[magánjáték] A liget rabjai - Avis & Egan

Hűvösebb van, mint máskor, azonban engem különösebben nem zavar. Hozzá vagyok szokva a hideghez, s ha kell a forróságot is képes vagyok elviselni. Dél-nyugatra vagyok jelenleg, távol Hellenburg városától a Südardün folyó túloldalán. Egy kisebb fás bokros ligetet néztem ki magamnak, ahol nem fogok szenvedni hiányt, sem tüzelő anyagban, sem pedig újdonságban. Régen jártam már erre, így fogalmam sincs, hogy mások mennyire fedezték fel a természet szépséges csodáit. Ha az emlékezetem nem csal, akkor a liget közepén egy ősöreg fa áll, amiben még most is van kellő életerő. Úgy vélem, hogy következő éven segítek terjeszkedni ennek az erdős résznek. Ehhez azonban jobb ha most felmérem az állapotát. Nyugodtan indulok a kis csapáson, el-elhajolva egy-egy fa ága elől. Kiráz a hideg, ahogy a nedves ágakhoz érek. Megállok, s nagyot szippantok a friss levegőből. Tovább haladok, míg végül meg nem pillantom az öreg fát, amibe sajnos tán egy villám csaphatott bele, ezzel két részre vágva azt. Csak ott állok megkövülten, s azon tanakodok, hogy én mit tehetnék? Legjobb az lenne, ha kivágnám, de nem hordok magamnál fűrészt. Hívhatnék ide másokat, de az sok aranyba kerülne. Végül maradok annyiban, hogy nem teszek semmit, s idővel el fog pusztulni. Néma gyászom nem tart sokáig, mert a közeledni vélek egy lovast a dobogás alapján. Körülnézek, de egyelőre nem pillantok meg senkit. Inkább az út mellé leülve várakozom, hogy megjelenjen az alak. Tán fél percet, vagy egy percet várok, mikor megpillantom a személyt. Felkelek a helyemről, aztán odaköszönök hangosan.
- Szép napot! Csak nem eltévedt? – teszem fel a kérdést, miközben próbálom alaposabban felmérni, hogy ki lehet az? Nappal van, s ezen fényviszonyok inkább gátolják a látásom élességét, mint javítanák. Kezemmel szem ellenzőt formálok, hogy segítsek magamon.
- Mit keres egy ilyen ligetben? – érdeklődöm, reménykedve abban, hogy nem néz levegőnek. Ritkán találkozok jó igazán jó társasággal.

- A fene essen bele! - Morgom félhangosan. Hiába vagyok erdőben, akkor is bánt a fény. És egy búvóhelyet se találtam. Csak én lehettem ilyen szerencsétlen. fekete köpenyembe próbálok minél jobban bele gubóztam, hogy védjem magam. Közben Dunkelheit folyton horkangat és nyerít, mintha folyamatosan engem szidna, és azt mondaná felesleges volt elszökni otthonról. Persze egyáltalán nem éreztem hibásnak magamat. Csak abban, hogy nem találtam búvóhelyet nappalra. És a város még elég messze volt. Mikor egy ideje már baktattunk előre, majd elaludtam. De persze makacs természetű lovam nem hagyta annyiban. Hirtelen azt éreztem, hogy bakolt egyet és kénytelen voltam megkapaszkodni a nyakában.
- Ne légy már ilyen! Nem tehetek róla, hogy nem ismerem az erdőt. Nem tudom, hol lehetne barlangot találni. Beljebb meg nem vagy hajlandó menni. Gyáva patás. – mondtam lovam nyakára dőlve sörényében megkapaszkodva. Folyamatosan a fejét rázta és aprókat ágaskodott, hogy ébren tartson, de nagyon nehéz volt. Én már nem is figyeltem rendesen, mikor hirtelen megállt a lovam, felemeltem a fejemet. Egy fehérhaj alak állt előttünk.
- Am… Üdv. – válaszoltam bizonytalanul. Láttam, hogy bántja a szemét az erdei fény, és valamilyen szinten megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én vagyok látványos helyzetben.
- Nem igazán tévedtem el. Hellenburgba tartok, csak épp egy búvóhellyel is beérném. – válaszoltam kérdésére. Teljesen elvoltam, tompulva. Még gyanakodni sem volt erőm hogy vajon ki is lehetett az idegen.
- És ön mi járatban van errefelé? – kérdeztem vissza egy értelmes pillanatomban.

Mikor megáll a ló a közelemben, akkor a lovasra nézek. Számomra rögtön egyértelművé válik, hogy nálam fiatalabb vámpírról van szó, aki erre tévedt. Egy darabig méregetem, mint egy finom a kelmét a piacon, aztán a lovára is odafigyelek. Sosem tudhatom, hogy mire van betanítva a jószág, s mire képes. Mikor elmeséli a lány, hogy nincs eltévedve, mert Hellenburg felé tart, akkor bólintok egyet a fejemmel. Mikor búvóhelyet említ, akkor felvonom a szemöldököm, mert a ligeten kívül én sem tudok igazi búvóhelyről beszámolni. Nincs a közelben barlang, vagy olyan képződmény, ami teljesen elrejtene a világ kíváncsi tekintete elől. Mivel látom, hogy nincs túl jól a lovas, így lepakoltam a cuccaim és némi élelmet gyártottam a számára. Felé nyújtottam és barátságos hangnemben megjegyeztem.
- Nos ha csendben tudsz lenni, s a lovad is, akkor a liget teljesen tökéletes búvóhely. Megvéd a szél elől, vagy elrejt az idegen szemek elől. Ki munkával különben lehetne építeni valami kisebb ház szerűséget az eső elől. – mesélem, miközben várom, hogy elvegye az ételt. Magamban azon töprengek, hogy hová lenne érdemes felépíteni.
- Én mi járatban vagyok? Nos én itt meghúzom magam egy időre. Körülnézek a egy picit ezen a szép helyen, aztán tovább állok. Kíváncsi vagyok, hogy itt milyen az élet, s milyen szépséges csodákat fogok látni. – megállok egy pillanatra, aztán rámutatok a villám csapta ősöreg fára.
- Például ez a fa körülbelül háromszáz éves lehet, azonban belecsapott a villám és kettészelte. Ugyan sajnálom a fát, de kíváncsi leszek arra, hogy túléli e csapást vagy sem. – fejezem be ezt a gondolatot, miközben adogatom neki tovább az ételt. Nem irigylem tőle, ráadásul nekem bőven van.
- Emellett ha itt vagyok egy darabig, akkor láthatom azon személyeket, akik szintén be mernek jönni.

Kicsit meglepődtem mikor ilyen kedves hangon szólt hozzám és valami ételt kezdett el kiadagolni. Dunkenheilt a csizmám orrát kezdte el piszkálni a szájával miközben hátra fordult. Egyértelműen jelezte, hogy szeretné, ha leszállnék a hátáról. Én csak halványan elmosolyodtam. Majd leszálltam lovamról.
- Köszönjük, hogy megpihenhetünk. – mondtam és az egyik nagyobb fa árnyékába leraktam a táskámat és a lándzsámat óvatosan a fa törzsének támasztottam majd a lovamról vettem le a nyerget és a kantárt. Azonnal arrább robogott és meghempergőzött majd lábait maga alá húzta és úgy fekve kezdett el legelészni. Kis lustaság. Gondoltam majd visszamentem az idegenhez.
- Még egyszer köszönöm. Elnézést a modortalanságomért, a nevem Avis Schwarzritter. Megkérdezhetem önt, hogy hívják? – kérdeztem és mosolyogva majd elfogadtam, a felém nyújtott ételt. Leültem a fa árnyékába hogy nyugodtan megehessem. Soha nem voltam válogatós, de ez nagyon jól esett, és finom volt.
- Érdekes liget. Nyugodt és csendes. – mondtam egyetértően.
- Hellenburgban szeretnék munkát találni. – válaszoltam neki majd hallgattam, amit mond. Mikor a fát említette a hatalmas kettéhasadt törzsre pillantottam. Tényleg hatalmas volt.
- Lehetséges, hogy túléli. Odahaza a mocsárban, is van egy hasonló korú fa. Valamikor abba a fába is belecsaphatott egy villám. Félig kettéhasadt a törzse, de továbbra is hozta a friss hajtásokat. – mondtam neki, és meglepődtem mikor újabb adag ételt kaptam.
- Köszönöm. Párnapja úton vagyok, de magán kívül nem találkoztam még mással. – mosolyogtam újra. Közben arra lettem figyelmes, hogy a lovam felkelt és megrázta magát, majd nyugodt lépésekkel a férfihoz lépett, és a hátát kezdte lökdösni az orrával.
- Bocsánat, kicsit féltékeny típus. Mondhatni a védelmezőm. – mondtam mosolyogva és próbáltam megállítani, hogy hagyja békén a férfit.

Végignézem a jelenetet, ami a ló és lovasa között lezajlik. Egy picit meglepődök magamban a ló mennyire hajlékony, s a gazdája csizmájának orrát piszkálja. Mikor a vámpír nő leszáll a lóról, akkor megköszöni nekem, hogy megpihenhetünk, mint ha csak én lennék e hely őrzője. Ami megragadja a figyelmem az éppenséggel a fegyvere, ami egy lándzsa. A lóról végül lekerül a nyereg és a kantár, majd nem sokkal később már saját magát kezdte el szórakoztatni egy picit, majd lustán étkezni. Odajön hozzám az idegen, s bemutatkozik nekem Avis Schwarzritterként.
- Az én nevem Egan Tyr Foley, örvendek a találkozásnak – árulom el neki a becses nevem, sőt halványan meghajolok, ahogy egy nemestől elvárható. Mikor eme gesztust letudtuk, akkor megnézem a vonásait, amin vidámság honol. Egyelőre én maradok egykedvű, s cseppet sem viszonozom a somolygását.
- Ez a liget, mindig ilyen, kivéve, mikor jön a vihar. Akkor a fák zenélnek, sírnak és suttognak. – magyarázom el neki, hogy mit tapasztaltam meg életemben, mikor itt tartózkodtam.
- Egyelőre jó időre számítok, de sosem lehet tudni. Ezért jobb, ha most keresünk magunknak egy védettebb részt. – folytatom a mondanivalóm, miközben az ajkaimon és arckifejezésem könnyedén játszik. Tele vagyok érzelmekkel, s most valamiért nincs kedvem őket elfedni. Nem félek megmutatni a másiknak, hogy ki vagyok valójában. Megtudom eközben a társaságomtól, hogy pár napja már utazik, s eddig nem találkozott senkivel.
- Nos, akkor én vagyok az a szerencsés, akivel összefutottál. Én már tíz napja vagyok egyedül, s... – ejteném ki a szavakat az ajkaimon, mikor Avis lova elkezdi a hátam lökdösni az orrával. Szembefordulok a jószággal, majd ha engedi, akkor lágyan megsimogatom az arcát, de csak barátságos szándékkal. Eszembe jut hirtelen, hogy nekem is jól jönne egy hátas az utazásaimhoz, de egyelőre nem jutottam el arra a szintre, hogy megengedhessem magamnak. Ha a jószág nem bánik velem ellenségesen, akkor a következőt mesélem a vámpírnak.
- Hmm, akkor úgy tűnik jobb ha távolabb megyek tőled. Még a végén azt hiszi, hogy el akarlak téged rabolni. – jelentem ki egy kisebb mosoly kíséretében. Elengedem végül a hátas arcát.
- Milyen munkát keresel?

Furcsa jelenet lehetett az idegen számára amint a lovam csinált, de ő már csak ilyen volt. Sose tudhattam mire számítsak tőle. Ha olyan volt a kedve egem sem engedett a hátára. Észrevettem, hogy a fegyveren megakadt a tekintete, de nem szóltam semmit. Sokan meglepődtek, ha láttak egy lándzsával rohangálni. Nem igazán láttam az idegen arcán semmi érzelmet. Pláne mikor bemutatkozott. De sejtettem, hogy rossz ember nem lehet, ha hagyta, hogy megpihenjek, és még étellel is kínált. Miután bemutatkoztam ő is bemutatkozott, majd a ligetről kezdett el mesélni nekem.
- Csodás lehet. – mondtam halkan, bár nem szerettem volna megvárni a következő vihart. Elég volt aznap viharban kavarogni mikor eljöttem otthonról. Bár a mocsárvidéket jobban ismertem és tudtam hol lehet elrejtőzni. Erre szinte semmit nem ismertem.
- Támogatom az ötletet. Nem szeretnék viharban kóborolni. Főleg egy számomra ismeretlen erdőségben.  – mondtam egy kicsit komolyabban. Kicsit fura volt azért, hogy egyedül vele találkoztam a kis falu óta ahol megszálltam. De valamilyen szinten nincs vele problémám.  Így szerencsémre se útonállóval, sem a családom bármely tagjával sem találkoztam, aki haza akart rángatni. Épp bele kezdett a mondandójába mikor is Dunkenhailt, elkezdte a hátát lökdösni.
- Jaj, ne haragudjon. – mondtam, és meg voltam lepődve hogy a lovam hagyta, hogy megsimogassa. Pedig nem sűrűn láttam ilyet.
- Ilyen nem gyakran fordul elő. Nem mindig szokta hagyni, hogy megsimogassák.- Szerintem nem hiszi azt, hogy el akar rabolni. Nem menne velem sokra. – mondtam egy vállrándítással.  Majd felnéztem rá.
- Leginkább a lovakhoz értek, de ha kell, harcolok is. – válaszoltam, a kérdésére. Közben a lovam engem kezdett el lökdösni.

- Csodás bizony, én különösen szeretem. Békésebb, mint a Köd-erdő. Itt nem tudja elképzelni azt az ember, hogy egy vadállat, vagy egy ismeretlen lény rátámad és széttépi az éjszaka közepén. A Tünde erdő meg végképp békés. – magyarázom neki, hogy mit tapasztaltam meg életemben, ami egyszerűen magával ragadt. Mikor ezzel végzek, akkor ő támogatja azon ötletem, hogy keressünk egy védettebb részt, ahol estére meghúzódhatunk. Rögtön elkezdek gondolkozni, hogy hol láttam én egy jól kialakítható helyet? Sóhajtok egyet végül, majd partneremhez szólok.
- Inkább jobb, ha készítünk magunknak, s a lónak egy kis zugot. Nem jó ebben az időben átázni és átfagyni. – közben sikerül magamban eldönteni, hogy mégis milyen helyre gyalogoljunk. A ló közben beleszól a beszélgetésünkbe, de engem cseppet sem zavar.
- Nincs semmi gond, szerintem igényli az odafigyelést és törődést. – ejtem ki, hogy mi a véleményem az állat viselkedéséről. Meglepetésemre az hagyja magát megsimogatni, így maradok a helyemen. Ezután meghallgatom a vámpírnő szavait, hogy ő mit gondol az egészről. Én nem értek túlságosan sokat a hátasokhoz.
- Az jó, ha értesz a lovakhoz. Én Holdhoz értek a legjobban, mert Holdpap vagyok. – árulom el neki a hivatásom, miközben a cuccaimhoz sétálok és felveszem. Visszasétálok Avishoz, s tudatom vele, hogy induljunk.
- Itt az ideje menni. Esetleg van valami, amit ne segítsek cipelni? – kérdezek rá, s ha megbízik bennem és átadja az egyik cuccát, akkor én minden további nélkül cipelem a célom felé. Nem megyünk olyan vészesen sokat. Lecuccolok ott, ahol meglepően sok egyenesebb gallyat látok. Átgondolom a kunyhónk kinézetét, aztán nekilátok az avarházunkat megépíteni, gallyból, avarból és minden más hasznos dologból, amivel túlélhetjük az éjszakát. Nem kérem meg Avist, hogy segítsen, inkább hagyom magától segítsen, ha szeretne. Ha egyedül készítem el, akkor több időt vesz igénybe, ha viszont segítségével, akkor hamarabb végzünk.
- Aludtál már rossz körülmények között?

Nagyon tetszett amit mondott és ahogyan mesélt. Megnyugtató volt a hangja, és tényleg csodás dolgokat láthatott.
- Uh. Pedig gondoltam arra is, hogy a Köd-erdőbe megyek, ha nem találom a helyem Hellenburgban. – mondtam nyugodtan. Majd körbe pillantottam. Teljesen igaza volt. Magunknak kellett menedéket építeni. És tényleg nem volt kedvem fagyoskodni.
- Meglehet. Ő különleges ló. Külön egyénisége van és közel sem hasonlít a fajtársaihoz. Makacs és képes egymaga olyan döntéseket hozni, amivel elég kínos helyzetben találom magamat. Igen gyerekkorom óta lovakkal foglalkozom. Sokszor hogy a családom elől elbújjak, az istállóban aludtam. – mondtam mosolyogva és a földről felvettem a kantárt, hogy a lovamra tegyem.
- Holdpap? Ők mit csinálnak? Még nem találkoztam egy holdpappal sem. – mondtam és kíváncsian pislogtam rá.
- Rendben csak felnyergelem, a lovamat aztán indulhatunk. Köszönöm nem a táskámon és a lándzsámon kívül nincs más holmim. – válaszoltam miközben meghúztam a nyereg hevedert. Erre csak felhorkantott a lovam és hátra csapta a füleit. Nagyon morcosan nézett rám.
- Most mi van? Nem is húztam meg igazán. Milyen nyafogós lettél néhány nap alatt. – mondtam és megsimogattam a nyakát majd Egan felé pillantottam. Megkérdezte, hogy aludtam e rossz körülmények között.
- Igen előfordult, hogy barlangban vagy a szabad ég alatt kellett aludnunk. – válaszoltam neki. Majd a hátamra kaptam a táskámat és magamhoz vettem a fegyveremet.
- Indulhatunk? – kérdeztem tőle kíváncsian, mikor elkészültem.

- Köd-erdő elég veszélyes egy kezdő kalandozó számára. Olyan lények lakják, s járják az erdőt, amik önmagukban is halálosak, nem csak csoportban. Olykor még a jól kijárt szekérúton sincs biztonságban a vándor. – magyarázom neki a tapasztalataim, de nem szeretném teljesen elvenni a kedvét a helytől, így a következőt mondom a partneremnek.
- De persze, ha szeretnéd, akkor egyszer elkísérlek, s bejárhatjuk azt a helyet. Én elég jól kiismerem magam, s elkerülöm a veszélyt. Tisztelem Köd-erdőt, ezért tán az sem tőr a lényemre. Nem sokan mondhatják el ezt magukról. – fejezem be egy időre, hogy az ő szavait hallgassam a lováról, hogy az egy különálló személyiség. Elsőre furának hangzik, de későbbiek folyamán, mikor egyedül leszek, akkor lesz időm átgondolni a szavait. Az a tény igazán meglep, hogy az istállóban aludt, s oda menekült el a családja elől. Érzem a késztetést, hogy beleszóljak a magánügyébe, de rájövök, hogy nem állunk azon a szinten, hogy ezt megvitassuk. Egy sóhajtással engedem el a témát. A fajtámról kezd érdeklődni, így a lehető legegyszerűbben szólok.
- Legtöbbünk ért a csillagok nyelvén, de leginkább a Holdolvasással. Természetesen, amit mondunk nem mindig következik be, vagy rosszul olvasunk. Nem könnyű feladat, s ez mi sok-sok éven keresztül gyakoroljuk. Legnagyobb sikerességgel csupán az öreg és tapasztalt Holdpapok képesek jósolni. – árulom el, hogy körülbelül mit csinálunk mi.
- De ezen felül a tapasztalok gyűjtése a fő feladatunk, én is ezért járom be Veroniát. – felem neki, aztán mikor elkészül, akkor elindulok előre. Nyugodtan lépek, s nem nagy tempóban.
- Mesélnél kicsit, hogy hogyan találod meg a kapcsolatot a lovaddal? Mármint első találkozáskor? – érdeklődöm, mert ez egy kiváló alkalom, hogy valamit eltanuljak ettől a vámpír nőtől. Nem szégyen a tanulás, sőt kifejezetten hasznos.

Figyelmesen hallgattam, amit mondott a Köd-erdőről. Bele sem gondoltam, hogy tényleg ilyen veszélyes lehet egy hely. Ostoba módon azt hittem, hogy bármire képes lehetek. Gyorsan be kellett látnom, hogy túl keveset tudok. Elég képzetlen és tapasztalatlan vagyok még egy ilyen erdőhöz.  Lehet, hogy a mocsárvidéken kiismertem magam, de itt más volt a helyzet. Nem ismertem a terepet, és ez veszélyes volt. Egan szavai ráébresztettek, hogy kevés dologról tudok és rengeteget kell még tanulnom.
-   Hű, mielőtt oda merészkedem, még sokat kell tanulnom. – mondtam kissé döbbenten. 
- Szívesen venném a kíséretet, és elhiheti, hogy tisztelem a természetet. Elvégre erősebb nálunk. - tettem hozzá.Majd néhány szót, ejtettem meg lovamról és családomról, bár utóbbival nem akartam untatni. Majd hallgattam amit a a Holdpapokról mesélt. 
- Szóval ha jól értem képesek vagytok, a csillagokból és a holdból olvasni, ezáltal többé kevésbé megtudjátok mondani a jövőt? Ez érdekesen hangzik. - mondtam mosolyogva. 
-Én mondjuk, imádom éjjel a holdat, figyelni. A kedvenc elfoglaltságom. - mondtam továbbra is mosolyogva. Majd a lovammal való kapcsolatra kérdezett rá. Vagy is hogy miként találhatjuk meg a kapcsolatot az első találkozáskor.
- Nos számomra sem volt egyszerű megtalálni a megfelelő lovat. Néha a véletlenen múlik hogy megtaláljuk a köteléket. Például én véletlenül akadtam Dunkenheiltre. Az istálló mélyén találtam rá, gyenge volt és beteg. Az anyja nem bírta felnevelni, és mindenki lemondott róla. De én nem akartam magára hagyni. A bátyám segített, életben tartani, és sikerült talpra állítanunk. Hosszú idő volt, mire teljesen felgyógyult. Mivel megmentettem az életét különleges kötelék van köztünk és persze mindketten ugyan olyan makacsok vagyunk. És néha a lovamnak igen hajmeresztő megnyilvánulásai vannak. És ha arról van szó hogy bántani akarnak elég agresszív tud lenni. - meséltem neki. 
- De nem mindig ilyen drasztikus módon lehet megtalálni a kapcsolatot.

Miután elmagyarázom neki, hogy a Köd-erdő kifejezetten veszélyes hely, akkor látom az arcán a döbbenetet. Meglep engem ezzel a tettével, s felmerül bennem az a kérdés, hogy ő vajon mennyit olvashatott a világról, vagy mennyit hallott ott, ahol eddig élt? Mikor megtudom tőle, hogy szívesen venné a kísértetem, akkor megnyugszom. Kissé aggódtam felőle, hogy esetleg felelőtlenül elmegy oda megnézni. Nem biztos, hogy élve kerülne ki onnan. Azon szava furcsán hangzik számomra, hogy tiszteli a természetet és erősebbnek tartja, mint bármely más fajt.
- Miért gondolod, hogy a természet erősebb nálunk? – kérdezem tőle, mert nem tudok továbblépni ezen a témán. Kíváncsivá tett, s szeretném, ha alátámasztaná szavakkal.
- A jövőt nem, csupán a holnapi nap időjárását. Nem tudunk emberi, vagy más faj jövőjét megmondani. Senki sem képes rá. – magyarázom neki, hogy bizony mi nem csak személyekkel foglalkozunk, hanem a természettel is. Hangom komoly, nem mosolygok. Mint egy merev szoborfej, úgy tekintek rá, amit annak köszönhetek, hogy fegyelemre neveltek bennünket. Órákon keresztül kellett néznünk egy tárgyat, s arcunk egy halványat sem mozdulhatott közben. Érdeklődöm, hogy miként alakult ki a vámpír és lova között a kapcsolat, amit felhúzott szemöldökkel hallgatok.
- Különös egy állat, hiszen az ápolásért hála várható tőle, de mégis szavaidból úgy vélem, hogy nála ilyen nincs. Mint egy barát, aki letudta a tartozását és már nem kell semmitől sem tartania – vetem oda a saját véleményem, aztán várom, hogy mennyire ért velem egyet. Haladunk közben, s egyszer változtatok irányt. A környezetünk egy kissé zártabbá válik, több lesz a lombozat, ami védhet az eső ellen, ha úgy tartja a kedve.
- S miért a lándzsát választottad fegyverként? Annak mi a története? – terelem más irányba a témát. Közben én előhúzom a fegyvertokból a tőröm, amit én használok. Sokan azt mondanák rá, hogy veszélyes fegyver, azonban szinte közelharcot kell folytatnom, hogy sebesülést vagy esetleg halált okozzak. Kétélű a dolog, s egy ideje azon töprengtem, hogy másik fegyvernek a használatát kellene elsajátítanom. A lándzsa hossza tetszik, azonban fogalmam sincs egyelőre, hogy mire képes egyáltalán.

- Hmm? Hogy miért gondolom hogy a természet erősebb? - kérdeztem vissza elgondolkodva. Közben z egyre sűrűsödő lombokat figyeltem. 
- Nem tudom egyszerűen így érzem. - válaszoltam végül hosszabb hallgatás után, majd felvilágosított, hogy nem a jövőt képesek olvasni csupán a másnapi időjárást. Kicsit kínosnak éreztem a dolgot hogy ennyire félre értettem a dolgot, ezért csuklyámon keresztül megvakartam a tarkómat. 
- Szerintem ez még hasznosabb mint a jövőbe látás. - próbáltam menteni a menthetőt csak hogy mikor kimondtam ez még rosszabbul hangzott. 
- Bocsánat, ha őszinte akarok lenni most először hagytam el egyedül a mocsárvidéket. És hát nem igazán ismerem a világot. - mondtam majd elgondolkoztatott amit a lovamról mondott. Érdekesen hangzott a feltevése miszerint inkább olyan mint egy barát aki törlesztette a tartozását.
- Ha jobban bele gondolok igaza lehet. Többen is mondták már hogy nem nekem való Dunkenheilt. Apám el is akarta adni mert többször megsérültem miatta. De én nem engedtem. Nekem csak ő kellett. És ő tényleg egy jó barát. Akármilyen makacs, türelmetlen, és néha úgy tűnik hogy egy hálátlan jószág, valójában nem az. Többször megmentett már. És nélküle idáig sem jutottam volna el. De szerintem makacssága és viselkedése termeti hátrányából fakad. Kisebb mint a fajtársai, odahaza. Lehet ettől olyan fura. - mondtam közben a kantárszárral a kezemben megdörzsöltem lovam széles homlokát amin ott virított a fehér csillag. Majd egy újabb kérdést kaptam. Majd a jobb kezemben tartott nálam jóval nagyobb fegyverre pillantottam.
- Leginkább azért választottam mert viszonylag egyszerűbb a használata mint a kopjának, és nem olyan nehéz. Távol tudom tartani az ellenfelemet és nem csak lóhátról tudok harcolni vele. És a bátyám aki megtanított hogy használjam a lándzsát, ő is e fegyvernek a híve. - válaszoltam kérdésére.

Különös választ kapok a vámpírnőtől, mikor rákérdezek nála,hogy miért gondolja a természetet erősnek? Nem teszek megjegyzést, csak magamban elraktározom a hallottakat. Feltűnik nekem, hogy nem kerüli el a figyelmét, hogy a környezetünk megváltozott. Tovább lépünk a témában, s újfent meglepődök a kijelentésén.
- Szerintem nem minden esetben kell tudni, hogy miként alakul az időjárás. Jobb meglepetésként megélni, mint előre felkészülni rá. – kezdek bele végül a mondandómba, de rögtön pár másodperc szünetet, hogy jobban megválogassam a szavaim.
- Egyértelmű, hogy egy csatában, háborúban akár döntő szerepe lehet az időjárásnak. De hétköznapi életben nem minden esetben szükséges tudni, hogy holnap mi lesz. Én általában úgy csinálom, hogy három naponta olvasok csupán a Holdból. – magyarázom neki, hogy nálam mi a bevett szokás. Ezután meghallom a vallomását, amire elmosolyodom egy kicsit, sőt felé fordulok. Óvatosan a vállára teszem a kezem, s a következőt ejtem ki az ajkaimon.
- Ezzel nincsen gond, idővel fel lehet fedezni. Azonban a Köd-erdő tényleg nem az első hely, ahová érdemes menni. – szólok hozzá barátságosan, sőt gyengében megmarkolom a dolgos tenyeremmel a vállát. Nem állok meg itt, hanem folytatom e témát.
- Én sokáig ugyanígy voltam vele, hogy a Holdszentély falain és a városon kívül nem tudtam milyen a világ valójában. Mikor Holdpappá avattak, akkor utána kerekedtem fel, hogy világot lássak. Minden új volt számomra, s a Holdpap társaimnak is. Én kivételesen nem magányosan utaztam. Rám talált a Tünde-erdőben a szerelem, de nem tartott sokáig. Egy tünde nemes férfinek volt már elígérve, amiről mit sem tudtam. Végül nehezen tovább léptem, s tovább utaztam Veronián. Több mesterségek sajátítottam el, mert kénytelen voltam dolgozni pénz híján. – mesélem neki, hogy velem mi történt az utóbbi években. Jön végül az ő szavai a lováról, amit természetesen végighallgatok, aztán áttérünk a lándzsára.
- S ha most megkérnélek, akkor tanítanál engem arra, hogy miként kell fogni egy lándzsát és használni? – teszem fel a kérdést, s várom rá a reakcióját.

Biztos furcsának találhatta a válaszomat, de én mér csak ilyen voltam. Csendben hallgattam, amit mondott. És érdekes volt még számomra, is hogy hallgattam a tanácsára, és el is gondolkodtam, rajta. Általában ha másoktól utasítást kaptam vagy tanácsot akkor csak legyintettem és mentem tovább a saját fejem után. De mivel nyilvánvalóvá vállt, hogy nincs elég tapasztalatom, hogy túléljem a váratlan helyzeteket, ezért tényleg jobb volt ha figyeltem rá. Egyedül a bátyám volt akire mindig is figyeltem. Sok mindenre megtanított, de úgy látszik még sem volt elég. Kicsit meglepődtem mikor a vállamra rakta a kezét, de nem zavart. 
- Igen én is úgy érzem hogy jobb lesz előtte tanulni és erősödni. - mondtam majd figyelmesen hallgatom, a történetét. Kicsit megnyugtat a tudat, hogy nem én vagyok az első aki tapasztalat, nélkül indult meg a világnak. De ahogy folytatta a történetét, kicsit elszomorodtam. Nagyon szenvedhetett a történtek miatt, de úgy látszott mintha már túl lenne rajta. Mondjuk én még nem voltam szerelmes. És teljesen feleslegesnek tartottam a szerelmet. Végül kitért a lándzsára én meg elmeséltem hogy a bátyám tanított a használatára. De teljesen megdöbbentem mikor megkérdezte hogy megtanítanám e az alapokra. 
- Már mint én? - mondtam döbbenten. 
- Am... Szívesen segítek az alapok elsajátításában. De nem hiszem hogy túl jó tanár lennék hisz még nekem is tanulnom kell. - mondtam még mindig meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy bárki is az én segítségemet fogja kérni.

Látom meglepődik azon, hogy ráteszem a vállára a kezem. Mivel nem söpri le egyből, akkor úgy vélem, hogy nem zavarja különösen a tettem.
- Helyes, a tudás megóvhat a bajtól, s a megfelelő helyzetben kincs. – mondom neki nagy bölcsen, mint aki olyan helyzetekből került ki győztesen, ahol nem is lett volna esélye. Mindenesetre nem tartok attól, hogy beszéltem vele ezekről a dolgokról. Tán pont az én szavaim teszik lehetővé azt, hogy megtalálja a saját útját az életben. Látom, hogy ledöbben, mikor arra kérem, hogy mutassa be nekem a lándzsát, avasson be a használatába, ha nem is mester szinten, de az alapokat.
- Erős alapra lehet építeni bármit, míg a többinél így is, úgy is ledől, amit építettünk. – szólok olyat, ami szintén a javára válhat. Az én holdpap tanítóim mindig ezt sulykolták az agyamba, míg végül rá nem jöttem, hogy igazuk van.
- Igen, Te. Nem is a lovadat kérem meg rá, hogy megtegye – viccelem el a dolgot, hiszen furán nézne ki, hogy egy lótól tanulnám el a lándzsaforgatást.
- Egy tanár, mindig tanul a tanítványától. S ez fordítva is igaz. S e idő alatt egész kellemes kötelék alakul ki köztük. – mondom el a véleményem, hogy attól még nem fogom rossz fényben látni. Nem hinném, hogy olyan pocsékol, vagy szándékosan béna lenne. Ha valaki az életéért küzd, annak nincs ideje szórakozni, vagy olyan mozdulatokat tenni, amiknek nincs értelműk. Közben megérkezünk ahhoz a jól védhető, eldugható helyre, ahová el szerettem volna érni. Nem érzem a szél simogatását az arcomon, s csak egy kijárata van. Körülöttünk sűrű és áthatolhatatlan növényzet, vagy legalábbis a botor alak próbálkozik meg átgázolni rajta, ám legjobb esetben is sűrű és fájdalmas sérüléseket szenved. Persze a tüskéket ne felejtsük el.
- Ez tökéletes táborhely, jól védhető és a közelben sok építőanyagot láttam. – magyarázom neki, hogy a figyelmemet nem kerülte el a környezet. Kíváncsi vagyok, hogy ő erre mit fog reagálni.

Örültem, hogy megkért tanítsam meg az alapokra. Bár nem tudtam mennyire leszek jó tanár. Halkan felkuncogtam, mikor elkezdett viccelődni. Lehet ez a lovamnak nem igazán tetszett, mert hangosan felhorkantott és a fejét kezdte el rázni. Tréfás és olyan volt, mintha értette volna miről beszéltünk és nemtetszését jelezte, de ilyenkor jókat lehetett derülni rajta. 
- Jól van, akkor hát készítsünk fedezéket, és kezdjük neki - mondtam vidáman, és körbe néztem. Tényleg nagyon sűrű volt a növényzet, és nem lehetett érezni a szelet sem. Csendes volt és békés. Leraktam a holmimat és a bejáratot figyeltem. Csak ott lehet be és kijutni. Remek egy esetleges támadástól nem kell tartani. Gondolkodtam ahogy Eganra pillantottam. 
- Hol kezdjük? - kérdeztem tőle.

Nézem a vámpírnő reakcióját, aki minden további nélkül kuncog egy jót a viccelődésemen. Ránézek a lóra, mikor az horkant egyet és a fejét kezdi rázni. Alaposan megfigyelem a négylábú állat mozdulatait, hogy miként fejezi ki magát, mert mindenképpen érdekes. Feltűnik közben, hogy Avis fedezéknek nevezi a kis menedékünket, amit építeni fogunk magunknak. Felhúzom a szemöldököm egy picit, de aztán nem javítom ki a szóhasználatát. Egy darabig csendben álltam, s visszaidéztem magamban, hogy hol láttam azokat a hosszabb egyenesebb gallyakat, amikor ide jöttünk.
- Rendben menjünk. – hangzik tőlem, majd elindulok abba az irányba. Nem kell sokat gyalogolnunk, mert rögtön kiszúrja a szemünket az építőanyag. Mit sem foglalkozva a ruhámmal, összegyűjtök tízet, aztán húzom a kinevezett táborunk felé. Nem adom a jelét különösebben az erőlködésnek, hiszen a sokféle munka megedzett engem. Az ilyen apró feladatok nem nehezek. A táborunk előtt megállok, leteszem őket, aztán a cuccaimhoz sétálok. Előveszek egy kisebb szekercét, s annak segítségével a hozott gallyakból egyforma hosszú méretet varázsolok. Mindaddig csinálom, míg elegendő mennyiségnek nem találom a gallyakat. Ezután látok neki a két külön gallykunyhónak. Szorosan rakom egymás mellé a faágakat, s háztető alakban készítem. Hosszú feladat, így különösebben nem mondok semmit. Teljesen a munkámra összepontosítok. Mikor megvan az ő lakhelye, akkor hozzálátok a sajátomnak. Mikor végeztem, akkor fordulok Avishoz.
- Remélem tetszik az ágházad, de még be kell temetni egy kis sűrűbb gallyazottal, meg egy kis földdel. Ez egy hosszabb esőzés esetén beázna – magyarázom neki, így megyek keresni fenyőfát, vagy más hasonló szerkezetű építőanyagot. Ha megvan, akkor szépen körberakom az ő menedékét és az enyémet, aztán szépen földdel betakarom, aztán jön rá még egy adag fenyőfasor, aztán megint föld. A végére jól elfáradok, így leülök a földre pihenni, aztán előhalászom az ételt.
- Kérsz ételt? Esetleg a szomjúságod oltanád? – teszem fel neki a kérdést, mert az én részemről megéheztem. Hozzálátok a falatozásnak, s ha ő szintén éhségét csillapítaná, akkor adom neki a finom katonákat, amit készítek. Megkínálom a friss forrásvízből, amit nem olyan régen fedeztem fel a vidéken.
- Hamarosan este lesz, esetleg szeretnél még valamit látni tőlem, hogy miként csinálom? – érdeklődőm nála, hogy esetleg szeretne még valamilyen fogást ellesni tőlem.

Mikor elkezdte a gallyakat keresgélni levettem a köpenyemet és segítettem neki. Mivel másban nem tudtam. Figyeltem ahogy méretre szabja az ágakat. Gyorsan dolgozott látszott hogy nem először csinál ilyesmit. Őszintén én azt sem tudtam volna hogy fogjak neki. Mivel ismertem a mocsárvidéket, tudtam merre találok megfelelő fedezéket és búvóhelyet. De itt nem tudtam volna mire hagyatkozni. Teljesen ismeretlen volt a táj. Amint elkészült a méretre szabott ágakkal, neki látott a kis kunyhóknak. Mikor végzett megcsodálta a műveit. 
- Huh, remek kis kunyhók. Nagyon jók lettek. Az igazat meg vallva nem számítottam ilyen remek menedékre. - mondtam mosolyogva. Biztos kényelmesebb mint egy barlang, vagy fa ága. Majd elkezdtünk fenyőágakat hordani. Ebben legalább tudtam neki segíteni. És még jól is szórakoztam mert Dunkenheilt is horda az ágakat bár ő egyesével. És nem egyszer sikerült megsuhintania vele, felborzolva a hajamat és az idegeimet.
- Úgy látszik ő is segíteni akar. - mondtam mikor már harmadjára lettem fejbe vágva egy fenyőággal. De nem tudtam haragudni rá. Mikor végeztünk Egan leült hogy pihenjen kicsit, én meg oda mentem a táskámhoz hogy végre a lovamat is ellássam. Kivettem a gondosan kiadagolt egyik takarmányos zsákocskát. A holmim nagy része mind a lónak szánt élelem és eszközök voltak. Magamnak alig hoztam valamit az útra. De egyáltalán nem bántam. Miközben mohón falta az abrakot a zsákból a fülét vakargattam.
- Köszönöm nem. Egyél csak nyugodtan, én nem igazán vagyok éhes. - válaszoltam, neki.  
- Tudod ha van egy lovad sok minden megváltozik például, mielőtt te eszel vagy pihensz a lovadat lásd el. Ez egyfajta alapszabály a lovasok közt. Ez az első amit a bátyám megtanított mielőtt lóra ültem.  - meséltem neki. Majd újra rá pillantottam mikor rákérdezett. 
- Nos, néhány alap dologra megtaníthatnál hogy éljem túl egyedül a vadonba. Úgy látszik mielőtt útra keltem tanulhattam volna még egy kicsit. - válaszoltam neki, ahogy elkezdtem elrakni a zsákocskát, amiből a lovam evett.

Mikor végeztem a munkámmal, akkor érdeklődök nála, hogy milyennek találja a menedékünket. Szavaira elmosolyodom, aztán a következőt mondom neki.
- Nagyobb vihart, esőzést nem bír bír ki, hiszen átázik az egész, ráadásul ha úgy fúj a szél, akkor befújja a nyíláson. Ez pontosan pár napra elég, míg megalszik az ember, utána én rendszerint eltüzelem. Nem hagyok magam után nyomokat. – magyarázom neki, hogy ez semmiképpen nem ér fel a házak szintjére. Látom a ló szintén kiveszi a részét a munkálatokból, így magamban eldöntöm, hogy neki is szerkesztek valami kisebb eső elleni védelmet. Végül csak elfáradok a két kis gallymenedék építésében, így a pihenés és táplálkozás mellett döntök. Megkínálom a Avist, azonban ő köszöni szépen, de nem kér. Kissé meglepődök ezen a tényen, de hamar túlteszem magam rajta.
- Érdekes, hogy a lónak adsz először enni, s nem magamnak. A ló magának is találna táplálékot. – mondom el a véleményem, hiszen az eddigiek alapján a vámpírnő lova elég önálló ahhoz, hogy feltalálja magát. Nem találnám lehetetlennek, hogy egy időre magunkra hagyna. Ezután társamnak van egy olyan felvetése, hogy tanítsam őt túlélni a vadonban. Nem találtam semmi ellenvetést a dologban, így szavakkal szintén közöltem vele.
- Akkor úgy néz ki, hogy egy pár napig itt maradunk ebben a ligetben. Akkor készíthetünk a lovadnak helyet, hogy ő se ázzon szét, ha netán esik. Ráadásul pakolhatnánk réteget földréteget a menedékeinkre. – javaslom neki, miközben ránézek a hátasra, hogy ő jelenleg mivel foglalkozik. Közben én nyugodtan falatozok, nem zavartatva magam, hogy a másik éhezik. Ha kell neki az étel, akkor majd szól nekem. Mikor tele van a hasam, akkor elpakolom a cuccaim és a szerszámokat a kezembe veszem.
- Nos készen állsz, hogy estig dolgozunk? – teszem fel a kérdést, bár nekem nem esik a nehezemre az éjszakai munkavégzés sem, hiszen egészen jól látok a sötétségben. Emellett a sok fizikai munka megedzette a kitartásom, így nem fogok összeroskadni, ha pár órával odébb toljuk az alvást.

- Nos reméljük hogy nem lesz nagy vihar az elkövetkező napokban. - mondtam ahogy a lovammal foglalkoztam. Miután megetettem ismét lenyergeltem. Mikor étellel kínált finoman visszautasítottam, hisz ő többet dolgozott mint én, és nálam alap dolog hogy a lovamat látom el előbb. Ahogy gondoztam a lovat, Egan hangja zökkentett ki. 
- Lehet igazad van. Találna magának élelmet, de ez egy bizalmi kérdés. A ló és lovasa között életre szóló a kapcsolat. Gondoskodsz a társadról, aki bízik benned és az életét is rád bízza. Ahogy te is rábízod a saját életed. - mondtam ahogy lovam fejét simogattam. Hosszú fekete üstökével játszottam ami erősen göndörödött. 
- Na, menj szépen. - paskoltam meg a nyakát, majd mikor Egan megkérdezi hogy szeretnék e még valamit tanulni, és rögtön kapok az alkalmon. 
- Ha te rá érsz akkor szívesen tanulok, és maradhatunk néhány napot. Legalább még nem érek a városba, addig sem kerülhetek nagy bajba. - mondtam egy róka vigyorral, ahogy anyám mondogatta. 
- Rendben akkor folytassuk a munkát. Ne aggódj, nem ijedek meg a nehéz helyzetektől. - mondtam, és vártam az utasításait és tanácsait.

Hallgatom a szavait, amit a lovakkal kapcsolatosan mesél, s a lényegét próbálom elraktározni a fejemben. Mivel elég tudásanyag van a fejemben, így megragadom az alkalmat és rákérdezek nála, hogy ő szeretne e tanulni? Mikor hallom a válaszát, akkor elmosolyodok. Gyorsan eldöntöm magamban, hogy két napot itt maradhatunk ezen a helyen, s mutathatunk egymásnak pár hasznos dolgot, ami az életünk során hasznunkra válhat.
- Én biztos ráérek, mert nem sietek sehová. Jelenleg nincs úti célom, sem pedig elvégzendő feladatom. Szóval még nem fognak elválni az útjaink, hacsak neked nincs valami fontos tennivalód. – mondom neki, miközben visszamosolygok rá. Beleegyezik a munka folytatásába, így jelzek neki, hogy induljunk építő anyagért. Távolabb kell sétálnunk, de ez különösebben nem zavar.
- Nos az első dolog, hogy minél több egyenes vékony és szekercével vágható gallyat gyűjtsünk össze. Minél egyenesebb, annál jobb lehet őket egymás mellé rakni. Ehhez egy jó szem kell, aztán egy ügyes kéz, ami kivágja. – mutatok rá egy egyenes gallyra, amit azután az eszközeim segítségével kinyerek. A felesleges gyújtósnak felaprítom. Ezután átadom neki a szerszámokat, hogy próbáljon szerencsét. Természetesen figyelmeztetni nem felejtem el.
- Aztán vigyázz az ujjaidra – hangzik el tőlem, ezután rajtam a sor, hogy figyeljem a mozdulatait. Néhányszor rátekintek a lovára, hogy felmérjem a szemem segítségével a méretét, hogy azután elkészíthessük a feje fölé a tetőt, hogy eső esetén ne ázzon el annyira.
- Nem kell sietni, csak szépen megfontoltan. – adok neki egy jó tanácsot, hogy nehogy elkezdjen kapkodni. Az nem vezet semmi jóhoz, csupán egy sérüléshez.

Nagyon örültem mikor azt mondta ráér, mert így legalább elleshettem tőle pár dolgot.
- Semmi fontos dolgom sincs. - válaszoltam majd neki láttunk, a munkának ahogy ő mondta hosszú és egyenes ágakat kerestem, hogy folytatni tudjuk a menedék építést. Mikor átadta a szekercét egy jó tanácsot is kaptam mellé. Szerencsére eleget dolgoztam éles tárgyakkal megtanultam vigyázni magamra, de attól nagyon vigyáztam. Észre sem vettem hogy elkezdtem szaporábban dolgozni, csak mikor megszólalt. 
- Oh, azt hiszem bele feledkeztem. Sajnos néha előfordul. - mondtam mosolyogva majd nyugodtabban folytattam.

Mikor hallom, hogy nincs semmi dolga, akkor én szintén megnyugszom erre a tényre. Várom azt a pillanatot, mikor elkezdi nekem oktatni a lándzsa használatát. Természetesen nem a mai délután folyamán gondoltam, hogy foglalkozunk vele, de a holnapi napot sokkal esélyesebbnek látom. Már nincs sok időnk sötétedésig, s ki kell használni a jó fényviszonyokat. A munkához nekilátunk, s én nem féltve tőle az oktató szavakat mesélek neki ezekről. Némelyikhez hasznos jó tanácsot fűzők, amit vagy megfogad, vagy saját tapasztalatot gyűjt a témában. Természetesen odaadom neki a szerszámokat, hogy ő próbálkozzon és próbáljon helytállni. Látom, hogy végül csak sikerül neki belefeledkezni az egészbe, így én jó darabig, csak figyelem a tevékenységét.
- Jól csinálod ne aggódj, csupán ne siess, mert akkor kifáradsz. Szép egyenletes tempóban kell végezni a favágást. Legalábbis én úgy szoktam. Próbálok oda sújtani a szekercével, ahová én gondolom. – szólok hozzá, aztán ha eleget csapkodott, akkor visszaveszem tőle az éles eszközt. Tovább lépünk a következő folyamathoz, ahol megmutatom, hogyan kell összefogni ezeket az egyenes fákat úgy, hogy legyen tartása. Egyszer megmutatom neki, aztán átadom neki, hogy gyakorolhassa ezt is.
- A miatt először ne aggódj, ha nem úgy sikerül, ahogy tervezted. Én sem csináltam jól, míg bele nem jöttem. Meg valljuk be, én sokat gyakoroltam, mikor csak lehetett, így könnyebben belém ivódott a mozdulatsor. – mesélem neki, hogy én bizony tettem is azért, hogy jól sikerüljön. Fel sem tűnik közben, hogy teljesen beesteledik. Szerencsére nekem nem kell tartanom attól, hogy nehezen látok, hiszen sötét tünde vagyok. Avisról azonban fogalmam sincs, hogy ő lát-e a feketeségben, vagy sem.
- Itt az ideje az elkészített tetőket felrakni a megfelelő helyre, aztán meg tüzet kellene csinálnunk. – mondom el a további terveket, aztán a nagy tetődarabokat közösen szállítjuk oda a helyére. Közös erőfeszítések következnek, hiszen a rögtönzött istálló tetejére kell pakolni, ami eléggé magasan van, hiszen nem alacsony hátasállatról van szó. Többször futunk neki, s a végére én is kifáradok.
- Ezzel végeztünk, most már jöhet a helyére a lovad, s nem fog annyira megázni. – ezzel egyetemben én már haladok tovább, s a tűzlerakó helynél várok rá.