Borkagar - helyzetjáték

Jöhetnek a finomságok.

Karaktered mindig is a háborúnak élt, mindene a harc, s a csata heves forgataga. Szeretném megtudni, mi történne, ha egy csata után örömkönnyeket hullatva rohanna feléd egy gyermek, kiabálva, hogy meglelte az apját, téged. Ott hagynád, s vissza se fordulnál, vagy esetleg magad mellé vennéd? Hajrá!

Álom vagy emlék?

Újabb küzdelmes nap és újabb túlélt csata. Kis lényegtelen csetepaté néhány kisnemes között, akik holmi zsebkendőnyi földen vesztek össze. Mondhatni a szokásos történet, ám az ilyenek mindig is a magaféle emberek kedvelt helyei, hiszen biztos pénzforrást jelentenek. Hiszen a fizetnek, akkor teli az erszény. Ha pedig nem, akkor bizony végigverik a környéket és az összegyűlt zsoldosok behatják a tartozást. De kamatostul ám.
Kicsit kinyújtózik, majd kétkezes kardját kihúzza a hullából, aki hamarosan a varjak lakomájának a tárgya lesz. Tekintete üresen mered az ég felé.
Ám hírtelen egy olyan jelenet közepébe kerül, ami teljesen szürreális. Egy gyermek szalad felé a véres csatamezőn keresztül. A szemei könnyben áznak, és valamiért mégis mosoly terül azét az arcán.
- Hát e’ meg?! – szalad ki a száján a kérdés.
Most emelje a kardját? Vajon apját jött megbosszulni a siheder? Vagy valami nyavalya elvette az eszét? Vagy az Isten csúf tréfája ez, hogy térjen vissza a helyes útra? Teljesen tanácstalan. Most életében először fordul elő, hogy fogja a kardját és nem tudja, hogy mit is tegyen.
- Apám! – hallja meg a másik kiáltását. – Hát találkozunk, Apám!
Jön ki a hang a gyerkőc száján, ő valahogy mégis értetlenül tekint rá. Biztos valami tévedés van a dologban. Hiszen neki… Vagy mégis. Lehetnek porontyai dögivel, hiszen nem egyszer fordult elő vele is, hogy betért olyasféle házakba. Jó pár helyen elszórhatta már a magjait, csak eddig nem érdekelte. Nem foglalkozott velük. Hisz oly távolinak tűnt az egész, olyan lehetetlennek tűnt. Hisz vele biztos nem fordult elő.
~ Voltam már itt a környéken? ~ fut át az agyán a gondolat. ~ Vagy esetleg máshonnan követett egészen idáig?
Az emlékek és évek egyszerre rohanják meg elméjét. Egy kis ház tűnik elő az emlékek sokasága közül, ami egy erdő közepén bújik meg. Egy meleg barna tekintet és mellé selymes barna haj is mintha rémlene. No meg két kérges kéz, ami mégis finoman fogja meggyötört között és gyengéden ápolja a halálosnak szánt szúrást a mellkasán. Az együtt töltött pár hét talán élete legbékésebb időszaka volt viharos élete során.
Amikor eszmél a gyermek izgatott tekintete néz rá. Látja azt a melegséget és ártatlanságot is, amit az anyja tekintetében. A haja és termete viszont kétségtelenül az övé. Szelíd óriás, eme kölök.
Elgondolkodva tekint le rá, hisz még nem felnőtt. Talán, ha tíz telet megélhetett.
~ Vaj megtehetem azt, amit velem tettek? ~ gondolja eme pillanatok alatt. ~ Belőle is faragjak gyilkost, akit nem érdekel ellenfelei kiontott vére? Egy szívtelen gazembert varázsoljak belőle, akárcsak én?
Majd megrázza a fejét. Még a gondolat is fáj.
~ Úgy fest mégiscsak van még szívem. ~ gondolja szarkasztikusan.
Belőle nem varázsolhat ilyen szörnyet, mint ő maga. Nem szánhat neki ilyen életet. Egyszerűen nem engedheti meg neki. Nem ölheti ki az utolsó jó szikrát is sötét szívéből, amivé változott a lelke.
- Eridj innen, kölyök. – szól rá így rideg hangon.
- De az anyám azt mondta, hogy itt… itt találom az apámat. – kezd bele most már kisebb lelkesedéssel. – Egy nemes, és nagy harcost, aki csak te lehetsz.
Ezen a leíráson majdnem elröhögi magát. Szóval így látta őt az a nő, akinek még a nevére sem emlékszik. Akiről csak képek maradtak meg, amik gyötrik, hogy milyen élete lehetne. De hát nem ért ő máshoz és kedve sincs máshoz. Ő nem ágyban fog meghalni.
- Az az ember halott fiú. – szűri fogai között. – Menj innen, amíg teheted.
Vajon most jót tesz ezzel vele? A fiú azonban nem mozdul.
- Nem hallod! – kiált rá dühösen. – Kotródj innen. Takarodj vissza a kis odúdba, ahol biztonságos!
Szinte fáj neki ezeket a szavakat kimondania, de meg kell tennie mind a kettőjük érdekében. De még erre sem mozdul meg úgy fest keményebbnek kell lennie. Akár csak egy kutyával. Aminek meg kell lennie, az legyen is meg. Megszorítja a kardja markolatát, hogy szint kifehérednek bütykei. Majd felemeli a még mindig véres pengét, és ráordít. Attól a másik kicsit megretten. De még mindig eltökélten néz fel a dühös férfire. Így tovább kell mennie. Meglendíti a kardot, majd a lapjával a védekezőn maga elé tartott karra üt. Fájdalmas kiáltás a válasz.
A kölyök végre megértette. Könnyek erednek a szeméből, ám ezek nem az öröm, hanem a bánat könnyei. Szipogva indul meg az erdő felé. Vissza-visszatekintve.
Ő maga pedig keserű mosollyal az arcán ereszti le jó öreg társát, mire egy társa is mellé ért.
- Mit akart a nyikhaj. – kérdi meg már bortól bűzlő lehelettel.
Majd ködös tekintettel néz rá a másikra várva annak a választ.
- Az apját kereste. – néz rá vissza egy üres tekintet, majd a ki nem mondott kérdésre válaszol is. – Már meghalt. Sok-sok téllel ezelőtt.
~ Vagy tán sose létezett. ~ fut át az agyán még egy röpke gondolat.
- Akkor megbosszulom őt. – hallják a kiáltást amikor hátat fordítanak az erdőnek. – Megölöm apám gyilkosát!
- Akkor két sírt ássál fiú. – veti oda utána, majd már csak csendben megjegyzi. – Két sírt.

Hirtelen ébred fel mély álmából. A tűz már majdnem leégett mellette, így rálök két darab fát, hogy kihúzza meg a hajnalt. Széles hátát egy fa törzsének veti, majd karmos kezét végighúzza csontos arcán.
- Vajon álom volt? – kérdi meg magától, majd egy pillanatra lehunyja szemét.
Újabb képek merülnek fel a sötétségből, ami emlékei helyett maradt meg benne. Egy fiú arca egy széles vállú legényé és az ö meleg tekintetéé. Ahogy a kardot tartja, ami tulajdon hasából mered elő. Az ő utolsó vigyora, amivel röhög egy jót az Isten humorérzékén.
Ha tehetné most bizony ő is elvigyorodna. Ehelyett csak mély gurgulázó nevetés tör elő a torkából.

Kifejezetten jó lett, nagyon tetszett, hogy igencsak emberien viselkedett a karakter annak ellenére, hogy... nem igazán ember. Emellett azért van egy-két dolog, amit gyorsan megjegyzek a démonokkal kapcsolatosan, hogy legközelebb észben tartsd:
1) A Démonok nem tudnak szaporodni.
2) Az előző életből esetek többségében semmi emlék sem marad, pont, mintha üresre töröltek volna. (Úgy sejtem ezzel tisztában vagy, elvégre álomként van berakva, de azért biztos ami biztos, jelzem )

Helyzet: 

A háborúdémonok... Kedvelik a háborút, nem is meglepő, ám mi történne, ha egy hatalmas csata közepén éppen vérben fürödve csatáznál, amikor is rád kiáltana egy ellenfél, hogy állj át az oldalukra, kétszer annyit fizetnek. Levágod azonnal, esetleg háromszor annyit kérsz, vagy gondolkodás nélkül oldalt váltasz? Hajrá