[Magánjáték - Mia és Johnny] All the sinners saints

Már említenem sem kell, hogy nem szerettem a nagyvárosok nyüzsgését, de kereskedőként eleget jártam mindenféle vidéken ahhoz, hogy megtudjam az én lelkemhez a nyugodt, ám élettel teli falvacskák állnak a legközelebb, ezt a perverziómat pedig próbáltam rendszeresen kielégíteni azáltal, hogy egy félreeső déli kocsmában iszogatok, miközben az ablakon kifelé bámulom ahogyan néhány paraszt próbálja feltuszkolni a rakományt egy lovaskocsira.
A régi időkben azonban ez nem ennyiben merült, ugyanis amikor nem volt szállítmány nem volt pénz sem, viszont időm mint a tenger. Azt el kellett töltenem valamivel, kocsmázásra pedig nem volt elég váltó a zsebemben ilyenkor sosem, így maradtam a fűben fetrengésnél és a csillagok késői nézegetésénél. Gyermekként még ápoltam olyan - míly meglepő - gyermeteg gondolatokat magamban, hogy a csillagászatnak szeretném szentelni életemet, de sajnos származásomból kifolyólag erre sosem adódott lehetőségem, amit a mai napig bánok kissé, így néha még most is szoktam a gondoktól megfeledkezve heverészni valahol, egy kicsiny falu szélében.
Így tettem most is. Már estére járt az idő, becsléseim szerint egy fertályóra múlva a nap már teljesen eltűnni készült a horizontról, így az emberek nagyrésze (akik földművöléssel foglalkoztak erre, mivel a falu valami hülye helyi nemeshez tartozott, a tizedet meg "fizetni" kellett) már a házaikba húzódtak és ha nem estek a Lélek Templomának megrontására való haljam vonzó bűnébe már mind aludtak is. Csak én voltam olyan nem normális, hogy ilyenkor ébren figyeljem a környezetemet.
~ Holnap nem bírsz majd felkelni. - szólított meg Armaros durva hangon.
- Nem érdekel. - simogattam meg a fülbevalómat, mire befogta a száját.
Esküszöm, imádtam ezt az ékszert. Először hülyén éreztem magamat, miközben a fülemben lógott, tekintve, hogy a beképzelt bárónők kiváltságának találtam a fülbevalót, de végülis sikerült megbékélnem vele.
Mégbékélni... A tájjal sem volt nehéz, hiszen minden csendes volt. Úgy tűnt, hogy semmi nem tudja már elrontani.

Csend. Csillagok. Ragyogás.
Sóhajtottam egyet és összekulcsoltam kezeimet tarkómon. Könyökömmel támasztani magamat ugyan nem volt a legkényelmesebb, de jobb híján ezzel kellett beérnem, amiért nem is panaszkodok, mivel szépen visszarázott a régi idők hangulatába, amit annyira szerettem.
Armaros sem zavart az ékszeremnek hála, így tényleg újra annak a húszéves, élete előtt álló fiatalembernek éreztem magamat, aki tíz évvel ezelőtt voltam. Tíz év... Hogy elrepült az idő felettem! Őszintén féltem attól, hogy mire észbe kapok megöregedek és nem sikerül teljesíteni céljaimat az életben. Hiába volt butyuta gondolat - arra nézve, hogy a mélységi mindenben próbál kisegíteni - csak nem bírtam elhessegetni magamtól, az Úr pedig biztosan tréfás kedvében volt, mivel pont akkor küldött egy hullócsillagot az égen, amikor ezen tűnődtem.
Nevelőapám azt mondta, hogy a hullócsillagok valójában mind angyalok, ezért lehet tőlük kívánni valamit, amit ők teljesítenek is.
Azóta már felnőttem és gyerekként is kételkedtem ezekben a tündér mesékben. Méghogy angyalok... Fogadni mernék, hogy úgy fogok meghalni, hogy egyet sem láttam, viszont ha látnék is sem lennék több semmivel, mint előtte.

Zaj. Csillagok. Ragyogás.
- A kurva életbe! - üvöltöttem fel a hirtelen meglepettségtől, ahogyan valaki belerúgott az oldalamba és repült pár métert.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan nem hallottam meg az apró lábai dobogását a földön, valószínűleg csak elmélyültem gondolataimban és emlékeimben, amiket az a fránya hullócsillag ébresztett bennem.
- Jól vagy? - tápászkodtam fel oldamat fogva, miközben szemügyrevettem a földre zuhant lányt.
Egy kisgyerek volt. Akármennyire nem szeretett a vallásos őrültek Istene, humora az volt, tény. Tudta jól, hogy utálom a gyerekeket, erre rövid időn belül a nyakamba robbantja Fawnt, Suzit és ezt a kis szőkét (már amennyire jól láttam a sötétben.)
Odabicegtem hozzá falábamon és kinyújtottam karomat, hogy segítseg neki felemelkedni a földtől.
- Eltévedtél, kislány? Segítsek megtalálni a szüleidet? - kérdeztem kézségesen.

- Valami baj van? - hunyorogtam felé kissé jobbra döntve fejemet.
Annó kereskedő voltam, sok érdekes szerzettel találkoztam, viszont mindközül mégis a drogos gyerekek képe volt a legszörnyűbb. Nekem ki kellett szállítanom az anyagot, tekintve, hogy ebből éltem és ha megkérdőjeleztem a feladót vagy a címzetett az áru mikéntjéről egyből jött a hideg zuhany. Ezek a gyökerek nem szaroztak, egyből gyilkossággal fenyegetőztek, amiben senki sem kételkedett. Ki tudja, hogy miért pont nekem kellett leszállítani a cuccot? Valószínűleg az előző fuvarosuknak nemes egyszerűséggel egy tőrt vágtak a torkába, vagy felkötötték valamelyik szépen virágzó almafára.
Veszélyes szarháziak voltak ezek és tudja Armaros mi okból, de rászoktatták a kölyköket is az anyagra, ami előtt a mai napig értetlenkedve és rettegve állok. Az a pillanat, amikor beléptem egy lepukkant Fővárosi házba és egy sovány, kócos kislány rontott felém szörnyen pontosan beleégett az elmémbe. Éheztették szerencsétlent, inni is csak annyit kapott, hogy éppen nem halt szomjan, viszont a legszörnyűbb az volt, hogy rászokott valamelyik rossz drogra és elvonási tünetei voltak. Remegve markolta meg a karomat érthetetlen szavakat motyogva maga elé.
Ez a lány, akiről csak annyi volt bizonyos, hogy gyermek valamiért ugyanezt a képet keltette bennem, ám arról szó sem lehetett, hogy külsőjegyeiben egyezett volna vele, csupán viselkedése volt olyan, mint aki valamelyik szer hatása alatt van éppen.
- Mi nem menne? - térdeltem le elé és gyengéden megragadtam vállát, miközben próbáltam megtalálni a szemkontaktust. - Hogyan keveredtél ide? Mesélj el mindent!

- Megtalálni a micsodát? - tartottam tekintetemet a kölyökében, habár meglepődtem, mikor kiugrott a kezem alól.
Kár is lett volna tagadni, félt valamitől. Sőt. Sokkal inkább egyfajta folyamatos passzív rettegés sugárzott róla. Mintha mindentől félt volna, amit elképesztően furcsa volt látni egy ekkora gyerektől. Tíz telet ha megélhetett, többet semmiképpen és már félt a világtól? Ebben a korban még bővén rá kellett volna csodálkoznia mindenre és naivan bízni az emberekben, akikkel találkozik.
- Gyere! - nyújtottam ki kezemet hívogatóan. - Bemegyünk a faluba, hátha ott vannak a szüleid.
Már közölte, hogy nem fog menni a szüleinek megtalálása, de én még mindig abban reménykedtem, hogy szimplán zavarba jött attól, hogy belém botlott (esetünkben szó szerint!). Következő mondatával csak ezt támasztotta alá, mire mosoly kúszott az arcomra és hangosan felnevettem.
- Azt látom, hogy nem a kezeiden jöttél! - vakartam meg tarkómat, miközben kissé elképedtem. - Milyen udvariatlan vagyok! Johnathan Wood! - hajoltam meg nem a szokásos, illemmel átázott módon, hanem játékosan, pont annyira, hogy ne tűnjön szánalmasnak, viszont egy kicsiny gyermek szórakozását lelje benne. - Téged hogy hívnak?
Dörr.
Riadt fel dühösen az ég megvárva, míg befejeztem mondanivalómat. Lemostam a jókedvet magamról és komor arccal néztem a lány felé.
- Ha nem sietünk itt ázunk. Irány a falu. - készültem egy fordulatot venni, viszont valami azt sugallta, hogy nem fog ilyen könnyen követni.

- Árva vagy? - meredtem rá meglepetten.
Nem tudhattam, hogy Mia annyira primitív volt-e, hogy ne éljen az árvaház lehetőségével, vagy pedig olyanba keveredett, ahol embertelen bánásmódban részesült, szóval inkább megszökött. A lényegen ez nem változtatott semmit: Ott állt előttem árván, nekem pedig nem volt szívem magára hagyni, tekintve, hogy az ő korában az még egy halálos ítélettel is felérhetett.
Veszélyes állatok és emberek voltak aktívak éjszaka, egy ilyen védtelen kislány egy ilyen láthatóan megtelített csomaggal az oldalán pedig könnyű préda volt mindazok számára, akik tisztességtelen módon akartak pénzhez jutni.
- Nehéz a táskád? - pislogtam felé.
Őszintén meglepett, hogy milyen gyorsan lépdelt a település irányába, bár ezen nem kellett volna csodálkoznom, mivel abból kiindulva, hogy mekkorát repült mikor lábfeje belém akadt, már akkor is egy tisztes tempóban haladt.

Reroll és eltűnés miatt a játékot archiválom.