[Avis és Hilde] Erdei találkozó

* Lova patkója alatt lassan kopogott az erdei út kijárt avarja, nem sietett kicsit sem, immáron jól végezte dolgát a határ menti őrségnél, s a legközelebbi város is messzi járótávolságban akadt innen, így talán még órákba is telhetett oda érni, Hellenburgba pedig akkor se jutnak időben, ha kihajtaná szegény Kohle lelkét is. Delelő fele járhatott, a nap játékosan férkőzött be a lombok közé, s vidáman ugrált végig halálsápadt képén, miközben ritmusosan hullámzott az alant járó állattal. A lándzsa ott hevert a szerszámra pihentetve, közömbösen hümmögve utánozta a lépkedő állat ütemét. Régen látott valami harcot, s bár nem kívánta véletlenül se unokájának a vérontást, ezen nagy semmittevésben már lassan érezte magán megülni a nonegzisztens rozsdát, mely egyébként nem gyakori mételye a fekete acélnak. 
- Milyen messze van még Holheim? 
- Mikor utoljára néztem a térképet, ha kiérünk az erdőből talán hat-hét fertályórára lehet.
- Az seperc alatt meglesz.
* A csönd megtört, s bár nem tűnt úgy, mintha bármiféle nagy eszmecsere születne a puszta érdeklődésből, de ha csak egy pillanatra is, de mégis hallhatott az ember a madarak csicsergésének kivételével valami érdekeset, az pedig még a legszűkszavúbb vándornak is kifejezetten jól esik, pláne, hogy az erődítményben, ahol volt, egy büdös jó szót sem kapott, egy fáradt biccentés kivételével. Nem meglepő persze, mégis rossz híreket hozott levélben, de hát átszelte fél Veroniát, s még egy pohár borra se invitálták be, mikoron a szomjúság már nagyon marta gyomrát. Akárhogyan is, most már sikerült csillapítani ezt az éhséget, egy nem messze heverő kútból, melynek opálos vizéből degeszre itta sajgó gyomrát. Így léptetett hát át, a kicsiny kerek erdőn, melyet a Helyiek csak Susogós rengetegnek becéztek, a mendemondák miatt, hogy tündérek lakják azt.

* A ló tovább gyalogolt lusta lépteivel, időnként meg-megzörgetve egy bokrot, de egyébként nem zavarva a hely kellemes csöndjét. Jó volt néha egy-egy ilyen pillanat, a tavasz derekán már egészen fel-fel forrósodott néha az égitest pár sugara, s beteges bőre nehezen viselte azt, ám az árnyas erdő, s a kellemes, halkan fütyörésző szél csodásan hűtötték bőrét, már-már idilli színbe festve az unalmat. Semmi nem zavarhatta meg most, vagy legalábbis teljes biztonságában volt ezen tévképzetének. 
- Kellemes lehet érezni még a bőrödön a napot.
- Kellemes, a tavasz első napján. Onnan te magad is tudod, hogy mennyire éget. 
* Vágta kissé fanyarul rá válaszát a lándzsa felvetésére. Tudta jól, hogy az még a fájdalmat is értékelné, csak érezhessen valamit a megszokott üresség kivételével. Ennek ellenére azért érdemes tisztában lenni a ténnyel, hogy bár közel sem okozná azon nyomban halálát a nap, mégis igen csúnyán leégne tőle ha sokáig fürdőzne benne, s ez a fene nagy világosság gyakran késztette a csuklya viseletére, bár most éppen nem akadt semmi hasonló rajta, egyszerűen volt öltözve, páncélban, s az azalatt hordott fehér ingeben és barna posztónadrágban. Sosem tartotta sokra a cicomát, nem, amióta Délen élt, bár annak idején azért mégis szívesebben hordott volna valami kicsit nőiesebbet. Az idők változnak, az emberek és vámpírok is. Száját keserédes sóhaj hagyta el, majd végigbámult az úton, őzet vagy nyulat kémlelve. Vágya megcsalta, egy nyamvadt állat nem bújt meg a közelben, pár csiripelő madár, s néhány, úgy 70 méterre lévő ember kivételével. Nem érdekelte nagyon a dolog, favágók vagy talán vadászok lehettek, bandita nem várhat az út közepén. Legrosszabb esetben talán pár váltót kérnek tőle, azt se sajnálta volna, bő kézzel adj azon felebarátoknak, kiknek kevesebb jutott. Egyszer még egykedvűen végignézte a lassan közeledő féltucat embert, majd végül szeme ismét az erdő árnyas sötétségébe fordult, kémlelve, hogy vajon lakik-e egyáltalán benne valami érdekes.

* Tempója nyugodt volt, s tovább folytatta szemlélődését, ám valamilyen ismeretlen, kissé aggasztó érzés lett úrra rajta, s pillanatról pillanatra fordult tekintete a tömeghez, míg végül elég közel került ahhoz, hogy képes legyen kivenni, hogy öt férfi, s egyetlen nő áll ott. Ez magában nem lett volna túlzottan zavaró, ám az egész mozgás jellege kissé ijesztően hatott számára, s végül ahogy körbevették a teremtést, grimasz szaladt át képén. Se nem mosolygott, se nem vicsorgott. Ragadozóvá vált, s most ott a préda. Éhes volt már, régen fogyasztott vért, s ezen furcsa fordulattal a nap máris egy kissé jobb lett, ha nem is a szerencsétlen nőnek, de magának igen. Első volt megmenteni azt, nem is kétséges, de azért ha már jót tesz, a fizetségét nem várja meg, saját kézzel veszi hát magához, s az ő kezei igen vaskosak, literében mérik az ilyesmit. 
- Készülj! 
- Kész vagyok! 
* Mordult fel, s sarkával megporolta a ló oldalát, ami erre reakcióként szaporázta a léptét, ügetésbe átváltva. Felesleges lett volna ezen a rossz terepen ennél jobban sietni, s eléggé hegyes volt a lándzsája, hogy bárkit felszúrhasson a végére, ha éppen úgy kívánta. Jobbjával felkapva a ló elé biggyesztette azt, kipécézve magának az egyik legszélső banditát, majd a bal kezével egy árnytőrt teremtett. Mire már csak úgy 12 méterre lehetett a lánytól( Addigra már a banditák bolondozva próbálták itt-ott megsérteni, de véletlenül se veszélyeztetve, csak ijesztgetve, a szó szoros értelmében játszva), baljával kisodorta kezéből a pengét, mely suhanva csapódott a lány lába előtt a földbe. Ki tudja, hogy szüksége lehet-e rá. Ezzel egyetemben közelebb hajolt az állathoz, szinte átölelve azt, s teljes erejével rászorított a nehéz lándzsára, mely sebesen közeledett a bandita felé, amelyik a kör jobbszélső oldalán állt. Ekkorra már nyilván ők is észrevehették a ló dobogását, ám kérdés, hogy felkészülte-e rá.

* Egy közeledő csataló látványa mindig is rettenetes volt, ember a talpán aki azonnal képes felfogni, milyen sebes is tud lenni egy majd tonnás állat, s mégis, hogy mekkora elemi erővel bír. Szerencsétlen Amarlric nem érezhetett sokat, úgy lökődött át mellkasán a lándzsa, mintha csak szalonnát szúrtak volna a nyárs végére, s utána meg is taposták volna, ugyanis pár lépésre még átgázolt a tehetetlen testen a súlyos léptű páncélos állat. 
- Hóóóóó!
* Szólalt meg, miközben még kezét kifele fordította, hogy lecsússzon a szörnyethalt test a lándzsáról. Miközben az állat lefékezett, az lassan, a vér síkosságán gyalogolva puffant le a földre, teljes romokban hagyva az élettelen testet. Ha az ember bajtársa meghal, a páni félelem mindig úrrá lesz a csapaton, s most lenne a tökéletes alkalom megmozdulni egy varázslatra, vagy éppen beleszúrni valakibe a tőrt. Pont olyan, mint egy disznót levágni, ha az ember eleget csinálta, már észre sem veszi, hogy mennyire is visszás dolog a saját fajtársak hidegvérrel való legyilkolása.
- Mire vársz?!
* Kiáltott fel, miközben átvetette lábát a nyergen, s leugrott az állatról. Erre már a banditák is öntudatra ébredtek, s egyikük vicsorogva vetette magát a varázslónőre, fenyegetően forgatva a kardot, és vagdalkozva. 
- Amalric! Te büdös kurva! JOACHIM, BOSSZULD MEG! 
* A levegő sűrű volt a vér szagától, szájában összeszaladt a nyál a hihetetlen mennyiségű ételre, melyre itt lelt... Igaz, pokoli nagy pazarlás, öt adag is, s jó eséllyel nem ússzák meg halál nélkül... Neki egy is elég lenne, utána már csak egyszerű gyilkolászás, bár ha ez kell, hogy segítsen valakinek, hát legyen. Akárhogyan is, felé egy kicsit vastagabb kötésű, buzogányt viselő alak indult meg, aki mérete ellenére rettenetesen ostobán hatott.

* Az erőszak világa volt Veronia, kegyelem csak annak járt, aki ki is érdemelte azt, s efféle söpredéktől nem sok ilyesmi volt várható. Négyen maradtak, s ebből egy azonnal felé indult. Hihetetlen marha volt, látszott rajta, hogy nevetséges mértékű erőnek parancsolt, s jó eséllyel páncélostól is úgy kapta volna fel, mintha csak egy ölnyi rőzse lenne. Szerencsére ez nem sokat számított, lomha, súlyos mozdulata száz szónál is többet beszélt, s bár a nehéz buzogány neki csapódott a lándzsának, megkarcolva azt, s félrelökve, a lendület vitte tovább a zúzófegyvert, a földbe csúsztatva azt. Öreg hiba, mit ér az túlzott elemi energia, ha kibillenti az embert a súlyából? Ezek a szerencsétlenek utolsó pénzükön vehette maguknak valami szánalmas felszerelést, s ezzel vetették magukat a banditák életébe. Talán családjuk is lehet, gyerekek, asszonyok, s őket próbálják meg így eltartani. Sok gondolat átcikázott fején, ám nem érdekelte, a bűn az bűn, s ha most nem ők, akkor a lány éppen ilyen holtan, vagy lehet rosszabb, órákon keresztül négy ember által tartva heverne, miközben az ötödik fájdalmasan játszana hangszerén. Söpredék, söpredék mindenki. Ő maga, a banditák és a varázslónő is. Ez egy söpredékek világa, aki nem söpredék, az sokkal rosszabb: Halott. Sztoikusan emelte meg a fegyvert, nagyon sok ideje volt, s úgy vágta bele az izmos alak torkába, hogy az a nyakszirtjét átütve távozott a túlsó oldalon. Lendülete elhalt, fegyvere már-már gyengéden csapódott vállvédőjére. A Nebelturm páncél nagyot kondult tőle, ám szépen felfogta az ütést, s bár megzúzódott a csapódás helyén, semmi olyasmit nem okozott, amit egyébként egy gyakorlatozáson ne kaphatna. Még taszított egyet az értelmetlenül álló, torkát kaparó alakon, aki végül nagyot puffanva terült el a földön, utolsó pár lélegzetével nyöszörögve, ahogy testét hidegen hagyta el az a drága jó vér. Gondolkodás nélkül lépett tovább, nem érdekelte most sem a lány, sem a megkímélt ellenfelek, s a tanácstalanul, őrületbe hajlóan álló Eldric felé sietett, akár a varázslónőt is félrelökve, ha az útjába kívánna állni. Nem habozott, erős baljával visszakezesen fogott bár a bandita pofájára, teljességgel ignorálva a tényt, hogy az révedéséből ébredve megpróbált ellökődni, s rá is harapott kezére. Jobbja a vállára tapadt, majd magához rántotta azt, s azon lendülettel tépte ki ádámcsutkáját, állat módra kiköpve azt, s rátapadva a sebre, melyből lüktetve özönlött szájába a vér. A szerencsétlen nyöszörgött a durva érintése alatt, taknya és könnye egybefolyt a lány sebzett kezére, bár az mindennel foglalkozott, csak ezen ténnyel nem.
- Ne nyúlj hozzá, most ne.
* Szólította meg végül a lándzsa a varázslót. Nem volt semmivel se jobb most a lány egy kutyánál, akitől ha elveszi az étkét rúg, csíp és harap. Megkérdőjelezhetetlenül az utóbbi a legrosszabb opció.

* Talán egy percig szívhatta testének minden erejével a lelkét elveszítő bandita torkát, aki immáron nem is tartotta meg magát. Kártyavárként rogyott volna össze, ha nem kapaszkodik mindkét kezével bele a lány. Jól lakott, tele volt a gyomra, érezte, ahogy lötyögött benne a vér, s kellemesen beterítette mindenét. Olyan tökéletes volt minden, ha kívánná, s fért volna több bele ebből a csodás italból. Ellökte magától az alakot, aki súlyosan esett a földre, majd még levegőért zihálva megtörölte véres, kábult arcát fehér ingével. A rőt mocsok mosódva kenődött el az olcsó gyolcson, nem érdekelte jelenleg semmi. Szinte a föld felett lebegve lépkedett oda a halott Joacimhoz, s kihúzta belőle a lándzsát, késlekedés nélkül elindulva a lova felé.
- Várj, elveszi az eszed a dolog. Nézz hátra.
* A révületből kitörve fordult vissza a csatatér maradványát megszemlélve. Három hulla, s két földön reszketve heverő alak, akik nem tudják mit kezdjenek magukkal. Ilyen hát a háború, ilyen hát a harc. Lova táskáján lógó kulacsát leoldva visszasétált a lány elé, majd leejtette azt, hogy láthassa. Szeme átfordult az ugyanúgy sokkolt férfira, s jobb híján csúnyán belerúgott abba.
- Kérem...Ne
- Hord el magad.
* A varázslónő mentette meg, nincs oka most már megölni. Ő döntése volt, ő bocsájtott meg. Hát legyen. Nem szólt a dologba bele. Türelmesen várakozva a földön heverő Jachimhoz lépett, majd ráült annak egyetlen vértől nem szennyes részére, kezével a lándzsára támaszkodva.

* Nem siettette a másikat, egykedvűen figyelte annak mozgását, miközben lassú, kimért mozdulatokkal törölgette a súlyos fegyverre pillanatok alatt rászáradt vért. Most már elvesztette varázsát a nedű, s nem is kívánta tovább, csak mocsok volt a fegyveren, semmi más. A varázslónő közelebb húzta magát egy fához, s fáradtan támasztotta a fejét. Nem lehetett sok dolga ennyi erőszakkal még, s így részben értette is, hogy miért tűnik ennyire nyomottnak, ám persze mostanra már elképzelni nem bírta volna, hogy Ő is így reagáljon. Végül egy fáradt, s kissé vádló kérdés repült felé, melyre megemelte a fejét, majd sztoikus hidegséggel méregette a nőt. Lándzsája hegyével magához húzta a nem használt kulacs szíját.
- Mit? 
* Tette fel kérdését, mintha nem értette volna, hogy mégis miről van szó. Ez persze nem volt igaz, pusztán kíváncsi volt arra, hogy a másik mit is gondolhat, s ezért megismételte magát egy pillanat múlva.
- Mit tettem, amit nem kellett volna? 

* A másik eléggé tétován tekintett rá, olyasféle hitetlenséggel, melyet leginkább egy bolondtól vagy egy gyerektől várna. Utóbbi kizárhatónak bizonyult, első pillantásban hasonló eresztésűek lehettek, ide vagy oda egy-két évet. 
~ Talán nemesnek lehet valamilyen lánya, aki elszökött... Esetleg bolond?
* Akárhogyan is, a kérdésre közömbösen megvonta a vállát, majd felemelkedett a kényelmes holttestről, s a lándzsára támaszkodva megindult hogy összeszedje a földre esett fegyvereket(Ezeket majd leadja a városban, az őrségnél), s lova oldalára függesztette őket, majd a száránál fogva rántott rajta egy kicsit, hogy arrébb vezesse azt. Sajgott válla, mostanra már sajnos elfogyott az adrenalin a szervezetéből, s igencsak úgy tűnt, hogy csúnya nyomot fog hagyni a sérülés. Lehetett volna óvatosabb is... De akkor, ott, a csata hevében nem érdekelte semmi más, csak hogy egy kis vérhez juthasson, s jó vámpír módjára élt is a dologgal, a vér sós, kesernyés íze még mindig élesen visszhangzott nyelvén, jó eséllyel fogai is mocskosak lehetnek tőle... Talán megeszik majd egy almát a fogadóban, hogy ne legyen tőle olyan penetráns a szájszaga másnap. Akárhogyan is, a másik megismételte a kérdést, amire felemelte a szemöldökét, s valamilyen hideg, nagyon vékony mosoly szaladt végig arcán.
- Ha nem ők, akkor te. Nem érdemelték volna meg? 
* Mindeközben a kulacsot visszaakasztott a ló oldalára, s játékosan megvakarta az állat fülét, aki erre hálásan felnyihogott. Kíváncsi volt, hogy vajon a szénfekete ló mit érthetett az egészből, s hogy tudta-e, mi is történt... Értelmes lénynek tűnt, az élet jelentésével biztos tisztában volt, lehet a haláléval is.

* Furcsállva figyelte az indoklást, egyre inkább érezte, hogy a leány akivel most találkozott valamilyen csodateremtés lehetett. Dicső, s örömteli, hogy ilyen tiszta lelke, de azért mégis kár lenne érte, hogy valahol hirtelen érje a halál, öntudatlanságában. Hallott vajon a háborúkról? A démonokról-vámpírokról-nekromatnákról? Mélységiekről, szörnyekről? Nem, valószínűleg nem.
- Ha elengedjük mindet, akkor egy hét múlva megint megpróbálnak majd felkoncolni valakit, s akkor nem leszek ott. Annak a kettőnek, akik életben maradtak soha nem fog megfordulni a fejében, hogy ismét a kardhoz folyamodjanak... Vagy ha igen, beállnak a seregbe.
* A kérdés második felére ismét hitetlenség ült ki arcára, kezdte egyre jobban és jobban furcsállni a teremtést. Kicsit egy tündérmesebeli hercegnőre emlékeztette, aki most ismeri meg, hogy milyen hely felett is uralkodnak.
- Egy vámpír.
* Ezzel megkönnyítette a kérdést a lándzsa, az látszólag könnyebben kezelte a tudatlan lányt, mint ahogy ő maga tette volna... Mégiscsak akadt dolga már gyerekkel, nem is eggyel, s valószínűleg ha nem kellett volna korán szembesülni az élet sötét jellegével, máig is kérdezne ilyeneket. Akárhogyan is, a lány állat fele való közeledése nem zavarja, Kohle nem hisztizik a tapintásra, igaz, nem is tudja, hogy igazából ki volt azt.
- Burokban nőttél fel tán? * Kérdezte kissé elvigyorodva, majd megpaskolta a ló nyakszirtjét * - Egy hátas állat, Lónak hívják.
* Azzal tovább vezette az állatot száránál fogva, megállási szándék nélkül. Ha ugyan most akadt egy furcsa vendége, de ettől függetlenül szerette volna elérni a várost még az éj előtt.

* A tény, hogy a lány tényleg nincs teljesen tisztában a világuk szabályaival sebesen bizonyságot nyert, s kérdő tekintettel meredt végig rajta. Hol élhetett ő, hogy a világ sötét mivoltja sosem jutott el hozzá? 
- Átkozott emberek, olyanok, mint az elfek számára a sötételfek. Isten büntetésének eredményei vagyunk, kiket szörnylétre taszított vérségünk. 
- A hang innen szólt. 
* Vágott közbe egy pillanatra a lándzsa, bár nem képzelte sem ő, sem a lány, hogy ennyi magyarázat elég lesz ahhoz, hogy a lány megértse mi is folyik itt. Még egy vámpír léte is kérdéses volt számára, nem hogy egy beszélő fegyveré. Utóbbi még a legtöbb művelt alaknak is meglepetés, nem hogy egy tojásból kelt csodának.
- A nevem Hilde, a lándzsa pedig Eckbert, bár mostanság csak Fekete lándzsának hívják. Délt és a Protestáns egyházat szolgálom. TE ki volnál?
* Tulajdonképpen semmi terve nem volt a másik bántalmazására, minden itteni polgár a védelme alatt áll, mint katonának, s ennek többnyire az első lépése az, hogy nem öljük meg őket csak úgy. A másik, hogy ha bántják egymást, akkor mégis, 
- Szóval faházban * Jelentette ki kicsit sztoikusan, nem volt szándékában sokat hánytorgatni a dolgot, mert mintha a másik kicsit kellemetlennek találta volna a témát * - Hogyne rémlene, mindenkinek rémlik. Csak nem neked is a kard kell?
* Kérdezte kissé hitetlenkedve. Valami ilyen erejű fegyverhez csakis számos halott testéből épített lépcsőn vezet az út, meglepőnek találta, hogy Avis is ezt kereste, csak úgy, mint sokan mások.

- Fővárosi palotát... Attól függ mikor volt a régen. Ha a Nagy-Harag előtt, akkor az Hellenburg lenne, ha utána, akkor a Főváros. Jelenleg két nagy birodalom foglalja el a szétszakadt emberi birodalmat: Dél, minek központja Hellenburg, s Észak, melynek Carolusburg a fővárosa. A déliek a protestáns hitvallás mellett sorakoztak fel, míg az Északiak Károly lojalistái, s hithű Katolikusok. 
- Ez pedig Dél határvidéke, nem messze a tündeerdőtől és a Nebelwaldtól. 
* A Vámpír csak bólintott a magyarázatra, majd tovább vezette a lovát, az erdő kellemes árnyai között. Ismét visszatért a béke a helyre, a madarak megint csicseregnek, s sejthetően most már a legyek zümmögésétől is hangos lehet a határ, ugyanis jó adag étek került most a kezükbe a kis malőrrel.
- Hát mondjad... * Tárta szét üres kezét, ugyanis a lándzsa visszakerült az állat szerszámába. * - Eh? 
* Pislogva figyelte a záporozó kérdéseket, melyek nyilakként repültek át feje felett. Azt hitte sikerült megúsznia ezt, de mint kiderült közel sem. Itt bizony sokat kell majd magyaráznia, s mivel ez nem az ő fortéja, inkább úgy döntött a lándzsára hagyja. Ő már amúgy is többet látott, s sokkal megbízhatóbb lehet a tapasztalata, mint a sajátja.
- Egyszerre egyet, majd ismételd meg őket szépen sorban.
- A világról? Hilde, vedd elő a térképet. * Azzal a lány benyúlt a ló oldaláról lógó táskába, s elővett egy kicsit ázott, gyűrött papírost, amin Veronia térképe szerepelt (https://i.imgur.com/bM7WvHC.jpg) * - Keletről nyugatra közel kétezer kilométer az ismert terület mérete, míg Délről északra másfél ezer. Talán érdemesebb lesz rámutatnod egy-egy területre, s akkor szépen sorjában tudok válaszolni.
* Tényleg logikusnak tűnt a megközelítés, ám az utolsó kérdéssel kapcsolatban azért elővett a lány egy fémpénzt, amire egy ötvenes szám volt veretve.
- Ez Ötven váltó. Veronia hivatalos fizetőeszköze, állandó érctartalommal. Ennek köszönhetően a fajok közötti kereskedelem nagyon simán halad, s nem kell váltóépületekre felesleges pénzt pazarolni, ugyanis csakis az érmén vagy papiroson lévő információ és díszítés változik, annak értéke nem. * Azzal kinyúlt a másik kezéért, s belenyomta, hogy vizsgálja meg. * - Ebből lehet étket venni, fegyvert, italt, szállást. Ezt kapd a munkáért, ezt akarták tőled... Bár el nem tudom képzelni, hogy miért nem vagy tisztában a pénz fogalmával. 

A lány minden részletre figyelve hallgatta Hilde magyarázatát a világról. A felmutatott térképet pillanatok alatt átfutotta szemével, s szinte hibátlanul memorizálta is a fejében. Vizuális memóriáját az évek során szinte tökéletesre fejlesztette, elég neki egy fél perc, s onnantól bármikor újra le tudja rajzolni az adott képet fejből, közel 95%-os pontossággal. Bár jól tudja, hogy azon a maradék öt százalékon rengeteg múlhat, ám mivel számára a pecséteken és varázsigéken kívül mást nemigazán kell felidéznie, azt a kis szeletet elhanyagolhatónak vélte, s mivel a pecsétek jóval egyszerűbbek mint a részletgazdag térképek, nem is tervezte tovább fejleszteni emlékezőképességét. 
- Aha... Értem... - Mondogatta, miközben hallgatta a lándzsát, aminek beszédképességének a miértjét még most sem vélte megérteni. 
- Hát akkor azt hiszem a legfontosabb dolog lenne ha tisztáznánk miért is tud beszélni a lándzsa... - Tette fel kérdéssorozatának első elemét. Ám mielőtt belement volna a részletekbe, fontosnak tartotta a pénz megértését, mivel úgy látta hogy elég fontos építőtéglája ez a furcsa dolog ennek a világnak. A kezébe nyomott pénzt gondosan megvizsgálta, mind anyagát, keménységét, színét, és egyéb jellemzőit. A kereskedelem szóval még nem igazán találkozott életében, de nagyjából értette miről lehet szó. Az biztos hogy ehhez a bizonyos "pénzhez" van köze.
- Szóval akkor ötven... Váltó. És ezt akár el is cserélhetném mondjuk egy fegyverre, vagy ételre? Esetleg házra? - Kérdezte, nem tudván az ötven váltó tényleges értékét. - De hisz ennek semmi értelme. - Jelenti ki végül meggyőződve saját elképzelésein. - Ha egyszer az ember dolgozik akkor szerez termést, ha vadászik, szerez húst, ételt. Minek kellene azt "pénzre" beváltani? Ez még csak ehetőnek sem tűnik. - kérdésében gúnyosan kiemelte a "pénz" szót, mintha valami betegség lenne. - Ha pedig sok ember dolgozik különféle munkákon, akkor lesz termés, hús, ital, ház, amiket összedobva a közösbe mindenki jól jár. Miért olyan fontos itt egy érme szerepe? Ráadásul a termékeket még cserélgetni is lehetne a fajok között, tehát tényleg nem értem miért olyan jó ennek a dolognak a megléte a világban...

- Az hosszú történet, és kellemetlen is. Nem részletezném igazán a mikéntet és a hogyan, legyen annyi elég, hogy valamikor én is vámpír voltam, de most már nem az vagyok.
- Büntetés volt.
- Így van, sötét mágiával. 
* Tényleg nem volt egyszerű eset, s csakúgy a fegyvernek mint a lánynak is kellemetlen történet volt, így lassan, fancsali képpel megrázta a fejét, hogy alátámassza a tényt, hogy nem érdemes megismételni ezt a kérdést. 
- Hát, fegyverre és házra nem igazán, de ételre igen. * Furcsállva végighallgatta a lány dolgait, majd megvonta kicsit a vállát. Értette, hogy az mégis mire gondolhat, bár teljesen nem * - Az embernél nem mindig lehet egy zsák liszt, egyszerűbb ha eladod a lisztet, s érmével jelölöd az értékét. Egy helyen, ahol százezer ember lakik, ez szükséges. Közösbe pedig senki nem ad, miért etetnénk egymást, ha mi és éhesek vagyunk? Egy paraszt nem fog végigdolgozni egy évet, hogy aztán közösbe adja a dolgait, s az is úgy egyen belőle, aki egy kapát nem fogott a kézbe. Bolondság. Ezért jó a pénz, azt kapsz, amiért megdolgoztál

* A törődéssel kapcsolatos részre kissé vakargatni kezdte a fejét, nem nagyon volt képes érteni, miért is kéne mindenkinek eltartania a másikat... Nem sokan érdemlik meg, aki meg igen, azzal az ember úgy is fog foglalkozna.
- Nem értem a matematikát... De nem fog senki sem mással törődni, láttad jól... Amikor pedig én törődtem veled, mégsem köszönetet kaptam, hanem számonkérést. Az Isten szava alapján segítenünk kell azokat, akiknek kevesebb van mint nekünk magunknak, vagy éppen szerencsétlenebbek, ám pénzzel is lehet törődni mások iránt. Mindenki maga dönti el, hogy mit tesz a pénzével, s senki más nem rendelkezhet vele. Ha én ebből étket veszek egy éhezőnek, az nem ugyanolyan, mintha a terményt adnám oda?
* Lehet kisit többet kéne tanulnia a számok csodálatos világáról, ám eddig nem sok szüksége volt rá, s számára igen elég, ha el tud számolni százezerig. Se több, se kevesebbre nincs szüksége.
- Meg egyébként is, ez nem az én világom, ez A Világ.