Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Helga Lothbrock
Faj: Ember/Viking
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: Zsoldosként dolgozó Íjász
Nem: Lány/Nő
Kor: 19
Kinézet:
Teljesen megváltoztam önmagamhoz képest, ha egymás mellé állítanák a tizennégy éves önmagam és a mostanit egy cseppet sem hasonlítanánk. Kivéve talán a szőke hullámos tincseimet és ég kék szikrázó szemeim. A csontos soványka kislányból sokkal teltebb és izmosabb nő született köszönhetően a rendszeres bő táplálkozásnak. A magasságom is jócskán megnőtt valahol százhetvenöt és száznyolcvan centiméter között lehet, már lazán át tudok lőni bárki válla fölött. Sokan tartanak szépnek és ha csicsás ruhákban járnék talán még hercegnőnek is elmennék, de én nem tartom magam e terén olyan nagyra, inkább csak átlagos külsővel rendelkezem. Egy nagy kincsem van az a hófehér még sérülés mentes bőröm. Talán Istennek köszönhettem eddigi szerencsémet ki tudja. Nőies ruhám egyetlen egy van. Egy kék amiben elhagytam szülőföldem. Sok sok pénzembe került mindig a testemhez igazíttatni de ez az egyetlen emlékem onnan. Csak kivételes esetekben viselem. Az esetek kilencvenkilenc százalékában barna vagy fekete nadrágot viselek fekete bőrpáncéllal. Ilyen az élet amit megírtak nekem nem valami nőies de legalább kényelmes. Hidegebb napokon és esténként egy fekete köpönyeget is magamra terítek, bár a déli tél nem igazán csípős.
Jellem:
A legrosszabb tulajdonságom a bácsikám szerint, hogy rettentően makacs vagyok, ha egyszer valamit a fejembe veszek tűzön vízen át igyekszem véghez vinni és egyszer ez fogja a végemet okozni, mert nem tudom mikor kell feladni. Viszont ennek a makacsságnak köszönhetem kitartásomat is, ha valami nem megy elsőre nem adom fel addig csinálom, gyakorlom, tanulom amíg nem lesz az enyém. Jó hallgatóságnak bizonyulok társaságban. Mivel nem szeretek a középpontba kerülni ezért keveset beszélek főleg ha idegen is vannak a társaságomban. Viszont akiket ismerek régóta, azokkal teljesen nyílt és barátságos vagyok. Mintha egy másik ember lennék. Nem mondanám magam vallási fanatikusnak bár katolikus vagyok sokszor gondolok arra, hogy a régi Isteneket jobban magaménak tudnám érezni. Erről nem beszélek nyíltan csak az előtt akire az életemet is rábíznám. Nem szeretném egy máglyán végezni eretnekségért. Igen nagy szívem van és talán ezért is nincs soha egy vasam se. Mindig adakozom az árváknak amiért bácsikám rendszeresen veszekedik velem. Nem azért teszem, hogy bosszantsam őt. Talán csak anyai érzéseim élem ki vagy csak így próbálok bocsánatot nyerni azokért a bűnökért amelyeket most már lelkiismeret furdalás nélkül képes vagyok megtenni. Sok dolgot láttam és tettem én magam is és egy kis ital segített legyőzni a maradék gátlásokat is bennem ezen dolgok helyes vagy helytelen megítélését tekintve. Lojálisnak mondanám magam. Elsősorban tanítómhoz a bácsikámhoz, népemhez és legutolsó sorban királyunkhoz.
Előtörténet:
A kaszárnya kantinjában éppen hogy csak pislákolt a gyertya az asztalunknál, amikor a cseléd lány kicserélte és újabb két kupa sört rakott az asztalra a sült csirke leöblítésere. A tűzhelyen ropogott a tűz és bőszen forrt felette a ragú, kellemes illatával átjárva a helységet. Thomas Bergersen kapitány társaságát élvezhettem. Nagyon is jól tudtam miért hív már két éve az asztalához mindig, ha a városban időzöm ilyen vagy olyan okból kifolyólag, de soha nem kapta meg tőlem amit szeretett volna.
-Helga te már mindent tudsz rólam, de én szinte semmit se rólad. Azon kívül, hogy szép vagy és hogy egy felettünk keringő sasnak is kilőnéd a szemét ha azon múlna. Mi lenne ha ma te mesélnél nekem?!
-Ugyan már, ne túlozz Thomas, nem vagyok én olyan szép -engedtem egy lágy mosolyt orcámra mely a halovány fényben éppen csak kivehető volt. Nagyot kortyoltam a mézsörömből és halk koppanással helyeztem vissza az asztalra, hátamat a széktámlájának döntöttem és tekintetem a férfi arcára szegeztem.
-Ám legyen, de ez biztos nem lesz olyan érdekes mint a te harci történeteid....
Egy kis faluban születtem Hedeby-ben. Az őseim alapították az "Ítélet" után, amikor minden reményük elveszett, hogy hazatérhessenek. Ezért is nevezték el ugyan úgy, ahogy előző lakhelyüket hívták. A falucska Nifleheim határánál terül él hosszan egy patak mellett, amely a közeli hegyekből csordogál. Messze eldugott település ez bármitől is, csak ritkán vetődik arra egy egy vándor vagy kalandor aki a messzi északon, jégbe fagyott kincsek után kutat. Őseim valamiért ragaszkodtak eme zord és hideg körülményekhez, de talán csak azért mert mindig is ilyen helyen éltek. Furcsa közösség a miénk csak "Vikingek" lakják, legalább is mindig ezt hallottam gyerekkoromban, na meg számos mesét és regét a nagy hőseinkről. Erik volt a kedvencem de Thor és Loki történeteit is szerettem, bár már senki nem hitt a régi istenekben a gyerekeket ámulatba tudták ejteni a történeteik és azt gondoltuk róluk, hogy ők is emberek. Hát ilyen helyen cseperedtem jó atyám és anyám negyedik gyermekeként. Összesen kilencen voltunk testvérek de egy bátyám és két húgom az egyéves kort sem élte meg. Társaságban és szeretetben éppen ezért sosem volt hiányom. Éjjel nappal családom vett körbe, másban szűkölködtem. Rövid volt a nyár és annál hosszabb a tél, a földünk a "hatalmas" családi birtokunk pedig nem bírt annyit teremni, hogy dúskáljunk a jóban is. Legjobban talán az iskolát utáltam. Soha nem értettem miért kell megtanulnunk latinul imádkozni, ha Istenünk érti a nyelvünket. A földeken is szívesebben dolgoztam vagy tevékenykedtem az istállóban, minthogy megtanuljak egy újabb latin szót. Egy nap azonban megváltozott az életem és tudtam mi akarok lenni hátralévő életemben. Az nap reggel a nővéremtől örökölt ünneplő ruhát kellett felvennem melyen jó anyám napokig dolgozott, hogy álljon rajtam valahogy, jó atyám pedig egy általa faragott keresztet akasztott a nyakba. Elérkezett az idő, hogy bizonyságot tegyek Isten előtt a hitemről, mint oly sokan mások is a korosztályomban. Az oltár előtt álltunk amikor éles csikorgással tárult ki a templom ajtaja és belépett rajta bácsikám, hátát megvilágította a délelőtti nap és alakját körbe ragyogta annak sugarai. Mintha csak egy meséből lépet volna elő Erik. Szőke fürtjei lebegtek a lágy szellőben páncélján cikáztak a szikrák, és oly szilárdan állt ott és tekintette egyenesen belém hatolt. Onnantól kezdve tudtam, hogy én is katona leszek. Bár csak ritkán látogatott meg minket de olyankor nem csak mi az unoka öccsei és húgai lógtunk rajta hanem a falu többi gyereke is, és szájtátva hallgattuk a meséit a kalandjairól. Harcait rablókkal és haramiákkal és különféle szörnyekkel amiket talán ő talált ki. Távozása után lelkesem meséltem anyámnak terveimről és, hogy majd én is milyen nagy harcos leszek, de ő kioktatott, hogy ez butaság, apám már oda ígért engem Leifer Gunnarson legidősebb fiának és nem harcos leszek hanem feleség és anya amint megérett rá a testem....
Üresen helyeztem vissza a kupát az asztalra akárcsak Thomas. Kezével intett, hogy kér még egy kört.
-Folytasd Helga!
-Látom rajtad, hogy mindjárt elalszol, nem akarlak untatni. Mondtam, hogy nem izgalmas.
-Nem baj, de szeretem a hangodat. -nevetett rajtam, és kezével is jelezte, hogy folytassam....
Mindez kilenc éves koromban történt. Egyre többet kellett anyám mellett segédkeznem a konyhában is, nővéremmel egyetemben, hogy felkészüljünk a családi életre, de én gyakran lógtam ki, főleg esténként. Az sem zavart, hogy teljesen sötét volt odakint, csak a hold vagy a csillagok fénye törte meg a sötétet. Egy bottal gyakoroltam, mintha csak kard lenne és tudnám is, hogy mit csinálok. Egy cölöpöt püföltem és szurkáltam vele, de mégis az íj mesterévé váltam. Egyik este hallottam, hogy hajnalban vadászni indul atyám és bátyám. Télen nem kellett a földeket művelni és a vadászat ígérkezett a legbőségesebb táplálék forrásnak az év ebben a szakaszában. Ilyenkor több napra is távol maradtak, a vadonban aludtak és csak akkor indultak haza ha volt zsákmány. Tudtam, hogy bajba kerülök ha követem őket és büntetést kapok érte de mégis megtettem. Nem is mertem aludni azon az éjjelen, féltem ha elalszom nem ébredek fel mire ők elindulnak. Hajnalban könnyű volt őket követni nem tartottam attól, hogy lelepleződöm, de nappal már sokkal inkább lemaradtam tőlük és fától fáig lopództam utánuk, ők pedig egyre beljebb és beljebb hatoltak a sűrű erdőben. Letáboroztak menedéket építettek és tüzet raktak. Engem pedig ott ért az éj az erdő közepén és majd bele haltam az éhségbe, a dermesztő hidegről nem is beszélve. Egy fatövébe kuporodva vacogtam amikor meghallottam apám hangját. "Helga gyere ide!" Nem tudom honnan tudta, hogy ott vagyok de nyilván nem voltam a követés mestere akkor még. Nem mondott mást csak leültet a tűz mellé és adott egy szelet húst. Másnap reggel sem szólt csak kezembe adta az íját, majd mögém ált és megmutatta, hogyan használjam. Felismerést nyert bennem, hogy ez lesz az én fegyverem. Nem vagyok olyan erős, hogy nehéz páncélt és pajzsot hordjak. Egy bölcs ember egyszer azt mondta gyakorlat teszi a mester, hát én pont ezt tettem. Onnantól kezdve csak gyakoroltam és többé nem kellett lopóznom a vadászatra induláskor, engem is ébresztett jó atyám. Minden szabad időmben gyakoroltam, mindenre lőttem ami mozgott és ami nem arra is. Egyre távolabbi és egyre kisebb célpontokat kerestem magamnak. Éjjel is és nappal is. Ha nem láttam a célt akkor is lőttem rá. Amikor már tökéletesnek éreztem tudásom és több vadat ejtettem el bátyámnál, atyámnál vagy bárkinél is a környéken akkor sem hagytam abba, a szenvedélyemmé vált és a rabja lettem. Beleszerettem a süvítő nyílvessző hangjába ahogyan elhagyja az ideget. Igaz ez idő alatt négy tél és négy nyár telt el. A bátyám is megnősült és felesége első gyermekét várta. Nővérem is férjhez ment és új családja körében élt, én pedig élveztem az aratás utáni ünnepséget és készültem az íjász versenyre. Ki akartam élvezni szabadságom utolsó pillanatait. Nővé értem és én következtem, hogy feladjam lánykori életem és teljesítsem atyám ígéretét. Házasságom időpontja a szüret utánra volt tervezve az új bor ünnepére. Úgy alakult, hogy a versenyen már csak ketten maradtunk ahogy egyre távolabbi célpontot kellett eltalálnunk, Björn a jövendőbelim és jómagam. A céltábla nagyon távolinak tűnt. Björn lőtt először, de csak a szélét találta el én pedig most is telibe találtam mint általában. Elégedetten és boldogan tekintettem hátra atyámra. Látni szerettem volna, hogy büszke rám és elégedett. De most életemben először rosszallóan nézet rám. Az arcán a kétségbeesés és a harag egyszerre ült ki. Sebesen távozott mellőle leendő apósom. Megszégyenítettem a jövendőbelimet és visszavonták a házassági ajánlatot. Csak egy arc mosolygott rám. Erik a bácsikám aki mindig oly csendben és váratlanul tudott érkezni. Pedig ahogy mozgott a kardja markolata hatalmas lármát csapott a páncélján. Mégsem vettem észre, hogy megérkezett annyira a versenyre koncentráltam. Szilajan lépdelt felém. -Menne mozgó célpontra is ? -kérdezte. Én csak bólintottam, mert rosszul éreztem magam apám és anyám tekintetétől. Egy szél lóbálta napraforgóra mutatott ami olyan messze lehetett mint az előbbi céltábla. Telibe találtam. Ő pedig megkócolta a hajam a fejem búbján dicséretképpen és büszkén magához ölelt...
A sör itatta magát és én magam is meglepődtem magamon, hogy mennyit beszélek nem vagyok én ilyen, de valahogy jól esett. Barátként tekintettem már Thomasra és talán ezért nyíltam meg előtte ennyire. Újra meghúztam a kupámat és most kérés nélkül folytattam tovább történetemet....
Aznap este a vacsora után és Erik bácsikám egyik történetét követően, ugyan úgy bújtam ágyba két öcsémmel és húgommal mint eddig, ám számomra elmaradt az atyai csók, amely óvott minket minden éjjel. Szörnyen nyomasztott, hogy miért haragszik rám, gyermeki fejemmel nem értettem miféle bűnt követtem is el ellene. Csak feküdtem és a pattogó tüzet bámultam és próbáltam hegyezni a fülem .miről is beszélgethetnek a szüleim.
-Hogy tehette ezt velem? Hát nem tiszteli az akaratomat és a szavamat? Tudom, hogy direkt tette. Csak annyit kellett volna tenni, hogy a végén elhibázza. Ennyi lett volna a dolga.
- Ne haragudj rá bátyám. Nem akart ő rosszat, inkább csak azt szerette volna, hogy büszke légy rá és elismerd őt. Mint ahogy én is annak idején atyánkat.
-Te más vagy öcsém. Férfi vagy. A legidősebb fiú, tovább viszi a vérvonalat, a kisebb fiúk mint ahogyan majd az öccsei is a családunk hírnevét erősítik. Ahogyan tettem ezt én is és te is. A lányok dolga, hogy jó férjhez menjenek és kovácsolják a családok közötti kapcsolatot. De ez a lány.... csapott öklével az asztalra apám ... fittyet hány erre. Már gyerekként is makacs volt. Talán az én hibám én adtam íjat a kezébe.
-Tudod engem Gertrud nénikénkre emlékeztet, ő volt ilyen. Ő is szembeszállt ezen a téren az atyával és hát harcos lett mint a fivérei.
-Még a szőke fürtjei is pont olyanok, de nem akarom, hogy ugyan úgy végezze mint ő. Nem akarom, hogy holtan végezze mielőtt megtapasztalhatná milyen is anyának lenni. Ami az életben a legnagyobb öröm egy nőnek.
-Az őseink vállvetve harcoltak asszonyaikkal pedig nekik is voltak gyermekeik.
-Már nem az ősidőkben élünk. Sokat változtak a dolgok, csak a régi regék maradtak fent belőle. Sok vért áldoztak, annak idején, hogy megtarthassák régi isteneiket és szokásaikat de elbuktak. Már nem áldozhatok Freyának, hogy óvja meg őt a csatamezőn, csak imádkozhatok érte a mi mindenhatónkhoz. Mit kezdjek most vele? Közeleg a tél és hamarosan újabb éhes száját kell majd etetnem. Ezek után azonban senki nem fogja feleségül venni.
-Bízd őt rám bátyám, elviszem magammal. Ígérem nem fogja úgy végezni mint Gertrud nénénk. Tudom, hogy szereted őt és megóvnád mindentől, de talán neki is ez lenne a legjobb. Ha pedig elég vért látott vagy beijed, úgyis haza rohan hozzád.
Nem érkezett válasz bácsikám mondatára csak hosszú csend következett.
Másnap Erik felpattant a nyergébe és útnak indult vissza Carolusburgba, ahol a király seregében szolgált. Ám most a szokásos integetése helyett a kezét nyújtotta felém. Én megmarkoltam ő pedig felrántott maga mögé a lovára. Ekkor láttam utoljára a családomat. Elköszönni sem volt időm tőlük. Pedig úgy szerettem volna hozzábújni anyámhoz utoljára, megölelni öcséimet és húgomat, de legjobban atyámtól szerettem volna elbúcsúzni. Megfosztott ettől engem. Talán haragból talán nem, vagy csak azért, hogy egy hatalmas űrt hagyjon bennem ami vissza visz majd hozzá engem. A főváros előtti nagyobb városban találkoztunk Erik bajtársaival akikkel közösen folytattuk tovább utunkat. Mind észak szülöttei voltak az igazi északé és a déliek barbároknak tartották őket, pedig már rég nem vagyunk azok, de a látszatot és a legendákat fent kell tartani. Ezeken jókat múlattak esténként, hogy miket gondolnak róluk. Gyakran tért vissza egyikőjük vagy másikjuk egy vagy két fiúval de lánnyal soha. Nehezen fogadtak be, de tisztelték bácsikámat annyira, hogy elviseljék egy nő vagy akkor még csak leány is közéjük tartozhat. A vad északi harcosok közzé. Mind mesterei a fegyvereknek, és közösen tanították az ifjakat, hogy megtalálják mindenkinek azt a fegyvert amivel a legjobban tud bánni. Nekem is került kard a kezemben, de két kézzel is alig bírtam megtartani, csak mulatság tárgyává váltam vele. Bácsikám inkább csak egy tört adott, hogy közelharcban megtudjam védeni magam és azt mondta maradjak az íjnál és azzal vigyázzak a seggére. Persze tudom, hogy azt csak viccből mondta de akkor nagyon komolyan gondoltam a feladatom. Bár igaz, hogy az elején a tűzrakásból és vízhordásból állt a kiképzésem de nem lehet mindenki elsőre zseniális gyilkos. A fővárosból a déli határvidékre küldtek minket, csak néha néha tértem vissza a fővárosba amikor egy fontos jelentést hoztunk, vagy csak az ellátmányt kísértük vissza a táborhelyünkig. Öt éve vagyok Erik bácsikám mellett és váltam mellette azzá aki aki vagyok és itt ül veled szemben.
Ez a kupa is ki ürült és éreztem is a hatását már a fejemben, jobbnak láttam ha elteszem magam holnapra. Az asztalra támaszkodtam és úgy álltam fel.
-Várj még Helga mesélj a kalandjaidról is.
-Talán egy másik alkalommal. -mondtam és finoman a vállára csaptam ahogy elhaladtam mellette. Eszem ágában sem volt inni még egy kupával és lerészegedni, mert akkor megkapta volna amit kívánt és nekem talán lőttek volna az ingyen vacsoráknak.
~Sajnálom Thomas, de nem érek rá időzgetni és szórakozni, a nyomára kell akadnom Azrael-nek és a kardjának. Ó Erik miért is beszéltél nekem arról az átkozott kardról és a hatalmáról amivel bír. Meg kell találnom bármi áron, ha rossz kezekbe kerülne nem tudnám megvédeni a családom és a népemet ha megtámadnák őket a kard birtokosai.~
Faj: Ember/Viking
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: Zsoldosként dolgozó Íjász
Nem: Lány/Nő
Kor: 19
Kinézet:
Teljesen megváltoztam önmagamhoz képest, ha egymás mellé állítanák a tizennégy éves önmagam és a mostanit egy cseppet sem hasonlítanánk. Kivéve talán a szőke hullámos tincseimet és ég kék szikrázó szemeim. A csontos soványka kislányból sokkal teltebb és izmosabb nő született köszönhetően a rendszeres bő táplálkozásnak. A magasságom is jócskán megnőtt valahol százhetvenöt és száznyolcvan centiméter között lehet, már lazán át tudok lőni bárki válla fölött. Sokan tartanak szépnek és ha csicsás ruhákban járnék talán még hercegnőnek is elmennék, de én nem tartom magam e terén olyan nagyra, inkább csak átlagos külsővel rendelkezem. Egy nagy kincsem van az a hófehér még sérülés mentes bőröm. Talán Istennek köszönhettem eddigi szerencsémet ki tudja. Nőies ruhám egyetlen egy van. Egy kék amiben elhagytam szülőföldem. Sok sok pénzembe került mindig a testemhez igazíttatni de ez az egyetlen emlékem onnan. Csak kivételes esetekben viselem. Az esetek kilencvenkilenc százalékában barna vagy fekete nadrágot viselek fekete bőrpáncéllal. Ilyen az élet amit megírtak nekem nem valami nőies de legalább kényelmes. Hidegebb napokon és esténként egy fekete köpönyeget is magamra terítek, bár a déli tél nem igazán csípős.
- Kép:
Jellem:
A legrosszabb tulajdonságom a bácsikám szerint, hogy rettentően makacs vagyok, ha egyszer valamit a fejembe veszek tűzön vízen át igyekszem véghez vinni és egyszer ez fogja a végemet okozni, mert nem tudom mikor kell feladni. Viszont ennek a makacsságnak köszönhetem kitartásomat is, ha valami nem megy elsőre nem adom fel addig csinálom, gyakorlom, tanulom amíg nem lesz az enyém. Jó hallgatóságnak bizonyulok társaságban. Mivel nem szeretek a középpontba kerülni ezért keveset beszélek főleg ha idegen is vannak a társaságomban. Viszont akiket ismerek régóta, azokkal teljesen nyílt és barátságos vagyok. Mintha egy másik ember lennék. Nem mondanám magam vallási fanatikusnak bár katolikus vagyok sokszor gondolok arra, hogy a régi Isteneket jobban magaménak tudnám érezni. Erről nem beszélek nyíltan csak az előtt akire az életemet is rábíznám. Nem szeretném egy máglyán végezni eretnekségért. Igen nagy szívem van és talán ezért is nincs soha egy vasam se. Mindig adakozom az árváknak amiért bácsikám rendszeresen veszekedik velem. Nem azért teszem, hogy bosszantsam őt. Talán csak anyai érzéseim élem ki vagy csak így próbálok bocsánatot nyerni azokért a bűnökért amelyeket most már lelkiismeret furdalás nélkül képes vagyok megtenni. Sok dolgot láttam és tettem én magam is és egy kis ital segített legyőzni a maradék gátlásokat is bennem ezen dolgok helyes vagy helytelen megítélését tekintve. Lojálisnak mondanám magam. Elsősorban tanítómhoz a bácsikámhoz, népemhez és legutolsó sorban királyunkhoz.
Előtörténet:
A kaszárnya kantinjában éppen hogy csak pislákolt a gyertya az asztalunknál, amikor a cseléd lány kicserélte és újabb két kupa sört rakott az asztalra a sült csirke leöblítésere. A tűzhelyen ropogott a tűz és bőszen forrt felette a ragú, kellemes illatával átjárva a helységet. Thomas Bergersen kapitány társaságát élvezhettem. Nagyon is jól tudtam miért hív már két éve az asztalához mindig, ha a városban időzöm ilyen vagy olyan okból kifolyólag, de soha nem kapta meg tőlem amit szeretett volna.
-Helga te már mindent tudsz rólam, de én szinte semmit se rólad. Azon kívül, hogy szép vagy és hogy egy felettünk keringő sasnak is kilőnéd a szemét ha azon múlna. Mi lenne ha ma te mesélnél nekem?!
-Ugyan már, ne túlozz Thomas, nem vagyok én olyan szép -engedtem egy lágy mosolyt orcámra mely a halovány fényben éppen csak kivehető volt. Nagyot kortyoltam a mézsörömből és halk koppanással helyeztem vissza az asztalra, hátamat a széktámlájának döntöttem és tekintetem a férfi arcára szegeztem.
-Ám legyen, de ez biztos nem lesz olyan érdekes mint a te harci történeteid....
Egy kis faluban születtem Hedeby-ben. Az őseim alapították az "Ítélet" után, amikor minden reményük elveszett, hogy hazatérhessenek. Ezért is nevezték el ugyan úgy, ahogy előző lakhelyüket hívták. A falucska Nifleheim határánál terül él hosszan egy patak mellett, amely a közeli hegyekből csordogál. Messze eldugott település ez bármitől is, csak ritkán vetődik arra egy egy vándor vagy kalandor aki a messzi északon, jégbe fagyott kincsek után kutat. Őseim valamiért ragaszkodtak eme zord és hideg körülményekhez, de talán csak azért mert mindig is ilyen helyen éltek. Furcsa közösség a miénk csak "Vikingek" lakják, legalább is mindig ezt hallottam gyerekkoromban, na meg számos mesét és regét a nagy hőseinkről. Erik volt a kedvencem de Thor és Loki történeteit is szerettem, bár már senki nem hitt a régi istenekben a gyerekeket ámulatba tudták ejteni a történeteik és azt gondoltuk róluk, hogy ők is emberek. Hát ilyen helyen cseperedtem jó atyám és anyám negyedik gyermekeként. Összesen kilencen voltunk testvérek de egy bátyám és két húgom az egyéves kort sem élte meg. Társaságban és szeretetben éppen ezért sosem volt hiányom. Éjjel nappal családom vett körbe, másban szűkölködtem. Rövid volt a nyár és annál hosszabb a tél, a földünk a "hatalmas" családi birtokunk pedig nem bírt annyit teremni, hogy dúskáljunk a jóban is. Legjobban talán az iskolát utáltam. Soha nem értettem miért kell megtanulnunk latinul imádkozni, ha Istenünk érti a nyelvünket. A földeken is szívesebben dolgoztam vagy tevékenykedtem az istállóban, minthogy megtanuljak egy újabb latin szót. Egy nap azonban megváltozott az életem és tudtam mi akarok lenni hátralévő életemben. Az nap reggel a nővéremtől örökölt ünneplő ruhát kellett felvennem melyen jó anyám napokig dolgozott, hogy álljon rajtam valahogy, jó atyám pedig egy általa faragott keresztet akasztott a nyakba. Elérkezett az idő, hogy bizonyságot tegyek Isten előtt a hitemről, mint oly sokan mások is a korosztályomban. Az oltár előtt álltunk amikor éles csikorgással tárult ki a templom ajtaja és belépett rajta bácsikám, hátát megvilágította a délelőtti nap és alakját körbe ragyogta annak sugarai. Mintha csak egy meséből lépet volna elő Erik. Szőke fürtjei lebegtek a lágy szellőben páncélján cikáztak a szikrák, és oly szilárdan állt ott és tekintette egyenesen belém hatolt. Onnantól kezdve tudtam, hogy én is katona leszek. Bár csak ritkán látogatott meg minket de olyankor nem csak mi az unoka öccsei és húgai lógtunk rajta hanem a falu többi gyereke is, és szájtátva hallgattuk a meséit a kalandjairól. Harcait rablókkal és haramiákkal és különféle szörnyekkel amiket talán ő talált ki. Távozása után lelkesem meséltem anyámnak terveimről és, hogy majd én is milyen nagy harcos leszek, de ő kioktatott, hogy ez butaság, apám már oda ígért engem Leifer Gunnarson legidősebb fiának és nem harcos leszek hanem feleség és anya amint megérett rá a testem....
Üresen helyeztem vissza a kupát az asztalra akárcsak Thomas. Kezével intett, hogy kér még egy kört.
-Folytasd Helga!
-Látom rajtad, hogy mindjárt elalszol, nem akarlak untatni. Mondtam, hogy nem izgalmas.
-Nem baj, de szeretem a hangodat. -nevetett rajtam, és kezével is jelezte, hogy folytassam....
Mindez kilenc éves koromban történt. Egyre többet kellett anyám mellett segédkeznem a konyhában is, nővéremmel egyetemben, hogy felkészüljünk a családi életre, de én gyakran lógtam ki, főleg esténként. Az sem zavart, hogy teljesen sötét volt odakint, csak a hold vagy a csillagok fénye törte meg a sötétet. Egy bottal gyakoroltam, mintha csak kard lenne és tudnám is, hogy mit csinálok. Egy cölöpöt püföltem és szurkáltam vele, de mégis az íj mesterévé váltam. Egyik este hallottam, hogy hajnalban vadászni indul atyám és bátyám. Télen nem kellett a földeket művelni és a vadászat ígérkezett a legbőségesebb táplálék forrásnak az év ebben a szakaszában. Ilyenkor több napra is távol maradtak, a vadonban aludtak és csak akkor indultak haza ha volt zsákmány. Tudtam, hogy bajba kerülök ha követem őket és büntetést kapok érte de mégis megtettem. Nem is mertem aludni azon az éjjelen, féltem ha elalszom nem ébredek fel mire ők elindulnak. Hajnalban könnyű volt őket követni nem tartottam attól, hogy lelepleződöm, de nappal már sokkal inkább lemaradtam tőlük és fától fáig lopództam utánuk, ők pedig egyre beljebb és beljebb hatoltak a sűrű erdőben. Letáboroztak menedéket építettek és tüzet raktak. Engem pedig ott ért az éj az erdő közepén és majd bele haltam az éhségbe, a dermesztő hidegről nem is beszélve. Egy fatövébe kuporodva vacogtam amikor meghallottam apám hangját. "Helga gyere ide!" Nem tudom honnan tudta, hogy ott vagyok de nyilván nem voltam a követés mestere akkor még. Nem mondott mást csak leültet a tűz mellé és adott egy szelet húst. Másnap reggel sem szólt csak kezembe adta az íját, majd mögém ált és megmutatta, hogyan használjam. Felismerést nyert bennem, hogy ez lesz az én fegyverem. Nem vagyok olyan erős, hogy nehéz páncélt és pajzsot hordjak. Egy bölcs ember egyszer azt mondta gyakorlat teszi a mester, hát én pont ezt tettem. Onnantól kezdve csak gyakoroltam és többé nem kellett lopóznom a vadászatra induláskor, engem is ébresztett jó atyám. Minden szabad időmben gyakoroltam, mindenre lőttem ami mozgott és ami nem arra is. Egyre távolabbi és egyre kisebb célpontokat kerestem magamnak. Éjjel is és nappal is. Ha nem láttam a célt akkor is lőttem rá. Amikor már tökéletesnek éreztem tudásom és több vadat ejtettem el bátyámnál, atyámnál vagy bárkinél is a környéken akkor sem hagytam abba, a szenvedélyemmé vált és a rabja lettem. Beleszerettem a süvítő nyílvessző hangjába ahogyan elhagyja az ideget. Igaz ez idő alatt négy tél és négy nyár telt el. A bátyám is megnősült és felesége első gyermekét várta. Nővérem is férjhez ment és új családja körében élt, én pedig élveztem az aratás utáni ünnepséget és készültem az íjász versenyre. Ki akartam élvezni szabadságom utolsó pillanatait. Nővé értem és én következtem, hogy feladjam lánykori életem és teljesítsem atyám ígéretét. Házasságom időpontja a szüret utánra volt tervezve az új bor ünnepére. Úgy alakult, hogy a versenyen már csak ketten maradtunk ahogy egyre távolabbi célpontot kellett eltalálnunk, Björn a jövendőbelim és jómagam. A céltábla nagyon távolinak tűnt. Björn lőtt először, de csak a szélét találta el én pedig most is telibe találtam mint általában. Elégedetten és boldogan tekintettem hátra atyámra. Látni szerettem volna, hogy büszke rám és elégedett. De most életemben először rosszallóan nézet rám. Az arcán a kétségbeesés és a harag egyszerre ült ki. Sebesen távozott mellőle leendő apósom. Megszégyenítettem a jövendőbelimet és visszavonták a házassági ajánlatot. Csak egy arc mosolygott rám. Erik a bácsikám aki mindig oly csendben és váratlanul tudott érkezni. Pedig ahogy mozgott a kardja markolata hatalmas lármát csapott a páncélján. Mégsem vettem észre, hogy megérkezett annyira a versenyre koncentráltam. Szilajan lépdelt felém. -Menne mozgó célpontra is ? -kérdezte. Én csak bólintottam, mert rosszul éreztem magam apám és anyám tekintetétől. Egy szél lóbálta napraforgóra mutatott ami olyan messze lehetett mint az előbbi céltábla. Telibe találtam. Ő pedig megkócolta a hajam a fejem búbján dicséretképpen és büszkén magához ölelt...
A sör itatta magát és én magam is meglepődtem magamon, hogy mennyit beszélek nem vagyok én ilyen, de valahogy jól esett. Barátként tekintettem már Thomasra és talán ezért nyíltam meg előtte ennyire. Újra meghúztam a kupámat és most kérés nélkül folytattam tovább történetemet....
Aznap este a vacsora után és Erik bácsikám egyik történetét követően, ugyan úgy bújtam ágyba két öcsémmel és húgommal mint eddig, ám számomra elmaradt az atyai csók, amely óvott minket minden éjjel. Szörnyen nyomasztott, hogy miért haragszik rám, gyermeki fejemmel nem értettem miféle bűnt követtem is el ellene. Csak feküdtem és a pattogó tüzet bámultam és próbáltam hegyezni a fülem .miről is beszélgethetnek a szüleim.
-Hogy tehette ezt velem? Hát nem tiszteli az akaratomat és a szavamat? Tudom, hogy direkt tette. Csak annyit kellett volna tenni, hogy a végén elhibázza. Ennyi lett volna a dolga.
- Ne haragudj rá bátyám. Nem akart ő rosszat, inkább csak azt szerette volna, hogy büszke légy rá és elismerd őt. Mint ahogy én is annak idején atyánkat.
-Te más vagy öcsém. Férfi vagy. A legidősebb fiú, tovább viszi a vérvonalat, a kisebb fiúk mint ahogyan majd az öccsei is a családunk hírnevét erősítik. Ahogyan tettem ezt én is és te is. A lányok dolga, hogy jó férjhez menjenek és kovácsolják a családok közötti kapcsolatot. De ez a lány.... csapott öklével az asztalra apám ... fittyet hány erre. Már gyerekként is makacs volt. Talán az én hibám én adtam íjat a kezébe.
-Tudod engem Gertrud nénikénkre emlékeztet, ő volt ilyen. Ő is szembeszállt ezen a téren az atyával és hát harcos lett mint a fivérei.
-Még a szőke fürtjei is pont olyanok, de nem akarom, hogy ugyan úgy végezze mint ő. Nem akarom, hogy holtan végezze mielőtt megtapasztalhatná milyen is anyának lenni. Ami az életben a legnagyobb öröm egy nőnek.
-Az őseink vállvetve harcoltak asszonyaikkal pedig nekik is voltak gyermekeik.
-Már nem az ősidőkben élünk. Sokat változtak a dolgok, csak a régi regék maradtak fent belőle. Sok vért áldoztak, annak idején, hogy megtarthassák régi isteneiket és szokásaikat de elbuktak. Már nem áldozhatok Freyának, hogy óvja meg őt a csatamezőn, csak imádkozhatok érte a mi mindenhatónkhoz. Mit kezdjek most vele? Közeleg a tél és hamarosan újabb éhes száját kell majd etetnem. Ezek után azonban senki nem fogja feleségül venni.
-Bízd őt rám bátyám, elviszem magammal. Ígérem nem fogja úgy végezni mint Gertrud nénénk. Tudom, hogy szereted őt és megóvnád mindentől, de talán neki is ez lenne a legjobb. Ha pedig elég vért látott vagy beijed, úgyis haza rohan hozzád.
Nem érkezett válasz bácsikám mondatára csak hosszú csend következett.
Másnap Erik felpattant a nyergébe és útnak indult vissza Carolusburgba, ahol a király seregében szolgált. Ám most a szokásos integetése helyett a kezét nyújtotta felém. Én megmarkoltam ő pedig felrántott maga mögé a lovára. Ekkor láttam utoljára a családomat. Elköszönni sem volt időm tőlük. Pedig úgy szerettem volna hozzábújni anyámhoz utoljára, megölelni öcséimet és húgomat, de legjobban atyámtól szerettem volna elbúcsúzni. Megfosztott ettől engem. Talán haragból talán nem, vagy csak azért, hogy egy hatalmas űrt hagyjon bennem ami vissza visz majd hozzá engem. A főváros előtti nagyobb városban találkoztunk Erik bajtársaival akikkel közösen folytattuk tovább utunkat. Mind észak szülöttei voltak az igazi északé és a déliek barbároknak tartották őket, pedig már rég nem vagyunk azok, de a látszatot és a legendákat fent kell tartani. Ezeken jókat múlattak esténként, hogy miket gondolnak róluk. Gyakran tért vissza egyikőjük vagy másikjuk egy vagy két fiúval de lánnyal soha. Nehezen fogadtak be, de tisztelték bácsikámat annyira, hogy elviseljék egy nő vagy akkor még csak leány is közéjük tartozhat. A vad északi harcosok közzé. Mind mesterei a fegyvereknek, és közösen tanították az ifjakat, hogy megtalálják mindenkinek azt a fegyvert amivel a legjobban tud bánni. Nekem is került kard a kezemben, de két kézzel is alig bírtam megtartani, csak mulatság tárgyává váltam vele. Bácsikám inkább csak egy tört adott, hogy közelharcban megtudjam védeni magam és azt mondta maradjak az íjnál és azzal vigyázzak a seggére. Persze tudom, hogy azt csak viccből mondta de akkor nagyon komolyan gondoltam a feladatom. Bár igaz, hogy az elején a tűzrakásból és vízhordásból állt a kiképzésem de nem lehet mindenki elsőre zseniális gyilkos. A fővárosból a déli határvidékre küldtek minket, csak néha néha tértem vissza a fővárosba amikor egy fontos jelentést hoztunk, vagy csak az ellátmányt kísértük vissza a táborhelyünkig. Öt éve vagyok Erik bácsikám mellett és váltam mellette azzá aki aki vagyok és itt ül veled szemben.
Ez a kupa is ki ürült és éreztem is a hatását már a fejemben, jobbnak láttam ha elteszem magam holnapra. Az asztalra támaszkodtam és úgy álltam fel.
-Várj még Helga mesélj a kalandjaidról is.
-Talán egy másik alkalommal. -mondtam és finoman a vállára csaptam ahogy elhaladtam mellette. Eszem ágában sem volt inni még egy kupával és lerészegedni, mert akkor megkapta volna amit kívánt és nekem talán lőttek volna az ingyen vacsoráknak.
~Sajnálom Thomas, de nem érek rá időzgetni és szórakozni, a nyomára kell akadnom Azrael-nek és a kardjának. Ó Erik miért is beszéltél nekem arról az átkozott kardról és a hatalmáról amivel bír. Meg kell találnom bármi áron, ha rossz kezekbe kerülne nem tudnám megvédeni a családom és a népemet ha megtámadnák őket a kard birtokosai.~
A hozzászólást Helga Lothbrock összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 18, 2015 10:43 pm-kor.
