[Magánjáték] Crispin Shadowbane és Pruinos: Két vadász egy prédája

A város az egyik tehetősebbek közé tartozott a Mocsárvidéken, már ha közluxus szempontjából nézzük. Az utak bár macskakövekkel voltak borítva, mint majdnem mindenhol, de köztük keményre döngölt föld ritkaságszámba ment.
Őszintén, sose hittem volna, hogy ilyen hétköznapi dolognak egyszer még örülni fogok, de már két csizmát is elhagytam a laza, vizenyős úton idefele. Még jó hogy egyik sem az enyém volt.
Az egyik ismerősöm fülese hozott ide; bőven akadtak a Hellenburgi Alvilágban, akik a magamfajta ‘szörnyetegeknek’ is szívesen nyújtottak segítséget; főleg ha az nekik is megérte. Beletúrtam a táskámba, hogy még egyszer átfussam a kapott jegyzeteket. A papíron a szöveg közel olvashatatlan kézírással született meg, de szerencsére el is mondták, mit keressek.
Libelle, Libelle Tiefnetz; a helyi Halászok Céhének a főmestere. Az egyik leggazdagabb ember a városban, és valakinek nagyon útban volt; és ez tudott legkevésbé érdekelni. Egyrészt, nem kevés váltó vár otthon a halálhíréért, de még csak nem is ez volt az édes az egészben. Egy fiatal, a húszas éveinek közepén járó, derekáig érő aranyszőke hölgyről volt szó; méghozzá egy elég csinosról, ha minden igaz.
A kedvenc prédám. Ingyen is utánavetettem volna magam érte, de az ilyet nem érdemes a munkaadó orrára kötni, mert a végén még él ennek a lehetőségével. Elég, ha csak rá gondolok, és...
Kezdtem elveszteni az önuralmamat. Túl régen ettem emberi húst, és a vadászat örömében se volt szerencsém már lassan egy hete. Pedig szükségem lesz az összes ép eszemre; a nő körül pont annyi testőr szokott lófrálni, amennyi egy eszét vesztett falánkságdémont gond nélkül képes felnyársalni.
Ennem kell valamit.
Betértem a helyi fogadóba; a Zöld Sárkányba. A helyiek nagyon dicsérték a helyet, és nekem is ismerős volt valahonnan a neve, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Valószínűleg egy híres ívónak lehet csak az olcsó utánzata.
A Mocsárvidéket az én fajtámnak találták ki; a konstans bűz, amit a közelben lévő lápok ontottak magukból szinte kötelezővé tették azt, hogy mindenki valamilyen parfümbe pongyolálta magát, és a különböző betegségek is gyakoriak voltak. Egy olcsó, dísztelen famaszkkal és egy gyakori virággal, a mocsári levendula illatával nem lógtam ki a helyiek közül.
Beültem egy sarokba, ahonnan az egész helyet jól átláttam, és rendeltem a helyi specialitásból. Ha már különlegesség, ajánlom neki hogy finom is legyen. Nem adhatom lejjebb a mércét csak azért, mert a világ végén vagyok.

Észre kellett volna vennem, rögtön abban a pillanatban ahogy beléptem a terembe. Ráfoghatnám az éhségre, vagy akár a tömegre is, de feleslegesen lenne bármelyik is; hibáztam. Nem szeretek hibázni. Egyáltalán nem.
Lemeredtem az előttem fekvő csorba tányérra, amiből kívánatosan - vagy legalábbis annak hatni akaróan - lógott ki egy gyík farka, míg a többi része szabadon úszkált valahol a világosbarna lében. Az édes kacagás aztán magára vonta a figyelmemet.
A fogadó másik sarkában ült, egy sötéttünde ölében; feltehetőleg a szeretője vagy az egyik kiemelt testőre. Utóbbi nem zavart volna túlzottan; az ember - vagy tünde - hűségét mindenki a maga módján szerzi meg, és ha ezt találta a leghatékonyabb módszernek, ám legyen. Nincs szégyen semmiben, amíg az sikerrel zárul.
Egyértelműen Libellnek kellett lennie. Az ég nem teremt ilyen szépségből kettőt egy városba, ez bizonyos; és túlzottan rá volt mászva arra a márványszoborra. Rossz megérzésem volt ezzel kapcsolatban. Hiába volt az egész fogadó tele alkoholgőzzel és különböző égetett füvek szagával, szinte ide éreztem a vágyat kettejük közt; mármint, persze a jellegzetes szagú izzadságot, amit az ember ilyenkor termel.
Valószínűleg túl sokáig bámultam őket, de a maszk mögött talán nem volt ez túlzottan feltűnő. Nem hagyhatom, hogy a lány tönkre tegye magát, mielőtt még megízlelhetem.
Felálltam a helyemről, és átfurakodtam magam a tömegen, magam mögött hagyva a gyíklevest vagy akárhogy is hívják ezt a szemetet. Ha az értesüléseim jók, a hölgy még érintetlen. Ennek így kellett maradnia - ez már önmagában is különleges lakomának minősülne ezen a vidéken, de párosítva a gyengémmel, kihagyhatatlan alkalom.
- Bocsánat, de ön lenne Libelle? - szólítottam meg a lányt, kissé izgatottabb hangon mint terveztem, a párját látszólag teljesen figyelmen kívül hagyva. A közelében lévő pengével nehéz lett volna hasonló mód tenni - és mivel nem egy rozsdás bökőről volt szó, nem árthat vigyázni a figurával. Talán még veszélyes is lehet.
- Egy közös ismerősünk említette, hogy itt találhatom. Beszélnünk kell - üzletről. - hazudtam neki. Nem valószínű, hogy ezzel eltudom rángatni innen, de legalább a figyelmét felkeltettem, legalábbis annyira, hogy ne próbáljon meg rögtön kidobatni az első izomaggyal.
Például azzal, amelyiket épp lábmelegítőnek használta.

- Symeon. Symeon von Flammenherz, szolgálatára. - hajoltam meg finoman, annyira, amennyire a helyzetben éreztem. - Valószínűleg Ön nem tudja, hogy ki vagyok, de én pontosan tudom, hogy Ön kicsoda. Megengedné, hogy tegezzem? Ön túl fiatal ahhoz, hogy magázzák - még ha a tiszteletet meg is érdemli.
A lány unott arcot vágott, de igazából ezt akartam elérni - az a legjobb, ha csak egynek gondol a sorozatban hozzájáró kereskedők közül. A bókok szinte lepattantak róla, de egy apró bólintással engedélyt adott.
- Ajánlatom van neked. Hajógyáram van Hellenburgban - egyértelmű hazugság - és jó minőségű halászhajókat szeretnék eladni. Nem a céhednek, egyenesen neked, jutányos áron. Nem a helyi mocsári fából faragott lélekvesztőkre gondolok, hanem masszív fákból faragottból... feszes vitorlákkal...
- Hmm... tetszik amerre ez a beszélgetés halad... - mondta, fenekét enyhén oldalra billentve. Az a fajta nő volt, aki a szexualitását fegyverként használta - és ilyen szempontból egy remek fegyverforgatóról volt szó.
- A részleteket kidolgozhatnánk személyesen, mit gondolsz? - kérdeztem a legszexuálisabb fűtöttebb hangon, amire képes voltam: nem egy alapvető érdekeltségem, érthető módon, de talán érthetőek voltak a szándékaim.
- Tetszik, tetszik, de ugye megérti, hogy nem megyek sehova se az őreim nélkül.
- Semmi probléma. - hazudtam. Valószínűleg ez ki is hangozhatott, mert a lány hirtelen elmosolyodott.
- Meg hát, mára már odaígértem magam valakinek, nemde? - fordult hátra, a sötéttündéhez. Valószínűleg arra játszik, hogy féltékeny legyek kissé, hogy jobban próbálkozzak. Vagy valami teljesen másra - a női elme egy kifürkészhetetlen dolog maradt számomra.

Szerencsére a partnere eltávozni látszott; úgy látszik még időben léptem közbe. Ez megkönnyítette a dolgokat, nem is kicsit. Bár a bérencek talán még okozhattak volna gondot; az egyik oldalán egy rövidkard lógott, a másikén meg egy buzogány. Beltéri fegyverek. Nem volt a ruhájukon semmilyen jelzés, ami valamiféle szerveződésre utalt volna, céhre vagy másfélére. Valószínűleg csak egyszerű fegyverforgatók voltak, de okozhattak volna még meglepetést. Egyetlen szerencsém az volt, hogy nem lovagok voltak; megerősített, fémmel kivert bőrpáncélt hordtak csak, és csak az egyiken volt gallér...
Igen, úgy gondoltam lenne esélyem.
- Akkor, herr Symeon - nézett az eltávozó sötéttünde után - ránk vár egy üzleti megbeszélés, ugye? Vilfrid, Tomas, indulunk. - mondta, majd alátámasztva a mondandóját, még azért magához is intette az őreit.
A fogadó két emeletes volt, aljában maga az ívó, míg az emeleten a féltucatnyi szoba foglalt helyett, ahol az átutazó eltölthette az éjszakát; pont olyan, amit az ember a kisebb-nagyobb városokban megszokhatott. Kellemetlen csöndben másztuk meg a lépcsőket, és haladtunk végig a rövid folyosón, egészen a végéig. Az ötös fémszámot viselte magát az ajtó, az is kissé kopott volt.
- Megengedné? - kérdezte a lány, mire az egyik őr elkezdte a lábszáramat tapogatni. Kissé kirázott a hideg tőle, de gyorsan rájöttem, hogy csak fegyvert keres nálam.
- Persze, nem probléma.
- És, ha már itt tartunk... - mondta, és lassan odanyúlt a maszkomhoz, de elkaptam a kezét. Oldalról hallottam a fémkígyó felszisszenését, a mögöttem álló pedig elkapta a másik karomat és a hátam mögé szorította. Ezek a fiúk éberek voltak, nem is kicsit.
- Jobban szeretem látni azok arcát, akivel üzletelek. Ilyen gyönyörű kék szemekhez csak csodás arc tartozhat. - mondta lágy, hízelgő hangon, amire csak a macskák és a nők voltak képesek; meglepően sok hasonlóságot lehet egyébként találni -e kettő között.
- Régen az is volt. - szuszogtam az izgalomtól. A vér elkezdett dübörögni a fülemben, éreztem ahogy az izmaim megfeszülnek... aztán elernyednek. Nem ölethettem meg magam. - De évekkel ezelőtt volt egy kis nézeteltérésem egy mágussal, és... - nyögtem fel egy kicsit a fájdalomtól - ... nos, mondjuk azt, hogy leégett a pofámról a bőr. Szó szerint.
A lány kiszakította a kezét, és arrébb tolta a maszkot, pont annyira, hogy az állam kilátsszon; úgy látszik ennyi elég volt neki, mert rögtön visszatolta.
- Milyen kár. - intette le a másik kettőt, és kaptam vissza a kezemet. - Remélem máshol nem szenved hiányossággal, herr Symeon.
- Megnyugtatom - tértem vissza a magázáshoz, ha már ő is így tett - hogy ezzel nem lesz probléma.
- Nagyszerű. - nyitotta ki az ajtót. - Tom, Vili, őrködjetek, amíg tárgyalok az úrral.
Úgy látszik szeret fölényeskedni. Ez a vadcica egy oroszlán. Ez még hasznos lehet...
Követtem a szobába, miközben a csuklómat dörzsölgettem. Amint beléptem, mögöttem az ajtó hangosat csapódott, és a kulcs elfordulását is tisztán hallottam.
- Szóval, üzlet. - mondta nekem háttal, majd megfordult, látványosan nyújtózkodva. - Halászhajók, ugye? Hány darabról is van szó?
Megköszörültem a torkomat. Milliószor láttam már, hogyan szerencsétlenkednek az amatőr üzletemberek; nem lesz nehéz eljátszani.
- Első alkalommal, nyolcat tudnék felajánlani...
- Ó, igen. - mondta, majd kioldott egy gombot a mellényén. - És mennyibe kerülne nekem ez?
- H-háromezeröt, darabonként...
- De az naaaagyon drága lenne... - oldott ki még egyet - Biztos lejjebb tudja adni az árat...
- N-nos...
Esküszöm, kiold egy újabbat és nekiugrom. Elharapom a torkát és kirágom a ruháiból...

- Nos... mit tudna nekem ajánlani? - mondta, kibontva az utolsó gombot is a mellényén, feltárva a mellkasa rejtélyeit - a vékony, fehér blúza alatt az ember már könnyen tudott tippeket tenni tetszetős tájaira. A gerincemen pedig végigfutott egy lelket melengető rezgés, az idegességet messze fújó szellő, ami kellemesen masszírozta a csigolyáim közti területeket. A karom elkezdett megállíthatatlanul remegni - azt sem tudom hogyan sikerült megállnom azt, hogy ne azonnal ugorjanak előre karmaim.
- Nos... - kezdtem neki és indultam el feléje, a megszeppenés álarcát ledobva magamról. Már csak pár pillanat... igen, addig még kibírom. Csak addig ne kapkodjam el, és enyém lesz... - ... mit szólna ehhez? - álltam meg előtte, karomat átfonva a dereka körül. Az izmaim ostorcsapás szerűen feszültek meg már csak attól, hogy hozzáértem.
A lány felkuncogott. - Ez tetszik, herr Symeon. Remélem megérti, hogy ezért garantált összeg-csökkenést várok el, ugye?
- Természetesen, hölgyem. - mondtam, alig remegő hangon, miközben közelebb hajoltam hozzá. A haja illata... kamilla...
A kamillától elpattant bennem valami. Testsúlyommal fellöktem és a földre kényszerítettem - itt még nem állt ellent, talán még tetszett is neki. Az egyik karommal lefogtam az övét, a másikkal pedig letéptem a maszkot az arcomról. Amennyire egy vágy fűtött, elkényeztetett kis picsa volt, talán még ez se zavarta volna, de ahogy megláttam az ujjnyi hosszúra nőtt fogaimat, rájött, hogy valami nem stimmel. Szabad kezemmel lefogtam a száját és beleharaptam a nyakszirtjébe, és hatalmas falatot szakítottam belőle - és emellett még egy sikoltást is sikerült ezzel együtt.
- Mi történt? Libelle kisasszony! - hallottam kintről az üvöltést, majd a két-három erőteljes csapkodást az ajtón, mielőtt feladták.
- Ne szarakodj már a kulccsal, nyisd ki az ajtót!
A lány feleslegesen küzdött, nem volt kihívás nekem. Még kettőt-hármat kitéptem belőle, majd a torkából is egy méretes darabot; ettől fogva a vérveszteség miatt szinte csoda volt, ha magánál maradt. A nyaka sértetlen oldalán kitapogattam a pulzusát - még élt.
Tökéletes.
Felkaptam a vállamra, hogy elviszem egy nyugodtabb helyre, de akkor megláttam az erkélyen álló testőrt.
Csodálatos...
- Takarodj az útból, sötéttünde. Ez az ügy nem rád tartozik. - fenyegettem meg elhamarkodottan.

Némán méregettem a hirtelen megjelent figurát, aki hasonló mód tett az erkélyajtóból velem. Így, megvilágítva látszott igazán az alkata; nem az a fajta, aki nehéz páncélban rohangál fel-alá, és nem is volt egy elcsigázott földtúróhoz méltó merev, görnyedt háta. Kidolgozott izmai voltak, még a lusta tartásában is volt valami, ami azt súgta hogy ugrásra készen állt minden pillanatban. És a szemei, amik szinte izzottak a holdfény leplében... egy igazi ragadozó tekintetét tükrözték. Egy igazi csúcsragadózóét. Rá se ismertem a kocsma alterében látott lábmelegítőre, pedig a vonások eltéveszthetetlenek voltak.
A sötéttünde kiáltása váratlanul ért; ott, abban a helyzetben képtelen voltam megérteni a szándékait. Ha a nősténye lett volna, nem így reagál, hanem rám ugrik rögtön, és ha esetleg a prédáját happoltam el előle; szintúgy. Az, hogy védte a hátamat... egyszerűen felfoghatatlan volt.
Miután egérutat biztosított nekem, és eljátszotta a színházi darabját, két fürge mozdulattal később már az erkély korlátján álltam, vállamon a félholt nővel, és átmásztam a tetőre. A nyirkos időtől kirázott a hideg; a távoli horizonton éppen fekete báránynyáj menekült messzire; mögöttük loholt pásztoruk villámló ostorával, juhászkutyája ugatása pedig mennydörgött az éjjeli égbolton. A gyengén szemérkelő esőben - amit inkább csak idefújt távolról a szél - vettem pár percet arra, hogy elgondolkozzak.
Egyszerűen sugárzott belőle az erő, amikor megláttam az előbb. Biztos voltam benne, hogy nem gyengébb nálam, a közelében egyszerűen... konstans veszélyben éreztem magam, és az ilyen ösztöneire csak hallgat a démon. És ha nem ölt meg, azon nyomban, azon a helyen, akkor még valamit akart tőlem.
Úgy döntöttem, nem kockáztatok meg egy olajra lépést, és úgy tettem, ahogy parancsolta; besunnyogtam a szomszéd szobába. Ebben nagy részben befolyásolt a zaj, ami arra utalt, hogy behatoltak Libelle szobájába.
Csak gyorsan körbenéztem a teremben, ami a másik lekicsinyített mása volt, és ledobtam a testet a közepére. Miután megbizonyosodtam afelől, hogy senki más nincs a szobában, halkan nekikezdtem a lakmározásnak, kihasználva az időmet. Ideje belekóstolni rendesen a szűz húsba...

Kellemesen és ráérősen falatoztam a nőből; egyelőre biztonságban éreztem magam ott, és kivételesen nem szándékozom papírra vetni a részleteket - ki voltam éhezve, és nem hagytam magam mögött szép látványt. Az ízekkel meg a legkevésbé sem törődtem; egy kicsit kitört belőlem az állat, de ennél jobb lehetőséget keresve se találhattam volna rá. Néha őt is meg kell sétáltatni, hogy nyugton maradjon.
Hirtelen hallottam meg a sötéttünde hangját magam mögül; nagyon éles a hallásom, de a léptei elkerülték a fülemet. De az is lehet, hogy csak túlzottan elvoltam foglalva az étkezéssel. Lustán felé fordultam, még a fogaimat villogtatva, mikor megláttam őt az erkélynek dőlve. Nagyon szerethette az erkélyeket.
Lenyeltem az utolsó falatot, megigazítva a ruhámat magamon. A maszkkal felesleges lett volna bajlódnom.
- Symeon, Symeon von Flammenherz, ha elkerülte volna a fülét. Ha jól emlékszem, Ön még nem mutatkozott be. - kezdtem udvariasan a dolognak, a mondat után lassan törölgetve a vért és egyéb maradékokat az ajkaimról és galléromról. - És ha már ilyen kíváncsian kérdezte, ízletes lakoma volt. - füllentettem probléma nélkül. - Jól tartotta magát a hölgy, a szervei egészségesek voltak.
- Ha meg akarna ölni, már megtette volna. Szóval, ha már ilyen kegyes volt, akár el is engedhetne, mielőtt még az egész városban kitör a démon-pánik. Kivéve, ha valami ellenszolgáltatást kér a hölgyért cserébe, de ez esetben el kell keserítsem; nem tartok magamnál nagy értékű pénzt. - mondtam, beletúrva a zsebembe, előkotorva egy húszas váltót és feldobva a levegőbe. - Ennyiért még kurvát sem talál.

- Tudom, hogy nem hangzik annak, de én sem vagyok egy hétköznapi démon, herr... Beinwärmen. - neveztem el a sötéttündét valaminek. Először valami tiszteletteljesebb megnevezésre gondoltam, mint a Lábmelegítő, de mivel fenntartotta az ellenséges hangnemet, nem hagyott más választást. Emellett még titkolózni is próbált, meg fölényeskedni... nem szívlelem, ha a saját módszereimet próbálják meg ellenem bevetni.
Persze, elnézhettem volna neki és lenyelhettem volna a sértést, de megzavarta a vacsorámat; és az ilyet nem tűrőm jól.
- Ha ez megnyugtatja, én sem vagyok a Nagykönyv ismerője. Azért, megadom a lehetőséget, hogy tippeljen. - léptem egyet arrébb, hogy még véletlenül se takarjam ki a mögöttem álló tetemet. Még ha nem is ismeri a legtöbb démonfajtát, azzal tisztában kell lennie, hogy a legtöbb nem falja fel az áldozatait, és hogy egy, erős vágy hajtja mindent. De nem voltam abban a hangulatban, hogy erről előadást tartsak neki - végülis, ez nem egy egyetemi előadóterem.
Valószínűleg az előző sértésem elég pontosan talált célba, mert igencsak felhúzta magát a dolgon - még a tiszteletteljes, ‘magázódós’ megszólítást is elhagyta, alkalomadtán káromkodott is. Ennek a tündének semmi önuralma nem lehetett; ami pedig az egyik legnagyobb jellemhiba. Még ha a fenyegetései kevésbé is voltak sikeresek, mint ahogy azt valószínűleg ő elképzelte - bár, meg kell jegyezni, teljességgel hatástalanok mégsem voltak - az átalakulása váratlanul ért.
A vonásai megöregedtek, a képe aszott lett és száraz, méretes heg jelent meg rajta, haja megrövidült, és bár az színt nem váltott, árnyalatot igen. Csupasz állát egy rendezett szakáll töltötte be.
Szükségem volt pár rövid köhögésre, hogy leplezni tudjam az ámulatomat.
- Rendben, nekem mindegy. Úgy se valószínű, hogy Berakiel, vagy hívhatod felőlem Fortunának vagy Timerának is - jegyeztem meg reagálva az értetlen tekintetére - olyan kegyetlen lenne, hogy újra keresztezze egymást az utunk. Ha véletlenül mégis megtörténne, legyen az akármi, egy kívánságodat teljesíteni fogom. - mondtam, nagyon népmeseien fogalmazva; tisztában voltam benne, hogy a mai napig sokan hisznek abban, hogy a démonok paktumokat kötnek a halandókkal. Talán kihozhatom ezt a helyzetet arra is.
- De jól jegyezd ezt meg, sötéttünde. Egy démonnal köttetett ígéret mindig az egyenlőség alapján születik - hazudtam folyékonyan - így, ha nagyobb dolgot kérsz, mint amit szerintem az életem ér, ha már ezt határoztad meg az előbb - magammal ragadom a lelkedet a pokolba, ha még van olyanod.Ha nincs, akkor megkeresem azt, akin keresztül behajthatom az adósságod. - mondtam neki, és léptem oda elé, kezemet megtörölve vérfoltos felöltőmben, és kezet nyújtottam.
- Kezet rá, Beinwärmen. Az egyenlőség nevében, köttessen kettőnk között paktum, és amelyikünk nem tartja be a rá eső részét, annak lelke kárhozódjék el. - zártam le a monológom, belefúrva szememet a tekintetébe.

- Én megkérdeztem, hogy mi a becses neve, herr. - vontam meg a vállam, ridegen. Őszintén, nem tudott túlzottan érdekelni a meghökkenése, se az esetleges nemtetszése; ha még csak egy álnévre se futotta tőle, akkor így járt. És ami a fajtám kérdését illeti...
Nem éreztem úgy hogy válasszal kéne szolgálnom a költői kérdésére, de belegondoltam, hogy én magam se találkoztam nagyon a többi fajtársammal. Valahogy, ösztönszerűen már összefutottam néhány más falánkkal; keresték a vert vadak az alfa szagát, és meg is lelték. Eddig mind apróak voltak, szinte goblin méretűek, és közel teljesen tudattalanok. Ha hagytam nekik, követtek; figyelem elterelésként jól szolgáltak. A tudást és a háborút vágyóak pedig még elég gyakoriak voltak, a többihez képest, az emberek országának ennek a részében pedig közel eltéveszthetetlenek. A csábítókról pedig mindig lehetett hallani valami pletykát néha napján. Az irigyekről csupán ritkán esett szó, még csak találkozni se találkoztam olyannal, aki látott volna egyet belőlük. A lustákról és a kevélyekről pedig csak teoretikusan vettem tudomást; létezniük kell, de még legenda számba se ment a hírük.
Hangosan felsóhajtottam az értetlenkedésére. Úgy látszik nem kerülhetem el a dolgot, hogy elmagyarázzam neki a dolgot; jobban jártam volna, ha egyszer, egyszer az életben egyszerűen és hétköznapian fogalmaztam volna meg valamit. De akkor az nem én lennék.
- Nem is csodálkozom, hogy nem hallott még Berakielről - már megemlítette, hogy nem érdeklődik Papácska, bocsánat, Isten országa felől. Berakiel lenne a szerencse angyala. - mondtam neki, elkerülve a kioktató hangnemet. Volt valami őszinte kíváncsiság a hangjában, ami miatt képtelen lettem volna lenézni őt. - Fortuna pedig a Szerencse Hölgye, azt hiszem a te nyelveden úgy emlegethetik, hogy ‘Lady Luck’. Gondolom nem meglepő, hogy a szerencsével azonosítják, de nem imádkoznak hozzá egyáltalán, végül is nem istennő. Nebelwaldban, mármint Mistwoodsban - javítottam ki magamat sokadik alkalommal; a tündék nyelve egyszerűen nem állt rá magától a nyelvemre - hallottam ugyanőt Timeraként emlegetni. Nehéz lenne megfogalmazni, micsodák is ők- jobb híján szidni szokták őket az emberek, ha nem merik Isten nevét a szájukra venni. - fejeztem be a kiselőadást. Érdekes, hogy Papácska és az angyalai mellé az emberek még hány fajta magasabb rendű lényt képesek kitalálni - vagy legalábbis hány néven is ismeretesek azok. Majdnem biztos hogy ezek mind Berakiel angyalnak voltak az alteregói.
Hatalmas mosollyal ráztam meg a sötéttünde kezét; egy jó színjáték addig tart, amíg a közönség még jelen van, akármennyire is vallotta magát szkeptikusnak a témában.
- Ezennel a paktum hivatalos, herr Beinwärmen. Amíg Ön tartja magát a szavához, addig én is így fogok tenni. - mondtam, elégedett ábrázattal, reflexszerűen megtörölve kezemet utána a ruhámban. Ha az ember túl sokáig hord kesztyűt, néha túl könnyen érezheti magát piszkosnak.
- Máris a szükség lenne a szolgálatomra? - kérdeztem az árnyékától, mielőtt az utánavetette volna magát gazdája nyomának.
- Szép, mondhatom. Egy talpig úriember. - morogtam magam elé, és letérdeltem Libelle kisasszony teste mellé. Valahogy elment az étvágyam; gyorsabban vert a szívem a kelleténél, még a szám is kiszáradt. Mi lelt engem?
Kíváncsivá tett. Nagyon többet akart tudni rólam, és a nem létező “népemről”; miért? Miért pazarolta el a lehetőségét, hogy a jövőben tényleg kihasználhassa a helyzetet?
Tudni akartam.
Itt is hagyhattam volna, és valószínűleg soha se talált volna rám, akármennyire is próbált meggyőzni az ellenkezőjéről. De akkor nem tudtam volna nyugodtan aludni nagyon sokáig.
Felvettem a maszkomat, és kiléptem a folyosóra, végigtekintve rajta. Megkerestem az első ablakot, amin valahogy kijuthattam a fogadóból - nem szívesen sétáltam volna vissza, nyakig véresen a mulatók közé. Bevetettem magam a fák közé.

A fogadó mögött, szinte közvetlenül, elterülő erdő szépen lassan megszűnt önmaga lenni. AZ ilyen mocsaras vidékeken a használható fa már önmagában nagy kincs, épp ezért nem is csoda, ha a helyi faállomány szépen lassan megszűnt létezni. A maradék kóró pedig elkeseredett csatát vívott azért, hogy a láp ne terjedjen tovább, és hogy ne süllyedjenek el teljesen. A legtöbb gyökere csak elszáradt indamódra lebegett a víz felszínén.
Közelgett a vihar, és a felengedett csapásra felhők vastag árnyéka vetült. Nem emberhez - vagy démonhoz - való idő. Követtem az erdei utat, végig küzdve az érzéssel, hogy valaki figyel. És ha tényleg így volt, nem volt nehéz megmondani, hogy ki lehetett az, de ennek ellenére nem láttam senkit se a fák között. Az ösvény szépen kiszélesedett, és egy gyopár tisztásra futott ki, ami nem volt szebb mint a táj többi része, gyér fűjével, nehézkes szúnyogfelhőivel vagy ronda virágaival. A közepén egy fatönk állt, amiben megült az esővíz - kár érte, jó ülőhely is lehetett volna.
Körbenéztem, várva, hogy lassan megjelenjen a sötéttünde - vagy inkább homálytünde. Valahogy az eredeti nevük egyszerűen nem akar ráülni az ember nyelvére.
- Beinwärmen! Ha itt vagy, gyere elő. Nincs kedvem itt álldogálni az esőben. - mondtam kedvtelenül. Ajánlom neki, hogy elszórakoztasson; nem igazán érné meg különben nekem ez a sok kínszenvedés.
Lecsaptam egy szúnyogot.

Valahol a sötétből végül kibontakozott Beinwärmen arrogáns hangja - és természetesen, nem úgy viselkedett ahogy elvártam volna tőle. Szinte minden alkalommal éreztette velem, és feltételezem másokkal is, hogy mennyire is öntörvényű, és hogy mennyire mások fölött is áll. Még ha ehhez fára is kellett másznia, ha máshogy nem is ment neki.
Mint valami köderdei denevérmajom. Még az idegesítő viselkedése is passzolt hozzá. Kíváncsi vagyok, vajon a húsa is vajon olyan finom-e...
Az esőfüggönyön keresztül láttam, hogy valami felém repül - pont annyira messziről, hogy még el is tudtam kapni időben. Egy alma. Zöld. Szagra teljesen hétköznapi.
~ Őszintén, ez az idióta mindent megtesz azért, hogy megakarjam ölni... - morogtam magamban, és tűrtem az érthetetlen jókedvét. Nem találtam erőt magamban ahhoz, hogy elmosolyodjak.
- Nos... - kezdtem, időt nyerve a gondolkodáshoz, és feldobtam az almát. Pofámat szélesre tártam és az egész, apró gyümölcsöt egy nyeléssel eltüntettem. Volt ebben némi pózőrködés is, de igazából, csak rühellem az almát és gyorsan túl akartam lenni rajta. - A legtöbben születünk a nevünkkel, csakúgy mint te, gondolom. E mögé nem látok be. A magunk által kitalált nevek pedig... nekünk nincs családnevünk, amitől hosszabb és hangzatosabb legyen, mint a sajátunk. Nem mond el a nevünk semmit a múltunkról, még ha volt is olyanunk. Csak a jelenünket tükrözi. Csodálkozol, hogy valami szépen hangzóhoz sok emberi és túlvilági szót kell felhasználni? - kérdeztem vissza, és vártam, mit mond. Mivel nincs amit kifejezzünk a múltunkról, csak a jelenünket tudjuk leírni. És ha a démon, alig pár perces, és nem tud semmit, abszolúte semmit magáról, csak a vágyat ismeri, ami épp darabokra tépi... csak olyan érthetetlen neveket tud összerakni, amit talán csak a démonkirály vagy királynő érhet. Talán ő se. A lényeg, hogy hangozzék jól. És ha elkap a keresztessereg és megpróbál kivégezni, legalább a ítélethirdetőnek akadjon bele a nyelve párszor. - Következő kérdés?
Talán még valami szórakoztató is kisülhet ebből. Ki tudja.

- Amennyire én tudom, újrateremtettünk, nem újjászülettünk. Még ha el is felejtettük azt, ami a korábbi lényünkhöz kötött, olyan alapvető dolgok megmaradtak, amik kellenek az életben maradáshoz. - kommentáltam rá, az alapján, amit olvastam. Nem túl sok démonfilozófus van, azoknak meg még kevesebb könyve maradt fenn, az indexelés miatt, így túl sok véleményből nem válogathat a kíváncsi démon. Ezzel a tudással nem születünk. - És ami a neveket illeti; így van. Többnyire. Az enyém jelent valamit. - piszkáltam meg a kíváncsiságát. A nyelvtanulásom alatt feltűnt valami a hangzásában, és addig kutattam, amíg megfejtettem, mit is jelent. Azért a tündének egy dologban igaza volt.
Kiábrándítóak a neveink.
Elkaptam a felém repülő körtét. Nem tudom mi volt vele és a gyümölcsökkel, de nem panaszkodtam. Amíg ingyen ételt ad, nincs okom rá. Azért a büszkeségemet kissé büntette.
- Nem vagyok állat. - mondtam röviden.
Egyszerűen néztem, és néztem, ahogy félrebeszél, és kezdett minden kedvem elmenni attól, hogy vele beszéljek. Feldobtam a körtét és elkaptam.
- Erre nem tudok válaszolni, Beinwärmen. Nincs mihez viszonyítanom. De nem egy egyszerű élet, azt meg kell hagyni. Jobb helyeken megtűrnek, rosszabb helyeken levadásznak. Sokat kell bujkálni. Sokat kell menekülni. Sokat kell küzdeni a túlélésért, mindennap. Amennyire én látom, korlátozottabbá lesz.
Beleharaptam a körtébe. Mocsári körte. Több benne az iszap mint a gyümölcshús. De ez van.
- Nem akarunk máshol tárgyalni? Valahol egy fedél alatt?

A sötéttünde végre leereszkedett a fáról - valószínűleg ő is megunhatta az elázást, vagy valami. Ahogy megállt előttem, az esőfüggönyben és a félhomályban, volt valami aggasztó a kisugárzásában. Nem volt félelmetes, és nem is volt úgy karizmatikus, hogy igazán hatni tudott volna rám, és még az erősebb ragadozó fenyegető megjelenése se az volt, amire kerestem a szót.
Ez a tünde akart tőlem valamit, valamit amiért mindent megtett volna, és ezt nagyon akarta. Megállíthatatlan céltudatosság, erős akarat, esetleg talán a megszállottság?
Nem, hiányzott az őrület a szeméből. Nem tudtam rájönni mit éreztem vele szemben - és valószínűleg ez volt az, ami aggasztott. Nem tudtam továbbra se mire számítsak. Csak követtem.
- Hmm? - csúszott ki a számon a kérdést hallva. Szóval, a rejtélyes démonkirály lenne a vesszőparipája. Érdekes, igazán érdekes... vajon mit akarhat vele? - Hadd gondoljam át.
Nem fogom előtte beismerni, hogy sokkal kevesebbet tudok a témáról, mint ahogy azt illene. Belegondolva, a király elég megosztó személy, és azon kívül hogy csak ő beszéli a nyelvet, nem tudok róla semmit. Pont annyian követnék mint ahányan szívesen látnák aranylángokkal beborítva. És társadalom... heh. Ha létezett is ilyen, engem rendesen kihagytak belőle.
De, természetesen, erről neki nem kellett tudnia. Ha valami, akkor ez semmiképp nem az ő dolga.
- Darrakard, azt mondod? Szóval ilyen néven ismered? - blöfföltem. Fogalmam sem volt róla hogy ez a saját neve vagy sem. - Semmi olyat nem tudok olyat mondani, amivel kezdeni tudnál valamit vagy a te dolgod lenne. Se a királyról, se a társadalmunkról - utóbbi nem is létezik. A démonok sose voltak annyira összetartóak, hogy létezne ilyen. - fejeztem be a mondandóm. Az igazság a hazugságban jól összetudja keverni egymást.