[Magánjáték: Siegbald&Avis] Lovastúra?

- Gyerünk Dun, ennél jobbnak kell lennünk! – Mondtam, ahogy a Mocsárvidéken edzettünk lovammal. Rég jártunk erre és gondosan ügyeltem rá, hogy a családom ne is tudja meg, hogy itt vagyok így a Mocsárvidék és az Árnypajzs – hegység találkozásánál vertünk tábort a családomtól dél – keletre. Lovam mindent bele adott és úgy vágtatott, mint a szél, és mikor egy kidőlt fatörzs került az utunkba, simán átugrotta. – Nagyon jó, tovább. – Biztattam lovamat továbbra is. Mikor az út egy éles kanyarban folytatódott, szorosabban fogtam a kantárt és összébb húztam magam a nyeregben, hogy a súlypontom minél közelebb legyen lovamhoz. Így mikor a kanyart bevettük minimális lendületvesztéssel volt képes megfordulni és tovább tudtunk vágtatni, mikor újra egyenesen haladtunk megpaskoltam a lovam nyakát, és szép fokozatosan lassítottunk, hogy normalizálódjon a légzése. Nagyon ügyes és kitartó volt. Megérdemelte a pihenést, és visszaindultunk a táborba. Útközben csak néhány állattal találkoztunk, amik riadtan rohantak el látványunktól, de semmi egyéb nem történt. Néhány napja már itt tanyáztam, így egész jól berendezkedtem, hála hogy annak idején egy kedves idegen megtanította, hogy készítsek búvóhelyet, magamnak és a lovamnak, hogy ne a szabad ég alatt keljen, éjszakáznunk, és a kisebb esőktől is biztonságban voltunk. Mikor vissza értünk a táborunkba, Bevittem lovamat a neki készült fedezékbe hogy ellássam végre. Leszerszámoztam és alaposan lecsutakoltam, majd hagytam, hogy kedvére legelésszen. Mellettünk egy tiszta vizű forrás volt így nem volt hiányunk a tiszta vízből. Mindent meglehetett találni a mocsárvidéken csak tudni kellett hol keressük. Még Dunkelheit nyugodtan legelészett, én ellenőriztem, a közelben lévő hurok csapdákat hogy sikerült – e valamit fogni velük, mert kezdtem unni a gyümölcsdiétát.  Több csapdát is állítottam lehetséges vadösvényekre, és az elő három után kezdett lelohadni a lelkesedésem és úgy voltam vele, hogy ma sem lakok jól, de hirtelen azt láttam, hogy az egyik csapdában egy fácán vergődik. 
- Nos, neked nincs szerencséd. – mondtam, ahogy elő vettem egy kis kést, és elvágtam a madár nyakát. Hagytam kivérezni, majd lábánál fogva egy bőrszíjjal az övemhez erősítettem. Majd szépen visszaigazítottam a csapdát. A fácánon kívül, még két nyulat sikerült elkapnom, és nagy meglepetésemre egy görényt.  Szegény elég riadtan nézett rám, de nem akartam bántani. Volt már elég hús mára és holnapra is. Így próbáltam úgy elengedni, hogy se ő se én ne sérüljünk, meg. Harapott már meg vadászgörény és nem kellemes érzés. Mikor sikerült kiszabadítanom, el is szelelt, én meg visszaindultam a táborba, de előtte megnyúztam a zsákmányt, ahogy apám tanította, majd ami nem kellett elástam, hogy ne vonzzam oda a ragadozókat. Közelebb érve a táborhoz, láttam, hogy a lovam fel - alá rohangál, magasra emelt fejjel, és hangosan nyerített. Veszélyt érzett és próbált figyelmeztetni. A fák takarásából, egy Csuszka hangját utánozva, nyugtattam meg. Azonnal folytatta a békés legelészést, én meg a fedezékből figyeltem és füleltem, hogy vajon ember vagy állat, ami így felzaklatta lovamat. Mutasd magad, ki vagy és miért zaklatod a lovam? Gondolkodtam ahogy a lándzsám a kezembe volt.

Itt vagyok lenn délen, mert az egyik északi nemes felbérelt egy feladatra, ami nem más, mint az itt elejtett állatok bundáját szerezzem be, mert kell a gyűjteményébe. Vadászattal töltöm el a napjaim, s sikerül leteríteni egy-két vadállatot a listáról.  Visszaindulok a hegyről, hogy annak lábánál találjak magamnak menedéket éjszakára, meg beszerezzem az utolsó vadállatot a listáról. Hozom magammal az eddig elkészített bőröket. Ugyan egy kicsit még büdös, de mire hazaérek északra, addig nem lesz ilyen elűző szaguk. A lovam jön utánam, nem kell öt noszogatnom.
Hosszú séta után arra lesz figyelmes, hogy a hátasállatom viselkedése nyugtalanná válik. Szabad kezemmel nyugtatom meg, hogy ne aggódjon. Kikötöm végül az egyik fához, de csupán lazán, s úgy, hogy bármikor elszökhessen.
- Maradj csak itt, én körülnézek – ezzel faképnél hagyom, s én pedig a fegyverem társaságában indulok útnak. Hamarosan nyomokra leszek figyelmes, amit biztosan nem állat csinálhatott, hanem értelmes, két lábon járó lény.
~ Lenne valaki a közelben? ~ teszem fel magamban a kérdést, aztán tovább indulok. Hamarosan meglátok egy lovat a növényzet között megbújva. Egy Csuszka hangját hallom, ami pontosan az én utolsó zsákmányon. Elindulok a hang irányába, s ahogy közeledek a vélt helyhez, úgy egyre lassabban haladok. Sűrűn nézek a fák lombkoronája  felé. Út közben az egyik bokornál megállok pihenne. Hagyom, hogy vadászösztöneim kerekedjenek felül.
~ Nem lesz itt gond ~ somolygok magamban egy sort. Hallgatózom, hogy merre lehet a madárka? Kezemben egy tompa kő, amivel remélhetőleg úgy el tudom találni, hogy lebucskázik egy rövid időre a földre. Akkor utána biztosan elkapom. Végül csak kirobbanok a helyemről ezzel láthatóvá válva mindenki számára. Tekintetem elkap egy Csuszkát s én pedig felé hajítom a követ. Nem sikerül, hiszen nem vagyok olyan jó dobó és célzó. A zsákmányom riadtan repül el távolabbra. Mikor körbenézek, hogy hol vagyok, csak akkor pillantom meg a fiatal vámpír lányt.
- Üdvözlöm – szólok ennyit felé, aztán elindulok visszafelé a lovamhoz, meg zsákmány gyűjteményhez. Csak abban reménykedek, hogy nem zavartam meg túlságosan a lelki világát a megjelenésemmel.

A csapda ellenőrző körútról vissza érve arra lettem figyelmes, hogy lovam nagyon ideges. Szokásosan az idomításához híven egy madár hang utánzásával nyugtatom meg ami több madarat is ide vonz remélve, hogy fajtársuk hangját hallva nem kell egyedül bolyonganiuk, és estére biztonságban csapatban lehetnek. De úgy látszik hogy egy vadász figyelmét is felkeltettem. Biztos hogy észre vette lovamat és a táboromat. Kicsit meglepődtem a hirtelen kirohanásától, de a csuszka megúszta épp bőrrel. Engem jobban megviselt a hirtelen felbukkanása mert azonnal magam elé kaptam a fegyverem, egy esetleges támadást kivédjek. Egy kicsit körbe nézett és utána látott meg engem. És csak annyit mondott hogy Üdvözlöm. Szabályosan én sértődtem meg ezért a nyugodtságért, de hirtelen én sem tudtam többet szólni. 
- Üdv- válaszoltam, majd hirtelen megráztam a fejemet mikor eltűnt a szemem elől. - Mi az hogy üdv? - morogtam magamban, majd a zsákmányt felakasztottam egy fára, hogy a ragadozók ne vigyék el, és oda mentem lovamhoz, és csak úgy ahogy volt felpattantam rá szőrén és az idegen után mentem. Fél kézzel kapaszkodtam sörényébe másikban pedig fegyveremet vittem. Bár pontosan nem tudtam min is húztam fel magam. Talán az volt az oka,  hogy pár napja nem találkoztam emberrel, és kíváncsi voltam ki ő és mit keres itt. Mikor egy kis bolyongás után, megpillantottam, újra a csuszka hangját kezdtem el utánozni, mert úgy vettem észre arra pályázik. 
- Nem mondták még hogy más területén nem illik vadászni? - Közelebb lovagoltam, és lándzsámmal a földről felemeltem egy borz prémet. - Elég fiatal és satnya jószág volt. Látszik hogy nem gyakorlott vadász. Nem egyenletesek a nyúzás vonalai. - mondtam majd vissza dobtam a többi prémre amit felvettem. - Mi járatban jó uram? Nem úgy néz ki mintha az élelemért vadászna mint a helybéliek. - mondtam és lándzsámat a lábfejemre támasztottam.

Még mielőtt távozok, akkor még hallom a köszönését, amit nyugodtan fogadok. Úgy tűnik ismeri az illemet, ami nálam felér egy jó benyomással. Távozom, mert nem igazán áll szándékomban megzavarni a tevékenységében. Biztosan megvan neki a saját teendője. Nyugodt léptekkel érek vissza, mikor nemsokára a lovam nyugtalanná válik. Körbenézek, s akkor pillantom meg a lányt, aki lován ülve közelít felém, bár akad kis gondja az út találással. Csuszka hangját utánozza, elég élethűen, így arra következtetek, hogy ő többet tartózkodik a természetben, mint én.
- Ez az Ön területe? - kérdezem kíváncsian, mert nem hinném, hogy ez a terület bárkihez tartozna. Ráadásul engem a pénz hajt, amit fogok kapni az elvégzett munkáért. Nem vagyok késésben, így biztosan szép összeg üti meg a markomat.
- Gyakorlott vagy sem, a végeredmény a fontos. Emellett nem hinném, hogy a megbízom különbséget tudna tenni az egészséges állat prémje és a satnya között. Ugyanis még sosem volt vidéken. - magyarázom el neki, hogy itt bizony nem az én képességeimről van szó. Nem vagyok nagy vadász, csupán kikapcsolódásképpen művelem. Nem kívánok mesteri vadász lenni.
- Megbízást teljesítek pénzért, semmi több. S még mielőtt rám bélyegezné azt a jelzőt, hogy hentes vagyok, akkor nagyon tévedsz. Nem áll szándékomban túlvadászni a területet. - folytatom így a beszédem, határozott hangnemben. A fegyverem ott tartottam a kezemben, ha kell, akkor szükség esetén tudjam használni. Szép alabárdom van, amit nem csak úgy díszként cipelek magammal.
- S Ön mi járatban van itt? A magához hasonló korúak biztosan más elfoglaltságot csinálnak. - nézek fel rá, így biztosan jó rálátása van azokra a szép sebhelyekre, ami az arcomat díszítik. Feltűnik, hogy szőrén ülte meg a lovat, ami igazán páratlan teljesítmény a korában. Én nem biztos, hogy meg tudnám ezt tenni. Én hozzá vagyok túlságosan szokva a nyereghez.
- Mindenesetre, ha már utánam jött, akkor gondolom távozzak. - mondom ki kendőzetlenül, hogy milyen megállapításhoz jutottam. Úgy tűnik, akkor máshol kell tábort verjek. Sötétedés előtt kell találnom egy helyet, ahol tábort verhetek.

Avis, te nem vagy eszednél, és ha valami kóbor haramia? Morgolódtam magamban, de még is rendíthetetlenül, folytattam utamat az idegen nyomait kutatva. Egy kis bolyongás után meg is találtam, majd tudom csúnya dolog de nem bírtam szó nélkül hagyni, hogy milyen hanyag vadász. Odahaza egy ilyen zsákmányért kinevettek volna. 
- Mondjuk hogy az. Ezen a vidéken születtem mint a többi vámpír. De jelenleg Schattensthal család területén tartózkodunk.  -  mondtam, majd hallgattam magyarázatát a nyúzás és a vad minőségéről, én közben lovam marjára támaszkodtam, és úgy hallgattam. - Áh, kitalálom zsoldos? És egy nemes úr szép összeget fizet, a prémek ért. Mondja csak a csuszka is a listáján van? És elég a tolla vagy az egész madár kell, mert egy ilyen madarat nem egyszerű elfogni. - mondtam elgondolkodva. Majd szemem a kezében tartott alabárdra tévedt. Ő is alaposan fel volt készülve minden eshetőségre. 
- Ugyan, van elég vad mindenkinek, de jobban zavar az hogy a tetemek ide fogják vonzani a farkasokat. Milyen messze hagyta innét őket? - kérdeztem majd felhúzott szemöldökkel néztem rá. - Lehet hogy a korombeliek mást csinálnak, de én jelenleg azért vagyok itt hogy egy versenyre felkészüljek. A családom minden évben megrendezi, és fel kell készülnöm a lovammal. - mondtam nyugodtan és reméltem nem okoztam neki csalódást hogy nem ijedtem meg. Néhány sebhely nem tud elriasztani. Majd ahogy ismét körbe néztem észre vettem néhány farkas nyomot a földön. 
- Látja erről beszéltem. - mondtam ahogy leszálltam a lóról, és fél térdre ereszkedtem, a nyomok mellett. - Nem kell távoznia, csak figyelmeztetni akartam a farkasokra. Szép nagy és igazán aktív falka. Remélhetőleg ma ellesznek a tetemekkel amiket hátra hagyott. Nem szeretnék egész éjjel farkasokkal kergetőzni akár milyen jól ismerem a mocsárvidéket. Nem szívesen ismerném meg őket közelről. Ma éjjel maradjon a táboromban, ott van friss víz és nem rég szereztem némi élelmet is. És úgy a farkasok sem mernek közelebb jönni. - mondtam ahogy visszamentem lovamhoz és fellendültem rá. - Na, mit szól? 

Hallgatom az újdonsült társaságom, aki nem fél elmondani, hogy jelen pillanatban kinek a területén vagyunk, emellett ráadásul vámpírokról van szó. Még sosem beszélgettem el velük, s jelen pillanatban pedig pontosan ez történik. Hamar kitalálja, hogy hogy mi a foglalkozásom, ami szerintem nem volt olyan nehéz kitalálni.
- Igen, az vagyok – hangom nyugodt, hiszen nem vagyok az az ijedős természetű. Mikor a másik rákérdez, hogy a Csuszka a listámon-e, akkor én minden további nélkül bevallom előtte.
- Már csak az hiányzik. S az egész madár kell, de úgy, hogy nagyobb sérülés nincs a testén. Így minden  távolsági fegyvert el lehet felejteni. Parittyázásban meg nem vagyok járatos. - fejtem ki neki, miközben egyetértek vele, hogy nem lesz könnyű elfogni a madarat. Látom, hogy fegyveremre téved a tekintete,  ám ez különösebben nem feszélyez.
- A tetemeket elástam, amit nem tudtam hasznosítani. Csak ezek a bőrök lehetnek büdösek, amit elkezdtem már előkészíteni. Különben 1 óra út séta innen. Mondhatni a hegy dombjain vadásztam. - idő közben megtudom, hogy valami versenyre készül, amit a családja rendez. Furának hangzik egy lóverseny pont a vámpíroknál, egyébként meg nem vagyok oda az olyan dolgokért. Feleslegesnek tartom a versengést.
Témát váltunk, egészen pontosan arra figyelmeztet, hogy farkasok vannak a közelben. Leszáll a lóról, s az egyik nyom mellett térdel le.
- Szóval nem szereted az olyan izgalmakat, amiben te vagy a főfogás? Lehet, hogy nagy a falka, de míg van ezen a környéken vadászható táplálék, addig mi biztonságban vagyunk. Amúgy sem szoktam meghátrálni az összetűzés elől. Ráadásul tűz társaságában alszom, s a lovam eléggé jó barát ahhoz, hogy jelezzen. Meglepni nem tudnak. - fejezem be a mondandóm, miközben azon elmélkedek, hogy elfogadjam-e az ajánlatát? Menjek az ő táborába? Vizem van, ám élelmem az elfogyott. Megfogom az államat, aztán adom meg a választ.
- Rendben, magával tartok. Különben az én nevem Siegbald Esser, kisasszony. - ezzel egyetemben odalépek a lovamhoz, s elengedem őt.  Felmálházom magam, aztán odaszólok a hátasomhoz.
- Kövess Dögvész! - a megfelelő hangszínnel, amire az válaszol lónyelven. Elindulok a lány tábora felé, utánam meg a lovam sétál.

Elmondta hogy már csak a csuszka kell neki, a vadak közül amit várnak tőle. 
- Egy csuszkát még íjjal is nehéz leszedni, nem hogy parittyával. Túl okosak, é jól ismerik a rejtekhelyeket, ahol nehezen vagy egyáltalán nem lehet észrevenni őket. A vadász meg vakarhatja a fejét hogy honnan is jön a hang. - utaltam rá hogy milyen nehéz elkapni egyes állatokat. Sajnos egy órányi séta, nincs elég messze még a táboromtól sem. Elég sok tűzi fára lesz szükségünk, hogy egész éjjel lobogjon a tűz és lehetőleg több helyen a tábor körül is. Gondolkodtam miközben mesélte merre vadászott. Beszélgetés közben farkasok lábnyomait pillantom meg, amik elég frissek nincsenek egy naposak. Ő meg elkezdett poénkodni. 
- Nem szívesen csócsáltatnám meg a lábszáramat, vagy a nyakamat egy farkassal. Egyenlőre mindkettőre szükségem van. - mondtam a marha vicces felszólalására. - Épp ez a baj ezek a nyomok a hegyről lefelé vezetnek. És úgy látszik már a mocsárvidék is hozzá tartozik a territóriumukhoz. Mostanában nem vadászhatták olyan sűrűn őket, így visszamerészkedtek. Hallottam történeteket, hogy annyira rászoktak egy kemény télen a helybéliek lábasjószágaira és az emberhúsra, hogy inkább vadásztak a falvak és tanyák körül mint a hegyekben. Kemény időszak lehetett akkoriban. - mondtam majd a férfi lovára néztem. - Úgy hogy örüljön hogy a lova ily hűséges magához. Ezen a vidéken elkél a jó barát. - paskoltam meg lovam nyakát, majd bele egyezett hogy velem tart. 
- Én pedig Avis Schwarzritter. - mutatkoztam be én is majd megvártam, hogy összeszedje magát, majd elindult a ló a szólításra meg utána. 
- Érdekes név egy ilyen szép lónak. - indultam el mellettük, de én a lovam hátán. Szoknom kell hogy szinte folyton lovon leszek a négy napos verseny alatt. Ott csak akkor állhatunk meg ha a lovunk elfáradt. Amúgy folyton úton kell lenni ezen a terepversenyen. Nyugodtan vissza tudtunk menni a nem túl messze lévő táborba ahol leszálltam a lovamról és a még izzó parázsra dobtam néhány száraz gallyat, hogy felélesszem a tüzet. - Fácánt, vagy nyulat kér? - kérdeztem a fához lépve amire felakasztottam a zsákmányt, bár mindent meg kellett sütni meg ne romoljon és a vadaknak is kevésbé lesz csábító mint sütve.

Újdonsült társaságom van annyira figyelmes, hogy elmondja mennyire nehéz elkapni a Csuszkát. Kezd olyan érzésem lenni, mint ha csak le akarna engem beszélni arról, hogy egyet elfogjak. Én azonban nem szeretnék a munkaadómnak csalódást okozni, ezért próbálkozok vele. Biztosan kitalálok egy módszert, amivel egyet elkaphatok és nem okozok rajta túlságosan nagy sérülést.
- Nem azt mondtam, hogy engedd magad felfalatni a dögökkel! Csupán annyit, hogy nem minden esetben ússza meg az ember összetűzés nélkül. De te vajon fel vagy készülve rá? - teszem fel a kérdést, mert fogalmam sincs, hogy ő átesett e már az ilyen tűzkeresztségen, vagy pontosan a szerencsés esetek közé tartozik és nem kellett harcolnia vadállattal.
-  Jómagam szeretek a puszta valóságnál maradni. Nem fogom könnyen adni magam, ha jönnek ezek a gyilkos, csapatban portyázó jószágok. - fújom ki a levegőt, mert nem szeretek ilyen történeteket hallgatni, hogy mi volt régen? Az már elmúlt, s én pedig most élek. Tán kellene félnem a múlttól?
- Ám ha ennyire tartasz az egésztől, akkor építhetünk valami védelmet éjszakára. - tudom le a témát, miközben elindulunk a táborához. Bemutatkozunk egymásnak, így megtudom a becses nevét. A lovam neve valóban különleges, de megérdemli, mert annyi kalandban volt részünk már. Jó szolgálatot tesz, s ez oda és vissza érvényes. Ápolom őt, gondoskodok az alapos ellátásáról.
- Nos nem tudnék adni olyan nevet adni, mint a legtöbben szokták. Villám, Csillag és a többi. Ő ettől sokkal különlegesebb, s részben hasonlít rám. - magyarázom neki, hogy ő egy bátor jószág. Megérkezünk a táborba, ami dicséretre méltó. Mindennek megvan a helye, ami különösen tetszik. Megszabadítom végül a lovamat a terheitől, aztán hagyom őt szabadon, mert tudom úgyse menekülne el. Avis kérdése hallatán felé fordulok.
- Nyulat, s míg elkészül, addig  én tehetek valamit a tábor védelme érdekében. - egyszerre több lehetőséget látok magam előtt. Ásni egy nagy gödröt a tábor körül, bár a sok fa gyökerétől eléggé nehézkes lenne elérni a kívánt mélységet. Másik pedig a kerítés ötlete fából. Így egy helyre tudnánk lecsökkenteni a támadás irányát.
- Különben a tábor, amit kialakítottál igen szép munka. Te találtad ki, vagy valakitől tanultad?

- Igen az tényleg előfordul, hogy az ember nem mindig ússza meg baj nélkül. - mondtam bólintva ahogy megfordultam a lovon, egyik lábamat felhúzva arra fektettem rá a fegyveremet. - Már megbocsáss de ha nem lennék felkészülve egy esetleges támadásra, kijönnék ide egyedül a lovammal? - kérdeztem tőle, hallgattam amit mond. Nem igazán tetszett neki hogy a múltbéli történetekről meséltem neki. De nem kérdeztem rá miért az ő dolga nem az enyém. 
- Olyan öt hat napja vagyok kint a mocsárvidéken a tábortüzek eddig beváltak. -  A tábor felé menet bemutatkoztunk egymásnak azért illendően, majd mikor meghallottam a lova nevét, kicsit meglepődtem. 
- Ne értsd félre, csak szokatlan név. A legtöbb ember tényleg nem elég kreatív egy megfelelő nevet kitalálni ami tényleg hozzá illik. Sok kalandban lehetett részetek, ha így kötődtök egymáshoz. - mondtam ahogy leszálltam lovamról, és a tüzet próbáltam feléleszteni. Miután választ adott, rá mit kér enni, mindkettőnknek elkezdtem előkészíteni, hogy megtudjam sütni, a húst. Mindkettőt nyársra húztam, és az éledő tűz mellet szúrtam le őket, majd ránéztem, mikor megkérdezte tehet - e valamit a védelemért. 
- Minél több tűzifára lesz szükségünk. Az a nagyjából, tíz méteres sáv ahol bejöttünk, oda félkörívben tüzet rakunk, hogy távol tartsuk a farkasokat. A meredek sziklafal felől, semmi nem támadhat, a maradék, húsz - huszonöt méternyi részen meg sűrű tüske bokor erdő van. Olyan széles hogy még lóval sem lehet átugrani, úgy hogy csak azt a részt kell megerősítenünk. De ha van jobb ötleted hallgatom. Nem vagyok rest tanulni. - mondtam nyugodtan ahogy a földre helyezett nyereghez mentem, és a mellette lévő nyeregtáskából kivettem egy kis fejszét, hogy tűzifát tudjak gyűjteni. Közben figyeltem kérdésére is, amin csak elmosolyodtam. 
- Egy Egan nevű Sötét Tündétől tanultam hogy készítsek fedezéket és miképp alakítsam ki. - mondtam felállva és körbe néztem. Tényleg vajon vele mi lehet? Jó rég nem láttam. Gondolkodtam nyugodtan. - Nos, mi legyen? - kérdeztem kíváncsian.

Mikor hallom, hogy egyetért velem, akkor úgy vélem, hogy nem annyira elveszett fiatal vámpír, mint amennyire látszik. Mikor ő kissé sértettnek érzi magát a megszólalásom miatt, akkor a következő szavak jutnak eszembe.
- Ki tudja? Nem ismerem a vámpírokat, hogy mit gondolnak az egyes helyzetekről. - tudom le ennyivel ezt a témakört, hogy aztán a következőt vegyük elő.
- Nos ha nem minden esetben tartja távol a tűz a vadakat. Ha elég bátorság van bennük, akkor nem foglalkoznak vele. Történt már olyan velem, hogy egy megvadult vaddisznó csörtetett át a tűzön. - mesélem el neki, hogy bizony a tűz sem mindenható módszer.
- Én általában gödröt szoktam ásni a tábor körül, amit állat nem bír átugrani. Ráadásul kellően mélyet, hogy a kijutás ne legyen egyszerű.  Nem rakok karókat az aljába. Táborbontás előtt betemetem mindig őket, hogy ne sérüljön meg senki. - nézek körbe, majd megerősítem a megállapítását.
- Dögvész egy csataló, akiről lemondtak a saját gondozói. De én viszont nem hagytam őt elveszni. Jót tett neki a környezetváltozás, meg a gondoskodás, amit tőlem kapott. Végül összenőttünk, harcoltunk már megvadult kutyák ellen, s kerültünk már bajba. Tudom egyszer ténylegesen megvénül, s kénytelen leszek új hátasállat után nézni, de ahhoz még kell egy pár év.
- Rendben, akkor tűzifának valót hozok a környékről, ha ez a kívánságod. - ezzel elindulok, hogy a környék összes száraz gallyát, összegyűjtsem neki. Nagy adagokban hozom, s mit sem törődök, hogy az öltözetem piszkossá válik egyes helyeken. Hozzá vagyok szokva a kétkezi munkához. Elárulja nekem Avis, hogy egy sötét tündétől tanulta mindezt, így hát eléggé meglepett arcot vágok.
- Elég fura! Egy sötét tünde hogy érthetett ilyesmihez? - kérdezem tőle, aztán  távozom újból. Mikor visszatérek egy újabb adaggal, akkor megállok mellette.
- Szerintem megerősítem a gyengének vélt helyeket még. Hiszen a farkasok, akár ásásra is rávehetik magukat.

- Őszintén szólva én kicsit más vagyok mint a családom többi tagja. Én szeretek az emberek között élni, vándorolni és megismerni a világot. Ellenben a legtöbb vámpírral. - mondtam vállat vonva. Jobban szerettem jelenlegi szabad életemet, amiben keményen kellett dolgoznom, mint mikor csinos selyemruhába bugyolálva, úri kisasszonyként bántak velem. Az nem az én világom, hisz én világot akarok látni és megismerni más ebereket, vagy akár démonokat, tündéket. 
- Árok ásás? Aa. Ha csak nem vizesárkot akarsz. Túl sűrű a fák gyökere és alig több mint egy méter után vizet érünk. - mondtam nyugodtan. - Elég kellemetlenek tudnak lenni a vaddisznók. És túl kitartóak. Esetleg megoldhatjuk hegyes karókkal, a plusz védelmet ha gondolod. - tettem hozzá miközben oda készítettem vacsoránkat a tűzhöz. Közben mesélt lováról, én meg sajátomra pillantottam. Még csak öt éves, úgy hogy bele sem akarok gondolni mi lesz ha kiöregszik. Jelenleg inkább azzal törődtem mennyi kalandban lehet még részünk, együtt. Majd mindketten elindultunk tűzifát gyűjteni, de közben kicsit elidőztem, a csapda készítés terén is. Szándékosan azon a környéken jártam, ahol a hurkokat elhelyeztem, hogy megnézzem, nem akadt - e valami bele. Legnagyobb meglepetésemre, megint a kis vadászgörény volt benne. 
- Te már megint itt vagy? Úgy látom vonzod a bajt. - mondtam ahogy elkezdtem kiszabadítani, amiért a hálája jeléül belemélyesztette fogait a kezembe a kisujjam alatt.
- Nagyon szívesen. - morrantam, majd összeszedtem a hurkokat, és egy madárcsapdát építettem gallyakból és zsinórból. Majd összegyűjtöttem egy nagy adag szárazfát és visszamentem a táborba. Akkor kérdezte meg hogy ki tanított így tábort építeni. Én pedig válaszoltam neki, miközben leraktam a kupac fát majd táskámhoz lépve kivettem egy tiszta kendőt és bekötöttem a harapást kezemen. Bitang kis jószág. Morogtam magamban.
- Holdpap volt, és sokat utazott. Sokat mesélt nekem, és hogy több mesterséget is elsajátított hogy talpon tudjon maradni. - magyaráztam miközben, újabb adag fáért indult én közben a félkész vacsoránknak szenteltem a figyelmemet, nehogy odaégjenek, mert akkor mindketten éhen maradunk. Közben, a tüskés cserjéket vizslatta amik hatalmas területet fedtek le a fák között és még egy egér is nehezen jutna át rajta. Épp ezért néztem rá kíváncsian mit akar megerősíteni, rajtuk. 
- Ha gondolod, bár kétlem hogy a farkasok ásnának egy legalább öt méter hosszú alagutat. De ha szeretnéd nézd meg, mit tehetünk még. - mondtam a tűz mellett térdelve.

Igazán érdekesen hangzik tőle, hogy ő teljesen más, mint a többi fajtársa. Nem ítélem el, hiszen én sem vagyok olyan, mint a legtöbb nemes palánta, sőt jelen pillanatban nem fogok semmit sem örökölni. A Zsoldos létet választottam a fényűzés helyett.
- Az igaz, hogy sok a fagyökere lenne útban, ám én tövises árokra gondoltam.  Beleesik és még kimászik belőle, addigra lesántul. Képtelenek lesznek utánunk jönni. S az egészet megtoldhatnánk egy-egy hegyes karóval. Mondhatni egy tüske menedéket alakítanánk ki itt, amit máskor megint fel lehetne használni. A három méter magas vesszőkből készült kerítés úgy vélem túlságosan időigényes lenne – bököm ki végre a végszót, ami vagy elnyeri a tetszését, vagy sem.
- Szerintem nem gond, ha nem vagy olyan mint ők. Ettől vagy különleges, s jól megjegyezhető. - mosolyogtam rá barátságosan, már amennyire egy sebhelyes arcot lehet annak tekinteni. Hallgatom a felvetésemre adott véleményét, hogy ő miként gondolja. Mindketten végül elindulunk tűzifát gyűjteni, miközben  nézem, hogy hol vannak a szúrós növények. A táborba érve egy alkalommal arra leszek figyelmes, hogy ő a kezével foglalkozik.
- Valami baj történt a kezeddel, hogy bekötözöd? Akár fertőtleníthetnénk a sebet. - ajánlom fel neki a lehetőséget, de azt nem árulom el, hogy mivel. Tovább mesél közben a sötét tündéről, aki Holdpap, s sok mesterséghez értett. Fura egy szerzet lehet talán adódik alkalom arra, hogy találkozzak vele. Végül csak intettem, hogy megyek a dolgomra. Elkezdtem vizsgálni azon helyeket, ahol esetleg egy farkas úgy gondolná, hogy megpróbálkozik az átpréselődéssel. Kerestem hozzá fát, hogy az ilyen apróbb nagyobb lyukakat betömjem, s nehezítsem az átjutást. Ezen felül fagallyak sokaságából készítettem egy-egy eltakaró részt, amit a földbe állítottam. Kívülről meg ténylegesen bevertem a földbe sok apró karót, hogy kívülről az egész olyan hatást mutasson, mint ha sündisznóról lenne szó. Feladatom elvégzésével elégedetten sétáltam vissza hozzá, majd az az egy szem bejáratot leszűkítettem egy ló méretére. Visszaadtam neki a munkaeszközét.
- Nos, most már tényleg csak egy helyen képesek bejönni, de mi onnan pontosan várhatjuk őket. Magyaráztam, aztán  ránéztem a lovamra. Odasétáltam hozzá, hogy beszélgessek vele.

Beszélgettünk, egy kicsit, és bevallottam neki végül is hogy nem épp olyan vagyok mint a többi vámpír és ez igaz is. Akaratos makacs kíváncsi, és ez a kíváncsiság hajt hogy megismerjem a világot, és a magam határait, hogy mire is vagyok képes. Majd a tábor védelmére terelődik a szó. Nem tartottam jó ötletnek az árkot, mert magas a talajvíz szintje, és sok a fa gyökere és túl szövevényesek. De egy még jobb ötlettel állt elő. Egy pillanatra a tüskés bokrok felé pillantottam és oldalra billentettem a fejemet. 
-Ez tényleg jó ötlet. Amint gyűjtöttünk fát, neki is láthatunk az ásásnak. - mondtam majd hirtelen megjegyezte hogy szerinte nem baj ha nem vagyok olyan mint a többi vámpír. Ezt nem sok embertől hallottam még hisz a legtöbben a többiekhez hasonlítanak, és esélyt sem adjanak hogy megismerjenek. Elkönyvelik hogy én is ugyan olyan arrogáns vagyok mint a többi. Pedig nincs így. - Köszönöm. - viszonoztam barátságos mosolyát. Egyáltalán nem zavart hogy sebhelyei vannak. Szerintem még így is jóképű férfi. Majd elmentünk fát gyűjteni, közben megint a kis vadászgörénnyel futottam össze ami bele rohant a csapdába már másodjára. És mikor kiakartam szabadítani a hála egy szép kis harapás lett. A tüzelővel visszamentem a táborba és elkezdtem bekötni a kezemet. 
- Csak egy vadászgörény megharapott. Kiszabadítottam a csapdából és ezt kaptam köszönetképp. - mutattam a kezemre. Elég mély volt a seb, de nem a legvészesebb. Majd mikor elláttuk a kezemet, neki láttunk, az árokásásnak, meg a tüskés gally hordásának. Szép kis akadályt állítottunk fel, a hegyes karókkal kiegészítve. Végül már tényleg leszűkült a bejárat. Nagyon ügyesen és gyorsan dolgozott, mire észbe kaptam kész is voltunk, bár nem sokban tudtam neki segíteni. De legalább elleshettem egy - két dolgot, hogy legközelebb még jobb tábort építhessek. 
- Nagyon jó, így tényleg biztonságos lett a tábor. - mondtam mosolyogva ahogy leültem a tűz mell. Még ő oda ment lovához és én figyeltem őket, mert Dun, szorosan Dögvész mellett legelt. Biztos örült hogy végre van társasága. Nagyon szeretett más lovak társaságában lenni, és élvezte ha szaladgálhatott velük. Egy kicsit ott maradt velük, és próbált ismerkedni Siegbaldal. Majd mikor megunta a társaságukat oda jött hozzám, és közvetlen mögöttem feküdt le, mire a hátamat oldalának döntöttem, miközben ő vígan fekve legelészett, néha engem piszkálva hogy figyeljek rá.

Hála szerencsére a tüskés árkomat elfogja a lány, így nem marad más hátra, mint a megvalósítása. Kisebb árkot ások, ameddig a gyökerek engedik, aztán kerül bele a szúrós növény. Eltart egy jó ideig, míg elkészülünk, de addig legalább a finom hús a tűz felett sül. Mikor visszamosolyog rám, akkor egyszerűen rávigyorgok, közben végzem a feladatom. Azon gondolkozom, hogy Avis eddig életében milyen élményekkel gazdagodott, s mit tudhat ő az életről? Mikor érdeklődök az után, hogy mit csinált a kezével, akkor rögtön megkapom rá a választ.
- Nos én biztos, hogy  először adnék neki enni. Csak utána engedném el. Akkor tán meggondolná, hogy megharapjon, vagy elvigye idővel az ételt. - s mivel én nem nyugszom a sérülésével kapcsolatban, így előkapok egy üveg szeszt. Tiszta fehér kendőt veszek elő, hogy aztán átitassam azt. Odalépdelek hozzá, aztán ennyit mondok.
- Nah mutasd! - morgásnak hallható leginkább. Ha hagyja magát rendesen ellátni, akkor az áztatott szeszes kendőt a harapáshoz teszem. Utána ott hagyom, hogy a többit csinálja meg maga. Folytatjuk végül a munkát, s mire sötétedik, addigra elkészülünk a mesterművünkkel.
Avis leül a tűz mellé, míg én Dögvésszel foglalkozom. Mikor Dun odajön hozzánk, akkor őt szintén megsimogatom, már ha engedi magát kényeztetni. Végül a vámpír hátasállata odamegy a gazdájához, így végre tényleg a sajátommal lehetek. Egy fél óra beszélgetés után megyek oda a tűzhöz és foglalok helyet. A közelemben ott van a fegyverem, amit bármikor fel tudok kapni, ha úgy szükséges.
- Kezd jó lenni a hús – érzem a felém áradó illatot, mire a gyomrom válaszol egy visszafogott korgással. Végül csak felállok a helyemről, s csak ennyit mondok neki.
- Megyek sétálok egyet hátha találok valami érdekeset, míg megsül a hús. - ezzel fegyverrel a kezemben elindulok ki a táborunkból, hogy míg teljesen el nem tűnik a fény, addig én sétáljak egyet. Nem megyek túlságosan sokáig, mert nem akarok eltévedni a sötétségben. Öt perc múlva visszatérek a biztonságos menedékbe. Eltorlaszolom a kijáratot szúrós bokrokkal, aztán leülök a tűz mellé.
- Elkészült már?

Még ő nekilátott az a védelem kialakításának, addig elmentem fáért, és a csapdákat ellenőriztem amiben, a vadászgörény megint ott volt. Kis szerencsétlen másodjára mászott bele, és megértettem hogy mérges, de azt hittem megint baj nélkül eltudom engedni, de tévedtem. Szép sormintát hagyott a kezemen apró tűhegyes fogaival, jól megtépázva a húsomat. 
- Egy egész nyulat, evett meg ami szintén a csapdában volt. De megértem hogy dühös volt másodjára esett csapdába a kis ügyetlen - mondtam ahogy elvett valami üveget meg egy tiszta kendőt. Mikor kinyitotta az üveget szúrós szag áradt belőle. - Ez szesz? - kérdeztem, bár jól ismertem a szagát. Régen mindig ilyennel látta el sebeimet jó anyám, hisz olyan jó gyerek voltam, és mindig bajba kerültem. A testvéreim, meg előszeretettel, látták el a bajom a kiképzéseken. Mikor megfogta a kezem és a sebre rakta a szesszel átitatott kendőt. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam mozdulatlan maradni, de így is felszisszentem. - Mindig utáltam ezt az érzést. - morogtam, ahogy otthagyott, és bekötöztem a sebet, majd segítettem neki az ároknál. 
Jó ideig áskálódunk, hogy meglegyen az árok, és megtöltsük tüskés ágakkal. Mikor végeztünk, mindennel megjegyezte hogy szerinte kezd jó lenni a vacsoránk. Bele szimatoltam a levegőbe és csak bólintottam, mert tényleg jó illata volt már a húsnak. Letelepedtem a tűz mellé, és vártam hogy végre elkészüljön. Egy ideig figyeltem, ahogy lovam, Dögvész és gazdája körül sündörög. Még megsimogatni is hagyta magát, ami igazán meglepett, bár tudtam hogy jó ember ismerő. És csak annak hagyta magát, hogy hozzáérjen, aki megbízható. Majd otthagyta őket és mögöttem foglalt helyet, és gy neki tudtam dőlni hátammal. Éreztem, ahogy lovam, melegíti hátamat, ami jól esett. Ahogy ment egyre lejjebb a nap úgy hűlt a levegő. Siegbald is velem szemben foglal helyet és egy ideig csend telepszik ránk. Csak a tűz ropogását, a lovak valamint az erdei állatok hangjait lehet hallani. Majd meghallottam a gyomorkorgását, bár nem tettem szóvá neki. 
- Csak óvatosan, el ne tévedj. - mondtam ahogy elindult. Fejemet  lovam hátára döntöttem és az egyre sötétedő égboltot figyeltem. Nyugodtság honolt az erdőben, az éjjeli állatok lassan előbújtak vackaikból, a közelben egy bagoly hangját lehetett hallani, miközben prédára vár. Néhány kisebb ragadozó suhant el a tüskeerdő túloldalán, a bejáratot keresve, kevés sikerrel. Majd hirtelen felkaptam a fejemet. Az esti szél farkasok üvöltését hozta. Még egész távolról, és ekkor jelent meg Siegbald. Kicsit megnyugtatott, hogy nem tévedt el. 
- Épp időben jöttél. - mondtam mosolyogva és felé nyújtottam a sült nyulat.

Avis van annyira kedves, hogy elmagyarázza nekem, hogy a vadászgörény milyen nagy étvágyú volt. Hihetetlennek tartom, hogy egy kisebb állat annyit megegyen egy ültő helyében. Méretben van különbség a kettő között.
- Kétszer belekerülni egy csapdába? Nos vagy tetszett neki a helyzet, vagy nem kapott annyi észt, mint a többi. - tudom le a részemről, majd elindulok felé. A kérdése hallatán csak ennyit mondok neki.
- Igen, az. - ezzel egyetemben, ha odaértem hozzá, akkor a sebet fertőtlenítem. Hallom a szisszenését, de különösebben nem foglalkozok ezen ténnyel. Egy idő után hozzászokik az ember.
- Nos szokj hozzá, hogy bármi dög megharap, akkor szesszel kezeld a sebed. Láttam már makacs embert, aki utána a lábát kellett levágni. Folytattuk ezután a munkát, hogy végül mindketten megpihenjünk. Én először a lovam és Dun társaságát élveztem egy darabig, aztán menten vissza a vámpírlányhoz. Azután pedig, mivel nem sült még meg az ennivaló, így felkerekedtem egy kis sétához. Távozáskor hallom a hangját, de nem reagálok rá semmit. Tudom jól, hogy milyen rossz eltévedni a sötét erdőben, ráadásul a környéken ólálkodhatnak a farkasok. Egyedül nehezen tudnám felvenni velük a versenyt. Nem megyek túlságosan messze, s nem tartózkodok olyan sokáig, hogy aggódni kelljen értem. Mikor visszatérek, akkor a tábort lezárom, hogy ezzel megnehezítsem a bejutást a farkasoknak. A tappancsaik érzékenyek, s ha azok tüskét kapnak, akkor talán kellemetlenséget okozhatunk nekik.
- Csupán tudtam, hogy mikor sül meg teljesen a nyúl – válaszolom mosolyogva, ám magamban cseppet sem örülök a farkasüvöltésnek. Én készen állok megküzdeni velük az éjszakában, Dögvésszel az oldalamon. Hátasom a hátsó támadást leginkább egy koponya rúgással szokta díjazni.
- Te járatos vagy az éjszakai harcban? - teszem fel a kérdést, miközben elveszem tőle az ennivalóm, majd óvatosan elkezdem enni, mivel forró.
- Milyen fegyverrel harcolsz? - teszem hozzá az előbbiekhez. Jólesik az ennivaló, hiszen visszanyerem tőle az erőm, amit a táborkészítéssel használtam el.

Elmondtam neki hogy mi is történt a kezemmel, mire elmondta a véleményét. 
- Szerintem csak fiatal és nehezen tanul a hibáiból. Sajnos ez egyszer a vesztét fogja okozni. - mondtam miközben válaszol kérdésemre és lefertőtleníti a sebet. A szesz hatására nagyjából a vérzés is eláll ami megkönnyíti a seb ellátását. 
- Ó, nincs bajom a szesszel azon kívül hogy marhára fáj. Anyám mindig ilyennel fertőtlenítette a sebeimet mert olyan nyugodt gyerek voltam. Mindig azt mondta, hogy az ostobaságaid következményeit, viseld is el. Szerintem igaza volt. - mondtam vigyorogva. Majd folytattuk a munkát. Elég sokáig eltartott, és jól el is fáradtunk. Miközben, a tűz mellett pihentem, ő a lovával foglalkozott. Majd elment sétálni. Kekeckedésből utána szóltam, nehogy eltévedjen. Nem is maradt el sokáig, és mire vissza ért el is készült a vacsora. 
- Vagy csak a farkasok kergettek vissza? - kérdeztem egy pimasz vigyorral miközben megvillantak szemfogaim, ahogy átadtam neki a nyulat. Mindketten neki láttunk a vacsorának, hisz fáradtak és éhesek voltunk. Kicsit aggódtam a farkasok miatt, de tudtam hogy pórul járnak, ha ide jönnek, hisz Dun, nem hagyná magát egykönnyen ahogy én sem. 
- Vámpír vagyok, éjszaka vagyok igazán elememben. Úgy hogy nem idegen az éjszakai harc. A bátyáimmal rengeteget edzettünk éjjel a mocsárban. - mondtam, két falat között. - Jaj, de forró.  - morogtam, mikor megégettem a szám. De annyira jól esett a húsz a napok óta tartó gyümölcsdiéta után. 
- Hmm? Lándzsával harcolok. - böktem fejemmel a mellettem földbe szúrt fegyverre. - Átlagos fegyver semmi mágikus tulajdonsága nincs, de számomra értékes. Mikor elhagytam az otthonom a bátyám ezt adta nekem ajándékba. És a fegyverforgatást is tőle tanultam. - meséltem neki.

- Farkasok? Nos azoknál kétségtelenül előny lenne, ha táboron kívül tartózkodnék. De mivel nem szeretném megkönnyíteni a helyzetüket, így választom ezt az utat. Biztosan ide jönnek, ha feléjük fújta az illatot a szél. Órák kérdése, míg ideérnek. - s csak most gondolok bele, hogy ott vannak azok illatnyomok, ami tőlem származik, meg a lovamtól. Elkomorodtam, s egyre inkább az járt a fejemben, hogy megküzdjek ezekkel a farkasokkal. Haraptam a húsból óvatosan, miközben a tűz szívébe néztem. Avis hangja rángat vissza a valóságba.
- Nah ezt egy kocsmában ne mond ki hangosan, mert hamar játszótársakra találsz. - jegyzem meg mosollyal az arcomon, hiszen annyira félreérthető. A többi részével nincsen gond, csupán az elejével. A nyúlhús szépen lassan elfogy, amit aztán kidobok a táboron kívülre.
- Köszönöm a vacsorát – jegyzem meg, aztán felállok a helyemről, hogy megmozgassam a tagjaim. Alaposan bemozgatom magam, miközben egy taktikán agyalok: A győzelem taktikáját.
- Lándzsával könnyedén távol tarthatóak a farkasok, ám viszont vajon mennyien lehetnek? - morfondírozok magamban. Ráadásul mivel kétkezes fegyverrel küzdünk, így csupán egy lehetőségünk marad: A tűz közelében kell harcolni. Úgy kell kitérni a támadásuk elől, hogy aztán megízleljék az égető érzést.
- Én a nevelőapámtól tanultam meg forgatni a fegyvert, már 10 éve. Azóta csupán csiszolom azt a tudást, amit hátrahagyott. Éjjeli őr volt. - mesélek neki a múltamról, vagyis annak egy szeletkéjéről. Mikor magamban teljesen átgondoltam az egész taktikát, akkor a vámpírnak a következőt mondtam.
- Te eddig milyen vadon élő állattal küzdöttél meg? - érdeklődöm tőle, s abban reménykedek, hogy nem hagyja figyelme kívül. Ezen kívül példát mutatva előtte feltárom az egyik történetemet.
- Én eddig amivel életem során összefutottam, az egy szörnyen megkínzott nagycicus volt. Tőle kaptam ezen egy sebhelyet. Éreztem a gyűlöletet minden támadásában, amit minden kétlábú felé érzett. - sóhajtok egyet, mert az bizony egy igazi élet halál harc volt.
- Különben én kezdem az éjszakai őrködést, addig te nyugodtan pihenhetsz. Ha valami nincs rendjén, akkor úgyis szólni fogok.

Örültem hogy találkoztam vele hisz így megint tanulhattam újat, hogy maradjak életben a vadomban. 
- Én is gyanítom hogy ide fognak jönni. De nagy meglepetésben lesz részük. - mondtam, ahogy befejeztem a vacsorámat. Nagyon jól esett, végre jóllakni. Ritkán ettem ennyit, pláne nem egy ültő helyembe de ez kifejezetten kellett már. Majd rápillantottam amikor megszólalt. Nem értettem mire gondol csak mikor elmosolyodott. Éreztem ahogy a vér az arcomba szökik és lángolni kezd majd pipacsvörössé válok a füleim hegyéig. 
- Már mint nem úgy! Nem olyan értelemben gondoltam! - hadartam magam előtt feltartva a kezeimet, és éreztem hogy ebből már nem jöhetek ki jól. Csak felpattantam és én is a táboron kívülre dobtam, a maradékot, majd vissza ültem a tűzhöz. Közben lovam úgy döntött kinyújtóztatja a lábát és vissza ment Dögvész mellé legelészni. 
- Ugyan nincs mit. - mondtam mikor megköszönte az ételt, de még mindig nem mertem ránézni. Kínosnak éreztem a saját elszólásomat. Örültem mikor másra terelte a szót. 
- Eleinte csak azért kezdtem lándzsával harcolni, mert csak ezt bírtam megemelni. A kopja túl nehéz volt számomra. Két kézzel szem tudtam megtartani, vagy egyáltalán felemelni. Emlékszem a bátyám kezdésnek csinált nekem egy olyan fegyvert ami a magasságomhoz illett. A családban én vagyok a legkisebb és a négy bátyám folyton kinevetett hogy a fegyver lendülete elrántott. - mondtam neki és elmosolyodtam az emléken. Sokszor bosszankodtam de sosem adtam fel. Amit elhatároztam véghez is vittem. 
- A nyomok alapján talán hatan heten lehetnek. Talán kilencen. - mondtam amit a korábban látott nyomok alapján kitudtam szűrni. - Általában ha vadászni indulnak V alakban haladnak. De még így is nehéz megmondani menyien vannak. A különböző formák és méretek alapján lehet csak találgatni. Két igazán nagy mérető is volt köztük, ők lesznek a vezérpár. Ha ők megsérülnek vagy elpusztulnak a falka szétzilálódik és inkább menekülőre fogja. - magyaráztam amit tudtam a farkasokról. Sokat tanultam annak idején a vadászoktól. 
- Nem sok vadállattal küzdöttem eddig. A legnagyobb egy vadkan volt, véletlenül leptük meg egymást, és mivel nem volt nálam a fegyverem jobbnak láttam menekülőre fogni. Még Dunkleheit is nehezen rázta le. Nagyon kitartó és elszánt volt. - meséltem neki, majd figyelmesen hallgattam a sebhelyei történetét. 
- A sebhelyek olyanok, mint egy térkép az emberek múltjához. Mindnek meg van a maga története. - mondtam mosolyogva. Majd ránéztem mikor megszólalt. - Rendben, van, szólj ha leváltsalak. De remélem eseménytelen lesz az őrséged. - mondtam ahogy elhelyezkedtem a tűz mellett. Nem csak azért mert hűvös volt hanem mert jobbnak láttam ott maradni. Fegyverem meg mint mindig most is ott volt mellettem és még bal karom fejem alatt pihent, jobbat a lándzsámon pihentettem.

Hogy mennyire fognak meglepődni a farkasok, arról halvány fogalmam sincs. Csupán azt tudom remélni, hogy a tüskék miatt úgy fognak menni, mintha sánták lennének. A beszélgetésünk szünetelni kezd, mikor szépen rávezetem arra, hogy a kijelentése mennyire félreérthető. Látom arcának mozgásán, hogy bizony zavarban van, de rendesen. Ami igazán meglepő, hogy ebből a helyzetből próbál kijönni.
- Hát persze, hogy nem úgy értetted. De jobb ha ügyelsz a beszédedre, mert az egyes emberek biztosan nem azt fogják gondolni, amit te szeretnél. Ezt tartsd észben. - somolyogtam még egy keveset, aztán odasétáltam Avishoz.
- Ezen kívül kellene még tudnom valamit rólad, hogy milyen csodalatos vagy? - hecceltem egy kicsit, de még mielőtt túlságosan messzire mennék az arcom visszaváltozik arra a marcona komolyságra. Dögvész eközben fogadja Dun társaságát, s valamit mond neki lónyelven. Én egyáltalán nem értem, de úgy vélem nem rám tartozik a dolog.
- Nem szép dolog kinevetni a legkisebbet, úgy vélem. Emellett engem először fizikailag lettem megerősítve, hogy későbbiek folyamán ne az izmaim kárára forgassam az alabárdot. Bár így is évekbe került nekem, míg teljesen hozzá nem szoktam a súlyához, s egyes helyzetekben miként változik a súlyeloszlása. - osztom meg vele a fegyvertanulási időszakom vele. Az mindenképpen nem jó kedvvel tölt el, hogy kilenc farkasról beszél, mert akkor mind a négyünkre két farkas jut, s valakinek mégis eggyel több.
- Remélem, hogy senki sem sérül meg túlságosan. Én csupán erre tudok gondolni, s nem pedig a támadási módszerükre. S lehet, hogy egy időre szétválnak az útjaik, de lehet azután új vezért választanak. - egészítettem ki, mert úgy rémlik, hogy nekem mesélt egy druida ezekről a dolgokról. Ezt követően a sebhelyeimre terelődött a téma, ami különösebben nem zavart. Egyetértettem a kijelentésével, mert nekem megvannak ezek a bizonyos történetek.
- Ne aggódj, nem hagylak ki a mókából, ha azok támadnak. Ha hallasz egy izgatott lónyerítést, akkor valószínűleg Dögvész jelzése lesz az. Én mindig felébredek rá, aztán hamar talpra kecmergek, míg mielőtt a baj utolérne.  - nézem ahogy a vámpír lány kényelembe helyezi magát, miközben én odasétálok a két lóhoz, hogy a saját nyugodtságommal töltsem fel őket. Megsimogatom a két állatot, miközben arcomon semmi változás nem tapasztalható. A lovak után a bejárat felé sétáltam. Nyugodtan lépdeltem, s próbáltam nem hangokat kelteni.

Én csak nagyon csendben voltam mikor rájöttem hogy túlzottan is kétértelmű volt amit mondtam, és hiába próbáltam szabadkozni. De úgy láttam ő jót szórakozik azon hogy zavarba jöttem. 
- Majd figyelni fogok. - mondtam de láttam hogy oda sétált hozzám. - Most szórakozol? - néztem rá és mikor arca újra komoly lett, rájöttem hogy igen. Inkább nem is foglalkoztam a dologgal tovább és szerencsére témát is váltottuk. Elmeséltem neki, hogy régen mindig kinevettek a testvéreim, bár ahelyett, hogy eltántorítottak volna a célomtól, a düh és a makacsság előre vitt a kiképzés folyamán. 
- Lehet nem az, de az ő gúnyolódásuk hajtott előre, és a mocsárnál nem volt, jobb erőnléti edzés. Kegyetlen vidék ez. És itt van egy nagy szabály, méghozzá az '' Ölsz vagy halsz. '' Itt mindig ébernek kell lenni. - mondtam ahogy az égre néztem. - Koncentráció, állóképesség, erőnlét, egyensúly, ügyesség és hajlékonyság. Én ezeket itt a mocsárban fejlesztettem ki. Amerre a lovam ment arra mentem én is, együtt edzettünk, hogy képesek legyünk tartani a lépést másokkal. Mondhatni nekik köszönhetem azt ahol most tartok. - mondtam mosolyogva. Pedig mennyire próbáltak eltántorítani, a lovaktól és a harctól. Majd rá pillantok mikor meghallottam a hangját. 
- Az lehet de idő kell még összeszedik magukat, és addigra mi már nem leszünk itt. Mire lerendezik, a belharcokat hogy melyik legyen az új vezér, az eltart néhány napig. - mondtam vállat vonva közben elmesélte a sebhelyei történetét. Nekem meg hirtelen eszembe jutott, amit az egyik faluban hallottam mikor megálltunk pihenni. És valamiért ki is csúszott a számon de nem bántam. Elvégre ez nagyon is igaz. Majd felajánlotta hogy kezdi az őrséget, amibe szíves örömest bele egyeztem. 
- Sejtettem hogy nem maradok ki a jóból. Manapság jó pénzt ér egy farkasprém. - mondtam majd elhelyezkedtem a tűz mellett. Lehunytam a szemeimet, és hallgattam a tűz ropogását. Nem igazán tudtam aludni így csak, lenyugtattam háborgó gondolataimat. Közben légzésemet, megpróbáltam lassítani, és fülelni a környezetemre. Képes voltam meghallani a bozótosban, motoszkáló rágcsálókat. Nem messze egy bagoly röppent fel, bizonyára vadászni indult. Hallottam a lovak halk neszeit. És alig- alig de azt is hogy merre járkál éppen Siegbald. Számomra hihetetlen volt hogy ember létére képes volt ilyen némán járni. Továbbra is csukott szemmel feküdtem, és figyeltem a környezetemre. Feltűnt hogy mióta a zsoldos visszajött sétájáról, azóta nem hallottuk a farkasokat. Gyanús volt nekem, minden bizonnyal akkor indultak meg a vadászatra. Reméltem hogy más nyomot találtak és nem a mienket. Ahogy ezt végig gondoltam a távolban egy ág reccsenését hallottam. Rögtön kipattantak a szemeim és a tűz mellett féltérden támaszkodva, egyik kezemet a földre helyeztem még másikkal a lándzsámat fogtam meg, és a tábor bejárata felé néztem, azon túl pedig a sűrű sötétséget figyeltem, nem közeledik - e valami vadállat felénk. Elég távoli volt a hang, nem tudtam hogy a férfi hallotta e vagy sem, de egyáltalán nem tetszett, és reméltem hogy tévedek.

Nem jó néven veszi a szórakozásomat Avis, így rájövök, hogy nem otthon vagyok a jól bejáratott ismerősök között. Ott aztán mindenki megragadja az alkalmat, hogy szórakozzon a másikon. Megszoktam, hogy nem kell az ilyeneket túlságosan komolyan venni, mert több bosszúságot okoz magának az embernek fia. Megárt az egészségnek. Hallgatom, hogy mit mesél nekem, milyen világnak tünteti fel a mocsárvilágot.
- Ölsz vagy halsz? Nos az tény, hogy a mocsárban nincs túl sok tűzifa. Ott van a nedves talaj, ami megnehezíti a járást. Emellett pedig az élelemszerzés sem könnyű. Az én tapasztalatom szerint, inkább kerülje meg a mocsarat az ember, mint keresztül menjen rajta. Lehet több időbe telik, de kevesebb időt veszít végeredményben. Emellett azon sok bosszúságot szintén elkerüli, amit a mocsárban kell átélnie. - mesélek neki a saját tapasztalatomról, de igaz csak pár alkalommal mentem keresztül a mocsárvidéken, munkaadóm kérésére.
- Hajlékonyság? - kérdezek rá, mert fogalmam sincs, hogy milyen helyzetben kellene annak lennie az illetőnek. Vagy most direkt mondott egy szót, hogy ráakadjak a horogjára?
- Vagy lehet nem törődnek a veszteséggel, hanem éhségüknek engedve tovább támadnak majd bennünket. Ez majd kiderül, ha sikerül valamelyikünknek leteríteni őket. - figyelmeztetem, hogy azért ennyire ne legyen biztos a dolgában. Nem lehet kiszámítani az állatok viselkedését. A farkasprémes dologra felfigyeltem.
- Farkasprém ide, vagy oda. Lényeg, hogy túléld a helyzetet. - ezzel egyetemben eltávolodtam a fiatal nőtől, hogy lassan sétáljak a táborban. Ott volt a kezem ügyében az alabárd. A lovakat lenyugtattam, aztán tovább járőröztem. Hallottam egy-egy hangot a tábor túloldalán, de egyelőre farkasüvöltést nem. Egyszer csak farkasüvöltést hallok, ami sokkal közelebbinek hangzott, mint az előtte levő. Néha ránézek Avis köralakjára, de még nem tartom jó ötletnek, hogy megzavarjam a lányt. Kijár neki a pihenés.  Fél óra múlva meglepően közelről hallom a farkasokat. Dögvész elkezd nyugtalanul viselkedni.
- Ébredj, ezek egyenesen felénk tartanak! - szólok oda a vámpírnak. Gyorsan közelednek felénk.

- Igen hajlékonyság. Néha nem árt ha képes vagy lemenni spárgába, vagy ha az ágak vagy indák között kell közlekedned. - mondtam nyugodtan. - Reménykedjünk, hogy csak kíváncsiak és nem éhesek. - tettem hozzá ahogy elhelyezkedtem, hogy aludjak egy kicsit. - Ha ügyesek vagyunk, túléljük, és még pénzt is kereshetünk. - zártam le a dolgot, és végül elcsendesedtünk. Hallgattam, a mocsár zajait, és hirtelen egy ág reccsenése, riaszt fel. Mire a farkasok üvöltése eljutott hozzánk, és a lovak nyugtalanok lettek, én már rég éber voltam és felkészültem a rohamra. 
Hallani az eszement trappolást de egyenlőre, olyan mintha megálltak volna a tábor előtt az árkot szaglászva. 
- Megálltak? - kérdeztem de hirtelen hangos vonyítást lehetett hallani. - Bele futottak a tüskés bozótba, azt hiszem ott nem fognak próbálkozni többet. Maradt, a tábor bejárata. - mondtam ahogy arra fordultam. Nagyon elszántak voltak a farkasok, hisz hallani lehetett, a morgásukat. Nagyon agresszívak voltak. 
- Úgy látszik, tényleg éhesek. - mondtam, ahogy fegyveremet magam előtt tartottam. Mikor egy pillanatra a zsoldosra néztem, és ekkor lehetett hallani, hogy valamelyik bele esett a tüskés árokba. - Bejött a védelmed. - mondtam ahogy tártam a további farkasokat.

Mikor megemlíti, hogy képes lemenni spárgába, akkor a részéről megértem, de ha magamra gondolok, akkor rögtön a fájdalom érzete jut eszembe. Veszélyes dolognak tartom. Emellett ha kell én bújok arra amerre tudok és átférek.
- Egy farkas nem kíváncsi szokott lenni, hanem éhes. Főleg, ha egy ideje nem jutott ennivalóhoz. - jegyzem meg, majd sóhajtok egyet. Bár ne lennének ennyire emberre éhes vadállatok, akkor tán békésebb lenne a környezet. Látom, hogy Avis elhelyezkedik az alváshoz, így én megkezdem az éjszakai őrségemet.
- Ki tudja, hogy megálltak? S a tüskés bozóton átjöhetnek, ha nagyon erőszakosak. A bundájuk felfogja a tüskéket, ne vedd biztosra - morgom oda s ezzel egyetemben egyet füttyentek a lovamnak. Az rögtön odajön hozzám a tűz közelébe. Ekkor hallom a tábor körül a morgást, aminek cseppet sem örülök.
- Ki vannak éhezve valami finom húsra. Meg vannak veszve, így keresni fognak egy gyenge helyet. - tartottam védekezően a fegyverem magam előtt, s 180 fokos szögbe néztem a sötétség felé. Mögöttem a lovam, a mögött pedig a űz található. Úgy érzem, hogy ez a legbiztonságosabb védekező pozíció. Nem szeretném, ha Dögvészt megölnék, így vigyázok rá.
- Figyelj inkább, bármikor támadhatnak. - mondom felé, aztán, ahogy kimondom, akkor bal oldalról egy ordas közelít vicsorgó pofával. Szép példány, s elég okosan bámul felém.
- Takarodj innen! Nincs ingyen kaja! - üvöltök felé, s ijesztésképpen szúrok oda alabárdom hegyével. Meghátrál, de nem távozik el innen.

A tüske cserjés egyenlőre kitartónak látszott, mivel fájdalmas vonyításokat hallottunk arról. Mikor oda pillantottam azt láttam, hogy az egyik megpróbálta átugrani a bokrokat, de mivel az túl széles volt pont bele zuhant méghozzá a legsűrűbb részbe, és mint tűpárna és nehezen de vissza tudott kecmeregni a falka többi tagjához. Biztos nagyon fájt neki, de nem hiszem hogy a többi farkast ez eltántorítaná a támadástól. 
- A cserjés eddig bevált. - mondtam ahogy magam előtt tartottam fegyveremet. A lándzsámon, kívül, ott volt még Siegbald alabárdja, mint fegyver de végszükség esetére, felhasználhattuk a vadászkést és a szekercét is önvédelemre ha úgy hozza a szükség. Közben lovam mögöttem toporgott, harcra készen. Nem először kerültünk szorult helyzetbe, és mint mindig most is reméltem, hogy megússzuk épp bőrrel a dolgot. A férfival egymásnak háttal álltunk úgy hogy ne akadályozzuk a másikat, hisz mindkettőnknek, tér kellett a fegyverforgatáshoz. Nem lett volna szerencsés egymást lekaszabolni, harc közben. 
- Tényleg éhesek, és nem csodálom. Nem igazán találhatnak zsákmányt mostanában. Nincs annyi nagyvad errefelé. Nekem is három napomba telt mire bele sétált a csapdáimba néhány apróvad. És a farkasoknak nem elég az apró jószág. De ha kitartunk és elég nagy falatnak bizonyulunk, feladják legalább is remélem. Nincs kedvem az egész éjszakát végig hadakozni velük. - mondtam, miközben a bejárat felé kaptam a tekintetem. Az egyik onnan már be is jutott, de mikor a többi akarta követni bele estek az árokba. Éles vonyításuk jelezte hogy nem bírnak egykönnyen kikecmeregni. Így egyenlőre azzal a farkassal foglalkoztam, ami körülöttünk körözött. Siegbaldnál próbálkozott először, de félre ugrott mikor felé szúrt. Rájött hogy ő erősebb és nagyobb. Éhes pillantásokkal engem kezdett el méregetni, mintha azt mondta volna, hogy, a '' semminél te is több vagy. '' Borostyán sárga szemei, kísérteties fényben csillogtak, a tábortűz fényében. A hatalmas farkas még a ilyen közel a tűzhöz is alig látszott a sötétben. 
- Ez fekete. Már értem miért olyan mintha egy árnyék lenne. - Döbbentem meg hisz nagyon ritkák voltak, és többségben, csak épp hogy fekete folt szokott lenni a szürke bundán. Majd hirtelen megindult felém a fenevad és rám akarta vetni magát, egy jó falat reményében. Én felemeltem a lándzsát, és hagytam hogy saját súlya felnyársalja. Majd a maradék lendületet kihasználva átfordítottam fejem felett nehogy rám zuhanjon a holtsúly. Nem lett volna szerencsés, a földre kerülni. Egy darabig még vergődött, miután kihúztam belőle a fegyver pengéjét, de ahogy pár métert arrébb vonszolta magát, az élet is kihunyt benne. 
- Egy meg van, jöhet a többi. - mondtam nyugodtan a sötétséget bámulva. Pedig nem voltam nyugodt. Tombolt bennem az adrenalin, a harc kilátásától, és ilyen ritkán fordult elő velem.