[Magánjáték] Egy munka északon - Kristin & Egan

A holdpap szavai váratlanul érnek, mint a délutáni zápor tavasszal. Jól tudtam, hogy mint a sötét tündék legtöbbje eltévelyedett és nem hiszi el az igazságot még ha a szeme előtt is van, de hogy ilyen lenéző módon sajnáljon azért, mert én hiszek abban amit ő tudatosan kerül el a tekintetével felháborított.
- Hol van az Úr, azt kérded? Hát jól figyelj, tünde mert elmondom neked. Ott van minden szűkölködőben, ott van minden elveszettben és gyengélkedőben, ott van a természet hangjaiban és az éjszaka csendjében, a szélviharban és a nyári szellőben. Az Úr alkotta az egész világot és figyel annak minden részletére a legnagyobbtól a legkisebbig. Az hogy nem látod azért van mert vak vagy az igazságra! - jól tudom magamról hogy nézek ki, mikor dühös vagyok, Konrad elégszer írta le apró részletességgel. Az orrcimpáim ütemesen tágultak ki ahogy légzésem egyre erőteljesebb lett, szemem önkénytelenül húzódott össze ahogy a holdpap sajnálkozó arcát néztem. - A szelet talán látod, Egan Foley? Látod a nyomát, ahogy meghajlítja a fűszálakat, hallod a hangját és érzed a bőrödön, de látod-e? Mondhatod-e, hogy nem létezik mert nem látod? Az Úr nyomai is ott vannak mindenhol. Mert ha nincs, hát ki bélyegzett meg hogy fehérebb legyél a tündéknél és elhatárolódj tőlük fajtáddal együtt? Ki átkozta meg a vámpírokat, ki sújtott le ránk az Ítélettel és ki ragadott ki minket a világból a Szakadáskor? Ott viseled a bőrödön az Úr keze nyomát!
- Elég lesz, Kristin! - szólított meg finoman Konrad. - Szélmalomharcot vívsz, felesleges egy sötét tündével veszekedned.
- Tudom. - emeltem fel dacosan a fejem. - Nem is ütöm a vasat már sokáig, cska még egy gondolat, Egan Foley. Akinek igaz harca van és jó ügye, de a saját életét féltvén megfutamodik az igen is gyáva! - azzal megsarkantyúztam a lovamat hogy szaladhassak vele egy kört a dühömet levezetni, míg társam csak felsóhajtott.
- Hogy érted hogy egyszer már meghaltál, holdpap? Vagy rosszul értelmezem szavaidat?

Mikor megszólal Kristin, akkor továbbra is belenézek az íriszeibe. Kisebb kíváncsiság lesz úrrá rajtam, főleg, mikor azt mondja, hogy jól figyeljek. Szavaira körülnézek, de én biztos nem látom azt, amit Ő. Fura egy istenük lehet, hogy mindenhol ott van, de számomra láthatatlan.
- Vak lennék? – kérdezem hangosan, miközben elmerengek egy picit magamban. Bárhogy próbálom megközelíteni a dolgot, s befogadni a nő állítását, de mindannyiszor kidobja a lényem. Eldobom mint ha csak egy összetrancsírozott gyümölcs lenne. Ki az a buta, aki ily gyümölcsbe is beleharap? Látom a lovagnőn, hogy mennyire fel van paprikázva. Nem esek abba a hibába, hogy közlöm vele a tényt. Azonban nem kell sokat várnom arra, hogy újfent megszólaljon a beszédtársam.
- A szelet nem látom, de érzem és megtapasztalom, mikor elhajol egy fűszál, vagy elsodorja a vízcseppeket. Honnan tudod oly biztosan, hogy az ő alkotása? Ott voltál vele, mikor mindezeket alkotta? – kérdezek vissza, azonban engem szintén elkap az a hév, ami a másikból árad. Hisz kinek hiszi magát ez a nő, hogy ilyeneket állítson, mikor a világból alig ismer valamit. Úgy süt róla az elvakultság, amit ha le kellene festenem, akkor szörnyeteg képében alkotnék meg.
- Vannak dolgok, amin jobb ha gondolkodunk, hanem csupán elfogadunk ténynek. Ilyen dolog az, hogy én Hold csókoltnak születtem. Vannak kérdések, amire sose fogsz választ kapni, akármennyit próbálsz rajtuk gondolkozni. – mondom éretten, egyben tolmácsolom az öreg Holdpap társaim bölcs szavait. Végül megszólal Konrad, aminek nem örülök, hiszen ha az út nagy részében elhatárolódott a beszélgetéstől, akkor most ne védelmezze a nőt, s ne szóljon bele a kettőnk beszélgetésébe. Mikor hallom a szavait a gyávaságról, akkor továbbra sem tudok azonosulni vele.
- Észak hite ettől lenne oly magával ragadó? Az elvakultságtól, minek nem tudsz határt szabni? S mit mondasz arra, mikor magadra maradsz? Az szintén az Urad akarata lenne?   – kérdezném tőle, de ő már messze jár. Meglep, mikor Konrad rákérdez a halálomra, s ez egy keserédes mosolyt csal ki belőlem.
- Jól hallottad. Egyszer megszűntem létezni ezen a világom. Tagjaim mozdulatlanok voltak, mint egy sírkő. Szívem nem dobbant a mellkasomban. – világosítom fel, de arról már nem, hogy azután mit tapasztaltam. Senkinek sem meséltem róla, s megtartom örökre magamnak.
- A falu arra található s nem kell már sokat menni. – mutatok egy toronyirányt a férfinek, aztán rásandítok Kristinre.  
- Egyszer nagyot fog zuhanni, de remélhetőleg te ott leszel vele, hogy csillapítsd az esését. További szép napot. – Köszönök el, mert nincs semmi kedvem velük maradni. S az északiak hite pedig bevetetlen számomra, s még egyes részeit sem tudom elfogadni, legalábbis azt, amit a nőtől hallottam. Ha nem állítanak meg, akkor nyugodt tempóban térek vissza a mindennapjaimhoz.

A szél fütyülése eldobja a fülemben dobogó vér hangját de a holdpap beszédeit is. Tudtam, hogy kilátástalan harcot vívtam volna vele, így nem folytattam feleslegesen. Vak volt, olyan sokáig élt a sötétben hogy a szemei nem látják a fényt még ha az is, ami vakítja. De majd meglátja egyszer, még ha ki is égeti előtte a szeme világát. Ahogy nyárifekete kancám izmai ruganyosan táncoltak alattam végigszáguldva a füves rónaságon nem láttam semmit, ami további banditák nyomára utalt volna, így legalább emiatt nem kell aggódnunk. Vágtattam, míg a szél könnyet nem fakasztott a szememből és azzal el nem vitte a hirtelen felindulásomat, majd visszakanyarodtam társaim felé, épp elkapva a tünde utolsó mondatát.
- Köszönjük, hogy idevezettél, Egan Foley. Legyen szép napod neked is, amennyire egy átkosnak szép lehet a nappal. És kerüld el jól a többi egyházit, ugyanis nem mindenki gyakorolja az általad olyannyira megvetett kegyelmet az olyanok felé, akik idegen vallást hirdetnek az Anyaszentegyház földjein. - azzal megfordítottam lovamat Ledesfeldt irányába és sarkam finom bökésével lépésre ösztökéltem. Konrad nem ellenkezett sokat, felzárkózott mellém anélkül hogy egy szóval is illette volna a holdpap távozását, majd rám nézett.
- Te mit gondolsz róla?
- Amit hallottál. - sóhajtottam. - Lehet, hogy nagyon elszaladt velem az indulat de nem állhatom, ha valaki megpróbálja elmagyarázni nekem miért rossz vagy helytelen, amiben hiszek. Te? - néztem vissza a lovagra, akinek zord tekintete szinte mindent elárult.
- Megértelek. Elgondolkoztam hogy sértés okán párbajra hívom, de abban semmi becsületes nem lett volna, egy lovagnak levágni egy holdimádó ájtatost. Nem szeretem a tündéket, az éjfiakat meg különösen nem. Mellesleg szerintem megártott neki a nap, mert azt hiszi hogy feltámadt a halálból. De nem tűnt se démonnak, se Krisztus urunknak, azt pedig hogy egy egyházi elöljáró megkegyelmezett volna neki és visszahozza a küszöbön lehetetlennek tartom.
- Mindegy is. - legyintettem. - Igyekezzünk, igaz hitű keresztények várják a védelmünket! - mosolyodtam el ezzel próbálva visszanyerni a nyugalmam. Sikerült. - Reméljük, hogy nem futunk se több sötét tündébe, se banditába!