[Magánjáték] De angelis et hominibus (Mia & Kristin)

A leány megrázta a fejét, majd igyekezett elfordítani azt mind a közeledő nőről, mind annak pajzsáról és páncélzatáról.

~Egy angyalt nem vakíthatnak el a földi javak mámorító, de gonosz csillogásai. Egy angyalnak csak Isten fényét szabad követnie. De...~

Ha tudta volna, hogy egy keresztes lovaggal áll szemben, vagy ha nem is szemben, de elég közel ahhoz, hogy udvariatlanul megbámulja, akkor foghatta volna arra, hogy az Egyház iránti odaadó hűséget és harcias kiállást látta és érezte meg Kristinben -hiszen az angyalok azonnal megérezik, ha igaz hívő van a közelükben-, így azonban inkább betudta a gonosz megkísértésének a dolgot, amit sikeresen legyőzött, hiszen biztos volt benne, hogy annyira nagyon nem volt feltűnő. Na jó, csak remélte, de akkor is sikerült elfordítania a tekintetét, majd pironkodva leszegni a fejét. A leány még mindig idegenkedett a harctól, attól azonban nem, hogy gyönyörű, lovagi ruhát öltsön ő is, ami majd illik a valódi természetéhez, amivel majd mindenki látja rajta, hogy Isten harcosa, persze csak ha elérkezett az idő arra, hogy felfedhesse kilétét.

~Akkor majd biztosan megkapom a szárnyaimat is, és ahhoz nagyon jól fog illeni a fehér lovagi öltözet. Az úgy már biztosan nem lesz baj, ha akkor hordok olyat, mert akkor azt már angyalként teszem, és a jó angyalok nem vétkezhetnek.~

Végignézett mostani, szakadt ruházatán, amihez jelenleg még cipő sem tartozott. Talált ugyan valamiféle eldobott lábbelit nemrég, de annyira hatalmas volt, hogy akárhány csomót kötött rá, sehogy nem akart a lábán maradni, így inkább felhagyott a próbálkozással.

~Ez a ruha is tökéletes egy angyalnak. Egy álruhás angyalnak. A legtökéletesebb ruha, amit csak találhatok.~

Ezzel a megnyugtató gondolattal kissé ki is húzta magát, legalább is annyira, amennyire a vállát húzó nehéz táska engedte, majd mivel eszébe ötlött, hogy túl sokáig időzött a nyílt utcán, így még egy utolsó pillantást vetett a nőre, majd sarkon fordult, és megpróbált nem sietősen távozni, hiszen akkor még azt hihetnék, hogy rosszban sántikál.

A sarkon fordulás nem ment a legtökéletesebben. Fejben egyszerű volt ugyan, ám amikor valaki feléd közelít, majd egyenesen a szemedbe néz, és rád is köszön, akkor már nem teheted meg, hogy egyszerűen sarkon fordulj, és elszaladj. Mia kinyitotta ugyan a száját, de gyorsan be is csukta, így időben elharapott egy templomi köszöntést. Használhatta volna ugyan, az ige még egy árva utcagyerekhez is eljut, hiszen Isten mindenkiről gondoskodik, ám ő mindent meg akart tenni, hogy fenntartsa az inkognitóját. Így azonban fogalma sem volt, hogy mit is mondjon, mindössze zavartan visszamosolygott egy pillanatra, majd lesütötte a szemét, és halkan, maga elé motyogva kért bocsánatot.

– Nagyon sajnálom... nem akartam megbámulni... elnézést kérek.

A kedves mosoly és a köszöntés nem arra utalt, hogy a hölgy haragudna rá, úgy vélte, inkább csak megesett rajta a szíve, vagy mulat azon, ahogy észrevette a pillantását. Lopva körbenézett, hogy nem látja-e még valaki őket, majd várakozóan ismét fellesett a nő arcára, de csak egy pillanatra. Ha valami történni fog, akkor azt Kristin fogja meglépni, hiszen neki halvány fogalma sincs arról, hogy mit is tegyen.

A leány nagyot nyelt, és még jobban elfordította a tekintetét. Ezúttal nem azért, mert pironkodott volna, hanem azért, mert az önmegtartóztatást kellett gyakorolnia, és szinte ráharapnia a saját nyelvére, hogy meg ne szólaljon.

~Mások tulajdonát ne kívánd! Ezt mondja a Biblia, és a megbámulás az már valamennyire igenis bűn. És az irigység is bűn, és nem tudhatja, hogy én nem úgy bámultam, hogy az övét szeretném, hanem csak magamnak is majd hasonlót. Ez biztos figyelmeztetés, hogy még nem állok készen. Igen.~

Ekkor már a szégyen vörös pírja jelent meg az arcán, hiszen angyal létére még ilyen alapvető bűnöket követ el, de ez csak még jobban meggyőzte arról, hogy még nem kaphatja meg a szárnyait, és továbbra is rejtve kell maradnia, amíg elég erős és elég tiszta nem lesz. Ha válaszolt volna a kérdésre, hogy mi tetszett meg neki, az csak még mélyebbre nyomta volna a bűn mocsarában, így inkább gyorsan a nevére tért rá, illedelmesen, halkan, ám elég hangosan ahhoz, hogy hallható legyen.

– Mia vagyok... asszonyom...

Mia összerezzent a dorgálásra, majd gyorsan és szaporán megrázta a fejét. Egyáltalán nem úgy történt, ahogyan Kristin állította, de nem szeretett volna pimasznak tűnni. Azt sem szerette azonban, ha valaki félreértések miatt neheztel rá, még akkor sem, ha csak játékosan haragszik. Az arcát ugyan már nem látta a hölgynek, hiszen végig lehajtotta a fejét, annak ellenére is, hogy a lovag leguggolt mellé. Várt pár másodpercet, de nem arra kellett, hogy összeszedje a gondolatait, hanem arra, hogy elhatározza, hogy megszólaljon-e, és amint eldöntötte, hadarva kezdett el szabadkozni.

– Nem... egyáltalán nem! Egyáltalán nem néz ki öregnek, csak... csak az előbb azt mondta, hogy nem úrkisasszony... figyeltem... és a kisasszonyt akartam mondani, de mondani tetszett, hogy nem az... és akkor gondoltam, hogy jobban szereti a másikat... kis nélkül...

~De ezek szerint azt sem szereti, és nem tudom, hogy hogy másképpen szólíthatnám.~

Az újabb kérdésre sokatmondóan végignézett önmagán egy röpke pillanatra. Egyértelműnek látta, hogy Kristin is tudja valójában, hogy hol lakik, így tehát csak udvariasságból és kedvességből kérdezhette így, és végül is a kérdés nem volt rossz, csak furcsa.

– Most igen. Most itt lakom. És... és szívesen segítek, ha keresni tetszik valakit...

Ekkor már ismét fel mert pillantani, és bár tudatosan kerülte a megszólításokat, ami zavarttá tette, de láthatóan valóban szívesen ajánlotta fel a segítségét. Az útbaigazítás is az angyalok feladata, és az is, hogy segítsenek megtalálni az elveszett lelkeket. Egy fontos kérdés azonban még hátra volt.

– Ugye... ugye nem amiatt keresi?

Mutatott rá a leány lopva a fegyverzetre, hiszen ha valamiféle ártó szándékkal igyekezne megtalálni a hölgy ezt a valakit, abban ő nem segíthet, és egyáltalán nem is szeretne segíteni.

Mia inkább már azért kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert akárhogyan is próbálkozott, nem sikerült kimenekülnie abból a körforgásból, hogy valamit el ne rontson még akkor is, ha éppen az előző hibájáért kért bocsánatot. A haját már nem nagyon volt hova borzolni, ám az érintéstől nem húzódott el. Egy öleléssel már problémái lettek volna, hiszen az túlságosan zárt, túlságosan veszélyes, de Kristin már bizonyította, hogy valóban nem kívánja megenni, ahogyan azt le is szögezte. A kérdésre csak egyetértően bólintott, de nem szólt egy szót sem.

~A gonosz folyton leselkedik, és egy angyalnak mindig résen kell lennie. Nem aggódhatok eléggé. Azt hiszem akkor ez egy dicséret.~

Ezen gondolatai kissé felbátorították, így az újbóli bemutatkozás váratlanul érte, és azonnal mozdította is a kezét, hogy keresztet vessen, és mire feleszmélt, már nem állíthatta meg a mozdulatot, hiszen az borzasztó nagy szentségtörés lett volna, így nagyot nyelve ugyan az aggodalomtól, de befejezte.

– Kristin nővér... és...

A torkán akadt a szó, hiszen pont az egyháziaktól szerette volna magát legjobban távol tartani, nehogy bajba keverje őket, ezt azonban most annyi módon rontotta el, amennyi módon csak lehetett. Gyorsan körbe tekintett ismét, majd igyekezett nyugalmat erőltetni magára, ami azonban egyáltalán nem sikerült neki.

~Messze vagyunk... nagyon messze. Biztosan emlékeznék rá, ha láttam volna akár csak egyszer is. Nem. Lehet, hogy nem is ismeri azt a kolostort. Lehet, hogy még soha nem is járt ott. Nem szabad elutasítanom a segítséget egy nővéremtől, de... de ha ketten vagyunk, akkor csak könnyebben rám találnak a démonok, és akkor őt is meg kell majd védenem. Van fegyvere... és társa... katona... az Egyház katonája. Nem! Akkor sem egy angyal, neki nincs angyali ereje. De talán ide még a démonok sem találnak el olyan könnyen...~

– Én... sok katonát láttam. Háború van...

Zavarodottságában ezt az információt úgy adta elő, mintha valaki hétpecsétes titkot osztana meg arról, hogy éppen mi zajlik körülöttük, majd megrázta a fejét, és zavarában elkuncogta magát a szemforgatásra és a leírásra.

– Az Egyház katonái... ők mind nagyon megnyerő férfiak... és én... én egyáltalán nem...

Egy angyalnak nem szabad olyanokon sem gondolkodni, mint a férfiak, főleg nem a megnyerőeken, és bár Mia nem is gondolt ilyesmire, már az is zavarba hozta, hogy Kristin nővér ezekkel a jelzőkkel illette a társát.

– Meg tudom mutatni, hogy merre mentek tovább. Igen. És talán maradt is itt pár katona, akit megkérdezhet, Kristin nővér. Biztosan semmi baja nem esett a társának...

Az utolsó mondatát az előzőekhez képest meglepő magabiztossággal jelentette ki, hiszen abban teljesen biztos volt, hogy az Úr megvédi az ő katonáit. Főleg azokat, akik meggondolatlanok és esetlenek.

Sűrűn, nagyokat bólintva reagált Kristin szavaira, és bár valamennyire nyugalommal töltötte el, hogy ismételten egy egyházi személy társaságát élvezheti, tudta jól, hogy ez az egyik legrosszabb hely is egyszerre, ahol lehet. Az utcán töltött évek alatt sokszor igyekezett megmagyarázni magának a történteket, és a rengeteg elképzelés közül már kiválasztott egyet-kettőt, amit biztosra vett. Az egyik ilyen az volt, hogy a démonok is érzik az igaz embereket, ahogyan ő maga is megérezte Kristinben ezt, és ha kettő igaz ember áll egymáshoz közel, akkor kétszer olyan könnyű rájuk találni egy rosszakarónak. Vagy ha nem is kétszer, mert egy lovagnak nincs akkora szent kisugárzása, mint egy angyalnak, de másfélszer biztosan, és az is több kockázat a kelleténél.

~Az Úr mindig figyel, ahogyan most is, és látja, hogy jót cselekszem. De... de nem ezért csinálom, nem kell ezt hinni!~

Egy másodpercre az égre emelte a tekintetét, majd abba az irányba mutatott, amerről Kristin is érkezett.

– Onnan jöttek, majd átmentek a városon arra.

Vezette végig a tekintetét a főúton, végig kitartva mutatóujját, egészen egy nagyobb épületig, aminek a teteje könnyedén észrevehető volt a kisváros alacsonyabb házai közül.

– Az ott az Uraságé volt egyedül, de amióta háború van, azóta sokat vannak ott katonák. És... és én nem háborúzom... az Úr megvéd...

~Az angyali seregek nem vívhatják meg az emberek háborúit. Az Egyház katonái is Isten serege, de nem úgy. Nem lenne tisztességes, ha az én erőmet használnánk, és Isten mindig tisztességesen harcol, még a rosszak ellen is, mert azért kell értük is imádkozni.~

– Azt hiszem legutóbb...

Ismételten elharapott egy szót, hiszen nem akarta, hogy Kristin meglássa, hogy milyen sokat is tud. Ha valamit mindig megfigyelt, az a katonák mozgása volt, hogy elkerülje őket, egy utcagyerek azonban nem tartaná fontosnak napra pontosan vezetni ezeket a dolgokat, és az sem biztos, hogy az ujjainál tovább tudna számolni, ha egyáltalán addig tud. Mia kereste is sokszor a valódi utcagyerekek társaságát, egyrészt azért, hogy álcája tökéletes legyen, másrészt azért, mert ott érezte magát legkevésbé veszélyben. Nem mintha ők nem bántották volna néha, hiszen a gyerekek sem angyalok, de attól függetlenül ő még az.

– Pár napja... vagy hete talán... de nem annyira nagyon régen.

– A háború másfelé szólította. Azt hiszem...

~Van egy hintója és nem láttam már egy ideje, de lehet, hogy csak nem dugja ki az orrát mert ő sem szereti a háborút. Én sem örülnék annak, ha mindenki a házamban lenne. Mondjuk ha az utca az otthonom, akkor végül is mindenki a házamban van, és ha a templom Isten háza, és ő örül neki, ha sokan vannak a házában, akkor lehet, hogy nekem is örülnöm kellene neki.~

Pár pillanatra elgondolkodott, majd még mindig bizonytalanul ugyan, de bólintott, hogy kissé ráerősítsen a saját maga által elmondottakra, ám biztosra még mindig nem mondhatott semmit.

– A nevét sajnos nem tudom, Kristin Nővér. Az utcán csak Uraságnak hívják... általában.

Persze illették őt számos más néven is, gúnyneveken főleg, de ezeket a neveket Mia úgy gondolta, hogy nem kellene említenie, hiszen nagy részét még csak nem is értette, hogy mit is jelenthetnek, és Kristinnek ez az információ nem is volt fontos. A következő kérdésre a távolba meredt, nagyjából abba az irányba, amerről a lovag is érkezett, és ezúttal azt a pontot jelölte meg ujja hegyével válaszul.

– Arra felé. Breme... Brame... nem emlékszem már pontosan a nevére sajnos, mert ott sem voltam sok időt.

Gyakran váltogatta a lakhelyét, ahogyan egy üldözöttnek ez kötelessége, hiszen ha egy helyben maradna, azzal csak megkönnyítené üldözői munkáját. Meglepte volna, ha a hölgy köszönés nélkül távozik, ám addig nem követte, amíg nem intézett hozzá újabb szavakat. Akkor azonban, megértvén, hogy a beszélgetés még nem zárult le, gyorsan ő is megtette azt a pár lépést, és igyekezett tartani is Kristin mellett.

– Nem vagyok egyedül, és... és úgy nincs barátom...

Hallgatott el, egyáltalán nem szomorúan kiejtve az utolsó szavakat, majd még hirtelen gyorsan hozzátette, olyan hangvétellel, mintha csak a káté felsorolásából hagyott volna ki valamit, és gyorsan javítani szeretne.

– A felebarátaimon kívül... Kristin Nővér.

Mia egy pillanatra megtorpant, amikor a lovag azt a várost említette, amelyben valóban megszállt pár héttel ezelőtt. Ő csak próbált valami gyakori városnevet mondani, hiszen ha visszakövethető volt az útvonala, az veszélyes lehetett az Egyházra nézve, különösen, ha egy egyházi személy követi vissza. Nyelt egy nagyot, majd igyekezett úgy tenni, mintha csak a visszaemlékezéssel lenne gondja. Mivel a lovag mögött sétált kissé, és Kristin a kúriát vizslatta, remélte, hogy nem volt feltűnő a megakadása. Hazudni azonban nem hazudhatott, hiszen az rossz cselekedet.

– Igen. Ott is voltam. És...

~Nem szabadott volna elkezdenem mesélni. Biztosan nagyon okos, hiszen az Egyházhoz tartozik, és hamar ki fogja deríteni, hogy mi is folyik itt. De... de talán addig sikerül. Mindjárt odaérünk.~

Ismételten próbált maga elé meredve az ujjait bámulni, mintha azt számolná, hogy mennyi ideje is vándorol már. Nem vezette ugyan sehol sem a napok múlását, a telekre azonban emlékezett, hiszen a telek az utcán nagyon emlékezetesek, bár pár alkalom után azok is összefolynak, és így belegondolva már ő sem volt biztos abban, mennyi ideje is vándorol, így tehát füllentés nélkül rázhatta meg a fejét, feladva a színleltnek indult számolgatást.

– Nem tudom... régóta. És... azért mert... mert...

Itt igazán meg kellett erőltetnie az agyát ahhoz, hogy valamiféle értelmes választ adjon, de zavarában semmi egyéb nem jutott eszébe, minthogy maga elé motyogjon egy olyan választ, ami nem is volt igazán válasz, bár hazugságnak nem volt hazugság.

– Krisztus is vándorolt... és a szentek is...

Persze arra még angyal létére sem vetemedett volna, hogy Istenhez hasonlatosnak tartsa magát, ám a legfőbb példamutatók mégis csak ők voltak, és ezt egy keresztes lovagnak meg kellett értenie. Legalább is Mia nagyon remélte, hogy megérti, még akkor is, ha ő maga sem értette igazán, hogyan is lehetne ez válasz a feltett kérdésre. Időközben azonban szerencsére megérkeztek, és a leány már hajolt is volna meg, hogy elköszönjön, amikor ismételten letaglózták a nő szavai. Most még gondolkodni sem volt ideje, engedelmesen bólintott, önkéntelenül, ismét.

~Nekem nem lehetnek barátaim. Úgy nem. Igazából nem. Túl veszélyes. El kellene szaladnom, ahogyan bemegy... de megígértem. Egy angyal nem szegheti meg a szavát.~

Ha pedig az adott szó nem lett volna elég visszatartó erő, lábai amúgy is szinte földbe gyökereztek a döbbenettől, így nem nagyon tudott mozdulni. Nem azon csodálkozott, hogy Kristin segíteni akar rajta. Egy egyházi személytől szinte elvárta a jóságot. Azon csodálkozott, hogy az Úr miért gördít elé ekkora akadályokat, és azon aggódott, hogy hogyan fog ebből is kikászálódni úgy, hogy mindig csak jót cselekedjen.

~:O:~

Felszabadító érzés volt nem beszélni, és azért, hogy Mia ne tőrje meg ezt az érzést, mindössze hálás pillantásokat vetett a nő felé, jelezvén, hogy nagyon örül a kedvességének. Emellett azonban, még így sem tudta teljesíteni a második kérést, hogy ne feszengjen a közelében, sőt, még akkor is feszengett, amikor Kristin már nem volt annyira közel, mert bement az épületbe. Megígérte ugyan, hogy megvárja, ám azt nem, hogy a kapuban fog ácsorogni, ahol bárkivel összefuthat, főleg katonákkal, amit nagyon nem szeretett volna. Így tehát jó pár lépéssel arrébb várakozott, megbújva a kerítés egy szegletében, gondolataiba merülve.

~Mit jelenthet az, hogy a barátom szeretne lenni? Mit akar velem tenni? Miért mondta, hogy nem csak a felebarátom? Miért csak? Annál nagyobb dolog nem is lehet emberek között. Nem értem. Nem értem ezt az egészet.~

Bár átsuhant az agyán, hogy elfusson, újra és újra elgondolkodott ezen, ám mindig elhessegette a bűnös gondolatot, ami szava megszegésével járt volna, így amikor Kristin szólította, engedelmesen előlépett és bólintott.

– Igen, Kristin nővér.

Mia csak értetlenül pislogott, ezúttal teljesen őszintén, félelem nélkül. Mindkét felvetés rettenetesen fura volt számára, és kellett pár pillanat, amíg fel tudta dolgozni őket. Az első azért volt fura, mert vissza sem tudott emlékezni olyan esetre, amikor valaki ezt kérdezte volna tőle. Ha kérdeznek is tőle valami kedveset, az általában a nem vagy éhes, van-e hol aludnod, vagy hasonló firtatásokban merül ki, de arról, hogy nem unatkozik-e, nem gyakran érdeklődnek, így ő maga sem gondolkodott még el ezen igazán. Rövid elmélkedés után arra a következtetésre jutott, hogy ha még annyi ideje sem volt soha, hogy eszébe jusson azon gondolkodni, hogy unatkozik-e, akkor biztosan nem unatkozott, így tehát nemet intett a fejével. A második azért volt meglepő, mert olyan is ritkán történt, hogy valaki tőle kérjen bocsánatot. Még akkor sem szoktak, ha egyébként illett volna, nemhogy így, hogy Kristin nem is tehetett semmit az ellen, hogy sokáig bent maradjon, így erre is csak megrázta a fejét.

– Nem... nekem úgysincs semmi dolgom... most.

Tette hozzá gyorsan, hiszen a szent feladata az végül is egy dolog, tanulni és fejlődni, és rejtve maradni, de olyan feladata, ami kizárólag a jelenre vonatkozott volna, tényleg nem volt, az pedig, hogy itt nem csinál semmit, vagy egy sarokkal arrébb, igazán nem számított. Ijedten kapta fel a tekintetét, amikor Kristin kissé összegörnyedt, ám amikor meghallotta gyomrának korgását, ismét megnyugodott, és anélkül is felajánlotta volna a segítségét, hogy a hölgy kérte volna.

~Az éhezőknek enni adni... ez is szent feladat. És... és végül is ha elvezetem a pékségig, az majdnem olyan, mintha én adnék enni. Vagyis a hal még hiányzik, de nem is biztos, hogy szereti a halat.~

Így tehát ezúttal bólintott, és az irány mutatása helyett inkább úgy döntött, hogy nem makacskodik tovább, és ő maga vezeti el a nővért az említett helyre. Már egyértelművé vállt, hogy ilyen könnyen nem engedi el, de abban reménykedett, hogy ha Kristin tehet vele valami jót, ami kimerülhet mondjuk egy kevés élelem formájában, akkor megnyugszik a lelke, és útjára engedi. A terv jó volt, és mellesleg a kenyér sem hangzott rosszul, ám természetesen a legfontosabb az volt, hogy megtartsa a titkát, ne keverje veszélybe Kristin nővért, és közben meg se bántsa őt.

– Igen, Kristin nővér. Tudom. Kövessen kérem!

Indult el az egyik irányba, majd mivel újabb kérdést kapott, ismételten beszélnie kellett, amit meg is tett, hiszen végre olyan kérdést hallhatott, amire régóta megvolt a betanult válasza.

– Sokat hallgattam a miséket, és nyaranta nyitva van a templom ajtaja, kihallatszik a mise a lépcsőre.

Minden szava igaz volt, és még le is ellenőrizte, hiszen a szegények gyakran gyűltek össze a templom lépcsőjén, hogy a hívek adományait fogadják. Aki a perselybe dobott, az általában nekik is adott valamit, néha már csak azért is, hogy a többiek lássák, ő mennyire nagylelkű és segítőkész híve az Egyháznak. Az, hogy a történeteket elsőként és mélyebben ő maga nem ott tanulta meg, már más kérdés volt, ezt azonban nem oszthatta meg a nővérrel, mert túl veszélyes lett volna. Mivel azonban egy igaz hívő, főleg egy angyal sehogyan sem takargathatja teljesen hitbuzgóságát, ez volt az egyik első füllentés amit megtanult, és már gyakorlottan alkalmazta.

Mia őszintén elgondolkodott a szavakon amiket Kristin intézett felé. Nem érezte őket kioktatónak, sőt, igen hosszan elmélkedett a valóságtartalmukon, legalább is az első mondatén biztosan, bár ez is rövid időnek bizonyult ahhoz, hogy bármi érdemlegesre jusson, hiszen válaszolnia kellett.

~Az Úr angyala nem teheti meg, hogy játssszon. Az angyaloknak mindig nyitott szemmel és szívvel kell figyelniük Isten kéréseit, és ha játszanék, akkor lehet, hogy nem venném észre az Úr egyik üzenetét. Bármelyik pillanatban szólíthat, és már így is sok idő megy el alvással például.~

– És... én... hallottam a madarakat... és... és azt csináltam...

Érezhető volt a mondatán, hogy nagy részét a gondolataiban kezdte el, és csak a végét osztotta meg Kristinnel is. A madarakat tényleg hallani lehetett még innen is. Ismételten pironkodva leszegte a fejét, hiszen úgy vélte, hogy a vonuló lovagok nézése arra lehet visszautalás a hölgy részéről, amikor megbámulta őt, ám azért már bocsánatot kért, és nem értette, hogy miért hozta fel Kristin ezt újra, de nem is neheztelt miatta, csak nem tudta értelmezni, ezért is furcsállotta a dolgot. Igazán vágyott vissza a templomba, vissza az oltár elé, látni Krisztus arcát, látni a szertartást, együtt énekelni a kórussal. Szívébe belemart a fájdalom, mégis arra gondolt, hogy csak jól kell végeznie a feladatát, és akkor majd az angyalok kórusában énekelhet, méghozzá Isten színe előtt közvetlenül. Már a monológ közepén a válaszon gondolkodott, Kristin utolsó mondata azonban letaglózta. Túlságosan nyílt, túlságosan hirtelen volt az utalás. Megtorpant, és önkéntelenül is rámarkolt a könyvére, ami egyébként is a keze mellett volt, így nem volt nagyon feltűnő. Elképzelte, hogy lassan megfordul, és egy démon áll vele szemben, aki aljas módon egyházi személynek adva ki magát a közelébe férkőzött, és most lecsapni készül. Nem is mert megfordulni, csak fél szemmel sandított hátra, ám ott még mindig Kristin állt.

~Tudja? Sejti? Véletlen? Nem! Véletlenek nincsenek! Az Úr tesz próbára! Ki kell találnom valamit! Igen! De mit?~

Lassan megfordult, ismét végigmérte a nővért, lassan, hogy időt adjon magának. Látszott rajta hogy fél, de az is, hogy valami fura elszántság dolgozik benne éppen, és valamire nagyon készül, feszültséggel telve. Halkan szólalt meg, igyekezvén nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Kristin nővér... van Önnél véletlenül egy rózsafüzér? Vagy... vagy egy feszület? Nem lehetünk az oltár előtt... de szeretném látni... ha megengedi.

~Igen! Egy démon sem viselheti el magán Isten szent jelképeit! Ha megmutatja, hogy van nála, akkor nem démon.~

Mia csak rázta a fejét, újra és újra, bocsánatkérően, amiért bocsánatkérésre sarkallta a lovagot. Ezidáig csak fura volt számára ez a szerepcsere, most azonban már egyenesen kényelmetlen kezdett lenni, hogy folyton az idősebb fél az, aki bocsánatot kér, míg általában ő szokott lenni az, aki hasonlóképpen viselkedik. Ismételten belegondolt abba, hogy talán mégis csak láthat valamit benne Kristin, hogy egy koszos utcagyerekkel is ilyen tisztelettel bánik, ám végül elhessegette a gondolatot, és betudta annak az egészet, hogy a lovag csak lovagias, ahogy annak lennie kellett.

– Az Úr harcosai... mindig lenyűgözőek.

Szólt halkan, egyetértően, és mivel magát is közéjük sorolta, egy kis büszkeséggel is a hangjában. Nem szeretett volna a kevélység bűnébe esni, azonban úgy vélte, hogy Kristin sem, tehát kölcsönösen megértik majd, hogy egyikük sem hencegésből dicséri Isten katonáit. Amikor Kristin összevonta a szemöldökét, Mia egy pillanatra ismét megdermedt, ugrásra készen arra, hogy a démon most veszi fel igazi alakját, és haragvóan a szégyentől, amiért ilyen könnyen lebuktatta, vicsorgó fogakkal támad rá, sőt, még a csatlósait is előhívja a pokol kénköves bugyraiból. Ez azonban elmaradt, és ahogyan Mia átment a próbán, nem kis elégedettséggel és áhítattal szemlélve a keresztet, úgy Kristin is átment, bizonyítván, hogy valóban igaz amiket állít magáról, vagy legalább is az nem igaz, amitől a leány tartott. Talán pont Szent Mihály bátorságának hatására lépett ő is egyet közelebb, ám eszébe ötlött, hogy a bátorság nem egyenlő az elővigyázatlansággal, így gyorsan maga mögé tette a kezeit, és megrázta a fejét.

– Köszönöm szépen, Kristin nővér, de ez az Öné, nem kérhetem el megnézni, innen is nagyon jól látom.

Jelentette ki határozottan, kicsit még hunyorítva is, hogy mutassa, mennyire jól is lát. Ügyetlen és esetlen volt ugyan, amit azzal magarázott, hogy angyalként nem a járkáláshoz szokott, hanem a repüléshez, még akkor is, ha erre nem emlékezhetett. Úgy érezte azonban, hogy e mellé kitűnő látással áldotta meg az Úr, hiszen az angyaloknak magasból, a mennyből kell figyelni az emberek cselekedeteit, és az biztosan nagyon messze van, tehát jó szemüknek kell, hogy legyen.