[Magánjáték]Libera nos a malo (Johnny & Kristin)

A háború egy kifejezetten mocskos dolog volt.
Nem is voltam igazán tisztában a tényleges értelmével ennek az egyszerű mondatnak, míg valahol Reinburg és Eisenwald között nem szorultam a csata élvonalában, néhány másik keresztessel együtt megerősíteni az ottani királyi erőket. Először csak nagyon messziről láttuk a sötétkék köpenyes alakot, de fekete páncél volt rajta így vélhetően templomosnak hitték a tisztek. Ahol pedig egy templomos van ott vannak többen is. Nem akartuk megvárni, míg kiderül mire készül Esroniel eretnek egyháza, valamit tenni kellett.
Egy frontális roham a legrosszabb ötlet volt mind közül, és egy százados szájából felettébb megkérdőjelezhetetlen. Tehát rohamoztunk, egészen addig, míg a kék köpenyes nyakában fel nem világított egy Seraph, ujjaiból valami sötétkék fény tört elő és végigszántotta az egész szakaszt, gyakorlatilag megfelezve a létszámunkat.
Engem pedig betaszított ebbe az átkozott lövészárokba, fél karomra bénultan és kificamodott bal bokával.
Úgy szorítottam a Gungnirt, mintha a sár be akart volna szippantani és folyamatosan fantom lépéseket hallottam közeledni. De nem jött, se előröl, se hátulról. Egyedül voltam, mozdulatlanul, átázott aztán megszáradt páncéllal, csaknem fél napja. Csak meredtem a gödör peremére, remélve, hogy egyetlen déli százados sem rendel el rohamot egy viking fegyverekkel felszerelkezett északi tábor ellen. Még akkor is, ha az északi tábor kétszáz lépésre volt mögöttem és láthatóan nem igyekeztek a segítségemre sietni.

- Éhen halok! - rogytam térdre a tűző napon.
Bár már ősz volt és közelgett a tél, még mindig elképesztően meleg volt, én pedig érett férfiként azt tettem, amit mindenki ilyen helyzetben: Addig lokáltam, amíg nem szégyeltem, - és persze még volt pénzem - viszont az evésről megfeledkeztem.
Hiába volt a kocsmában tányéramon disznóhús, a finom északi sörök mellett teljesen megfeledkeztem róla, ahogy a körözésemről is.
Szép emlékek jöttek vissza és még mindig állítom, hogy Dél sosem fog olyan jó italokat készíteni, mint Észak. Talán Istenük ereje a komlóföldjeikre is kiterjed.
~ Felnőtt férfi vagy, a fenébe is! - förmedt rám Armaros kissé apáskodó stílusban. - Ehhettél volna abban a fogadóban, de te neked fontosabb volt nedvesen tartani a torkodat!
- Nem tehetek róla... - próbáltam menteni, ami még menthető volt. - Tudod jól, hogy régen ittam ilyen jót.
~ Engem az aztán nem érdekel, az Isten áldjon meg! - érkezett a válasz, amin őszintén meglepődtem.
- Tessék? - kérdeztem vissza döbbenten. - "Az Isten áldjon meg!"?
Hatalmasat sóhajtott a mélységi.
~ Csak menj tovább!
- Rendben... - emelkedtem vissza lábaimra, amikor megakadt szemem valamiben.
Ugyan még elég messze volt ahhoz, hogy ne tudjam kivenni színtisztán, de fantáziámat is használva feltűnt, hogy előttem van egy északi tábor, ami azt jelentette, hogy közeledtem a frontvonalhoz, azaz szövetséges déli csapatokba is belebotolhattam akár, akik pedig - ha mást nem Armaros véres unszolására - megszánnak mindig mindennel, amire szükségem van.
Remek... Csak az északiakon kellett valahogy túljutnom.

Az egyetlen kérdés - azon kívül, hogy mikor veszi rá a Lélek a 'bajtársaim', hogy értem jöjjenek - az maradt, hogy mégis milyen mágia volt az, ami lebénította a fél karomat. A fekete páncél lovagra utalt, de a lovagok ritkán szórtak fénysugarakat az ujjaik hegyéről. Pláne olyanokat, amik egész szakaszokat mészárolhattak le. Egyetlen szó kergette a koponyámat újra és újra, de már csak a gondolattól is kirázott a hideg.
Vámpír.
Azok a lélektelen fenevadak, akik a földre szólították Abaddónt - legalább is a pletyka ezt állította róluk. Ha egy ilyen kaliberű ellenfél várt minket a csatatér túloldalán az esélyeink a győzelemre igen csak megcsappantak.
De kezdtem kételkedni benne, hogy a győzelem a cél.
Megmozgattam a jobb karom, hogy legalább az ne zsibbadjon el és az arcom elé emeltem a Gungnirt. Délnek a Seraph lelkek jelentették az ütőkártyájukat, amelyek sokszínűek voltak és félelmetesek, de talán túl sokfélék. Rendes stratégiát nem lehetett velük felállítani, csak az egyéni katonák erősségét emelték ki. Dél a hőseire épített, a nyers erőre és bátorságra. Észak ennél okosabb volt.
Nem volt olyan bátor vagy erős katona, aki kiállt volna száz lépésről egy északi sortüzet. Csak meg kellett várnunk, hogy dél a halálba küldje a hőseit és a puszta türelemmel is győzedelmeskedhettünk felettük.
A kérdés csak az maradt ott, a lövészgödör alján, fél karral tartott puskával, hogy én hogyan tudnám megélni ezt a lassú, de biztos győzelmet. A Gungnirt két kézre találták ki, noha nagyon lassan és otrombán, a csípőmnek támasztva képes lettem volna egyetlen ellenséget eltalálni. Kettő már gond nélkül a fejemet vette volna, hacsak az Úr mást nem szánt nekem.
- Uram, kérlek, múljon el tőlem a fájdalomnak kelyhe... - suttogtam remegő ajkakkal. - De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd.

Ricsaj csapta meg a fülemet, ahogyan közelebb értem. Bármennyire is azt akartam, nem a zene és tánc vidám zsibaja, hanem fegyverek dörgése és csattogása, közkatonák halálhörgései és fájdalommal teli sikolyai zavarták meg az amúgy nyugalmas tájat.
A pillanatnyi rémület, hogy én is itt hagyhatom a fogamat nem volt nyugtató, viszont a pár percnyi folyamatos séta után, ahogy egyreinkább közeledtem rájöttem, hogy ez a kis ütközet még hasznomra is válhat.
Bár nem láttam magamban annyi ügyességet és türelmet, hogy sarokról sarokra, méterről méterre kimérten és megfontoltan halodjak előre, hogy ne vegyenek észre Gustav agyatlan szolgái, sejtettem, hogy még sikerülhet. Illetve ha nem, sem láttam különösebb akadályt; Csaknem találkoztak gyakran kultistákkal, így egy félmélységi csak megrémíti őket!
Mindenesetre elkezdtem egy kicsit oldalvást haladni, hátha egyenesen ki tudom kerülni a tábort és a lövészárkon keresztül átjutni a Déliek oldalára.

Lépéseket hallottam közeledni.
Első pillanatban a kezem riadtan remegett meg a puska ravaszán, a szívem kalapálni kezdett, a szemem pedig szinte fájdalmasan kitágult. A bűzös, forró levegő szúrni kezdett, könnyet csalva a szemembe, így dühösen pislogtam és erőltetett hunyorgással igyekeztem kitisztítani a látásomat. Akárki is közeledett, muszáj volt, hogy rajta tudjam tartani a szememet.
A lépések meglepő módon nem előröl, a déliek tábora felől érkeztek, ráadásul a várható puskaropogás is elmaradt. Nem ellenség közeledett, vagy ha mégis, a mi csapataink tőlem messze keletre voltak épp elfoglalva egy nagyobb erővel. A szívem egyre vadabbul kalimpált, a vérema fülemen dobolt és kényszerítenem kellett magam, hogy nyugodt, egyenletes tempóban szedjem a levegőt. Mi van, ha a vámpír közeledett? A fekete páncélos mágus, aki egyetlen ujjának görbítésével képes lett volna végezni velem, csontjaimat miszlikbe zúzni, véremet kihúzni a testemből és szétszaggatni a bőrömet. Legalább is ilyenforma rémmeséket terjesztettek a vérszívókról, amelyeknek kétséget kizáróan csak a fele lehetett igaz - na de melyik fele?
De ezek a lépések észak felől közeledtek, a hátam mögül, kissé talán oldalasan. Furcsa ritmusa volt, mintha lesántult katona lett volna. Egy beteghordár? Vagy egy menekülő. Bármelyik is volt, ha képes volt járni sokkal hasznosabb volt, mint én a fél karommal és bokaficamommal, így a Gungnir tusán támaszkodva kihúztam magam és felszegtem a fejem.
- HÉ! ITT VAGYOK! - kiáltottam fel. - NEM TUDOK FELÁLLNI, VALAKI SEGÍTSEN!

Tervem sikerült. Egyenesen kikerültem a tábort és bár ugyan beleléptem a lövészárokba egy egyszerű mozdulattal ki tudtam volna húzni magamat, de Armaros ismét belekavart a dolgokba.
Egy nő feküdt alattam, kezében az északiak gyilkos fegyverével, amit meglepő módon csak egyik kezében tartott, balkarját szabadon hagyva fogalmam sincs mi okból.
- Hé! Itt vagyok! - kiabált, amit először figyelmen kívűl hagytam gondolván, hogy valaki mást szólitótt meg, de miután körbekaptam a fejemet meggyőződtem róla, hogy a többi katona bizony messzebb van, így csak nekem szólhatott. - Nem tudok felállni, valaki segítsen!
Egy megvető pillantást vetettem rá szemem sarkából, majd megcsóváltam fejemet.
- Northern scum. - emeltem kezemet a lövészárok szélére, hogy kihúzzam magamat, amikor (amint már említettem) belepofátlankodott Armaros.
Hangjából az unalom szűrődött le.
~ Johnny, nem lenne kedved egy kicsit szórakoztatni? - kérdezte egyértelműen arra utalva, hogy öljem meg a nőt, amit én nem akartam.
Hiába volt Észak agymosott követője, le volt sérülve és így is elég kegyetlenség volt a háborúban, ne tarkítsuk ilyen apróságokkal!
Azért, hogy a mélységi is örömét lelje a sebesült mellé köptem kimutatva, hogy mennyire alábecsülöm a fajtáját.
- Most örülsz? - horkantam fel elfelejtvén, hogy a nőnek is van füle és érti a németet.

Aki tőlem pár lépésre levetette magát a lövészárokba a legfurcsább tünde volt, akit valaha láttam. Ápolatlansága nem lepett meg, ebben a háborúban talán a hegyesfülűek sora volt a legrosszabb. A lába, pontosabban annak hiánya már annál inkább, vörös szemeitől pedig a hideg rázott, ahogy felém fordultak. Nem volt rajta sem páncél sem máguscsillag, egyik oldal rangjelzéseit sem viselte és inkább tűnt út széli banditának, mint katonának. De akkor mit keresett egy csatatéren.
- Ki vagy te? - fordítottam felé esetlenül a Gungnir csövét. - Igazából nem számít, tudnál s... - eddig jutottam, amikor félbeszakított a saját anyanyelvén. 'Northern', ezt értettem, mert hasonló volt a némethez. Északi. De magáról állította, vagy rólam? És mit jelenthetett az, hogy 'scum'? A férfi félúton volt, hogy felkapaszkodva a lövészárok csúszós peremén továbbálljon, ezért zavartan utána kiáltottam.
-Hé, csak így itt fogsz hagyni?
Utólag megbántam, hogy nem hagytam elmenni. A tünde felém fordult és a földre köpött, én pedig lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Az Ordo Draconis, csak ők tehettek róla. Elképzelhetetlen teljesítmény volt, hogy egyetlen ember döntése képes volt egész észak kereszteseit megutáltatni a tündékkel, feltételezhetően véglegesen.
- Tudom, hogy nem kedvelsz minket, tünde. De sosem ártottam sem neked, sem az erdődnek. Kérlek, segíts ki innen.
A kérdését egyelőre elengedtem a fülem mellett és minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyeljem a sértődöttségemet. Legkevésbé arra volt most szükségem.

- Ki beszél itt az erdőről? - fordítottam felé komótosan a fejemet. - És ugyan mégis miért segítenék rajtad? Színben harcolsz, hamis érdekeket képviselsz. Jobb hely lesz a világ nélkületek... - dobtam fel magamat a túloldalra, ahonnan csak egyenesen kellett volna rohannom és kis szerencsével még a figyelmet is elkerülhettem volna, de dolgozott bennem egy minimális félelem afellől, hogy a nő riadót fog fújatni, ami annyira ugyan nem volt nyomós érv, mivel még mindig megvolt a Wolpetinger tojása a zsebemben, azzal pedig hatalmas előnyt tudtam volna szerezni.
Ami sokkal inkább visszatartott az természetesen a Mester volt, akinek egy köpés nem volt elég szórakoztató.
~ Johnny, Johnny... - sóhajtozott.
- Jól van! - szorítottam ökölbe kezeimet dühösen és visszamásztam az árokba.
Leporoltam köpenyemet és kezet nyújtottam a földön fetrengő sebesültnek.
- Johnathan Wood. - igyekeztem megragadni kezét, hogy felsegítsem. - Igyekezz és állj fel!

- Az én érdekem nem hamis! - kiáltottam utána, ahogy a tünde átlendült a túlsó peremén az ároknak. - Azért harcolok, hogy délt legyőzzem. Hogy az őrültet legyőzzem, aki vezeti.
Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta. Abban sem voltam biztos, hogy akartam-e, hogy hallja, de egyelőre lefoglalt az alig megmozdított bokámból terjedő mennykőszerű fájdalom. A tündéknek szokása volt lenézni mindenki más és elirigyelni a földet az emberektől, szinte törvényszerű volt, hogy így vélekedjen rólam. Ami viszont őszintén meglepett az az volt, amikor kisvártatva a bicegő léptek megfordultak és a férfi visszamászott az árokba.
- Megijedtél az ütközettől? - vontam fel a szemöldököm, de aztán hálásan mosolyodtam el a felém nyújtott kézre. A puska csövét a földhöz szorítottam, a tust a vállam alá tettem és amennyire tőlem telt megszorítottam a tünde kezét. Jonathan, akárcsak a bibliai Jonatán. - Kristin. Kristin Dalgaard. Igyekszem amennyire tudok, de fél karral és fél lábbal nem egyszerű.
Ekkor tévedt a szemem az ujjaira, és a karmait meglátva az egyetlen jó lábam is megbicsaklott alattam. Ki a fene volt ez a Jonathan?

- Az ütközet rémült meg tőlem. - bámultam szemeibe, miközben kicsúsztattam kezemet az övéből.
Nem értettem a fizikához, nem voltam tudósember, de annyira sikerült rájönnöm az évek alatt, hogyha nem nyerted vissza teljesen egyensúlyodat és hirtelen abbahagyod a stabilizálódást, nem fogsz varázslatos módon felegyenesedni, hanem pont ellenkezőleg: Háttal zuhansz a földre, hogy később napokig fájlald a derekadat, fenekedet, hátadat vagy rosszabb esetben a tarkódat és nyakadat.
- Elnézést. - feleltem fapofával, habár legszívesebben röhögtem volna telitorokból. - Úgy tűnik, hogy csúszik a kezem, kedves Kristin. - nyújtottam neki ismét a kezmet ezúttal komolyan felsegíteni.
Armaros jót derült, de még mennyire! Elképesztően alacsony volt az elvárása, ha humorról volt szó és nem tudom, hogy ennek örömmel vagy inkább bánattal kéne-e eltöltenie. Örömmel, mert nem kell megerőltetnem magamat, s bánattal, mert nem néz ki belőlem többet. Ez is egy olyan kérdés, melyre sosem kaphatok kielégítő választ.

Ha lett volna időm, megforgatom a szemem a fennhéjázó válaszon, amit a tündétől kaptam. De nem volt időm, mert ahogy a keze lazított a fogáson hiába kaptam utána nem késleltethettem az elkerülhetetlent. A puska csöve kifordult a sárból, sebesült lábamba belenyilallt a fájdalom, nekem pedig a tenyeremet sem volt időm megtámasztani, mielőtt visszaestem a sárba. Ahogy a tünde szomorúságot tettetve bocsánatot kért elérte a határt, így jobb kezemmel megragadtam a puskát és kezdetleges lándzsának használva a gyomra felé döftem a tompa végű csővel. Nem akartam,h ogy megsérüljön de legalább annyit el akartam érni, hogy fájjon neki.
- Tudod mit, hagyjuk, megoldom magamtól is.
Annyit sikerült elérnie a tündének, hogy feljebb emelkedtem és a lábam is viszonylag stabil pózban sikerült megtámasztanom. Ha a Gungnirt használtam mankónak és a hátam nekivetettem a lövészárok falának kis szenvedéssel akár fel is egyenesedhettem. Legalább is reméltem.

- Auch! - rikkantottam fel a döfésre. - Hát így bánunk azzal, aki segíteni akar? - szenvedett fel végül mégis álló pozicióba. - Szemet szemért... - rántottam közelebb magamhoz a puska tusánál fogva és tenyeremből előnövesztettem azt az apró és szilárd, öt centiméter hosszú és átmérőjű tüskeként funkcionáló csápot, melyet egészen eddig feleslegesnek tartottam, hogy belemélyesszem homlokába, ami hatalmas fájdalommal járt, azonban a sérülés szinte csak felületi, annak viszont elég látványos, hiszen napokig is eltarthat mire begyógyul. - Örvendtem a találkozásnak! - engedtem el a fegyver csövét, hogy ismét a lövészárok falához forduljak és készüljek kihúzni magamat.
Armaros nevetése egyre élénkebb lett.
~ Ez a beszéd, Johnny!

A tündét láthatóan nem érintette jól a kissé elhamarkodott válaszom, ugyanis amint sikerült álló helyzetbe húznom magam megragadta a fegyvert és maga felé rántotta. Nem engedtem el, annál több eszem volt, inkább hagytam, hogy maga felé rántson. Tenyerét határozottan a homlokom felé közelítette, amikor pedig megéreztem az apró, de határozottan éles fájdalmat hátratántorodtam, újra fájdalmasan nehézkedve rá a kificamodott bokámra és nekidöntöttem a hátam az árok falának. Próbáltam megmozdítani a bal kezem, de csak a hüvelyk és mutatóujjam válaszolt, ami ugyan bíztató jel volt, de egyelőre nem elég. A bénulás múlt, de még határozottan meg volt. Így hát leküzdöttem a késztetést, hogy jobb kezemmel nyúljak a felsértett homlokom felé és helyette megemeltem a puskát és kissé remegő kézzel a férfira szegeztem.
- Mégis ki a fene vagy te?

- Ha így bánsz velem a legrosszabb rémálmod... - húztam ki magamat ismét az árokból. -... viszont ha leveted magadról Észak mocskos színeit akkor a legjobb dolog, ami történhet veled. - vigyorogtam, akár egy eszelős őrült.
Ez a nő valamiben különbözött a többitől, ugyanis pár démontól és vámpírtól eltekintve még egyetlen nőt sem láttam ilyen aktívan küzdeni. Látszott rajta, hogy tényleg érdekelte Észak (tudja a fene mi okból) amiért én őszintén sajnáltam.
Csak remélni tudtam, hogy egy ilyen erős ember - legalábbis kínlódásait elnézve a feltehetőleg bénult karjával és kificamodott bokájával - jobb belátásra tér és hogyha nem is Armaros szolgálatába áll, de legalább nem veszi ki a maga részét ebből a szörnyű háborúból.

A tünde határozottan nem észak szövetségese volt. Nem láttam rajta, hogy déli lenne, még a hírhedt Seraph ékszerei sem csillogtak sehol rajta, viszont az ujjai végéből meredő karom, a természetellenes vörös szem és a fellengzős, magukról túl sokat képzelő kezdő útonállókhoz illő szöveg valami harmadik, felettébb visszataszító frakciót sejtetett. Nekromanta, kultista vagy egyszerű bandita - bármelyik is volt, megtámadott egy északi lovagot és nyíltan kijelentette az elutasítását a Regnum Boreali felé. Így hát kis tétovázás után amint felért az árok tetejére célba vettem az egészséges lábát a combja közepén és meghúztam a Gungnir ravaszát.
Az északi ólomgolyók ronda jószágok voltak. Csontban ugyan nagyrészt megakadtak, viszont könnyen deformálódtak szét és négyszer akkora lyukon át távoztak, mint amekkorát a bemenetük ütött, ha csak lágyrészekkel találkoztak. A tündének szerencséje is volt meg nem is, ugyanis kellően közel volt, hogy a lövedék ne deformálódjon el nagyon és ne szakítsa le a lábát, viszont ahhoz is, hogy gond nélkül hatoljon át a combján, beleértve az izmokat és a csontot is. Miközben vártam, hogy végérvényesen elveszítse az egyensúlyát és visszabucskázzon az árokba eldobtam magamtól a használhatatlan fegyvert és fél lábra támaszkodva, vállamat a falnak vetve előhúztam a kardomat.
- Most már egyenlőek vagyunk. Szóval megkérdezem még egyszer, ki vagy te, Jonathan Wood?

- Picsába! - üvöltöttem fel olyan hangosan, hogy valószínűleg még a nem messze csatározók is meghallották, amikor Kristin fegyverének golyói áthatoltak combomon.
Próbáltam megtartani egyensúlyomat, de egy faláb magában túl erős támasz, így egy szégyenteljes zuhanás lett belőle arccal az árokba.
Szerencsére kicsit oldasan estem, így nem tört el az orrom (ebben a szituációban még az hiányzott volna legkevésbé).
- Mihez mérten vagyunk egyenlőek? Sosem leszel olyan erős, mint én... - próbáltam legalább egy kárörvendő vigyort varázsolni az arcomra, de a fájdalomtól csak egy ordítás lett belőle. - ... velem van valami, amit ti, északi kutyák sosem fogtok elfogadni. Erősebb vagyok, mint hinnétek!

Valahol értékeltem a makacsságát, a ragaszkodását a maga alá képzelt magas lóhoz, amiről még a sárban fekve sem volt képes leszállni. Ordítása félő volt, hogy felveri a két tábort és a nyakunkra hozza az ellenséges erőket. Esetemben ez a délieket jelentette, az ő esetében nem voltam egészen biztos.
- Mi lenne veled, tünde? A halál? Egy mélységi? Egy Seraph?
Nagyon reméltem, hogy csak a legutóbbi. Sem egy kultistával, sem egy nekromantával nem kerültem volna szívesen egy gödörbe, mert egyiknek sem kellett járnia ahhoz, hogy megöljön. De nem félhettem egyikőjüktől sem, keresztesként semmi nem rettenthetett meg.
- Melyik hatalmasabb az Úrnál ezek közül?
Öt angyal ereje várta, hogy a segítségüket kérjem az Atyától. Öt mennyei teremtmény állt készen, hogy a Seregek Urának parancsára felruházzon az erejével, amely magában olyan csodálatos hatalom volt, amely aranyló súlyként nehezedett a lelkemre. Mint a király, aki saját koronájától görnyed, mert rájött, hogy nagyobb az nála, akitől az aranyat kapta. Nem volt hatalom, ami nagyobb volt az Úrnál és ameddig neki úgy tetszett, hogy lesújtsak a nevét csúfolókra nem volt hatalom, amely megállhatott ellenem.
Megráztam a fejem.
~Nyugodj meg, Kristin! Ne hagyd, hogy felbőszítsen. Nézz körül, mérlegelj és ne feledd a legnagyobb keresztény erényt!
Alázat. A szeretet győzelme a gőg felett, amellyel minden hívőnek rendelkeznie kellett.
- Hol van az, aki veled van, tünde? - mosolyodtam el szomorúan. - Ahonnan én állok mindketten csak megnyomorult sebesültek vagyunk, akik egy gödörben acsarognak egymásra.

- Mindhárom velem van, ribanc. - hörögtem lihegve a melegtől, miközben próbáltam felegyenesedni, ami többé kevésbé az össze is jött, csak kénytelen voltam az árok szélének támaszkodni, így tudtam állva maradni. - És mindhárom erősebb a te semmilyen Uradnál. - vicsorogtam dühösen és egyáltalán nem akartam visszafogni magamat.
Szinte éreztem, ahogy a nyaka összeroppan a markomban.
- Ahonnan én állok... Te már halott vagy! - téptem le oldamalmról a tőrömet.
Őszintén nem akartam megölni, viszont nagyon haragos lettem a lövése miatt. Semmi szükség nem volt rá, látszik, hogy ő neki is annyi esze van, mint azoknak, akikkel általában ilyen helyzetekbe keveredtem. Itt elsősorban Cynera gondolok, akiről tudom, hogy nagyon jól szórakozna ezen a jeleneten, ahogyan azt Armaros is tette.
A nevetése kezdett idegesítővé válni...

A tünde ugyanúgy húzta fel magát a lövészárokba kapaszkodva, ahogyan én. Neki egyetlen falába maradt, nekem egyetlen jó, viszont cserébe ő használhatta mindkét kezét. Kaffogó acsarkodása egyáltalán nem ijesztett meg, a mondatai azonban kifejezetten kezdték felemészteni a nyugalmamat.
- Nagy szavak, tünde. - Felemeltem a kardom, egyenesen a nyaka felé szegezve és megszólítottam az Úr Angyalát, Zaamielt. A szelek és viharok fölött őrt álló küldött tomboló, leszorított fergetegként jelent meg a fegyverem pengéje körül, áttetsző buborékot rajzolva ki az acél körül. - De amennyire én látom ugyanúgy nem tudod elengedni az árok falát, ahogy én nem tudok ellépni tőle. Ha mindhárom urad hatalmasabb az enyémnél, úgy gyere és mutasd meg!
Nem volt feltétlenül szándékomban végezni vele, de magának kereste a bajt. Nem volt elég egyszerűen magamra hagynia, gúnyolódnia kellett, aztán revansként rám támadt és a hazámat, most meg a hitemet ócsárolta. Sokkal többet érdemelt egyszerű lábon lövésnél, akár nekromanta volt, akár kultista, akár déli.

- De jegyezd meg, hogy te kérted! - ropogtattam meg nyakamát földre dobva tőrömet.
Kinyújtottam balkaromat, lehunytam szemeimet és megfáradt emberi karom hamarosan pengévé alakult.
- Lassuk még most is olyan nagy-e a szád, kutya! - vetettem egy pillantást pengéjére.
Nem tudom, hogy hogyan nem tűnt fel, de a kardja körül örvényszerű szellő keringet, amihez hasonlót még nem láttam, viszont sejtettem, hogy nem kellemes érzés a mellkasomban érezni.
Benyúltam köpenyem alá és kihúztam azt a kéken pislákoló nyakéket, amit Dél ajándékozott nekem a franc tudja miért.
Feltűnhetett Kristinnek, hogy a szemem a vörösről kékre váltott. Reméltem, hogy legalább egy minimális zavart tudok kelteni elméjében... A bukott angyal és Seraph elég erős kombináció volt együtt.