[Magánjáték] Crispin Shadowbane és Pruinos: Két vadász egy prédája

Néha rá kell csodálkoznom arra, hogy a Veronia összes népe hasonló mód reagál a tipikus helyzetekre - ott álltam, egy valószínűleg vérprofi sötéttünde bérgyilkossal mellett, sétáltunk a romantikus esőfüggöny alatt, és ahogy nem azt kapta meg, amire számított rögtön elkezdett fenyegetni.
Csalódtam benne. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy tisztában voltam vele hogy egy hanyag mozdulattal bármikor eltudna örökre hallgattatni, és valami azt súgta, hogy nem akadályozná meg ebben semmiféle morális gát. Nem kell hozzá fenyegetőnek kinéznie vagy viselkednie hogy rám ijesszen, a képességeink közötti különbség több mint elég ehhez.
Elfordultam tőle és elkezdtem a fák ágait vizslatni az éjjel egén, majd a távolban feltűnő istálló körvonalait - kerestem egy menekülőutat. Tisztában voltam vele, hogy nem tudok olyat mondani neki, ami kielégítené a kíváncsiságát... de mekkora lehet az esélye annak, hogy egy magafajta késforgató szökni hagyja, vagy ha még hagyja is, vajon meddig követné, meddig háborgatná az életét?
Megköszörültem a torkomat. Tagadhattam magamban, hogy a fenyegetése nem jelentett semmit se, de hatással volt rám, így vagy úgy. Nem volt több eszközöm ellene mint a puffogó béka taktikája - ha egy nálad nagyobb ragadozó cserkészik be, és a futás nem opció, tettesd magad te is nagyobbnak.
- Nem hazudtam, elf. - nyomtam meg a faji jelzőt - Ne nevezz annak, csak mert a téveszméiddel szembemennek az állításaim. Ha már kérdeztél valamit ne fenyegess csak azért, mert nem tetszenek a válaszaim - és nem igazán érdekel hogyan nevezik magukat a démonkirály csatlósai, ettől még nem lesznek többek csőcseléknél, csak azért mert hercegnek hívják a legnagyobb patkányt a szemétdombjuk tetején. - mondtam agresszívabban, többet elárulva a véleményemről mint amit eredetileg akartam. Arrébb léptem egyet, hogy legalább ennyivel nőjön a távolság köztünk, és felkészültem arra, hogyha fenyegető mozdulatot tenne akkor én azonnal nekiiramodhassak az éjszakának.

Meglepő módon a tünde visszavett hangjának az éléből – túlértékeltem volna? Vagy egyszerűen ő értékelt túl engem?
Nem egy olyan kérdés amit feltehettem volna neki, így erre továbbra is homály vetül, de őszintén, nem is bántam. Lehet, hogy nem tetszett volna az igazság. Csak bólintottam az átvészelés lehetőségére, de a mondandó többi részét nem hagyhattam komment nélkül.
- Nem tegnap kezdtem a vadászatot, elf, nem kell emiatt aggódnod. A következő egy-két generációban nem tervezek visszajönni ide. – válaszoltam neki röviden. Sose volt a stílusom féreg módjára, parazitaként túl sokáig kínozni egy települést; akármennyire is vigyázz az ember, előbb- vagy utóbb mindenképp le fog bukni. Egy áldozat, legfeljebb kettő ha úgy alakul, és megyek tovább. Nem én vagyok az egyetlen teremtmény, ami veszélyt jelentene Veronia elkényelmesedett népére, így nem valószínű hogy valaha is szemet szúrnék akárkinek. Bár, az északon elcsámcsogott grófkisasszony után… lehet, hogy a tündének igaza van és óvatosabbnak kéne lennem. De nem tehetek róla.
Ha gyötri az éhség, kijön az erdőből a farkas.
Átmásztunk az öreg istálló egy nagyobb méretű lyukán – nem túl elegáns, de nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Örülhettem, hogy a nyakam és a fejem közötti állapotot nem súlyosbította egy pár centis szakadék.
- Hát, sajnálom. Őszintén. De nézd a jó oldalát – az a pár száz váltó az én zsebemet fogja innentől lehúzni. Nekem is volt ebben a vadászatban némi üzlet. – jegyeztem meg, némi kárörvendéssel. – És vegyem ezt fenyegetésnek? – kérdeztem rá a célpontommá válást érintő széljegyzetre. Már kezdtem megnyugodni hogy köztünk csökkent a nyomás.

Összehúzott szemekkel hallgattam végig a szövegelését – ebben, el kellett ismerni, igazán tehetséges volt. A végére már majdnem el is hittem, hogy nem fenyegetésről volt szó, hiába próbálta bizonygatni az iparos becsületét és félrebeszélni a férfias ösztöneiről. Egyszerűen nem volt oka akkor megölni, de később ha találna rá egyet, hezitálás nélkül nekem esne; innentől nem fog ártani messzire elkerülni a hold-érlelte hátsófelét jó távolra. Meg, ha már témánál vagyunk, úgy az egész Mocsárföldet, ha lehetséges, akkor jó pár évig.
Nem válaszoltam a monológjára, nem éreztem hogy szükség lenne rá. Hamarosan pedig elbúcsúzott… a maga különös módján. De legalább választ találtam a furcsa viselkedésére, arra a sok egymást követő, követhetetlen logikával összefűzött cselekedetére, amit előttem annyiszor levezetett – őrült volt. Aki hirtelen elkezd magával beszélni, az épeszű nem lehet. Ez megmagyarázta azt a veszélyérzetet is, ami végig kísértett; már akkor éreztem hogy nem stimmel vele valami.
Nagy lendülettel kirúgta az ajtót, majd úriemberhez méltóan behúzta maga mögött az esőfüggönyt, és eltűnt az éj leple alatt; hogy bebújjon valaki mellé egy szeretői lepel alá, vagy valaki másra rakjon egy halál sötét gyászköpenyt.
Miután elég messzire került, felsóhajtottam, lazítottam merev tartásomon, és elterültem a bűzlő szénán.
- Ne aggódjék, Beinwärmen. Önt, ha akarnám is se tudnám elfelejteni – de nem is akarom. Szükségem van az arca képére, hogy eltudjam kerülni.
Egy ideig még ott bent pihentem a csűrben, vagy istállóban vagy akármi is akart ez lenni, pontosan addig ameddig el nem állt a vihar. Biztonságosabb lett volna a takarásában gyorsan eltűnni a színről, ahogy a sötét tünde is tette, de… nem akartam elázni. Ez után az őrült után, ennyi kényelem is luxus nekem is kijárt.