[Magánjáték] Ignis Dei (Matheus & Kristin)

- Tudja, hogy ez egy húsz éve nem gyakorolt hagyomány, Kristin nővér?
Domitius nagymester elvesztette az előnyét velem szemben, amikor megszűntem félni tőle. Egy akaratos nővel szemben kevesen tudták állni a sarat, és egy ideje kézzel fogható bizonyítékom volt arról, hogy a lovag akkor sem ártana nekem, ha késsel fenyegetik.
- Tudom, uram. De ennek ellenére semmilyen pápai rendelet nem tiltja, vagyis még nagyon is élő gyakorlat.
- Az, hogy nem tiltott nem jelent semmit. - csóválta meg a fejét a nagymester, miközben én igyekeztem uralkodni a rám törő hintázási kényszeren.
- Mélységes elnézését kérem, uram, de ez nem igaz. Az, hogy nem tiltott pontosan azt jelenti, hogy önnek jogában áll kirendelni engem védőszolgálatra egy inkvizítor mellé.
Szék csikordult, ahogy a Canes Domini nagymestere felállt és megkerülte az asztalát, csak hogy egy lépéssel később nekidőlhessen, félig ráülve a peremére.
- Mióta vágták így fel a nyelvét, Dalgaard lovag?
Lesütöttem a szemem, de szemöldököm határozottan húzódott össze.
- Az Úr majd megbocsájtja, uram. Azt mondják rólam naív vagyok. Konrad a mai napig aggódva néz rám azóta, hogy Abaddón elpusztította a nagyharang tornyát. Meg akarom őket hazudtolni, Domitius nagymester. Nem akarok többé naív lenni.
A lovag hallgatott, és lehunyt szemeimen át is éreztem az arcomat pásztázó tekintetét.
- Nem naív, Kristin nővér. Talán senki más nincs már, aki elmesélje ki állt ellen Esroniel von Himmelreichnak a Hellenburgi nagytemplomban. Csak maga. Csak én. - felelte végül, miközben nagyot sóhajtott. - Induljon el Karolusburgba, még ma. Amint odaér keresse meg a Szent Hivatal kihelyezett templomát és jelentkezzen be. Azt fogja kísérni, akihez kijelölik. Értve vagyok?
- Igen, uram. - tisztelegtem, miközben térdet hajtottam. Minden szavam igaz volt, ahogyan a nagymesteré is. Mindketten láttuk a tüzet. Ő továbblépet rajta, én nem. Én még mindig a felgyújtott Hellenburggal álmodtam, és ideje volt új tüzet látnom.

Matheus megtörölte a véres kezét egy nedves kendővel. Csalódott arccal, lassan rázta a fejét balra jobbra. Csalódottságának oka pedig nem az volt, hogy egy ember azt találta mondani "Esroniel döntött jól!" Nem is az, hogy olyan hangerővel jelentette ezt ki Karolusburg főutcáján, hogy dél királya is kilögybölte a reggeli meleg tejét. Nem is az, hogy ezt a sacra institutio kirendeltsége előtt tette... Hanem az, hogy csupán két perccel az eljárás kezdete után már hajlandó lett volna megcsókolni a pápa puccosan bekeretezett művészi portréját. Becsukta maga után a jobb belátásra bírás termének nyikorgó ajtaját, és azon elmélkedett, mit fog vacsorázni. Elvégre a lélek feltöltése után a testet is fel kell, akár mennyire is silány volt a lelki feltöltődés minősége. Egy püspök az idétlen hegyes kalapjával elhaladt mellette és köszöntek egymásnak. Előbb utóbb neki is lesz ilyen sityakja. Milyen jó is le...
- Matheus atya! - közölte egy ifjú ministráns. - Laudetur Iesus...
- Aethernum, amen. - hadarta, ahogy félbeszakította. Követelően nézett a fiúra.
- K-keresik a d-déli kápolnánál.
- Engem?
- Önt, atyám.
- Mondták miért?
- E-egy keresztes lovag van itt.
Haragosan ellépdelt a ministráns mellett a déli kápolna felé, hogy ezt minél hamarabb letudhassa. Másnap Dachwalddorfba készült menni, és nem állt szándékában, hogy hagyja, csodás vacsoráját, és készülődését bárki megzavarja.
A célpontjához érve morcosan nézett körbe. A kápolna maga üresen állott, ámde a mellette lévő irattár ajtaja előtt egy nő állt. Kizárásos alapon ő volt a lovag…
De hát ez egy nő!
Kihúzott háttal, kezeivel a háta mögött lépdelt elé.
- Laudetur Iesus Christus. – Nézett mélyen a szemébe. – Matheus Zalasch atya vagyok. Ön keresett?

Zalasch. Matheus Zalasch felszentelt áldozópap és pápai inkvizítor, őt jelölték ki nekem a Szent Hivatal kihelyezett székhelyén. Amikor megkérdeztem, hogy miért csak határozottan bíztató hümmögéseket kaptam válasznak, zavart motyogást vagy vállvonogatást. Semmit nem tudtam kideríteni a férfiról abban a röpke pár órában, amíg rá várakoztam, így úgy indultam neki mint anno Norven Kather atyával a Pusztaföld jegesének, van Agthoven őrgróf zord kastélya felé - egyetlen név birtokában.
A kivétel az volt csak, hogy Matheus Zalasch inkvizítorról még csak nem is hallottam soha.
A kápolna, ahová irányítottak nem volt túl nagy, de megnyugtatóan otthonos volt. Mintha magához ölelte volna az embert, amikor imához roskad le és védené. Mintha hazatérne mindenki, aki szentséghez járulni tért be ide. Az irattár, ami mellette épült már kevésbé volt barátságos, mindent ellepett a lassan erjedő pergamenek és papírok szaga, ráadásul az egész helyet átjárta valami kényelmetlen hivatalosság.
A merengésemből az érces hang szakított ki, ahogyan szigorúan, mint az ítélő Krisztus felém lépdelt. Alacsony ember volt, noha igyekezett nagyobbnak tűnni a valóságnál, ráadásul szinte lógott rajta a papi habitus. Az inkvizítorok mindig furcsa prekoncepciókat gerjesztettek szinte mindenkiben, én azonban annyi társaságában megfordultam, hogy megtanultam elvonatkoztatni tőlük.
Matheus atya egyezet leginkább a képpel, amit a falukban állítanak az egyházi törvényszék végrehajtóiról. Tekintete olyan volt, mintha a kínzópadok parazsa égett volna benne és megfeszülő állkapcsai mintha a torkom átharapásától tartották volna vissza.
- In aeternum, amen. - tisztelegtem, egyik kezemet a kardom markolatgombján nyugtatva, másikat lazán magam mellett lógatva, miközben derékból meghajoltam felé. - Így van, atyám. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini lovagja. A Szent Hivatal székhelyén úgy tájékoztattak atyám holnap Dachwalddorfba indul az Institutio megbízásából. Engem jelöltek ki kíséret gyanánt, hogy biztosítsam atyám épségét a munkájának végzése közben. Azért kerestem meg, hogy megtudakoljam azokat a részleteket, amelyeket szükségesnek tart megosztani velem.

Hát a Sacra Institutionál olybá tűnt, hogy óvodásnak nézik az embert, ráadásul még bébiszittert is képesek kirendelni az ember mellé, ha éppen úgy fúj a kősivatagi szél. Ráadásul a kisegítő őrzővédő még pofátlanul képes volt kérdésekkel elárasztani Matheus megfáradt fejét. Technikailag egy kérdést sem tett fel, de már az is több volt a soknál.
- Az Institutio mióta jelöl ki lovagokat kísérőnek? – Nézett orrát magasra emelve, hogy minél jobban megpróbáljon Kristin fölé magasodni.
- Dachwalddorfban eretnekség gyanújával fogtak el valakit. A faluról semmit nem kell tudni, mivel nincs mit tudni róla. – Közölte ridegen.
Matheus érezte, hogy az elkövetkező pár nap csodásan fárasztó lesz.

Az inkvizítor kihúzta magát és felszegte az állát, nagyjából elérve a szemmagasságomat. Kissé komikus látvány volt a görcsösen félelmetesnek látszani akaró apró férfi, mint valami hangját próbálgató kiskakas, aki felfújja magát a vetélytársai előtt.
- Jobb kérdés, hogy mióta nem, atyám. Húsz évvel ezelőttig minden inkvizítort két kereszteslovag kísért az útjai során, védve őket az igazságot megszenvedő csőcselék haragjától. A szokás akkor lett elhagyva, mikor az egyik ilyen kereszteslovag kettéhasította a reá bízott inkvizítor fejét, aztán elfoglalta Hellenburgot és kettétépte a Veroniai Királyságot. Gondolom atyám pontosan tudja, kire gondolok. - mosolyodtam el fanyarul. Szájról szájra adták csak északon Esroniel von Himmelreich történetét, alig egy tucatnyian találkoztunk azonban ténylegesen az ezüsthajú, hiú árulóval. És még én sem tudtam, hogy ez a részlet igaz volt-e.
- A városnál jobban érdekelnek atyám tervei. Mikor kíván indulni és meddig kíván maradni. Illetve, hogy mennyire számít erőszakos ellenállásra a Dachwalddorfot lakó eretnekek részéről.