Grob Eugandis: Helyzetjáték

Szervusztok.
Hogy egy kicsit megbarátkozhassak és belerázódhassak ebbe a fórumos szerepjátékba, szeretnék itt gyakorolni. Remélem nem nagy gond.
Az, hogy milyen gyorsan fogok reagálni, szabadidőmtől és lelkesedésemtől függ, de amint elkezdődik az igazi nyár, nagy valószínűséggel szabadabb leszek.

Grob életére a legnagyobb hatást az Őszi munkásláz kitörése gyakorolta. Mutass nekem egy alternatív jövőt, ahol a járvány egyáltalán nem tör ki és a család életben marad!
A helyzeteknél a minimum 800 szó, hajrá!

A falunk közelében volt egy kis patak, ami a Westwaldból eredt és a Kősivatag felé csörgedezett. Nem volt annyira közel, hogy zavarhassa a földeket, de annyira távol sem, hogy ne lehessen hamar elgyalogolni hozzá. Rengeteg emlék fűzött hozzá, azonban egyik sem ért fel ahhoz a boldog pillanathoz, amit aznap készültem megtapasztalni. Idegesen sétáltam oda-vissza a folyás fölé tákolt fahídon, bakancsom alatt kopogtak az öreg deszkák, tenyerem izzadt és tekintetem gyakran a dombok felé tévedt, amin túl a szomszédos falu földjei terültek el. Legszebb öltözékemet viseltem, melyet anyám csak az én kedvemért külön kimosott, egy fehér inget, egy feketére festett egyszerű nadrággal, melynek zsebében háromévnyi kemény munkám gyümölcse lapult. Óráknak tűnő várakozás után azonban megjelent ő.
Szőke haja aranyló búzamezőre emlékeztetően lengedezett a szélben. Ahogy a domb egyre többet és többet engedett látnom alakjából, szemem megcsodálhatta fehér, csipkézett ruháját is. Szaladt. Szaladt felém akkora mosollyal, amekkorát csak nekem volt képes mutatni. Ahogy közelebb ért, jobban kivehettem telt arca finom vonásait is. A gödröcskéket az orcáján. Az apró orrát és vékony szemöldökét. Olyan volt számomra, mint egy földre szállt angyal. Kipirosított ajkaival megszólított és én megesküdtem volna, hogy csengettyűket hallottam hangjának finom érintésében.
- Olyan ritka, hogy fehér ingedben látlak Grob. – mondta, ahogy közelebb ért. Kissé lihegett, de a mosolya egy cseppet sem fakult.
- Szerettelek volna meglepni vele. – kissé zavarban voltam, hisz valóban nem szoktam kiöltözködni. De az a nap különleges alkalomnak számított.
- Engem már tegnap este megleptél azzal, ahogy beállítottál hozzánk. – nevetett a lány. Óh, az a nevetés. Egész nap hallgattam volna. – Csak azért átgyalogoltál, hogy ide kiinvitálhass mára! Még csak el se árultad az okát! Megtehettem volna, hogy apámra hallgatok, és nem jövök el.
- De még is eljöttél.
- Természetesen! Tudnom kell, mit tervezel. Még a végén kihagynál valami szórakozásból.
- Megnyugtatlak, ez nem olyan szórakozás, amit nélküled tudnék csinálni.
- Valóban? És mi lenne az? - a lány közelebb lépett hozzám és kaján, még is ártatlan mosollyal nézett a szemembe. Én a zsebembe nyúltam és markomba rejtettem a fémet. Olyan közel léptem hozzá, hogy testünk majdnem egymáshoz simult. Odahajoltam arcához és ajkaimmal gyöngéden megérintettem övéit. Mikor elhajoltam, megláttam csillogó zöld szemeit és egy pillanatra elmerültem bennük. „Oly csodás lenne így maradni” gondoltam. Ám a bűvölet egy pislantással elmúlt és én ismét saját gondolataim rabjaivá váltam.
- Nagyon régóta gondolkodom ezen a döntésemen. – mondtam halkan, sokkal inkább magamnak, mint neki. – De elhatároztam magam.
Kinyúltam bal kezéért és tenyerével felfelé fordítottam. Ezután fél térdre ereszkedtem és markomat, melyben a kerek fémtárgyat rejtegettem, gyöngéden ráhelyeztem nyitott tenyerére és megszólítottam.
- Tereza Lohtmann. Megtisztelnél azzal, hogy Isten színe előtt feleségül jössz hozzám?
Nem néztem fel. Fejemet lehajtva, szememet lehunyva vártam a választ. A lány nem hezitált. Szabad jobb kezét öklömre hajtotta, bezárva azt a két tenyere közé, egyúttal elfogadva kérésemet. Lassan felemeltem a fejem és láttam a könnyeket. Örömkönnyek patakzottak Tereza szemeiből és két szipogás között ő is letérdelt, hogy átkarolhasson. A patak csörgedezése, a szél halk suhogása és a nap melegsége mind egybeolvad és boldogságként vett minket körül.
Először az én családom házába sétáltunk el kézen fogva. A gyűrű már ott fénylett bal kezének gyűrűs ujján, de mosolya fényesebben ragyogott az ékszernél is. Édesanyámat a kiskertben leltük. Éppen a Gyermekvirágokat ültette át, amikor beállítottunk. Ősz haja és ráncos bőre öregebbnek mutatta tényleges koránál, ám amikor meglátott minket, pontosabban a gyűrűt Tereza ujján, mintha tíz évet fiatalodott volna. Eldobta a virágokat és rohant is hozzánk könnyes szemekkel, hogy gratuláljon. Végül legkisebb fia is megházasodik. Rövid ideig csak toporzékolt, majd úgy döntött kiszalad, hogy behívja bátyámat a mezőkről. Nem telt el sok idő és az egész falu a házunk előtt gyülekezett, hogy gratulálhassanak az ifjú jegyeseknek. Bátyám vaskos markával erősen megszorította az enyémet és annál is erősebben vállba veregetett.
- Végre te is megállapodsz fajankó. – mondta hatalmas vigyorral a képén, ám egyből is kapta a nyaklevest feleségétől, amiért ismét gorombáskodni látta. Mindenki ujjongott és az öregek ígérték, hogy hatalmas lagzit csapnak nekünk az este.
Mielőtt útnak indultunk volna, hogy Tereza családjának is elmondhassuk a hírt, még gyorsan elmenesztettem édesanyámat egy üvegért a ládámból. Szükségem volt rá, hogy a másik család fejét meggyőzhessem egy szem lányának jövőjéről. Átmenni azonban nem mehettünk gyalog. Nem engedtek minket. Bátyám kölcsönkért egy lovat és a legszebb szekeret a faluban, hogy azzal vihessen át bennünket a szomszédos földekre. Elmondása szerint a felesége erősködött, ám én tudtam, hogy ez nem igaz.
Jegyesem édesanyja elájult, mikor meglátta a gyűrűt leánya ujján. Hatalmas felhajtás keveredett belőle a ház körül, azonban nagyobb volt a riadalom, mint a tényleges baj. A falu asszonyai kézről kézre adogatták Tereza kezét, hogy mind jól megnézhesse a gyűrűjét, engem pedig az apa húzott magával arrébb, hogy négy szem közt válthasson velem szót.
- Szóval úgy gondolod érdemes lennél lányom férjének lenni? – kérdezte nem leplezett ellenszenvvel a hangjában. A férfi maga egyébként egy igen tagbaszakadt, tiszteletet parancsoló kiállású kopaszodó kovács volt, nagyobb alkarral, mint combbal.
- Úgy gondolom uram. – válaszoltam, megacélozva testemet, nehogy remegni kezdjen a nyomás alatt, amit a férfi, tekintetével helyezett rám.
- Képes leszel majd boldoggá tenni őt?
- Én már most is képes vagyok boldoggá tenni őt uram.
- És mit akarsz a jövőtől? Hol fogtok élni? Miből fogod fenntartani a családod? Nem tűnsz oly derék legénynek, aki földes munkával gazdagodhatna meg.
Számítottam efféle agresszív kérdésekre, ezért is menesztettem anyám az üvegért, mely egy kis kosár alján lapult a kezemben. Bele is nyúltam és odaadtam az úrnak a sűrű folyadékkal töltött üveget. Mikor az furcsálkodó tekintettel vette át, felbátorodtam és elmagyaráztam neki a terveimet.
- Abban az üvegben egy általam főzött erős szeszes ital van. Elég jó és különleges ahhoz, hogy jó pénzért árulhassam. De én nem kereskedő szeretnék lenni. Fogadót fogok nyitni egy közeli kisvárosban, ahol a saját készítésű italaimat fogom árulni.
A férfi elkezdte húzni a száját. Egyre jobban, ahogy hallgatta. Ekkor azonban az üveg felé mutattam és mondtam, hogy ha megkóstolja, maga is tudni fogja a lehetőségeimet. Meg is tette. Ahogy a dugó engedett a bicska kitartó munkájának, erős szeszes, fűszeres illat áradt ki az üveg száján. A kovács minden teketória nélkül meghúzta az üveget, majd két korty után meg is bizonyosodott róla, hogy az ital, bizony erős. Nagyon erős! Széles mosolyra húzódott a szája és hatalmas kezét a vállamra helyezte.
- Fiam! – mondta sokkal kedélyesebben – Áldásomat adom a házasságotokra. És elismerem, vakmerőnek látszó jövőképednek biza van alapja. Amint Liza is fölébred, vele is megbeszélem a dolgokat, viszont most had mondjak neked előre meg. Azt a te fogadódat… jobb lesz, ha jól feltöltöd ilyen üvegekkel, mert gyakran fogok látogatóba menni!
Ez után egy hangos nevetés kíséretében vállon veregetett és boldogan ment körbeharangozni, hogy a lánya bizony férjhez megy.
Én pedig ott álltam, nézve jövendőbeli feleségemet, ahogy el-eltűnöget az asszonyok sűrűjében, nézve, ahogy bátyám a szekér vendégrúdján ülve szemléli a tömeget és gondolva legidősebb bátyámra, aki hamarosan majd levelet kap az esküvőről és az azt követő lagziról. Boldog voltam. Boldog vagyok.

Ez nagyon aranyos lett, régen olvastam ennyire könnyű szívű írást itt. Kifejezetten tetszett, a történet jó, a stílus amiben írsz kifogástalan, tökéletesen meg vagyok vele elégedve.

Jöjjön is a következő helyzet!

Hogyan képzeled el a karaktered öregkorát? Mutass nekem egy vénségesen vén Grobot!

Kellemes őszi szellő szökött be a nyitott ablakon a szobába, meglengette a virágtalan cserepes növények leveleit, végigsimogatta a szék háttámlájára terített fekete köpenyt és megcirógatta az öregember mély ráncait mielőtt kibújt volna az ajtó alatt. Csend volt a szobában, a házban és a faluban is egyaránt. Kinek ereje volt, mind a búzát takarította be, kinek nem volt, az meg pihent, hogy legyen. Grob az ajtó előtt állt és kinézetét ellenőrizte a tükörben, mielőtt elindult volna. Vörös foltokkal tarkított haját az idő megkoptatta, helyenként el is vette tőle, hegei azonban mit sem változtak. Kalappal próbálta menteni a menthetőt, ám a ruházat sem képes csodákra. Sovány testét ugyan takarhatta, kiálló csontjait elrejthette selyemkelmével, de ráncos arcát már nagyon régen nem dughatta el a holló feje mögé. Egy vigasza volt csupán, hogy kortársaival ellentétben neki még minden foga megvolt.
Kettő gyengéd koppintás hallatszott az ajtón kívülről, majd egy fiatal leány hangja szűrődött át a szobába.
- Eugandis úr! Megérkezett a kíséret. Segítsek kicipelni a csomagjait? – Az öreg jól ismerte a hangot. Neele volt az, a cselédlány, aki hetente négyszer kisegítette a ház körüli munkákban.
- Hagyjad csak. Magamon kívül nem sok mindenre lesz szükségem. – Morogta ki a lánynak rekedtes hangján, majd egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, magához vette sétabotját és kilépett a szobájából a nappaliba.
Akárcsak a hálószoba, a nappali is tele volt pakolva növényekkel. Árnyékkedvelők a sarkokban vagy a plafonról lógtak, fénykedvelők a sok ablak egyikének párkányán pihentek, a szélkedvelőket pedig a bejárati ajtóhoz közel helyezték el. Ahogy Grob végigsétált, lecsippentett pár mentalevelet és tenyerében összedörzsölte őket, hogy ha kezet is kell fognia valakivel, ne bűzölögjön utána az övé.
Mielőtt kiléphetett volna a bejárati ajtón, visszafordult Neeléhez és megkérte, hogy szaladjon vissza a szegfüves zsákjáért. Régi szokásokat nehezen vetkőz le az ember. Mikor már a fűszer fanyar ízét is nyelvén érezte, magabiztosan kilépett a házból és szemügyre vette aznapi kíséretét, közben magában könyörgött minden földöntúli lénynek, hogy Benjamin aznap ne legyen a kíséret része.
Egy négyszemélyes hintó, két szürke lóval elé fogatva. A kocsis ugyan az a zsémbes, bajuszos Jan volt, mint minden évben. Az egyetlen szemmel látható eltérés az a kevesebb katona volt. Négy helyett már csak kettő állt a hintó mellett. Az ablakok függönye be volt húzva, így Grob csak spekulálni tudott, kivel zavartatják meg csöndes és békés utazását. A hintó ajtajához lépve megemelte kalapját az őröknek, majd miután azok segítettek neki feljutni a kocsiba és becsukták utána az ajtót, végleg meg is vált fejfedője takarásától, hogy ölébe helyezhesse azt.
- Grob Eugandis! – Szólalt meg egy hang a kocsiban.
- Én volnék. – Reagált rá egyszerűen az öregúr, majd szemügyre vette egyetlen útitársát, a fiatal tündét, aki nagy valószínűséggel egy nemes elkényeztetett fattya lehetett, aki azért ült egy hintóban Grobbal, hogy rajta keresztül nyalhassa be a helyét a palotába. De persze ezek csak feltételezések.
- Had mutatkozzam be. – A tünde felső testével az öreg felé fordult és egy enyhe meghajlással tiszteletét mutatta. – A nevem Thomas Tay. Én leszek az ön kísérete és jótállója az úton.
- Ez nagyszerű. – Mondta Grob, érezhető keserűséggel a hangjában, majd elhúzta az egyik függönyt, hogy kiláthasson a fülkéből az elhaladó sárguló fákra.
- Látom, nem örül kifejezetten. Megkérdezhetném az okát? – A fiatal Thomas sok pletykát hallott már az öreg doktorról, így aggodalmának forrása inkább a feltételezett rasszizmus lehetett, mintsem a valószínű szófukarság.
- Nincs különösebb oka Thomas. Én csupán jobban preferálom a csendet, mint a társalgást.
- Óh! Értem. – A fiatal tünde megengedett magának egy halvány mosolyt a megkönnyebbüléstől. – Ebben az esetben had kérdezzek valamit. Szakmájába illőt, ha nem gond.
- Csak tessék. – Sóhajtott fel Grob. Már rég belefáradt, hogy józan észt verjen a fiatalokba.
- Valóban igaz, hogy amikor az utolsó hadjáratra a királyság a doktorokat is felsorakoztatta, ön egymaga harcképtelenné tett egy egész sereget?
- Ostobaság! – förmedt rá a tündére az öreg, mintha az megvádolta volna valamivel. – Ahogy az is, hogy felsorakoztattak minket. Balesetek sorozata vezetett ahhoz, hogy én maradtam talpon a sok ájult katona között.
- Kíváncsi lennék a részletekre. – Mondta izgatottan, ám Grob, botjának hirtelen suhintásával egyértelmű jelét adta annak, hogy nincsenek részletek.

Hosszú órákon át ültek csendben, hallgatva a hintót húzó lovak patakopogását, a kerekek zörgését és az olykor-olykor beszűrődő természet hangjait. A doktor megkönnyebbülten konstatálta, hogy útitársa nem olyan makacs, mint Benjamin. Megértette az egyértelmű utasítást és bár a tiszteletet nem adta meg, mint a legtöbben szokták, még sem ment túl messzire. Az út felénél járhattak, amikor tekintetével lassan végigpásztázta a fiatal tündét.
- Thomas Tay! – Szólította meg végül, önmagát is meglepve. – Honnan ismerős nekem ez a családnév?
- A családom a tulajdonosa Veronia legjobb posztóüzleteinek. Valószínűleg a festékek és illatanyagok, amiket használunk, közel állnak az ön által létrehozott festékekhez és illatanyagokhoz.
- Most már értem. – Valóban csak egy nemes volt, aki őrajta keresztül próbált feljutni a ranglétrán. – Magad választottad a lehetőséget, hogy kíséretem legyél?
- Természetesen. Végre adódott egy ekkora lehetőség, nem szalaszthattam el. Ön egy háborús hős és az igazgatója a Hollódoktorok Veroniai Szövetségének. Hatalmas megtiszteltetés, hogy én kísérhetem el az idei vizsgáztatásra.

Újabb hosszú csend következett. Hosszabb, mint az előző. A hintó már Carolusburg kapujában állt az ellenőrzésre várva, amikor Grob újra megszólalt.
- Had adjak egy jó tanácsot Thomas. - Hangja halk volt és úszott a csalódottságban. - Sose hidd el a tündérmeséket, amelyeket a jegyzők tolla ír a királyuk szavára.
- Megpróbálom… - mondta halkan a fiú, kissé értetlenül nézve a doktort.
Miután a hintó megérkezett a vizsga helyszínére, Grob visszahelyezte kalapját a fejére és biccentett Thomasnak. Az őrök segítségével kilépett a kocsiból, és botjára támaszkodva, minden szó nélkül besétált az épületbe. A hintó továbbgurult, benne a tündével, aki miután felocsúdott gondolataiból, észrevett egy barna zsákot az ülésen vele szemben. Előrehajolt és magához vette, majd az apró bőrzsinórt kioldva belenézett. Szegfűszeg.

Rájöttem, hogy azért szeretlek téged olvasni, mert a reagjaid olyan kellemes meleg érzéssel töltenek el. Ez is csak egy hintóú volt, mégis benne volt minden, hova megy miért meg, mire viszi Grob, még a kicsit zsémbes öregember rész is tök jól átjön. Mindent összevetve ismét sikerült kifogástalant alkotni, nagyon várom, hogy élesben a játéktéren miket alkotsz majd. A második helyzetért már jár a jutalom, és mivel még nincs mesterség felvéve, ezért 3 teljesen random kocka adta nyersanyagot fogsz kapni:

Fekete gyanta
Gyöngy
Gránit

Következő helyzet:

Grob déli fogságba kerül miközben a fronton szolgál hollódoktorként. Mi történik vele ekkor? A helyzet tartalmazhatja a fogságba esést magát is, de jobban érdekel, hogy utána mi történik vele. Hajrá!