[Magánjáték: Siegbald&Avis] Lovastúra?

A tüskés bokrok végzik a dolgukat, hiszen a várakozás csendjét egy-egy fájdalmas vonyítás töri meg.  Ez nem túlságosan sokáig fogja őket távol tartani. Ha emberek lennének, akkor biztosan bosszúságot okoznánk nekik, mert tudnak bejönni.
- Eddig igen, egyelőre. Nem mernék fogadni abban, hogy túlságosan sokáig meghátrálásra késztetné őket. - ügyesen, helyezkedünk mind a ketten, nem zavarva egymást, ha harcra kerül a sor. A tűz felől biztosan nem tudnak támadni a dögök, mert ott a tűzzel és az izzó parazsat kellene leküzdeniük.
- Szerintem a sok tüske szintén zavarhatja őket, amiért nagyon mérgesek lehetnek. Emellett a tudat, hogy itt vagyunk, mi a legfinomabb eledel a környéken, de nehezen férnek hozzá. -  magyarázom neki, miközben a szemem pásztázza a környékemet, hogy nincs-e megjelenő farkas? Nem szeretnék meglepődni, ha az egyik beleharap a lábamba, vagy a nyakamnak akarna nekem ugrani.
- Ha elegendő  mennyiséget ölünk meg a falkából, tán akkor megfontolják a további támadást. - sóhajtok egyet, azonban nincs időm tovább gondolkozni, mert megjelenik egy ordas farkas, Egyáltalán nem tudom megtalálni a szépséget a vicsorgásában és a morgásában. A közeledésére védekező állásból támadok, ami végül csak ijesztésnek elég. Ránéz Avisra,  emellett úgy dönt, hogy nála próbálkozik a továbbiakban.
- Igen, az. Nehezen látni ezeket a dögöket. Szerencsére a tűz fénye valamennyire segít. - hangzik tőlem, de nem nézek az irányába. Lefoglalja a szemem a következő farkas érkezése, aki társa vergődésének hangját jobban hallhatta. Segítségére akart sietni, azonban Avisnak hála eggyel kevesebben vannak. Nem sokat teketóriázik, hanem egyenesem felém rohan. Lovam kissé ideges mögöttem, de nem érdekel. A megfelelő pillanatban szögezem oda a talajhoz a farkas fejét. Elmondok magamban egy kisebb imát a fiatal állatért, talán ezért volt annyira meggondolatlan.

A farkas, Siegbald után nekem rontott hisz kisebb vagyok és gyengébb, de nagyon rosszul járt velem. Felém indult a fenevad és rám akarta vetni magát, egy jó falat reményében. Én felemeltem a lándzsát, és hagytam hogy saját súlya felnyársalja. Majd a maradék lendületet kihasználva átfordítottam fejem felett nehogy rám zuhanjon a holtsúly. Egy darabig még vergődött, miután kihúztam belőle a fegyver pengéjét, de ahogy pár métert arrébb vonszolta magát, az élet is kihunyt benne. Gondolom a társa vergődése vonzotta oda az újabb farkast, de az se járt jobban. Siegbald a fejénél fogva szegezte a földnek, szinte azonnal elpusztult. Lehet hogy fel sem fogta, a dolgot. A két farkas vérének a szaga mindent betöltött a környéket. Erre persze a farkasok is még jobban megvadultak. Lehunytam a szememet és hallgattam az üvöltésüket. 
- Még legalább négyen vannak. És eddig minden bizonnyal az alfa pár nem jelent meg. - mondtam nyugodtan és azt láttam, hogy két farkas a tüskés árokból próbál kivergődni, nagy fájdalmak közepette. 
- Ott a vezérpár. - mondtam mikor átugrották, a bejáratot torlaszoló, tüskekerítést. Szép megtermett példányok voltak, teli sebhelyekkel. Minden bizonnyal nem egyszer kerültek összetűzésbe emberekkel. Elkezdtek morogva vicsorogva körözni körülöttünk. Csak sajnos a másik kettő is elővergődött az árokból, igaz sántikálva. A lovak idegesen nyerítettek és toporzékoltak. De a farkasok jelenleg minket szemeltek ki. Minket akarta, hisz mi kisebbek voltunk mint a lovak. Körbe körbe, járkáltak, néha felénk kapva, majd aszt láttam, hogy az egyik megkerülte a férfit, még ő a másikra figyelt és rá akarta vetni magát. 
- Siegbald vigyázz!!  - kiáltottam, majd a dárdát a farkas felé dobtam, és sikerült annyira elterelnem a figyelmét, hogy lelassult. De a következő pillanatban egy erős lökést éreztem a hátamon, az egyik nagyobb példánynak sikerült rám vetnie magát. Gyorsan bal karomat felemelve akadályoztam meg, hogy a torkomat támadja. Tépte és marcangolta a karomat, a fájdalomtól felüvöltöttem közben, ahogy kapálózott összevissza karmolt karmaival. Csoda hogy a szememet nem karmolta ki, mikor éreztem hogy mélyen belehasít arcom bal oldalába. Ahogy próbált egyre közelebb kerülni a torkomhoz hogy mihamarabb átharaphassa, a földön kutattam valami, fegyver után. Most még egy bot is megtette volna, számomra csak ne érezzem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Majd kezembe akadt, a kés amit az öreg adott, azzal a címszóval hogy jól jöhet. Most tényleg jól jött. Megragadtam a kést és többször is bele vágtam a farkas oldalába ami végre elengedett. Nagy nehezen feltápászkodtam, de a bal karomat alig bírtam mozdítani, annyira fájt.

A harc elkezdődött, s most már nincs semmi esély a menekülésre, harcolnunk kell, míg az egyik fél fel nem hagy a másik támadásával. Ez egy életre-halálra menő küzdelem, aminél a farkasok száma sokat nyom a latba. Mikor a tapasztalatlan farkast kiterülve látom, akkor a győzelem egyfajta nyugodtságot ad számomra. Avis mond a közelemben, amire a legkevésbé figyelek. Szememmel nézem a lehetséges támadási irányokat, ahonnan egy farkas jöhet és támadhat rám. Mikor a vezérpárt említi, akkor én csak ennyit mondok az irányába.
- Hát legyenek, ha így folytatjuk, akkor ők szintén sorra fognak kerülni. - jegyzem meg, s észlelem, hogy a bejáratnál van a két legerősebb állat. Úgy érkeznek hozzánk mint a többi, vicsorogva és mélyen morogva, mint ha mi lennénk a bűnösök. Az tény, hogy tán behatoltunk a vadászterületünkre, de nem hinném, ettől többet fel lehetne róni a mi listánkra. Elkezdenek méregetni minket, ami párosul járkálással.
- Gyerünk Dögvész! - szóltam a lovamnak, aki a tűz barátságos melege mellől elindult, hogy a táborban szó szerint rohangáljon, ügyelve rám és a másik két társunk egészségére. Ha útjába kerül egy farkas, akkor valószínűleg megtapossa a nem kevés súlyával. S ha már a lovam ezt a taktikát alkalmazza, akkor én Avis védelmére kelek, mikor az megsérül, ám mégis sikerül az egyik farkast megölnie. Beállok elé védelmezően, s megmutatom neki, hogy milyen fából faragtak. Túlságosan felbátorodnak a attól a ténytől, hogy a vámpír lányt sikerült megkóstolni. A felé ugró vadállatot egy könyökcsapással bizonytalanítom el, míg egy másikat sikeresen akkor találok el, mikor harapna bele a lábamba. A rúgásom erejétől annyira meglepődik, hogy kihasználom a lehetőséget, s alabárdom segítségével nyakon szúrom. Ám a könyökcsapásos taktikát váltva pályázik a lábamra. Sikerül elkapnia, s én sziszegek a fájdalomtól, ahogy az erős állkapocs rajta van. Szabad lábammal elkezdem rúgni a bordáját teljes erőből, miközben a fegyveremmel és a kezemmel azon vagyok, hogy földre ne essek. Végül hallok egy bizonyos reccsenést a farkasnál, azonban az továbbra sem enged el. Akkor egyszerűen beverem a fejét a fegyverem tompább végével. Fél térdre esek, s akkor jön az utolsó felém. A torkomat célozza meg, de én az alabárdom vágásával végzetes sebet ejtek rajta. Teljesen elterülök a földön.

Miután engem jól helybenhagy a farkas mely rám vetette magát, nagyon felbátorodtak. Hiába tudtam megölni a farkast, a többi tovább támadja a férfit ki védelmezőleg elém állt így a farkasoknak rajta kellett hozzám eljutniuk. Még ép kezemben volt a kés, hogy valamennyire legalább megvédhessem magam ha kell. Dögvész a parancsszóra, körbe - körbe kezdett rohanni. Reméltem hogy nem lesz baja a lónak. Elég volt hogy már én lesérültem. Mikor elkapta a lábát az egyik, láttam hogy nem akarja elereszteni. Hiába sérültem meg, nem akartam annyiban hagyni. Megragadtam ép kezemmel újra a vadászkést, és mikor ő elkezdte rúgni a farkast én a másik oldaláról bele döftem a kést. Pont akkor mikor Siegbaldnak egy rúgással sikerült eltörnie a bordáját. Az utolsó farkassal is végzett miközben én ráborultam a döglött farkasra, és próbáltam összekaparni magamat.  
- Te, ez egészen... könnyen ment. - mondtam nagyot sóhajtva. Ezt nevezem nehéz éjszakának. Lesz meglepi ha vissza érek Hellenburgba az már biztos. De legalább nem fognak kölyökként kezelni. 
- Hogy van a lábad? Nagyon mély a seb? - kérdeztem tőle ahogy felkeltem, és karomat, mellkasomhoz szorítottam, majd oda botorkáltam hozzá. Bal szememre jelenleg nem láttam a belefolyt vér miatt. De nem bántam. Éltünk és ez a lényeg. 
- Ott egy forrás az ágkunyhó mellett. Ott kitudjuk mosni a sebeinket. - mondtam egy gyenge vigyorral, és ép kezemet felé nyújtottam.

A harc végül befejeződik, bár cseppet sem örülök neki, hogy lábon vettem harapva. Nehéz lesz egy darabig járni. A saját mélázásomból végül Avis hangja rángat ki. Ránézek, s felmérem a sérülését a szememmel.
- Mert a tűz felőli oldalról nem tudtak támadni. Ha nem lett volna semmi ilyesmi, hogy széttéptek volna. - sóhajtok egyet, aztán elérkezettnek találom az időt, hogy lefejtsem óvatosan a lábamról ezt a dögöt. Kézzel feszítem szét a farkas száját, majd utána hely lévén sikerül a lábamról lefejteni. Elég csúnyán néz ki, de hozzá vagyok szokva az efféle látványokhoz.  Dögvész idő közben rájön, hogy elmúlt a veszély, így Dun mellé sétál, s elkezd zabálni. Én megyek a pálinkáért, aztán ráöntöm a sebemre egy jó darabot. Nagyon kezdem el szívni a levegőt a csípő és maró érzéstől. Szabad kezem ökölbe szorul.
- Megmaradok, ne aggódj. - szólok hozzá végül, hogy megnyugtassam állapotom felől.
- A te karodat viszont jól megcibálta a farkas. - közben a saját sérülésem kötöttem be. Odafordultam hozzá, aztán felajánlottam neki.
- Segítsek ellátni a sebed, vagy megbirkózol vele? - teszem fel a kérdést, mert fogalmam sincs, hogy mennyire igényli az ilyen fajta segítséget. Végignézek a leterített farkasokon, s eszembe jut, hogy meg kellene őket nyúzni, hogy a bundájukból hasznos ruházatot lehessen összehozni.
- Én holnap tovább indulok. Te merre felé tartasz? - váltok témát, mert nincs kedvem ezekről a farkasokról beszélni.

Csak halkan felkacagtam mikor megszólalt a tűzzel kapcsolatban. Lehet igaza volt, de akkor is nekem bejött, ez a kis csetepaté még ha én rosszabbul is jártam. Egész érdekesre sikeredett. 
- Lehet, hogy a tűz megóvott, de nekem bejött. Bírom a para dolgokat, bár nem terveztem hogy ennyire lesérülök. - mondtam és mivel nem fogadta el a segítségemet, csak leültem mellé. A lovak hamar kiheverték a történteket és már is enni kezdtek, nem zavartatták magukat, hogy majdnem meghaltunk. - Szép mi az életünket kockáztatjuk, de ők már túl is vannak a dolgon. - mondtam vigyorogva. Megkérdeztem, hogy jól van e, de könnyedén lerázott. Majd a karomra terelte a témát. 
- Azt megköszönném ha segítenél. A szemembe folyt vér miatt nem igazán látom mit csinálok. - mondtam továbbra is vigyorogva. És mielőtt bármit tett volna megszólaltam.  - Várj előbb hagy kérjek egy kortyot hátha kevésbé fáj. - mondtam ahogy az üveg felé nyúltam. 
- Te amúgy mit tervezel a farkasprémmel? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert én úgy gondoltam, hogy télire megfelelne belőlük egy jó meleg kabát. 
- Szerintem, vissza megyek Hellenburgba. És amint elrendeztem mindent tovább indulok, bár lehet a mocsárvidéket egyenlőre hanyagolom. Az is lehet ellátogatok északra. Ott még nem jártam egyáltalán. - vontam vállat nyugodtan.

Ilyet se láttam még! Egy vámpírt kacagni? Ez újdonság számomra, mert az idősebb vámpírokat sosem láttam mosolyogni. A legtöbbje fapofával méregetett, ha olyan helyen bukkantam fel. Mindegy, nem vagyok én a szakértőjük, s nem is szeretnék az lenni. Maradok ennél az áldott jó zsoldos létnél.
- Igazán fura vagy, ha bírod a para dolgokat. Persze én sem vetem meg az izgalmas helyzeteket, de jobb épségben eljutni egyik helyről a másikba. Most jelen esetben az a bizonyos nemes vár engem, aki megkért a vadászatra. Ahhoz pedig több 100 kilométert kell lovagolnom. - sóhajtok egyet, hogy ennyire távolra kellett jönnöm északtól. Látom a lovak egymás mellé beállnak, aztán egymás társaságába elvannak. S ha jobban belegondolok, akkor velünk sincs másképp. Avis és én jól megvagyunk, hiszen még nem ugrottunk neki a másik torkának.
- Rendben segítek – ezzel egyetemben máris közelebb lépek hozzá, hogy megnézzem mi a helyzet nála. A kezemben ott van az üveg pálinka, amit elkér tőlem. Egy picit meglepődök, mert nem gondoltam volna, hogy alkoholt fogyaszt. Jó erős szesz, de nem szólok semmit. Mindenki saját felelősségére fogyassza az italokat.
- Ha elegendő összejön, akkor téli bundát csináltatok belőle. A hóban nincs is jobb tőle. A medvét nehezebb levadászni – nézek rá, aztán ha nincs ellenére, akkor nekilátok ellátni őt. Nem kímélem a sebét a szesztől, majd tiszta vízzel lemosom, hogy minden esetben alaposak legyünk. Végezetül nagyon egyszerűen bekötözöm a sebét. Ha elkészültem a sérüléseivel, akkor felállok a helyemről.
- Kellemes vidék észak, számomra kedves. - ettől a szavaktól kissé honvágy érzetem keletkezik, de nem sokáig hagyom garázdálkodni.
- Én még sosem voltam Hellenburgban, s nem vágyok oda. Északon van egy kedvenc pihenő helyem. Olykor mikor időm engedi ott tartozkodom.

Elismerem tényleg furcsa a viselkedésem egy vámpírhoz képest, de én már csak ilyen voltam. Nem a megszokott fagyos viselkedést mutattam mások felé. 
- Én szeretem a jó társaságot, szeretek kóborolni, és új embereket megismerni. Még ha az illető épp nem is ember. - mondtam újabb vigyorral. - Ó, értem. Sajnálom, hogy ilyen messzire kellett jönnöd, nagyon kimerítő lehetett az út idefelé. Vissza meg még rosszabb lesz a sérülésed miatt. - mondtam, ahogy mellette ültem és a lovakat figyeltem. Jobban bele gondolva, először fordult velem elő olyan, hogy egy szinte teljesen idegen személlyel harcoltam, együtt és még is képesek voltunk, megvédeni a másikat. Legalább is többé kevésbé. Úgy látszik nekem volt igazam és nem apáméknak. Igen is megbízhatóak az emberek. Még ha nem is mindegyik, fogadja el a fajtánkat. Gondolkodtam, a két lovat figyelve, akik teljesen nyugodtak voltak. És ez a nyugalom átragadt rám is. Egyszerűen csak félmosolyra húztam a számat, és bambultam a két lóra mikor is, Sieg felajánlja a segítségét a sebek ellátásában, amit szívélyesen fogadok,  de mielőtt neki fogna kérek tőle egy korty alkoholt, fájdalomcsillapítás gyanánt, amit oda is ad, bár látom hogy meglepődik. Jó nagyot kortyolok az erős italból és érzem, hogy végigmarja a torkomat. Majd kissé elzsibbadok, tőle, amit most nem is bánok, hisz nagyon fáj a karom és az arcom. Amin nem sokat segített, az hogy fertőtlenítette a sebeimet. És miközben bekötözött, nem bánt épp finoman velem, de nem tettem szóvá. De legalább így a vérzés csillapodott, és és kiderült hogy szerencsére a szemem épp maradt. 
- Látom nem csak én gondolkozok ezen. - mondtam mosolyogva, majd eldőltem a fűben, és az eget bámultam. Szépek voltak a csillagok, fényesen ragyogtak, a tinta fekete égbolton. - Az igaz, csak egyszer láttam medvét, életemben de nem is nagyon szeretnék még egyszer. - majd elmondta, hogy számára kedves az északi vidék, meg hogy Hellenburgban nem járt és nagyon nem is akar oda menni. Nekem például semmi bajom nem volt a várossal, sőt jó volt a hely, de akkor is vonzott az hogy bejárjam Veronia többi részét is. 
- Biztos szép lehet. Remélem egyszer tényleg sikerül eljutnom északra. - mondtam továbbra is az eged bámulva.

Avisra csendesen nézek rá , aki jelen pillanatban velem beszélget. Meghallgatom, hogy mit mond, saját magával kapcsolatban. Hamar rájövök, hogy tényleg különbözik a többi társától. Szeret ismerkedni ismeretlen emberekkel? Még ha azon nem a saját fajtámból valók? Ez a legérdekesebb az egészben, de úgy vélem, hogy nem mindenkivel lehet jól kijönni. Feltűnik nekem, hogy az elmúlt percben a vámpírlány sokat mosolyog rám, így felmerül bennem a kérdés.
~ Vajon megártott neki az alkohol? ~ nézem az arcát, s a mozgását, hogy vajon az miről árulkodik. Mikor a másik a sajnálatát fejezi ki felém, mert sokat kellett utaznom, akkor én sóhajtok egy nagyot.
- Az utazással nincs semmi gondom, de valószínűleg a sérülésem miatt nem lesz kellemes az utazás. Kénytelen leszek kibírni. - nyugtatom őt, hogy nem kell nagyra fújni a helyzetet. Aztán újra meglep a kijelentésével, hiszen nehezen tudom elhinni, hogy én voltam neki most az első harcos társa. Nem reagálok ezen szavaira semmit. Mikor látom, hogy a csillagokat kezdi el nézegetni odafenn, akkor beszédszünet mellett döntök. A medvés szólására csupán ennyi szavam van.
- Jobb elkerülni a medvéket, mint megküzdeni velük életre-halálra. - hagyom végül letérjünk erről a témáról, hogy szóba jöjjön észak. Tele van csodával és felfedezni valóval.
- Csak rajtad múlik, hogy hová mész. Északra is eljuthatsz. -  válaszolom, miközben kinézek magamnak egy fényes pontot az égboltot, s bámulni kezdem.
- Itt az ideje, hogy pihenjünk.

- Rendben én benne vagyok, aludjunk egy kicsit. - mondtam ahogy oldalamra fordultam. Lehet kényelmesebb lett volna a tűz mellett, vagy az ág kunyhóban, de már nem volt erőm elmenni odáig. Lehunytam a szememet, és egy ideig, az éjszakai erdő, és a lovak hangjait, hallgattam, de végül minden elcsendesedett számomra. Minden bizonnyal jobban, megártott az ital mint hittem.


Másnap reggeli első napsugarakra ébredtem. Nagy nehezen felkeltem, és körbe néztem. Leginkább egy csatatérre emlékeztetett a tábor. Még Sieg aludt, én elmentem körbe nézni, hátha találok valami ehetőt reggelire. Szerencsére, néhány gyümölcsöt, képes voltam, összekaparni, közben észre vettem, a madár csapdát. 
- Nocsak, még is sikerült? - mondtam ahogy a nyakamba kötött, bőr nyakláncot levettem, és a csuszka lábára kötöttem hogy véletlenül se repülhessen el. Majd vissza indultam, a táborba. Útközben, láttam a farkasok nyomait, amik este ránk támadtak, elég rendesen próbálkoztak, a tövisek között, de szerencsénk volt. Ahogy vissza értem, a lovaknak adtam a reggeli almából, hisz mindig hátasok az elsők, és aztán jöhetnek a lovasok. A madárkát, kikötöttem, a tábortűz mellett hagyott fadarabok egyik ágához, nehogy megszökjön, majd kicsit a lovakkal foglalkoztam, és megnéztem, biztos nem sérültek - e meg. Velük nem volt semmi baj, ellenben én úgy éreztem, hogy majd leszakad a karom. Néha körbe néztem, hogy Siegbald mikor ébred fel.

Mikor elrendelem az alvást, akkor még egy darabig nézem az égboltot – már amennyit lehet látni belőle –, aztán lassan ténylegesen távozok az almok világába. Úgy vélem, hogy nem vagyok az a horkolós típus, mint az én nevelőapám.

Lassan nyitom ki a szemem, egy nagyon mély és hosszú alvás után. Álmos fejjel nézek körbe, hogy mi a helyzet körülöttem. Nem foglalkozok olyan aprósággal, hogy Avis meglátja a reggeli arcomat. Beletúrok a hajamba, hogy egyik részről megigazítsam, miközben ásítok egy hatalmasat. Megpillantom végül a vámpírnőt, aki úgy tűnik, hogy hamarabb ébredt fel. Számomra ez semmilyen jelentőséggel nem bír, így nem izgatom fel magam.
- Szép reggelt! - fújom ki a levegőt, majd ránézek Dögvészre, hogy a pajtásom rendbe van-e? Úgy tűnik, hogy kapott ennivalót, mert rá sem néz a lovam. Egy dologgal kevesebbet kell tennem reggeli előtt. Kinyújtóztatom a végtagjaim, aztán a következő szavakat mondom ki társamnak.
- Látom, hamarabb keltél fel. Nem tudtál aludni? Vagy csupán mindig is ennyit szoktál? Nálam mindig változó. S próbálok nevelőapám bölcs mondásának eleget tenni.”Ha lehetőség van a nyugodt alvásra, akkor használd ki.” - észlelem a kikötözött madárkát, amit  értékelni tudok. Hálásan nézek Avisra, s tán túlságosan emberi köszönetet viszek véghez, már ha a társam nem állít meg benne. Egyszerűen odasétálok hozzá, majd magamhoz ölelem hálám jeléül. Ettől többet nem tudok neki adni.
- Köszönöm – toldom meg a jelenetet ezzel az egyetlen szóval, végül csak elengedem a másik testét. Étkezés helyett előre odakészítem a cuccaim a lovam közelébe, aki csak érdeklődve tekint rám. Tudom jól Dögvészről, hogy okos állat, s összeáll neki a kép, hogy hamarosan indulni fogunk tovább. Megsimogatom az orrnyergét, aztán a nyakát megpaskolom lágyan.
- Pihenj még öreg cimbora, aztán indulunk haza Északnak. Többször megállunk, s a kedvenc helyeden elidőzünk egy kicsit. - felmerül közben bennem, hogy Északon az egyik ismerős gazdánál hagyni őt, s cserébe szerezni másikat. Megadni a nyugodtságot Dögvésznek. Csak átfut rajtam ez a gondolat, aztán ellépek tőle. Vissza Avishoz.
- Étkezem, aztán én indulni fogok. Messze van Észak, főleg ahová mennem kell.

Miután megetettem a lovakat, a magammal hozott kefével le is csutakoltam őket. Dögvész nagyon is örült neki, hogy kényeztettem kicsit, pedig amilyen jó állapotban volt, tudtam, hogy rendesen gondozva van. Ritkán találkoztam ilyen jó kondiban lévő jószággal. Ahogy hátra pillantottam csutakolás közben, láttam amint társam is felébredt, bár elég nyúzottnak tűnt. 
- Neked is szép reggelt. - mondtam mosolyogva majd vissza fordultam lovam felé. Közben hallgattam a kérdését. 
- Nos változó. Nagyon rossz alvó vagyok, és pár óra alvás után csak úgy kipattannak a szemeim, és nem bírok többet aludni. - válaszoltam neki ahogy befejeztem a munkát és vissza dobtam táskámba a kefét. Majd hirtelen észre vettem, hogy Siegbald oda jött hozzám, és átölelt majd megköszönte gondolom, hogy fogtam neki egy csuszkát. - Ugyan igazán nincs mit. Ez a legkevesebb amiért megmentettél. - mondtam ahogy óvatosan viszonoztam az ölelését. Majd mikor elengedett elfordultam tőle, hogy ne lássa zavaromat. Időközben én is összepakoltam, és útra kész voltam. 
- Rendben van. Én is vissza megyek Hellenburgba, a többiek már hiányolhatnak az istállóban, ha gondolod megmutatom merre van a gázló a folyón, ahol könnyen át tudsz kelni. - mondtam neki, ahogy felszerszámoztam hátasom, hogy azzal se legyen gond.

Nincs más hátra, mint az étkezés. Előveszem a megmaradt cipómat, aztán hozzá a szalonnát és a kolbászt. Végül valami zöldség is előkerül az elemózsiás zsákomból. Mivel a másik megvendégelt engem finom nyúlhússal, így rajtam volt a sor. Odasétáltam hozzá, majd rákérdeztem.
- Megvendégelhetlek? Ugyan egy picit már kemény, de attól még lehet nyammogni. - mutatom neki a cipót, amiből nincs túlságosan sok. S ha nincs ellenére a dolog, akkor elkezdünk katonázni. Testvériesen megosztoztam vele, nem hagytam egy morzsát se a maradékaimból. Utána szépen elpakoltam, s már csak egy dolog maradt hátra! Dögvészt felszerszámoztam, s megkapta a terhelést. Ő meg látványosan nyújtózkodott nekem, hogy megmozgassa magát indulás előtt. Míg a tornával volt elfoglalva, akkor én újfent odasétáltam Avishoz, majd egy mindentudó mosolyt küldtem felé.
- Örültem a találkozásnak Avis, aki éjszaka van elemében. - vigyorogtam rá, aztán körülnéztem, hogy a táborhelyünk milyen állapotban van. Eszembe jut a tűzhely, így még azt földdel betemetem. Nem foglalkozok a földes kezemmel. A Csuszkáról sem feledkeztem meg, így az utazáshoz előkészítettem neki a terepet. A vámpírnőhöz fordultam újból.
- Vigyázz magadra, s remélem találkozunk még valamikor – nem mondok neki ennél különösebbet.
- Ami azt illeti, nem kell megmutatnod a helyet – ezzel felszálltam a türelmetlen Dögvész hátára, aztán a következő pillanatban már elindultam. Még egyszer visszafordultam felé mosolyogva, aztán előre nézve követtem a saját célom. Hogy egy hosszú utazás után megérkezzek a munkaadómhoz.


// Köszönöm a játékot //

- Köszönöm. - mondtam mosolyogva ahogy meghívott reggelizni. Nyugodtan, eszegettünk, közben én azon gondolkodtam merre induljak, a rövidebb vagy a hosszabb úton. Mivel a hosszabb könnyebben járható volt, de nem volt kedvem, túl sokáig időzni a környéken. Mikor befejeztük, a reggelit mindketten készülődni kezdtünk. Láttam hogy lova mennyire nyújtózkodik. Minden bizonnyal Dun sem fog örülni, a plusz súlynak a két farkas képében, de legalább végre elindulhatunk mi is. Majd Sieg oda jött hozzám, hogy elbúcsúzzon. 
- Én is örültem. - mondtam egy mosollyal. - De ha lehet ezt elfelejthetnénk? - tettem hozzá továbbra is mosolyogva. Láttam hogy eloltotta a maradék parazsat, majd a csuszkát is magához vette, és felém fordult. 
- Rendben te is vigyázz magadra. És biztos találkozni fogunk, mindenképp elmegyek északra.  - közben felszállt lovára és lenézett rám miközben elindult. Én csak intettem neki miközben eltűnt a fák között. Én is felültem lovamra és lassan elindultam egy másik irányba. A rövidebb utat választva, hogy mihamarabb vissza érjek Hellenburgba. Közben azon gondolkoztam mikor fogja észre venni a medált mit a madárka zsinórjához erősítettem. Egy egyszerű réz medál volt ami egy lovat ábrázolt, így már is volt okom hogy megkeressem őt. 

// Én is köszönöm a játékot  //

Szép kis játék volt, nagyszerű alkalom az ismerkedésre! Sieg, örülök hogy ennél a karakternél is megtartottad az E/1-es módit, ráaásul kis izgalmat is csempésztetek a történetbe. Szép volt gyerekek, jár a 100 xp