[Alphonse ; Hilde ; Avis] Városi találkozó

* Már régóta utaztak, talán több órába is lehetett járásuk, s a nap már igen vörösbe öltözve járt lefele a horizont felé, komótos lassúsággal takarva be magát az erdő félhomályos leplével. Dél puszta környék volt, sok síksággal, dombsággal, néhány erdővel. Ez pont az utóbbiak egyike volt, s a túlsó oldalán már a terebélyes város várt rá, aminek leírtam előző játékban a nevét, de elfelejtettem. Újdonsült barátosnéja ott ült mögötte az állaton, kellemetlen közelségben, már-már átölelve, amitől borsózva lúdbőrzött háta. Megengedte neki, ő rontotta el... Most már nincs más tennivaló, csak ki kell bírnia, hogy párnaként funkciónál, s hogy úgy szorítja az ebadta, mint ahogy az ember a zsák krumplit szokta, mikor a szüretből hazafele jár. Unatkozva sóhajtotta el magát kissé, s a szürke fák közé pillantott. Az idő megállt. 
- Nagyon jóban vagytok a kis barátocskáddal... Biztos vagy benne, hogy érdemes összebarátkozni vele? Azt se tudhatod, hogy végül merre húzza majd a szíve, s tudod, hogy nem szép dolog az ellenséggel paktálni.
- Még nem ellenség, ezután se lesz.
* Ezzel nagyjából letudta a nagy beszélgetést, s elhallgatott, ám ennyi megszólalása is éppen elég volt ahhoz, hogy a mögötte fekvő lány végre felébredjen az állat ritmikusan rázó ügetésére. Álomittas hangja a távolságot kérdezte, pont úgy érezte magát, mintha csak egy gyermekkel utazott volna, akinek most ő maga lehet a nevelője... Mikor nem volt sem idősebb, sem érettebb a másiknál, csak éppen tapasztaltabb. 
- Csak egy köpésre vagyunk, a város az erdő szélén fekszik. Egy fertályóra sincs a távolság. 
* A gyomorkordulás hangjára kicsit elgondolkodott, majd egy pillanatra hátranézett a látszólag még igen kótyagos Avisra. Nem nagyon lehetett benne biztos, hogy az mennyire válogatott, de talán elfogad valami kis elemózsiát.
- A tarsolyban találhatsz némi száraz fekete kenyeret, ha éhes lennél... Bár nem messze a fogadó, ott valami meleg is akad majd. 

- Azok a szemét tetűk... Remélem lenyilazzák az összeset!- dühöngött Alphonse von Baudissin, miközben egy kisebb liget kidőlt fűzfájának törzsén ücsörgött, s a pajzsán díszelgő, festék segítségével odabiggyesztett címer utolsó maradványait próbálta lekaparni a kardjának élével. Felháborodásának forrása az volt, miszerint öt másik bajtársával felderítő körútra indultak a déli határvonalnál, azonban egy sokkal nagyobb, ellenséges portya nyomaira bukkantak. A visszavonulás keltette zűrzavarban Alphonse lova szélnek eredt, a többiek pedig hanyatt homlok menekültek, hátrahagyva a hátas nélküli bajtársukat. Von Baudissin igazából nem is értette, miért fortyogott annyira? Hasonló helyzetben ő szintúgy a saját bőrét mentette volna, hiszen egyikük sem volt nemes lovag. A becsület harcosai szerették zsoldosokra hárítani az effajta piszkos munkákat, akik örülhettek neki, hogyha túlélték az imént megemlített akciók egyikét. Szerencséjére, Alphonse az erdőbe iszkolt, mielőtt megjelentek volna a déliek, így ismételten kihúzta magát a kutyaszorítóból. Legalábbis egy időre... Ellenséges területen nem maradhatott északi felségjelzéssel ellátott felszerelés nála, ámbátor pajzsát túlságosan értékesnek ítélte, minthogy eldobja azt, ezért ugyebár megszabadult a rákreált címertől. A többi szegényes ruházata semmiféle hovatartozásról nem árulkodott, tehát lényegében annak vallhatta magát idegenek előtt, akinek csak akarta. Szándékában állt meglépni ezen dolgokat, csakhogy előtte szükségesnek minősült egy civilizált település megtalálása. A dolog nehéz része itt következett be, ugyanis egy egész éjszakányi semmiben bandukolás után, a hajnal első fényeinél Alphonse ráébredt a szörnyű igazságra:
- Eltévedtem... Ez baj.
A megállapítás, egyszerűsége ellenére, igencsak helytállónak és annál inkább vészjóslónak ígérkezett. Reggeli gyanánt elfogyasztotta azt a kevés füstöl húst, sajtot és kenyeret, mit sikerült magához ragadnia paripája nyergéről, mielőtt az faképnél hagyta volna gazdáját. Már fájdalmat érzett talpában az órák óta lezajló, monoton gyaloglásból következően, ráadásul szeme fehérjét vörös hajszálerek tarkították, utalva a férfiú fáradtságára. Úti táblák híján, a természetben való eligazodása egyenesen katasztrofálisnak volt mondható. Így telt egy újabb egész nap, mire végül ismételten elkezdett beesteledni.
- Hány éjszakát kell még a vadonban töltenem? Fortuna, te büdös ku...-  megszeppenés lett úrrá rajta, amikor az egyik bokor mögül lovast pillantott meg. Gondosan lecsücsült az ösvény szélére, azután bevárta a felé tartó utazókat. Nem is egy, ám két sötét hajú hölgyemény. Az elől ülő fakó bőrrel rendelkezett, valamiféle nemességet sugárzott a tekintete, míg a másikat nem tudta korra beazonosítani, annyira szűzien ártatlan, gyermeteg arccal lett megáldva. Alphonset egy pillanatra kirázta a hideg. Talán a kora esti szellő? Nem. Valami más.
- Adjon Isten, a bájos hölgyeknek!- köszöntötte őket, miközben elővette kedves, szolid mosolyát. Sosem szokott ekképpen üdvözölni senkit. Tudta, elárulta volna magát, amennyiben a város irányáról kérdez, emiatt más szemszögből közelítette meg a beszélgetést.
- Csak nem Kegyedék is a városba utaznak?- érdeklődött. - Amennyiben nem lennék a terhükre, szívesen Önökkel tartanék. Sosem jön rosszul egy vigyázó kard, történetesen nekem éppen van belőle. Meg hát magányosan utazni olyan, mint szárnyak nélkül repülni.

/ Én úgy írtam a reagot, hogy este van, Te meg úgy Alfie hogy reggel. Amennyibe nem gond, ragaszkodnék inkább az estéhez, ugyanis Avissal egy előző játékból érkezünk, ami délután játszódott/ 

- Rozskenyér. Kicsit savanykás és édes. 
* Mindenféle kenyeret szolgáltak nekik, ha éppenséggel úgy hozta a szüret, ám ezek közül mégis a feketét kedvelte a legjobban, elvégre savanykás és jól csúszó volt akár napok után is, míg a fehérről ez nem volt elmondható. Két nap lovaglás, s máris oly ízetlen és száraz, hogy csak az utcakölke eszi örömével, más jóember nem nagyon. Elhallgatva tovább ügetett az állattal, figyelve a fák lassan ritkuló tömegét. Időnként ki-ki sejlett már a város formája, annak templomának magas, vékony formája, ám igazán még nem volt látható, s csakis a vöröslésben néha felvillanó szürke jelezte a tényt, hogy valóban ott is lehet, s nem holmi illúzió. Mozgását végül egy férfi alakja, s köszöntése lassította le, amikor is rászorított az állat fékjére, ami arra fokozatosan lelassult, majd úgy két méterre meg is állt az úrtól. Húszas-harmincas forma katona lehetett, markáns, jóképű vonásokkal, s egy akcentussal, melyet éppen csak annyira volt jelen, hogy fel tudja ismerni azt. Tősgyökeres déliként tudta jól a helyiek dialektusait, s amit a férfi használt biztos nem innen volt, talán a határról, vagy egyenesen a Fővárosból. Gyanakodva húzta ki magát, miközben a korábban mögötte ülő lány úgy vetette le magát az idegen elé, mintha az valamilyen furcsa, ismeretlen csoda lenne. 
- Látom tanult az előző leckéből... 
* Szólalt meg a lándzsa némi vitriollal, s most kivételesen nem igazán volt kedvében beleszólni annak mondandójába, teljesen így érezte ő maga is. Szép és illendő dolog üdvözölni az idegeneket, akik ily nyájasan szólnak hozzájuk, ám menten leborulni előttük nem a józan ész diktálta tett. A korábban szerszámon pihentetett lándzsára szorosan ráfogott, majd gyanakodva tekintett végig a férfin, aki látszólag irányt s társaságot kívánt volna csak tőlük. Picit kóstolgatta annak szavait, majd Avis után ő maga is megszólalt.
- Kend igen szépen forgatja a szavait, biztos, hogy kard helyett nem inkább költő kívánna lenni? * Arcáról a közömbösség sztoikus fagya továbbra sem olvadt fel * - De ha így kívánja, szívesen elkísérjük a közeli településig,  ha onnan tovább nem is.

Alphonse szerencsének mondhatta magát, ugyanis a lovat vezető nőszemély nem hagyta szó nélkül az üdvözletét. Zsoldos révén, találkozott már pár emberrel, nem mindenki volt annyira jóindulatú, hogy akár egyetlen biccentéssel vagy lenéző tekintettel megillette volna az idegen útszéli járókelőket. Ezek szerint, nem keltett a hölgyekben annyira rossz benyomást, amit már egyfajta sikerként könyvelhetett el. Pár pillanat erejéig tanulmányozta a lovat is. Ezalatt érezte magán a vizsgálódó tekinteteket, melytől kissé feszengeni kezdett, viszont ettől függetlenül teljesen normális reakciónak ítélt az remélhetőleg jövőbeli utazópartnereitől. A fiatalabb leányzó hirtelen pattant le a lóról, majd megközelítette az északi katonát. Alphonse eleinte furcsa arcot vágott a kérdésre, szemei elkerekedtek, szája szélei lebiggyedtek az elcsodálkozástól. Ezt vajon komolyan gondolta az ifjú hajadon, avagy a bolondját akarta járni a fővárosból érkezett férfiúval? Úgy döntött, nem fog rossz arcot vágni mindehhez, elvégre egy bizonyos szinten aranyosnak ítélte a megrovást, melyben részesült.
- Ó! Mélységes elnézését kérem, Drága! Afelől már kétségem sincs, miszerint Önnek vág az esze.- mosolyodott el bohókásan Alphonse, miközben két ujjával megütögette a saját halántékát a régi acélsisakja alatt.
- Akkor magyarázza el nekem Kegyed, hogy mi a helyzet Jézus megváltónkkal? Úgy tudom, neki sem voltak szárnyai, mégis felemelkedett a mennyek országába.- próbálta kissé teológiai irányba terelni a beszélgetést, habár túl mélyen nem kívánt belemélyedni a témába, ám úgy döntött, belemegy a kis játékba. - A lélek repülhet szárnyak nélkül is, nemde?
A költői kérdését követően, egyfajta dicséretben részesült a fakóbb bőrszínnel rendelkező hölgytől. Láthatóan, előtte nehezebbnek bizonyult titkolnia valódi személyét, ámbátor nem fedezett fel támadó jelleget az elhangzott szavakban.
- Köszönöm, Kegyed túlértékel! Sajnos ki kell ábrándítsam, attól tartok az egyetlen dolog, melyet előszeretettel szoktam költeni az a pénz. Mellesleg, sokkal nem lettem megáldva az utóbbi időszakban. Szerencsére, a koldus lét szintúgy távol áll tőlem... Egyelőre.- jelentette ki Von Baudissin, nehogy valamiféle szánalmas kéregetőnek tűnjön beszélgetőpartnerei szemében. Valószínűleg az akcentusa árulhatta el hovatartozását, eszébe sem jutott másképpen formálnia a kiejtését. Ostoba Alfie! Ilyenért máshol kibelezhették volna vagy fejét karóra tűzhették volna. Noha gond elhárítva, a szerencséje jóindulatú emberekkel sodorta össze, tanulópénzként elkönyvelhette nyelvének botlásait.
- Öhm... hálás lennék érte.- mondta. Úgy érezte, kötelessége lesz normálisan viselkednie az útitársaival. Meglehet, a közeljövőben majd elárulja nekik valódi kilétét, de azzal egyelőre várt. Legfontosabb az időzítés. Erre tanították. Amennyiben tovább indulnak, nem fogja kérelmezni a lovon történő utazás lehetőségét, ki fog bírni valamennyi gyaloglást azok után, miken eddig keresztül kényszerült menni. Az unalmas bandukolás opcióját azonban messzire óhajtotta száműzni. Társalgás! Igen, miért ne?
- Egyébként, a nevem Alphonse. Önökben kit tisztelhetek?- érdeklődött. Azon kapta magát, miszerint úgy jöttek szájából a szavak, mintha valamiféle istenverte nemesi udvaronc lett volna. Mindegy. Elviselte. Azokkal a faragatlan zsoldos "bajtársaival" különben meg csak átkozódni és káromkodni lehetett, mivel az ütésből meg a trágárságból értettek leginkább. Tisztelet övezte a kivételt, természetesen.
- Mi a történetük, mióta vannak úton? Nem érte Önöket semmiféle kellemetlen behatás, ameddig a vidéket rótták? Azt hallottam, errefelé belefuthat az óvatlan járókelő akár élőholtakba is. Ördög és pokol, inkább húznék ki egy teljes egész hetet bor nélkül, mintsem azokkal találkozzak. Volt már hozzájuk szerencséjük?- kísérelt meg valamiféle témát feldobni a gyaloglás alatt. A Nap egyre mélyebbre bukott a horizonton, egy csillag fénye már halványan feltűnt a sötétedő égbolt kékségén.
- Messze innen a város?- tett fel újabb kérdést a zsoldos ifjú.

Míg a férfi és Hilde váltottak néhány szót, Avis tágra nyílt szemekkel emésztette az elhangzott információkat. Talán már a férfi második mondatát is félbeszakította volna, ugyanúgy ahogy Hildéjét is, de így, hogy a hallgatás mellett döntött sokkal több dolog volt az amit meg tudott kérdezni. Csendesen, háttéremberként figyelt egy ideig, Igazán csak a neki szánt dicséretre reagált egy mosollyal, amit a férfi szánt neki. Természetesen esze ágába sem volt újra felszállni a szörnyetegre, lábai így is rettenetesen le voltak terhelve, csoda, hogy egyáltalán képes még járni rajta. Bár elég közel húzódott Hildéhez, nem lehetett azt mondani hogy különösebben gyanakodna a férfi felé. Igazából erre egy sokkal egyszerűbb magyarázata van.
- Hilde! - Suttogta, bár még így is elég hangosan ahhoz, hogy a férfi is halhassa. - Ki az a Jézus? És hol van a Mennyek Országa? Esküszöm hogy a térkép minden négyzetcentiméterére emlékszem, de ez az ország nem volt rajta! -  Mondta, a vége felé szinte már normál hangerőn, annyira beleélte magát a kis tudatlan. Nyilván nem akart túlontúl butának tűnni az ismeretlen, ám jóvágású férfi előtt, aki még mindig meglehetősen furcsán keverte a szavakat, amiket a lány ily különös sorrendben szinte értelmezni is nehezen tudott. Ám volt egy kérdés, amit mindenképp a férfitól akart megkérdezni. Váratlanul a férfi mellett termett, behatolva annak intim zónájába.
- Avis vagyok. Avis Amrel. - mondta gyermeki mosollyal, s mélyen a férfi szemébe nézett, fürkészte gondolatait, amit persze nem láthatott, próbálta megismerni a lelkét. - Miért hívtál Drágának? - A férfi kérdéseire nem igazán reagált, úgy vélte Hilde azokra talán jobban tud válaszolni. Persze már a nyelvén volt a következő mondata, melyben az élőholtakról kíván több információt kicsikarni társaiból, ám mindent sorjában...

// Bocsi hogy tegnap nem írtam, illetve hogy most is elég rövid is gyenge lett, csak sietek és nem akartam hogy még egy nap teljen el úgy hogy nem halad a játék//

* Kicsit rosszallóan figyelte a teológiai irányba terelődött beszélgetést, s bár nem kívánt beleszólni, Avis végül feltett neki egy kérdést, melyre többé nem zárhatta ki magát a beszélgetésből.
- Nagyobb az isten ereje s kegye, mintsem, hogy puszta szárnyra kéne bíznia magát annak, ki a mennyekbe kívánna repülni. Az út az igaz üdvösséghez sokkalta rögösebb, ámbátor egyszerűbb is. * Azzal pillanatra abbahagyta, majd a lányhoz fordult * - A Megváltó. Isten fia, Urunk megtestesülésének egyik formája. Mindig hordozok magamnál egy Bibliát, a fogadóban elolvashatod, s meghozhatod magad véleményét róla, bár nem tudom elképzelni, hogyan nem lehetsz tisztában a világunkat irányító legszentebb törvénnyel, Isten létezésével.
* Arcát kicsit elfordította a mágus irányából, s rászorított ingére, ami alatt megbújt a bronzból veretett egyszerű kis csillag, a protestáns népek jelképe, az Északiak keresztjével szemben. Szemei visszafordultak a férfira, aki lereagálta az imént feltett megjegyzését. Röviden bólintott.
- Nem hiszem hogy aggódnia kell... Egy ilyen szép hittel rendelkező keresztény embernek az ég világon semmi félnivalója sincs a koldusbottól.
* A Katolikus szót kicsit megnyomta, nem volt igazán éle a megjegyzésének, mégis úgy érezte, hogy valamilyen módon ki kell hangsúlyoznia a tényt, miszerint ha nem is biztosan, de sejtése van annak kilétéről... Ennek ellenére persze ez mind üres gesztus volt csak, ha a másik elő állt volna mint Északi ember, sem valószínű, hogy pusztán ennyi miatt megtámadta volna, s mivelhogy jó sok ember él meg a zsoldból, csak úgy elképzelhető az is, hogy egy volt Északi emberről lehet szó, aki átszökött a határon, s most itt kívánna magának munkát találni. Végül fejével intett egyet az irányba, s egy kissé megütötte a ló oldalát lábával, ami így lassú, kimért léptekkel indult meg, valahogy úgy, hogy ne kelljen nagyon zavartatnia magát sem Avisnak, sem Alphonsenak.
- Hildét.
* Jelentette ki sztoikusan a kérdésre a választ, együtt utaztak most, ám kenyeres pajtások ennyi idő alatt biztos nem lesznek, s felesleges is lett volna azonnal rákötni a zsoldos orrára a tényt, hogy melyik családhoz tartozhatott valamikor régen, s hogy most mégis mi a helye. Amaz végül kérdéseket tett fel, melyre természetesen nem várhatott választ Avistól, s így válaszra nyitotta száját, a maga kimért stílusában.
~Esküszöm, ennyi kérdést életemben nem válaszoltam még meg, mint ma.
- Hosszú történetek azok, magaméhoz nem lenne elég egy kis utazás, így ha nem sérti meg, megtartanám. Párosban talán két és fél órája utazunk, egy balszerencsés találkozásnak hála. * Az élőholtakkal kapcsolatos megjegyzésre kicsit megrázta fejét * - Néhány bandita, semmi más, ami furcsa lett volna. Az élőholtak valóban megfordulnak néha, de nem gyakrabban, mint teszem azt... Északon. A mocsár, és a partvidéken mondjuk egészen gyakori látványnak számítanak, de ha nem irányítja őket Nekromanta, nem túlságosan veszélyesek, így felesleges tőlük félni.
* Párszor egyébként volt dolga ezekkel a lényekkel, de sosem bizonyultak olyasminek, amivel ne lett volna képes elbírni. Ha valaki értelmes irányítja őket, azonnal veszélyesebbek lesznek, de ha nincs mellettük egy bábos, értelmi szintjük csakis az ösztönlényekével mérhető, s az esetek többségében olyan szánalmas ellenfélnek számítanak, hogy felesleges is velük foglalkozni, ugyanis egy puszta kényelmes kocogással is el lehet menekülni előlük. A szellemek persze más kategóriába tartoztak, de őket még nem is látott személyesen.
- Egy kicsit több, mint egy fertályóraára lehet így gyalog.

Alphonse érdeklődéssel hallgatta végig a lovon ülő nőszemélyt. Igazán szép beszéd volt, talán még némelyik klerikus is megirigyelte volna, s erősen arról árulkodott, miszerint a hölgyemény mély vallásosságot ápolt a lelke mélyén. Habár, Alfienak volt némi irónia abban, mit korábban a fiatal leányzónak mondott, nem kívánta káromolni a teremtőt. Elvégre az egyistenhit a legerősebb összetartó erőnek bizonyult, amely a világukban felvetette a fejét. Az északi zsoldos mindenesetre megmosolyogta a hallottakat. Üdvösség? Érdekes. Von Baudissin eléggé kíváncsi volt rá, miben akart kiteljesedni az a bizonyos megüdvözülés, amelynek elnyerésére a hölgy biztatta ifjabb útitársát. Amikor még szerzetesként tevékenykedett, azt hitte nem is volna képes annál közelebb kerülni az Úrhoz, azonban az Ő útjai kifürkészhetetlenek voltak. Alphonsenak nem az a sors adatott, hogy élete végig odaadóan szolgálja Istent. Biblia? Igen, még jól emlékezett a szentírásra, akadtak hozzá kapcsolódó élményei a múltban. Azért egy kicsit mégiscsak félt az elszegényedéstől, ugyanis az életet nem adták olyan könnyen Északon, noha eléggé távol esett az úgynevezett otthonától, biztos volt benne, miszerint a protestánsok sem sűrűn osztogatták az ingóságaikat ingyen. Talán egyedül a közösség erejét és összetartozását hiányolta a szerzetesi múltjából, ugyanis a zsoldosok közti kapcsolat eléggé körülményesnek mutatkozott. Huzamosabban még nem adódott alkalma tanulmányozni a reformálódott hitvilágot, talán a városbéli megszállásuk folyamán, egy kupa sör vagy bor mellett, megérdeklődi Hildétől azt, miben tér el a két hitvallás. Biztosan jelentős dolgoknak az ismeretére fog ráébredni, elvégre sok éve folyik már miattuk háború a királyságok között. Ő maga ifjú korában kimaradt a harcok kibontakozásának előzményeiből, hiszen majdnem teljesen elkülönülten élte az életet, előbb a halászkunyhóban, majd a kolostorban.
- Az aggodalom nem annyira rossz tulajdonság, Hölgyem. Meggátol bennünket abban, hogy nagy ostobaságokat vigyünk véghez.- jelentette ki a harcos fiatalember.
- Értem... Természetesen nem tartom sértőnek, amennyiben inkább megtartaná önmagának a történetét. Nincs sok oka arra, hogy egyáltalán megbízzon bennem, mivel csak az imént találkoztunk. Legalább az élőholtak miatti borzongásaimtól megszabadított. Otthon én eggyel sem találkoztam, ámbátor egyik ismerősöm rettegett élményeket mesélt rólunk. Az a hazug disznó! Könnyen csinál az ember bolhából elefántot, amennyiben már felöntött a garatra. Badarság volt hinnem az illetőnek.- mondta Alphonse, miközben megcsóválta a fejét, ezt követően savanyú grimaszt párosított Franz gondolati arcképe mellé. Furcsa barátságnak lehetett nevezni az övéket, bár abban biztos volt, miszerint ő nem hagyta volna hátra a bajban. Sajnálatos módon, kiesett azok köréből, kiket kijelöltek a napokkal azelőtti felderítő misszióra. Avis igencsak közel került az északi katonához, de Alphonset tapasztaltabbnak lehetett nevezni annál, mintsem ilyen miatt kellemetlenül kezdte volna érezni magát. Egy mosolyt villantott az ifjúhölgy irányába.
- Minden élet drága, kedves Avis. Nem mellesleg, Ön igazán bájos, csinos leányzónak mondható. Nem lepődnék meg rajta, amennyiben sok ifjonc bolondulna a kegyeiért. Talán van már oly bátor dalia, ki az Ön szívének szeretetéért epekedik?- érdeklődött Alphonse. A szépséges, facér leányoknak gyakran még huszadik életévük előtt bekötötték a fejét, jóval vénlánnyá válásuk előtt.
- De, Ön sem mesélt sokat a múltjáról. Meglehet, az is annyira titokzatos, mint Hildéé?- fejtett ki újabb kérdést Alfie. A város látképe már elkezdett komolyabban kirajzolódni. Viccesnek ítélte magában a férfiú, hogy valójában arról sem volt halvány lila fogalma, melyik településbe is tartottak? Mindegy, odaérésük pillanatában bizonyára tudomására jut ezen információ.
- A kapunál lesz őrség? Remélem, nem fognak akadékoskodni az érkezésünk kapcsán. Isten a tanúm, lassan kezdem elfelejteni a megvetett ágy emlékét.
A választ Hildétől várta, valószínűnek tartotta, hogy a sápadt bőrű szépség már nem először járta a környéket.

- Köszönöm, szívesen elolvasnám akkor... - Válaszolt Hildének a Biblia elolvasásával kapcsolatban. Mondhatni szikrázott a levegő a férfi és Hilde között. Bár túl sokat nem értett belőle Avis, szinte érezte ahogy egyre csak nehezedik a levegő minden mondattal amit egymásnak mondanak. Ráadásul oly furcsán csavarták azokat a bizonyos mondatokat, hogy a lány még ha akart volna sem lett volna képes becsatlakozni a csevejükbe. Igen, csevejükbe, hisz ekkor Avis már érezte, hogy ami itt folyik az több külön beszélgetés egy azon időben lefolytatva. Hilde és Alphonse teljesen más témákról beszélgetettek, teljesen más hangulatban. Kicsit talán kiközösítve is érezhette magát, hisz akármennyire is nem értette a dolgok rendjét, mégiscsak szeretett volna olyan emberekkel beszélgetni akik abban a világban nőttek fel és élnek, ahova most éppen tart. Szinte már majd kibújt a bőréből, annyira várta, hogy Alphonse végre rá s időt fordítson. Furcsa lehetett ez neki, hisz még sosem volt hasonló helyzetben része. Vicces lehetett a látvány, ahogy a lány bár próbálta rejtegetni türelmetlenségét, ez egyáltalán nem sikerült neki, és úgy nézett ki mint valami naiv királykisasszony. Élvezettel falta a férfi szavait, annak ellenére hogy tartalmukat most sem sikerült megértenie. Persze a bókok hatására kicsit elpirult, de nem igazán értette miért kéne sok ifjoncnak "bolondulnia a kegyeiért". Bár igazából az elpirulás jelensége is igencsak meglepte, hisz még sosem jelentkeztek nála hasonló furcsa dolgok, amiket egyszerűen nem tudott megmagyarázni, vagy mihez kötni. Egyszerűen csak jól estek neki a dicsérő szavak. 
- Hát... ő... Nem igazán... Azt hiszem... - Ekkor segítségkérő tekintettel odafordult Hildéhez, hogy megsúghassa neki, mit ért Alphonse azon, hogy bátor daliák epekednek a szívéért. De még mielőtt akármit és mondhatott volna, nem várt bombaként jött a férfi következő kérdése, amire igazából talán nem is akart válaszolni először, hisz ezt Hildének sem tette meg nemrég, aki megmentette az életét. Akkor meg miért bízna meg pont egy még sosem látott ismeretlenben ennyire? De ahogy a férfi arcára nézett, szinte ösztönösen eredt meg a nyelve. 
- Nem dehogyis! - mondta, majd szinte már meg is fogalmazta magában, hogy hogyan fogja előadni eddigi életének történetét, amikor egy különös, furcsa tárgy látványa ragadta el a lány tekintetét a távolban. Szeme felcsillant a látványtól, s szinte ösztönösen, apróbb koncentrálás után alkalmazta a szél tánc nevű varázslatot, melytől teste könnyebb lett, s mozgása légiesebb, majd figyelmen kívül hagyva a férfit, elfutva mellette egy könnyed szökkenéssel egy fa alacsonyabb ágán termett ami körülbelül egy vagy másfél méterre volt a talajtól. Szemei cikáztak, s próbálták felfogni a látottakat. Mikor szülei városokról beszéltek, egyáltalán nem így képzelte el, sokkal kisebbnek, tömörebbnek, és azt gondolta, hogy a városokban és fából épülnek a házak. Másodpercekig tágra nyílt szemekkel nézte a közel-távoli város képét, s még pislogni is elfelejtett. Arca tükrözte azt a mérhetetlen lepődöttséget, amit még soha életében nem tapasztalt. A furcsa tárgy, amit látott, egy templom tetején lévő Esroniel csillag volt, s miután látta a templom teljes struktúráját, a masszív kőépületet, teljesen elállt a lélegzete, megfeledkezve utazótársairól.

/ Bocsánat hölgyek-urak, egész nap lázasan forgolódtam, ki vagyok, mint a kutya. További megjegyzés Avisnak: Délen nincsenek a templomokon keresztek, csak Kálvin-csillagok, amiket itt Esroniel csillagnak hívunk /

- Ez teljesen igaz, nem is kétlem, ámbátor csakúgy gátolja az embert a nagy tettek véghez vitelében, hiszen igen árnyalatnyi néha a különbség a nagy tett, s az ostobaság között.
* No persze nem mintha mindig jó ötlet lett volna figyelni azokra a bizonyos nagy tett lehetőségekre, s lajstromán inkább gyülekezhetett az ostobaság, mintsem a hősiség. A fiatal, tüzes kor gyakran bátorítja az ember, vagy éppen vámpír, fiát-lányát olyasmire ami később kifejezetten hülye döntésnek tűnhet... Igaz, a kamasz kor végül is nem pont ebből áll? Hibázni, s abból tanulni, hogy felnőttként bölcsebb tettek véghez vitele legyen lehetséges.
- Mondjuk való igaz, az elővigyázatosság sosem árthat, a mocsár környékén és a partvidék jóval veszélyesebb terület, s ott bizony én magam is óva inteném az esetleges holtidézőkkel való találkozás ellen, ugyanis ritka udvariatlan népek, s nagyjuk nem tiszteli a törvényt. Művelt kézben csak oly veszélyes egy csontváz, mint mondjuk egy parittyásnál a kavics, amibe az ember egyébként csak zavartság nélkül belerúgna.
* A férfi kissé figyelmét átfordította Avis irányába, aki amilyen kíváncsian várta eddig annak szavait, oly zavartan kezelte most azt. Irányába intézett furcsa viselkedésére nem nagyon tudott mi jót mondani, s így csak egy kelletlen mosollyal megvonta vállait.  Végül a ritkuló fatömeg láttán a gyermeteg leányzó kissé megiramodott, s felszökkent egy fa ágára, tovább figyelve a város fényeit és építményeit. Kevésnek híja volt, hogy elnevesse magát a jeleneten, pontosan úgy hatott, mintha csak egy mókus lett volna, aki egy mogyorót pillantott meg a távolban, s fára mászott, hogy onnan figyelje meg jobban.
- Nem kéne akadékoskodniuk, a Protestáns egyház színeiben utazom. * Válaszolt végül a férfi kérdésére, halkan, hogy Avis ne hallja meg * - Mindenki szívesen látott Délen, amíg vér vagy galiba nem ragad a kezéhez, s bízom benne, hogy ha jó szívvel, szép keresztény bizalomnak híven engedem be a városba, akkor nem is kívánja majd annak bántalmát?

Az északi zsoldos a csizmájára tekintett, miközben hallgatta Hilde beszédjét, s egy kicsit elkalandozott saját lábbelijének vizsgálása közben. Régi színét már elveszítette, az út pora, a rátapadt sár, a megpróbáltatások eléggé átformálták. Viselőjének legalább nem kell majd hazudnia, amennyiben azt fogja mondani, jó hosszú ideje rótta már a vidéket, mielőtt a városba értek. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy az élőhalottak úgy viselkedtek az idegenekkel, amiként a lovagló hölgyemény lefestette őket.
- Sajnos háborús helyzetben egyesek nem hátrálnak meg, amennyiben meg kell szegniük a közösség játékszabályait. Amondó vagyok, ennek megtapasztalására nincs szükség túl messzire menni. Magam is átéltem, mennyire nagy terheket kell cipelniük ilyenkor azoknak, kik saját becsületüket szem előtt tartva élnek, megvonva maguktól az esetenként felbukkanó kiskapukat. Gondolok itt lopásra vagy rosszabb esetben rablásra... A köznépnek sosincs haszna a háborúból.- jelentette ki komor hangon Alfie, miközben azon kapta magát, ismét a felszínre tört az a valami, mit egykoron még a lelkiismereteként emlegetett. Érdekes. Jó ideje nem találkozott vele, most pedig szokatlan érzésnek bizonyult újra köszönteni azt. Tényleg ennyire belegyepesedett a zsoldos életbe? Valóban régen volt része normális, mélyebbre hatoló társalgásban, hiszen az olyan hölgyek, kiknek társaságát pénzért vásárolta nem éppen a lélek bugyrait kutatták a férfiban. Azért a lehangoló felismerés mellett kissé gonoszan jót szórakozott Avis viselkedésén. Minő ártatlanság! Ha nem saját szemével látta volna a leány szemeiben a szűzies tisztaságot, talán el sem hitte volna, miszerint a világban létezik még ilyen makulátlan jóság.
- Ugyan, Kegyedet biztosíthatom, nem felejtette volna el, amennyiben tapasztalta volna már, amiről beszélek. Bár, ami késik, nem múlik. Legalábbis ezt mondják a bölcsek. Nem így van, Hilde? Ámor nyilának első sebzése olyan édes mérget csepegtet a szívbe, amit aligha könnyen hever ki az ember. Hölgyem, biztos vagyok benne, Ön érti miről beszélek.- mondta, miközben pillanatát, egy pajkos félmosoly kíséretében, a nyeregben ülő nőszemélyre szegezte. Avis következő mozdulata egy csöppet megrémítette Alphonset, ugyanis ő egy szaftos élettörténet meghallgatására rendezte be elméjét, a hirtelen szellőként érkező fára mászás kizökkentette a zsoldost a harmóniájából.
- A szentségit! Nem semmi.- tört ki belőle a kelletlen káromkodás, miközben hallgatta Hilde vidám kacaját.- Elnézést!
Megnyugtató szavak hagyták el a talajon maradt leányzó száját, ámbátor igencsak halkan tett megjegyzést a hűségi hovatartozásáról.
- Természetesen nem keresem a bajt. Azt hiszem, ebben az esetben inkább szorosan Ön mellett maradnék.- hangoztatta elhatározását von Baudissin.
- Avis kisasszony! Attól tartok, onnan bonyolultabb lesz megközelítenie a városkaput. Vagy talán megfordult a fejében a fészekrakás gondolata?- kiáltott fel a szelek szárnyán suhanó hölgyeménynek, elvégre az tartozott még neki némi beszámolóval. Ha Avis úgy dönt, beavatja majd addigi életútjába a katonát, abban az esetben Alphonse jó hallgatóságnak fog bizonyulni. A város képe egyre tisztábbá kezdett válni, ahogyan haladtak előrefelé.
- Szép jó estét!- köszönt oda az őrségnek, ámbátor kissé megtorpant, kíváncsi volt, Hilde lefolytat-e velük valamiféle beszélgetést avagy sem?

// Bocsánat, most én is késlekedtem kissé! >_> //

* Röviden bólintott a férfi szavaira, ő maga többre tartotta a becsületet, a csodás és hatalmas tetteket, de fontos volt észben tartani, hogy még igen fiatal volt, s emellett persze félig benne élt ezekben a tündérmesékben, melyekkel igen könnyű jó katonává nevelni az embert. Nem is kell a jó Úrnak más egység, csak egy ifjonc, aki vidáman adná az éltét valami olyasmiért, amiért igen felesleges lenne. Ezzel persze nem lehetett tisztában, de a tény, tény maradt: Bármikor életét adta volna Délért, és bármilyen lehetőséget felhasznált volna rangjának emelésére, akkor is, ha élete múlhatott volna rajta. Alphonse kicsit társa irányába fordulva csacsogott, amire végül rá is terelődött a kérdés. Arca, mintha egy árnyalatnyit elsötétedett volna, bár az ilyesmit sosem lehetett igazán látni a vámpíroknál, az volt csak biztos, hogy zavartságot és szégyenlősséget tükrözött a válasz.
- Minden bizonnyal... Mármint így van. * Szemét elmozdította Alfonzéról, s mintha kicsit a távolba figyelt volna * - Makacs nyilak azok, azt hiszem. Nehezen tépi ki őket az ember.
* A válaszra halkan felkacagott valamilyen hang a ló mellől, a lándzsa volt az, bár emellett nem szándékozott túl sok vizet keverni. Nyitott könyv volt számára unokája, s tudta nagyon jól, hogy éppenséggel mennyire is volt belepistulva az a zsinatelnökbe. Érinthetetlen és messzi célpont, sose lesz majd az övé, de azért leckének jó lesz.
- Ennek örülök, ebben az esetben nem hiszem, hogy baj lehet. Mindenki szívesen fogadott Délen, amíg a Déliek szabályainak él. 
* Válaszolta, majd csöndben másolta a ló lágyan ringató mozgását csípőjével. A rándulás már-már ösztönös volt, nem is vette észre, hogy csinálta, bár jó is, hogy tette, mert egyébként kutya mód kikezdi az ember combját a nyereg. Meglepő módon az út utolsó pár perce végül csöndben telt, s egy magas, köböl épített fallal körbevett kapuhoz jutottak el. Nem volt túl jó állapotban, de a célnak megfelelt, s mindenkit visszavert, akit esetleg érdekelt volna a belseje... Na, nem mintha sok ilyesmi lehetett volna, erre maximum a banditák fordulhattak meg, s azoknak nem sok esélye volt az őrség ellen. A lány végül feléje szólt, s egy kérdést tett fel, amire megvakarta a fejét egy kissé. Nem tudhatta a választ pontosan, bár a kapu méretéből sejthette.
- Úgy 800 lakos lehet, adj vagy végy belőle kétszázat. Semmiképpen sem regionális fontosságú hely, de azért van fala, ami fontossá teszi védelmi szempontból.
* Úgy döntött, egyelőre hagyja a férfit beszélni az őrséggel, majd kiveszi ő is a részét a dologból, ha az nem menne kellőképpen. Nem lett volna szabad gondnak lennie, na de végül is ki tudja!

Alphonse úgy érzékelte, mintha kissé Hilde is zavarba jött volna attól, amit kérdezett. Előzőlegesen meg volt győződve róla, miszerint ez annyira nem minősült kényelmetlen témának, habár ezt követően jobban belegondolt a dologba, s rájött, bizonyára az ő számára ugyanannyira furcsának hatott volna, amennyiben hasonló érdeklődés tárgyává válik. Valóban, a fiatal zsoldos maga sem egyszerűen beszélt azokról az élményekről, amikor több álmatlan éjszakát töltött az egyes hölgyek iránti érzelmi kötődésből kifolyólag, pláne a viszonzatlan szerelmek esetében. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, hevesebben kezdett verni a szíve, amikor erre gondolt. Az efféle emlékeket mélyre temette ugyan, ám azok folyamatosan kaparták a lelkét, megragadva minden egyes lehetőséget a felszínre töréshez. Bizonyára néhány másodperc erejére elkomorodott a tekintete, csendes sóhaj távozott az ajkai közül. Ismételten a poros útra szegezte íriszeit. A csalódás ettől függetlenül hozzátartozott az élethez, viszont egyeseket jobban megviselt a kelleténél.
- Keserű sorsok tengerének hullámai dobálják korszakunk bárkáját. Ez már csak így működik mostanában. Talán egyszer jobb lesz. A kérdés csupán annyi, tegyünk-e érte vagy várjunk, hátha magától következik be a változás? Örökké semmi nem tart.- elmélkedett a katona, hiszen olyan sokszor vívódott már azzal kapcsolatban, vajon ő irányítja-e saját végzetét, esetleg előre elrendeltetett minden a világon? Meglehet, ez ismételten betudható volt valamiféle teológiai gondolatfuttatásnak, ám őt inkább érdekelték az emberi életek, mintsem a Mindenható okai a terméssel kapcsolatban.
- Jól alkalmazkodom. Ámbátor, amennyiben van rá mód és lehetőség inkább titokban tartanám valódi kilétemet. Az háború az háború, s tapasztalatból mondhatom Kegyednek, az egyszerű népségből kiölni az előítéletet nehezebb, mint megnyerni egy csatát, amiben kétszeres túlerőben van az ellenség. Persze, az ittenieket nem ismerem, így jelenleg személyem ugyanúgy az előítéletek markába került. Heh! Kérem javítson ki, hogyha tévednék!- fordította fejét Hilde irányába. A fiatal mágusleány virgonc kacaja, mit Alphonse korábbi megjegyzéséhez társított, kellemesen hatott az ifjúra. Avis nagyon kíváncsi volt a város kinézetére, habár Alfiet inkább érdekelte a hely stratégiai jelentősége. Ez a szakma ártalma volt. Az őrséghez való köszönést követően, az egyik lándzsás felvigyázó az északi ifjúhoz intézett kérdést:
- Mi járatban errefelé?
Alphonse észrevette, miszerint a fickó a fegyverzetét kutatta szemeivel, valószínűleg gyanakodott minden szúró-, és vágóeszközzel felszerelt egyénre.
- Csak átutazóban. Megszállnánk valahol éjszakára.- felelt Alphonse.
- Valóban? Honnan érkeztetek?- faggatózott tovább a férfi, mire von Baudissin szíve a torkában kezdett lüktetni.
- Hellenburgból.
Ez volt az egyetlen olyan déli város, melynek neve a fejében maradt, viszont ezt a választ eléggé hiteles magabiztossággal állította, habár mindettől független meglehetősen tele lett a gatyája az esetleges lebukástól való félelemre visszavezetendő.
- Rendben van. Maradjatok távol a nyugalom megzavarásától!
- Úgy lesz.- bólintott Alphonse, nem sokkal később pedig a két nőszemély oldalán ő is bevonult a településre. Az őrtornyokat kezdte vizslatni, a fal minőségét, a kövek állagát, a lőréseket, gyilokréseket, valamint a védőfelszereléseket, amiket az őrség helyezett el.
- Jól védhetőnek tűnik... És most merre tovább hölgyeim? Én már a héten elégszer bizonyítottam tájékozódási készségemnek hiányosságát, ezért inkább önökre hagyatkoznék.- mondta Alphonse, próbálván elkerülni egy következő elkóborlás eshetőségét.

* A férfi láthatóan kissé elkomolyodott a beszélgetésük során, majd mikor átszaladt rajta a rövidke sötétülés, újult erővel kezdett bele egy kacifántos, s kifejezetten nehezen érthető mondatnak. Csak vakarni tudta a fejét a merő fennköltségen, bár, lényegében értette, hogy az mire célzott, mégsem volt szándékában tovább toldani azt, ugyanis nem érezte szükséget a ragozásra, benne volt minden, aminek szükségében voltak, s lehet több is.
- Valóban, az ellentétek eloltása sose volt könnyű véletlenül sem, bár azért mi Déliek az elfogadás köpenyeit viseljük, így ha nem is sokkal, de egy kicsit könnyebb barátokra lelni ellenségek helyett, mint mondjuk Északon.
* Avis további kérdésére lágyan elmosolyodott, majd végignézett a település kicsit rossz állapotban lévő, de egyébként erős falain. Vajon képes lenne egy ilyet felhúzni bárki, kevesebb, mint 800 emberrel? Erősen kételkedett benne, bár, végül is Avis esetében az efféle paraszti józan ész emlegetése kifejezetten hiábavalónak tűnt, s lényegében ezt már meg is értette ennyi idő alatt.
- 800? Hellenburg és Carolusburg is 100 százezres várások, s sok más nagyobb település is akad Veronián, jóval 10 ezer fő felett. Elég nehéz lehet elképzelni mondjuk, de hidd el nekem, nem verlek át.
* Azzal kissé befogta a száját, s hagyta Alphonseot, hogy beszéljen az őrökkel, akik meglepően könnyeden kezelték az egészet. Nem lehetett túl jó szimatuk, bár, végül is semmi gyanús sem volt a férfiban elsőre, s így nem is nagyon akadt okuk nemet mondani. Félreértés ne essék, egyébként sem képzelte, hogy a másiktól most éppen félni kéne, hogy rendet kíván majd bontani, de azért szerette volna, hogy az őrök kérdezősködjenek kicsit, hogy megmutathassa csodás hatalmát, s lenyűgözhesse Avist... Néha mindenki szeretne egy kicsit felvágni. Belépve a kapuk mögé, kicsit elhallgatott, körbepillantva a félig-meddig ismert területen, majd a férfi felé fordult.
- Legutoljára mikor erre jártam az innen nem túl messze eső fogadóban szálltam meg. Eléggé olcsók voltak az árak, a szobák pedig ha tiszták nem is, de nem voltak poloskásak. Azt hiszem kifejezetten finom volt a rostélyos amit ettem akkor, jó hagymásan csinálták, s hatalmas karaj kenyért szolgáltattak mellé. Én oda igyekszem, ha esetleg nem lenne kedvére való, minden bizonnyal akad másik hely is.
* Azzal megvárta a férfi szavát, s egy kicsit meglökte a ló oldalát lábával, ami arra lassú léptekkel elkezdett megindulni valamelyik fogadó irányába.

Mikor már a városban voltak, Alphonse csendben hallgatta végig azt a beszélgetést, amit Avis és Hilde folytattak le, méghozzá a városok nagyságával kapcsolatosan, valamint azok lélekszámairól.
- Bizony, Hildének igaza van. Áh, városok! Imádom őket, pezseg bennük az élet, mindenfelé pincék vagy kocsmák, ahol az ember kedve szerint lerészegedhet. Nekem nagyon is sok kedvem lenne hozzá most, ami azt illeti. De, két ilyen szépséges hölgy társaságában, úgy vélem a szebbik énemet fogom hozni. Nem tudom, talán rossz szemmel tekintenének rám, amennyiben túlságosan elragadtatnám magam.- magyarázkodott a zsoldos, miközben tovább szemlélte a helyet. A házakat, az embereket, a formás asszonyokat, akik cipekedtek vagy nemesnek tűnő hölgyeket pompázatos ruháikban. Persze, Alfie sokkalta nagyobb érdeklődést mutatott volna a gúnyák alatt lévő dolgok iránt. Ámbátor, ezen fantáziálásait jobbnak ítélte önmagában tartani.
- Egyébként, melyik városban vagyunk egyáltalán?- érdeklődött, miközben megvakarta a fejét, próbálva ezzel elősegíteni a gondolkozását, de annyira nem tudta merrefelé tévedt el a napokban, hogy semmiképpen nem lett volna képes bármiféle tippet mondani. Nem, mintha minden várost ismert volna Délen, maximum hallás alapján vagy a régi olvasmányokból, amiket még szerzetes korában tanulmányozott. Alphonse követte Hidlét, amikor ő annak a bizonyos fogadónak az irányába kezdett haladni, melyről korábban beszélt. A finom karaj hallatára az északi ifjú gyomra megkordult, s nagyon szép fantáziaképek keletkeztek elméjében, ugyanis igencsak éhesnek érezte magát.
- Nagyszerű! Meleg étel olcsón, úgy hiszem ez lehet a legjobb dolog, amit egy hosszú út után bárki megkívánhatna.- jelentette ki a férfi, ezután követte a hátast, rajta a települést ismerő hölgyeménnyel. Mikor odaértek, s Alphonse belépett a fogadóba, először az embereket bámulta meg. Volt már némi érzéke ahhoz, ki tűnt annyira részegnek, miszerint nem lett volna túlságosan célszerű a közelében helyet foglalni valamelyik asztalnál. A felhozatal eléggé kellemesnek bizonyult, látszólag a tömegből sokan a saját társaságukkal foglalatoskodtak, pipafüst mellett cseréltek eszméket, egy kalandor az utazásai során látott szörnyeket részletezte. Jó helynek tűnt, Északon a zsoldért küzdő katona sokkalta rosszabb hírű ivókban mozgott. Hiába, a feslett élet könnyen ragad rá az emberre, amennyiben olyanok környezetében tevékenykedik, kik ugyanezen személyiségjegyet viselik. Mindenesetre, ezek távoli gondolatnak tűntek Alphonse számára. Itt szemmel láthatóan másképp működtek a dolgok, ez pedig tetszett a harcosnak. Kezdte úgy felfogni az egész idekeveredését, mintha egy kellemes kirándulásra nevezett volna be, amely nehezen vette kezdetét, ám annál jobban alakult a végéhez közeledve. Miután leadta a rendelését, egy kancsó bort is kért, azután kinézett egy asztalt közel a kandallótűzhöz, s odainvitálta a két korábbi útitársaként jeleskedő leányzót.
- Hölgyeim, ezt az Önök egészségére! Ha nem találkozunk, talán már a túlvilágon iszogatnék. Hogy lent avagy fent, nos ennek bizonyosságáról inkább nem tennék kijelentést.- mosolyodott el a férfi. Jó nagyot húzott a kupából, amit csordultig töltött az asztal közepéről elemelt vörösboros kancsóból.
- Mostanában furcsa pletykákat hallottam egy érdekes tárgyról. Kegyedék tudnak esetleg valamit egy bizonyos Azrael kardja elnevezésű csecsebecséről?- érdeklődött, majd várta a választ.