[Magánjáték] Egy munka északon - Kristin & Egan

Meleg van a megterhelő fizikai munka miatt, ráadásul izzadok. Az egészet az nehezíti meg, hogy süt a Nap, így levertségtől meggyengülve végzem el a rám bízott feladatot: szántok. A gazda, aki elszállásolt engem, az súlyosan megbetegedett, így képtelen elvégezni a tél előtti munkálatokat.  Ingyen szállás és étel, ráadásul pénz fogja megütni a markomat. Szenvedek, amit csupán az előttem haladó méretes jószág hall.
~ Hold nevére! Ez nagyon nehéz feladat! A talj sem enyhít a bajomon. ~ fut át rajtam ezen földi gondolatok, miközben megérkezek a sor végére. Ilyenkor kifújom magam, aztán a hatalmas hidegvérű lovat a következő sor kezdéséhez írányítom. Magamban hálálkodok a Holdnak, hogy jól kijövök az állatokkal, főleg ezzel a méretes példánnyal. Mellé állva bizony eltörpülök, mind hosszban és testsúly tekintetében. A nagy búsa fejéhez lépek, aztán lágyan megsimogatom a fejét.
- Jól van Bolhás, már csak tíz sort kell a mai nap elvégeznünk, aztán pihenhetünk mind a ketten. – mondom az értelmes állatnak, aki  prüszköl egyetértően velem. A keserű mosoly jelenik meg ajkamon, majd gyönyöző homlokom egy könnyed mozdulattal megtörlöm.
- Indulhatunk barátom? – teszem fel a kérdést, miközben hátrasétálok az ekéhez. Most először dolgozok ezzel a szerkezettel, s elsőre úgy véltem, hogy könnyű dolgom lesz. Mármint a ló megy előre, s nekem alig kell tennem valamit. Tévedtem, s az első húsz sorra nem vagyok igazán büszke. Megtanultam, hogy egy bika ereje kell ide, hogy lenyomjam az ekét a földbe, hogy szép egyenletes mélységben végezze a dolgát.
- No! Indulás! – szólók rá a négylábú jószágra, ami megindul szép komótosan. Egy percre sem lankadhat a figyelmem, mert akkor rögtön rosszul végzem a munkám. Bevallom attól tartok, hogy amiatt kevesebb pénzt fognak nekem adni.
- Nye! Állj! Hoo! – hangzik tőlem a sor végén a parancs, így az állat megáll. Odasétálok a cuccaimhoz, ami két kulacsból és egy ételes batyúból áll. Az egyiket kinyitom, hogy aztán megitassam vele a dolgozó társamat. Issza a vízet, s mire észbekapok, addigre le is nyelte az egészet. Elégedetlen képpel fordul felém Bolhás, s fejével megbök engem. Felsóhajtok, s a saját adagom feláldozom. Majd iszok a szállásomon.

Van valami felemelő abban, mikor az ember lányát először engedik szabadon, vezetés nélkül egy viszonylag távolabb fekvő helyszínre, ám azzal a kiábrándító és zavarba ejtő esettel senki nem számol, hogy eltéved.
- Ezt nem hiszem el! - sóhajtott fel Konrad, homlokát lovának sörényére támasztva. - Megnézted a térképet indulás előtt?
- Meg. - feleltem ingerülten, tenyeremmel árnyékolva a szemem előtt, míg a látóhatárt kémleltem.
- Aztán ott hagytad a rendházban, így van? - folytatta tovább az egyértelmű dolgok kérdezését, aznap harmadjára.
- Így. Befejeznéd a sopánkodást? A Canes domini lovagjai vagyunk, feltaláljuk magunkat és elvégezzük a feladatot! - Kissé erősebben vágtam a sarkam a kanca oldalába, mint szerettem volna, amitől az állat galoppozva indult tovább a végenincs pusztán. - Keressünk embereket, majd útbaigazítást kérünk!

Nem is kellett sokáig lovagolnunk, mielőtt belebotlottunk a kis gazdaságba. A termőföldeken jobbágyok dolgoztak, így arrafelé ösztökéltem lovamat és a kerítés mellett megálljt parancsoltam.
- Az Úr Krisztus nevére, ki tudnának-e segíteni két eltévedt lovagot? Ledesfeldt faluba tartanánk de nem tudjuk az utat. - szólítottam meg a mellettünk pihenő két alakot, köztük meglepő módon egy fehér hajú, fehér képű tündét. Vagyis inkább béresek, nem jobbágyok. - Akár egy pár váltót is megadnánk az útbaigazításért! - Tettem hozzá motivációként, mivel nem voltam benne biztos egy holdimádónál mennyit érek a Megváltóra hivatkozva.

A termőföldeken való munka igazán magával ragad, mert egyeszerűen egyedül lehetek. Ha körbenézek, akkor rajtam kívül más alakot nem látok ebben a pillanatban, csak feltőrt termőföldeket. Felsóhajtok, mert csupán három sor van hátra, s akkor a mai napra a kitüzött cél teljesítve van. Haladok egy sort, s annyira magam alatt vagyok a feladat elvégzése és a Nap miatt, hogy fel sem tűnik számomra a két jövevény érkezése. Bolhás csupán egy rövid időre néz abba az írányba, hogy mi érkezett, aztán álldogál tovább a helyén. A hirtelen szóra megriadok, s a számomra kedvezőtlen fényviszony miatt kénytelen vagyok a kezemmel védeni a szememet.
~ Kik ezek? ~ kérdezem magamat, miközben sikerül felfognom a női szavak értelmét. Alaposan megnézem a két lovas hátasát, hogy milyen állapotban vannak. Feltűnik nekem, hogy tán szomjasak lehetnek, de egyelőre mélyen hallgatok erről.
~ Eltévedtek? ~ hangzik tőlem, mert képtelen vagyok felfogni épp ésszel, hogy két ilyen személy eltévedjen? Nem érzem magam megsértve, csupán érdekesnek ítélem a fennálló helyzetet. Megtörlöm a homlokon abban a hitben, hogy az segít az ügyömön, de tévedek.  Mikor szóba kerül a váltó, amit az útbaigazításért kapnék,s én akkor felsóhajtok.
~ Ezek mit képzelnek rólam? ~ Vetem fel magamban, miközben a csend egyre mélyül közöttünk. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, de még halogatom a válaszadást.
- Ha megvárják míg végzek ezzel a pár sorral, akkor meg is mutathatom. – mondom feléjük, miközben a beszédben bátran használom a kezem. Kiegészíti a mondanivalóm, s tán ők is jobban megértenek engem, vagyis remélem nem sértem meg őket vele.
- A két ló szomjas, meg kell őket itatni. – ejtem ki ezen szavakat, miközben rámutatok a telek túlsó végén található kútra, ahonnan fel lehet húzni a vizet. Valójában, csak most jövök rá, hogy próbálom a két idegent maradásra bírni, bár nem érzek emiatt bűntudatot.

- Igaza van, Kris. Szegény Heves fújtat, mintha mérföldeket vágtatott volna és szerintem a te lovadra is ráférne egy pár korty. - paskolta meg lova nyakát Konrad, amivel nem tudtam ellenkezni.
- Köszönjük! - feleltem a tündének, majd leszálltam a nyeregből és kantáron vezettem nyári fekete kancámat végig a kerítés mentén a telek leghátuljában álló kőkúthoz.
- Jó régi darab! - állapította meg társam, mielőtt felemelte a mellette heverő vödröt és nagy placcsanással kísérve a vízbe dobta.
- Ameddig működik nem kell újnak lennie. - ragadtam meg a kallantyút és teljes erőből tekerni kezdtem. - Segíts egy kicsit, hagysz egy nőt dolgozni?
- Te bízol benne? - hajolt előre Konrad, megragadva a vödör fülét és a két ló hálás pofája elé tette.
- Már a tündében? Miért ne bíznék? - pislogtam rá értetlenül, mire furcsa grimaszt vágott és bizonytalanul vakarta meg a tarkóját.
- Nem tudom, holdimádó és a fajtájának híresen rossz a természete. Ki tudja, lehet csak ki akar használni minket.
- Ne legyél előítéletes! - legyintettem sóhajtva, míg lovam kantárját a kútkávához kötöttem. - De tudod mit, kiderítem!
Nem vártam meg mit válaszol, de ki tudtam találni hogy egy elégedetlen morgás lehetett. Öles léptekkel sétáltam végig a szántóföld szélén, vigyázva nehogy betapossak a felforgatott részekre és annak a sornak a végén álltam meg, amelyen épp visszafelé tartott.
- Egyébként Kristin Dalgaard vagyok, a Canes Domini keresztes lovagja.

A nő köszönése után egy darabig figyelem őket távolról, majd visszatérek a saját munkámhoz. Bolhással próbálom befejezni az utolsó két sort, addig a két jövevény a kútnál itatják a két jószágot. Megérkezek hozzájuk, de fordulok rá az utolsó sorra. Elindulok, s tartom a földben az ekét.  Út közben azon töprengek, hogy mennyire lehetek fura számukra? Északon nem igazán élnek sötét tündék, vagy legalábbis nem tudok róla. A munka befejeztével nekilátok Bolhás leszerszámozásához, hogy ne zavarja az állatot a mozgásban. Hallom az érkező csörtetését, így akkot nézek rá, mikor megmutatkozni készül.  Mivel illem szorult belém, így rögtön válaszolok Kristinnek.
- Az én nevem Egan Foley, s Holdpap vagyok. – teszem hozzá, hogy milyen a rangom, ha már a beszélgető társam megtette az elébb. Nem számítok nagy meglepődésre, mert a bőröm színéből kikövetkeztethető, hogy egy Holcsókolt vagyok és nem munkás. Végzek Bolhás előkészítésével, majd kupacba rakom a szerszámokat. Mivel a fiatal lovagnő nem megy el a közelemből, így merem feltételezni, hogy szeretne tőlem még valamit.
- Esetleg segíthetek még valamit azon kívül, hogy megmutatom a falut? – érdeklődöm, miközben a mélylila íriszem  megvizsgálja Kristin északi vonásait. Rájövök, hogy egészen egyedi arckifejezéssel rendelkezik, ami csak előnyére válik. Természetesen nem tolakodok túlságosan ezzel a figyeléssel, mert fogalmam sincs, hogy mennyire bántom meg vele a világát. Körülnézek, hogy mindent rendben hagyok itt, míg vissza nem térek. Nem akarok örökké velük lenni, mert a szállásomra el kell mennem. Emellett a gazdának be kell számolnom, hogy a mai nap mit csináltam.
- A falu az ellenkező írányban található, de egészen nehéz megközelíteni. Az egyszerű utazó figyelmét elkerüli, mert nem számít völgyre. – magyarázom, miközben Bolhást kivezetem a telekről, majd megállítom az egyik füves helyen, hogy egyen egy kis füvet. Rögtön lecsap a zöldre.
- Ha készen vannak, akkor mehetünk. – adom tudtukra, hogy rajtam nem múlik most már az utazás.

Holdpap. Nem tudtam sokat a sötét tündék vallási vezetőiről így fogalmam sem volt, hogy csodálkoznom kellene-e a tényen, hogy egy pap a szántóföldeken izzad a nap heve alatt.
- Nem, onnantól megoldjuk, köszönöm. A feladatunk nem olyan, amiben tudna segíteni és nem is igazán a maga gondja. - feleltem félmosollyal. Miért is akarná megvédeni egy apró katolikus falu egyetlen templomát a rátörő kóbor vámpíroktól egy sötét tünde, aki maga is a bőrén viseli az átok jeleit. Ahogy kivezette igáslovát a földekről a mellette terülő síkságra intettem Konradnak, aki befejezte az állatok itatását és kantáron ragadva odavezette őket hozzánk.
- Indulhatunk? - kérdezte kérdő tekintettel és nagyon igyekezett, hogy bizalmatlanságát szokásos derűje mögé rejtse, amiért hálásan mosolyodtam el. Egyszerűbb volt gyorsan letudni ezt az ügyet anélkül, hogy gyűlölködni kezdenénk.
- Indulhatunk. - feleltem megpaskolva kancám pofáját. - Gyalog akar menni?

Hallgatom a nő válaszát, amibe könnyen beleegyezek. Ha nem kérnek a segítségemből, akkor én nem fogom magam törni, ha netán valami balul sülne el. Tiszteletben tartom mások döntését, mert erre neveltek a Holdpapok. Megnézem a nő társát, aki a kútnál foglalatoskodik az állatokkal, majd végül megindul felénk. Mikor kellő távolságba ér, akkor Kristinnél rákérdez az indulásra, s ráhagyom a választ az északi lovagnőre. Akkor fordulok a gyengébbik nem képviselője felé, mikor nekem egy igazán naiv kérdést tesz fel. Épp eszű ember nem gyalog jár és kel, főleg ha lehetőség nyílik arra, hogy lovon közlekedjen. Ez rám szintén igaz, így a reakcióm egy kisebb mosoly.
- Nem, ott van Bolhás – mutatok rá az igáslóra, aki eszi a füvet, ami a közelében található. Jelzem a két társamnak, hogy szálljanak fel állataikra, aztán én is odasétálok az enyémhez. Hatalmas jószág, de jámborabb fajtából.
- Gyere, kirándulunk egyet – mondom a lónak, aki erre vidáman nyerít egyet. Megpaskolom a nyakánál, aztán jön tőlem a tornabemutató. Odaállok a ló oldalához, felkészülök lelkiekben a felszálláshoz. Kifujom a levegőt, s szökkenek egy nagyot. Bolhás hátára sikeresen szállok fel, annak ellenére, hogy nincs rajta nyereg, hiszen azok eléggé súlyosak, s feleslegesen megterhelik az állatot. Megfogom helyesen a kantárszárat, ahogy tanultam, aztán egy picit előre dülök, hogy jelezzem társammal, hogy indulhatunk. Elindul kényelmes tempóban Bolhás, miközben irányítom, hogy merre menjen. Hátrapillantok, hogy Kristin és a társa jönnek-e, vagy megállítsam a hátasom. Ha sikerül felvenni egy könnyed ütemet, akkor szólok oda Kristinnek.
- Milyen a városban élni? – érdeklődök nála, mert kíváncsi vagyok az Északi városokra, hogy ott miként zajlik az élet. Eddig egyetlen egybe sem tettem be a lábam, mert attól tartottam, hogy elvesznék az utcákon. Másik oka, hogy hamar valamelyik tolvaj kiszemelt áldozata lennék, így kénytelen lennék beállni valahova dolgozni. Idő közben egy kereszteződéshez érünk, ahol észak felé indulunk, mert arra található a keresett falujuk.

- Az igásló? Nem túl fáradt már hozzá? - szalad fel a szemöldököm, hiszen szerencsétlen állatot épp hogy kieresztette az eke elől. Viszont nem az én tisztem volt az ő jószágával törődni, így végül csak megrántottam a vállam. - Maga tudja, annál gyorsabb lesz. - felkapaszkodtam saját hátasom nyergébe és besoroztam Konrad mellé, előre engedve a tündét. Lovaink, mind az ő sötétpej csődöre mind az én nyári fekete kancám szinte eltörpült a böhöm, széles szügyű, combos vontatóló mellett. Igazából csak egyszerű, utazásra használt hátaslovak voltak, nem csatamének így bármely nagyobbacska ló eltakarta őket. A magát Egannak nevező holdpap megindult előre, így sarkam finom bökésével jeleztem lovamnak hogy kövesse vezetőnket, miközben a vége nincs fűrengeteget figyeltem a látóhatáron.
- Hm, hogy a városban? - eszméltem fel a kérdésre. - Nem a Fővárosból jövünk, a Katedrális közelében lakunk a rendünk központjában. Habár a katedrális maga olyan mintha egy kisebb város lenne, csak a polgárai nem tolvajok és udvaroncok hanem tisztes egyházfiak. Már a legtöbb. - vigyorogtam rá Konradra, aki erre nyelvet öltött, mint egy igazi felnőtt. - De a sötét tündéknél is vannak városok, nem? A Főváros is hasonló, csak kevesebb fával, gondolom. - nevettem fel el sem gondolkodva azon mennyire lehetek általánosító vagy sztereotíp. - De Konrad ott nőtt fel, ha szeretné biztos mesél róla. - néztem kérdően társamra, mire a lovag csak vállat vont.
- Persze, miért ne. De előbb meséljen maga, mit keres egy sötét tünde ennyire északon?

Nézem Kristint, aki meglepődik azon, hogy Bolháson fogok menni, miután az elébb szántottam vele. Nem ecsetelem a lovagnőnek, hogy én szántás közben etetem és pihentetem az állatot, hogy jó erőben maradjon. Végül elindulunk a falu felé, így hárman. Könnyedén ülök a hátasomon, aki valószínűleg meg sem érzi a súlyomat. Hallom, hogy nem a Fővárosból jönnek, így erre a tényre a szemöldököm magasabbra kúszik. A Katedrális szó megragadja a figyelmem, s azon gondolkozok, hogy hol hallottam ezt? Északon többször emlegették, mint lenn délen.
- Eddig csak a híre jött el hozzám, de életemben sosem láttam még. – vallom be nekik, mert nem akarok hazudni, és szépíteni a dolgok állásán. Nem kerüli el a figyelmem az a közjáték, ami Kristin és a férfi között zajlik. A téma hirtelen átterelődik a fajtámra, s azok városaira. Várok a válaszadással, s inkább összeszedem a gondolataim a témával kapcsolatban.
- Vannak városok a sötét és kegyetlen Köd-erdőben. Szinte ott, ahol az ember nem gondolná. Az erdő megvéd minket, de egyben a legveszedelmesebb. Sok fát kell kiirtani, ráadásul fél évente ellenőrizni kell az állapotát. Agresszív fafajta, s nem kivételez semmivel, ami az útjába kerül. – szólok hozzájuk, miközben megtudom a férfi nevét, hogy Konradnak hívják. Ezen felül ott nőtt fel, amit szívesen meghallgatnék, ám az felteszi az első kérdését.
- Csak a munkám végzem. Veronia szerte vannak Holdhívők, így bárki hozzám fordulhat segítségért, már ha olyan témáról van szó. Másik részről tapasztalatot szerzek. – mondom feléjük, ám azt nem teszem hozzá az előzőekhez, hogy pénz szűkében vagyok. Nem terhelem őket a saját gondjaimmal.

- Agresszív fafajta? - szalad fel a szemöldököm, amitől homlokomról verejték folyik végig az orrnyergemen. Finoman rácsippentek lovaglókesztyűm egyik ujjára, mielőtt lehúzva csupasz kezemmel túrok bele a hajamba hogy ne legyen a gyengén fújdogáló szél útjában és egy kissé lehűtse az arcom, mielőtt gutaütés miatt lefordulnék a nyeregből. - Akkor visszavonom, egészen más világ lehet a Köd-erdő mint a mi városaink. Karolusburgban legalább nem kell félni hogy az embert megeszi az utcakő.
Társam nem nevetett fel a viccemen, vagyis vagy nem értékelte a humorérzékem, vagy nem ide figyelt. Hagytam Konradot kettesben a horizonttal, amelybe annyira belemélyedt és figyelmem ismét a tünde felé fordult.
- Hogy-hogy Veronia szerte vannak hold hívők? Északon a királyság minden lakosa az igaz hitet vallja és az Egyetemes Egyház tagja, nem hiszem hogy várná valaki hogy holdszertartást végezzen nekik. Délen talán több sikerrel járna ilyen téren. - feladtam az örökös harcot a hajammal, nagy részét visszaigazítottam a bordó szalag alá, amelyik meg elszabadult hagytam, hadd élvezze a szabadságot. - Minden holdpap kötelességei közé tartozik a szántás?

Úgy tűnik, hogy a lovagnő keveset tud a világ dolgairól, velem egyetemben. Nem véletlenül utazok el a megtakarított pénzemből egy-egy helyre, hogy össze tudjam hasonlítani a könyvben leírt élménnyel. Sokat olvasok, ha éppenséggel nem kell valahol dolgoznom. Hallgatom Kristin szavait, ám rögtön meg kell ingatnom a fejem, mikor viccelődik. Komoly arccal nézek rá.
- Állítólag a Köd-erdőben kétszer olyan gyorsan növekednek a fák, mint az itteni fafajták. Sokan vizsgálták a kérdést, hogy mi okozhatja, de egyelőre senki sem tudott adni rá választ. Tán örök rejtély marad, vagy egy nagyon okos és ügyes ember rá nem jön. – hangzik el tőlem a saját véleményem a témával kapcsolatban, miközben én továbbra is szép egyenes háttal lovagolok, úgy ahogy egy holdcsókolthoz illik. Mikor ránézek változatosság szempontjából a két útitársamra, akkor látom, hogy Konrad nincs közöttünk, ami természetesen nem fizikálisan értendő.
- Vannak fura természetű alakok, akik titkolják vallásukat. Emellett sok vándor sötételf van, aki netalántán északon találja meg a számításait. Szóval vagy titkolóznak, vagy felveszik a hely vallását. Ismerek pár alakot, aki egyik tant is követi, meg a másikat is. A Holdszertartást pedig éjjel szokták végezni, telihold idején. – mesélek, miközben egy következő elágazásnál egy kisebb földútra térünk át. Látszik rajta, hogy nem használják annyira, mint a többit.
- A szántást nem kötelességből végzem. A föld gazdája súlyosan beteg, s mivel eddig nem jelentkezett a feladat elvégzésére, így tehát jelentkeztem. Pap vagyok, aki segít. – adom tudtára, s még mindig halogatom eléjük tárni az igazságot, hogy nem ingyen szenvedek az egészért.

Kétkedve csóválom meg a fejem, ugyanis nem igazán tudom megérteni a tünde kételyeit. Ha egy fa kétszer olyan gyorsan nő kétszer többet lehet kivágni, ami sok faanyagot jelent, az pedig nagyobb gazdagságot.
- Miért nem használják ki, hogy ilyen gyorsan nő az erdejük? Biztosan számos értékes fának ad otthont amelyekért sok pénzt megadnának a különböző népek.
Azon, amit a vallásukat titkoló tündékről mond kissé megütköztem először, ugyanis sosem láttam még senkit, aki az igaz hiten kívül mást vallott volna északon. Noha, bár ezt nem szerettem bevallani, fiatal voltam és tapasztalatlan, alig egypár alkalommal engedtek el a Katedrális falai közül mióta ide hoztak Hellenburgból.
- Hogy lehet hogy egy holdimádó tünde éjfi egészen idáig jön mert a saját népe között nem talál otthonra? Megbocsásson, de nem értem hogyan lehetnek jobb esélyei az emberek között, mint a sötét tündék erdejében. Amit pedig egy öreg földművesért tesz nagyon nemes cselekedet. - mosolyodtam el a végén. Különös alak volt ez a holdpap, de hát a sötét tündék nagy része magának való és öntelt, így szerencsések voltunk hogy segített nekünk.

Érdekes egy északi nővel beszélgetni, aki még nem látott világot, főleg úgy, hogy pontosan Elathát még nem látta. Akkor lenne fogalma arról, hogy mindennek ára van. A fa kétszer olyan gyorsan nő, azonban a fűtéshez nem ajánlatos használni.
- Mert sok vele a munka, s kevesen vállalkoznak a fa rendszeres nyírásához. Tán mások úgy vélik, hogy értékes és ritka fafajta, de a sötét tündék tudják, hogy nem így van. Könnyen megtéveszt bármilyen szemet. – világosítom fel egy picit, de kötve hinném, hogy a közeljövőben emlékezni fog ezekre a dolgokra. Nem úgy tűnik, hogy jelenlegi tudományát lecserélné egy másikra. Tovább halad a beszélgetésünk, ami szintén érdekesnek bizonyul.
- Nem minden sötét tünde szív erős és bátor. Az állandó félhomály, s a többi velejárója kikezdi a sötét tünde elméjét. Kivételek mindig vannak, s lesznek. Elvágynak más helyre, mert szerencsét akarnak próbálni, vagy egyszerűen eladják mindenüket és sosem látott kincsek után kutakodnak. – magyarázom tovább a társaságomnak, de néha ránézek a férfire, hogy ő miként vélekedik. Nem várok tőle választ, inkább az arckifejezése érdekel, hiszen az minden lélek elárulója. Velem sincs másképp, mert ha nem ügyelek eléggé, akkor megmutatkozik a belső érzelem világom.
- Nem öreg, csupán súlyosan beteg. Elhagyta őt az erő, hogy mindennapi dolgait végezhesse a ház körül. Úgy vélem, hogy most gondoskodó kezek között van, s egy hónap múlva kutya baja sem lesz. – mondom felé, hogy mit gondolok a helyzetről. Természetesen megnéztem, hogy mi a gondja, de nem vállalkoztam arra, hogy én gyógyítsam. Fő az óvatosság, ráadásul itt teljesen idegennek számítok. Kristin mosolya egy ideig foglalkoztatja az agyam, mert emlékeztetni kezd egy másik személyre. Hasonló bájjal rendelkezett, míg velem volt a tünde nő. Nehéz sóhaj távozik ajkaim közül, de végül úgy döntök, hogy az útra figyelek. Sikerül ezzel elterelni a csapongó gondolataim, ám mégis egy váratlan percben a következőket mondom ki.
- Igazán szép mosollyal rendelkezik

Igaza lehetett, elvégre ő értett jobban a köderdei éjfik lelkéhez, nem én. Noha továbbra sem tudtam elképzelni miért keresné egy sötét tünde észak napfényét, amely folyamatosan bántja és zavarja őket a félhomály helyett, amire teremtve lettek, de nem erőltettem tovább a dolgot.
- Hogy... a mosolyom? - kérdeztem vissza zavartan, ugyanis meglepően hirtelen jött a bók. - Nos, igazán köszönöm. - feleltem újabb mosollyal, de viszonozni nem tudtam. Számomra a tünde arca túl keskeny volt, bőre túl fakó, szemei túl fürkészőek és egész lénye idegen volt számomra.
- Kristin! - kiáltott fel mellettem Konrad hirtelen, lovával az enyém mellé ugratva és pajzsát magasan megemelve. Ekkor hallottam meg a tollazott nyílvessző fütyülését majd hegyének koppanását a lovag pajzsán és a távolból a lovak patáinak dobogását. - Figyelj egy kicsit, tudod hogy veszélyes terület felé haladunk! - csóválta meg a fejét társam, mire megforgattam a szemem és egyik karomat pajzsom szíjai alá csúsztattam, másikkal kardomat vontam ki a nyeregre szíjazott hüvelyből.
- Tud harcolni? - néztem a holdpap felé.

Látom a bókot hallva zavarba jön, de azután megköszöni egy mosollyal. Megjegyzem a nő somolygását, hogy később a emlékezhessek rá. Olyan ez nálam, mint másoknak a csecsebecsék halmozása. A világ változik, s vele változik mindenki. Nem biztos, hogy következőre megtisztel egy ilyen kellemes látvánnyal. Felsóhajtok, s megtornáztatom a kantáron pihenő ujjaim. A távolba nézek, hogy hunyorogva ugyan, de tájékozódjak. Azonban a kellemes pillanatot a férfi szava váltja fel, ahogy a nő nevét kiáltotta. Körülnéztem, s akkor pillantottam meg a felénk haladó lovasokat. Velem ellentétben a két társam rögtön rendezik magukat, s felkészülnek az érkezők fogadására, míg én nem tűnhetek harcedzettnek mellettük. Kristin végül felteszi a legrosszabb kérdést a világon, ám válasz helyett intek neki, hogy tegyék csak a dolgukat. Nekem csupán egy tőröm van, ami nem mondható fegyvernek. Emellett a lovam sem az a harci hátas, aki velem együtt ritkítják az ellenség sorait.
- Mindenesetre rám ne ügyeljenek – szólalok meg, miközben megnézem, hogy mennyi idő alatt érhetnek ide azok. Megindítom a lovam, s úgy teszek, mint ha egyből kereket oldanék. Valójában mögéjük akarok kerülni.

Négyen vannak. Lovasok, egyiknél íj van, az próbált orvul azelőtt kiejteni a küzdelemből, hogy elkezdődött volna, egynél hosszú nyelű, rövid hegyű lándzsa, az a fajta ami csak arra jó hogy lovasrohamból átszúrja egy ember fejét. A másik kettőnél kard van és egyszerű fapajzs, nyilván ők a támogatás ha az első kettő nem jár sikerrel. A ruhájukból ítélve nem banditák, mivel három közülük láncinget, az egyik kardos bőrpáncélt visel. Dezertőrök lehetnek, vagy kóbor zsoldosok akik úgy döntöttek egy kis útonállással toldják meg a bevételüket.
- Rendben. Ne féljen, az egyház legképzettebb védelmezői az útitársai, ha nem tudna sem jelentene gondot. - elsőnek az íjjászt vettem célba, mivel ő jelentette a legnagyobb veszélyt. Ezt ők is jól tudták, amint nyárifekete kancám rohamra indult a férfi felé, az egyik kardos azonnal elém ugratott a saját lován, kurta pengéjével felém csapva. Könnyedén védtem ki a pajzsommal, a fémen ütődő fém csattanása még ennyi év után is összekoccantotta a fogaimat. Természetesen nem voltak ostobák, a lándzsás azonnal megindult felém, fegyverét fenyegetően előre szegezve de Konrad oldalba kapta, kardjával eléggé mélyen belevágva a szálfegyver nyelébe hogy lovának marához feszülve eltörjön. Nem tudtam tovább figyelni a párbajt, saját ellenfelemmel voltam elfoglalva és eléggé trükkös küzdelem volt. Igyekeznem kellett úgy helyezkedni hogy ne jelentsek jó célpontot az íjasnak, miközben folyamatosan kaptam a csépszerű vágásokat. Védekeztem, ahogy tudtam, míg meg nem találtam egy rést az ellenfelem támadásai között és karodm pengéje utat nem talált a pajzsa mögé, a bordái közé. Nem volt mély szúrás, de épp elég volt hogy kizökkentse a lendületből és jobban szorítson rá lova véknyára, mint tervezte. Az állat zavarodva gyorsított a lépésen elhaladva előttem, ami tökéletes támadási pontot nyújtott - a férfi hátát. Ezúttal nem csak karcolás volt, kardom jó háromhüvelyknyit merült a zsoldos húsában a sodronying láncait átszakítva, mielőtt hátasa lendülete kirántotta belőle.
- Fiat voluntas tua. - A zsoldosnak még elég ereje volt levergődni magát a lova nyergéből, hatalmasat puffanva a földön, majd átkozódva hörögni, mielőtt elnémult. - Az Úr szolgáira emeltél kezet. Az Úr védelmezettjeire. És ezért az Úr haragja sújtott le rád. - Felegyenesedtem hogy megnézzem társaim hogy állnak - nagy hiba volt. Alig fogtam fel a vessző sziszegését, mikor a vékony hegy áttört a páncélom lapján, belefúródva a vállamba a kulcscsontom alatt, én pedig kerek szemmel borultam rá lovam nyakára.

Két társam magára hagyom, hogy egy nagyot kerülve a támadók mögé menjek. Nem hinném, hogy számítanának hátsó támadásra. A nap melege az egyetlen ellenségem, meg talán a hátasom fáradtsága. Kezd érződni rajta, hogy jó lenne megpihenni. Mivel nem vagyok szívtelen, ezért hamar megállítom félútnál a lovam, majd leszállok a hátáról. Megveregetem az állat nyakát, majd a következőt suttogom a fülébe.
- Jól van, pihenj csak. Innen majd csak elleszek egyedül – szólok hozzá nyájasan, miközben kezemmel oda mutatok a fűre. Ezzel jelzem társamnak, hogy nyugodtan ehet. Mivel kettesben vagyunk, így az ajkaim széle felfelé görbül egy darabig, aztán azon nyomban eltűnik onnan. Gondolataim közé visszakúszik a harc képe, az értelmetlen öldöklés. Ugyanolyan értelmetlen, mint mikor én kiskoromban viccből öltem meg pár békát, míg rám nem szóltak a Holdpapok. Emellett pedig az a élmény örökké bennem marad, mikor a halál közelében jártam. Tekintetemmel körülnézek, hogy mit láthatok erről a helyről? Gyengén látszódnak a távolban a küzdők. Megállapítom magamban, hogy ezen a sík terepen nehéz rejtőzködni. Ha a fűben elterülök, akkor lehet egy pici esélyem. Fogalmam sincs, hogy mi az állás harcnál. Kik állnak vesztésre, s kik pedig most ízlelik meg a győzelem ízét. Rájövök, hogy nem lehetek ennyire gyáva, s ettől a gondolattól vicsorgok egyet. Dühös vagyok magamra, hogy cserben hagyom újdonsült társaim. Elindulok, s gyalogosan haladva próbálom elvégezni a feladatom. Aggódom a végkimenetel miatt, hiszen egy tőrrel nem lehetek túlságosan félelmetes. Ráadásul Holdcsókolt természetesem miatt feltűnőbb jelenség vagyok.

- Kristin! - hanlottam meg Konrad hangját a fájdalmon túl, mire erőt vettem magamon és felegyenesedtem, közben egyre erősebben préselve össze a fogaimat hogy ne tévedjek a szitkozódás útjára.
- Nincs semmi bajom! - kiáltottam vissza, de a lovag már lendületesen hajtotta a lovát felém, félúton találkozva a másik kardossal, az ütközés lendülete pedig majdnem kiütötte lovaik nyergéből mindkettejüket. A lándzsás már átszúrt mellkassal feküdt a földön, lova csak egy távolodó pötty volt így társam vélhetően győztesen jött ki a párbajukból. Ahogy újra és újra egymásnak rohantak a kardossal, kerülgetve az íjász lövéseit el kellett ismernem, hogy Konrad sokat tanult azóta, mikor együtt gyakoroltunk évekkel ezelőtt a keresztes kiképzőház udvarán. Már nem tétovázott és nem is késlekedett, megtalálta ellenfele védelmének hiányosságait és gyorsan csapott le. Kardforgató kezem hiányában nem láttam értelmét beavatkozni a küzdelmükbe, inkább az íjászt vettem célba, aki még mindig meglehetősen tüske volt az oldalunkban, főleg Konradnak aki meglehetősen kiegyenlített küzdelmet folytatott mivel kénytelen volt takarásban maradni. Nem voltam biztos benne, hogy el tudom intézni egyedül, ám annyit tudtam tenni hogy magamra vonom a figyelmét, míg a mögötte gyorsan közeledő holdpap elég közel ér hogy a kezében csillanó tőrt az oldalába márthassa. Csak reméltem, hogy Mihály arkangyal vezeti annyira a kezét, hogy tudja hová kell döfnie.

Közeledek, egyre gyorsabban a társaim irányába. Próbálok minél jobban a földhöz lapulni, hogy nehezebben lehessen észrevenni. Egyre jobban látom az előttem zajló harcokat, ami a két fél között alakult ki. Nem állok meg, hanem egyenesen az íjász irányába indulok. Ideges vagyok, mert ilyen helyzetben sosem voltam még, hogy nekem kelljen másra támadni. A közelharcosok nagyon jól lefoglalják egymást, így nem kell attól tartanom, hogy valaki mögém üget és kioltja az életem. Nyelek egy nagyot, s a kezemben levő tőrt jobban megszorítom. A távolság folyton csökken, miközben találkozik a tekintetem Kristinével. Csupán egy pillanatra, mert vállalja azt a szerepet, hogy elvonja az íjász figyelmét. Óvatosan lépdelek, s ügyelek arra, hogy a lovát meg ne ijesszem túlságosan. Sosem lehet tudni, hogy nem-e rúg majd meg. Ha már ott vagyok mellette, akkor elindítom felé a gyilkos eszközt. Az oldalát célzom, s mély sebet szeretnék okozni, hogy cselekvésképtelenné tegyem. Ha ez megvan, akkor megpróbálom lekapni a nyeregből, hogy végleg megöljem. Nem hagyom, hogy sokáig szenvedjen, mint egy megkínzott állat.

A sötét tünde tőre alig másfél hüvelyknyit merül az íjász oldalában a sodrony gyűrű közt utat találva, de elég volt hogy fájdalmasan felkiáltson és fegyverének szarvával próbáljon a holdpap feje felé sújtani.
~ Még mit nem, hitetlen kutya! ~ vágtam sarkaimat lovam oldalába erősen, amitől a kanca megugrott, egyenesen a dezertőr hátasa mellé. Az állat ugrásának lendületét kihasználva teljes testemmel nekifeszültem és pajzsom élét a férfi bordái közé vágtam olyan erővel, amely kivetette a nyeregből. Ahogy a sötét tünde be akarta fejezni amit elkezdett felkiáltottam.
- Még ne! Gyakoroljon irgalmat, talán még hasznos lehet nekünk! - A hirtelen mozdulattól, ahogy kiegyenesedtem a nyeregben ismét belenyilallt a fájdalom a vállamba így önkénytelenül szorítottam rá az ép tenyerem a sebre, ujjaimmal körülfonva az abból kiálló nyílvesszőt. - Uram segíts meg, miért fáj ez ennyire?
- Jól vagy Kris? - lovagolt mellém Konrad látszólag sértetlenül, ami egy kissé megnyugtatott.
- Fogjuk rá. - mosolyodtam el fáradtan, de újabb grimaszba torzult ahogy a szívverésemmel összhangban tört rám a fájdalom. - Azért a gyakorlatokon nem mondják el milyen mikor egy acélhegy átfúrja a húsodat. És hidd el, nem kellemes!
- Keresünk egy gyógyítót, a faluban biztos van. Vagy talán ön tudna segíteni? - fordult társam a holdpap felé. - Mellesleg nagy ostobaság volt hogy leszállt a lováról, ha nem foglaljuk le őket és észreveszik egy pillanat alatt összezúzták volna.

Be akarom fejezni a munkámat, amit elkezdtem. Nincs szándékomban megszánni egy olyan életet, aki éppenséggel az enyémre pályázik, mert én is élni akarok. Ráadásul megszabadítanám attól a sok szenvedéstől, ami jelenleg gyötri, s attól, ami még várna rá az életben. Eszembe jut a békás tanítás, amikor a Holdszentély udvarán szórakoztam vele. Sebeket ejtettem az rajta, s néztem, hogy miként szenved. A tanítóm viszont odajött, s akkor beavatott ezekbe a dolgokba, amik örökre beégtek a mindennapjaimba. Elhajolok a veszedelmes szarvtól, aztán megindítanám az egyetlen gyilkos eszközöm a szenvedő felé, mikor Kristin arra kér, hogy gyakoroljak irgalmat. Nem rejtem el előle azt a hűvös tekintetet, ami abban a pillanatban festi át arcom vonásait.
- Gondolod, hogy bármit elmondana? Jelen pillanatban semmit sem fog elárulni, s később se. Az ilyenek nem érdemlik meg a ti irgalmatokat. – szólok, mert számomra ismeretlen, de mégis erre kértek. Furcsa érzés egy szenvedőt életben hagyni. Szerencsére feltűnik nekem, hogy a nő megsérült és ellátásra szorul, ami jó arra, hogy elvegye a figyelmem ettől az északi marhaságtól. Mikor Konrad felém fordul, akkor belenézek a szemébe. A talán szó hallatán, csupán fájdalmasan felsóhajtok. Nem tudom, hogy milyen világban él, de a Holdpapot mindegyike ért a sebek ellátásához.
- Természetesen tudok, de először azt a nyílvesszőt ki kell szedni. A legegyszerűbb, ha egy erős lökéssel kinyomjuk a hegyet a túloldalra, aztán kihúzzuk az egészet nyílvesszőt – magyarázom el hirtelen, hogy elsősorban mi a teendő, aztán felvázolom a következő lépést.
- Utána jöhet a tűz, s a pengémet felhevítem. Végezetül pedig jöhet a bekötözés. Elég sok alkalommal csináltam ahhoz, hogy ne ütközzek akadályba. – mondom felé, miközben annak többi szavát letudom egy fanyar fintorral. Én teljesen másképp vélem, de mivel jelenleg ők vannak többségben, ezért nem akadékoskodok.

A hideg, érzelemmentes lenézés, amely a tünde arcáról sugárzik megdöbbent, szavai nem kevésbé. Sosem gondoltam volna egy jámbor, beteg gazdát kisegítő vándor holdpapról hogy ennyire kegyetlenül gondolkodik, amitől önkénytelenül erősebben haraptam össze a fogaimat és meg sem próbáltam elrejteni az ibolyaszín íriszeimbe gyűlő feddést.
- Az hogy mit érdemel meg és mit nem, nem a te tiszted eldönteni, Egan Foley. Ez nem a Köd erdő, itt az Úr szava a törvény és mi vagyunk azok, akik ezt betartatják. - mielőtt nagyon elveszthettem volna saját magam a hirtelen indulatban a vállamban ismét felsikított a fájdalom így nehézkesen beletaláltam a kengyelbe és fél karomat használva leereszkedtem lovam nyergéből. Konrad gyorsabb volt nálam, mire leértem már mellettem állt hogy megtámasszon ahogy megroggyantam. A térdemnek semmi baja nem volt, de a lüktető kín kivett belőlem annyi erőt, hogy térdem erőtlenül cserben hagyjon egy pillanatra. - Szóval ki kell szednünk a nyilat, ugye? Egyszerűbb ha letörjük a hegyét és kirántjuk a vállamból, nem igaz? - mosolyodtam el fanyarul, miközben Konrad segített váll lapomat lecsatolni. - Hogy fest? - kérdeztem társamtól, mire ő csak megcsóválta a fejét.
- A tündének igaza van, Kris. Tolni jobb ötlet. Niny széles tollazása és nem ütötte át teljesen a válladat, nem tudjuk letörni a hegyét. És oda-vissza tologatni benned meg nem jó ötlet. Viszont én még sosem csináltam iylet, így átadom a terepet, holdpap uram! - egyenesedett fel a tünde mellé, félreérthetetlen parancsoló tekintettel nézve a szemébe.

Megfedd engem Kristin, aki másképp nevelkedett, ezáltal a világaink sem hasonlítanak egymásra. Szavaira hatására csupán nem a legjámborabb tekintetemet mutatom neki. Belső világom képtelen befogadni az Ő Urának hitét. Ki ez a nagy megbocsátó? Miért változna meg ettől az, aki egyszer már halálomat akarta? Nehezen nyugszom le, ám időközben rájövök, hogy okosabbnak kell lennem. Mindig emlékszek arra az öreg tanító szavaira, aki egyszer egy verekedés elől menekített ki.
~ Figyelj ifjú holdpap tanítvány rám. Mindenkinél okosabbnak kell lenned, s ne ragadj le a jelenben. Gondolkozz távlatokban, amit apránként megvalósítasz. Sose akarj nagy dolgokat véghez vinni, azt hagyd meg a hősöknek. Te Holdpap vagy, aki sziklaszilárd hitű és kitartása csorbíthatatlan. ~ rémlenek fel tanító szavai, miközben az engem bántalmazókat csupán tekintetének súlyával ajándékozta meg. Ő már nincs az élők között, de szavai itt laknak a szívemben. Konrád segít a lovagnő társának leszállni a lováról, aminek én csupán külső szemlélője maradok. Látom a változást Kristinen, hogy a kín fájdalmas léte miként hat egész lényére.
- Kérlek, most ne beszélj. – mondom a nőnek, miközben közelebb megyek hozzájuk. Elég közel, hogy jól lássam a sebét.
- A nyílvesszőt ki fogom venni, mert nem maradhat benned. Erőtlenné fog tenni. Remélhetőleg ezek nem csupán az előőrs volt. – vázolom fel neki ezt a tényt, hogy bizony ezután nem lesz harcképes, vagyis nagyon nem ajánlom a számára. Hagyom Konradot beszélni, de aztán, ha jól átgondoltam magamban a lépéseket, akkor a tettek mezejére lépek, vagyis tennék. Konrad parancsoló tekintetét fürkészem, ami cseppet sem kellemes, de cseppet sem ijedek meg tőle.
- Fogd le a társad, hogy ne mozogjon, míg túl nem jutunk a nehezén.   – szólok oda a férfinek határozott hangon, majd ha megteszi, akkor odalépek Kristinhez. Finoman a bal kezem ráteszem a vállára, míg jobbal megragadom a nyílvesszőt. Nem beszélek vele, csupán a nő íriszét fürkészem. Nem adok jelet, hogy mikor látok neki a műveletnek, egyszerűen egy határozott mozdulattal áttolom nyílvesszőt a testén. De nem állít itt meg, mert azon nyomban folytatom, míg ki nem kerül a testéből az idegen anyag. Fogalmam sincs, hogy milyen nagy Kristinnek a fájdalomtűrése, de láttam már nagy harcosokat ordibálni kezelés közben, sőt egyesek a fájdalom mennyiségétől elájulnak. Ha nincs a sebben semmi, akkor őrölt gyógyfüvemmel fertőtlenítem a sebét. Segítek én is fogni Kristint, de ha ez megvan, akkor már csak egy alapos sebkötözés kell. Gyorsan dolgozok, s mozdulataim szintén határozottak. Tán annak köszönhető, hogy folyamatosan fejlődik a kezem az egyes munkák során.

- Az Úr az én erőm, Egan Foley. Ameddig ő velem van ha el is vesztem a kardforgató kezem hát a pajzsommal sújtok le az ellenségeire. - mondtam halkan, szelíden mosolyogva. Jó érzés volt ez a bizalom, megnyugtatott és erővel töltött el akkor is, mikor más nem tudott. Az Úr sosem hagyott el, angyala mindig a vállamon ült és vigyázott rám. Még ha néha egy-egy nyilat nem is tudott elkapni mielőtt a vállamba fúródott volna. Ahogy a holdpap áttolta a vállamon a lövedéket és tollazása végigkaristolt az eleven húsomon felszisszentem és a nyelvembe haraptam hogy ne kiáltsak fel, amikor pedig a gyógyfűkeveréket is a sebbe szórta a csípő, égető érzéstől újra fogaimon keresztül szívtam be a levegőt de végül is mikor bekötötte csak összepréseltem az ajkaimat és felegyenesedtem. - Mások több sebből is véreztek már és szálltak szembe a rájuk törő ellenségre. Én sem leszek gyávább!
- De ostobább se legyél, Kris. - szólított meg Konrad fejcsóválva. - Megtetted amit kellett, egyelőre hagyd rám a többi harcot. - mély levegőt vettem hogy le tudjam nyelni a gőgömet, de végül kelletlenül bólintottam.
- Hát jó, legyen. Szóval hol is van a falu? - kapaszkodtam vissza nyárifekete kancám nyergébe kissé ügyetlenül, megragadva a kantárt. Szerencsére a ló már ismerte eléggé a parancsaimat hogy ne kelljen túl sokat noszogatnom a körbefordulásra. - A lovad hol hagytad, Egan Foley? Nem féltél hogy ha észrevesznek gyalog összezúznak egy pillanat alatt? - néztem rá csodálkozóan, mire Konrad csak sóhajtott.
- Hol voltál öt perce? Na mindegy, szedjük össze az igáslovat és haladjunk tovább.

Kristin felém szól, s azon szavakra, amit most mond felém, az fájdalommal és keserűséggel tölti el a szívem. Arcom komorrá válik, mert nem tudom elhinni, hogy egy nő ennyire elvakult. Ráadásul hol van ez az Úr, aki erőt ad neki? A sötét tündéknek legalább ott a Hold, ami látható. Elvakultság, amit belé súlykoltak, s vajon az ez által nyert erő mennyit ér, mikor semmi esély sincs az életre? Holdpap éveim alatt mindig az tanultam, hogy ha közeledik a legyőzhetetlen, akkor ki kell kerülni egy időre, s nem odavetni magad, mint farkasnak az őzhúst. Mikor másodjára szintén valami ostobaságot hallok a szájából, akkor dobban a szívem, s érzem csillapítanom kellene az elvakultság erősségén. Nyitnám ajkaim szóra, azonban Konrad megelőz engem. Úgy tűnik sikerül neki kezelnie a nőt, azonban ettől függetlenül beszélni kezdek, abban a komor meghitt hangnemben, amit bennem ébresztett szavaival.
- Kristin, s hol ez az Úr? Én nem látom. Ha ennyire veled van, akkor miért hagyná elveszni a kardforgató kezed, csakhogy a pajzsoddal sújts le kit ellenségednek nevezel? – kérdezem, de fájdalmasan sóhajtok fel. Ha viszont elkezdtem e eszmecserét, akkor folytatom és befejezem. Szeretnék segíteni rajta, mert ilyen gondolatokkal biztosan a halálba menetel.
- Sok sérült alakot láttam már el, kinek végtagjaik egyike hiányzott. Ha szavaikkal vagy arcjátékukkal nem muttatták, de szemükben viszont láttam a mérhetetlen szomorúságot egy-egy testrészük elvesztése miatt. A tudat, hogy régen ott volt, de most már nincs, az felemészt. Ráadásul nem beszélve arról, hogy nem kapod vissza és életed végéig úgy kell élned. – mondom neki, aztán nem tudom miért, de egy belső késztetés miatt a következő gondolattal toldom meg.
- Aki már egyszer meghalt, az utána jobban tiszteli az életet.   – ejtem ki, s egy tíz másodperc erejéig csöndben hallgatok. Tudom jól, hogy én már egyszer hivatalosan egy rövid időre meghaltam, de visszatértem. Csodának nevezhető, amit a mind a mai napig fel nem fogok.
- A több seb, gyorsabb halált okoz Kristin. – mondom fanyarul, mint aki keserű dologba harapott bele.
- Akit te gyávának hiszel, az inkább jobban tiszteli az életet. – hallatom a hangom, s nem teszem hozzá, hogy akkor engem ugyanúgy gyávának kellene neveznie. Befejezettnek nyílvánitom a témát, mikor végre válaszolok a faluval kapcsolatos kérdésére.
- A közelben. – ejtem ki ajkaimon egyszerűen, ám a nő olyan kérdést szegez nekem, ami meglep egy pillanatra, de komoran válaszolok.
- Arra – mutatok rá az irányra, de a másik kérdésére is válaszolok.
- Aki nem kockáztat, az nem nyer. Emellett aki már egyszer meghalt, annak már nincs veszíteni valója. – s ahelyett, hogy a lovamhoz sietnék fütyülök egy hangosat, amit ráadásul még a szél is segít. Megismétlem még kétszer, aztán a lovam oda vágtat hozzám. Megsimogatom rögtön az orrnyergét, majd felszállok a hátára. Nem, nem szólalok meg, mert egy időre nincs kedvem a beszéddel bajlódni. Arcomon világosan látszik, hogy milyen szomorú vagyok. Megindulok a falu irányába nyugodt tempóban.