[Magánjáték] A Veszélyes Sütemény

Gobz gyakran evett családokat, de volt amikor a fürgébbeknek sikerült elmenekülniük. Gobz annak ellenére, hogy utolérhette volna őket, nem akarta belefektetni az ahhoz szükséges energiát, így sokszor csak hagyta őket elmenekülni. Egy ilyen eset volt még életének egyik első lakmározása is. Az a bizonyos falu volt, amit szétdúlt és ötven évig lakott. Gobz mit sem sejthetett arról, hogy annak az esetnek a túlélői nemcsak, hogy felnőttek hanem még Gobzot is megjegyezték. Sőt, egy olyan eset, ami Gobznak szinte mindennapos és közönséges néhány adott embernek nagyon jelentős is lehet. Erre nem számított Gobz, mikor az egyik gyerkőc, amelyik még anno elmenekült egy csapdát állított a démonnak.
Ki hitte volna, hogy valaki egész életét azzal tölti, hogy egész családjának mészárosát levadássza...? Gobz biztos, hogy nem számított rá, mivel az túl nagy erőfeszítés lenne. Gobz segítene a mészárosnak elfogyasztani a családját. Gobz okos, nem úgy mint egyesek, akik óriási vermet ásnak, alját tele teszik a földből kiálló óriási tüskékkel, a tetejét befedik textillel, majd füvet pakolnak rá. A csapda eléggé feltűnő lett volna, hiszen körülötte felfele állt a fű, de a csapdán össze-vissza volt, de Gobznak nem volt kedve a szemét a földre szegezni. Sosem néz ahova lép, mert kilencven százalékban teljesen fölösleges energiapazarlás amiből semmit sem nyer, így nem éri meg a maradék tíz százalékért. Azonban a csapdában nem ez volt a leleményes, hanem az, hogy az egésznek a közepén egy oszlopszerű szikla volt és rajta egy tál... süteménnyel.
Gobz nem mondhatott nemet egy ételnek sem és nem csak a sütemény nézett ki finomnak... a tál is szép volt. Nem mellesleg nem kevés süteményről volt itt szó, hanem tornyosultak is. Gobznak ennyi teljesen elegendő volt ahhoz, hogy lomhán meginduljon a csapda közepe felé, hogy megegye a süteményt. És a tálat. Ne felejtsük a tálat is.

Hellenburg, Hellenblatt, Hellenburg, Helleblatt... Jóska már kívülről tudta az utat, annyira hogy Loreenának szinte figyelnie sem kellett, hogy a ló mindig a megfelelő ösvényt rója, elég volt elindítani a jól megszokott, már-már unalmas úton, a szürke csődör pedig egyenesen elvitte a két település között. Szinte már kezdte unni, hogy mint valami futár ingázik össze vissza, de muszáj volt. Végig kellett vinnie, amit elkezdtek, és ő volt az egyetlen, akiben mindegyik oldal bízott annyira, hogy legalább leüljön vele egy tárgyalóasztalhoz. Még az Északiak is. Most azonban ismét délre tartott, néhány dokumentumért, és hogy felügyeljen visszafelé egy adag szállítmányt.
A tájat nézte, a fákat, a madarakat, ahogyan az erdő végre feléled. A ló egy ki tisztáson vágott át, és már csodálta volna a földön nyíló apró fehér százszorszépeket, amikor tünde szemei kiszúrtak valamit, ami egyszerűen nem illett bele a tájba: egy kő tetején egy nagy tál sütemény. Olyan hirtelen rántotta meg a kantárszárat, hogy Jóska felágaskodott egy pillanatra. Sütemény egy tisztás közepén. Lehetetlen. De annyira íncsiklandozóan néztek ki már távolról is, hogy akármennyire számított a maradék józan esze a csapdára, tudta, hogy ezt muszáj közelebbről is megszakértenie, vagy esetleg magával vinnie őket, hiszen mi van ha mérgezett...
Leugrott a lováról, hogy közelebb menjen, ekkor vette észre a lomhán közeledő hatalmas... Valamit. Ha nem harcolt volna a démonháborúban akkor lövése sem lenne hogy mégis mivel áll szemben, de így leginkább egy restségdémonra emlékezteti... Bár valószínűbb, hogy falánkságdémon ha már a süteményhez vánszorog éppen. Márpedig az a tál az övé! Vagyis a tál nem is kell neki, csak ami rajta van, az a krémes piskótás túlcukrozott-mézezett csoda, ami olyan szépen fénylik a napon. Előveszi az íját és kilő egy nyilat egyenesen a démon lába elé.
- Eddig és ne tovább! - nem kezd mészárlásba, ha nem muszáj, de nem is fogja hagyni magát.

A távolban egy ló jelent meg, rajta egy emberrel. Gobzot nem igazán érdekelte a dolog, bár a ló elég ínycsiklandozónak tűnt, de a szituáció teljesen a feje tetejére állt, mikor egy nyílvessző érkezett a lába elé és mellé egy megjegyzés. Nem ez volt az első alkalom, hogy Gobz és étele közé álltak, de általában a célszemély is közel volt, így elég volt egy nagyobb ütés, hogy az akadály eltűnjön. Gobz először azt hitte, hogy nem lesz jó vége a dolognak, de hamar rágondolt, hogy ezt mégis a saját hasznára fordíthatja. Morgott egyet, megállt majd az ember felé vitte tekintetét. Tényleg táplálónak nézett ki az a ló.
Gobznak ugyanis az jutott az eszébe, hogy mivel úgysem szeret mozogni, ezért ha képes szokásosan nagyon ijesztőnek tűnni akkor meggyőzheti az embert, hogy lehetőleg lovastul hozza oda a tál süteményt neki. Mellét felfújta, az izzó, vöröslő vére élénkebben kezdett pezsegni majd megpróbálta a lehető legegyszerűbben kifejeznie magát.
- Hozd. - mondta fapofával, majd remélte, hogy tényleg lovastul jön, mert a süti és a tányér biztos nem lesz elég étel. Az íjász pedig túl nagy erőfeszítés lenne, hiszen távolról tud harcolni és ahhoz, hogy megölje közel kell mennie hozzá... talán, ha odahozza... igen, Gobz terve tökéletes volt és kicsit büszkén nézett magába, miközben próbálta fenntartani a lehetőleg legijesztőbb kinézetét a három méteres óriás, ahogy szemmagassága felett volt a lovon ülőnek.

A démon nem tűnik úgy, mintha túlzottan megijedt volna a nyilától, sőt még rá is parancsol, hogy hozza. Hozza, de mit? Magát? A sütit? Komolyan ráparancsolt egy lassú hegyomlás, hogy vigyen oda neki egy tányér édességet? Leugrik a lova hátáról - mert azt biztos hogy nem fogja egy démon közelébe vezetni, főleg úgy, hogy Jóska nagyon hűséges és jámbor, de gyávább mint egy nyúl, és valószínűleg már akkor is megbokrosodna, ha egy méterrel közelebb parancsolná. Szóval gyalogszerrel és felajzott íjjal lépked a szikla felé. Ő aztán nem fog megijedni holmi hatalmas démontól! Még akkor sem ha igen érdekes és impozáns látvány, szóval egyébként trófeának sem lenne utolsó.
- Ebből a süteményből nem eszel! Eszem ágában sincs odavinni neked, mégis kinek képzeled magad?!
Csak a feletteseitől fogad el parancsot a seregben és senki mástól. Újabb nyilat illeszt az idegre és felhúzza.
- Menjél innen még szépen kérem!
Nem akar rálőni, de meg fogja tenni, ha muszáj. Az persze még mindig nem elég gyanús neki, hogy a mező közepén itt egy tál sütemény. Eszébe kéne jutnia, hogy talán csapda, és hogy talán a démon jelenléte sem egészen véletlen, és talán épp keresztbe húz egy bosszúhadjáratot. De hogyan gondolhatná hogy a sütemény bárkinek is ártani akarna? Teljességgel kizárt.

Gobz váratlan választ kapott és lejjebb is fújta magát. Örült, hogy nem kellett tovább tartania a nagy és csúnya  látszatot, viszont étel szempontjából nem volt túl előnyös neki. Gobz nem szokta még meg, hogy bátrak ellene és viszonylag gyorsan kapcsolt, hogy lehet túl nagy fába vágta a fejszéjét. Amúgy sem érte meg már így a sütemény. A nyíl kikerülésével egyel több lépés lenne odamenni is, tehát már közel elérhetetlen célnak látszik így is. Azonban Gobz látott még valamit a helyzetben, így karját vízszintes magasságba emelte, majd a lóra mutatott.
- Simogat?
Majd igenlő válasznál lassan elindult volna a ló felé, nem válasz esetén pedig csak szimplán megfordult volna, a döntés már csak az emberen múlt. A döntés, hogy Gobz sunyiban megeheti a lovát vagy sem. Igazából nem lenne annyira horribilis a szituáció, Gobz csak szimplán odasétálna a lóhoz, adna neki egy darab simítást, ami már így is túl sok energiapazarlás lenne, így lehet azt se tenné, majd megfogná a szép paci fejét és a szájába illesztené mint valami szép téglát a falnak hiányzó helyére és leharapná azt. Nagyon finom lenne aztán megenni az egész lovat és az ember pedig megkapná a süteményt. Mindenki jól járt volna. Gobz ismételten egy zseni volt saját szemében.

Mielőtt azonban Lory lova csúnya véget érhetne, egy üvegcse repül be közétek és törik szét a köveken, majd olyan gyorsan terül szét a belőle kiáramló füst, hogy időtök sincs reagálni, máris mindketten álomba szenderültök. Mikor sikerül feleszmélnetek egy nagyon magas fa tetejére ácsolt platón vagytok, a fa törzséhez kötözve. Hogy hogy sikerült Gobsot felcipelni oda az rejtély, de valahogy csak összejött.

Amikor a szörnyeteg kicsit összébb ment a tünde is elégedettebben eresztette le az íját. Örült, ha nem kell harcolniuk, csak simán foghatja a süteményt és már viheti is, legalább lesz mit majszolnia a nyeregben Hellenburg felé menet. Úgy tűnik azonban még nincs vége a történetnek.
Felvonja a szemöldökét a démon kérdésére. Simogat? Meg akarja simogatni Jóskát? Dehát miért? Még az is eszébe jut, hogy ez itt a külseje ellenére egy jámbor természetű démon, aki tényleg csak süteményt akar enni meg lovat dédelgetni, de ez mindennek ellentmondana, amit eddig a démonokról tudott. Főleg hogy állítólag hasonlatossá válnak a bűnhöz ami emberként a vesztüket okozta. Bizalmatlanul méregeti a démont, aki inkább szörnyeteg mint humán, de annyira együgyünek tűnik, hogy lehet hogy meg is engedné, hogy megsimogassa a lovát.
- Hát... jó. - ennyit mond, és már mennének is vissza, amikor egy üvegcse csapódik a köveknek. Lory ösztönösen kapja a szája elé a karját (amit véd a tünde könnyűpáncél így nagyon befogni az orrát nem tudja vele), de ez sem segít eleget. A szeme előtt a világ eltorzul, furcsán folynak össze a fák levelei a törzsükkel, az ég felhői a tiszta azúrkék színnel, csakhogy végül mindenen úrrá legyen a puha, megnyugtató feketeség.

Kábultan ébred. A szél bele-bele kap az avarszínű hajába, érzi, ahogyan a bőrét simogatja, a nap pedig egyre forróbban tűz le rá, ahogy közeledik a nyár. A szikrázó napfény még a szemhéjain keresztül is szinte vakítja, és mindebből egy dologra tud csak következtetni: valahol elég magasan van, és a kezei zsibbadásából az is nyilvánvaló, hogy meg van kötözve.
Lassan kinyitja a szemeit és körbenéz. Egy magas fára épített platón van a fa törzséhez van hozzákötve. Malachitzöld szemei a démont keresik, és ahogy nagyon forgatja a fejét meg is látja a fa törzsének túloldalán a hatalmas test néhány elmosódott körvonalát. Nem ért semmit. Főleg azt nem, hogy ki volt olyan erős hogy felcipelje a gigászi óriást idáig, és miért vállalta valaki ezt a nyilvánvalóan hatalmas fáradtságot.
- Hahó, van itt valaki?

Gobz terve bevált és már készült is megenni a lovat, amiért még azt a fáradalmas utat is megtette volna, ami a ló és közte volt, azonban útja közben hallott valami zajt. Leginkább arra emlékeztette Gobzot amikor egy sípcsont roppant szét szájában és megijedt tőle... nem volt büszke arra az emlékre. Füst szállt fel a földről, így Gobz kénytelen volt lenézni, hogy mégis mi történik, majd valahogyan sikerült üres hassal álomba szenderülnie.
Gobz egy fához kötözve kelt fel és alig hitt annak, hogy mi történt. Aludhatott anélkül, hogy ennie kellett volna! Gobznak muszáj lesz kiderítenie ennek módját! A gyomra viszont már nagyon üres volt és az éhség már szinte tűrhetetlen volt. Préda azonban nem volt a környéken, így bár szikláival elvághatta volna a kötelet, nem tette, mert a sok mikromozdulatba adott energia összeadódna, így túl fárasztó lenne. Vissza akart menni aludni, de túl éhes volt ahhoz. Gondolkodóba esett, majd meghallotta az ember hangját. Legszívesebben megette volna a fával együtt, de a hang mögüle jött. Ahhoz pedig, hogy megegye először ki kellett volna szabadulnia, majd átrágnia a fát... túl sok macera. Gobz csak vissza akart menni aludni.
- Még. - szólalt meg, teljesen figyelmen hagyva az ember kérdését. Gobz nagyon éhes volt, alig tudott már tisztán gondolkodni. Nem volt ideje holmi céltalan beszélgetésekre. Krízishelyzetben volt és csak egy ló feje vagy egy kitevős alvás menthette meg.

- Felébredtetek? Helyes. Te rusnya démon, talán emlékszel rám! Megetted a családomat, ezért kitaláltam a tökéletes büntetésedet! Azon a fán fogsz halálra éhezni, ha csak le nem ugrasz és vetsz véget az egésznek. Tünde, sajnálom, hogy így kell lennie, de rosszkor voltál rossz helyen és nem vagyok benne biztos, hogy nem a társa vagy-e ennek a szörnyetegnek.
A hang alólatok szól, nyilván a csapdaállító. Németül beszél, tehát feltehetően ember. Nem mond többet, azt azonban észrevehetitek, hogy a kötél meglehetősen laza és kissé már elhasznált is így nem esik nehezetekre elszakítani. Már csak az a kérdés hogyan juttok le.

A démon ugyan megszólalt, de a lánynak fogalma sem volt, mit jelenthetett az a "Még". Ez a bestia bár hatalmas volt, erős, és valószínűleg a bőre is kemény volt nem rendelkezett sok ésszel. Lory szinte biztos volt benne, hogy életében is egy kövér, tohonya alak lehetett.
Ekkor viszont a kiáltására választ is kapott. Próbált lenézni, de a plató eltakarta a németül beszélő férfihang tulajdonosát, így nem tudott meg többet róla. A sütemény tényleg csapda volt tehát, ő meg ostoba módon belekeveredett mert a hasa után ment! Idegesen fészkelődött a kötelek között, és örömmel vette tudomásul, hogy ha nagyon akarna talán ki tudott volna szabadulni... Talán. De jobb lett volna, ha képes az emberrel dűlőre jutni.
- Kérlek engedj el! Nem vagyok a társa egy ilyen gusztustalan démonnak, csak csúnyán belesétáltam a sütemény-csapdádba! Felőlem azt csinálsz a démonnal amit akarsz, megölheted, megkínozhatod még meg is értelek, de én szeretnék továbbmenni Hellenburgba! - kiáltja le. Mit érdekli őt, hogy mi lesz a szörnyeteggel? Sőt már a sütit se akarja annyira megenni. Hülye volt, hogy egyáltalán leszállt a lova hátáról. Jóska! Vajon mi lehet vele? És a fegyverei?
Tovább feszegeti a köteleket, amik végül el is szakadnak (Lady Wildwind ugyanis elég jó erőben lévő tünde lovag, megedződtek a karjai a sok íjászattól) de még nem mozdul. Nem szeretné bántani az embert odalent ha nem muszáj.

Gobz nem igazán törődött semmivel. Nem volt energiája és kedve elszakítani a kötelet és már belenyugodott, hogy a platón fog élni. Megtervezte előre, hogy a fával fog táplálkozni, először annak csak a leveleit elfogyasztva majd föntről lefelé a törzsét lassan. Végül is csak nagy macera, de megoldható, mert lejutni nagyobb macera lenne, hiszen Gobz nem tud fát mászni. Amúgy sem próbált még Gobz vegetáriánus diétát plusz egy fát megenni elég egyedi ötletnek tűnik ahhoz, hogy akár be is válhasson.
Gobz természetesen hallotta a szavakat, amiket az ember mondott, de nem igazán törődött velük, hiszen teljesen fölösleges lett volna akármit is reagálni rájuk. Csupán új beszélgetésbe kezdhetett volna bele, ha megszólalt volna és azzal csak maga alatt vágná a fát, de ezúttal nem szó szerint. Egy energiát igénylő, heves beszélgetésbe vonná bele magát ami senkinek sem hiányzott, főleg Gobznak. Kicsit lejjebb csúszott a meglazított kötélben, majd leült a platóra úgy, hogy a kötél szájmagasságban legyen. Ezután megkezdte megenni a kötelet, hiszen minek pocsékolja az időt, ha már most belekezdhet az új diétájába a démon. A kötél nagyon nem volt finom. Gobz hamar meggondolta magát és elkezdett azon elmélkedni, hogy vajon hogyan ehetné meg ezt a két embert, aki körülötte van. Fapofával nézett maga elé, miközben elmélyedt gondolataiban.

Egy pár másodpercig elhallgatva gondolkodik foglyul ejtőtök, majd felkiállt.
- Rendben, ha tényleg nem vagy a társa lejöhetsz! Egy tündének nem akadály, én nem foglak bántani lent. A démon pedig majd megtudja milyen a szenvedés, amit én éreztem.
A fa valóban eléggé jól mászható, főleg egy tünde akrobatikájával, ám mikor leérsz nem egy férfi fogad, hanem négy. Ebből az egyik, feltételezhetően aki beszélt a földön leütve fekszik ájultan.
- Változott a terv. - mondja a három ébren lévő közül az egyik. - Mindkettőtöket eladunk Halgerson atyának. Talán megúszod a vallatást, tünde, de csak ha nem ellenkezel! Te pedig ne hidd, hogy kimaradsz belőle, démon! Mindjárt téged is lehozunk!

Mit érdekli őt, hogy a démon szenved, az a lényeg hogy ő el tudjon tűnni innen mielőtt. Kifejezetten örül, hogy sikerült hatnia a fiú józan eszére, és nem kell többet a démonnal egy fán üdülnie. A kötél már foszladozott és elérett, így könnyedén ki tudta magát szabadítani. Utolsó pillantást még vetett a hegyomlás démonra. Vajon megérdemel ekkora szenvedést, hogy kiéheztetik egy fához kötve? Mostmár szinte biztos volt benne, hogy amaz falánkségdémon, de vajon mit követett el a fiú sérelmére, hogy az ilyen kegyetlen bosszút akarjon állni?
Nem az ő dolga volt. Megrázta a fejét, és macskaügyességgel mászott le a fáról. Épp meg akarta köszönni a fiúnak, hogy elengedte és készült megkérdezni mit csinált a démon amikor nem várt látvány fogadta. Mert miért is lenne az élet egyszerű?
- Atya? A papok nem vesznek tündéket.- közli velük hűvösen, miközben felméri a terepet. A lova egy fához van kötve, a nyereghez erősítve pedig ott az íja és a nyilai. Gyerekjáték. Nagy levegőt vesz és a szél erejéven elrúgja magát a földről. Két méter magasat tud ugrani, így könnyedén átugorja az egyik embert és terem a lova mellett.
- Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha csak hagytok elmenni, és nem kell hogy megverjelek benneteket, mint ahogyan anyátok porolná ki a seggetek. A démonnal tegyetek amit akartok.

Gobz továbbra sem törődött azzal ami lent történt és inkább elkezdte csökkenteni étvágyát. Mivel más módszert nem látott rá, ezért elkezdte enni a kötelet, ami rajta volt. Elég kényelmes manőver volt, mivel a platón ülve Gobznak nem kellett sokat mozgatnia a fejét, elég volt csak rágásba kezdenie. Nem igazán törődött azzal ami lent történt, halkan jött csak a hang fel ilyen magasra és amúgy is Gobz egy elfoglalt démon volt. A kötél mint kiderült nem volt a kedvenc étele, de muszáj volt elfogyasztania éhsége miatt, tehát így is tett. Ha nem lett volna ennyire éhes talán figyelt volna a beszélgetésekre is... de amiről Gobz nem tud, az Gobzot nem bántja.

- Ahogy akarod, kicsike! Nem keressük a bajt feleslegesen, főleg ha profit se jár érte. Eredj amerre látsz! - feleli a három bandita feltételezhető vezére.
- De főnök, legalább először megdu... - kezdene el méltatlankodni az egyikük, de a harmadik oldalba vágja.
- Hülye vagy? Ez egy tünde, bujakórt kapsz tőle te csökött! - közben vezetőjük a fát kezdte vizsgálni halkan motyogva, kezével óvatosan végigsimítva.
- Elvileg az a taknyos egy druidától lopta azt a fura követ, de ha megtalálom a fán a... - ekkor ujjai alatt egy tünde motívum ragyog fel zölden, mire a fa zsugorodni kezd és úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna, így Gobz már a földön lévő platón ücsörög a kötelet rágva. - Pontosan így!
- Főnök, a süteménnyel mi legyen? - kérdezi az egyik bandita, magasba emelve a tálcát, ami láthatóan érintetlen.
- Csak dobjátok el valamerre, minek az?!

Az egyik férfi azt mondja, hogy elmehet, így bólint egyet és már kötné is el Jóskát a fától, hogy nyeregbe pattanva ügessen Hellenburgba, de ekkor meghallja amit a többi bandita mond. Megdugni? Bujakór? Ő Lady Wildwind a királynő lovagja és egyébként is hogy merik...! Lelkében szinte viharként ébred fel a harag, hogy nem. Róla nem fognak ilyen utolsó, alpári az állatoknál is alávalóbb emberek így beszélni.
Megfordul, zöld szemei szikrákat hánynak, ekkor látja meg a mutatványt a fával. Tehát még egy druida ékszert is loptak! Nem sétálhat csak úgy el az alávaló gazemberektől. Egyetlen lépéssel terem az előtt a férfi előtt, amelyik a bujakórt említette, és látszólag fél méterrel ütéstávon kívül áll meg... De csak látszólag. A szél erejével felerősítve nyújtja ki a karját, és teljes erejét beleadva húz be a férfi képébe egy olyan nagyot, hogy az elrepül a vezetőjük mellett, egyenesen a falánkségdémon elé, jó hogy nem a karjaiba.
Lory fúj egyet.
- Tessék démon, a süti helyett. Kértek még ti is vagy tanultok némi jómodort?

Gobz végre leérkezett a fáról. Mivel nem igazán figyelte korábban mi történik ezért azt hitte, hogy a fa összeköttetésben állt a kötéllel és mivel Gobz megette a kötelet a fa is meghalt úgymond. Nem volt túlságosan ésszerű magyarázat a történtekre, de ez volt az egyetlen amire Gobz gondolhatott a saját szemszögéből. A történések közepén azonban Gobz egy csodás svédasztalt pillantott meg. Egy ájult és négy nem ájult ember. Gobz számításai szerint egy ekkora adagból nagyon szépen jóllakhat, így Gobzban fellángolt a motiváció. Nem annyira, mint egy átlag emberben, sokkal inkább elérte azt a pontot, mint egy átlag embernél amikor az teljesen nincs motiválva. Gobz készen állt a reggelihez, azonban még mielőtt meg kellett volna mozdítania végtagjait egy ember repült elé. Gobz figyelte ezúttal a történéseket és a nőre nézett. Szeme könnybe borult volna büszkeségében, ha Gobz nem lenne egy félelmetes három méteres démon, aki nem tud sírni. A gyomrának korgását már nem kellett tovább hallgatnia, egy igazi falánkságdémonhoz hűen harapta le az ember fejét, majd kezdte mohón a szájába tömni. A nagy evési zűrzavarból csupán egy dolog lógott ki... Gobz jobb keze, egy felmutatott hüvelykujjal a nő felé, aki egy csomó fölösleges energiát spórolt meg a démonnak. Gobz nagyon hálás volt, így eldöntötte, hogy talán máskor nagyon kicsi eséllyel nem eszi meg ha találkoznak. A lováról mondjuk még mindig nem mondott le.

You da real mvp:

- Te faimádó szuka! - hördül fel az egyik bandita, ám a vezetőjük olyat ordít, ami végigzeng a tájon.
- Te... Te átokverte démon, megetted Johant?! - azzal mint egy félőrült ugrik neked egy hosszú tőrrel, majd egy pár másodpercnyi sokkszünet után a másik is csatlakozik hozzá. Ideje megmozdulni, mert lehet bármilyen kemény szikla a tested azok a tőrök bizony rossz pontokba döfve csúnya sebeket tudnak okozni.

Ahogy felfogja mit tett a döbbenet és a borzalom torz grimasza ül ki a tündenő arcára. Nem gondolta volna, eszébe sem jutott, hogy a falánkságdémon tényleg elkezdi megenni az egyik embert, sőt, nem csak elkezdi de be is fejezi! Ő... Ő nem akarta ezt. Csak megleckéztetni akart néhány szemétládát, amelyik el akarta őt adni az inkvizíciónak, utána amikor elengedték akkor meg még megerőszakolni, és minden féle otrombaságot mondtak rá. De ezért halált érdemelnek? A felmutatott hüvelykujjtól feláll a szőr a hátán. Még meg is köszöni... Mintha ajándékot adott volna, bár végülis ezt tette. Rosszul van a démontól. Rosszul van az emberektől. Rosszul van saját magától.
A moralizálástól egészen lefagy, így a következő, amit lát az, hogy a maradék két eszméleténél lévő ember igyekszik nekimenni a démonnak, és revansot venni lefejezett társukért. A harmadik látszólag még nem tért magához, így ameddig az a kettő a démonnal van elfoglalva, ő az ájulthoz siet, és igyekszik odébb húzni, Jóska felé. Lehet hogy ő állította a meglehetősen kreatív csapdát a süteménnyel, de mégsem érdemelné meg, hogy a démon őt is felfalja csak úgy. A másik kettővel nem törődik, ha vannak olyan ostobák, hogy nekimennek a hegyomlásnak, lelkük rajta.

A lány nem igazán reagált Gobz köszönetére így Gobz hamar letette a kezét, nem volt érdemes tovább a levegőben tartania. Gobz jóízűen falatozott, csupán a szeme sarkából látva, hogy a lány éppen hurcolja el az ájult figurát. Gobz bár szomorú volt, hogy neki egyel kevesebb húsadag jut, de gondolta ésszerű elosztás, hiszen a lánynak is ennie kell valamit.. vagy a lova szereti az emberhúst? Lehet mindketten akartak belőle egy-egy falatot és Gobz amúgy is túl lusta volt az összes embert kisajátítani. Egy dolog bántotta csupán a démont, mégpedig az, hogy a maradék kettő valamiért felé tartott. Gobz nem értette ennek mivoltját, hiszen lényegében a lánnyal harcoltak és a lány bántotta a társukat is, Gobz csak lejött reggelizni. Gobz csak egy turista volt, aki sokat aludt és morcosan lement reggelizni az étkezdébe, de erről most már nem tehetett igazából. Felé tartottak, ez tény és Gobz sóhajtott is volna, ha a sóhajtást nem tartaná fölösleges energiapazarlásnak. Gobz így kénytelen volt szó szerint félben hagynia az ételét majd ismét megpróbálkozott a saját maga felfújásával, csak ezúttal megspékelte azzal is, hogy ketté tépte a megmaradt emberdarabot. A mindenfelé zúduló vér és egy három méteres szikla és láva kinézetű démontól jó esetben meg kellett ijedjenek az alakok. Hangos morgása közben Gobz remélte, hogy tényleg megijednek és felhúzzák a nyúlcipőt. Majd ha megfordulnak szokásához hűen megpróbálná elkapni az egyiket és azt is megenni.

A két támadó egy pillanatra megtorpan, majd az egyik karon ragadja a másikat.
- Hagyjuk főnök, nem éri meg az a pénz! - a vezető egy pár másodpercig tétovázik, majd még egy utolsót a földre köp.
- Ne hidd, hogy megfeledkezünk rólad, te átokfajzat! Ha legközelebb elkapunk egyesével foglyuk kitépni a fogaidat és apró darabokban lefejteni a szikláidat! - azzal öles léptekkel megkerülik a fát aztán felülnek a saját lovaikra és elvágtatnak, így ismét ketten maradtok; meg egy tál sütemény, amit a nagy sietségben ott felejtettek.

Éppen csak sikerült arrébb húznia az emberfiút, mikor a másik kettő rátámadt a démonra, és az felfújta magát, amellett hogy ketté tépte a korábban már félig megevett ember maradékát. Lory járt a démonháborúban. Ott volt Holtmezőn is, és látott már szörnyűséges dolgokat Veronia földjén, de semmi, tényleg semmi nem volt a falánkságdémon borzalmához fogható. A pattanó izmok és inak, ahogyan az ember úgy vált ketté mint ahogy a vászon amikor a szabók tépik olyan szörnyű volt, hogy az elméje képtelen volt felfogni. Észre sem vette az arcára fröccsenő vércseppeket, csupán az orrát ütötte meg a facsaró bűz. Mégis képtelen volt elfordítani a tekintetét a fénylő hártyákról és kilógó belekről. Nameg a három méteres kőszikláról, ami a démon teste volt. Magában azon morfondírozott, hogy ha megtámadja vajon hogy tudná megölni? A kőtest megállítaná a nyilait, és csak imádkozhatna hogy a szél esetleg belülről szétfeszítse... Egyedül a szent nyilai jelenthettek volna megoldást, de inkább reménykedett benne, hogy nem kell használnia.
Az emberek lóra pattantak és elviharzottak, de ki hibáztatná őket? Már neki is régen menekülni kellett volna, és vissza sem nézni a szanaszét heverő végtagokra és belső szerv darabkákra. Még szerencse, hogy abban biztos volt, hogy a démon feltakarít maga után. De mi legyen az ájult fiúval? Nagy levegőt vett - bár ne tette volna, mert elfogta az öklendezés. Egy fához futott és mindent kihányt, amit addig megevett, de végül megtörölte a homlokát és összeszedte magát. Csak nyugalom. Ha a démon még nem támadta meg, akkor nem is fogja.
- Kössünk alkut! - fordult a három méteres izzó kőszikla felé, amikor végül összeszedte magát. - Elviszem az emberfiút messzire innen, hogy ne háborgasson, és tied lehet a sütemény. - mutat a tálcára. Úgyis elment az étvágya, és ha már a sütemény se menne le a torkán, ott tényleg baj van. De a kölyök nem érdemli meg a halált. Elviszi egy faluba vagy talán egész Hellenburgig, és akkor nem bánthatják többé egymást.

//Elnézést a késlekedésért!//

Miután a gazfickók elmenekültek és Gobznak egyikőjüket sem sikerült elkapnia, kicsit szomorúan, de mégis jóízűen elfogyasztotta a maradékokat a földön. A zavaró ember még mindig a közelben volt, de nem tűnt agresszívnak Gobz irányába, így nem tartotta rajta a szemét evés közben. Nem igazán figyelte a környezetét és miután az összes béldarabkát elfogyasztotta és az ujjait is megnyalta Gobz, mint aki dolgát végezte a térdére támaszkodva felkelt. Indult volna a következő adag felé, azonban egy ajánlatot tettek neki. Már félúton volt a csapdakölyökhöz. Az a fölöslegesen megtett út nem tett jót neki. Az ajánlat ésszerűnek tűnt Gobz számára mivel megküzdeni a fiúért túl nagy erőfeszítés lett volna, meg amúgy is éhes a finomnak kinéző ló és a lány. Gobz döntésre szorult és két lehetőség közül választhatott, amik közül mindkettő akár rosszul is elsülhetett volna. Mondhatta volna, hogy oké, de egy ételdarabka kieshetett volna a fogai közül, ami ételpazarlás vagy bólinthatott volna, de a bólintást az érthető bólintási szögön túl is vihette volna, így energiát pocsékolva. Mivel Gobz kisebb sétája már így is több volt, mint amit meg kellett tennie, így kénytelen volt a két rossz közül a megszólalást választania.
- Ok. - mondta, majd megragadta a süteményt és tálastul benyelte az egészet. Gobz bár még mindig kissé éhesen, de büszkén távozott a helyszínről.

Feszülten várja, hogy a démon nekitámad-e vagy elfogadja az ajánlatát, miközben felszedegeti a szétdobált ember-darabkákat. Ha nem lenne rosszul talán még el is mosolyodna: tünde szokás, hogy semmit sem pazarolnak el soha, és ha levadásznak egy állatot, annak is minden részét hasznosítják, a hústól kezdve a csontokon át a szőrig. Az ölés értelmetlen volna önmagában, ha nem így tennének.
A démon végül hanyagul megszólal, de ennyi is elég. A beleegyezése ígéret, hogy nem fogja őt megtámadni. Szomorúan nézi, ahogyan a sütemény, ami miatt belekeveredett ebbe az egészbe eltűnik a kőtömb szájában. De legalább megmentett egy életet, reméli a fiú rá fog szolgálni. Megfeszíti az izmait és átveti a fiút Jóska hátán, hogy egyik oldalán a keze és a feje, másik oldalán a lába lógjon le, majd ő is felpattan mögé. Nem köszön el a démontól, nehogy az meggondolja magát, csak sietve ügetésre bírja a hátasát Hellenburg felé. Nem tudja képes lesz-e most enni néhány napig ezek után...

Érdekes játék volt, tanulsága pedig az, hogy a sütemény csak problémákat szül. Mindkét játékos jutalma 100 TP.