Sharlotte & Siegbald - Veszélyes vidék

Újra úton vagyok, mert egy nagyon különleges feladatot kaptam. Egyenesen mocsárvidék egyik pontjára, aminek közelében van egy csendes, de szegényes falucska. Az utóbbi jelentések szerint sokan tűnnek el, s egyáltalán nem tudják az okát. Annyi bizonyos, hogy mindannyian a mocsár irányába indultak, ráadásul az este folyamán. Legtöbbjük gyerek, akik vajmi fogalmuk sincs a természet jelenségeiről.
Lángvetőn lovagolok, ezen szép éjfekete fiatal hátason. Még sosem mentem vele mocsárvidékre, így kiváló alkalom, hogy kicsit megismerje, hogy milyen az ingoványos, nem olyan biztos talaj. Még később hasznára válik, mint kárára. Hellenburgtól 1 napot lovagolok, míg végül megérkezek a célomhoz.
~ Sapropel ~ lassítom le a lovam, valamint néhány perc múltán megállítom hátasom. Leszállok a nyeregből, aztán Lángvetőt vezetem lassan. A házak legtöbbje agyagból van, s a tetejét szalma fedi. Az emberek jöttömre láthatóan idegesebbé válnak. Nem ijedek meg tőlük, annak ellenére, hogy jól láthatóan nincsenek jó bőrben.
Az első dolog, hogy sóhajtok egyet, aztán folytatom az utam a helyi vezető lakásához. Mikor megérkezek, addigra már elég sok férfi és nő gyűlik körém. Kezükben fegyvernek látszó tárgyak, mint például egy sodrófa, vagy más férfi munkaszerszám.
~ Érdekes elgondolásuk van a vendégszeretetről. ~ jegyzem meg magamban, s ha már eddig nem léptek, akkor úgy vélem, hogy továbbra sem fognak. Természetesen, lehet nem én vagyok az elsődleges célpont, hanem Lángvető. Ezen a helyen a hús olyan lehet, mint egy ritka madár az erdőben.
- Üdvözöllek Rothadó Iszapban! - szól egy hang mögöttem. A hang irányába fordulok, s mikor megpillantom az aszott vénembert, akkor nem kérdéses, hogy az itteni emberek miért így néznek ki. Biztosan van közülük akik kijutnak ebből a helyzetből, s nem foglalkoznak azzal, hogy honnan jöttek.
- Üdvözlöm! Az eltűnt gyerekek ügyében jöttem – hangzik tőlem, mire amaz csak gyengén leint.
- Csak amiatt? Sok szerencsét! Jah, s semmivel nem tudunk szolgálni – mondja ki határozottan, hogy ha magamat akarom ellátni, akkor csakis magamra kell ügyelni. Nos ez érthető. Mikor a vezető elmegy, akkor az összegyűlt emberek közül kiválik egy szemrevalóbb nő, bár a fogsora nem túlságosan bizalomgerjesztő. Egy tömött szütyőt cipel, de látszik a kezén, hogy alig bírja tartani.
- Uram! Megvennénk a lovát. - néz rám reménykedve, hogy engedek. Nem sejtek egyelőre semmit.
- Nem vennék nagy hasznát ennek az állatnak. - mire az erősködni kezd.
- De igen, tudnánk vele ültetni dolgokat. Szántás és közlekedésre szintén alkalmasnak látszik. - ránézek a lovamra, ami nem kifejezetten mocsári körülményekhez van szoktatva.
- De minden pénzük odavész. Ez nem éppen jó megoldás. - hangzik tőlem, miközben látom a többiek reménykedő arcát is.
- Kérem Uram! S aztán segítünk a keresésben! - próbál meggyőzni.

Legyek rendes, vagy kegyetlenül utasítsam el a könyörgő nőt? Hezitálok egy darabig, aztán végül beadom a derekam. Ha meg akarom fejteni az itteni rejtélyt, akkor szükségem lesz minden segítségre. Valamit, valamiért.
- Rendben, aztán vigyázzanak erre a lóra. Megéri a pénzét. - mondom, miközben átveszem tőle a pénzt. A nő rám mosolyog...bár ne tette volna. Rossz ránézni, de kibírom. Szépen feláll, aztán jókedvvel távozik. A súlyos szütyőt fogom, majd elrakom az egyik zsebembe. Körülnézek még egyszer, aztán elindulok az öreg után. Van némi kérdésem felé, esetleg lehet tippje, hogy merre induljak. Lassan megérkezek a házához, s rögtön észreveszem a nyitott ajtót. Megnézem a többiét, s azok szintén tárva nyitva. Fura gondolatok kezdenek el keringeni a fejemben, s némi rossz érzés. Mivel nem látok lelket, így benyítok a házba. Nem szólok semmit. Odabenn azonban hamar megpillantom az idegent, aki elég jól húzza a lóbőrt. Odalépek elé, aztán hangosan megszólalok.
- Üdvözlöm! - egy picit belerúgok a lábába, nem erősen, csupán érezze, hogy ebben a világban történik valami. Hátrébb lépek, s aztán várom, hogy felébredjen.
- Ébresztő! - szólok még egyet, s ha látom, hogy sikeres a műveletem, akkor megvárom, míg magához tér. Ha már úgy ítélem, hogy képes felfogni már a szavaim, akkor nem fogom vissza magam.
- Mit keres itt ezen a helyen? Miért foglalta el falu vezetőjének a házát? Miért itt szunyókál, mint egy másnapos állat? - zúdulnak tőlem a szavak, miközben a testem ugrásra készen. Fogalmam sincs, hogy ki lehet, meg aztán milyen trükkökhöz folyamodna. Nem akarok felkészületlen lenni, ha harcra kerül a sor.
Ha már itt tartunk, akkor van időm szemrevételezni a másikat. Testfelépítés, beállás és egyéb apró részletek. Életem folyamán megtanultam óvatos lenni, s most szintén ez kívánja a helyzet. Egy idegen a faluban? Vajon nem-e ő a baj forrása?

Az álmok földje lenyűgöző tud lenni, de ugyanakkor néha borzalmas is, mindenesetre én szeretek ott időzni, lehetőleg minél többet, néha megesik olyan helyen is vagy időpontba, ahol és amikor mások szerint nem kéne, bár az én véleményem az, hogy pont az a jó benne, hogy kötetlen időtöltés, és örülnék neki, ha mások képesek lennének megérteni ezt... vagy legalább nem úgy rángatnának ki belőle, mintha én vettem volna el az övékét és most feltett szándékuk bosszút állni érte. Egy körülbelül hasonló ébresztésben volt részem.
- Üdvözlöm! - hallottam meg egy ismeretlen hangot és vele egy időben enyhe fájdalomra lettem figyelmes a lábamban, a kettő kombinációja megtette hatását, kicsit megrezzentem és még félig becsukott szemmel a padlót bámultam, próbáltam felfogni a történteket.
- Ébresztő! - hangzott el a felszólítás. Kicsit följebb igazgattam magam a széken és mikor a látásom is teljesen visszatért, már készültem kérdőre vonni, azt illetőt aki miatt megszakadt az egyik kedvenc tevékenységem, de mikor fölemeltem a fejem, a tervemből csak egy hátrahőkölés lett. Velem szemben egy "enyhén" félelmetes fazon állt, még szép hogy belém fagyott a szó.
-Mit keres itt ezen a helyen? Miért foglalta el falu vezetőjének a házát? Miért itt szunyókál, mint egy másnapos állat? - szólalt meg szinte azonnal, esélyt sem adva, hogy eltűnődjek azon, hogy most meg akar e ölni vagy sem.
- Öhm... hát... én csak... izé - dadogtam kicsit, majd gyorsan vettem egy mély levegő, kifújtam és már ment is az alapvető emberi képességek használata, mint a kommunikáció, amire jelen helyzetemben a leginkább szükségem volt. - Eltévedtem! Gondoltam, a falu vezetőjétől kérek szállást és információt a helyről, de nem volt itthon, ezért jelenleg őt várom. - Adtam meg a választ már teljesen nyugodtan.
Az ajtón beszűrődött a fény, nem túl sok, de fénynek fény. ~ Szóval máris nappal van. Kéne keríteni valami kaját. - néztem a kijárat irányába és ilyen hétköznapi gondolatok foglalkoztattak, miközben próbáltam kinyújtóztatni elgémberedett végtagjaimat.
- És magát mi szél fújta erre kedves... zsoldos, ha jól tippelek? Csak nem eltévedt? - kérdeztem talán nyersebben a kelleténél, de leminősítette a szunyókálásomat, így nem csoda... ja, meg belém is rúgott.
Meglehetősen bátor voltam, ahhoz képest, hogy semmi akadálya nem volt annak, hogy megöljön, de... ~ Míg aludtam simán megölhetett volna, ha azt akarja, de nem tette, akkor feltehetőleg nem a megölésem, avagy a spontán gyilkolás a célja... Szép feltételezések mit ne mondjak. - az agyamon végigszáguldó gondolatmeneten csak sóhajtani tudtam. Mielőtt bármit is mondhatott volna az idegen, fölálltam a székről, léptem felé egyet és a kezemet nyújtottam. - Dr. Vogelstein! Örülök a találkozásnak. - mondtam a jól betanult bemutatkozós maszlagot, ami ebben a szituációban talán a legfurább választás volt.

Úgy tűnik, hogy elsőre nem igazán bír értelmesen megszólalni, így marad nekem a várakozás. Kivárom, hogy a rejtélyes idegen összekapja magát. Addig én méricskélem őt, mint a piacra menő emberek a jó minőségű árút. Szerencsémre a másik nem várakoztat meg a válaszadással, így hallgatom, hogy mi a mentsége? Érdekes, s egyben fura, hogy csak így a mocsárban egyedül.
- Nos a mocsár elég rémisztő hely ahhoz, hogy ne tévedjünk el. Ami azt illeti, nem biztos, hogy a vezető befogad éjszakára. Elég zárkózottak az itteniek, s nem biztos, hogy megosztaná a roskadozó viskóját egy magadfajtával. Az elkeseredettség, a szegénység fura dolgokat tud művelni bárkivel. - jelentem ki, hogy jobb ha óvatos marad, mintsem ideje előtt rossz dolog történjen vele.
- Amúgy a falu vezetőjét keresem én is, mert lett volna nekem pár kérdésem a rejtélyes eltűnésekkel kapcsolatban. Állítólag főleg gyerekek tűnnek el. Az én fülembe ez jutott el. - magyarázom el, hogy én jelenleg miért vagyok itt. Tudok tájékozódni, bár a mocsárvilág számomra szintén idegen. Nem töltöttem sok időt ilyen terepen. Most úgy tűnik, hogy a Sors fura játékba hív.
- Szóval elég szép összeg üti a markom, hogy ha kiderítem az okát. - fejezem be a mondandóm, egyben egyértelművé téve a zsoldos hivatást. Ezután történik, hogy föláll a székéből, aztán bemutatkozik nekem. Az egészet azzal toldja meg, hogy a kezét nyújtja felém. Ekkor válik egyértelművé számomra, hogy egy nővel van dolgom.
- Ne fáradjon ilyen formaságokkal – szólok hozzá, s tán jobb is, hogy nem nyomorgatom szét a kezét. De természetesen ettől nézhet rám furán, hogy mennyire bárdolatlan vagyok. Ennek ellenére én elárulom a saját nevem.
- Siegbald Esser, örvendek. - köszöntöm, aztán egy barátságos mosolyt küldök felé, már ha a sebhelyeimtől annak látszódik-e. Nem én leszek a végzete, s úgy vélem az előttem álló sem egy hidegvérű gyilkos, aki a következő pillanatban elmetszi a torkom. Jobb ötletem támad, mint sem egyedül járni és kelni mocsárban.
- Nincs kedve csatlakozni a társaságomhoz? Cserébe kivezetem erről a helyről, s közben arra vigyázok, hogy nehogy baja essen. - ajánlom fel neki, s meglepően jól tudok alkudozni. Ha ez nem lenne elég a másiknak, akkor valami jobb tervvel kell előálljak. A maszk miatt nem igazán látom az arcát, s így némileg idegesítő a helyzet. Szeretem látni a beszélgetőtársam orcájának vonásait.
- Különben a lovamat most adtam oda az itteni embereknek, hogy legyen mivel dolgozniuk. Cserébe szerintem minden falusi pénze hozzám került, amit összegyűjtögettek. - jegyzem meg, hogy nem vagyok rossz ember.

A zsoldos mintha nyugodtabbnak tűnt volna egy kis beszéd után, bár a kézfogásomat visszautasította. Na mindegy, mindenkinek megvan a maga szokása, és legalább bemutatkozott. Valamiért, jóval barátságosabbnak tűnt most, mint elsőre. Megkért, hogy tartsak vele. A megbízása viszont, ami miatt ideérkezett elég... bizarrul hangzott.
- Szóval emberek tűnnek el a mocsárban... Ez nem szokványos ezen a környéken? Mármint ez mégis csak a Mocsárvidék. Vagy ennyire feltűnő lett volna a jelenség. - nézek a zsoldosra kérdőn, reménykedve, hogy több információt is hajlandó megosztani velem, ha már megkért, hogy társuljunk egy időre.
- Hmm... Rendben, miért is ne? Magával tartok egy darabig, de nekem az egyik faluban lesz dolgom, ami szintén a mocsárban helyezkedik el, szóval a kivezetésre nem lesz szükségem. - adok választ kicsit még szkeptikusan, majd közelebb hajolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem az arcát és lehetőleg megjegyezzem azt. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis elég jellegzetességgel bírt, a név memóriám miatt jobban aggódtam. ~ Sieg... Sieg... mi is volt? - miután megfelelően memorizáltam magamnak az illetőt, újra fölvettem a megfelelő távolságot és pozíciót.
- Akkor a falu vezetőjével kéne találkozni, igaz? - fordultam el és helyezkedtem vissza a székre elővéve a kabátomból egy kis csomagot, melyben pár szelet kenyér volt szalonnával. Maszkomat picit ferdén, feljebb húztam, hogy az étel pont be tudjon férni a számba, és meg is kezdtem azoknak elpusztítását.
- Kér? - kínáltam fel a zsoldosnak is egyet. - Amúgy mégis mennyit adtak a lováért? - gondolkodtam el ezen hangosan. - Csak mert kétlem, hogy egy ilyen falu tudna fizetni akár egy példányért is.

- Igen, emberek tűnnek el, de legfőképpen gyerekek. Nem gondolja azt, hogy ezen közösségnek mennyire rossz lehet? Már amúgy sem szép a helyzetük, de itt van nekik ez a gond. Hány család veszítheti el a reményt? Hiszen, ha kikerül innen a nagyvilágba egy ifjú, akkor már boldogok lehetnek. - fejtem ki a véleményem ezzel kapcsolatban, miközben le se veszem a szemem a másik személyről. Mikor látom, hogy némi több információra van szüksége, akkor folytatom a beszédem.
- Nos ettől többet én sem tudok, s ami azt illeti, szerintem a helyiek sem lesznek hasznosak ez ügyben. Legalábbis ez az érzésem van, ha csak egyre is ránézek. - tudom le ennyivel, aztán szétnézek a házban, ha már itt vagyunk. Megnézem a szegényes berendezést, ami éppenséggel nincs túl jó állapotban. Mikor beleegyezik, hogy velem tart, akkor fordulok vissza hozzá.
- Köszönöm. - szólok neki, s közben közelít az arcával.
~ Ez meg akar csókolni, vagy miért bújik a képembe? ~ tekintetem mindvégig követi az ő mozgását, de aztán nem lesz belőle semmi. Tán jobb is, hiszen Avist egyáltalán nem szeretném megcsalni, más női egyeddel. Fiatal a kapcsolatunk, de attól függetlenül elég jól megvagyunk egymással. Ki mondhatja el magáról délen, hogy van egy vámpír kedvese? Senki, vagy nagyon kevés alak, akikről az se tudom, hogy létezik.
- A falu vezetőjével kellene beszélni, igen. Hátha tud valamit mondani, legalább pár szót, vagy irányt, hogy mégis merre indultak a gyerekek, már ha látták őket elmenni. De ha nem, akkor nekünk kell elindulni valamerre, s széjjel nézni a falu környékén. Lehet, hogy találunk valamit, de az is lehet, hogy a mocsár megette őket. Remélem nincs gondja az alvással, akármilyen hely is legyen.
Látom, hogy közben elővesz némi élelmet, s elkezd étkezni. Én igazából már jól beszalonnáztam pár órával ezelőtt, így engem az éhség nevezetű dolog még nem zargat.
- Köszönöm, de nem kérek. Én már ettem, s teljesen jól vagyok lakva. - jelentem ki, aztán kénytelen vagyok válaszolni a többi megjegyzésére.
- Még nem számoltam meg, hogy mennyit adtak nekem. - ha pedig már ez a téma felmerült, akkor előhalászom azt, amit adtak nekem, s a tömött szütyő tartalmát kiöntöm, mikor annak száját megnyitottam. Ömlik ki belőle a sok érme, egy-egy darab teljesen elgurul máshová, vagy leesik az asztalról.
- Nos úgy tűnik nekem, hogy mégis fizettek – húzom el a szájam szélét, mert szerintem most egy vasuk sincs semmire.

- Pfff...Hahaha - nevettem el magam akaratlanul, de egy köhögésrohamnak köszönhetően, gyorsan abba is maradt, kis híján belefulladtam a szalonnába. ~ Meg se nézte mennyit kap és úgy kötötte meg az üzletét?! - elevenedett fel bennem a kereskedői véna, még ha nagyon lagymatag is volt. Néztem az asztalra öntött pénzkupacot, majd a zsoldos arcára terelődött  tekintetem, aki szemmel láthatóan elégedetlen volt valami miatt. Megjegyzéséből és arcmimikájából, azt szűrtem le, hogy nem éppen büszke arra, amiért feltehetően a falu összes pénze nála kötött ki. Meglehetősen sok volt, hogy hogyan tudtak ennyi pénzt összeherdálni, azt nem tudom, de rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban. ~ Na mindegy... - legyintettem magamban a dologra.
- És mondja, ha ennyire rosszul esik ez önnek, miért nem adja vissza nekik a pénzt, vagy egyáltalán akkor miért adta el a lovát? - kérdeztem értetlenül, mert nem fért a fejembe, hogy mégis akkor minek csinálta, közben pedig elpakoltam a maradék kajámat. Összekapartam a földre esett pénzérméket és visszaraktam az asztalra, az egyiket viszont hosszasan néztem. ~ Ez a pénz fura! - jelentettem ki magamban, majd kezembe fogtam még egyet. ~ Hamis lenne? - merült fel bennem a gondolat, de mindenféle komolyabb elmélkedés nélkül elvetettem. ~ Egyszerű falusiak mégis hogyan tudnának pénzt hamisítani? - Kinéztem az ajtón és inkább csak visszaraktam a többi közé az érmepárt, majd magamhoz vettem falhoz támasztott botomat és megindultam a kijárat felé. ~ Akkor is fura az a pénz. - duzzogtam magamban. Így utólag visszagondolva talán csak a megérzés volt.
- Mivel már tegnap óta itt várok kétlem, hogy a falu vezetője előkerülne. Körbekérdezek kicsit, maga is jön? - szegeztem a sokadik kérdést a zsoldosnak. Gondoltam ideje lenne csinálni valamit most, hogy már föltöltődtem energiával.

Elkezd nevetni evés közben, ami aztán elég rövid életűnek tűnik. Ha tippelnem kell, akkor az ételre szavazok, ami a szájában volt. Valamit tett a másikkal, de ettől tovább nem foglalkozom a kérdéskörrel. Hamarosan az új ismerősöm teszi fel a kérdését, amire elég egyszerűen válaszolok.
- Mert nagyon erősködött, hogy vegyem csak el. Ráadásul miféle üzlet az, ha utána az egyik fél visszaadja az étéket a másiknak? Azzal érvényét veszti az egész üzlet. - vélekedek így a dologról, de ki tudja, hogy a fura maszkos nőnek mi a véleménye a dologról.
- Jót szerettem volna tenni velük azzal, hogy odaadom a lovam nekik. Könnyebb megművelni a földet, s  tudnak valamit ültetni belé valamit. - hangoztatom továbbra ezt az álláspontot, aztán csak próbálom terelni a szót más vizekre.
- Mindenesetre a falu vezetőjét kellene megkeresnünk. S mint mondtam, hogy az elébb láttam az öregembert, de aztán eltűnt, miközben üzletet kötöttem. Utána jöttem ide, s így botlottunk egymásba. Hová mehetett? Egyáltalán mi dolga akadhatott? - ezt nagyon furának találom, de egyelőre nem adok hangot ennek. Egyelőre nem akarom megrémiszteni a leendő segédemet, hogy itt biztosan valami nincs rendjén. Valami titok lapul az orrunk előtt.
- Rendben induljunk. Nem ártana körbenézni más házban is, hogy megtudjuk, hogy az milyen. - adok egy tippet, aztán vagy megfogadja a másik, vagy sem. Az  ajtóhoz sétálok, hogy kitárjam a társamnak, aztán utána én szintén távozok a vezető házából. Jó újra a friss levegőn, kinyújtóztatom a tagjaim, csak utána veszem magamhoz az alabárdom, meg az utazós batyum.
- Annyit még szeretnék mondani, hogy a mocsárvidék senkinek sem a kedvence. Ha tehetem, akkor kerülöm. Ha nyomós az ok, akkor meggyőzhető vagyok.

- Az biztos, hogy nem túl kellemes a mocsár, de tényleg ennyire utálja? - néztem a zsoldosra kicsit mosolyogva, bár a maszkomtól nem lehet látni az ilyesfajta kifejezéseket. Végigmértem a falut, pár ember volt csak látható és azok is éppen a napi munkarutinjukat végezték, mint ahogy máshol szokás, bár fél szemüket láthatóan rajtunk tartották. Kiszemeltem magamnak két egyént, akik masszívan a falu egyik vége felé haladtak egy-egy bénán összetákolt ládával a kezükben, majd eszembe jutott amit az újdonsült társam mondott. Egy kis ideig bámultam az irányt amerre a két említett lakos elment.
- Szeretnék valamit megnézni, ha nem bánja... amolyan megérzésféle... mindjárt visszajövök. - néztem végül a zsoldosra, majd gyorsan hozzátettem. - A házak átnézésével valószínűleg többre megyünk, mint ezzel a satnya kis megérzésemmel, de azért ha utánajárok az csak nem árthat. - próbálkoztam kisegíteni a tényekkel nem alátámasztható megnyilvánulásomat, hogy hátha nem fog teljesen hülyének nézni, de lehet már ott elbuktam, amikor nekikezdtem. - Viszonylag sokat járok a mocsárba... majd lesz valahogy. - sóhajtottam egyet a beszédkészségemre, majd irányba álltam, hogy kövessem a ládát cipelőket, léptem egyet, és hirtelen visszaforogtam a zsoldoshoz, mert eszembe jutott egy apróság. Előkotortam az egyik zsebemből egy kis erszényt és egy darabka anyagot, amiből egy még kisebbet téptem. Néha elgondolkodom mennyi vackot gyömöszölök be a zsebeimbe, ahelyett, hogy mondjuk táskában tárolnám őket, mint ahogy azt egy magamfajtának illik. Na szóval, a kis batyumból kiszedtem egy adag gyógynövény keveréket, beleraktam a picike, tépett anyagba, szépen összehajtogattam és összekötöttem, így lett belőle egy medálra hajazó ovális korongocska. Az új kis tasakot egy madzagra kötöttem és odanyújtottam a zsoldosnak. - Nem sok, de legalább kellemesebbé teszi egy fokkal az ittlétet, amolyan szúnyogriasztó és legalább a mocsárbűzt is elnyomja. - majd vártam, hogy elfogadja e vagy sem a kis jelképes ajándékom.

- Nos bevallom, hogy nem a szívem csücske a mocsár. Megannyi veszély leselkedik az emberre, főleg ha egyedül jár és kel. Beleléphetek véletlenül a láposba, ami szépen lassan elnyel. Vagy esetleg megtámadhat valami valami vadállat. Esetleg ezektől teljesen más dolog támad rám. Ezen felül ott a hideg, a víz és az egyebek, ami kellemetlenné teheti az utazó napját. - fejtem ki a véleményem a mocsárral kapcsolatban. Egy darabig nem mondok semmit az újdonsült társamnak, csupán a nézem helyieket, hogy mit csinálnak.  Semmi különös nincs benne, legalábbis számomra, amikor az megszólal.
- Csak nyugodtan, nekem az a érzésem van, hogy egy darabig itt leszünk, míg kiderítjük az igazságot.
Egy dolgot azonban észreveszek, hogy a lovam nincs sehol. Legalábbis a helyiek közül egyiknél sem látom. Hová vitték egyáltalán? Fel sem tűnik a nő beszédében a baki. A társam indulna el, hogy valamiről megbizonyosodjon, amikor meglepetésemre megáll, majd visszafordul felém. Elkezd a cuccai között keresgélni, így én figyelmesen követem minden mozdulatát.
- Köszönöm, majd igyekszem meghálálni. - hangzik tőlem, s ha a bajtársam elsétál a dolgára, akkor nekem az első dolgom, hogy gondolkozzak egy kicsit. Azután indulok meg, hogy körbejárjam a falut  , s gyanús lábnyomokat keressek.