Mia - Helyzetjáték

Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket. Ennél egyértelműbben nem is fogalmazhatna a Biblia. Ráadásul azáltal, hogy Miának az Úr, az ő végtelen kegyelméből meg is mutatta, hogy milyen a gyermekek élete az utcán, úgy érezte, hogy még nagyobb odaadással kell viseltetnie sorstársai irányába, hiszen ő az, aki egyszerre lehet angyali, egyszerre viheti el nekik Isten igéjét, mégis egy ő közülük. Olyan ez –bár nyíltan nem merte volna magát hozzá hasonlítani, ám gondolatai mélyén valahol megbújt ez a példa–, minthogy Istennek is emberré kellett válnia Krisztus képében ahhoz, hogy beteljesítse a tervét a Földön. Ő azonban még kezdő angyal volt, közel sem annyi hatalommal, mint amennyire szüksége lett volna a világ, vagy legalább a közelében zsibongó gyereksereg megmentéséhez, így egy ideig csak távolról figyelte őket és imádkozott értük. Tudta jól, hogy őt magát is a gyermeki tisztaság miatt választotta az Úr, és pont ugyanezen tisztaság okán a gyermekek legalább annyira veszélyesek a küldetésére, mint az Egyház szolgái. Sokan tartják úgy, hogy ők ketten képesek látni az angyalokat, és ez a saját példájából kiindulva teljesen igaznak is bizonyult, hiszen egyedül az atya és ő maga volt az, aki eddig tisztán észlelték saját angyali természetét. Igaznak bizonyult most is, hiszen bár mindent megtett azért, hogy észrevétlen maradjon, egy még nála is sokkal fiatalabb, nyolc év körüli fiú észrevette, és egyenesen felé tartott. Az arcán önelégült, pimasz mosoly húzódott egyre szélesebbre, ahogy Mia pedig egyre inkább próbált nem ott lenni, ahol éppen tartózkodott, és úgy tenni, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy a fiúcska hozzá igyekszik. Úgy tűnt, magát a legénykét is meglepetésként érte, hogy Mia nem futott el, mert egy pillanatra elveszítette önbizalmát, ám a következő másodpercben már csípőre tett kezekkel állt a leány előtt, és mivel az térdelt, lévén, hogy imádkozott, a fiú bátorságát még az is növelte, hogy ennek okán letekinthetett a lányra. Mia felnézett rá, kérdőn, várakozón ugyan, mégis kissé sajnálkozva ha nem is az ifjú helyzetén, hanem azon, hogy semmije nincs amit adhatna neki, maximum az áldását, amit azonban talán a gyermek még nem értékelne annyira, mint amennyire kellene. Ezt a problémáját azonban maga a fiú oldotta meg igen gyorsan, rögtön ahogy megszólalt.

– Ha nekem adod a részedet a vacsoránál akkor nem mondom meg a főnéninek, hogy szökni próbáltál.

Mia csak értetlenül pislogott a kijelentésre, hiszen ő nem próbált sehonnan szökni, bár jelenleg elég erős késztetést érzett arra, hogy megtegye, ám egyáltalán nem a főnéni, hanem az őt jelenleg fura indokokkal zsaroló fiú elől, aki még folytatta is.

– A jutalmat úgyis kapnám mert szóltam mert szökős vagy pedig lány vagy de én szóltam de ha nem szólok és nekem adod akkor te nem kapsz pálcát.

Ezúttal már sokkal kedvesebb volt a hangja, ahogy elhadarta a feltételeit. A fenyegetés amúgy is idegenül hangzott azon a magas, hadarós, izgatott hangon, amelyen előadta, ám úgy tűnt inkább valamiféle kegyet gyakorol azzal, hogy felajánlja ezt a lehetőséget. Az, ahogyan elhadarta a mondókát arra a megállapításra juttatta Miát, hogy ezt a módszert már nem először alkalmazhatja, ám ezen nem volt sok ideje gondolkodni, hiszen a fiúcska a kezét nyújtotta felé, és száját talán az eddigi legmeghökkentőbb mondata hagyta el rövid ismeretségük óta.

– Akkor leszünk barátok?

A leány talán zavartsága okán elfogadta a gesztust, megfogta a fiúcska kezét, majd felállt térdeléséből. Érezte karján az erősnek szánt szorítást, amellyel valószínűleg azt akarja megakadályozni újdonsült barátja, hogy meglógjon mielőtt ő megérdemelt jutalmát megkapná. Ennek a szorításnak hála jutott eszébe a gondolat, miszerint Isten mindent megoldott. A háttérben persze, ahogyan szokta, de angyalát felhasználva ahhoz, hogy ezt a fiúcskát több élelemhez juttassa. A leány szíve megtelt örömmel és hálával, ahogy az égre tekintett egy pillanatra, és azért csak egy pillanatra, mert a gyermek máris kezdte a többiek felé vonszolni.

– Amúgy neked mi a neved mert az enyém Warin és szólíthatsz úgy mert a barátom vagy.

Úgy tűnt, neki még válaszolnia sem kell a kérdésre, a fiú már eldöntötte, hogy ők bizony barátok lesznek. Ez elől a kérdés elől azonban már nem lehetett ilyen gyorsan kitérni, és nem is szerette volna megvárni, amíg nevet is ő talál ki a számára, így tehát úgy döntött, hogy legalább ennyivel igyekszik bekapcsolódni a beszélgetésbe, ami láthatóan nélküle is remekül ment.

– Mia vagyok...

Mondta, még a saját nevét is bizonytalanul kiejtve, igyekezvén kideríteni, hogy hova is viszi őt Warin, hiszen láthatóan nem a nagyobb gyerekcsoport felé tartottak. A dologháznak volt ugyan kerítése, amely valaha, régen még be is tölthette ezen funkcióját, ám jelenleg inkább csak arra szolgált, hogy a bátrabbak felmásszanak rá, kisebb darabjai pedig munícióként szolgáljanak azok számára, akiknek sikerült eldugniuk a nevelők elől a csúzlit vagy parittyát, ezzel kivívva a többiek tiszteletét. Ezen kerítésen belül volt egy nagyobb, füves terület, ahol éppen valamilyen konfliktus békésnek nem mondható megbeszélése zajlott. Magát a verekedést nem látta ugyan, de abból, hogy igen nagy tömeg verődött össze a gyerekekből, és hallhatóak voltak a biztató skandálások, egyértelműen kikövetkeztethető volt, mi is folyik ott valójában. Warin azonban nem oda, hanem az épület sarka mögé vezette Miát, ahol három másik fiú és egy leány várt rájuk, mindannyian hasonló korban, mint Warin, aki megállva a kis csapat előtt, büszkén emelte magasba a leány kezét.

– Most már ő is velünk lesz és nem csak te vagy lány Oda.

Mia pedig maradt. Maradt, mert maradnia kellett, mert az Úr ide irányította őt, és mert a vacsora idő még jócskán arrébb volt. Megtudott egy-két fontos dolgot a többiektől. Ők voltak a legfiatalabbak, és azok, akik már a dologházban is születtek, vagy kosárban bízták őket Isten, és a ház nevelőinek oltalmára, ahogyan azt Mózes történetéből is ismerte a leány. Azt is megtudta, hogy Warin a csapat vezetője, ahogyan azt is, hogy őket jobban kedvelik a nevelők, mint azokat a gyerekeket, akiket csak úgy az utcáról szedtek össze, vagy katonák hoztak be. Ők is kiválasztottak voltak és szerencsések, bár emiatt a többi gyerek kevésbé kedvelte őket, tehát kiválasztottságuk negatív oldalát is folyamatosan tapasztalniuk kellett. Ez, és még jó pár párhuzam, valamint a kisebbek érdeklődése végül megtörte a kényelmetlen csöndet, és Mia ha nem is hosszan, és nem is mindenre ugyan, de válaszolgatott, ők pedig hallgatták, ami egy idő után inkább mesemondásba fordult, mintsem társalgásba, az önkéntes angyal pedig jócskán beleszőtte kedves Bibliai történeteit meséibe, hiszen úgy érezte, hogy legfőképpen ezért van itt. Üzenetet hoz, örömhírt és igét hirdet, és amellett, hogy sejtette, hogy főleg annak örülnek, hogy ilyen könnyen maguk mellé állítottak egy nagyobbat, az a kis hallgatóság is betöltötte azt a szerepet, amelyre ő már régóta várt, de nem merte kérni az Úrtól, és lám, kérnie sem kellett, mégis megadatott. Ráadásul, csakhogy fokozza a leány örömét, még harangszót is kapott. Volt ugyan pár bökkenő, hiszen a harang csak picinyke volt, és inkább lehetett kolompnak vagy csengőnek mondani, és nem a misére hanem a vacsorára hívogatott, így pont a történetek végét jelentette, ám még ez is több volt, mint bármi ami eddig jutott ilyen formában neki, és a kis ajándékokat, kis utalásokat is megtanulta és tudta értékelni. Ilyen kis utalás volt az is, hogy amint meghallotta a csengőt, Warin ismét azonnal karon ragadta. Igaz ugyan, hogy már órák óta velük maradt, most azonban eljött az igazság pillanata, ő pedig nem veszíthette el a szerzeményét. A leány fej lehajtva kullogott a fiú mellett, és érezte a nevelő furcsálló tekintetét a hátán, amikor elhaladt mellette, és betért az épületbe, ám az nem szólt semmit se akkor, se utána, főleg azért, mert azzal volt elfoglalva, hogy a még mindig dulakodó fiúkat szétválassza.

Csöndesen és illedelmesen állt be abba a sorba, amelyet Warin mutatott neki, a nagyobbak közé, a sor legvégére. Elvette a tálat, amely kopott és kissé koszos volt ugyan, de még mindig tisztább mint a legtöbb dolog, amiből enni szokott. Minden egyes lépéssel, minden egyes kiosztott étellel közelebb volt ahhoz, hogy a nevelő kiemelt figyelmet fordíthasson rá, és bár próbálta magát meghúzni ugyan, érezte, hogy ez elkerülhetetlen. Utolsóként lépett a kondérhoz, és szemlesütve várt egy darabig, ám semmit nem kapott. Várt és várt, üres tányérját bámulva, nem tudván mit tegyen. Ha nem adnak, ő nem követelne, ám ez nem az övé. Ez a Warin adagja, és ígéretet tett arra, hogy neki fogja adni. Kissé remegve emelte fel tekintetét, hogy szembenézzen azzal, aki bizonyára lesújtó pillantásokkal várja, hogy megvesse amiért csak úgy belóg és elveszi a többiek adagját. Az a szempár azonban, amelynek pillantásával találkozott, mindössze várakozó volt. Az arc fáradt, elnyűtt, mégis mosolygós, kontyba kötött, itt-ott őszülő haj, és mindehhez egy igen terebélyes asszony teste tartozott.

– Illik köszönni ha egy új helyre jössz, aranyom.

Szólalt meg dorgálóan, ám Mia érezte, hogy itt egyáltalán nem az a cél, hogy megbüntesse, inkább az, hogy szóra bírja. Azt remélte, hogy ennyi gyerek között senkinek nem fog feltűnni, hogy egyel több vagy kevesebb, de ezek szerint a nevelők, vagy legalább is ez az egy vagy ismert mindenkit, vagy nagyon jó megfigyelő volt.

– Én... elnézést kérek... csókolom és... és nagyon szépen köszönöm...

Hebegte zavartan, ekkor már részben a meghatottságtól és az örömtől is, hogy Isten ilyen odaadó és kedves nevelőkkel gondoskodik a legkisebbekről. A hölgy csak bólintott, majd körbenézett, mire az eddig bámészkodók azonnal illemtudóan a tányérjukba merültek, és ismét hallatszott a kanalak ütemes koppanása a tálakon és a tömeges szürcsölés. Egy pillanat alatt váltott szigorból végtelen kedvességbe, ahogy ismét rátekintett, és valamelyest nagyobb adagot mert a tálba, mint a többieknek.

– Evés után maradsz mosogatni és mosdani. Retkes vagy és nem akarok rühöt meg tetveket a házamban.

Mia ugyan engedelmesen bólintott, de nem örömmel, ugyanis az volt a terve, hogy miután sikerült teljesítenie a feladatát, és enni adott az éhezőknek -amely éhezés tényében kezdett kételkedni-, ő azonnal szedi a sátorfáját és megy vissza az utcára. Rögtönzött valamiféle meghajlást, amit véghez tudott vinni a tállal együtt, majd várta, hogy útjára engedje a hölgy, aki meg is tette egy intéssel, és egy mondattal, amivel jelezte, nagyon is tisztában van azzal, hogy mi folyik itt.

– Lehetőleg egy pár kanállal egyél te is. Azok a kis démonok mindent felfalnak ha hagyod nekik.

A démon kifejezésre megrezzent ugyan, ám mivel nem rá vonatkozott, és megértvén a helyzetet, még a párhuzammal is egyet tudott érteni valamelyest, emellett pedig a nő mosolyát látva teljesen egyértelmű volt, hogy ő tényleg kedveli azokat a démonokat, ilyet pedig az emberek többsége, legalább is akiket nem szálltak meg, nem tesz.

Ezúttal az asztalok között kellett úgy elhaladnia, hogy érezte a hátán a fürkésző szempárokat, és hallotta a sugdolózást, de nyíltan, és túl hangosan úgy tűnik senkinek nem volt egy rossz szava sem, amiről vélhetően az gondoskodott, hogy három nevelő állt a nagy étkezdében. El is érte a kisebbek asztalát, leült, maga elé tette a tányérját, és szétnézett a csapaton. Ők addigra már végeztek a saját adagjukkal, és nem is tűntek éhesnek. Mia látta ugyan, hogy bizonyára kaphattak volna többet enni, és az étel sem tűnt a legjobbnak, de megértette, hogy nem azért nem kapnak, mert nem adnak nekik, hanem vélhetően azért, mert nem jut több, legalább is mindenkinek biztosan nem jutna, és ez igen nagy szomorúsággal töltötte el a szívét. Be is tolta a tányérját Warin elé, aki büszkén húzta ki magát, és élvezte társai ámuló pillantásait. Úgy tűnt azonban, hogy vagy neki is helyén volt a szíve, vagy csak ő is elkapta a szigorú pillantásokat a sorok között elhaladó nevelőktől. Összegyűjtötte mindannyiuk táljait, majd szétosztotta az adagot úgy, hogy még a lánynak is hagyott. Mia úgy vette, hogy még így is többet eszik, mint amennyit mára tervezett, pontosan egy vacsorával többet, és akárhogy is nézi a szituációt, ez jó. Meghajtotta a fejét, hálát adott az Úrnak, majd nem kevéssé mohón, mint az asztal körül ülő többi gyerek, ő is nekilátott a zabkásának.

Az étkezés végeztével a két másik nevelő kihajtotta a gyerekeket, egyik a lányokkal, másik a fiúkkal tartott, akiknek ha ténylegesen nem is voltak elválasztott körleteik, mert arra nem lett volna külön szoba, de jelképesen egyik csoport a helyiség egyik, míg másik csoport a másik végében aludt, vagy legalább is viszonylagos csöndességben készültek a takarodóra. Mia azonban ott maradt, és azonnal, kérés nélkül, készségesen látott volna neki a feladatának, ha a nevelő hagyta volna. Nem hagyta. Hamar kiderült, hogy nem a bibliai idézet -miszerint aki nem dolgozik ne is egyék- késztette arra, hogy marasztalja a leányt. Négyszemközt akart vele maradni, hogy a múltjáról kérdezgesse. Nem erőszakosan ugyan, de nagyon céltudatos kérdésekkel, amikről úgy tűnt, minden újonnan érkezőtől megkérdezi. Mióta él az utcán, hogyan került oda, bántották-e, van-e valami sérülése vagy betegsége amiről tudni kellene, mihez ért, és ehhez hasonló kérdések. Amelyekre Mia válaszolhatott, és tudott is válaszolni, azokra igyekezett pontos, ám minél rövidebb választ adni. Olyan kérdés kevés akadt, amire ne tudta volna a választ, ám olyan annál inkább amelyre nem válaszolhatott, ekkor pedig csak némán, maga elé meredve csóválta a fejét, a tányérokat bámulva. Egy idő után a nevelő is érezte, hogy nem megy sokra a leánnyal, ám azt is látta, hogy Mia igen szorgos és alapos, ami elgondolkodtatta, hiszen a legtöbb utcagyerek ha a megpróbáltatásokhoz és a kemény munkához hozzá is szokott, ahhoz nem, hogy annak minőségére is ügyeljenek. Az utcagyerek azonban utcagyerek, és a mosdatás így sem maradhatott el. A könyvet, amelyet félve őrzött nagyon nehezen adta ki a kezei közül, és még kibontani sem engedte. Githa, mert időközben kiderült, hogy így hívják a nevelőt, azt hitte, hogy valamiféle utolsó emlék lehet, így nem is nagyon erőltette a dolgot. Mia nem tűnt olyannak, aki bármi veszélyeset is csempészne be, így ha szemmel tartotta ugyan, de megengedte, hogy vele maradjon. A dézsában lévő víz tiszta nem volt ugyan, de meleg igen, amelyet a leány régóta nem érzett a bőrén, ahogyan azt a kíméletlen suvickolást sem, amelyben a nő részesítette. Ezután pedig még ha újnak nem is, de legalább ruhának mondható dolgokat kapott, amelyeken, szemben a régi öltözékével több volt az anyag mint a lyuk.

Ekkorra azonban már a leány rettenetesen rosszul érezte magát, hiszen túl soknak érezte azt amit kapott, és túl kevésnek azt, amit ő adni tudott cserébe, főleg úgy, hogy akármennyire tiltakozott, nem tudta ezekről lebeszélni a nevelőt. Még azt is elmondta, hogy neki el kell innen mennie, de úgy tűnt, hogy ez sem hatja meg Githat, bár az is igaz, hogy jelenleg nem sok esélyt látott a szökésre. A mosakodás után a nő beterelte a szobába, és rámutatott egy zsákra, amelyen csak egy kisebb gyerek aludt, a kislány, akit már Mia megismert. Nagyot sóhajtott, majd még egyszer kérésre nyitotta a száját, Githa azonban meg sem várta amíg megszólal, máris megrázta a fejét.

– Az éjszakát itt töltöd. Vizes vagy kint meg hideg van, holnapra pedig úgyis visszahoznának, ha egyáltalán ide hoznának. Ne keltsd fel a többieket, sipirc aludni!

Fel sem emelte a hangját, mégis annyira parancsoló volt, hogy Miának eszébe sem jutott vitatkozni. A nevelő is lefeküdt, ágyuk az ajtó mellett volt, mivel ez volt az egyetlen fűtött helyiség, Mia pedig biztos volt abban, hogy éberen őrködnek még este is, nehogy bárki is kijusson. Letekintett az alvó kislányra, majd engedelmesen lefeküdt mellé, ám úgy érezte, hogy soha nem fog tudni aludni. Átölelte a könyvét, és várt. Várt arra, hogy rátörjenek a démonok, mert ő túl sokáig volt egy helyen, és bántsák azokat a gyerekeket is, és a néniket, akik vele kedvesek voltak, csak azért, mert ő segíteni akart, és biztosan nem segített eléggé, és túl sok önző dolgot csinált miközben segített. Egy ideig álmatlanul forgolódott, majd elaludt ugyan, ám többször felriadt rémálmok miatt, amelyekben minduntalan ő veszejtette el az árvaházat. Megbukott és le lesz taszítva és mindenki tudni fogja, hogy az ő hibája volt. Minden egyes felriadás után az ajtó mellett lévő ágyat kémlelte, próbálta kihallani, hogy egyenletes-e a szuszogás, ami szinte lehetetlen volt annyi gyerek között. Meg kellett próbálnia. Óvatosan lefejtette magáról a kislány karjait, aki álmában átölelte, és az ő forgolódása ellenére is mélyen, békésen aludt, majd felült. Még senki nem moccant. Sötét volt. Lassan felállt, igyekezett nem nagy zajt csapni, de a zsákban minden egyes szalmaszál eltörése, mintha hatalmas fák meghasadásával lett volna egyenlő. Némán imádkozott egyrészt a gyerekekért és a nevelőkért, másrészt önmagáért, hogy sikerüljön kijutnia, és ezzel megvédhesse őket. Elhaladt az ágyak mellett, amelyekben a három nevelő aludt, majd ki a konyhába, a kertbe, át a düledező kerítésen... ekkor már futott. Zihálva futott, amennyire csak a lába bírta, és nem nézett hátra, rettegve attól, hogy csak a lángokat látná maga mögött. Nem szabad. Neki nem. Még nem. Majd lesz békesség. Igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm. A mennyben nem lesz több könny, fájdalom és gyász. Igen! Ő ezért dolgozik! Értük is dolgozik! Majd akkor megértik. Mindannyian megértik.

Gratulálok, Mia, ez egy csodálatos helyzet volt így elsőre. Nagyon jól fogalmazol, érzékletesen ábrázoltad a világ realitását is, na meg választékosan, és jól átérezted minden árvaházi személy viselkedését, a gyerekekét és a nevelőnőkét egyaránt. Mia személyisége kiütközött itt is, és érdekes volt látni, mennyire védeni akarja őket és megváltani. Valamint hosszban sem fukarkodtál, ám ez cseppet se ment a minőség rovására.

Új helyzet: Mia találkozik egy nagyon kedves, szinte a naivitásig jószívű asszonnyal, aki megszánja és elhatározza, hogy befogadja és felneveli saját gyerekeként, támogatja mindenben, megad neki, amit csak tud. Az asszony láthatóan nem nagyon próbálja elhinni, hogy Miának miféle szent küldetése van, puszta buta kitalációnak gondolja az egészet és ezt tudatja is veled. Azonban nagyon ragaszkodik hozzád, és akár az élete árán is védelmezne. Rajtad kívül nincs senkije, azt mondja. A falujában segít mindenkinek, és rengeteg a kedves ismerőse, barátja, de a családja már nem él, vagy nagyon messze, és régóta szeretett volna egy gyereket. Hogy fogadja ezt a lány? Elfogadja, hogy van esélye egy új, biztonságos életre és vele marad, vagy meggyőzi, hogy engedje el? Esetleg valamelyik másik utat választod? Rajtad áll.