Az Atya, a Fiú és még ki tudja..............

Néha az embernek pihennie is kell, meg aztán valamikor a megkeresett pénz is el kell költeni, így most ismét a Főváros levegőjét rontom, mert itt aztán mindenféle szórakozást megtalál az ember lánya, amit csak kíván.
Egy jobb módú fogadóban ütöm fel főhadiszállásom, hiszen most elég pénz csörög a zsebemben a legutolsó kis afférom óta, amit bőkezűen fizettek meg, miután a lovagi tornán oly vitézen küzdő nemes lovag csataménje valami furcsa kórt kapott és pár nap után már lehetett is hívni a sintért.
Jól is esett már egy forró fürdő, meg a ruha táram felújítása, na meg este sikerült egyéb szükségleteimet is kielégítenem, így testben és lélekben felfrissülve igyekeztem lefelé a fogadó lépcsőjén, hogy engedve az orromba szivárgó finom illatoknak megrendeljem az ebédemet.
A jól menő fogadó sok tehetős vendéget is jelent, ezért nem lepett meg a nagy nyüzsgés, ami fogadott. Elmarkoltam a mellettem elsuhanó felszolgáló lány kezét, akinek arcán verejték gyöngyözött, hisz alig győzték a kiszolgálást.
- Egy báránysültet kérek friss cipóval és egy kancsó sört aranyvirág, oda ahhoz az asztalhoz. – intettem az egyetlen szabad helyre, az egyik sarokban.
Miután bólintott, el is indulta, amikor egy fekete ruhás, magas, középkorú alakon akadt meg a szemem, aki láthatóan pont ugyan azt a széket szemelte ki magának és már majdnem le is csapott rá.
Pár gyors lépéssel előztem meg és megakasztva a leülés mozdulatában, magam foglaltam helyet.
- Keress mást, barátom. – villantottam rá figyelmeztetően a szemem. – Talán, ha türelmesen vársz, lesz még szabad hely. – hessentettem arrébb a kezemmel.

Régen akadt ilyen könnyű megbízásom.
Általánosságban nem szoktak követséggel megbízni - mindég valami fontosabb feladat után járok -, most azonban cseppet sem bánom, hogy így jött ki a lépés: nosztalgiával tekintek vissza ugyanis az itt töltött gyermek-és ifjúkoromra. A Főváros semmit sem változott az elmúlt tizennyolc évben, és úgy találom, ez inkább kellemes, mint kellemetlen vonása. Lassan ideje visszaindulnom a válasszal a Katedrálisba; a mai éjjel azonban még kényelmesen belefér az itt eltölthető időmbe.
Egyetlen, sápadt csillag döfte át a fakóbíbor fényű késő esti eget, amikor elindultam. Mostanra alighanem más fények is csatlakoztak hozzá, csakhogy a látványt kitakarja a terebélyes cédrusgerendákból ácsolt mennyezet, amely a város belső kerületeinek egyik legkellemesebb fogadóját árnyékolja. Sokaság éppen nincs, de azért elegen vannak; úgy ítélem meg, lesz időm kinyújtóztatni a lábam a tűz előtt, míg megjelenik előttem az első felszolgáló.

Észre se veszem a macskásan mozgékony kis árnyat, amíg be nem slisszol a résbe, amely a szék és közöttem van; úgy fest, mint aki kései ebédre ugrott be, de az asztal újdonság lehet neki, mert a modora helyett is csak pénze akad.
Nem elég, hogy a székre igényt tart, még van képe megszólítani; dölyfösen vonom fel a szemöldököm válaszul, és ahelyett, hogy a hajába markolva beleverném a fejét az asztallapba - ezt diktálja ugyanis az indulat, amely egyáltalán nem várat magára vele szemben -, elkapom inkább a felszolgálólány csuklóját, hogy megtorpantsam a lendületében.
- A kisasszony meggondolta magát - reccsenek rá anélkül, hogy energiát pazarolnék akár egy oldalpillantásra is. - Csak a lábát pihenteti. Hanem én éhes vagyok; szerezz nekem vesepecsenyét! Szarvasból legyen, kívül sülve, belül véresen. Bort hozzá, meg valami asztalt! És hagyd meg a gazdádnak, hogy a lányt ne szolgálja ki. Böjti napja van. Alázatot tanul. Értem?
Meg sem kell szorítanom a karját, hogy lenézzen, a hivatali gyűrűmre; szó nélkül, összeszorított szájjal biccent csak, és már fordul is, söröskancsóstul-tálcástul elfelé.
Megvan a helyed, arcátlan kis csavargó! Elüldögélhetsz rajta éhesen ítéletnapig akár.

Elégedetten foglalom el a kiszemelt helyem, mert azt már rég megtanultam, hogy az ember csak azt kapja meg, amit megszerez magának és nem azt amiért megdolgozik, így cseppnyi lelkiismeret furdalásom sincs, hogy a fickó hoppon marad, majd máskor fürgébb lesz.
Még egy lekezelő mosolyt is kap a szavaim mellé, főleg mikor látom az arcán a meglepődés, vagy a megdöbbenés tagadhatatlan megjelenését, ahogy felvonja a szemöldökét.
Aztán rájövök, hogy ezt kicsit félreértelmeztem, mert hamar magához tér a fekete ruhás, de ahelyett, hogy a tettek mezejére lépne – amire őszintén szólva felkészültem, hiszen elég szemtelen húzás volt, csak épp nem tartottam nagyon tőle, - ehelyett az előbbi rendelésemet akarja meghiúsítani és bár én nem tudom, hogy ki a fene lehet (nem látom a gyűrűjét), a lány arcára azonnal kiül valamiféle ……félelem vagy…..tisztelet, nem tudnám eldönteni és kis pukkedlivel már szalad…..na is tovább, de most én igyekszem megállítani, bár a székről nem állok fel, ilyen trükknek azért nem dőlök be.
- Hé, hé, hé! Álljon meg a nászmenet! A rendelésemmel nincs semmi baj és tudtommal böjt sincs! Akkor te, hogy ennél már szarvast, mi? Kérem csak, amit az előbb mondtam! Különben is ki vagy te, hogy csak úgy megmond itt, hogy ki mit tehet és mit nem és az alázatról papolj? Látjátok emberek, hogy némelyik uraság már jódolgában nem tudja, hogy mivel rúgjon belénk? – igyekeztem magam mellé hangolni a nézőközönséget, mert persze a szóváltásra már sokan felfigyeltek, főleg az asztalnál és körülötte. - Ha ennyire hívő vagy, akkor böjtölj te, ha akarsz és szívesen megesszük helyetted azt a vesepecsenyét. - mosolyogtam rá kajánul, bár továbbra is kényelmesen ültem, azért izmaim megfeszültek, ha esetleg a férfi elragadtatná magát.

Nem igazán kedveli az ilyen és ehhez hasonló létesítményeket. Így amikor Norven úgy döntött, hogy betér ide enni valamit, ő inkább kint maradt. Még annak ellenére is, hogy esik az eső a fővárosban.. A hely rossz emlékeket hoz elő benne még a gyermeki éveiből. Pedig már azt hitte, hogy megszabadult tőlük, de úgy fest a régi sebek nem tűnnek csak úgy el, legfeljebb bevarasodnak. Tudat alatt simítja végig a szeménél lévő sebet. De legalább eme zápor kimossa a mocskot a városból és egy darabig nem lesz ez az orrfacsaró bűz
~ Túlságosan is hozzászoktam a vidéki levegőhöz. ~
Gondolja magában, miközben elhúzza a száját. Egész alakját sötét köpeny takarja el és ezúttal még egy köpeny is védi a fejét az esőtől. Ettől függetlenül a fehér tunika és a rajta virító fekete kereszt kitűnően látszik még így is.
Majd, hogy elüsse valamivel az időt a két lóhoz lép. Mind a kettőt beburkolták takaróval, hogy nehogy kihűljenek itten. Azért mind a két állatot megcirógatja és megpaskolja az oldalukat. Nemes állat mind a kettőt, kik jól szolgálják őket. Aztán egy idő után feltűnik neki, hogy egyre kevesebb lépnek be a fogadóba és akik meg is indulnak őrá tekintve inkább visszafordulnak és más helyet keresnek a étkezésre.
~ Félnek. ~
Gondolja magában, de tudja, hogy nem tőle, hanem attól a hatalomtól, akinek a jelét szíve fölött viseli. Reméli, hogy hamarosan indulnak is.

A magam részéről elintézettnek tekintettem az ügyet már akkor, amikor megszólítottam a felszolgálót; háttal vagyok már a lánynak, amikor a dühös kiáltozása utolér. Még mindig eltökélten ül a székén, úgy ellenkezik, de árad belőle a feszültség; úgy fordulok vissza félig-meddig, mintha csak most venném észre. Persze, én még hozzá sem szóltam eddig, de amit most mond, mégiscsak feldühít. Kimért lépésből - az én léptem jóval hosszabb a szokásos yardnyinál - három is elég, hogy újra előtte teremjek. Fölszegem a fejem, mert érzem, hogy figyelnek.
És azt, hogy tartanak tőlem egy kicsit máris.
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora - felelek meg neki, engedve, hogy a bosszúság a szokottnál is jobban elmélyítse a hangom. - Megmondhatom, ki mit tehet itt és mit nem; ha a kedvem úgy tartja, a fogadós is éhen marad ma este! Folytasd a feleselést, és keservesen megbánod, hogy meg merészeltél szólítani! De várj csak - torpanok meg egy pillanatra, hogy felnézhessek a pimasz, csinos kis arcából, és szemügyre vehessem a vendégeket -, mintha azt mondtad volna, szívesen megeszitek a vacsorámat... és nem emlékszem, hogy bárki ellenkezett volna! Kivel osztanád meg szíved szerint?
Nyájasan fordulok körbe, ráérős rosszindulattal méregetve a jelenlévőket; ebben nagyon is otthon vagyok, és gyakorlottan vésem az eszembe az összes arcot.
- Halljam, ki ért egyet vele?! Az első, aki jelentkezik, leülhet az asztalomhoz és megeszi a vesepecsenyét az utolsó morzsáig helyettem. Egy-kettő, mielőtt én választok! Valaki jóllakhat, én pedig éhen maradok. Ki vállalja? Ki eszik ma este a pápai inkvizítor tányérjából? Ki köszönheti a vacsoráját a kisasszonynak? Mutatkozz csak be - vetem oda Ameliának -, hadd tudják meg a barátaid, kinek lehetnek hálásak holnaptól! Csak aztán győzzétek gyomorral - vicsorgok a felszolgálóra, aki halálsápadtan várakozik a konyhaajtóban. - Mi lesz! Hozd azt a húst!

Úgy látszik a ficsúr elevenére tapintottam valamivel, mert az eddig hányaveti rám sem nézése után, most megfordul és pár lépéssel előttem terem és látom rajta, hogy bizony itt újabb szónoklat készül.
Természetesen, ha már az orrom előtt áll én sem maradhatok ülve, mert utálnék felnézni rá, így én is felállok és most elég közelről nézhetünk egymás szemébe……..azaz nézhetnénk, de ő látványosan a környezetre irányítja a figyelmét, ahogy a szavai is a nézőközönségnek szól, hogy visszahódítsa magára a figyelmet.
Hát mit nem mondjak sikerül!
Mikor kiejti a nevét az én osztatlan figyelmemet biztosan megkapja és bár akaratlanul, de biztosan halványabb leszek egy árnyalattal, még ha meg is tanultam uralkodni az érzelmeimen,
Norven Kather! Ki ne hallotta volna a Szent Hivatal hírhedt inkvizítorának nevét?
Észrevétlen pillantással söprök végig a mellettem és a távolabb ülőkön és látom az elsápadó arcokat, a félelem megjelenését a szemekben.
~ Gratulálok Ami! Sikerült az egyetlen olyan emberbe belekötnöd, akibe nem kellett volna! ~
Igyekszem azonban kifelé nem mutatni semmit, hiszen azért csak nem hurcol el az inkvizíció, mert nem adtam át a helyem ennek az…..az eleven mumusnak?
És, ha már ilyan helyzetbe hoztam magam, akkor nem fogok csak úgy visszavonulni, hiszen ez itt mindenki kocsmája és …….és csak! De azért nem lenne rossz valahogy épségben kikecmeregni ebből a helyzetből, ezek a feketeruhások nem szoktak egyedül mászkálni, na meg ha elagyabugyálom, biztos kiátkoznak.
- De nagyra vagy a rangoddal, mikor valaki nem úgy tesz, ahogy szeretnéd! – válaszolok azért felvetve az állam. – Persze, hiszen ha valaki már nem legény a talpán……. – grimaszolok egyet, aztán veszek egy nagy levegőt és kissé előrébb lépek, mert a közhangulat biztos ellenem fordulna, ha más enné meg a levét – esetünkben a vesepecsenyét annak, amit én okoztam. –
- Ne keverd bele az ittenieket, nem velük van nézeteltérésed, hanem velem! – nézek a szemébe bátran, bár érzem ahogy a verejték megindul a halántékomon. – Majd én eszem a tányérodból, ha már ennyire oda vagy miatta. Ha valakit fenyegetni akarsz, akkor azt velem tedd, mit rémítgeted itt a jónépet, talán mert nem látták rajtad a glóriát?
Általában uralkodni szoktam magamon, de utálom az olyan embereket, akik sunyi módon visszaélnek a hatalmukkal és ha valaki a tyúkszemükre lép, máris a kiváltságaikkal jönnek, meg a hatalommal, ami a hátuk mögött áll, ráadásul másokat is igyekeznek belerángatni.
- Hol az a pecsenye, lássuk, milyen étek járna Istenünk élő lelkiismeretének, aki ma böjtöt tart a tiszteletemre, Eva Freiheit kedvére? – mutatkozok is be egyúttal, bár eszemben sincs a saját nevem kiadni és nem némi célzás nélkül.

Valami odabenn nem alakul jól. A lárma egyre inkább elmélyül, ráadásul még egy ismerős hangot is felfedezni vél az egyik hangoskodó személyében. Úgy fest, hogy valaki kereste bajt és annak rendje, módja szerint meg is találta. Pedig állítólag ez egy jómódú ház. Ráadásul egyre többen próbálnak meg kislisszolni az ajtón, látványosan behúzott nyakkal és bőszen a csuklya mélyére rejtett arccal.
Így figyelme az állatokról az épület felé terelődik. Küzd magával és a félelmeivel. Fél, hogy a régi emlékek a felszínre kerülnek ismét, pedig a helynek semmi köze ahhoz a másikhoz, ami már a régmúlt homályába vész. Azonban nincs mit tenni. A parancs, az parancs. Muszáj lesz utána mennie, ha biztos akar lenni benne, hogy semmi bántódása sem esik.
~ Pedig milyen egyszerűen indult. ~
Gondolja még magában utoljára és határozott léptekkel megindul az ajtó felé. Aki az útjába esik azt félretolja, majd megmarkolja a kilincset és egy sóhaj kíséretében kinyitja azt.
Ami benn fogadja az azért meghökkenti. Norven egy nővel állt le vitatkozni. A vita tárgya nem igazán világos számára. Van itt szó ételről, vesepecsenyéről, meg sok minden másról. De ez számára lényegtelen is.
- Inkvizítor! – szólítja meg Norvent az ajtóból. – Lassan indulnunk kéne.
Nem tartja túl valószínűnek, hogy a másik hallgatna a szóra, sőt inkább őt is belerángatja. De ezek az emberek semmi bűnt nem követtek el. Az ő feladata meg amúgy is a másik testi épségének megőrzése. Ameddig az ittenieknek és a lánynak is helyén van az esze, addig nem lesz vele sem gondja.

Megijedt tőlem.
Egyre többet beszél, egyre meggondolatlanabbul; merészen fúrja a tekintetét a szemembe, de a gerincét szegélyező izmok, amelyek az eddig hetyke tartásába lazaságot vittek, most már csomókba szorulnak, kidagasztva az inakat a kecses nyakán. A vonásain nem látszik, a szeme alatti bőr azonban elvékonyodik, ahogy a vér egy része kifut az arcából; ezt a nyelvet úgy beszélem, mintha az ösztöneim fordítanák és most, hogy farkasszemet néz velem, ő is megcsodálhat ezért az olvasásomért cserébe. Veszedelmesen hunyorítok rá; hagyom, hogy a mondanivalója végére érjen, s az önuralomról, amibe ez kerül, nem árulkodik semmi, csak az állkapcsomat rögzítő izmok rángatózása.
- Azt mondtam: JELENTKEZNI! - csattanok fel olyan hangerővel, hogy a távolabb húzódók közt is láthatóan összerezzennek páran. Kitágult, fényes szemek szegeződnek ránk mindenfelől, és ez a tétlen, ostoba rettegés felmérgesít annyira, hogy ne érdekeljen, amit a lány mond. Csak az, hogy beszél. Még mindig beszél. - Nem látom, hogy ugranátok! De megértem, mert most már egyedül vacsorázik. Nem engedi, hogy az asztalánál egyetek, de lehettek még kutyák! A kutya nem tud különbséget tenni jó és rossz gazda között, mint ahogy ti is hallgattok, amikor én beszélek, de hallgattok akkor is, amikor ő! Ha egyszer a Főváros így éhezik a moslékjára, miért is ne!

Ingerülten fordulok jobbra, ahogy meghallom az ajtót; Ivone lép be, hatalmas, páncélozott alakjáról gőzölgő erekben csordogál az esővíz. A hangja kimért, de mégiscsak utasít. Honnan veszi a bátorságot?
Veled majd később számolunk.
- Nem emlékszem rá, hogy a tanácsod kértem volna, testvér! A fővárosi nyájra ráfér egy kis lecke. Te ott! - intek Amelia asztalszomszédja felé, aki túlzott érdeklődéssel figyeli a jelenetet. - Te élvezed a legjobban fiatal barátunk közelségét. Csatlakozz a vacsorájához! Ő nem enged az asztalához mást, de a padlóra igazán nem mondhat nemet. Ivone testvér bekísér az asztal alá, és megkaphatod, amit Eva Freiheit meghagy neked. Lenyalhatod az ujjairól a zsírt. Mi lesz, vén banya! Látom, hogy félsz, most már félsz, de eddig nem tetted! Eddig élvezted, hogy Eva Freiheit felesel velem! Hát bemászol az asztal alá, és felnyalod, amit lecsöpögtet, mert ha nem, azt nagyon megbánod! Disznók vagytok, nem egy város polgárai! Térden állva kellene kivárnotok a reggelt. Térdre, ha mondom, egy-kettő! Ti mondjátok nekik az asztali imádságot.

Szerintem nem sok ember van, aki ne rettenne kicsit vissza, ha meghallja nem csak az inkvizíció, hanem még hozzá Norven Kather nevét, csak van aki jobban, van aki kevésbé tudja leplezni.
Én régóta eszem a zsoldosok, bérgyilkosok kenyerét, ahhoz, hogy némileg jobban leplezzem érzelmeimet, de természetesen én sem örülök neki, hogy pont ebbe a fanatikus alakba sikerült belebotlanom, akivel ezek után már úgy sem lehet úgy beszélni, hogy ne vereséggel vagy veszteséggel kerüljön ki az ember lánya a dologból.
Nem vagyok különösebben vallásos, de amíg ezt nem nyíltan kiabálja ország-világ elé az ember, nem foglalkoznak vele és élheti a maga kis életét, de ha ujjat húz az egyházzal……….akkor elég messzire kell futni és én nem terveztem lemenni a térképről.
Viszont tény volt az is, hogy megfutamodni sem szerettem és bár jócskán visszavettem abból a kitörésből, amit egyébként rázúdítottam volna egy sima nemes úrra, akkor sem tudtam teljesen befogni a szám. Főleg, hogy az atyafi nem mondott le róla, hogy az egész kocsma népét belevonja a kis játékába, hogy bebizonyítsa hatalmát.
Ami természetesen jogában állt, hiszen a Főváros szívében voltunk és egy szavába került volna csak, hogy az őrség mindenkit elhurcoljon és ezt itt mindenki nagyon jól tudta, beleértve tenmagamat is.
Azért farkas szemet néztem vele és ilyen közelről nekem sem esett nehezemre látni, hogy bizony sikerül alaposan feldühítenem, bár ezt hamarosan alaposan be is bizonyítja kiadott parancsaival.
Felcsattanására, ösztönösen megfeszítem magam és hátrafelé moccanok, de aztán összeszorítom a szám és megmerevedek.
~ Nem fogsz megfélemlíteni, mint egy szaros csitrit!! ~
Igaz, ez nem mondható el a környezetemre és bár szívesen replikáznék ismét és talán néhányukra hatnának is lázadozó szavaim, tudom, hogy csak bajt hoznék a fejükre, ha tovább is ellenszegülnek.
Én elmenekülhetek, hiszen nem mondhatom otthonomnak egyik várost sem, de ők…….Nekik biztos van családjuk, fivérük, nővérük, akikért még aggódhatnak.
Önkéntelenül megszorítom a nyakamban függő furulyát, mely öcsémé volt és dacos szemekkel nézek vissza azokba a dühtől és megvetéstől csillogó párokba.
- Ezt tanítja nektek az Isten? Hogy állatként bánjatok az emberekkel, ha nem ugranak szavatokra? Ezt te parancsolod nekik vagy Urad és Istened Norven Kather inkvizítor? – kérdezem tőle éled, de halk hangon, hiszen ott állok az orra előtt.
Közben megjelenik egy keresztes lovagféle is, aki minden bizonnyal az inkvizítor embere és most már bizonyossá válik a sejtésem, hogy nincs egyedül a csuhás, talán egy regiment várja odakinn, így akár fel is adhatom. Láthatóan eléggé feldúlt, hogy még saját emberét is letromfolja, így mit várhatok én?
- Ismételten próbállak arra rávenni …..ATYA – nyomom meg a szót, - hogy hagyd őket, mit ártottak ők neked? Tiszteletet vársz tőlük, miközben megalázod őket? Nem látod, hogy rettegnek tőled, vagy pont ezt szereted, ebben leled élvezetedet?
Hangom nem remeg meg, pedig most az egyszer szívesen lennék máshol és megfogadom, hogy ha élve kikerülök innen, máskor elszámolok magamban tízig, ha szólni akarok, de ha most elszelelek…..bár az ajtóban álló páncélos mellett már aligha.
- Tartsd a szavad Isten szószólója, arról volt szó, hogy megeszem a vacsorád és ígérem, neked, - nézek szerencsétlen rettegő kiszemeltjére, - semmit nem kell fel- és lenyalnod utánam.
Nem tudom, hogy engedelmeskednek-e neki az emberek és letérdelnek-e, bár feltételezése szerint igen, ha végig nézek a sápadt arcokon, remegő kezeken és most másodszor kezdek érezni olyan gyűlöletet, amit családom meggyilkolása óta talán sosem.
- Mit akarsz még? - szisszenek fel, mert nem tudom mikor szakad el a cérna…….. – Talán egy kis feleselés miatt, ami sérti magánszemélyedet, mindenkit tömlöcbe csukatsz? Igazán büszke lehetsz majd magadra!

Nem akarózik meghunyászkodnia előttem.
Fél tőlem, persze, hogy fél - egyáltalán nem kétlem, hogy ha tehetné, most már elkerülné az erőpróbát inkább -, mégsem hajlandó visszavonulót fújni, és makacs, arcátlan gőgje a végtelenségig felhergel. Annál is inkább, mivel közönségünk is van. Nem úszhatja meg büntetlenül, hogy ellenszegült, de még csak azt sem vagyok hajlandó hagyni, hogy a méltóságát megőrizze.
Ahogy a bámészkodóknak sem.
Majd most az eszükbe vésik, hogy a velem való feleselést némán tűrni ugyanolyan sértés, mintha csak ők maguk pimaszkodnának.

- Nem hallom rendesen! - mordulok rá a térdeplőkre, és nekik hirtelen eszükbe jut az asztali áldás szövege meg a tisztesség, hogy a földre szegezzék a tekintetüket Eva Freiheit helyett. Egycsapásra egyedül maradunk a vendégek reszkető hangú, sietős zsolozsmázása közepette, én pedig egyenesen a lány szemébe nézek - kettesben vagyunk hirtelen, hiába a sokaság. Ösztönösen tudom, hogy ma este már egyikük sem meri felemelni a tekintetét a padló deszkáiról, amíg én meg nem engedem nekik. Ha kell, térdepelve fognak aludni.
Ezt akartad?, szegem fel dölyfösen az állam, ahogy elkapom a gyűlölködő pillantását; benne mégis van annyi spiritusz, hogy a száját ne tudja - ne akarja? - tartani.
Az érverésem szilaj, vérszomjas ütemben dörömböl a fejemnél; bármilyen messzire kész vagyok elmenni, hogy őt is térdre kényszerítsem, és megtanítsam neki, mikor érdemes hallgatnia. Ha mást nem, a józan ész kedvéért.
De leginkább azért, mert még mindig állja a sarat.

Talán csak mert úgy véli, már úgyis mindegy, talán vakmerőségből, de még mindig van mit mondania; a lába alighanem már elfelé vinné, ő mégis megveti a sarkát, és farkasszemet néz velem, jóval hosszabban, mint ahogy arra a legtöbben képesek. A bátorsága mérhetetlenül feldühít, jobban, mint a tény, hogy szembeszegült velem: ha időben feladja, talán egyszerűen csak megfenyítem.
Csakhogy ő nem adja fel még most sem.
Fürgén - olyan fürgén, ahogy máskülönben csak komoly helyzetekben szokásom - mozdulok felé: még be sem fejezi, mikor teljes erőből megmarkolom az állkapcsát. Olyan keményen rántom fel a fejét, ahogy csak indulatból lehet; legszívesebben szájon vágnám, hogy legalább két fogával fizessen az arcátlanságáért. Ehelyett inkább megtartom jó magasan, hogy a szemünk csaknem egy vonalba kerüljön; lábujjhegyen állhat talán, s az orrunk hegye közt alig egyhüvelyknyi a távolság.
- Ne hidd azt, hogy kérdőre vonhatsz! - vicsorgok rá. Ha volna annyi erő egy kezemben, most összeroppantanám a csontját. - Próbára teszed a türelmemet! Nagyon megbánod, ha rákényszerítesz, hogy harmadszor is elismételjem, amit mondtam.

Arcomra ráfagy az eltökéltség, hogy most már ha törik, ha szakad véghez viszem, amit elkezdtem még azon az áron is, hogy magamra zúdítom az inkvizíció haragját. Viszont a szívemben erős kétely kezd gyötörni, hogy ezzel vajon milyen nagy bajba sodrom a körülöttem lévő „ártatlanokat”, aki csak egy jó ételért, egy jó italért tértek be a fogadóba és most miattam térdelhetnek a földön és talán még ezzel nem is ússzák meg.
Talán még visszakoznék is, hogy enyhítsek ezen, de az előttem álló, az indulatokba és a hatalmának megkérdőjelezésébe belefeszült férfinak az már nem lenne elég. Tudom, hiszen a fanatizmus és a sértettség dühe ott ég a szemében, ami egyenesen rám szegeződik. És nem akarom megadni neki azt az elégedettséget, hogy most is visszaéljen vele, mint már annyiszor, mióta létrehozták őket.
Én is vagyok annyira makacs és önfejű, hogy ne hátráljak meg , hogy ez megszilárdítsa meg-megremegő térdeimet, hogy rezzenéstelenül álljak előtte, mikor ösztöneim inkább messzire repítenének innen.
Ha akkor, mikor az a csodadoktor megölte a családomat, kicsit éberebb, kicsit kitartóbb vagyok………akkor még most is élnének! Nem hagyhatom, hogy most megint én miattam szenvedjenek olyanok, akiket csak az inkvizítor kénye-kedve úgy tart jónak.
Megremegek mikor parancsára meghallom a monoton mormolást, ahogy engednek neki és tudom, ha megfordulnék, akkor csak leszegett fejeket, megfélemlített arcokat látnék.
- Látod! Ez vagy te! Leolvashatod róluk hatalmad gyümölcsét! – köpök a földre. – Én hiszek Istenben, de nem hiszem, hogy ezt ő kívánja tőlük. Ez a te műved inkvizítor. – hangom rekedten cseng a visszafojtott indulatoktól.
Tudom, hogy a legjobb lenne mindenkinek, hogy befogjam a szám és a józan ész, ezt kívánja, ha nem akarok nagyobb bajt magamnak és az itt lévőknek, de azt akarom, hogy felém forduljon most már csak a figyelme és nem ezekre a szerencsétlenekre.
Én kezdtem, bár tudatlanul, de az én önfejűségem és dacosságom fokozta idáig, nekem kell befejeznem is.
Ezért nem török meg izzó pillantásának jármában, ezért dacolok még vele, hogy csak rám figyeljen már, amit úgy látom el is érek.
Gyorsan mozdul, de én is gyors vagyok……..azaz csak lennék, ha nem kapnék észbe! Ha fegyverhez nyúlok, akkor biztosan bitóra kerülök és lehet, hogy jönnek velem az itteniek is. Egy inkvizítorra kezet emelni, halálos bűn lenne és még ha le is győzném, még ott van a lovag és senkitől nem számíthatnék segítségre…….ezektől a rettegő emberektől biztosan nem. Hiszen még az én kezem is lefogja a félelem és a belém sulykolt dogmák tilalma.
Fájdalmas szorításának engedve emelkedek feljebb, elbizonytalanodva állásomban, hiszen jóval magasabb és rájövök, hogy valószínűleg vesztettem.
Míg szavakkal dobálóztunk nem kockáztattam legfeljebb egy ideig a szabadságomat, de ha bántom, akkor sosem lesz maradásom, ha egyáltalán a városból kijutok.
Döntenem kell!
- Nekem kitűnő a hallásom, de neked úgy látszik dugó van benne. – nyögöm ki, aztán csizmám sarkával a köpönyeg szárnyának takarásában – hiszen majd, hogy nem összeölelkezve állunk – jó erősen a lábára taposok, hogy elengedjen és hátrébb léphessek. – Ohh! Elnézést Atyám! Véletlen volt! És már mondtam, hozasd csak azt az ételt és én megeszem, mást nem kívántál, ha jól emlékszem. A többit meg már elérted! – intek körbe sápadtan a térdeplőkön, várva vajon mi lesz most.
Kezem messze tartom a fegyvereimtől és sápadt arcomon most komolyság honol. Próbálok épségben kijönni ebből a mély gödörből, de nem tudom sikerül e. Nem tudom képes leszek-e megadni azt az árat, amit valószínűleg ez után megkövetel majd tőlem. Viszont meghalni sem szeretnék, főleg nem egy ilyen ostoba helyzet miatt.

Tehetetlen dühöt látok az arcán, egészen elvadítja máskülönben kellemes, fürge észjárásról árulkodó vonásait - a szemöldöke és az orrnyerge ráncba szalad, egyenes fogsorát keményen összeharapja. A látvány oldja valamelyest a sértett feszültségem, de korántsem eléggé. Pimasz fattyú. Most már megtáncoltatom akkor is, ha könyörgőre fogja.
Kihívóan tekintek rá - nem kétlem, hogy már rájött, semmi esélye ellenem, de a büszkesége nem engedi, hogy beismerje. Annál jobb.

Érzem, hogy ott vibrál benne az a robbanékony energia, amit ostobaság volna nem figyelembe venni - az öltözékén át is látszik, hogy friss és ruganyos, nyúlánk termete van. Az inas, formás nyakától a szilárd, karcsú bokájáig hajlékonynak és jókötésűnek látom. Érzem az erejét a tenyerem alatt, az állkapcsában. Figyelemreméltó. Ez a test aligha hagyja cserben, ha meg kell mozdulnia.
Amíg meg nem haragít annyira, hogy kínpadra húzassam érte. Akkor aztán búcsút mondhat az ég kegyelméből kapott ajándékainak.
Éppen megrántanám, még feljebb, amikor lendületet vesz: sok időt tölthet talpon vagy lóháton, mert a csizmasarkát olyan erővel vágja a lábamba, amennyit soha ki nem néztem volna belőle. Követségben járok, nem hadban; erős, térdig érő lovaglócsizma helyett rövid, könnyű borjúbőrből valót viselek, amely sokkal jobban illik az uralkodó termeibe. Egyenesen a lábfejemben húzódó, érzékeny csontocskákra tapos gorombán: elengedem, mintha parázsba markoltam volna, és hátrabotlom a talpa alól keserves, meglepett jajdulással.
Egy szívdobbanásnyi csend.
- Te arcátlan boszorkány! - üvöltök fel aztán, és már moccanok is rögtön: meg sem hallom, amit mond, nekiugrom egyenest, teljes erőből, hogy üssem, amíg össze nem rogy - a gyomrán, a máján és a veséjén, de ha úgy fordul, kaphat a könyökömből a halántékára meg a szemgödre aljára is. Módszeres, fájdalmas verésben otthon vagyok, akkor is, ha erről egyedül homályos pletykák tanúskodnak a Katedrális tömlöcein kívül; és bár a mostani nem az első eset, hogy a dühöngésig hergeljen valami félkegyelmű, mégiscsak az első olyan, ahol nem fogok megállni addig, amíg a földre nem kerül - oda, ahová való.
Ha nem térdel le magától, úgy is jó. Majd meglátod, fel sem tápászkodsz holnapig!

A vita kezdetén felgyülemlett adrenalin, mostanra már nagyrészt lecsillapodott bennem és kezdett előtérbe kerülni a józanabbik felem. Ez viszont azt jelentette, hogy kezdtem arra is rájönni, hogy mennyire sikerült belenyomni a nyakamig magam a moslékba, ahonnan most már elég nehéz lesz anélkül kimászni, hogy ne maradjon nyoma.
Jó dolog a makacsság és a kitartás, de nem minden esetben és ezt úgy látszik még nem sikerült kellően elsajátítanom és, ha így haladok nem is lesz rá lehetőségem.
Sok emberrel pöröltem már, sőt jó pár kocsmai verekedést is magam mögött tudhatok, de egyszer sem voltam olyan ostoba, hogy egy egyházi személlyel kerüljek összetűzésbe, annyira még sosem sikerült leinnom magam a legelkeseredettebb időszakomban sem.
Persze mentségemre hozhatnám fel, hogy most sem állt szándékomban, hiszen nem volt a homlokára írva, hogy ez egy nyomorult inkvizítor, de lehettem volna kicsit …….visszafogottabb, mikor megtudtam kicsoda.
~ De neked Amelia muszáj,hogy tied legyen az utolsó szó! Hát most edd meg, amit főztél! ~
Szinte hallottam bácsikám csípős szavait, amikor a szókimondásom miatt már kölyökként sikerült egy napra pellengérre kerülnöm, bár kifizethette volna a büntetést pénzben is.
Hát most ebből a slamasztikából nem nagyon tudnám még pénzzel sem kiváltani magam, abban biztos vagyok, elég ránézni a mind elégedettebbé váló vonásaira a papnak, ahogy az én szavaim a meghátrálást érzi.
Pedig de szívesen törölném le ezt a képéről az öklömmel! Szívem egyre hevesebben zakatol a mellkasomban, főleg, miután szinte magához húz, egy cseppet sem gyengéden és az arcomba sziszegi mérgét.
Tudom, hogy nem lenne rá képes, hogy megvédje magát, ha most belemártanám védtelen hasába a tőrömet, hiszen elképzelni sem tudná, hogy valaki ezt megteszi és ettől még egy hadseregnyi lovag sem védhetné meg. Sőt talán még elmenekülni is eltudnék az ablakon keresztül, de……….de ezzel mindenki halálra ítélnék itt. A nem rég még csecsemőjét szoptató anyát a sarokban, a kergetőző kölyköket az asztalok körül, az öregeket és felnőtteket, kik talán a heti vásárra érkeztek, a fogadós és a cselédlányokat…….Én élhetek, de milyen áron?
Megfeszített izmaim lassan elengednek, de elmém még mindig dacol vele, még ha testem már úrrá is lesz ösztöneimen.
Nem….nem fogom leszúrni, de neki is jár egy kis ….figyelmeztetés, hogy nem sérthetetlen, igaz ez talán nevetséges visszavágás, de nekem kis elégtétel és egyébként sem látja elméletileg senki más.
Legalábbis a szándékosságot aligha, hiszen ő rántott közel magához……megbotlottam……
Mintha tollal kenegetnék a lelkem, amikor feljajdul, de azt is tudom, hogy ennek ára lesz. De ha így is van, most már remélhetőleg elértem, hogy csak rám legyen dühös és elfeledkezzen a körülöttünk lévőkről, így kész vagyok megfizetni.
Úgy ugrik nekem, mintha az ördög hajtaná, csak éppen a szemei nem lángolnak. Nem ér váratlanul, így igyekszem kivédeni vak dühvel indított támadásait, de egy őrülttel szemben, aki nem gondolkozik logikusan nem sok esélye van az embernek, főleg ha az az őrült rutinos is ebben.
Persze bekapok pár ütést, mivel én csak a védekezésre koncentrálok, nem akarom, hogy azzal vádoljanak, hogy megütöttem. Csak védekezem……csak védekezem…..
Az államra mért ütés elől elhajolok, de beleszaladok egy gyomrosba, amitől megakad a lélegzetem. Ki nem néztem volna belőle, hogy ekkorát tud ütni.
Aztán mielőtt még kiegyenesedhetnék, kapok egyet a vesémre, amitől megroggyan a lábam. Próbálom a rohamát hol elé lendített székkel, kosárral, zsákkal megtörni, hátha elbotlik, de tudom, hogy ez csak elódázza a dolgot. Ha nem szállok vele szembe, akkor vesztettem……… és ….ne…..szállhatok….vele….szembe.
Megalázkodni azonban nem fogok, akkor már inkább verjen össze.
~ Remélem, azért okozok pár kék-zöld foltot neked is te álszent féreg! ~
De ezt már csak magamban mondom ki és remélem a számat továbbra is le tudom lakatolni, mielőtt bitóra küldöm vele magamat.

Gyors mozgású, fordulékony teremtés a kis átokfajzat - fürgén igyekszik eltáncolni előlem, és sikeresen ki is kerül néhányszor az utamból, én sem vagyok viszont lassú, egyáltalán nem: félmozdulattal maradok le tőle mindig, hogy ne jusson ideje a lábát megvetni. Egyáltalán nem lassítok.
Összetűzésből kijuthatott neki eddig - különösen, ha mindig ilyen magasan hordja az orrát -, komoly verésből viszont kevéssé, mert egyáltalán nem úgy mozog, mint aki tudja, mire számítson. Sebaj. Majd most az eszébe vésem.

Alighanem úgy véli, egyszerűen csak dühös vagyok, ami részben igaz is: érzem a fejemben a felforrósodott vér nyomását, amelyről tudom, hogy sokáig nem fog csillapodni. De van itt még más is.
Méghozzá az, hogy egész egyszerűen le akarom gázolni. Azt akarom, hogy két napig mozdulni se tudjon, az ágyból se keljen fel - hogy tanulja meg, mit kap, aki képtelen tartani a száját, ha én beszélek.
Hogy ha legközelebb találkozunk, ő legyen az első, aki letérdel, ha úgy kívánom.

Messziről érezhetném éppen, ahogy a sarka alatt szétroppant erek és a környékük egyetlen, fájdalmas zúzódássá változik - alighanem sántítok majd pár lépést holnap reggel, amikor felkelek, és az egészről megfeledkezve, félálomban a lábamra nehezedem -, de túlságosan leköt a hajsza. A halántékát, az arccsontját és a máját keresem, hogy addig üssem, amíg a fájdalomtól meg nem rogy a térde; ha eléggé szédül, egész egyszerűen beleverhetem a fejét az asztalba néhányszor, pontosan úgy, ahogy rögtön az elején kellett volna, amikor olyan ostobán megszólított. Az orrát meg az állkapcsát nem bánom, egy-két repedés a javát szolgálja, és szívesen kirántanám valamelyik ízületét is a tokjából - legszívesebben a könyökét vagy a csuklóját, amely embertelen görcsbe rántja az egész végtagot, amelyhez tartozik -, de nem áll szándékomban megnyomorítani vagy megölni.
Valami kis esélyt ugyanis látok arra, hogy jámborságot tanuljon. Az pedig a lelke javára válhat még.
Végső soron mégiscsak ez a dolgom.

Elég lesz, meg fogok állni, ha fellökhetem úgy, hogy a padlón maradjon legalább addig, amíg a helyiek össze nem kanalazzák és fel nem viszik az egyik szobába - mert a távozásom után alighanem ez fog történni. A Főváros egy kis szelete igencsak hálás lesz ma Eva Freiheitnek, amiért olyan bátran kiállt értük.
És hálásak lesznek nekem is, amiért ezt megengedtem neki.

Ha látnám az inkvizítor gondolatait, biztosan igazat adnék neki azzal kapcsolatban, hogy volt pár összetűzésem már és abba is, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy elkényelmesedett, önhitt papba ennyi spiritusz szorult. Persze a düh sok mindenre rábírja az embert, de őszintén szólva azt hittem, hogy majd a lovagot uszítja rám, hogy végezze el helyette a piszkos munkát, hogy neki ne kelljen bepiszkolnia a kezét egy magamfajta pórnép „megnevelésével”.
Erre meg úgy esik nekem, mintha maga lenne az ördög, nem, hogy örök ellenségének földi helytartója.
Mindent megteszek, hogy megnehezítsem a dolgát, de a vehemenciájával nem bírok versenyre kelni, főleg mivel nem üthetek vissza, ami természetesen magával hozza, hogy előbb-utóbb bekapok pár olyan ütést, ami a földre küld és akkor már csak kénye-kedvén múlik mit tesz velem.
Azonban közben arra is rájövök, hogy súlyosabb megaláztatás nélkül, talán még ezzel a veréssel tudok a legjobban kijönni a helyzetből. Ha levezeti rajtam a dühét, akkor megelégszik ezzel és sem engem nem hurcoltat el holmi koholt vádak alapján, sem a fogadóban lévőket nem kínozza tovább.
Talán ez lenne a megoldás, de nem kerüli el a figyelmemet még ebben a szorult helyzetben sem, hogy Norven inkvizítor bizony igen csak elvesztette maga felett a kontrollt. Sosem láttam még, hogy egy atya így viselkedett volna nyilvános helyen és ez elgondolkoztatott, merjek-e kockáztatni.
Mert mi van, ha nem áll le? Ha földre kerülök, akkor már onnan végem van, nem én határozom meg meddig megy el és megakadályozni sem fogja senki, ha úgy dönt addig ver, amíg van bennem élet.
Nehéz döntés előtt állok!
Miközben gondolataim pörögnek az események kezdenek vészes fordulatot venni, hiszen többször is eltalál az ökle, járomcsontomon felreped a bőr, szám szélét saját fogam sértette fel, érzem a vér ízét a számban, a legutolsó vesére mért ütésénél komolyan megroggyantak a lábaim.
De Amalia Tewelon-t nem ilyen gyengére faragták, ha meg akar leckéztetni, dolgozzon meg érte!
Az asztalok és emberek közötti hátrálásom közben lesöpröm az egyik asztalt, a padlón loccsanva terülnek el az ott lévő italok, csúszóssá téve azt. A következő kupa tartalma a pap arcába fröccsen, majd a gyomor ütésnél, amit elhajolva próbálok elkerülni, kis rásegítéssel megcsúszom és teljes lendülettel dőlök felé, hogy legalább velem együtt kerüljön a földre, megáztatva a szutyokba szép ruháját.
~ Ha már lúd, legyen kövér! Úgy sem úsztam volna meg szárazon! ~
- Ez is véletlen volt! - lihegek a fülébe, miközben a hátsó ajtó felé igyekszem bukdácsolva.
Talán még eltűnhetek a városból egy időre.

Emlékszem rá, milyen volt az első összetűzésem a circuitorral, aki a fegyelemért felel a Katedrálisban - legalább olyan pontosan célzott az átokfajzat, mint amilyen pontosan most én. Két ütést kaptam a májamra, és meggyőződésem, hogy csak azért volt ideje még gyomorszájon is vágni, mert nem tudtam időben lekopogni az egész marakodást; akkor aztán elengedett, s vagy két percig állt fölöttem a kezét nyújtva, mire egyáltalán ki bírtam nyúlni feléje, hogy felsegítsen és leporoljon.
Nem ma történt - olyan kölyökforma voltam, olyasmi idős, mint ez a szemtelen senkiházi itt -, de pokoli jól emlékszem az egészre.
Leginkább arra, mennyire lehetetlen rendesen mozogni, ha ilyesfélékkel akad össze az ember.

Eva Freiheit ehhez képest döbbenetesen keményen állja a sarat - annak ellenére, hogy félig-meddig rögtön menekülőre fogta, még mindig talpon van. Én már megütöttem, aztán megütöttem újra; a fejét és a bordáit sem volt lehetetlen elkapni, mégsem sikerül leteríteni. Egész egyszerűen mintha meg sem érezné; tovább cikkcakkol az asztalok közt hátrálva, és még arra is van ideje, hogy az italok között rendezkedjen.
Ilyen lassú lennék?
Lehet, hogy öregszem.

Nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy kételkedni kezdjek, és csak a szerencsémnek köszönhető, hogy a bort, amit a képembe kapok, ónkupája nélkül szánta nekem; inkább érzem, mint látom, hogy előrefelé mozdul, csakhogy ezen a padlón nincs biztos fogás - mezítláb se volna.
A teljes súlyát beleadva öklel fel, alighanem nekifutásból. Kitűnő az időzítése, mert aránylag könnyen a földre visz: nehezebb vagyok ugyan nála, de nem sokkal, és ő estében beszorít a saját tömege meg a padló nyirkos deszkái közé. Én fogom fel az ütközés nagyját, valahol a gerincem alulsó traktusán; a térde eltalálja a combom belsejét, a könyöke meg - pontosan ugyanekkor - a szegycsontom mértani közepét.
Ebből ugyan nem ugrom fel csak úgy.
Fürge vagyok, de most már korántsem annyira, mint ő - hallom a sietős, szaladó lépteit, ahogy átvág a fogadón. Szemvillanás alatt a konyhában lesz, ott majd kiront a hátsó bejáraton és bottal üthetjük a nyomát. Üldözőbe vehetném, de valószínűleg hiába. Különben sem volna értelme végighajszolni a városon.
Mégsem a magam nevében járok itt.

Aprót rázok a nyakamon, ahogy feltápászkodom; a mozdulat végigbizsereg a hátam teljes hosszában. A csigolyáim egyáltalán nem hálásak a történtekért, s az összes ütésem érezni kezdem a kézfejemben.
Odakintről ideges dobogás hallatszik. Bizonyosan a lovam.
Ideje tolmácsolni a Főváros álláspontját Őexcellenciájának.

Nem, nem csak az élet és a gyakorlások megedzette testem volt az, ami talpon tartott az ütései záporában, amit azért próbáltam elhajlásokkal, karral, lábbal védeni, hanem annak tudata, hogy ha a földre kerülök már nincs visszaút. Onnan már csak akkor állhatok fel, ha az inkvizítor is úgy dönt és a legkevésbé szerettem volna, ha ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem volna.
Ezért küzdöttem összeszorított fogakkal és az utolsó pár ütés után, melyek megrogyasztottak döntöttem úgy, hogy véget kell vetnem a küzdelemnek vagy így, vagy úgy, mert a következő ütése már földre fog vinni.
Persze, hogy fájt és a testem már egyetlen fájdalomcsomó volt, de lábon tartott a dac, a makacsság és a………félelem. Igen, féltem, rettegtem attól, hogy mit tehet velem, de ezt olyan mélyen elnyomtam a tudatom mélyére, amennyire csak tudtam, különben már rég feladtam volna.

Tudtam, hogy sokat kockáztatok ezzel a végső „támadással”, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy egyáltalán képes leszek-e fellökni, hogy ha földet érünk nem esem rosszul, nem tud-e belém kapaszkodni, nem kér segítséget a lovagtól, vagy az emberektől, akik saját védelmükben talán, sőt biztos vagyok benne, ellenem fordultak volna.
Nem volt tudatos az, ahogy tompítani akartam a földet érést és ezzel önkéntelenül is legyűrtem a földre, csak az ösztöneim dolgoztak, a menekülés utolsó reménye.

Őszintén………nem fogadtam volna magamra, hogy kijutok onnan. Nem is nagyon tudnám felidézni, hogy miként jutottam ki a hátsó ajtón, aztán surrantam az istálló felé, mert tudtam, hogy ha gyalogosan menekülök, nem érném el a kaput, ha üldöznének.
Ló kell és ott állt kettő is az istálló előtt, felnyergelve, indulásra készen. A nehéz csatalovat hagytam, inkább a másikra pattantam fel és meg sem álltam, míg mérföldekre nem jártam a várostól.
Egy kisebb facsoportnál estem ki a nyeregből, egy kis csermely partján.
Képtelen voltam tovább a lovon maradni úgy fájt mindenem és a szám is olyan száraz volt, mint a sivatag. A fogadóban a harcban segítő harci láz már régen távozott izmaimból és idegeimből, szédültem és hányingerem volt.
A vízig még elvonszoltam magam, de aztán megfordult velem a világ.
~ Az a rohadék jól helybenhagyott! ~ ez volt az utolsó gondolatom és elsötétült előttem a minden.

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem //

Nocsak, egy lezárt küzdőtér, méghozzá érdekes is! Norven és Amelia jutalma legyen 100-100 tapasztalat, Ivone-é pedig 50, mert láttam, hogy próbálkozott, csak valami közbejöhetett. További jó játékot!