[Magánjáték] Aine & Egan - Köd-erdei séta

A jól kijárt szekérúton haladok, még jócskán Köd-erdő szívében. Egyik kezem a tőröm markolatán pihen, míg a mély-lilla szemem ide-oda cikázik, hátha kiszúrok valami gyanús mozgást. Köd-erdő veszélyes hely, főleg azoknak, akik egyedül vágnak neki a kalandoknak. Nekik nincs segítségük, egyszerűen eltűnnek és senki sem fogja őket keresni. Jelen pillanatban az én túlélési esélyem is közel a nullához, de szerencsére bizakodó vagyok a tekintetben, hogy ez nem az a nap, hogy felszívódok. Fiatal vagyok, életerős és életre való. Megállok az egyik kanyarnál, mert megpillantok pár téli gombát az egyik fa törzsén. Közelebb sétálok, majd alaposan megvizsgálom a szememmel, hogy beazonosítsam. Ehetőnek találom először, aztán másodszor és végül harmadjára is. Hamarosan eszembe ötlik a becses neve, s egy mosollyal szedem le, de természetesen óvatosan. Úgy vélem egy finom rablólevesbe egyszer majd beleaprítom a nap folyamán, addig a málhámnak az oldalához rakom száradni. Hangokra leszek figyelmes, így megkövülten hallgatózok egy darabig, miközben finoman kihúzom a tokjából az egy darab gyilkoló eszközöm. Közeledik a hang, így én egyre feszültebben várakozok.
- Ki vagy? – szólok oda sötét tünde nyelven, reménykedve abban, hogy egy fajtárs mászkál szintén az erdőben. Ha nem tud válaszolni a kérdésemre, akkor biztosan a nyakának ugrom. Mikor sikerül pontosan belőnöm az irányt, akkor oda fordulok és várom, hogy megjelenjen az alak. Megismétlem még egyszer a kérdésem, de most a közös nyelvhez nyúlok.
- Áruld el a neved! – mondom ki határozottan, egyben izgalommal teli hangon. Megnyalom az ajkam, mert nincs kedvem meggondolatlanul senkit sem megölni. De ha valami itteni ragadozó vagy fura lény az, akkor nem biztos, hogy én vagyok előnyben. Nagyot sóhajtok, aztán az előttem látható részre összpontosítok. Sűrű itt a növényzet, így nehéz a járás, főleg ha letér valaki a szekérútról.

Bár vakítóan sütött a nap amikor átléptem Köd-erdő határát, nem kellett sokáig mennem, míg teljes szürkületbe borult előttem a világ. Akit megkérdeztem mind óva intett az ösvényről való letéréstől, de nem éreztem magam biztonságban a nyílt terepen. A minden elborító köd miatt nagyon oda kellett figyelnem, hogy hova lépek, még a Holdkalapok kevéske fénye sem segített túl sokat a tájékozódásban.
Egyszerű öltözéket választottam, nehezen megjegyezhetőt. Éppúgy kinézhettem férfinak és nőnek egyaránt. Köpenyem csuklyáját mélyen az arcomba húztam, fegyverem minden eshetőségre készenlétben tartottam, ugyanis félő volt, hogy a 100 év elteltével véletlenül valami a nyakamba ugrik és megesz, amit igencsak szívesen elkerültem volna. Igyekeztem koncentrálni a körülöttem lévő hangokra, de a gondolataim folyton elkalandoztak úti célom felé. Kissé bizonytalan voltam, nem tudtam jól cselekszem e. Arra már rég nem gondoltam, hogy Dent helyeselné e a döntésemet, ha élt volna se tudtam volna kitalálni magamtól mit gondol, míg ő maga el nem árulja, így meg aztán végképp lehetetlen volt.      
Kis idő elteltével léptek zajára lettem figyelmes a hátam mögött, a szekér úton. Megtorpantam és a szememet meresztve próbáltam minnél több részletet megfigyelni, amíg elhaladt mellettem és megállt gombát szedni.
Körülbelül velem egy idős és maximum 10 centivel magasabb, holdcsókolt férfiúval álltam szemben. Teste látszólag izmos, harcra edzett, ruhája szabása és bőre színe jómódról árulkodott, míg gyermekkoromból ismert zárkózott és elutasító tekintete holdpap mivoltáról biztosított. Szeme ridegen és lilán fénylett a félhomályban. Övére tőr volt tűzve, mozgásából ítélve használni is tudja. Haja enyémhez hasonló, bár ezüstös csillogású fehérrel omlott egy lófarokban a hátára.
Igyekeztem hangtalanul követni és elébe kerülni, hogy még jobban megfigyelhessem, amikor vele együtt jómagam is beazonosíthatatlan hangokra lettem figyelmes a sűrűből, az út átellenes oldaláról. Az idegen megpördült a zaj irányába és elővette tőrét.
- Ki vagy? - kérdezte a mi nyelvünkön, majd a közös nyelven újból elismételte.
- Áruld el a neved! - bár próbált teljesen nyugodtnak látszani, némi idegesség mégis mintha érzékelhető lett volna hangján. Nicsak, a nagy és erős holdpap is fél, hogy esetleg vacsora lesz belőle. Az a valami egyre közelebb jött, így gyors megfontolás után kiléptem rejtekhelyemről és a sötét tünde nyelvhez folyamodtam a válaszomnál.
- Nem hinném, hogy bármi is az, van neki neve.

Ott állok a helyemen, arra várva, hogy előbukkanjon a bokorból az a valami. Teljesen leköti a figyelmem, így nem veszem észre, hogy más szintén mászkál a környezetemben. Csupán akkor jövök rá, mikor meghallom beszélni. Addig hátrálok, hogy mindkettőre jó kilátásom legyen. Felmérem gyorsan a jövevényt. Látom rajta, hogy kormos, s nem sokkal kisebb nálam. Szemmel láthatóan nem érzi magát veszélyben, vagy legalábbis nem mutatja jelét aggódásnak, vagy félelemnek. Az a valami végül megáll, aztán hirtelen távolodni kezd. Kifújom a levegőt a tüdőmből, s az izmaim ellazítom, mert elég nagy volt bennem a feszültség. Közelebb lépek népem egyik tagjához, attól függetlenül, hogy ő nem a holdcsókoltak közül való.
- Mi járatban itt, ahol a halál jár? – teszem fel a kérdésem, hangomban tele kíváncsisággal. Nem lépek hozzá közelebb, hanem egy bizonyos távolságon kívül maradok. Hallottam már történeteket, hogy egyes kormosok elteszik láb alól a holdcsókoltakat. Ráadásul egy idegenről van szó, akinek ezernyi oka lehet engem holtan látni. Magyarán tartok tőle. Mégis, hogy ne fulladjon be a kettőnk közti beszélgetés újabb kérdéseket teszek fel.
- Megtudhatnám a becses nevét? – érdeklődöm finoman, mert a hangszínéből ítélve nőnek vélem, s nem pedig férfinek. Kihúzom magam egy picit, úgy ahogy egy nemes sötét tündéhez illik. A Holdpapok így neveltek fel, hogy legyen tartásom, s talán egyszer alapítok egy nemesi családot, vagy beházasodok valahová. Sosem volt gondom az illemmel, így szerintem elkerültem azon lehetőséget, hogy levágják a fejem. Eddig minden helyzetet túléltem, s a jövőben szerintem nem fog változni, ha csak nem történik valami eget rengető esemény.
- Az én nevem Egan Tyr Foley – árulom el a nevem neki, mit sem törődve, hogy ezután hasonlóra számíthatok, vagy pengét valamelyik testrészembe. Tekintetem mindvégig rajta pihentetem, nem eresztem el olyan könnyen. Ismerek olyan történeteket, hogy holdcsókolt beleszerelmesedik egy kormosba, s életük végéig tűrik a környezetük rosszallását. Hejj! A szerelem nem könnyű dolog, s fogalmam sincs, hogy miért jutott eszembe. Talán mert hiányzik és jó lenne nem magányosan létezni Veronia vidékén. Újfent végigsimítok a társaságom alakján, de semmi különöset nem érzek iránta. Se dühöt, se vidámságot, s én elfogadom, hogy ennek így kell lennie.
- Én éppen kifelé tartok. Jó lenne elhagyni minél hamarabb ezt az átkozott és egyben veszélyes helyet. Sokat utazom – közlöm vele, ezeket a nem túlságosan titkos információkat.

- Valóban sok veszélyt rejt mostanában az erdő. Nem kéne sokáig itt idéznünk, az a lény még visszatérhet, talán nem is egyedül. - villantottam rá tekintetemet, amelyet eddig a már elhalt hang irányába meresztettem. Egan hangja kellemesen férfias volt és beszéd stílusa beigazolni látszott a holdpap mivoltáról szőtt gondolataimat.
Látszott, hogy bár nem félt tőlem, de nem is érezte magát biztonságban. Egy pillanatra elkapott az indulat az előítéletétől, de olyan gyorsan el is múlt, ahogy jött, amikor kíváncsian csillogó szemébe néztem.
- Holdpaphoz képest kicsit sokat vándorolsz, nem? Én úgy tudtam ti inkább helyhez kötöttek vagytok. Áldozatok bemutatása, hasonlók. Nem pedig prédát játszani a Köd-erdő közepén. De szólj, ha tévedek. - húztam föl a szemöldököm. Igyekeztem rezzenéstelenül állni a tekintetét, de idegesített, ahogy mindent megszemlélt és kiértékelt rajtam.
Nem mellesleg az előbb említett lények visszatértének lehetősége sem nyugtatott meg, szerettem volna minnél hamarabb tovább állni. Főleg, hogy miközben épp bájcsevegtünk a Nap is lejjebb ment, így az erdő is még sötétebb lett. Még vártam néhány pillanatot, majd válaszát meg se várva tovább indultam és igyekeztem észrevétlenül a legnagyobb távolságot tartani kettőnk között. Közben folyamatosan figyeltem, hogy rögtön reagálni tudjak, ha bármilyen fenyegető mozdulatot próbálna tenni, esetleg nekem ront, vagy utánam dobja a pengéjét, de semmi hasonlót nem tett szerencséjére. Különben már halott lenne. Hamarabb, mintsem fel tudná fogni, a poros földön heverne a saját vérében fuldokolva. Ha nem bíztam volna az ösztöneimben és a képességeimben elterelésnek a szörnyeknek jó is lett volna, bár az erdőben lakó többi sötét elf nem tudom mit szólt volna hozzá, ha kinyírok egy holdpapot. Meg én se szerettem volna kihívni magam ellen Hold Anya, vagy  Hold Apa haragját. Azért ennyire bolond még én se voltam. Nem tartottam magam kimondottan vallásosnak, de úgy gondoltam nem árt, ha biztosra megyünk.
Enyhe merengésemből végül Egan rázott fel.

Egyetért velem a jövevény, aki nő a hangszínéből ítélve. Azonban ott már nem osztom a véleményét, mikor felveti a csapat gondolatát. Villanó tekintetére egy picit feljebb csúszik mindkét szemöldököm, mert számomra nem tűnik fenyegetőnek. Ráadásul fajtársamról van szó, annak ellenére, hogy ő a szegényebb réteget képviseli. Mindig érdekelnek a személyes történetek, mert sok tanulsággal szolgálnak.
- Hmm, szerintem csupán egy más erdőből idetévedt vaddisznó, vagy más egyéb állat lehetett. Visszagondolva, egy picit megváltozott a szélirány, s odasodorhatta az illatunk és megfutamodott – szájam mellett a kezem szintén mozdul, lejátszva a lehetséges helyzetet, ami nem olyan régen történt. Szemem kitágul egy picit, mikor velem megosztja a következő gondolatait. Hangszínéből pedig egyenesen arra tudok következtetni, hogy egyenesen csodabogárnak tart jelen állapotomban. Röviden szólva, mint ha tévhitben lenne. Bár nem tudom, hogy ennek mi a mögöttes háttere. Felsóhajtok, a tüdőmből lassan fújva ki a levegőt. Mikor sikerül hatalmam alá vonni a meglepettség vonásait uraló erőket, akkor megkomolyodok.
- Nem többet, s nem kevesebbet fogok vándorolni, mint öregebb holdpap testvéreim. – kezem karba fonom magam előtt, hogy felvegyem azt a jellegzetes testhelyzetet, ami a legtöbb holdtestvérem ismerhet. Szépen kihúzom magam, de az állam, sem orrom nem húzom följebb. Alázat költözik az íriszeim világába.
- Minden pap fivérem elmegy vándorolni, hogy lásson. Olyanok, mint a kalitkából kiszálló madár, hogy megtapasztalja a szabadság érzését. Emellett fontos dolgokat tanulhat meg más tájegységekről, más világokról. Teljesen máshogy gondolkozik egy északi ember, mint egy déli. S mikor betelik a madár a szabadság érzésével, s a többivel, akkor oda megy vissza, ahol a legjobban érzi magát. Mindenki megállapodik egyszer valahol, de természetesen vannak az örök nyughatatlanok. – ejtem ki a szavakat tisztán, s idő közben csatlakozik az arcjátékom az előadáshoz.
- Én több alkalommal egyedül szeltem át Köd-erdőt, s eddig életben vagyok.
Jelentettem ki határozott hangnemben, hogy eddig tán biztosan nem hagyott el a Holdapa és Holdanya. Nagy kegyben járok előttük. Végül szó nélkül lépek arra, amerre eredetileg kívántam menni. A szigorúságom végül hanyagolom, sőt egy picit felfelé görbül az ajkaim széle.
- Van kedved csatlakozni hozzám? Vagy éppen fontos teendődet végzed? – felvont szemöldökkel érdeklődöm nála. Természetesen nem felejtem el azt a tényt, hogy velem ellentétben még nem mutatkozott be.

- Nincs fontosabb dolgom annál jelenleg mint tovább menni. És mivel én voltam itt előbb maximum te csatlakozhatsz hozzám s nem fordítva. - feleltem az övéhez hasonló stílusban, amely az úri nép túlzó modorosságát idézte bennem. - Elathába tartok, ott van dolgom. Hacsak nem másfelé mész, addig folytathatjuk ketten utunkat, úgy biztonságosabb. Még Hold Apa sem tud megmenteni minket, ha balga módon túl könnyelműen állunk hozzá a veszélyhez.
A világ minden kincséért sem vallottam volna be neki, de kissé megkönnyebbültem a ténytől, hogy egy tapasztalt erdő járóval van dolgom, bár a vaddisznós meglátásában nem bíztam.
Az előbbi kis incidens kissé elvonta a figyelmemet, de minden veszélyességétől eltekintve az erdő gyönyörű volt így este felé. A szürkületen átsejlett a nap alkonyi narancsos varázsa, a gombák minden egyes kis, apró, kékes fénye gyönyörű kontrasztban állt vele. Tulajdonképpen nagyon is festői volt a látvány. Eszembe juttatta a régi szobám folyosójának falán terpeszkedő fali szőttesek egyikét. Azon is ezt a pillanatot ragadta meg a művész egy jámbor képű, nagy agancsos szarvassal a közepén. Egyik este a fülemet az ajtó réshez tapasztva hallgattam, ahogy atyám egyik testvéremnek mesélte a történetét. Emlékszem, ahogy most is, akkor is borzongás futott rajtam végig tőle.
Sok-sok évvel ezelőtt, még a Nagy Átok előtt, amikor csupán az ottani élőlények lakták Köd-erdőt és nem pusztították őket a különböző bevándorló lények, az erdő Őrzője vigyázta az egyensúlyt és védte meg a bennlakókat. Ez az Őrző szarvas képében járt kelt, ha úgy hozta szükség. Teltek-múltak az évek, megjöttek az emberek, a tündék és démonok, és magukkal hozták a gyűlöletüket is. Kiírtottak egy csomó erdőt és elpusztítottak még annál is több élőlényt, önmagukat is. A Nagy Átok is csakhamar a fejükre szállt, nagy pofon az úrtól, hogy észhez térjenek a népek. Ekkor történt, hogy két ellenkező fajú fiatal, már nem is tudni milyenek, egymásba szerettek. A lány apja köd-erdőig kergette őket, a fiú nagyon megsebesült közben. Haldoklott, oldalán a lány keservesen sírt szerelme vesztét látván, amikor megjelent egy szarvas izzó kék szemekkel és odament hozzájuk. Bár nem tudta meggyógyítani a fiút, de minden erejét felhasználva, lelkét az erdőhöz kötötte, utána meghalt. Azóta is a fiú őrzi tovább az erdőt és a lány minden éjjel elment hozzá. Állítólag még most is látni teliholdas éjszakákon, amint ott sétálgat, azóta már rég elhunyt szerelmét keresve.
Nem is vettem észre, hogy mindezt hangosan is kimondtam, míg Egan fennhangon beszélni nem kezdett.

Feltűnik nekem, hogy akivel találkoztam kormos nő mennyire kifigurázza a beszédem. Egyáltalán nem szólom meg miatta, mint mások tennék, hogy tudja meg, merre van a helye. A szavait illetően tudom jól, hogy ellenkező irányba haladunk mind a ketten, de ettől függetlenül úgy vélem, hogy elkísérem. Bár nincs dolgom már Elathában, mert úgy vélem, hogy mindent elintéztem amit kellett, de valahol a férfiúi énem nem hagyja magára a nőt. Valahol belül mindenki vágyik arra, hogy megvédjék, vagy értelmes társasága akadjon. Egyelőre nem sok dolgot tudok a másik féllel kapcsolatban. Elég keveset beszél, ami számomra teljesen érthető, főleg ha holdcsókoltságról és kormosságról van szó.
- Csatlakozom hozzád, már nincs ellenedre. Több szem könnyebben kiszűri a veszélyt, mint csak egy pár – hangzik tőlem bölcsesség, mert valóban egy szemben nehéz lenne mindenfelé nézni. Ráadásul hiába segít a fül, az becsaphatja az embert. Legalábbis az én felfogásom szerint annak kevesebb jelentősége van a látásnál.
- S milyen dolgod van Elathában, már ha szabad megosztani velem? – érdeklődöm, így a szemöldököm kissé magasabbra vonul. Körülnézek, már amennyire a mostani látási viszonyok engedik. Tudom az utat a sötét tündék fővárosába, ráadásul egy rövidet. Megindulok előre, egy kellemes séta tempót diktálva.
- Mond csak, meddig szándékozol névtelen maradni a szememben? – mondom felé, inkább kíváncsian, mint számon kérően. A női mivolta segít abban, hogy a durvább kifejezésmódot ne használjak, csakis kifinomultat. Egy darabig nem szólalok meg, sőt bevárom, hogy mellém érjen. Egymás mellett haladunk előre, mit sem sejtve, hogy esetleg a Köd-erdő milyen meglepetéseket tartogat nekünk. Nehezet, vagy esetleg könnyebbet? Sosem lehet tudni.
- Gyakran térsz haza? Vagy inkább hónapokig nem látod a fővárost? – nem hagyom a csendet, hogy eluralkodjon közöttünk. Attól függetlenül, hogy hová tartozunk attól még találhatunk közös témát.

Míg meg nem jegyezte el is felejtettem, hogy nem mutatkoztam be. Általában kerülöm a nevem használatát, nehogy valaki a családomra ismerjen, de megkedveltem ezt az Egant, nem nézett le és a kis mesémen sem csodálkozott el.
- Aine, a nevem Aine. - vettem elő a kulacsomat és kortyoltam belőle egy keveset.
- Már vagy hat éve is annak, hogy utoljára otthon voltam. - Furcsa volt ezt így kimondani. Otthon. Tulajdonképpen sosem éreztem annak, még akkor sem, amikor ténylegesen ott laktam. Sokszor álmodoztam arról, hogy csupán véletlenül ott felejtettek engem és egyszer majd valaki megment és haza visz. Hogy az a szörnyeteg, aki az anyám volt tulajdonképpen nem is az és egyszer csak betoppan a valódi édesanyám és messzire visz innen. Bár nem így történt, de végül valóban megmenekültem. Szerencsére, az ég tudja mi lenne most velem, ha még mindig ott senyvednék. Lehet már nem is élnék, hanem eltemettek volna a kerítés sarkában növő rózsa bokor alá, ahova a házi kedvenceket is.
- Következő kérdésedre válaszolva pedig válaszokat keresek. Régen eltemetett és talán még csak nem is létező válaszokat. - hirtelen kirázott a hideg arra a gondolatra, hogy vajon mit fogok találni. Igazából még csak azt se tudtam volna biztosan megmondani, hogy mit is keresek tulajdonképpen, de úgy gondoltam, hogy, ha megtalálom, tudni fogom, hogy az az.
- És, te mi járatban errefelé? Mit tapasztalhatnál a fővárosban, amit eddig még nem? Vagy csak látogatóba jössz, rég látott szentélyed omladozó falai hiányoznak csupán s a benne élő mestered? - Erről meg eszembe jutott, hogy nekem mennyire hiányzik az enyém. Szerencsére Dent - bár erre csak utólag jöttem rá - sok minden egyeben túl arra is megtanított, hogy, hogyan éljek majd nélküle. Csak azt sajnálom, hogy ennek ilyen korán és így kellett történnie. Közben felnéztem az égre és látni véltem a hold fényét és a csillagokat, majd Eganhoz fordultam.
- Már elég sötét van. Mit gondolsz megálljunk, vagy mennyünk tovább?

Türelmesen várom a válaszát, hogy vajon megosztja-e velem a becses nevét? Eközben nézem a környezetem, hogy nehogy valami meglepjen minket. Ki tudja, hogy milyen fertelmes lények lakják Köd-erdőt? Senki. Mikor végül megtudom, hogy Ainének hívják, akkor egy kicsit nyugodtabbá válik az arcvonásom. Tekintetem figyeli a mozdulatait, ahogy előveszi a kulacsát, majd kortyol egy keveset. Arcvonásom hirtelen átrendeződik a meglepettségtől, mikor a fülembe jut, hogy már hat éve van távol a szülőföldjétől. Igaz, én csupán hónapokra tűnők el, hogy aztán visszatérjek és beszámoljak tapasztalataimról. Ez az én életem jelenleg, ami egyáltalán nem rossz, ha úgy veszem. Nem szenvedek hiányt semmiben sem, s az egészségem pedig kitűnő. Fiatal vagyok, s terhelhető.
- Hat év az igen sok időt jelent, s sokat változik közben a világ – mondom határozottan, egyben bölcsen, ahogy a papoktól szokás. Csupán ennyit közlök vele, mert a szavai hallatán felszökik a szemöldököm a kíváncsiságtól. A válaszok kutatása leginkább a Holdpapok egyik fő célja, legalábbis én szívesen vetem bele magam az olyan tevékenységekbe.
- Aki kérdésekre keresi a választ nővérem a Holdban, az mindig eljut valahová. Menj végig rajta, s újy tapasztalatokkal leszel gazdagabb – magyarázom neki, miközben tulajdonképpen belenézek a szemébe. Mély-lila lélektükröm ezután újfent a körülöttünk levő világra ügyel, mint ha csak attól tartanék, hogy lemaradnék valami fontosról, ami most fog bekövetkezni.
- Mit tapasztalhatok? Sorsok alakulását, s ahhoz nem kell sok, mint régi ismerőseimmel beszédbe elegyedni. Mindenki a saját útján jár, aztán vagy letér róla, vagy letérítik. – osztom meg a véleményem ezzel kapcsolatban, miközben kezemmel szintén kommunikálok. A szavaimnak adok ezáltal egy biztos támogatást, emellett reménykedve abban, hogy mások könnyen megértenek majd emiatt.
- A Holdszentély egy jó ideig fog állni még a helyén. A javító munkálatokat folyamatosan végzik rajta. Más nincsenek mestereim, vagyis ez a kifejezés túlságosan erős. Inkább testvéreimnek gondolom őket. – adom tudtára, hogy itt bizony nincs olyan, hogy főpap és még ki tudja milyen rangokkal rendelkeznek. Mikor tudomásomra adja, hogy leszállt az est, akkor én követem a példáját, hogy a Holdból olvashassak. Ehhez viszont 15 perc nyugalom kell, hogy kiolvashassam a mai üzenetet.
- Ha megállunk, akkor védhető hely után kell néznünk és felváltva őrködni. – mondom felé, s kíváncsian várom a reakcióját.

Figyelmesen néztem az arcát, amíg a válaszára vártam. Ez nem esett nehezemre, ő nem rejtőzködött úgy mint én, nem is volt rá szüksége, a Holdpapok midig is nagy tiszteletnek örvendtek és az összes hívő leste minden szavukat és tanácsukat, hátha könnyebb életet biztosítottak nekik. Az ő válaszaiból is olyan bölcsesség áradt, ami meghazudtolta korát és, amikor a testvéreiről beszélt egyszeriben meglágyult az arca és látszott milyen szeretet köti őt az otthonához.
Szavait végig a keze mozgása kísérte, mintha le akarná festeni előttem, amit gondol. Velem is előfordult, hogy vadul kalimpáltam a kezemmel beszéd közben, ha izgalomba jöttem, de az inkább hasonlított légy hessegetésre vagy szúnyog hajkurászásra, mint erre a szinte megkoreografált elegáns kéz táncra. Azt juttatta eszembe, hogy az otthonunkban rendezett bálokon milyen szépen táncoltak a mindenféle népek. A fal mélyedésben néha én is elképzeltem, hogy felkér valaki és eljátszottam, ahogy táncolunk, de persze fogalmam sem volt mit csinálok és egyszer annyira belelendültem, hogy neki mentem a falnak.
Végül egy kis idő elteltével Egan felvázolja a helyzetet, aminek válaszán nem kellet sokat gondolkodnom.
- Az nem gond. Szívesen őrködöm elsőnek is akár, ha kell, jól védett helyet meg nem lesz nehéz találnunk, ebben a sűrű erdőben nem kevés ilyen hely van, minden veszélyességének ellenére is - azzal hátat fordítva neki elkezdtem kémlelni a sűrűt, hogy eldönthessem merre lenne a legmegfelelőbb elindulni keresgélni. A sötétség miatt kissé nehéz dolgom volt, de aztán gyorsan Eganre pillantok majd elindulok befelé az erdőbe.
Ahogy hangtalanul egyre mélyebbre hatoltam, hallottam, ahogy ő is jön utánam. Szerencsére nem kellett sokáig bolyonganunk, igazam volt, elég könnyen találtam egy megfelelő helyet. Egy kis rész volt, ahol ritkábban álltak a fák, így volt elég szabad terület még egy tábor tűzhöz is akár, amely távol tarthatta az állatokat és mi is viszonylag kényelmesen - már amennyire ez lehetséges - el tudtunk helyezkedni az alváshoz. Egan felé fordultam és szemöldökömet felhúzva, némán vártam az ítéletét.

Eddig sem volt egy beszédes, s most sem tűnik annak a szememben. Az a érzésem van, mint ha valójában csak én szólnék hozzá, mint egy kitalált személynek. Arckifejezésem ezen gondolatokra nem változik meg, csupán érdekesnek találom a helyzetet. Magam részéről, én mindig is szerettem a kellemes hangvételű beszédeket, vagy közös elmélkedéseket. Erre csupán a tanítóim arcképe ugrik be először, aztán mély és bölcs mondásaik. Én azokon nőttem fel, sőt ezt az utat választottam, s míg élek ezen járok. Történjék bármi, túl kell élnem.
Aine arcát figyelem, akinek a társaságába szegődtem, annak ellenére, hogy én már jártam Elathában. Valami megmagyarázhatatlan lovagiasság szállt volna meg, vagy csupán az a tudat gyötör, hogy saját fajtám száma ne csökkenjen. Ügyelnem kell rájuk egy bizonyos fokig, de meg kell adnom nekik a szabadságot. Nagyon nehéz feladat, de állok elébe a kihívásoknak, mert az nemesít, mint egy helyesen elvégzett munka. Meghallom végül válaszát azzal kapcsolatban, hogy ő szívesen őrködik elsőnek.
- Ha szeretnéd, akkor kezdhetem én. Nem vagyok elfáradva, így ellátom ezt a feladatot. – magyarázom neki, miközben ő el is fordul tőlem. Rögtön feltűnik számomra, mikor elindul be a sűrűbe, így nincs más választásom, mint követni őt. Ügyelve lépek utána, hogy a zajkeltést minél alacsonyabb szinten tartsam. Nem szeretnék azzal szembesülni egy rövid idő elteltével, hogy körbevettek ismeretlen lények és ránk pályáznak. Hamarosan egy kisebb helyre érkezünk, ahol megannyi szúrós bokor látható, ami védelmet biztosít egy bizonyos fokig a vadállatok ellen. Senki sem oly botor, hogy tüskékbe rohanjon. Ennek tudatában sikerül a bennem háborgó nyugtalanságot elcsendesítenem, hogy újra uralmam alá hajtsam.
- Nos ha már megvan ez a hely, akkor gallyakat kereshetünk az estére. – mondom ki, de belül egyáltalán nem várom el tőle, hogy részt vegyen a fizikai munkában. Itt vagyok én, s elég tapasztalatom van tűzgyújtásból, s gallyak gyűjtéséből. Számomra ez olyan, mint ha lélegeznék, önként megcsinálom. De abban egyet értek, hogy egyedül esetleg áldozattá válok, s elnyel engem az örök sötétség birodalma. Türelmesen várom a válaszát, miközben lecuccolok egy jónak vélt helyre. Ránézek, s ajkaim széle felfelé görbül egy kicsit. Egyre inkább tekintem őt ismerősnek, ezzel egyetemben a bizalmam szintén nő az irányába.

Végig hallgattam, majd egy szimpatikus helyre magam is leraktam a cuccaimat, a példáját követve.
- Akkor jobb lesz mielőbb indulnunk, ha még ma vissza is akarunk találni. - követem a fák közé rőzsét gyűjteni. Csöndben, egymástól nem túlságosan eltávolodva, karunkat egyre jobban megpakolva dolgoztunk és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy halkan dúdolgatok. Érdekes, sosem szoktam, legalább is még nem vettem észre. Próbáltam felidézni, hogy hol halhattam ezt a dalt, de képtelen voltam rájönni. Nem gyermek koromban az bizonyos, de akkor hol? Amíg ezen gondolkodtam fölegyenesedtem, mert tele volt a karom és véletlenül leesett a fejemről a csukjám és felfedte az arcomat Egannek. Nem tudtam, hogy meglátott e, mert gyorsan újra az arcomba húztam és gyorsan elindultam a tábor felé.
- Az én kezem már tele, vissza megyek. Szerintem te se maradj már sokáig. - mondtam sietve a vállam felett visszanézve. Mire Egan befejezte a gyűjtést és kb. kétszer annyi fával tért vissza mint én, nagyjából fölállítottam a tábor tűzhöz a fákat.
- Van nálad tűz gyújtó szerszám, én nem találom a sajátom? - próbáltam semleges hangszínt megütni. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért is zavar, hogy látott. Nem volt sebem és az arcomat se mondtam volna csúnyának, bal fülem végig ki volt szúrva fülbevalókkal és volt egy tetoválásom a hátamon ami kikandikált a jobb vállam felől a nyakamnál, de semmi nem volt, ami miatt kényelmetlenül kellett volna éreznem magam. Mégis sokkal jobban szerettem, ha az emberek nem jegyzik meg az arcom, így személy leírást se tudtak adni rólam, ha úgy esett. De Egan-t lassan kezdtem megkedvelni, nem hittem, hogy bármi gond lenne belőle. Minden esetre különös volt, nem tetszett ez a zavart érzés, igyekeztem úrrá lenni rajta. Oda fordultam a csomagomhoz és valami ennivaló után kutattam benne. Közben elgondolkodtam és, amikor kezemben egy kevés kenyérrel visszafordultam, szándékosan ledobtam a fejemről a csukjámat és a fát bámulva elkezdtem lassan eszegetni, közben vártam Egan reakcióját és válaszát.

Egyet tudok érteni vele a tekintetben, ha gyorsan összegyűjtjük a száraz gallyakat, akkor hamarabb visszatérhetünk a táborhelyünkre. Elindulok a táborunktól, de szerencsére nemsokára megpillantom azt a helyet, ahol viszonylag sok száraz gally található. Nekifogok a férfias feladatnak, s amit csak tudok, azt a két kezem segítségével kettétöröm. Ami túlságosan vastag, azt úgy hagyom, mert nem szeretnék túlságosan sok erőt befektetni ebbe a feladatba. Az ág megadó reccsenésén kívül viszonylag halkan teszem a kitűzött feladatot. Meghallom végül, hogy a társaságom elkezd dúdolgatni, így a tekintetem rászegeződik. Nem kell sok hozzá, hogy tudjam milyen dalt dúdol nem olyan messze tőlem. Mosolyt küldők felé, miközben a fejéről leesik a csuklya. Teljesen tele van a keze tüzelő anyaggal. Nem sokkal utána eltakarja újra az arcát, miközben a szavait hallgatom.
- Rendben, menj csak – válaszolok neki vissza, hogy ne aggódjon miattam. Mikor eltűnik a sűrűben, akkor gyorsabban gyűjtöm össze azt a fa mennyiséget, amit kényelmesen el tudok cipelni. Sietve indulok vissza a táborunkhoz, ahol már a társaságom a szükséges előkészületeket megtette. Kérdésére gyorsan válaszolok.
- Természetesen van. Mindjárt adom. – ezzel kinézek a famennyiségnek egy biztonságos helyet, hogy még véletlenül se kapjon bele a tűz. Mikor leszem a földre, akkor leporolom magam és a cuccaimhoz megyek, hogy megkeressem a tűzgyújtó szerszámaim. Hamar megtalálom, mert mindennek megjegyzem a pontos helyét és ugyanoda pakolom vissza használat után. Egy ideig még matatok, aztán kiegyenesedve felé nézek. Ő már javában falatozik, ami engem jó érzéssel tölt el. Nyugodt lépésekkel közeledek felé, majd előtte állok meg. Tekintetem az övét keresi, miközben arcomon egy barátságos és békés arckifejezés látszik.
- Néha előnyösebb megmutatkozni mások előtt, főleg ha ilyen kellemes jelenségről van szó, mint amilyen te vagy – mondom felé könnyedén, s teljes szívből. Nem látom őt csúnyának, hogy rejtegetnie kellene hovatartozását.
- Holdcsókolt és Kormos csupán szavak arra, hogy másokat megbántsunk. Én úgy vélem, hogy itt egy nő és egy férfi találkozik egymással, s nyugodt keretek között vészeljék át az éjszakát. – egészítem ki az előzőeket, miközben a szabad kezébe nyomom a tűzgyűjtő szerszámokat. Teljesen új, használatlan. Hozzáérek lágyan kézfejéhez, de egy sóhajtással fordulok el tőle. Visszatérek a batyumhoz, hogy onnan előhalászva némi elemózsiát elkezdjek enni, szépen nyugodtan.

Bőr színemnek köszönhetően nem annyira látszott, de rettentően zavarba jöttem és konkrétan a fülem hegyéig elpirultam.
- Ott, ahonnan én jöttem - kezdtem lassan és óvatosan megformálni gondolataimat - nem volt semmi fontosabb sem ennél. Folyton azon ment a verseny, hogy ki a fehérebb ezáltal a gazdagabb, az előkelőbb és nemesebb. Aki több tiszteletet érdemel mint a többi. Egy olyan hely volt ez, ahol a fátyolból szőtt gondolatok és tévképzetek voltak a fontosabbak, tulajdonképpen minden másnál. - próbáltam minnél finomabban megfogalmazni, nehogy kiderülhessen számára semmi olyan, amit nem akarok megosztani vele. De minden szó igaz volt. A saját nyomoromon túl láttam én mindent. Azt a tengernyi pénzt, amit új ruhákra és nagyszabású rendezvényekre költöttek. Annyira hófehérek akartak lenni mind, hogy púderrel tették magukat “szebbé” és csillogóbbá. A feszültséget az arcokon, ha valakit akár csak egy picit is jobbnak gondoltak maguknál. Családom félelmét, hogy mi lesz, ha valaki véletlenül meglát engem. Hogy micsoda szégyen érte volna őket. Persze direkt sosem tettem volna ilyet. Nem akartam én meghalni. És persze a sok idegeskedéstől csak ráncosabbak és csúnyábbak lettek.
Azóta sok helyen jártam és rájöttem, hogy a boldogság és a szeretet az ami megszépít, a magabiztosság, hogy jól érzik magukat a bőrükben, és meg vannak békélve az életükkel. Az, hogy tudják szeretik őket azok akiket ők is szeretnek és van kire támaszkodniuk, tulajdonképpen nincsenek egyedül. Egyszer találkoztam egy nagyanyóval a halála előtt nem sokkal. Állítom, hogy ő volt a legszebb teremtés, akit eddigi életem során valaha láttam. Meg volt békélve magával, a tetteivel és készen állt arra, hogy itt hagyja ezt a világot. Gyönyörű volt. Meg is mondtam neki. Erre csupán kacagott és csak annyit mondott, hogy egyensúly, az a legfontosabb.
Közben Egan gyújtó szerszámával meggyújtottam a tűzet és visszaülve a helyemre folytattam az evést és őt is megkínáltam vele.
- Van még nálam némi sajt is ha kérsz. Nem sok, de, majd Elathában feltöltöm a készleteimet. - nyújtottam felé. Nem szerettem sok holmit cipelni magammal. Elég volt nekem az éjgyilokot cipelnem a felkaromon. Amandának neveztem el. Dent anno ki is röhögött miatta, hogy elneveztem. De Amanda meg én már sok mindenen mentünk keresztül, szinte sosem vettem le magamról.

Egy darabig nem szól hozzám, ami számomra nem gond. Én szintén maradok a csend mellett, csupán a tekintetem nézi a vonásait. Végül hozzáfog ahhoz, hogy kifejezze magát, így én bátorítóan mosolygok rá. A kettőnk között található jégfal kezd olvadozni, s tán mire Elathába érünk, addigra teljesen elolvad. Szavain kezdek el gondolkozni, hogy vajon ő milyen környezetben nőtt fel és mi mindenen kellett keresztül mennie?  Végül csak rájövök, hogy neki sanyarúbb sorsa volt, mint nekem a Holdpapok világában. Én a fegyelem, meg a többi szabály ellen próbáltam lázadni, míg ő valami teljesen mással kellett szembeszállnia. Most sem tudom elkendőzni valódi érzéseim előle, főleg ami az arcomra és a szemembe van írva. Összességében együttérzek vele, aztán kezem önkénytelenül a vállára telepedik. Finom mozdulat az egész, nem nehéz, hogy vgre ne lehessen hajtani.
- Hugóm a Holdban, átérzem az akkori fájdalmaid sokaságát. De nem élhetünk örökké ott, hiszen itt van a jelen. – mondom felé, de nagyon komoly hanghordozással.  Nem tartom vicces dolognak az érzelmet. Belső késztetést érzek arra, hogy magamhoz vonjam, s én engedek ennek a suttogó hangnak. Lágyan ölelem magamhoz a testét, miközben végigsimítok a gerince vonalán. Tíz másodperc után elengedem, majd felnézek a Holdra, az Égi Pásztorra. A saját gondolataim világából az ránt vissza, mikor engem kínál sajttal.
- Köszönöm, s elfogadom. – hallatom a hangom, miközben elveszem a darabkát a kezéből. Ezután én kutakodok a saját elemózsiámnál, s egy szép almát nyújtok helyébe.
- Remélem elfogadod tőlem, ezt a szép mosolygós almát – mondom felé, s hangom közben megtelik melegséggel. Barátságosan szólok hozzá, s egyáltalán nem úgy, mint találkozásunkkor.  Ha sikerül elhelyezkednünk egymás mellett, akkor bátorkodok nem megszakítani a beszélgetés láncolatát.
- Lenne még valami, amit kívánsz? Én most eléggé jól fel vagyok pakolva ahhoz, hogy a legközelebbi településig minden gond nélkül eljussak. – vázolom fel neki, hogy mennyire felkészült vagyok a vándorlásra. Egy ideig nem jön ajkaimra szó, mert az arcának szépséges vonásait vizsgálom.
- Esetleg szeretnél valamit tőlem megtudni? - ajánlom fel a segítségem, mint egy hős lovag az udvarhölgynek a jobbját.