Magánjáték : Városi kalauz

Eichenschild. Az én városom. Az én otthonom. A zsibongó embertömeg úgy árad át a piacokon akár egy eleven folyó. Van benne valami csodálatos, valami lenyűgöző az egészben. Az élő emberek forgataga, ez a vad, írányíthatatlan kavalkád. Csodálatos, nemigaz ? Annyi ember jön, és megy, annyi mesét, történetetm mondanak és hallgatnak. Tulajdonképpen dolgozom. Ez a munkám. Híreket, pletykákat, titkokat tudok meg, és terjesztek tovább. Minden információ áthalad rajtam ami ebben a városban történik. Egészen szórakoztató móka ez, nem kell mást tenned csak nyitva tartanod a füled és néha kellemesen elcseverészni egy-egy emberrel. Nem panaszkodhatom. Az idő szép és tiszta, a nap melegen sütkérezik az égbolton s még a szél sem fúj. Valóban tökéletes nap ez egy kis láblógatáshoz. Mert a lábamat lógatom nem is akárhonnan, egy épület első emeletéről. Egy kis ablakból meredek az alattam sétál emberekre. Az utcát figyelem, értékes információs források után kutatva, remélve hogy valaki elkotyog nekem valami érdekeset. Mindenki másról beszél. Egyesek a háborúról, mások az árakról, megint mások a hűtlen asszonyokról vagy éppen a földek termékenységéről. Végigfürkészem  a sarkokat, remélve hogy egy érdekesebb emberkét is az utamba sodor a sors. Mintha csak kérnem kellett volna. Egy magas köpenyes alak fordult be a sarkon. Még a vak is látja hogy eltévedt, kis időközönként pillant körbe, próbálva megállapítani a helyzetét. Elég nagydarabnak néz ki, messze kilóg az átlagemberek közül. Te jó ég, ez talán van akkora mint én. Hiába van rajta köpeny, már így is akkora figyelmet vonzott magára, mintha hirdetné magát. Meg tudom érteni, sajnos itt mindenki olyan pici. Megvárom míg közelebb sétál, majd amikor már majdhogynem alattam van, jobbommal előre lökve magam, egyenesen mellette érek földet. Könyed és elegáns mozdulat, nemhiába, remek akrobata vagyok. Lepedőakrobata. Egy könnyed meghajolásba fűzve a mozdulatot felegyenesedek, és szélesen rámosolygok.
- Csaknem eltévedt, jóuram ? - szólítom meg barátságosan, és egyben térek is rá a lényegre. Nem hibáztatom érte hogy eltévedt, a népek többsége éppen hogy csak a piacon el tud tájékozódni. Csak a helyi lakosok képesek úgy masírozni a város kanyargós és útvesztős utcáiban, mint egy nyúl a fűben.
- Yrsil vagyok, a vándorbárd. - mutatkozom be, és felemelem a jobb karomat. Csettintek, s közben a névjegyem varázsolom elő, a szívvel jelölt kártyát. A névjegyem. - Netán útbaigazításra lenne szüksége ? Keres valamit ? Vagy valakit ? - érdeklődöm szelíden. Végülis ez érdekesebbnek néz ki, mint egész nap az utcát hallgatni. Titkolja az arcát és a kilétét. Millió oka lehet rá, itt az északi felségterületen. Bár Eichenschild mindig is kissé különc városnak számított. Ha démon vagy vámpír, tőlem nem kell félnie. Ha a sötét tanok felé húz, az szintén nem az én problémám...

Fáradtan érkezem Eichenschild-be. Viszonylag biztonságban érzem magam. Bár az övcsatomról a protestánsok jellegzetes nyolcágú csillagát levettem, hogy olyan könnyen ne lehessen azonosítani, hova tartozom, a páncélomtól nem voltam hajlandó megválni. Biztosan feltűnő vagyok így is a tömegben, de mást nem tehetek: akinek valami gondja van velem, majd rövid úton elintézem vele. Szép ez a város, úgy hiszem, még nemigen jártam erre. Ráérősen lépkedek, a járókelőket kerülgetnem sem kell, kitérnek az utamból. Megérdeklődöm, merre van a piac, én is arrafelé veszem az irányt. Talán ott nagyobb esélyem van megtalálni, akit keresek. Ott azonban csak még nagyobb embertömegbe botlom. Bár nagyjából átlátok fölöttük, egy kissé elbizonytalanodom; nem látom sok esélyét annak, hogy itt sikerrel járok. A páncélom alatt érzem, hogy a hátamon izzadságcseppek szánkáznak, a csiklandozó érzés, ha lehet, csak még inkább felbosszant. A hajamba túrok, hogy a homlokom több-kevesebb sikerrel szabaddá tegyem a rakoncátlan tincsekről. Már így is sok időt vesztegettem itt, talán ideje továbbállnom és egy fogadóban szerencsét próbálni, hátha ott megtudok valamit. Ahogy ezen tűnődöm, szellő üti meg a fülem. Ösztönösen fordulok és a pallosom markolatára ugrik a kezem, készen arra, hogy előrántsam bármelyik pillanatra. Ahogy eszmélek, észreveszem, kihez is van szerencsém. Ahogy fölegyenesedik, alaposan végigmérem. Nyúlánk, talán az én magasságom megüti, de vékony tagjai miatt törékenynek tűnik. Az tény, hogy elképesztően ruganyos. Finom arcát keretező fehér haja titkzatosságot kölcsönöz neki. Ruhája nem éppen hétköznapi, finoman szólva. Éppen nyitnám a számat, hogy közöljem vele, kedves a próbálkozása, de nem terveztem cirkuszi előadást látogatni ma, de megszólít.
- Csak nem eltévedt, jó uram? - A hangja bársonyosan érinti a fülem, valahol csodálom, hogy ebben a lármában hallani. Barátságosnak tűnik, mégis érzek benne valami furcsát. Az egész alak furcsa úgy, ahogy van, azt hiszem.
- Yrsil vagyok,  a vándorbárd - elővarázsol valami névjegyet.  Biztos, hogy nem egy cirkusznál dolgozik? - Netán útbaigazításra lenne szüksége? Keres valamit? Vagy valakit?
Az utolsó szava talál. Vajon tudja, mi járatban vagyok. Bizalmatlanul meredek rá egy kis ideig, mielőtt megszólalnék.
- Bertold - mutatkozom be kurtán. Kifejezetten jó, hogy a nevemet nem nagyon ismerik, és itt északon, ha tudnák is, ki vagyok, a családomra hivatkozva csak jól járnék, azonkívül megspóroltam magamnak, hogy álnéven gondolkodjam, de azért a teljes nevem egyelőre nem kívánom megosztani vele. Nem tudhatom, miféle alak, csak annyit, hogy nagyon különös szerzet - Éppenséggel keresek valakit.

- Bertold, Bertold... - ízlelgetem a nevet, mintha csak valami mögöttes jelentést keresnék számára. Őszintén szólva csak próbálom megjegyezni. Mint mondta, keres valakit. Aki pedig keres, az talál, már ha persze tudja hogy hol keressen. Keresni pedig szinte minden esetben a Héjáknál a legjobb. Vajon kit kereshet ?
- Aki keres... - intek körbe kicsi elegánsan, kicsit színpadiasan a városban - ...az talál. - kacagok fel. Közelebb lépek, megkopogtatva a páncélját, már éppen felajánlottam volna a szolgálataimat, mikor az utca túlsó végén nyüzsgésre lettem figyelmes. Bárki más figyelmen kívül hagyná, ám viszont én informátor vagyok. Minden apró információmorzsát megjegyzek. Ez az én városom, és jóval régebb óta ismerem mint egy ember élete kitartana. A Héjáknak nincsenek riválisaik, ugyanis mi nem játszunk olyan nyíltan hogy tudjanak rólunk. Viszont újabban nagy gondot okoz egy idegen banda, akik nem tisztelik a Törvényt, Nyakas Aldegár szent esküjét. Ez pedig olyan, akár a tüske a sarkunkban. Ők közelednek, nem kétséges, nincs más bolong aki markolatot szorongatva járkálna a városban. Három férfi lép tör át a tömegen, felénk sietve. Nem kétséges, hogy a megvan a spiclijük. Majd ha hazaértem kissé megszorongatom a nyakát, ám előbb ezekkel kéne elbánnom.
- Mit szólnál hozzá nagyfiú, te segítesz, én segítek. - kerülöm meg őt a háta mögött ezúttal a jobbján felbukkanva. - Elvezetlek ahhoz akit keresel, cserébe elintézed nekem ezeket. - A szűk utca hamar kiürül az emberek sietve tűnnek el, a kofák és árusok rémülten helyezik biztonságba a portékáikat. Meg is értem őket, nem szeretnének bajba keveredni. Előrelépek, de nem hagyom el a lehetséges szövetségesem biztos távolságát. Az övemhez nyúlok, ahonnan leoldom a korbácsom, s beletúrok a hajamba.
- Látom a Részeges Bajnok árulók és szószegők melegágya lett. - mondom nekik ridegen. - Szinte szégyennek érzem, hogy szóba elegyedek veletek.
- Pofa súlyba, Hóhajú. Sokáig húztad de itt a vége. - válaszol a középső velem egyenlő magasságú félszemű fickó. Vállán a hatalmas kétkezes kardja pihent, bal keze pedig reszketegen matatott az övébe tűzött tőrén. Mellette jobbra egy marconak kinézetű nő álldogált, aki olyan tekintetekkel lövelt mint aki mindjár megragad és behúz az első sarokba, ám ahogy végigmértem tartottam tőle hogy ez bizony lehet harap is odalent. Tőle balra pedig egy alacsony tömzsi fickó állt, egy nagy pajzsal és egy buzogánnyal felszerelkezve. Képzettek voltak, annyi bizonyos.

Belül talán legszívesebben helyben képen törölném, ahogy megkopogtatja a páncélom. Jellemző, hogy pont egy ilyennel kell összeakadnom egy északi városban. Van benne valami nagyon furcsa, ami miatt kifejezetten rosszul érzem magam a közelében, és nem tudom az időre vagy a fáradságra fogni. Van egy sejtésem. Nyitnám a számat, ahogy rájövök talán, miről is lehet szó, de ekkor megjelenik a tömegen áttörtetve három alak, akiknek a külsejükből nem sok jót sejtek. Vetek egy nem túl barátságos pillantást a vándorbárdra, ha csakugyan az egyáltalán. Nyilvánvaló, van valami rendezetlen ügye, és velem akarja elrendeztetni. Valahol nem is csodálom, és talán csupán keresztyéni kötelességből ha segítenék neki, ámbár nem tűnik ártatlannak éppenséggel, azért az ajánlata kedvező volna számomra. Megbízható egyáltalán? Most látom először. Mi van, ha nem tartja meg a szavát? Töprengésre azonban nincs idő, a három fickó komolyan gondolja, hogy végez vele, és én sem maradnék ki, kívülről úgy is látszhat egészen, hogy társak vagyunk.
- Rendben Yrsil - Szólalok meg és a kezembe kapom a pallosom. Örülök, hogy a nevére még emlékszem - Segítek, de ha nem tartod a szavad, te leszel a negyedik, akinek a vérét ma a pengém megízleli.
Sajnos nem lehetek annyira magabiztos, már az állásukon és fegyvereiken is látni, hogy bizonyára képzett harcosok, ha nem is a leggazdagabbak. Nos, legalább végre valamit csinálhatok is az utazás után, remélem, nem hagynak unatkozni, bár talán erre vágynom kissé meggondolatlan dolog volna.
- Úgy - szólal meg ismét a félszemű - Hát legyen. Ti kerestétek a bajt.
Azzal támadásba lendülnek. Védekező állást veszek fel, a pallosom útját is állja a buzogánynak.

- Legyen, megkapod amire vágysz, óó daliás lovagom. - kacagok fel, majd szinte azonnal hátralépek. Egy szép mosoly villantásával díjazom az ötletét, azt hiszem jó szolgálatot tesz nekem is, és neki is. Immáron egy a három ellen...akarom mondani kettő a három ellen. Azért nekem is illene kivennem a részem a harcból, ám előbb a páncélos mögé húzódom. A jobb szélső, alacsony, tömzsi fickó már nekünk is indult, feje fölött lengetve a buzogányát a lovag úrra támadt. Ő Sikeresen blokkolja is a kis köpcöst, támadását, mintha csak gyerekjáték volna. Ohhh ugyan már Sil, miért pont a törpét ? Átlendülök a másik oldalára, ujjaimból karmok fonódnak. Egyet megfog még kettő van hátra. Azt hiszem ideje mozdulnom. Két lépéssel Bertold bal oldalára táncolok, a ruhám megleng a hirtelen mozdulatoktól. A nő egyenesen rohamoz előre, természetesen a páncélost célozva. Ám velem nem számol, s ahogy hirtelen előbukkanok a látóterében számára már túl késő. Izmaim megfeszülnek, én pedig előrerontok jobbommal egy alacsonyról indított ütéssel, amelyből a kinyújtott ujjaim úgy merednek elő, akár a csatasorban előreszegezett lándzsák. Pontosan a szemből rohamozó nőbe mártom a karmaim. Az arca eltorzul a fájdalomtól. Szegény nem is számolt vele hogy bármi megállítaná, így szó szerint beleszalad a kinyújtott karmaimba. A hasán hatolnak be, ferdén felfelé hatolva a átszakítják a tüdejét, és kijönnek a hátán. Vér fröccsen a levegőben, a nő görcsös, fuldoklással halkul el, és omlik a karomba. Egy élet eltűnt, csak úgy egyetlen mozdulattal. Nem volt több ez csupán, mint egy meglepetés erejére épített villámgyors mozdulat, ám mégis egy ember élete veszett oda. Talán ennyi is a halál magában. Egy szempillantás.
- Te rohadék, mocskos áll... - kezd bele a szidásomba a férfi, majd meglendíti a kétkezesét, amivel ugyan elszeli a nő holttestét, én viszont hátralépve könnyedén kikerülöm őt. Visszahúzom a karmaimat, és a korbácsom után nyúlok. Könnyedén leakasztom, majd a jobbommal vészjóslóan dörrentek egyet.
- Egy lent, még kettő maradt. Férgeknek, és árulóknak nincs helye a városban. - jelentem ki magabiztosan. Vérdíj van a fejükön amúgyis, egy kis plusz kereset sosem árt meg. Úgy tíz percünk lehet, mire a városőrök ideérnek. Rosszabb esetben úgy öt. Az utca teljesen kihalt vol, az emberek vagy elmenekültek, vagy a házaikba húzódtak, vagy olyan távolról lestek minket, ahonnak épp hogy láttak minket. Valószínűleg a kis sikátorokban el lehetne tűnni, viszon a másik páncélja megnehezíti a dolgot. Hát még az, hogy ilyen nagydarab ! Talán az ajándékbolton át, d nem tudom le-e férnde a csapóajátón. Mindenesetr ez volna a legjobb választás...idáig.

Az érzékeim kiéleződnek, az izmaim megfeszülnek, hirtelen már a hőség sem zavar annyira. Eszembe jut, hogy talán figyelnem kéne Yrsilre, elméletileg ugyebár neki segítek, amikor valami történik. Jól sejtettem, hogy bennem látnak nagyobb fenyegetést, ezért inkább engem támadnának, ámbár még engem is meglep a váratlan fordulat: az ezüsthajú, épp ezt kihasználva előrelendül, a keze mintha elváltozna, és ezzel a sejtésem beigazolódik: nem egy halandó emberrel futottam össze, hanem annál jóval sötétebb teremtménnyel, ezért érzem ilyen furcsán magamat a közelében. A férfi, aki a kétkezes kardot  forgatja, felénk támadna, őt sejtem veszélyesebb ellenfélnek, ezért nagyobb erőt fejtek ki és a pallosom nyomásával ellököm a buzogányost, hogy az hátratántorodik, így időben reagálhatok a másik támadására. Minél gyorsabban jó lesz ezt lerendezni. Alábecsültem a társam, meg kell hagyni, úgy tűnik, mégsem az a fajta, aki ne tudna vigyázni magára. Persze, épp ezért nem árt, ha én is óvatosabb vagyok a közelében, nem tudhatom, hogy mit rejteget még a tarsolyában. Hátrébb szorulok a folyamatos támadások közepette, látom már, hogy ez így nem lesz jó, nem nagyon kerekedünk felül egymáson. Nem mozgok túl gyorsan, különösen mivel én nehezebb páncélzatot viselek, mint ő, de egy alkalommal, mikor meglendíti a fegyverét, elhajolok a csapása elől. Egy kiáltást hallatva felé vágok a pallosommal és a feje leválik a nyakáról. Nem teljesen így terveztem ezt, de csupán csak magamban ismerem be, hogy sajnos őket is alábecsültem. Biztos voltam benne, hogy hamar letudom a dolgot, akár teljesen egyedül is. Kettő már nem fog zavarni. És ekkor ráeszmélek, hogy a heves küzdelemben a buzogányosról megfeledkeztem...

A daliás lovagom teszi a dolgát, bátran állja a buzogányos csapását, s erejét belevetve hátralöki őt. Nem is csodálkozom ezen, hiszen a páncéljából, és a hatalmas kardjából ítélve meglehetősen jobban kéne küzdenie, mint nekem. Hátralépek, kikerülve a kétkezes kardot forgató ellenfél hatótávjából, átengedve a terepet újdonsült társamnak. Meg is küzdenek, míg én néhány lépéssel az oldalukba kerülök. A buzogányos éppen neki akar rontani a páncélosnak, ám nem vagyok bolond hogy hagyjam. A lovagom viszont gyorsabban cselekszik mint én, és egy vad kiáltás keretében lecsapja a férfi fejét. Vér spriccel szerteszét, a fej pedig az utca falának csapódik, onnan pedig koppanva érkezik az utcakőre. Elismerő füttyszó hallatszik tőlem, bár ez is természetfelettien torz és nőies, szokás szerint Frya mutatkozik meg. Nem is csodálkozom, ő imádja az ilyeneket. A fejétől megszabadított test lomhán térdre rogy, kardja tompa csattanással csapódik a kőnek.
- Ez aztán igen ! - szólal meg Frya, miközben érzem hogy a lábaim és a kezeim maguktól mozdulnak. Lerántom a korbácsomat az övemről, és állon csapom az utolsó túlélőt. Amaz felordít és a fájdalmas ponthoz kap...vesztére. Én magam is meglepődöm milyen sebességgel indulok előre, egyenesen a buzogányosnak. Pont egy vékony rést célzok meg, a pajzsa és a vállpáncélja között, és telibe is találom. Egész testsúlyomat belevetve nyársalom fel, elsodrom és a falnak szegezem. A fickó némi nyögdelésen kívül más hangot nem ad, de az is hamar abbamarad. Remek, három fickó az annyi mint...uhh, nem is emlékszem mekkora vérdíj volt a fején. De biztosan volt valamennyi. Viszont hogy így két legyet ütöttem egy csapásra, a minimum az hogy segítek ennek az elveszett báránynak hazatalálni. Vagy célba érni ? Lényeg, hogy valami kell neki. Éppen fordulok el, ránézve a társamra amikor rájövök innen mégse mozdulhatok. A karmaim nem akarnak kijönni a falból. Na remek. Kétszer megrángatom, hogy meggyőződjek a helyzet súlyosságáról. Hát nem jönnek ki. Most mi legyen ? Felemelem a bal lábamat, és beletaposok a hulla gyomrába, erőteljesen húzom, erőlködöm, mire kis cuppanással kirántom és a földre esek. A karmok gyorsabban változnak vissza ujjakká mint egy szempillantás. Vagy egy gondolat. Sóhajtva nézek fel a másikra...

Jóformán megfeledkezem minden másról a harc hevében, majd csend lesz. Egynémely testre szinte rá sem lehet ismerni elsőre. Vér szaga tölti meg a levegőt, fémesen hatol az orromba, ahogy még hevesen veszem a levegőt, de már mélyebbeket lélegezve. A mai út után egy kissé könnyebben elfáradtam most ebben a hőségben. A páncélomra is vér fröccsent. Csodálatos illata van... Meg is kísérlem gyorsan letörölni, jobb híján a kezemmel. Valami miatt azonban furcsállva és meglepetten nézek a démonra, mert hogy már biztosan tudom, mivel is állok szemben és nem tudom, helyes döntés volt-e segítenem neki. Mi a pokol volt ez az előbb? Mintha egy pillanatra átváltozott volna belül, tisztán hallottam a női hangot, ami belőle jött. Újra emberibb formában áll előttem. Alábecsültem őt, és ha jobban belegondolok, ez az életembe is kerülhetett volna akár, mivel nem tudhatom, mi van benne. Nem nagyon volt még dolgom ilyen lénnyel, és épp ezért botorság lenne óvatlannak lennem a közelében. Bár valószínűnek tartom, hogy hihetek a szavának, azért érdemes volna egyfajta állandó gyanakvással kezelve őt. Szóval Yrsil, a vándorbárd...
Úgy nézem, egyikünknek sincs semmi baja. Kihúzom magam, a páncélomon megcsillan a napfény és hunyorítanom kell, megzavarja a látásomat egy pillanatra. A pallosomra támaszkodva vonom fel a szemöldököm.
- Nos, ezzel megvolnánk - szólalok meg. Őszintén, nem tudom, mit mondhatnék minderre, inkább csak tőlem szokatlan módon meg akarom törni a csendet.
Lábdobogást, fegyverzörgést hallok és felkapom a fejem. Az egyik sarkon fegyveres őrök vágnak be elénk. Hát ez egyszerűen mesés.