Városi kalauz // Ozy & Sil reloaded

A városőrök páncéljának csörgése félreismerhetetlen volt. Közeledtek.
- Erre, erre Oswald úr. - lépett oldalra a Hóhajú, és a könyökével belökte az egyik sikátort eltorlaszoló rozoga fakerítést. A vékony falécekből összetákolt építménynek több sem kellett, azonnal eldőlt, szabad utat engedve a démonnak. Nemigazán vágyott rá, hogy nyakoncsípjék. - Szerintem ön sem akar itt maradni, vagy igen ? - kacsintott rá a férfira, majd behátrálva könyed lépéssekkel az útnak iramodott, a városőrök pedig csak a felcsilanó hajvégét láthatták meg.
A sikátor mindazonáltal meglehetősen rövid volt, a végén egy-egy elágazással, és egy halom, egymásra pakolt hordóval. Yrsil pontosan tudta hogy jobb oldalt a külváros felé haladnának, azonban úgy döntött, hogy bal, azaz a folyópart felé vezető utat választja. Ennek a legnagyobb oka az ilyenkortájt kikötő halászok, és az odatóduló kalmárok zsibvásári forgataga jelentette. Tökéletesnek lehetőségnek tűnt, hogy felszívódjanak a tömegben. Gyorsan félreállt, hogy a mögötte érkező lovagnak irányt mutasson, majd kirúgta a hordók támasztékát, amelyek ledőlve hatalmas torlaszként emelkedtek a mögöttük érkező városőröknek.
- Csak előre, Oswald úr ! - futott neki a szűk sikátorban lévő ládáknak, majd azokról fellépve egy kiálló fagerendán lendületet véve átugrott a lovag feje felett. Megkapaszkodott az emelet magasságában lévő kötélben, amely természetesen leszakadva a súlya alatt, ellendítette őt a sikátor utcára nyíló bejáratáig. Az akrobatikus mutatványa végén ügyesen landolt odalent, ruhák tömkelegének esőjét bocsátva a sikátor földjére, és háttal állva, felemelt ballal jelezte a lovagnak hogy lassítson.
- Mire átjutnak a hordókon, addigra hűlt helyünk lesz. - válaszolta jókedvűen, majd előrelépett hogy elvegyüljön a tömegben. - Most pedig rajtam a sor, hogy teljesítsem az alku rám eső részét. Kit is keres tehát ?

Lélekben felkészülök a harcra, arra, hogy ki tudja, hány őr jön felénk, nekem szembe kell szállnom velük. Mély levegőt veszek, azután mozdul Yrsil és a hangját is hamarosan meghallom. Nem is értem, nekem miért nem jutott eszembe a szökés lehetősége. Talán mert nem igazán szokásom az ilyesmi, és viszonylag ritkán történik olyan, hogy egyes egyedül kell számtalan fegyveres északi városőrrel megküzdenem. Egy valakit ismerek, aki templomosként ilyet megpróbált, és nem szeretnék a nyomdokaiba lépni ilyen értelemben.
Kérdésére sóhajtok egyet és sietve elindulok utána. Mi tagadás, nem éppen nekem találták ki az ilyesmit, még csak a fogócskát sem szerettem soha, páncélban pedig még kevésbé vágytam ilyesmire, de a szükség nagy úr, és a küldetésem teljesítéséhez fontos tényező, hogy életben maradjak. Nincs ínyemre a bujkálás, a szűkös helyeken lopakodás és emberek kerülgetése. Velem ellentétben Yrsil fürgén, kecsesen veszi az akadályokat, látszik, hogy a tenyerében a város, s már csupán emiatt is kénytelen vagyok megbízni benne. Valamiért biztos vagyok benne, hogy nem először menekül a városőrök elől; ügyesen kihasználja a lehetőségeket és akadályokat gördít az üldözőink elé.
Baljával int, én lassítok és követem tovább. Látom, mi a terve: elvegyülünk a vásári forgatagban. Hála az égnek, leráztuk őket végre. Szerencsére még nem láttak meg minket, úgy sejtem, így nem kell attól tartanunk, hogy kiszúrnak minket. Nemsokára mi is csupán egyek leszünk a sok közül, ha egy kicsit furcsák is, én a köpenyemmel, Yrsil a hajával. Figyelek azért, merre megyek, mert nem szeretnék senkit sem fellökni.
- Heinrich Karlstadt - felelem a kérdésre - Ismered őt?

- Heinrich Karlstadt. - ismételte magában. - Nem, nem cseng ismerősen a neve. De ebben a városban sokan használnak álnevet. - válaszolta Bertoldnak, miközben odalépett egy almákat áruló pulthoz. - Kettőt kérek. - bűvészkedett elő egy ötváltós érmét, majd egy könnyed pöccintéssel a árusnak lökte. Az almák egyikét a lovag felé nyújtotta, miközben jót harapott a sajátjából. A város túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy egyetlen embert megtaláljanak benne. Azonban, emlékezett egy feltűnő emberkére, akit épp a minap sodort az útjába a sors. Első ránézésre is életfogytiglant ítélt volna neki, de ami igazán feltűnt, az a Hellenburg környékén hallható tájszólása. Nehéz egy ilyet elfelejteni.
- Tudja, két nappal ezelőtt találkoztam valakivel. Alacsony, tömzsi férfi, barna haj, ragyás arc... - fordította a fejét a lovag felé. - ...déli akcentus. Eléggé feltűnő volt, még a vak is látta hogy van rejtegetnivalója. Ha jól gondolom, ő az ön embere, bár én Rudenz Blomstadt néven ismerem. - sétált le a part felé, majd a Nordenfluss kék vizére vetette a tekintetét. Köpeny, déli akcentus, templomosi páncél...a démon el sem tudta képzelni, hogy miféle őrület vezethetett egy délit az északiak városába. Nagyon jól tudta, hogy egy protestáns legalább annyi kegyelemre számíthatott itt, mint egy démon. Nagyot harapott az almába, és kivárta amíg elsétál mellettük egy tucat, hangosan vitatkozó kalmár. A partot halovány, fehér füst töltötte be amely érdekes gyógynövény-illatot árasztott. Yrsil természetesen jó ismerős volt ezzel a szaggal, amely az egyetlen megoldás volt, hogy a halak bűze ne öntse el a várost.
- Mégis mit tett az az ember, hogy egy magafajta lovag a nyomába eredt ?

Felvonom a szemöldököm meglepetten, de elfogadom az almát. Ahogy kerülgetjük az embertömeget, beleharapok (eszembe jut, hogy nem is ettem ma), s figyelem, amit a vándorbárd mond. Még mindig nem tudom, bízhatok-e benne, de kénytelen vagyok, attól tartok. A személyleítás nagyjából stimmel. remélem, ő az. Hümmögéssel jelzem az információ helyességét.
Eichenschild furcsább és némileg különlegesebb város, mint a többi, ahol itt északon jártam. Eszembe jut az ifjúság, amikor sihederként elkísértem apámat a városba, amikor ügyeket intézett, máskor kikönyörögtem, hogy a cselédekkel mehessek a piacra. Vágytam arra, hogy világot lássak és megkaptam. De milyen áron...
- Nem tudom, hogy beszélhetek-e róla - felelek a kérdésére - A lényeg, hogy elvett valamit, ami nem az övé, s nem szeretnénk, hogy odaadja valaki másnak.
Egy kicsit bánom, hogy nem északiként vagyok itt, de azért az is valami, hogy akadt segítségem. Az ember mindig legyen hálás azért, amije egyáltalán van.
- Bízom benne... nem. Bíznom kell benne, hogy akivel találkoztál, az valóban az az ember, akit keresek és amit elmondtál, pontosan úgy is volt. Az viszont bizonyos, hogy én egymagam nem ismerem ki magam itt, míg te igen, így kénytelen vagyok rád hagyatkozni, démon - sóhajtok egyet - Mit gondolsz, hol kéne keresnünk?

- Nézd, ez a város több mint ötvenezer lelket számlál. - vette át a tegezést a lovagtól. - Az emberek pedig hogy őszinte legyek...néha egyformának tűnnek nekem. Túl rövid ideig éltek ahhoz, hogy érdemes legyen megjegyezni benneteket. - válaszolt szomorkás hangon a démon, ahogyan tűnődve a folyó csillogó vizét nézte. Az enyhe szellő belekapott a hajába, és kissé szétszórtan lobogtatta meg. Be kellett vallania önmagának, hogy vajmi kevés az esély arra, hogy valóban egy és ugyanazon emberről beszélnek. Az egyetlen támpontja csupán az déli akcentus volt, és a hasonlító, homályos személyleírás. Az ő szemszögéből a legtöbben egyformák voltak. Talán a kora tette ennyire jelentéktelenné őket a szemében, de inkább arra gyanakodott, hogy egyszerűen a démonlét kortalanságának átka hat rá így. Nem igazán tudott ellenérvet felhozni az ellen, hogy miért is ne viselkedjen így...hiszen bőven elhagyta már a második évszázadának küszöbét.
- De, ha kutakodni akarunk, mindenképp a külvárosban érdemes tenni. - gondolkodott hangosan a démon. - Ha valaki el akar rejtőzni, annál jobb helyet nem talál. Talán az utcakölykök láttak valamit. - húzott elő egy fésűt a zsebéből, és néhány mozdulattal megigazította a haját. Elfordult a parttól, és az égre nézett. Dél környékén járhatott az idő, bár nem hallotta még a harangok kongását. - Ilyenkortájt a Bolhapiac környékén szoktak lebzselni. Menjünk. - indult meg a délnek vezető úton, majd újra nagy harapásokkal majszolta az almáját. Az emberek forgatagába merülve újfent könnyedén vágott utat magának és újdonsült társának, a magasságával pedig könnyedén átlátott azok feje felett. Az utca, amelyen nekiindult a külváros szélének, tömve volt kofákkal és árusokkal. Egyikük a szőnyegét, a másikuk tányérjait, ha harmadik pedig ékszereit hirdetve próbálta túlharsogni a másikat. Eichenschild zsibongó élete pedig már csak ilyen volt. Kereskedők jöttek, nagy hangon alkudozva a másik portékájára, miközben kezüket egy pillanatig sem emelték el az erszényeikről, jó városi polgárokhoz méltóan. Errefelé is sok zsebmetsző és tolvaj volt, noha a városőrök elég keményen megbüntették azokat, akik lopásra adták a fejüket.
- Kicsit hangos, de ilyen a Eichenschild minden napja. Nemhiába nevezik a várost a Nordenfluss gyöngyének. Itt megtalálsz mindent, amit csak el tudsz képzelni. - nevetett rá a lovagra. - Nézz körül, mert ez itt a világ közepe. Egy új aranyból készült, díszkő véséses karperecet szíved hölgyének ? - mutatott oldalra az egyik boltra, amely kirakatában számtalan gyönyörű ékszer kacsingatott az utcára. - Esetleg egy díszes alkarvédőt valamelyik társadnak ? - mutatott a másik oldalon magát hirdető kovácsműhely cégérére.

~ Ha pedig esetleg a feketepiacról szeretnél beszerezni valamit, erre is van lehetőség. - szólalt meg a lovag fejében, aprót biccentve egy borostyánnal benőtt, jelentéktelennek tűnő tölgyfaajtóra. ~ Elég széles a választék.

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.