Siegbald Esser

0. A menekülés
I.
II.
III.
IV.
V.

0.A menekülés - Zenei aláfestés

~ Szégyen a futás, de hasznos… ~
~ Most menekülnöm kell, de később elszámolok velük… ~
~ Mindenképpen…~
~ Biztos utánam jönnek...~
Hátam egy öreg tölgynek vetem, miközben erősen zihálok. Megzavartam biztosan a hely nyugalmát, azokkal otromba emberrel zajjal, amit csapok. Menedék...Kell...Valahol találnom! A saját életem megóvása érdekében, régen futottam ennyit. Csend, ami körülölel engem, az a veszélyes fajtából. Mi fog történni a következő pillanatban? Nyomomban vannak-e?
~ Hagyjatok már pihenni, ti rohadékok! Csak egy picit... ~
Erőt kell merítenem a további haladáshoz, hogy újult erővel távolodjak a veszélyforrástól. A Mocskos bandától, a Vadász ünnepségtől és magától déltől.
~ Az Isten szerelmére! Végtére is északi vagyok! ~
Előre nézek, aztán lehunyom a szemem...csak egy kis időre...aztán majd megyek tovább…
~ Igen, erre vágyom! ~
Azonban nem élvezhetem túlságosan sokáig ezt az állapotot, mert távolabb valami zajt csap. Kipattannak a szemeim, hogy azon mód körülnézzek. Kutatom a zaj forrását, de nem kockáztatok. Elrugaszkodom a fa törzsétől, az útirány természetesen változatlan.
- Ott van! - kiált fel egy idegen hang, nem éppen túl messze tőlem. Nem nézek hátra, mert sokkal inkább lefoglal az útban lévő növényzet. Ott egy gally szemmagasságban, amott egy tüskés bokor, amit nem egészen kerülök ki. A tüske belemar a húsomba, miközben az alak továbbra is követ. Beszéddel nem fecsérli az erejét, így jut egyre közelebb hozzám. A saját zihálásomhoz az övé csatlakozik, amit egyre hangosabban hallok.
~ Ez így nem lesz jó, utol fog érni. Nem lesz erőm, hogy megküzdjek vele ~ vélem magamban felfedezni ezt az igazságot. Sürgető dolog lenne valamit kitalálni, amivel lerázhatnám. A környezet sajnos nincs hasznomra, mivel nem ismerem. Tovább gondolkozok, de minden egyes alkalommal ugyanoda jutok el.
~ Küzdj! Harcolj Siegbald ~ mondja a belsőm, s én engedek a kísértésnek. A tempómon lassítok, hogy a légzésem összeszedettebb legyen, aztán a legváratlanabb helyzetben megállok és megfordulok.
Annyi időm sincs, hogy felmérjem a küzdő felem felépítését, mert rögtön nekem ugrik. Nagyot nyekkenek a földön, s én csupán ösztönből veszem fel a védekezést, ami az arcomra összpontosul. Dühödt ütések, amiben érzem a fájdalmat. Tökéletes, veszélyes elegy. Azonban nincs akkora ereje a sok futás után, hogy áttörjön a védelmemen. Megragadom a két kezét, aztán váratlanul fordítok egyet a helyzetünkön. Érzem, hogy ellenáll egy darabig, aztán tehetetlenül vergődik alattam. Vicsorog rám, mint egy farkas, sőt ezen a szinten továbblép, szembe köp.
Ösztönösen fejelem le az orrát, mire fájdalmasan felordít. Megrezzenek a hangerőtől, hiszen tudom jól, hogy nem egyedül van. Nincs túlságosan sok időm rá, mert ha a többi megérkezik, akkor nekem semmi esélyem nem lesz ellenük. Elengedem a két kezét, hogy most én sújtsak le ökleimmel. Érzem a mozdulatain a kétségbeesést, ami leginkább hadonászásban jelenik meg nála. Nem tudok mennyiszer ütöttem irányába, de egyik pillanatnál teljesen megszűnt a védekezése. Mire észbe kapnék, akkor jön egy emberes rúgás.
- Ööh – ennyit tudok kinyögni csupán, s megint érzem az alattam levő hűvös földet. Ez esetben azonban annyira le vagyok taglózva, az előbbi ütéstől, hogy nem bírom magam rávenni magam, hogy védekezzek. Tán ez itt a vég? Lehet! Ez más helyzet...érzem...


...Érzem, hogy egy idegen ágyban vagyok. Félek! Lehet, hogy hazahozott ez az idős ember, de ki tudja, hogy milyen szándékai vannak velem kapcsolatban? Lehet, hogy megmentett attól a két déli, részegtől, akik elraboltak és idáig elhoztak.
~ Mit csinálnak a déli emberek az északiakkal? ~ összegömbölyödök, s a jó meleg dunyhát még inkább magamra húzom, abban reményben, hogy nekem az itteni külvilág ellen elegendő védelmet biztosít. Mivel nem tudok aludni, így lassan kidugom a fejem, hogy a szemem találkozzon a szoba sötétjével. Mikor a szemem hozzászokott kicsit a fényviszonyhoz, csupán akkor látom halványan a benn található berendezéseket.
~ Ez nagyon kicsi szoba! ~ ahhoz képest, hogy otthon milyen szép kényelmes szobám volt. Ez kétszer beleférne abba, ha nem háromszor. Látok tán egy szekrényt, meg egy kisebb komódot, azon kívül, hogy itt van ez a rozoga ágy. Ha mozdulok, akkor nyikorog egyet.
~ Biztosan ezért tettek ebbe a szobába! ~
Ezen kívül nincs más dolog elhelyezve, mert nem férne be egyszerűen. Halkan felsóhajtok, abban a reményben, hogy senki sem hallja meg. Nemsokára oda jutok el ilyen fiatalon, hogy a szökést tervezem. Ki tudok osonni a házból, aztán elmegyek innen máshová. Leginkább haza szeretnék jutni, de...de nem tudom, hogy merre van a haza! Sajnos nem láttam semmit az idefelé vezető útból, így hiábavaló lenne.
~ Csak menj! ~ szólal meg a bátorító hang, s pár perccel később a kölcsön kapott ruhában indulok meg kifelé. Minden egyes lépésem hangos nyikorgással jár, de mint, minden gyerek, abban reménykedem, hogy nem ébrednek fel rá. Hosszú folyosóra lépek ki, ahol óvatosan nézek szét, de nem látok semmiféle mozgást. A szívem hevesen dobog, s némileg izgulok attól, hogy tervem ne fulladjon kudarcba. Nyelek egyet, s elindulok balra, abban a reményben, hogy az majd kifelé vezet. Lassan araszolok a szabadságom felé, mikor megérkezem a ház külső részéhez. Egy szépen épített kandalló, amiben lágyan ropog a tűz. Előtte pár ülőhely azoknak, akik szeretnének felmelegedni az éjszaka folyamán. Közelebb található egy asztal, pár székkel, ami be van tolva alá. Lassan észreveszem a szabadságot hirdető bejárati ajtót.
Önkénytelenül nyelek egyet, s eddigiektől eltérően még jobban dobog a szívem. Erőt veszek magamon, s nem törődve a továbbiakkal gyorsan átszelem a távolságot, hogy ott teremjek. Nyúlok oda, hogy kitárjam az ajtót, azonban nagy meglepetésemre az nem csinál semmit! Meg se moccan, így kétségbeesetten kezdem el rángatni.
~ Engedjen már ki! Nem akarok meghalni! ~ végül pedig odáig jutok el, hogy tehetetlenül ülök le a földre, s sírni kezdek. Hamarosan megjelenik a megmentőm álmos arccal, aztán rám néz. Hallom, ahogy egyre inkább közeledik, majd öregesen leguggol hozzám, hogy ne kelljen annyit felfelé néznem.
- Téged meg mi lelt? Miért sírsz még mindig? Befogadtalak, sőt adtunk neked enni. Tudom, hogy ez nem az otthonod, s tán nem ehhez vagy hozzászokva. - hamarosan megérzem az öreg tenyerét a fejemen. Erős késztetést érzek arra, hogy félresöpörjem a kezét, de nem merek cselekedni. Félek attól, hogy mérges lesz rám, s tán olyat tesz, amit otthon nem tettek meg.
- Nem tudok aludni, nem jön álom a szememre. Félek, hogy megölsz egy nap vagy álmomban! - nehéz sóhajtás csupán a válasz, miközben hallom, hogy öregesen felegyenesedik a helyéről.
- Ne beszélj butaságokat, nem vagyok gyerek gyilkos. Az ajtó pedig azért van zárva, hogy ne menj el. Nem élnéd meg a holnapot. Látszik rajtad, hogy északi gyerek vagy. Tudod az arcvonásaid és a beszéded elárulnának. - nézek fel rá, hogy most meg miről beszél. A sírásom, átalakul szipogássá. Közben a férfi leül a legközelebbi székhez és leül ott.
- Az a legbiztonságosabb neked, ha egyelőre a házban maradsz, miközben mi kitalálunk valami történetet neked, hogy meg ne öljenek. - gondolkozok egy sort, aztán sután megfogalmazódik bennem egy kérdés.
- A déliek ennyire vérszomjasak? - elmosolyodik az öreg, de aztán ingatja a fejét tagadólag.
- Nem, de észak és dél története, s történelme nem ilyen egyszerű. - fel sem tűnik közben, hogy a szipogást az érdeklődés, s a csendes megnyugvás veszi át.
- Mesélnél róla? - hangomban megbújik némi érdeklődés, ám ő kezével int, hogy nem.
- Majd ha idősebb leszel, akkor igen. Még fiatal vagy ezekhez a dolgokhoz. - határozottan mondja nekem, így meg sem próbálok erősködni. Próbálom elfogadni a jelenlegi helyzetem. Lassan felállok, s közelebb lépek hozzá.
- A nevem Siegbald Esser – mutatkozom be neki, mert ennyi illem szorult belém. Az öreg meglepődve néz végig rajtam, aztán viszonozza a bemutatkozást.
- Az én nevem Berard. Örvendek neked. - somolyog rám, azonban én leülök mellette levő székre. Egy darabig nézünk egymásra, mikor ő szólal meg elsőként.
- Szép a neved, biztosan fogod valamire vinni az életben. Nemesi gyerek vagy, s szerintem egyáltalán nem vagy buta. - hallgatom a megmentőm szavait, ami kissé fura. Egy teljesen idegentől kapni ilyen biztatást. Nagyokat pislogok, aztán szólalok meg.
- Vajon haza fogok jutni? - nézek reményteli szemekkel a férfiéba, aki sóhajtás után válaszol.
- Egyszer biztosan hazajutsz a szerető családod körébe. - dobogó szívembe a szavak hallatán visszakerül a remény. Ha nem most, akkor később.
- Mégis mennyivel később? -teszem fel izgatottam, mire egy mosoly jelenik meg az arcán.
- Pontosan én sem tudom, de majd az idő eldönti, hogy mikor állsz majd készen hazamenni. - feláll a helyéről, aztán ásít egy hatalmasat. Azután lenéz rám, s barátságosan nyújtja felém a kezét.
- Mi lenne, ha eltennénk magunkat holnapra? Az alvás fontos, s jó lenne, ha te szintén kipihennéd annak a kettőnek a tettét. - már az említésére is aprón összerezzenek, hiszen volt mikor megvertek. Elfogadom a kezét, valahogy kezdek megbízni Berardban, hogy nem fog elárulni. Lassan haladunk a szobám felé, miközben egy szót sem szólunk egymáshoz. Teljesen bevezet az ágyamig, sőt szépen betakar.
- Jó éjszakát, próbálj meg aludni. Holnap sokkal többet fogunk beszélgetni, s nem csak velem, hanem a feleségemmel. Óvni fogunk, amennyire tudunk. - ígéri meg nekem, mire én némi helyezkedés után ennyit szólok.
- Megpróbálom, de ne zárd be teljesen az ajtót. - kérem meg, mire ő csak bólint. Lassan távozik a szobából, s résnyire hagyja az ajtót. Hallom, ahogy egyre halkul a lépésének zaja, mire végleg eltűnik. Egy darabig az egyszerű fa mennyezetet nézem, miközben az izgalom el nem csendesedik. Sokáig ébren maradok, aztán falu egyik kakas kukorékolása után nyom el a békés álomvilág.

Érdekesen induló élmény, noha elég sok kérdést hagy nyitva. Remélem a folytatásban válaszokat kapok például arra, hogy ki és miért rabolta el Siegbaldot, miért nem ment vissza a családjához, meg alapvetően miért akarták ennyire megölni.

Egy apró megjegyzés, észak és dél utálja egymást ugyan, de azért nem kannibálok. Még ha Siegbaldon látszik is az északi származása kétlem, hogy egy szerencsétlen gyereket csak úgy lemészárolnának mert északi.

Ennek ellenére a jutalmad: 100 TP, 1000 váltó és:

Név: Kampftrance
Leírás: Egy medál, amely egyik zsoldos zsebéből a másikéba járt generációk hosszú során át. Eredeti formájában egy aranyérme, amit kilyukasztottak így nyakláncként hordható, azonban az évek alatt beleivódott a harcosok életvitele. Így ameddig Siegbald nyakában van és a karakter harcolni kényszerül egyfajta harci nyugalom szállja meg, megakadályozva hogy bármilyen nem mágikus zavarás hatást gyakoroljon rá.