Fegyverszünet
"...ha képes vagy arra, hogy ellentéteidet félre téve munkálkodj mással a saját és mások céljainak érdekében, az egész Világ elérhetővé válik számodra.- Az Előrehaladás
A kősivatag itt terült el előttem. A végeláthatatlan mérföldek tucatjai, amelyek elválasztanak a legközelebbi lakott településtől...a talpaim alatt hangosan felmorajló kövek miriádjai, amelyeket ezernyi év Napja kínzott, s a szelek sodortak messze. Az igen csak gyér flóra, amely itt található...egyszóval, az egész tényleg egy hatalmas pusztaság volt, na, ezt nem kell hova tovább cifrázni. A téli időszakban dér ült meg a köveken, s csak dél felé, amikor a Nap zenitjére ért, lett annyira elviselhető az idő, hogy apró vízcseppek formájában tűnt el a dér, de aztán az olvadék hamar fel is száradt, így maradt minden ugyanolyan száraz, mint előtte. Oldalamon ott lógadozott két hatalmas kulacsnyi víz...amiből egy már teljesen üres volt, a második pedig igen csak kifogyóban volt. Elvileg már ki kellett volna érnem innen, ha nem tévedtem volna el. És még Draci sincs velem, hogy segítsen, hisz a küldetésemben igen csak zavaró lett volna egy hófehér minisárkány, aki nem képes beolvadni a környezetébe. Már pedig, ha jól végzem el a melót, busás vagyon üti a markomat. Imádom ezt az észak-dél ellentétet, még ha a hivatalos harcok szünetelnek is, az ármánykodás és az áskálódás folytatódik tovább, a színfalak mögött.
Tenyeremmel ernyőt formálva szemem előtt mértem fel a távolban húzódó tájat. Pár hegy már látszódni kezdett a távolban, amely jelezte, hogy közelebb kerültem már a Nordkölen-hez...a hegyek lábait elérve keletnek kell fordulnom, elérve az Északi pusztaföldet, és itt kicsit tovább haladva elvileg Nordenburg-ban kell kilyukadnom. Ha nem lett volna annyira fontos, hogy észrevétel nélkül csusszanjak át szinte a teljes Északi Királyságon, vidáman kihagytam volna a kősivatagot és még a pusztaságot is...de sajnos nem ez volt a helyzet. Aztán leeresztettem a kezeimet, és két, hatalmas sziklakitüremkedés között készültem épp átvágni, amikor...
...a fejem szinte szét robbant, a látásom zilált volt és darabos - pont, ahogy a légvételem is. Mire egyáltalán feleszmélhettem volna, éreztem, hogy hánynom kell és gondolkozni sem volt időm, csak hánytam. A keserű, maró lé szinte égette a torkomat, ahogy hangosan placcsanva terült szét a mellkasomon. Kapart, fájt...ahogy szinte minden egyes porcikája a testemnek. Fájó karjaimmal nyújtóztam és sziszegtem az elviselhetetlen kíntól, mire egyáltalán kapaszkodót találtam. Kezeim véresek voltak, lehorzsolódtak, de legalább nem tört el...gondolom én. Azért annyira biztos nem voltam benne. Óvatosan mozgattam meg másik kezemet is, ami kínlódva ugyan, de engedelmeskedett parancsomnak. Lábaim is működőképesek voltak, tehát valószínűleg gerinctörést nem szenvedtem. Elkínzott tekintettel néztem az eget magam felett...a töredezett szélű sziklaperemet, amely felettem terpeszkedett el, és a két, hatalmas sziklát, amik között elhaladtam. Valószínűleg egy régi vízmosás lehetett ez, egy föld alatt futó patak vagy folyórendszer, amely az évszázadok során koptatta ki a talajt, és alig pár ujjnyi vastagságban hagyta meg a földet...ami beszakadt alattam. A késő délutáni égboltból csak egy kis lyuk látszódott már, előttem pedig a hosszan elnyújtózó föld alatti kanyarulat húzódott meg.
- Fasza...egyszerűen fasza...
Majd kis idő múlva, amikor szabadulási kísérleteim kudarcba fulladtak, a pánik kezdett eluralkodni rajtam. Beszorultam, és nem vagyok képes mozdulni. Tehetetlen vagyok! TEHETETLEN! Egy bérgyilkos - bármilyen racionális lény - legnagyobb félelme. Homlokomon csípős veríték gyöngyözött, a mellkasom összeszorult, s torkom ha lehet, még jobban kiszáradt.
- SEGÍTSÉG!
Ordítottam el magam...bár tudtam, hogy feleslegesen. Senki se jár erre. Kihalt, kietlen táj az egész! De a pánik nem gondolkozik. A pánik csak cselekszik, irracionálisan, a legtöbb esetben. A pánik rossz...de...
- VALAKIII!