Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Alphonse von Baudissin
Faj: ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: zsoldos
Nem: férfi
Kor: 26
Kinézet: Alphonse sötétbarna, dús hajjal rendelkezik, amely enyhén hullámos. Szemei kékek, arcának markáns formája van, inkább szögletes, mintsem gömbölyded. Gyakran visel borostát, időközönként szoldi szakállat is, hogyha véletlenül elhanyagolná arcszőrzetét. Túlságosan nem szokta izgatni ez a tényező, noha a társaságában lévő emberek hajlamosak megszólítani érte. Testalkata messze áll az izomkolosszustól, szálkás izmai a gyorsaságát szolgálják, ahogyan 79 kg-os testsúlya is, melyhez 183cm magassága társul. Hétköznapi ruházata teljesen egyszerű, szinte már póriasnak mondható. Egy szürke inget szokott viselni, amihez barna nadrágot, fekete csizmát hord. Hideg napokon magára szokott ölteni egy bundával kibélelt, szintúgy fekete, kopott mentét, esőben pedig zöldes árnyalatú, csuklyás köpenyét viseli. A harci ruhatára egy keményített bőrpáncélból áll, illetve csukló-, váll-, és lábszárvédőkből. A sisakja jó minőségű acél, azonban igencsak régi darabnak mondható.
Jellem: Egészen sok sütnivalóval van megáldva. Ameddig mások elegendő élvezetet és kényelmet tudnak meríteni a katonaélet gyönyöreiből, a borból, a szajhákból, addig ő nagyobb távlatokban is gondolkozik az életéről, persze ennek ellenére nem veti meg a szórakozást, sőt. Írás és olvasásképes, tekintve a fiatalabb korabeli múltját, ami előnyére válik a világban történtekről való tájékozódás során. A hatalmas urakhoz, királyokhoz nem köti többé hűség a fizetségen kívül, ám szüntelenül szolgál, ugyanis tisztában van vele: a nagyok felé irányuló tisztelet megadásával az ember sokat érhet el. Szeretteihez, barátaihoz igenis lojális, ezt pedig szavak helyett jobb szereti tettekben kifejezni az irányukba. Az Úrral való viszonya... nos, mondhatni eléggé bonyolult. Túl sok kétely támadt már benne a hittel kapcsolatban, viszont ezeket leginkább magába folytja, maximum bizalmasaival osztja meg teológiai vonatkozású gondolatait. Könnyen alkalmazkodik, viszont legbelül sértődékeny, büszke, ezek pedig a gyengeségévé válnak. A valójában depresszív, mély érzésű, noha ambiciózus ember egy szarkasztikus, nem törődöm, pénz centrikus maszkot ölt magára, így próbálva védekezni a valóság szörnyűségei ellen. Saját módszereivel tenné jobbá a világot, de céljainak elérése még elképzelésként is távolinak hat. Tartósan gyűlöl és ragaszkodóan szeret.
Előtörténet:
Alphonse családtörténete egészen hosszú időkre nyúlik vissza, feltéve, hogyha igaz a családi eredetmonda, amely miatt a família a von Baudissin nevet viseli. Az elbeszélés szerint nemesi családból származik, akik már régóta szolgálták a királyok vérvonalát Hellenburgban. Alphonse egyik ősapja híresen ügyes harcosként volt ismert, azonban a nemesi oklevelét és minden vagyonát, beleértve birtokát, jószágait, elveszítette egy párbajban, mit egy felkapaszkodott zsoldossal vívott. Az egykori von Baudissinnek, feleségével, illetve gyermekeivel egyetemben a városba kellett költöznie, ahol alkalmi munkákból éltek. A szegénység ellenére a férfi nem nyugodott, majd audienciát kért a királytól, s követelte, hogy tegyék őt meg a Királyi Őrség Kapitányává, származásából kifolyólag. Az uralkodó olyan dühös lett ezen gyalázatos kérelem kapcsán, aminek következtében örökre száműzte a von Baudissineket Hellenburg városából, fővesztés terhe mellett. A család Északra menekült, halászattal kezdtek foglalkozni. Nos, ebbe a történelmi hagyatékkal rendelkező famíliába született bele Alphonse, aki édesapjának Elbertnek, s édesanyjának Serhildnek egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Az életük nehézkesen haladt előre, egy már jó néhány nemzedék által kitaposott ösvényen. Az egyszerű, fából összeeszkábált kunyhón kívül, melyen szinte minden évben újítani, cserélni kellett valamit öregségéből kifolyólag, semmi nem állt rendelkezésükre, csupán Elbert csónakja, a halászathoz szükséges eszközei. Serhild meglehetősen vallásos, jólelkű asszony volt, amint Alphonse elkezdett folyékonyan beszélni, meg is tanított neki néhány imát, amiket minden ebédnél, elalvásnál elmondatott egyke fiával. Az egyik esti imát követően, az öt éves kisgyermek a következő kérdést intézte szüléjéhez:
- Édesanyám, Isten miért hagyja, hogy éhezzünk, ha szeret bennünket?
Az asszony elmosolyodott, szelíden megsimogatta fia arcát.
- Alfie, drága gyermekem. A szegényeké az Isten országa. Mi kiválasztottak vagyunk. Talán nem mindig tölthetjük meg a gyomrunkat elemózsiával, de így több hely marad a szívünkben az ő számára. Ezáltal, gazdagok leszünk.- válaszolta, ám a melegséget sugárzó íriszek a végtelen jóságosság mellett fáradtságot egyaránt sugároztak. Alphonse sok mindenhez fiatal volt még, csakhogy édesanyja fájdalmát azonnal megérezte.
- Remélem, hamar eljutunk abba az országba. Mikor kell indulni?- kérdezősködött kíváncsian az ifjú, mire a gondoskodó szülő nevetett, majd egy csókot nyomott a fiú homlokára.
- Ne oly sietősen, egyetlenem. Neked még sok dolgod van itt.
Három év telt el, amikor Alphonse édesapjával a tó közepén ücsörgött abban a régi, sokszor foltozott csónakban, mit Elbert minden nap megannyi órára trónjának választott. A nyolcadik esztendejét töltő ifjonc unatkozott a vízen, ámde minden héten legalább egyszer apjával kellett tartania.
- Fiam, a jövő hónapban elutazol.- törte meg a csendet a férfi, megszólalásának hála Alphonse szívverése felgyorsult, egy időben lett rajta úrrá kíváncsiság és félelem.
- Hová, apám?- érdeklődött.
- Egy kolostorba. Anyád sokat tanított neked Istenről. Beszéltem az egyik szerzetessel a múlt héten, azt mondta, szívesen fogadnának tagjukká.
- De, én nem akaro...
- Elég ebből! Inkább örülnöd kellene! Ez kiváltság. Jó életed lesz, ők nem éheznek soha, tiszta szívű emberek. Lehetőséged lesz segíteni más szegényeken, talán néha nekünk szintén hazahozhatsz majd pár falatot. Nekem már késő változtatni az életemen, ámde a te eszed még vág, mint a beretva. Szokj hozzá a gondolathoz!
Alphonse tudta, ezzel a beszélgetésük a végszóhoz érkezett. Dühös lett, megbántotta őt a saját édesapja, mivel el akarta szakítani az édesanyjától, akit még Istennél is jobban imádott. Az elkövetkezendő időszakot nehezen élte meg. Minden reggel úgy kelt ki az ágyából, hogy bármelyik nap lehetett az utolsó otthonában. Mivel az apja tudta, nem válik örököséből halász, ezért elengedte számára a kötelező csónakban gubbasztást. Alphonse bejárta a vidéket, szemügyre vette a házuk melletti tó minden egyes részét, többször elbúcsúzott a kedvenc fájától, melyre olyan sokszor felmászott. Szívében hordozta a bokrokat, a széltől elhajolt nádast, a békák kuruttyolását, a madarak csicsergését. Végül elérkezett az elkerülhetetlen, egy barna csuhás érkezett a házukhoz, öszvéren lovagolva. A legifjabb von Baudissin addig úgy érezte, sikerült neki megbékélnie a távozás gondolatával többé-kevésbé, csakhogy a végső pillanatban összeomlott minden lelke köré épített védőbástya. Zokogásban kitörve rohant oda anyjához, átkarolva annak derekát, szoknyáját könnyeivel nedvesítette. Mégis, az asszony szeretettel, megértéssel, biztatással rá tudta venni egy szem fiát, hogy erőt vegyen magán, s nekivágjon a végzetének. Alphonse egy kolostorba került hát. Eleinte nagyon rosszul tűrte, de lassan megszokta. A szerzetesek mindenben támogatták egymást, így a tóparti halász fia megismerkedhetett a közösség erejének jelentőségével. Egyre kevesebbszer merengett múltbéli hovatartozásán, amennyiben megtette, úgy megnyugvással, szép emlékek táplálásával tette. Istennek szentelte életét, tanulta a latin nyelvet, elsajátította az írás és olvasás képességét. Tehetségesnek ítélték, ezért abban a megtiszteltetésben részesült, miszerint elkezdhetett lemásolni önállóan egy kódexet. A dolgok így folytatódtak, ameddig el nem érte a tizennyolc éves kort. Tíz év után először, haza szeretett volna látogatni szüleihez. A rend főpapjától kért elbocsátást.
- Atyám, csupán néhány napról lenne szó, maximum egy hétről.- kérlelte a nála tapasztaltabb férfit.
- Nem örülök neki, Alphonse barát. Te már az Úristen szolgája vagy, arra kellene koncentrálnod, hogy megfejtsd az ő üzeneteinek lényegét, ápold mindazt, amit reánk hagyott, gyarló halandókra.- teketóriázott az atya.
- Ők szegény emberek, atyám. Élelemet vinnék nekik, mert biztosan nélkülözniük kell ebben a percben is.
- Legyen hát. Egy hét, nem több!
- Úgy lesz!- örvendezett a fiatal egyházi személy, majd sürgősen összeszedett egy bizonyos élelmiszer mennyiséget a feleslegből, ezt követően öszvérhátra pattant, elindult a régi házához vezető úton. Amikor odaért, szinte megittasodva a boldogságtól rohant az ajtóhoz, melyen bekopogott. A nyikorgós fatorlasz kinyílt, de ezzel egyidejűleg Alphonse mosolya lefagyott az arcáról.
- Mi járatban erre, atyám?- hangzott az ismeretlen fickó hangja.
- Csak barát. Nem szenteltek pappá... Egy asszonyt és egy férfit keresek. Von Baudissinékat. Itt laktak, a jóember halászként munkálkodott.
- Nos, ők már nincsenek az élők sorában. Már én látom el a környéket haláruval.- ahogy ezt kimondta, feltűnt mögötte egy kislány, alig lehetett idősebb hét évesnél, valamint egy testes asszonyság, nyilván a szikár halász felesége lehetett.
- Hátul temették el őket, a ház mögött.- egészítette ki mondandóját a fickó. Alphonse könnyes szemekkel bámulta a két, földbe fúrt keresztet, sajgó szívvel. Kételyek hasították meg a hitét, hiába tartotta azt sziklaszilárdnak a múltban. Ezért imádkozott annyit a családjáért? Szolgálta Istent, ő pedig cserébe engedte meghalni a szüleit, mielőtt még egyszer az életben találkozhatott volna velük? Miért küzdött annyit? Mi okból vállt hát tanult emberré, ennyi értelme volt kiemelkednie a nyomorból? Felindulásában átkozott minden szentet, az összes lepergett percet az Egyház körein belül.
- Biztosan azok a mocskos protestánsok voltak! Portyázók mindenfelé feltűnhetnek, ez a háború sok igaz hívő életét követeli. Közel állt ezekhez a szerencsétlenekhez?
- Igen... Eléggé.
- Isten legyen velük!
- Ő eddig sem tette.
- Hogyan?
- Van egy zsáknyi élelem abban a zsákban az öszvér hátán. Ha ad értük egy inget, egy gatyát, egy hanyagolható kést, s egy jó nagy, kövér harcsát, mind a maguké. Mit szól?
- Öhm... persze! Semmi akadálya, bőséges élelemért a saját ingemet magának adom, ha kívánja.
- Bármilyen másik ugyanúgy megteszi.
Az üzlet lebonyolítását követően, Alphonse felvágta a harcsát a késsel, majd miután átöltözött a rongyos ruhákba, a csuháját bekente a hal vérével, aztán felhajította az öszvér hátára, nekilódította a hátast a kolostornak. Talán a patás hazatalál majd, a fel nem szentelt egykori szerzetest pedig halottá nyilvánítják. Múltjától megszabadulván, kopaszra borotválta a fejét, nehogy felismerjék valahol a papi frizura jellegzetességét rajta. Úgy döntött, új életet kezd, amire legalkalmasabbnak a fővárost ítélte, vagyis Carolusburgot. Jelentkezett zsoldosnak. A kiképzés nehéz volt, ámde a kolostorban a fiú fizikai munkát egyaránt végzett a földművelésnek köszönhetően, így nem bizonyult teljesen gyengének társaival szemben. Rengetegszer feküdt le kék foltokkal a testén, vagy éppen sántító lábbal. A katonák élete mégis vonzotta, hiszen szívében a bosszú lángját a csalódottság szele erősítette. Elege volt a tehetetlenségből. Mikor végül igazi zsoldossá vált, belekóstolt a női nem gyönyöreibe, a borvedelés szépségébe. Felavatásakor egy egész éjszakát végigittak cimboráival. Az évek teltek, Alphonse úgy ítélte, a kard és pajzs egálja igazabb társainak nevezhették magukat, mintsem a Biblia. Sok cimborára tett szert a seregben, persze veszített el közülük néhányat, elvégre a protestánsokkal vívott ütközetek életeket követeltek. Egy alkalommal a Déli Királyság határán csaptak össze nagyjából harmincan körülbelül ugyanannyi ellenséges katonával. A vérontás egy elhanyagolható falu mellett zajlott, mégis minden egyes lépésért vért kellett ontaniuk a zsoldosoknak. Alphonse ellenfele egy fokossal rontott a férfiúra. Ügyesen használta a fegyverét. Felülről indított vágást adott le az északi gyalogosra, aki maga fölé emelte a fából eszkábált pajzsot, mit a fokos átszaggatott. Az egyik kiálló szilánk megvágta Alphonse arcát, s a kellemetlen fájdalomhoz hozzájárult a bőrén lefelé csorgó meleg vér érzete is. Pajzsát elhajította, ugyanis használhatatlanná tette párbajpartnere.
- A következő a koponyádat lyukasztja be, te féreg! Aztán meg sem állok a zsarnok Károlyig! Tovább nyalhatod majd a seggét a pokolban!- üvöltött rá a protestáns.
- Túl sokat ugatsz. Vaú-vaú!- vigyorodott el von Baudissin. A következő támadást hárította, majd egy vízszintes vágással megkísérelte felhasítani a fokossal rendelkező fickó mellkasát, csakhogy az hátraugrott.
- Nem is kutya vagy! Egy kiköpött nyúl! Hadd látom a fogadat!- incselkedett Alphonse a rivális fegyveressel, ki dühtől elvakultan rohamozott ismét. A fokossal mért ütéseket sikerrel védte az északi, ám ekkor bekapott egy rúgást a gyomorszájába, mitől majdhogynem összeesett. Tudta, gyorsan kell cselekednie, mielőtt tényleges lyuk keletkezik feje búbján, így előrerohamozott, s egyik kezével elkapta a déli alkarját, míg a másikkal belemélyesztette annak hasába a kardpengét.
- Ne feledd!... Egy jó emberben... megbíznak. Akiben megbíznak.... azt követik...- nyögte utolsó szavait a déli zsoldos, mialatt száján vér bugyogott ki, majd elhagyta az élők sorát. Alphonseban mély benyomást keltettek ezek a szavak. Mit akart közölni vele az ellensége? Napokig ezen morfondírozott elalvás előtt. Híre ment, hogy Azrael kardja előkerült.
- Szerinted méltó lenne rá akármelyik halandó is?- kérdezte Franz nevű cimboráját von Baudissin, mikor már ismételten a főváros egyik fogadójában iszogattak.
- Kit érdekel? Nem hiszek az ilyen nagy hatalomban, túl nagy felelősséggel jár.- jelentette ki Franz, miközben belehúzott egyet a kupájába. Folytatta: - Kinek állna jól a kezében? Neked? Heh!
- Miért is ne?
Faj: ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: zsoldos
Nem: férfi
Kor: 26
Kinézet: Alphonse sötétbarna, dús hajjal rendelkezik, amely enyhén hullámos. Szemei kékek, arcának markáns formája van, inkább szögletes, mintsem gömbölyded. Gyakran visel borostát, időközönként szoldi szakállat is, hogyha véletlenül elhanyagolná arcszőrzetét. Túlságosan nem szokta izgatni ez a tényező, noha a társaságában lévő emberek hajlamosak megszólítani érte. Testalkata messze áll az izomkolosszustól, szálkás izmai a gyorsaságát szolgálják, ahogyan 79 kg-os testsúlya is, melyhez 183cm magassága társul. Hétköznapi ruházata teljesen egyszerű, szinte már póriasnak mondható. Egy szürke inget szokott viselni, amihez barna nadrágot, fekete csizmát hord. Hideg napokon magára szokott ölteni egy bundával kibélelt, szintúgy fekete, kopott mentét, esőben pedig zöldes árnyalatú, csuklyás köpenyét viseli. A harci ruhatára egy keményített bőrpáncélból áll, illetve csukló-, váll-, és lábszárvédőkből. A sisakja jó minőségű acél, azonban igencsak régi darabnak mondható.
Jellem: Egészen sok sütnivalóval van megáldva. Ameddig mások elegendő élvezetet és kényelmet tudnak meríteni a katonaélet gyönyöreiből, a borból, a szajhákból, addig ő nagyobb távlatokban is gondolkozik az életéről, persze ennek ellenére nem veti meg a szórakozást, sőt. Írás és olvasásképes, tekintve a fiatalabb korabeli múltját, ami előnyére válik a világban történtekről való tájékozódás során. A hatalmas urakhoz, királyokhoz nem köti többé hűség a fizetségen kívül, ám szüntelenül szolgál, ugyanis tisztában van vele: a nagyok felé irányuló tisztelet megadásával az ember sokat érhet el. Szeretteihez, barátaihoz igenis lojális, ezt pedig szavak helyett jobb szereti tettekben kifejezni az irányukba. Az Úrral való viszonya... nos, mondhatni eléggé bonyolult. Túl sok kétely támadt már benne a hittel kapcsolatban, viszont ezeket leginkább magába folytja, maximum bizalmasaival osztja meg teológiai vonatkozású gondolatait. Könnyen alkalmazkodik, viszont legbelül sértődékeny, büszke, ezek pedig a gyengeségévé válnak. A valójában depresszív, mély érzésű, noha ambiciózus ember egy szarkasztikus, nem törődöm, pénz centrikus maszkot ölt magára, így próbálva védekezni a valóság szörnyűségei ellen. Saját módszereivel tenné jobbá a világot, de céljainak elérése még elképzelésként is távolinak hat. Tartósan gyűlöl és ragaszkodóan szeret.
Előtörténet:
Alphonse családtörténete egészen hosszú időkre nyúlik vissza, feltéve, hogyha igaz a családi eredetmonda, amely miatt a família a von Baudissin nevet viseli. Az elbeszélés szerint nemesi családból származik, akik már régóta szolgálták a királyok vérvonalát Hellenburgban. Alphonse egyik ősapja híresen ügyes harcosként volt ismert, azonban a nemesi oklevelét és minden vagyonát, beleértve birtokát, jószágait, elveszítette egy párbajban, mit egy felkapaszkodott zsoldossal vívott. Az egykori von Baudissinnek, feleségével, illetve gyermekeivel egyetemben a városba kellett költöznie, ahol alkalmi munkákból éltek. A szegénység ellenére a férfi nem nyugodott, majd audienciát kért a királytól, s követelte, hogy tegyék őt meg a Királyi Őrség Kapitányává, származásából kifolyólag. Az uralkodó olyan dühös lett ezen gyalázatos kérelem kapcsán, aminek következtében örökre száműzte a von Baudissineket Hellenburg városából, fővesztés terhe mellett. A család Északra menekült, halászattal kezdtek foglalkozni. Nos, ebbe a történelmi hagyatékkal rendelkező famíliába született bele Alphonse, aki édesapjának Elbertnek, s édesanyjának Serhildnek egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Az életük nehézkesen haladt előre, egy már jó néhány nemzedék által kitaposott ösvényen. Az egyszerű, fából összeeszkábált kunyhón kívül, melyen szinte minden évben újítani, cserélni kellett valamit öregségéből kifolyólag, semmi nem állt rendelkezésükre, csupán Elbert csónakja, a halászathoz szükséges eszközei. Serhild meglehetősen vallásos, jólelkű asszony volt, amint Alphonse elkezdett folyékonyan beszélni, meg is tanított neki néhány imát, amiket minden ebédnél, elalvásnál elmondatott egyke fiával. Az egyik esti imát követően, az öt éves kisgyermek a következő kérdést intézte szüléjéhez:
- Édesanyám, Isten miért hagyja, hogy éhezzünk, ha szeret bennünket?
Az asszony elmosolyodott, szelíden megsimogatta fia arcát.
- Alfie, drága gyermekem. A szegényeké az Isten országa. Mi kiválasztottak vagyunk. Talán nem mindig tölthetjük meg a gyomrunkat elemózsiával, de így több hely marad a szívünkben az ő számára. Ezáltal, gazdagok leszünk.- válaszolta, ám a melegséget sugárzó íriszek a végtelen jóságosság mellett fáradtságot egyaránt sugároztak. Alphonse sok mindenhez fiatal volt még, csakhogy édesanyja fájdalmát azonnal megérezte.
- Remélem, hamar eljutunk abba az országba. Mikor kell indulni?- kérdezősködött kíváncsian az ifjú, mire a gondoskodó szülő nevetett, majd egy csókot nyomott a fiú homlokára.
- Ne oly sietősen, egyetlenem. Neked még sok dolgod van itt.
Három év telt el, amikor Alphonse édesapjával a tó közepén ücsörgött abban a régi, sokszor foltozott csónakban, mit Elbert minden nap megannyi órára trónjának választott. A nyolcadik esztendejét töltő ifjonc unatkozott a vízen, ámde minden héten legalább egyszer apjával kellett tartania.
- Fiam, a jövő hónapban elutazol.- törte meg a csendet a férfi, megszólalásának hála Alphonse szívverése felgyorsult, egy időben lett rajta úrrá kíváncsiság és félelem.
- Hová, apám?- érdeklődött.
- Egy kolostorba. Anyád sokat tanított neked Istenről. Beszéltem az egyik szerzetessel a múlt héten, azt mondta, szívesen fogadnának tagjukká.
- De, én nem akaro...
- Elég ebből! Inkább örülnöd kellene! Ez kiváltság. Jó életed lesz, ők nem éheznek soha, tiszta szívű emberek. Lehetőséged lesz segíteni más szegényeken, talán néha nekünk szintén hazahozhatsz majd pár falatot. Nekem már késő változtatni az életemen, ámde a te eszed még vág, mint a beretva. Szokj hozzá a gondolathoz!
Alphonse tudta, ezzel a beszélgetésük a végszóhoz érkezett. Dühös lett, megbántotta őt a saját édesapja, mivel el akarta szakítani az édesanyjától, akit még Istennél is jobban imádott. Az elkövetkezendő időszakot nehezen élte meg. Minden reggel úgy kelt ki az ágyából, hogy bármelyik nap lehetett az utolsó otthonában. Mivel az apja tudta, nem válik örököséből halász, ezért elengedte számára a kötelező csónakban gubbasztást. Alphonse bejárta a vidéket, szemügyre vette a házuk melletti tó minden egyes részét, többször elbúcsúzott a kedvenc fájától, melyre olyan sokszor felmászott. Szívében hordozta a bokrokat, a széltől elhajolt nádast, a békák kuruttyolását, a madarak csicsergését. Végül elérkezett az elkerülhetetlen, egy barna csuhás érkezett a házukhoz, öszvéren lovagolva. A legifjabb von Baudissin addig úgy érezte, sikerült neki megbékélnie a távozás gondolatával többé-kevésbé, csakhogy a végső pillanatban összeomlott minden lelke köré épített védőbástya. Zokogásban kitörve rohant oda anyjához, átkarolva annak derekát, szoknyáját könnyeivel nedvesítette. Mégis, az asszony szeretettel, megértéssel, biztatással rá tudta venni egy szem fiát, hogy erőt vegyen magán, s nekivágjon a végzetének. Alphonse egy kolostorba került hát. Eleinte nagyon rosszul tűrte, de lassan megszokta. A szerzetesek mindenben támogatták egymást, így a tóparti halász fia megismerkedhetett a közösség erejének jelentőségével. Egyre kevesebbszer merengett múltbéli hovatartozásán, amennyiben megtette, úgy megnyugvással, szép emlékek táplálásával tette. Istennek szentelte életét, tanulta a latin nyelvet, elsajátította az írás és olvasás képességét. Tehetségesnek ítélték, ezért abban a megtiszteltetésben részesült, miszerint elkezdhetett lemásolni önállóan egy kódexet. A dolgok így folytatódtak, ameddig el nem érte a tizennyolc éves kort. Tíz év után először, haza szeretett volna látogatni szüleihez. A rend főpapjától kért elbocsátást.
- Atyám, csupán néhány napról lenne szó, maximum egy hétről.- kérlelte a nála tapasztaltabb férfit.
- Nem örülök neki, Alphonse barát. Te már az Úristen szolgája vagy, arra kellene koncentrálnod, hogy megfejtsd az ő üzeneteinek lényegét, ápold mindazt, amit reánk hagyott, gyarló halandókra.- teketóriázott az atya.
- Ők szegény emberek, atyám. Élelemet vinnék nekik, mert biztosan nélkülözniük kell ebben a percben is.
- Legyen hát. Egy hét, nem több!
- Úgy lesz!- örvendezett a fiatal egyházi személy, majd sürgősen összeszedett egy bizonyos élelmiszer mennyiséget a feleslegből, ezt követően öszvérhátra pattant, elindult a régi házához vezető úton. Amikor odaért, szinte megittasodva a boldogságtól rohant az ajtóhoz, melyen bekopogott. A nyikorgós fatorlasz kinyílt, de ezzel egyidejűleg Alphonse mosolya lefagyott az arcáról.
- Mi járatban erre, atyám?- hangzott az ismeretlen fickó hangja.
- Csak barát. Nem szenteltek pappá... Egy asszonyt és egy férfit keresek. Von Baudissinékat. Itt laktak, a jóember halászként munkálkodott.
- Nos, ők már nincsenek az élők sorában. Már én látom el a környéket haláruval.- ahogy ezt kimondta, feltűnt mögötte egy kislány, alig lehetett idősebb hét évesnél, valamint egy testes asszonyság, nyilván a szikár halász felesége lehetett.
- Hátul temették el őket, a ház mögött.- egészítette ki mondandóját a fickó. Alphonse könnyes szemekkel bámulta a két, földbe fúrt keresztet, sajgó szívvel. Kételyek hasították meg a hitét, hiába tartotta azt sziklaszilárdnak a múltban. Ezért imádkozott annyit a családjáért? Szolgálta Istent, ő pedig cserébe engedte meghalni a szüleit, mielőtt még egyszer az életben találkozhatott volna velük? Miért küzdött annyit? Mi okból vállt hát tanult emberré, ennyi értelme volt kiemelkednie a nyomorból? Felindulásában átkozott minden szentet, az összes lepergett percet az Egyház körein belül.
- Biztosan azok a mocskos protestánsok voltak! Portyázók mindenfelé feltűnhetnek, ez a háború sok igaz hívő életét követeli. Közel állt ezekhez a szerencsétlenekhez?
- Igen... Eléggé.
- Isten legyen velük!
- Ő eddig sem tette.
- Hogyan?
- Van egy zsáknyi élelem abban a zsákban az öszvér hátán. Ha ad értük egy inget, egy gatyát, egy hanyagolható kést, s egy jó nagy, kövér harcsát, mind a maguké. Mit szól?
- Öhm... persze! Semmi akadálya, bőséges élelemért a saját ingemet magának adom, ha kívánja.
- Bármilyen másik ugyanúgy megteszi.
Az üzlet lebonyolítását követően, Alphonse felvágta a harcsát a késsel, majd miután átöltözött a rongyos ruhákba, a csuháját bekente a hal vérével, aztán felhajította az öszvér hátára, nekilódította a hátast a kolostornak. Talán a patás hazatalál majd, a fel nem szentelt egykori szerzetest pedig halottá nyilvánítják. Múltjától megszabadulván, kopaszra borotválta a fejét, nehogy felismerjék valahol a papi frizura jellegzetességét rajta. Úgy döntött, új életet kezd, amire legalkalmasabbnak a fővárost ítélte, vagyis Carolusburgot. Jelentkezett zsoldosnak. A kiképzés nehéz volt, ámde a kolostorban a fiú fizikai munkát egyaránt végzett a földművelésnek köszönhetően, így nem bizonyult teljesen gyengének társaival szemben. Rengetegszer feküdt le kék foltokkal a testén, vagy éppen sántító lábbal. A katonák élete mégis vonzotta, hiszen szívében a bosszú lángját a csalódottság szele erősítette. Elege volt a tehetetlenségből. Mikor végül igazi zsoldossá vált, belekóstolt a női nem gyönyöreibe, a borvedelés szépségébe. Felavatásakor egy egész éjszakát végigittak cimboráival. Az évek teltek, Alphonse úgy ítélte, a kard és pajzs egálja igazabb társainak nevezhették magukat, mintsem a Biblia. Sok cimborára tett szert a seregben, persze veszített el közülük néhányat, elvégre a protestánsokkal vívott ütközetek életeket követeltek. Egy alkalommal a Déli Királyság határán csaptak össze nagyjából harmincan körülbelül ugyanannyi ellenséges katonával. A vérontás egy elhanyagolható falu mellett zajlott, mégis minden egyes lépésért vért kellett ontaniuk a zsoldosoknak. Alphonse ellenfele egy fokossal rontott a férfiúra. Ügyesen használta a fegyverét. Felülről indított vágást adott le az északi gyalogosra, aki maga fölé emelte a fából eszkábált pajzsot, mit a fokos átszaggatott. Az egyik kiálló szilánk megvágta Alphonse arcát, s a kellemetlen fájdalomhoz hozzájárult a bőrén lefelé csorgó meleg vér érzete is. Pajzsát elhajította, ugyanis használhatatlanná tette párbajpartnere.
- A következő a koponyádat lyukasztja be, te féreg! Aztán meg sem állok a zsarnok Károlyig! Tovább nyalhatod majd a seggét a pokolban!- üvöltött rá a protestáns.
- Túl sokat ugatsz. Vaú-vaú!- vigyorodott el von Baudissin. A következő támadást hárította, majd egy vízszintes vágással megkísérelte felhasítani a fokossal rendelkező fickó mellkasát, csakhogy az hátraugrott.
- Nem is kutya vagy! Egy kiköpött nyúl! Hadd látom a fogadat!- incselkedett Alphonse a rivális fegyveressel, ki dühtől elvakultan rohamozott ismét. A fokossal mért ütéseket sikerrel védte az északi, ám ekkor bekapott egy rúgást a gyomorszájába, mitől majdhogynem összeesett. Tudta, gyorsan kell cselekednie, mielőtt tényleges lyuk keletkezik feje búbján, így előrerohamozott, s egyik kezével elkapta a déli alkarját, míg a másikkal belemélyesztette annak hasába a kardpengét.
- Ne feledd!... Egy jó emberben... megbíznak. Akiben megbíznak.... azt követik...- nyögte utolsó szavait a déli zsoldos, mialatt száján vér bugyogott ki, majd elhagyta az élők sorát. Alphonseban mély benyomást keltettek ezek a szavak. Mit akart közölni vele az ellensége? Napokig ezen morfondírozott elalvás előtt. Híre ment, hogy Azrael kardja előkerült.
- Szerinted méltó lenne rá akármelyik halandó is?- kérdezte Franz nevű cimboráját von Baudissin, mikor már ismételten a főváros egyik fogadójában iszogattak.
- Kit érdekel? Nem hiszek az ilyen nagy hatalomban, túl nagy felelősséggel jár.- jelentette ki Franz, miközben belehúzott egyet a kupájába. Folytatta: - Kinek állna jól a kezében? Neked? Heh!
- Miért is ne?
