellettem a szerencse. Egy árva hírfoszlányt nem hallottam felőle. Egy éjszakát ott töltötte, de semmi. Megkérdeztem melyik a legközelebbi falu ide és abba az irányba mentem tovább. Ott se találtam semmit.
Úgy nézett ki, hogy Peterék faluja után köddé vált, hiába barangoltam a környéken és jártam a falvakat egyszerűen semmilyen nyomot nem találtam. Lassan több mint két hete kutakodtam utána a Mocsárvidéken, de pár kellemetlen vagy nagyon ritkán kellemes találkozáson kívül az ott lakókkal, többhőz nem volt szerencsém.
Végül meghoztam a döntést és visszamentem Hellenburgba. A szekér ugyan Grasberben volt, de már annyira eltávolodtam tőle, hogy pénzem megfogyatkozásának eredményeképpen nem véltem jónak visszamenni érte.
Rat és én így értünk vissza a Déli városba. Betértem a fogadóba ahol Allis üdvözült kedvesen és mint egy családtagot invitált az otthonába. Feltűnhetett neki, hogy levert vagyok és egyedül jöttem.
- Édesapád? - kérdezte finoman.
- Nem tudom. - feleltem habozva és elmeséltem az egész utat. Együttérző lélek volt, figyelmesen végighallgatott és idő közben még Alfonze is csatlakozott hozzá.
- A városban elég sok hír és pletyka halható. - mondta a ház ura alapos átgondolással, miután végeztem a történetemmel. Értettem a célzást, nem is kellett többet mondania.
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Hollódoktor
Nem: Nő
Kor: 20
Kinézet: 173 cm magas, zöld szemmel, barna hátközépig érő hajjal rendelkezik, amit lazán összefogva hord. Arcát általában a Hollódoktorok jellegzetes maszkja fedi, fején pedig egy elegáns kalap, amit már kicsit megviselt az idő vasfoga. Ugyan enyhén elegáns hatást kelt de, a többi öltözékéről is elmondható ugyanez. Egy pár elnyűtt bakancs, egy laza vászonnadrág, egy bélelt, agyonfoltozott ing és kabát, mi a térdéig ér. Valamint még tartozékként szolgálnak a kesztyűk és egy kék sál is.
Jellem: Egy eléggé szórakozott egyén, ahhoz képest, hogy miféle foglalkozást is űz. A komoly helyzeteket inkább elvicceli, de nem érzéketlen. Barátkozó típus, szereti az emberek társaságát, főleg pár korty erejéig.
Előtörténet:
Honnét is kéne elkezdenem? Talán a legelején.
Édesapámmal éltem Hellenburg közelében, bár nem is vagyok már ebben olyan biztos. Sosem voltunk otthon. Apám kereskedő révén sokat utazott és engem is mindenhova magával vitt, ugyan nem volt a nagykutyák között, de bőven meg tudtunk élni kényelmesen, a magunk módján. Az útjaink során sok-sok embert, elfet és másfajta intelligens entitást is megismerhettünk. Ez a fajta vándoréletmód kifejezetten megtetszett, így a mai napig űzöm. Sajnos ezek az utak nem mindig zökkenőmentesek.
Egy szekérrel, amit egy már öregedő félben lévő öszvér húzott, és egy kislánnyal, úgy tűnhetett apukámnak elég nehéz helyzete volt, a biztonságot illetően.
Én is így hittem... milyen naív.
Családi örökségként, vagyis inkább második foglalkozásként értett a különböző vegyszerek, gyógyszerek előállításához. Hogy ez miért tette őt kevésbé védtelenné?
Egyszer Hellenburg felé szállítottunk árút, két másik útitárs kiséretében, akik kissebb pénzösszegért cserébe akartak eljutni a Déli városba. Apám visszautasította a pénzt és "fölszálj" t parancsolt nekik. Néztek is rá furcsán: "Ki az a kereskedő aki önszántából lemond a pénzről és ingyen még el is viszi őket?". Ő már csak ilyen volt. Bár még most sem tudom, hogy tényleg kedvességből tette e.
Az út alatt megtapasztalhattam, hogyan is lehet kard és varázslat nélkül csatát nyerni. Már nem voltunk olyan messze a várostól, és még így is sikerült egy rablóbandába botlani. Igen, mi botlottunk beléjük és nem fordítva. Eléggé meg is lepte őket ez az eltévedt szekér. Még mielőtt kiszúrhattak volna engem, apám az áruk alá temetett. Sajnos hamarabb kapták össze magukat minthogy meg is tudjon forduljunk. Természetesen jó banditákhoz híven, az udvariasság minden szikráját elaltatva, meg is kérték, hogy legyen olyan kedves és ruházza át rájuk az áruk tulajdonjogát. Mivel ez az én búvóhelyem felfedezésével járt volna ezért, ezt mindenképpen szerette volna megakadályozni. Meg se próbálta a könyörgés ősi művészetét bevetni. Akkoriban nagyon furcsálltam, azt az oldalát amit ott láthattam.
Szép komótosan leszállt, jobb kezével megigazította hosszú kabátját.
- Ti értelmesebbnek tűntök annál, mintsem, hogy itt csapjatok balhét. Nem értetek velem egyet?
A kis társaság értelmetlenül nézett rá.
- Nem?....Hát ha nem, hát nem. - és már mászott is volna vissza, mikor az egyik bandita megelégelte ezt a különös "áldozatot" és utánanyúlt hogy lerántsa.
Apám ingujjából előkerült egy injekciós tű és éppen a bandita két szeme közé érkezett. Megtorpant, majd a fejéhez kapott és iszonyatos üvöltözésbe kezdett. Az általa generált pánik esélyt adott. A szekér már fordult és megindult szép lassan visszafelé, amikor egy suttogásra lettem figyelmes:
- Sharlotte, ide tudod adni a bőröndöm?
- Persze! - tudtam mire gondol, minden kereskedőnek kell valahol tárolni az iratait. Azt viszont nem tudtam mit is akar velük, pont most, mikor éppen menekülni kéne. Túl nyugodt volt.
Odaadtam a táskát, amiből előszedett egy bőrflaskát. Megrázta, meggyújtotta, majd eldobta, furcsa, nagy zöld színű füsttel szállt, egyenesen a már mögöttünk lévő banditák közé. Rémes köhögésben törtek ki mind, vért hánytak és nem tudtak megállni a lábukon. A látvány elborzasztott, egyszerűen gusztustalan volt. Nagy bánatomra azonban nem nézhettem sokáig azt a jelenetet, ugyanis apám vágtát parancsolt az öszvérnek:
- Gyerünk Rat! - és már mentünk is. Meglepően gyors tempót diktált az öregecske állatunk.
Hát ennyit a védtelenségről.
Ó, tényleg, az útitársak. Egy házaspár, akik Hellenburgban fogadót üzemeltetnek, felajánlották, hogy amíg a dolgunk itt tart a városban addig nyugodtan szálljunk meg náluk. Mivel édesapám, anyám halála után nem akart visszatérni az otthonunknak nevezett házba, de ugyanakkor máshol sem akart letelepedni, ezért általában hasonló megoldásokhoz folyamodtunk. Úgyhogy ezer örömest élt a lehetőséggel.
Kifejezetten sokat voltunk eme kis család vendégszeretetében, közel egy hónapot. Most, hogy így visszagondolok enyhén pofátlanságnak tűnik nekem, de sebaj. Ami megtörtént, az már megtörtént.
A szállítmányunk általában gyógynövények vagy már kész gyógyszerek voltak, nem foglalnak sok helyet és mindenkori szükség. Egy ilyen árukészlettel biztosítottunk magunknak azt az egy hónapnyi henyélést is. Én kifejezetten szerettem segíteni a fogadó körül, apám pedig különösen finom és gyógyhatású teáinak elkészítésével ütötte el az időt és szívesen osztotta meg azt a vendéglátóinkkal és a vendégeikkel egyaránt.
Szép idill, igaz? Én is így gondolom. Csakhogy nem hagyott nyugodni egy valami, mégpedig amit akkor és ott láttam. Félve ugyan, de rákérdeztem édesapámtól, pedig tudtam, hogy nem kapok rá választ.
Legalábbis azt hittem. Apám nemcsak, hogy elmondta, hogy ő készítette a vegyszereket, de még meg is tanított pár elkészítési módját, sok gyógyszerével egyetemben. Így kezdtem el megszerezni azt a tudást, amivel akár életeket menthetek és vehetek el. Mondjuk ez akkoriban se nagyon izgatott. A készítés öröme és, hogy ezzel apámat is boldoggá teszem, az volt az, ami elindított.
Ekkor voltam 12 éves.
Ez volt az egyetlen hely ahol huzamosabb ideig is elidőztünk. Alfonse és Allis is eléggé megkedvelték társaságunkat annak ellenére, hogy mennyit élősködtünk rajtuk. Még most is bármikor szívesen fogadnak, ha arra járok.
Természetesen ezek után ugyanúgy folytattuk utunkat, az egyetlen változás az volt, hogy elég sokszor belemerültem apám tanításaiba, aki mindig nagy lelkesedéssel, órák hosszat képes volt mesélni.
Út közben megtanulhattam a sebesültek ellátását is, hála a falvak gyenge védelmének, bár a gyomrom valahogy sosem volt képes teljesen elfogadni a vér és groteszk sebesülések látványát.
Egy ízben rengeteg ember meggyógyításának lehetőségét is kézhez kaptam a Mocsárvidéken.
Sürgősen kellett volna gyógyszert szállítani az egyik falunak, ahol egy vírus ütötte fel a fejét.
El is indultunk, de hamar eszünkbe jutott, hogy miért is nem járunk erre gyakran, nem éppen a legbarátságosabb környékek egyike. Szegény Rat egyre nehezebben lépkedett, majd egyszer csak összerogyott. Összenéztünk apámmal, odasiettünk a hű állathoz, felmérni a helyzet mibenlétét. Nagyon gyanakodtunk a pestisre, de hála égnek tévedtünk.
Kimerültség miatt rogyott a földre, úgy látszik ez a mocsaras út az ő korában már eléggé nehézkes. Nagy nehezen találtunk egy megfelelő helyet a táborunk felverésére, míg én elláttam Rat-ot apám körbenézett a környéken. Már sötétedett az ég mikor visszatért.
- Tovább megyek. A közelben van egy falu, ott kérek lovat és elviszek annyi gyógyszert amennyit csak tudok. - mondta, mialatt leült a tábortűzhöz. Nem értettem.
- Akkor menjünk együtt! Ha van ott ló akkor csak a szekér elé kell fogni, nem?
- Rat nagyon rossz állapotban van, öreg is már. Amíg én elvagyok, addig te vigyázol rá, jó? És majd utánam jöttök, ha már meggyógyult... - a szemembe nézett és ugyanúgy mosolygott mint mindig.
- És így az egész szállítmány is meg fog érkezni. - folytattam nagy büszkén, hogy én már 16 éves fejjel mindent tudok.
- Úgy van.
Összeszedtünk mindent, ami kell és útnak eredt. Boldogan köszöntünk el egymástól, annak reményében, hogy majd ott találkozunk.
A távozása után tovább ápoltam az öreg Rat-ot, nem volt a legjobb formájában. Kicsit elgondolkodtam:
~ Ez az öszvér már nagyon régóta társunk és már egyáltalán nem fiatal. Nincs is olyan emlékem ahol fiatal volt. Vajon meggyógyulhat? Szegénykém. Nem is foglalkoztam vele sokat, pedig mindig ott volt. Aaaahh... Talán pont ezért. Túlságosan megszoktam. Ha most meghalna...
Mélyen az állat szemébe néztem, megsimogattam selymes orrát.
- Túléled, ugye? - csak ez jutott az eszembe. Hangom szomorúvá vált, de talán az lett volna a furcsa, ha nem.
Apám mindig mondogatta, hogy "Az ember addig nem tudja becsülni, azt amije van amíg el nem veszti.". Erre a kis szólásra emlékezvén találtak meg az ilyesfajta gondolatok.
Egy négy napig voltunk a kis táborban. Rat állapota pedig egyre javult, már teljesen egészségesnek látszott. Furcsa öröm fogott el, nem tudom, hogy büszkeség, vagy a gyermeki boldogság, hogy hátasunk újra egészséges, volt a kiváltó oka. Azt hiszem egy kicsit mindkettő.
Még azért vártam egy napot , hogy Rat teljesen ki tudja pihenni magát. Az indulás előtti éjszakán az összes aggódás édesapám iránt a nyakamba zuhant. Valószínűleg ő is így aggódhatott értem. Gondolataimba merülve, sajnos túl későn tűnt fel az a sok apró nesz, ami minden irányból halható volt már.
~ Farkasok? Banditák? Ez a mocsárvidék! Kérlek csak démont ne! Azok nem mozognak többedmagukkal ugye? - enyhe pánik fogott el az ismeretlen fenyegetéstől. Kiragadtam a tűzből egy fadarabot és eldobtam a legközelebb vélt hang irányába.
- Farkasok! Remek! - szólaltam meg akaratlanul és enyhe megnyugvással, hogy legalább nem démonokkal hozott össze a sors. Az öreg Rat-nak is feltűnt végre, hogy mi zajlik itt. Nem tudom mi tartott ilyen sokáig, elméletileg neki kéne tudni először ha jönnek.
Mindegy. Ez abban a helyzetben pont nem érdekelt. Úgy néz ki egy rossz darabot húztam ki a rakásból, ugyanis a tűz már csak épphogy pislákolt.
~ El fog aludni! - gondoltam, ezért nyulat megszégyenítő gyorsasággal és bátorsággal szálltam az öszvér hátára.
- Gyerünk Rat! - adtam ki a felhívást a lehető leggyorsabb vágtára. És az öreg száguldott, magam is meglepődtem, a fene gondolta volna, hogy ennyi lóerő van egy "fél-példány"-ban is, akit ráadásul már bácsinak is hívhatnék.
Azt gondoltam a hajsza gyors lefolyású lesz, tekintve, hogy hátasom fél ló lévén könnyen lehagyhatja az üldözőket. Értettem én, hogy ebben a környezetben jóval nehezebb dolgunk van és az öszvér sem fiatal már, de azért erre mégsem számítottam. A farkasok meglepően jól tartották a tempót, lenyűgöző csapatmunkával hozták Rat-ra is és rám is a frászt. Ezzel sok nehézséget okoztak nekem az irányítással, az öszvérnek pedig az irány választással.
~ Legalább valami fegyvert kéne szereznem. - jó meglátás, de lehetőségem az nem nagyon akadt. Találomra próbáltam egy-egy ágat letörni, a sokadik próbálkozás végre sikeresnek bizonyult. Nekifeszülve az irányítás problémájának, erőt vettem magamon és a lehető leghatározottabban, véghez vitettem egy jobbkanyart. Az egyik ordas utolért minket, célegyenesen az öszvér lába felé kapott, de a bot elég hosszúnak, én meg elég gyorsnak minősültem ahhoz, hogy egy erősebb suhintással odébb küldjem. Ezután akadt még két hasonló jelentkező, de egyik sem járt sikerrel. Végül elértünk egy tisztást, gondolván, hogy itt az esély, most már lehagyjuk őket, még jobban biztattam az öreget. A farkasok jóval jártasabbnak bizonyultak ebben a "szakágban", meg se próbáltak a mezőn követni minket. Mikor ez feltűnt nekem, megállítottam a menetet. Körülnéztem. A kezem remegett, az izgalomtól, a félelemtől és egy kicsit fáztam is. El se hittem, hogy megúsztam ép bőrrel.
Ott álltunk a mezőn, majdnem teljesen sötétben. Sok felhő volt az égen, a csillagokat már mind eltakarták, a Holdnak is már csak egy kisebb fénynyalábja látszott. Őszintén lenyűgözött a természet, még ebben a furcsa időszakában is gyönyörű látvány tárult a szemem elé. És egyszerre kitört belőlem a nevetés, nevettem és nevettem, elengedtem társam sörényét, karjaimat kitártam, tekintetemet az égre szegeztem.
- Wooo-hoooo!
Az összes feszültséget kiadtam magamból. Mély levegőt vettem és még egyszer körülnéztem, most már feltett szándékkal, hogy meg is tudom hol vagyok. A hajszára visszaemlékezve és a jelenlegi vizuális információkból összeraktam, hogy hol lehetek.
- Ha jól gondolom az a falu ahova édesapám is ment, az erre lesz valahol. Te mit gondolsz?
Válaszul csak egy prüszkölést kaptam. Megnyugtató volt a tény, hogy nem vagyok egyedül és hogy Rat képes lehagyni a farkasokat, ha kell.
Mielőtt még az az egy kis fénysugaram is eltűnt volna, meg kellet találni a falut, vissza ugyanis nem mehettem. Sajnos nem rendelkezek olyan készségekkel, amik tudtak volna segíteni ebben, úgyhogy találomra elindultunk egy irányba.
Meglepően jó szerencsém volt, úgy érzem. A választott irány jónak bizonyult és körülbelül egy negyedóra kóricálás után meg is találtuk a falut.
Fogadója nem volt, az emberek pedig nem láttak szívesen. Volt ott egy istálló, így utána kérdeztem apámnak. Egy öreg ember fogadott, aki nagyon szűkszavúan válaszolt, de legalább szánt egy kis időt rám így éjnek évadján. Azt megtudtam, hogy erre járt és, hogy merre ment. A sikeres továbbjutásának nagyon megörültem és elkezdtem faggatni a bácsit. Nem tűrte sokáig és idegesen rám förmedt:
- Annál többet én sem tudok minthogy jött és ment! Elég legyen ebből, menj haza!
Megszeppentett az öreg kitörése és egy pár pillanatig lefagyva álltam előtte. Úgy tűnik nem voltam túl tapintatos, megesik az ilyen. Az öreg megfordult és határozott léptekkel tért vissza a házának melegébe.
Meglepődött, hogy ilyen későn, egy fiatal lányba botlott, de több segítséget nem adott. Furcsának gondoltam már akkor is... de így visszagondolva lehet nem is tűnt fel neki, hogy lány vagyok. Már akkor sem nagyon érdekeltek a túlzottan nőies ruhák és a hozzá járó viselkedési sémák.
Mit volt mit tenni? Fogtam Rat-ot és elindultam, legalább valamiféle alvóhelyet keresni. A falu végén találtunk egy öreg, romos házikót. Behúzódtam oda társammal együtt és megint csak érezhettem, hogy nélküle nem sokra vinném. Viszonylag melegen tartott még abban a hidegben is, csak azt sajnáltam, hogy nem tudok vele betakarózni. A kis kalandunk és a hideg ellenére egy szempillantás alatt álomba merültem.
Mikor reggel fölébredtem egy nagy birkaprém volt rajtam. Kicsit meglepődtem, hogy itt még van olyan ember akiben van hajlam a segítségnyújtásra. Elmosolyodtam, és úgy éreztem energiával tölt fel ez az apró kedvesség. Mikor fölkeltem észrevettem, hogy mellettem egy levél is hevert a földön. Na jó... inkább volt egy összehajtogatott papírdarab, mintsem rendes levél. Egy, a környékhez tartozó térkép volt. Milyen figyelmes! Már csak az ételt hiányoltam. A térkép is kedves gesztus, de az nem mutatott olyat amit már ne tudtam volna.
Fölpattantam Rat hátára, megvakargattam a fülét, hogy neki is jó legyen és indultunk is visszafelé. Igen, vissza a táborba, igen, ahonnan a farkasok kergettek el, nem, nem őrültem meg. Szükség volt a szekérre elvégre megigértem apámnak, hogy elszállítom a maradék orvosságot, és nemcsak az áru volt rajta, de majdnem az összes felszerelésünk. Szerettem volna olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, a szekeret az öszvérhez kapcsolni. Nem is volt semmi problémám, a rutin megtette a hatását. És már haladhattam is tovább az eredeti tervek szerint. A maradék rendesen eldugott élelemmel a bendőmet is csillapítottam, úgyhogy minden a legnagyobb rendben ment.
Az úton elég sok időm volt gondolkodni, de ez inkább kimerül az aggódásban és az élet fontosságához kapcsolódó filozofálgatásokban. Bár nem nagyon volt kedvem egyikhez sem a jelen helyzetben. Magamra terítettem a birkaprémet, hátradőltem és egy pillanat múlva megint az álmok földjén jártam. Tudom, tudom.... senki nem lehet olyan hülye, hogy elaludjon egy ilyen szituációban. Nekem mégis sikerült.
- Cirip, cirip!
*Zötyög*
- Cirip, cirip!
*Zötyög*
- Cirip....
*Zöty..* - Bumm!
- Aaagh! - Értetlenkedve keltem, az enyhe fejfájásom forrását keresve. - Ez a fránya bot! Miért van még mindig nálam egyáltalán? - Elmélkedtem miközben a tettest visszahelyeztem a szállítmány közé, immár dőlés-biztosan.
Miután realizáltam, hogy elaludtam egy mozgásban lévő szekéren, ami nem a legbiztonságosabb utakon haladt valaha, megfogtam a gyeplőt és megállítottam Rat-ot. Kicsit félve néztem körül, majd a térképre. Mondanom se kell, dunsztom nem volt a hollétemről. Mentségemre szóljon már szürkület után volt és a szegényes fényviszonyok nem segítettek a tájékozódásban. Annyi biztos, hogy még az úton voltam, vagy legalábbis "egy" úton. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ez a nekem kellő.
- Hát akkor, előre. - sóhajtottam, majd csettintettem kettőt a nyelvemmel és az öreg máris felvette újra az utazó sebességet. Szépen haladtunk az egyre sötétedő lombok alatt. Nem akartam egy ilyen bizonytalan helyen letáborozni, rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban, szóval amíg lehetett addig mentünk.
Rat remekül bírta, annak ellenére, hogy egész nap kutyagolnia kellett. Bár ki tudja mi történt azalatt míg én aludtam.
Megérte, hogy nem a táborozás mellett döntöttem!
A fák takarásából egy falu tűnt ki, a tábláján a "Grasberg" név volt olvasható.
- Megérkeztünk!? - Tettem fel magamnak a kérdést, ugyanis kicsit nehezemre esett elfogadni, hogy ez a kis település, ami csak így megjelent előttem, képezi szállítmányom célját. A falucska jobbani szemügyre vétele után feltűnt, hogy embert még nem láttam. Úgy döntöttem, hogy az eddig jól bevált módszerrel fogom előcsalni a lakókat.
- HAHÓ! VAN ITT VALAKI?? - Kezdtem kiabálni míg a helyiség közepe felé haladtam. Semmi választ nem kaptam, de azért még elismételtem párszor és a harmadikra jött is a válasz.
- IDE!
Értetlenkedve álltam, ugyanis egy kis időbe került mire azonosítottam a hang forrásának helyét. Egy férfi állt a templom előtt és integetett. Felé vettem az irányt szekerestül, mire odaértem már kettővel nőtt a létszám. Furcsa fürkésző tekintettel fogadtak, mintha enyhe kétséget láttam volna a szemükben.
- Ömm... Sharlotte kisasszony? - szólalt meg az egyik. Ez a kérdés elég sok mindenre adott magyarázatot, többek között arra is, hogy édesapám is eljutott ide. Alig vártam, hogy találkozzak vele, de elsőnek a gyógyszerek.
- Igen, csakugyan én volnék.
Ez a kijelentésem legalább egy kis mosolyt csalt az arcukra. A többi időhúzást elkerülve gyorsan megkértem őket, hogy segítsenek lepakolni. Miután végeztünk gondoltam benézek a templomba, ahol a betegek nagy része is volt. Segítettem a gyógyszerek beadásában és egy kicsit az általános ellátásban is. Egy ideje már felfigyeltem rá:
~ Nem múlik. De miért nem? Még mindig itt van ez a rossz előérzetnek nevezet dolog. Pedig már elértem a falut. Talán a sok beteg miatt vagy a tegnap esti hajsza miatt? ....Hát előbb vagy utóbb úgy is kiderül. Ha ezzel végzek akkor megkérdem apámat hátha ő tud valamit mondani.
Az ajtón egy magas, szikár férfi lépett be az egyik falubélivel aki fogadott. Körülnézett majd meglátott engem és sietve elém állt.
- Szép estét! Én Felix Müller vagyok a falu vezetője, elnézést a kései bemutatkozásért. - nyújtotta a kezét, amit én készségesen meg is ráztam.
~ Ilyen fiatalon már a falu vezetője? - merült fel bennem a kérdés.
- Szép estét önnek is Müller úr! Sharlotte Vogelstain.
A férfi arcán egy aprócska mosoly jelent meg. Pár perc kényelmetlen bámulás után végül kommunikációra adtam a fejem.
- Édesapám... mármint, Fredrik Vogelstain megérkezett ide, igaz?
- Igen, meg. A gyógyszerek amiket hozott, nagyon hasznosak voltak, de nem elegek, ezért amikor mondta, hogy a lánya, egy Sharlotte nevezetű leány fog majd érkezni ennek az ötszörösével, nagyon megörültünk. - mesélte vidáman, majd az arca egy pillanatra lefagyott, a mosolyával együtt. Kényelmetlen légkör ült közénk. -Sajnálattal kel közölnöm Sharlotte kisasszony, hogy az édesapja már nem tartózkodik itt.
- Tessék? - döbbentem le ott helyben. - Akkor mégis hol van? Ugye nem...
- Nem, valószínűleg még él. - vágott szavamba Müller úr. - De sajnos nem tudom megmondani hol van. Egyik nap hűlt helye volt. Nálam szállt meg a vendégszobában, a legtöbb holmiját itt hagyta. Szeretné megnézi?
Csak bólogatni tudtam. Tudtam és ő is tudta, hogy egyáltalán nem biztos az az állítás, miszerint apám életben van.
"Lehetséges, de egyáltalán nem garantált."
Beléptem a vendégszobába, egy kis szoba volt, ággyal, asztallal és egy székkel. A széken ott volt apám kabátja és kalapja, az asztalon pedig egy zsák amiben élelmet vitt.
- Nyugodtan használhatja ezt a szobát amíg itt van. - mondta kedvesen Müller úr.
- Köszönöm. - válaszoltam halkan meg se fordulva. Hallottam ahogy az ajtó lassan csukódik mögöttem. Az ágyhoz sétáltam és leroskadtam rá.
~ És most? - kérdeztem magamtól vagy inkább valami felsőbbrendűtől ami, vagy aki mindent irányíthat. Fáradt voltam és szomorú, de mégsem tudtam sírni. Talán a remény, hogy édesapám még életben lehet vagy a sokk hatására nem voltam képes rá. Feltehetőleg mindkettő miatt. Eldőltem az ágyon, de aludni nem tudtam. Akkor sajnáltam igazán, hogy elaludtam a szekéren.
Másnap leellenőriztem mindent amit apám a szobában hagyott. Reméltem, hogy saját akaratából ment el valahova és hagyott valami üzenetet, bár elég valószínűtlen volt, azért egy próbát megért. A kabáton és benne, meglehetősen sok zseb volt, még a rejtett fajtából is. A zsákban pár megmaradt ennivaló, egy köteg fásli, néhány gyógyszer és egy kártyapakli, de semmi nyom amin elindulhatnék.
Elveszettnek éreztem magam.
~ Most mit kéne csináljak? Édesapám a családom, másom nincs. Várjak még itt pár napot hátha visszajön? Menjek a környező falvakba kérdezősködni? És ha nem találom meg, vagy ha halott? Ne... Erre még gondolni sem akarok. Nem olyan gyenge, hogy csak úgy megöljék. Először is keresés!
Nagy lendülettel rongyoltam ki a szobából, de Müller úr nem volt a házban. Elmentem a templomba, hiszen az a legesélyesebb, hogy ott van.
- Müller úr! - nyitottam be az ajtón.
- Igen! - kapja fel a fejét meglepve.
Majd a határozottságom, mint a kámfor úgy tűnt el.
- Ömm... segíthetek?
- Persze, de... mindegy. Minden segítség áldás ilyenkor. - mondta, és a legnagyobb természetesség álarca mögé próbált rejtőzni, de még így is ki tudtam venni a zavarodottságát.
Ismét segítettem az ellátásban. Ebben a nyugodtabb állapotban ráeszméltem valami furcsaságra, mégpedig, hogy ez a falu "barátságos". Igen a legtöbb falu az, de én még eggyel nem találkoztam ezen a környéken. Ezt szóvá is tettem Müller úrnak, aki mint kiderült nem idevalósi volt, sőt a legtöbben akik itt élnek máshonnan érkeztek, afféle "menekültként". Ennél többet ő sem mondott, én pedig jobbnak láttam nem firtatni az ügyet.
- Kisasszony... az édesapjával kapcsolatban, nagyon sajnálom ami történt, ha segítségre van szüksége állok rendelkezésére. - ajánlotta fel Müller úr. Eleinte hátsó szándékot gyanítottam a kedvessége mögött, de már bizton állíthatom, mindenféle kétség nélkül, hogy ő ilyen természetű. Szívesen nyújtott segítséget egy vadidegennek mint én, a falubéliekről odaadással gondoskodott. Akkor és ott teljesen lenyűgözött ezzel a hozzáállásával és tiszteletet ébresztett bennem, nem csak ő iránta, hanem ez iránt az egész falucska iránt.
- Köszönöm szépen, akkor kezdésnek mit szólna ha elhagyná ezt az udvarias megszólítást. - mondtam és egy kicsit megkönnyebbültnek éreztem magam. Ezt Müller úr is észrevehette.
- Természetesen, ha ezt szeretné......d. - elgondolkodott egy kicsit majd újra megszólalt. - Cserébe te is szólíts úgy engem, mint barátod tennéd.
Meglepett mind a mondat tartalma, mind az ahogy előadta. De nem zökkentett ki, legalábbis egyenlőre.
- Szeretnék segíteni az ellátásban, míg mindenki meg nem gyógyul.
- Rendben, de csak ésszel! - mondta tettetet "apai" szigorral és furcsa grimaszra hajazó mimikával.
Én nem bírtam tovább és elnevettem magam.
~ Ez az ember nagyon furcsa. - futott át az agyamon, mint egy bókként.
- Majd ha végre mindenki egészséges, elmegyek és megkeresem édesapámat. - jelentettem ki büszkén. Müller úr szemöldöke fölszaladt.
- Hogyan? - kérdezte értetlenül.
- Hát gondoltam a környező falvakban találhatok valami nyomot amin elindulhatok.
- Túl veszélyesek mostanság az utak, inkább...
- Mégis eljöttem idáig. - szakítottam félbe. Láttam ezzel a kijelentésemmel nem tud mit kezdeni, ezért még hozzátettem: - Nem kell aggódni, majd lesz valahogy.
Müller úr levette rólam tekintetét és maga elé kezdett bámulni, arcára keserűség ült.
- Ne haragudj azért, amit most mondani fogok. - kezdte nagyon lassan és mélabúsan. - Tényleg hiszel benne, hogy apád még életben van?
Nem tudtam hirtelen válaszolni. Én is magam elé néztem, majd visszafordítottam fejem.
- Ki tudja? Ha meg se próbálom, akkor végképp nem tudom meg. És nehezen tudom elhinni, hogy olyan könnyen megölhetnék... legalábbis remélem. - feleltem böszme nagy optimizmussal, aminek eredete rejtély azután a nagy adag depressziós hullám után. Müller úr elmosolyodott, olyan volt az arca mint aki elmereng a régi szép időkön.
- Négy nap múlva jön a postakocsi. Azzal menj inkább kérlek. - mondta nyugodt hangvétellel és ismét rám nézett.
- Rendben. - válaszoltam egy mosollyal.
Eltelt a négy nap, a postakocsi is megérkezett. Fölvettem apám kabátját és kalapját, a zsákjába pedig kaptam elegendő ellátmányt és a bárányprémet az öszvérem hátára erősítettem. Elbúcsúztam a falutól és még inkább az újdonsült barátomtól.
Inkább Rat-on utaztam mintsem a postakocsin. Személy szerint jobbnak véltem volna, ha egyedül tehetem meg a távot, de ha ez megnyugtatja Müller urat, ám legyen.
Megérkezésünk az első faluba zökkenőmentes volt, a körbekérdezgetéssel együtt. Senki nem tudott róla semmit. Már indultunk volna mikor egy fiatalember megszólított. Elmondása szerint Délnek tartott kedves édesapám. Meg is örültem ennek a hírnek, hiszen már az első faluban kaptam róla információt, miszerint nagy esély van rá, hogy még él. A postakocsitól emiatt hamar el is váltam, sajnos nem egyezett a kettőnk iránya.
A következő faluban, ami délebre feküdt volt egy kis nézeteltérésem a helyiekkel. Amikor megérkeztem rögtön ki is szúrtam a kocsmát. Az ilyen helyen áramlik az információ a legjobban, úgyhogy természetesen benéztem.
Bementem, egyenesen a pulthoz sétáltam és megkérdeztem:
- Nem járt erre egy Fredrik Vogelstain nevű férfi? Olyan 180 magas lehet, már kicsit benne jár a korban, fekete hajú...
- FREDRIK VOGELSTAIN!!!?? - hallattszódott egy öblös üvöltés a hátam mögül és egy üveg tört szét mellettem a pulton. Egy kicsit összerezzentem.
- Igen, tud róla esetleg valamit? - kérdeztem enyhe elfojtottsággal a torkomban.
- Hogy én tudok-e róla valamit? Hát tudok róla egy s mást. De te kölyök, mi dolgod vele? - nézett rám az üvegdobáló cseppet sem barátságosnak mondható szemekkel.
- Hagyjad szegényt! - szólalt fel a kocsmáros a védelmemben. Az üvöltöző úriember elégedetlenül ugyan, de visszakozott, majd kis gondolkodás után kiviharzott az ivóból. Ez elég bizonyíték volt, hogy itt járt, de a reakciójuk elbizonytalanított a további kérdezgetésekkel kapcsolatban.
- Neved? - kérdezte a pult mögött álló férfi. Nem tudtam felelni. Ha kiderül, hogy én vagyok a lánya nem lesz jó vége. Míg a fejemben teljes volt a káosz, ismét megszólalt agy sóhajtás kíséretében. - Akit keresel már nincs itt.
- És azt tudja merre ment?
- Nem és jobb is így. Neked se kéne utána kutakodni.
Nagyon meglepődtem, tudtam, hogy nem kell őt félteni, de hogy hogyan szerzett magának ennyi haragost, az rejtély.
- Mit csinált? - kérdeztem rá végül. A kocsmáros végigmért, majd kezdte volna el a mondandóját, ha nem lép be az ajtón, nagy hanggal az üvegdobáló úr.
- HÉJ, TE KÖLYÖK! - ordított rám, furcsa izgalommal a hangjában. - Ezt nézd! - és levágott elém agy maszkot. Egy hollófejre emlékeztetett, a szeménél sárga üveg volt. A férfi noszogatott, hogy nézzem meg. A kezembe vettem, alaposan megvizsgáltam és felfedeztem egy írást a belsejében.: "VOGALSTAIN"
- Haha, ez annak fráternek a maszkja. - mondta nagy büszkén. Soha nem láttam, hogy hordott volna ilyesmit avagy csak magánál tartott volna. De a név ami bele volt gravírozva, szinte bizonyságot adott a tévedésem felől. Kérdőn néztem a kocsmárosra.
- Pár napja jelent meg. Kimerült volt és lihegett, folyton a háta mögé nézett. Nem meglepő, ha ezen a környéken valakit üldöznek, de azok még egy éjszakára sem akarnak maradni. Ő szobát kért és élelmet, de pénze nem volt, így ki akartam dobni, de... - a másik leült mellém és inni kezdett, engem is meghívott egy sörre, amit örömmel el is fogadtam és figyelmesen hallgattam tovább a történetet, amiből mint kiderült apám remek kártyajátékosként is megállta a helyét, így gondja nem volt a pénzel már, bár akikről sokat akasztott le azok nem örültek ennek annyira. Amit föltett kezdőtétnek az ez a maszk volt. Ezután még kiderült, hogy kivett egy szobát és ugyanúgy távozott onnan, mint ahogyan Grasbergből is. A kis mese után megint csak bámultam magam elé. Megint semmi nyomot nem találtam és annál több aggódást.
- A faluban sok beteg van. - eszmélt fel az ivócimborám is. - Az én lányom is egy közülük. Mikor megtudtam, hogy egy hollódoktor érkezett a faluba, egyenesen hozzá rohantam, de visszautasított.
- Majd dühében nekitámadt, de a Fredrik könnyen kikerülte, ez az idióta pedig nekiment a pultomnak. - folytatta a tulajdonos és lesújtó pillantásokat vetett a mellettem iszogató férfira, aki meg merte sérteni az említett bútordarabot.
- Hé! Ő csalt!
- Csalt? - szálltam be a beszélgetésbe ismét.
- Igen! Nem emlékszem mi történt azután csak arra, hogy mire fölkeltem már másnap volt és ő meg sehol. Mi ez ha nem csalás?
~ Szóval elaltatta. - jegyeztem meg magamnak.
- Megnézhetem a betegeket? - kérdeztem rá egy kis gondolkodás után. Meglepetten nézett rám mind a kettő. - Az én nevem Sharlotte Vogelstain, örvendek a találkozásnak.
Beléptem a kis szobába ahol egy fiatal kislány feküdt lázzal. Kevés alapanyag volt nálam, de azért pár embernek még így is tudtam segíteni. Köztük volt az a kislány is, az újdonsült ivócimborám lány.
Miután végeztem az összes ellátásával, a kísérőmhöz fordultam.
- Mi a neve?
- Peter!
A légkör kényelmetlen volt, bár ezt inkább csak ő érzékelte így, hiszen lényegében majdnem hozzám vágott egy üveget és fel se tűnt neki, hogy lány vagyok. Emiatt elég szégyellőssé vált.
- Peter fizetségképpen megkaphatnám a maszkot?
A maszkra nézett majd átnyújtotta.
- Nehéz elhinni, hogy... a lánya vagy.
- Hát, a fia az találóbb nem? - kérdeztem vissza félig nevetve. Ezt a kijelentésemet akár vehette volna szemrehányásnak is, de valahogy kifejezetten jól megértettük egymás szavait, így mindketten nevetésben törtünk ki.
- Mit szolnál még egy pohárhoz Kölyök? - kérdezte már a szorongás minden jele nélkül.
- Bármikor! - feleltem lelkesen és visszatértünk a kocsmába.
- Merre fogsz menni? - kérdezte Peter.
- Délnek. Az előző faluban azt mondták délnek ment, így jutottam el ide.
Miután befejeztem reggelimet, megköszöntem a kocsmárosnak és Peternek is a segítséget és viszont.
- Ha a közelben jársz majd ugorj be. - mondta a kocsmáros
- Feltétlenül. - válaszoltam miközben felugrottam Rat hátára és elhagytam a falut.
Tele voltam reménnyel, mire elértem a következő települést. Amint megérkeztem mentem is kérdezősködni. De sajnos eddig állt mellettem a szerencse. Egy árva hírfoszlányt nem hallottam felőle. Egy éjszakát ott töltötte, de semmi. Megkérdeztem melyik a legközelebbi falu ide és abba az irányba mentem tovább. Ott se találtam semmit.
Úgy nézett ki, hogy Peterék faluja után köddé vált, hiába barangoltam a környéken és jártam a falvakat egyszerűen semmilyen nyomot nem találtam. Lassan több mint két hete kutakodtam utána a Mocsárvidéken, de pár kellemetlen vagy nagyon ritkán kellemes találkozáson kívül az ott lakókkal, többhőz nem volt szerencsém.
Végül meghoztam a döntést és visszamentem Hellenburgba. A szekér ugyan Grasberben volt, de már annyira eltávolodtam tőle, hogy pénzem megfogyatkozásának eredményeképpen nem véltem jónak visszamenni érte.
Rat és én így értünk vissza a Déli városba. Betértem a fogadóba ahol Allis üdvözült kedvesen és mint egy családtagot invitált az otthonába. Feltűnhetett neki, hogy levert vagyok és egyedül jöttem.
- Édesapád? - kérdezte finoman.
- Nem tudom. - feleltem habozva és elmeséltem az egész utat. Együttérző lélek volt, figyelmesen végighallgatott és idő közben még Alfonze is csatlakozott hozzá.
- A városban elég sok hír és pletyka halható. - mondta a ház ura alapos átgondolással, miután végeztem a történetemmel. Értettem a célzást, nem is kellett többet mondania.
A hozzászólást Sharlotte Vogelstein összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 04, 2018 8:57 pm-kor.
